A Példabeszédek könyvében olvassuk:
„Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje az összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlölködésnek, ideje a háborúnak, és ideje a békének.” (Péld 3,1-8)
Eddig az isteni kinyilatkoztatás. Ki vitatkozhatna, szállhatna szembe ezekkel az isteni igékkel? Nyilván én sem teszem, de azért néha annyira fárasztó újra és újra a „kiszakításnak, lebontásnak, sírásnak, eldobásnak, eltépésnek és háborúnak” oldalán találni magam! Néha olyan jó lenne ültetni, építeni, nevetni, ölelkezni, megőrizni, szeretni és békességben lenni! De mit tehet az ember, ha folyton provokálják?!
A legutóbbi váratlan és kéretlen provokáció Gável András ürmös, vitriolos tollából származik a vasarnap.hu oldalról.
 |
| Gável András - az arc az írás mögött |
A cikk nem egyéb, mint páratlanul tapló, személyeskedő támadás egy köztiszteletben álló tudós, Dobszay László professzor ellen, aki már védekezni sem tud, hiszen közel 10 éve halott. Az indulatos írásban egy alapvető megkülönböztetésekre képtelen intellektus általánosításával mindenki „en bloc” le van „dobszaystázva”, aki úgy gondolja, hogy a nyilvános istentiszteleteinken, a szentmiseáldozat bemutatásán nincs helye az ún. gitáros daloknak. Pedig én pontosan ezt gondolom, még úgy is, hogy sok „modern”, kortárs zenét hallgatok: a jazztól a blues-on át egészen a heavy metalig. Csak éppen nem gondolom, hogy ezeket a zenei stílusokat be kellene hurcolnunk a templomba. Bár Dobszay tanár úrral kifejezetten jóban voltam, nem vagyok „dobszaysta”, és főleg nem – ahogy Gável meglehetősen tapintatlanul fogalmaz – Dobszay-hívő. Kikérem magamnak! Én Krisztus Jézusban hiszek, az élő Isten Fiában, az emberiség Megváltójában, mert nem adatott más név az ég alatt, melyben üdvözülhetnénk! (vö. ApCsel 4,12)
Továbbmegyek: nem gyűlölöm sem a gitáros dalokat, sem a szerzőiket, sem az előadóikat. Éppenséggel csak nem tartom ezt a zenei stílust kompatibilisnek az istentiszteleti szolgálattal, mert összemossa a szentet a profánnal, a vallásost a liturgikussal, a magánájtatosságot a nyilvános istentisztelettel, a zsigerit az éterivel, Dionysost Apollóval. Nincs viszont semmi bajom azzal, ha ezek a nóták egy „ifi” imacsoportban, vagy a tábortűz körül hangzanak el. Persze jobban örülnék, ha nem 3-4 akkordos, kő egyszerű, rossz prozódiával megírt érzelgős pop dalok szólnának, amelyek erősen datált világi stílusukban egy már régen elavult beat korszakot idéznek. Amerikában (ahonnan ezek importálva lettek) már a ’80-as évek óta külön iparág jött létre a keresztény könnyű- és keményzene promóciójára; ott ezt már profik csinálják, drága, jól behangolt hangszereken, komoly hangszeres és zeneelméleti tudással (tessék csak Strypert és Neal Morse-ot hallgatni!). Na, ez például hiányzik itthon! Miért nem egy keresztény könnyűzenei kiadót szerveznek Gável és barátai, hogy mecenatúrát, menedzsmentet, produkciós segítséget adjanak kiemelkedően tehetséges pop-rock muzsikusoknak és igényes szerzeményeiknek?
Vitathatatlanul Gável írásának legmélyebb (sőt, leggaládabb) pontja a két következő sértő kijelentés: „Sajnos be kell látnunk, hogy Dobszay László rendszeresen, sokszor sajnos gyűlöletkeltő, nem éppen keresztényi stílusban esett neki a liturgiában szolgáló gitáros szerzőknek.” És: „[Dobszay] az akadémiai bástyák mögül békésen kutatgatta a gregoriánt, miközben [Sillye] Jenőt és támogatóit csesztette az ÁEH, meg a rendőrség.” Milyen nemtelen és milyen tipikusan álnok tempó már azzal vádolni az „ellenfelet”, amit valójában ő maga művel, képvisel! Dobszay emlékét posztumusz meggyalázni, nyíltan (persze minden bizonyíték nélkül) gyűlöletkeltéssel, keresztényietlen viselkedéssel, sőt burkoltan kommunistabérencséggel, elvtelen kollaborációval vádolni egy hitvalló, nemzetközileg elismert magyar akadémikust, az mi? Az nem gyűlöletkeltés, nem keresztényietlen magatartás? Ez a kirohanás bizony a képmutatás definíciója!
A cikk ellenséges, minden értékelhető érvelést nélkülöző szerzője azzal véli elvenni modortalan támadásának élét, hogy néha megdicséri Dobszay tanár úr vitathatatlan tudományos eredményeit és szakértelmét, de ez kb. olyan, mint amikor Shakespeare klasszikus drámájában a Julius Caesart gyászoló Antonius „megdicséri” az összeesküvők vezérét, Brutust. Angolul ezt hívják „backhanded compliment”-nek (kétélű, balkézről jött bóknak). Ha az irományban megszólt Rajeczky Benjámin és Dobszay László valóban világhírű muzikológusok, liturgiakutatók, zenepedagógusok voltak (és azok voltak), akkor talán nem kellett volna türelmesen, előítéletek nélkül meghallgatni és alaposan megfontolni mondanivalójukat, szakmai érveiket? Nem kellett volna szerényen és alázatosan meghajolni a tudományos tekintély, a szakmai kompetencia és a liturgikus zene lobogó, szenvedélyes szeretete előtt?
Nekem bizony úgy tűnik, hogy a párbeszédre, érdemi véleményütköztetésre, szakmai vitára éppen a Gável-féle duzzogó filiszteusok képtelenek, különben nem úgy írnának, mint egykor a megfellebbezhetetlen, fröcsögő Luther, aki az Anyaszentegyházat „ördögi bárcás kurvának”, a pápát pedig „hazug, bálványimádó rablóvezérnek” és „Antikrisztusnak” nevezte. Hogyan másként minősíthetnénk az olyan kijelentéseket, mint pl. ez: „Elefántcsonttornyaikból egyházzenei bűzbombáikkal néha megrontják az egyház egyébként egyre egészségesebb levegőjét.”
Szerintem stílusos most egy XX. századi (igazi kortárs?) egyházzenei gyöngyszemmel elköszönni, amelynek bármikor helye van templomaink falai között, a szentmise liturgiájában. A kerub-ének többszólamú átiratát Edward Bairstow tette közzé 1925-ben.
De van ám ennél egyszerűbb és egészen friss szerzemény is hasonló stílusban, egykori tanárom és barátom, Peter Kwasniewski tollából (2014-ben publikálva).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése