Homília hetvened vasárnapra (1 Kor 9,24-27-10,1-5; Mt 20,1-6)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Tekintve, hogy a római rítus modern miserendjében már eltörölték a böjtelő, más néven septuagesima idejét, és közben fölnőtt legalább két olyan nemzedék, amelynek semmiféle emléke, ismerete sincs az Anyaszentegyháznak erről az ősi, tiszteletreméltó hagyományáról, hasznos lesz számunkra fölidézni, hogy eleink miért és miként ünnepelték ezt a nagyböjtre fölkészítő három hetes időszakot.

A Vízkereszt utáni menyegzős vasárnapok hangulatától, tematikájától a böjtelőt az Egyház jól érzékelhető jelekkel, élénk dramaturgiával választja el. Az oltárok és egyházi szolgák a bűnbánat violaszín ruháiba öltöznek, elmarad a karácsonyi misztérium által ihletett ujjongó hálaének, a Gloria, de legfőképpen elhallgat az Alleluia, az Úr önfeledt dicséretére fölszólító biztatás, melyet a Tractus súlyos zsoltárszövegei váltanak föl. Az allelujától Egyházunk úgy búcsúzik el, hogy a hetvened vasárnapot bevezető szombat esti vesperás záró "benedicamus Domino" verzikulusa után még kétszer ünnepélyesen elénekelteti, hogy azután egészen húsvétig "laus tibi Christe" – "dicsőség neked, Krisztus" mondassék helyette. A középkorban, egyes katedrális liturgiákban ennél sokkal drámaibb keretek között történt a búcsúzás: volt, ahol a kórusban éneklő gyermekek fáklyás körmenetben, sóhajtozások és jajgatás közepette koporsóban temették el az alleluját, más helyeken pedig egy szalmabábúra írták föl, amit azután nyilvánosan elégettek.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a látható liturgikus jeleknek és jámbor szokásoknak értelme abban áll, hogy kifejezzék az időszak bűnbánati jellegét, és fölkészítsék a híveket a közelgő nagyböjt szigorú fegyelmére: lemondásaira és vezekléseire. Arra, hogy a böjtelőt bevezető vasárnapot pontosan miért nevezik hetvened vasárnapnak, már a középkorban sem tudtak egyértelmű, és minden tekintetben megnyugtató választ adni. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a negyven napos böjtöt megnyitó negyvened vasárnap titulusának mintájára nevezték el a később kialakult böjtelő mindhárom vasárnapját, annak ellenére, hogy köztük nem 10, hanem csak 7 nap telik el. Az ünnep középkori magyar neve, "kilenchagyó vasárnap" is ezzel kapcsolatos, hiszen arra emlékeztet, hogy a 6 böjti vasárnaphoz rendelt 3 böjtelői vasárnappal éppen 9 hétre vagyunk húsvéttól.

Az egyházatyák és a liturgia középkori magyarázói mélységes szimbolikus jelentést tulajdonítanak a ténynek, hogy a keresztény hit központi misztériumát ünneplő húsvétot 70 napos bűnbánati időszak előzi meg, majd hasonlóképpen 70 napos pünkösdig tartó, örömteli időszak követi. Szt. Ágoston azt írja: "Kétfajta idő létezik: a most, amit földi életünk kísértéseinek és megpróbáltatásainak közepette élünk; és a másik, az akkor, melyet majd örökkétartó biztonságban és örömben töltünk el. Ennek mintájára két időszakot ünneplünk, a húsvét előtti és a húsvét utáni időt. A húsvétot megelőző időszak a jelen életünk szomorúságát, a húsvétot követő időszak pedig eljövendő életállapotunk boldogságát jelzi… Ezért van, hogy az előző időt böjttel és imádsággal töltjük, míg a másodikban föladjuk a böjtöt, és átadjuk magunkat az istendicséretnek." (Enarrationes; Ps. CLVIII.)

A középkorban nagy tekintélynek örvendő Legenda Aurea (egy több régebbi forrás alapján a 13. század végén összeállított legendagyűjtemény) a Szt. Ágoston által említett két időnek, a most-nak és az akkor-nak megfelelően arról beszél, hogy hetvened vasárnappal megkezdődik az a húsvétig tartó időszak, mely a világ bűnnek és romlásnak való alávetettségét jelzi. Ezért van az, hogy a zsolozsma virrasztó imaóráiban az Egyház ekkor kezdi meg a Teremtés könyvének, bűnbeesésünk történetének olvasását. Ugyanezen okból idézi a mai vasárnap introitusa a 17. zsoltárt: "Körülvettek engem a halál sóhajai, körülfogtak az alvilág kínjai…"

A liturgia kiváló középkori magyarázói, pl. Alcuin, Amalarius (De eccl. Off., I, 1) és Chartres-i Ivo, nemcsak két időről, de két helyről is beszélnek: Babilonról és Jeruzsálemről. Babilon a bűnökben elmerült világ képe, amelyben élve a keresztények próbaidejüket töltik, Jeruzsálem ellenben a mi mennyei hazánk, ahol megpróbáltatásaink után enyhülésre találunk. Izráel népe, melynek sorsa tulajdonképpen az egész emberiség történelmének nagy előképe, kitiltatott Jeruzsálemből és Babilon fogságába került. Ez a fogság, mely a választott népet elszakította Sion hegyétől, az Úr szentélyétől éppen 70 évig tartott, s ennek a misztériumnak kifejezésére rendelte úgy az Egyház, hogy a húsvét előtti bűnbánati időszak 70 napon át tartson. Ezek után érthető, hogy az Egyház ajkáról a mai nappal eltűnik az alleluja ujjongó éneke, hiszen a bűn rabságára emlékezünk az elhurcolt zsidók énekével: "Babilon folyóvizei mellett, ott ültünk és sírtunk, midőn Sionra emlékezénk. A fűzfákra függesztettük benne hangszereinket, mert ott, kik elvittek és fogságban tartottak minket, énekszót kívántak tőlünk… [De] hogyan énekeljük az Úr énekét idegen földön?" (Zsolt 136,1-2. 4)

Kedves Testvérek! A mise leckeolvasmánya emlékeztet bennünket, hogy böjtelői fölkészülésünk alatt bűnbánatunknak, vezeklésünknek gyakorlatait olyan kitartással és olyan céltudatosan kell vállalnunk, mint a sportolók. Úgy kell küzdenünk, hogy a végső jutalmat, a mennyei Jeruzsálem polgárjogát, a Krisztus drága vére árán megszerzett üdvösséget elnyerjük. Mert világossá kell válnia előttünk, hogy mi nem a földi sikerek hervatag babérjaira törünk, hanem a mennyei örök boldogság hervadhatatlan koszorújáért viaskodunk. Az Egyház a liturgián keresztül megtanít bennünket arra, hogy ne csak a levegőt verdessük céltalanul, hanem halandó testünk tudatos és felelős sanyargatásával a halhatatlan lelket eddzük meg. Itt az ideje, hogy amint Mózes közbenjárására a választott nép ivott a kősziklából, hogy sivatagi vándorlása során testi szomjúságát csillapítsa, úgy nekünk is kitartóan Krisztushoz, a mi lelki sziklánkhoz kell járulni, hogy belőle szellemi italt nyerjünk, ami megőriz minket az örök életre.

Homília a vízkereszt utáni V. vasárnapra (Kol 3,12-17; Mt 13,24-30)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban hallott példabeszéd azon kevesek közé tartozik, melyeket maga a megtestesült Igazság, a mennyei Atya örök Igéje magyaráz meg nekünk. A mustármagról mondott rövid példázatot követően ezt olvassuk Máténál: „Akkoron elbocsátván a sereget, a házba méne, és hozzá járulának tanítványai, mondván: Fejtsd meg nekünk a szántóföld konkolyáról mondott példabeszédet. Ki felelvén, mondá nekik: Az, ki jó magot vet, az Emberfia. A szántóföld pedig e világ; a jó mag, az ország fiai; a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, ki azt vettette, az ördög; az aratás a világ végezete; az aratók pedig az angyalok. Amint tehát összeszedik a konkolyt és tűzben elégetik, úgy leszen a világ végezetén. Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott leszen sírás és fogak csikorgatása. Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában. Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy az Üdvözítő mit szándékozott tanítványai előtt föltárni a búzáról és a konkolyról szóló tanmesével. A történet által fölvetett kérdés valójában nem az, hogy miért van bűn, és miért vannak rossz emberek a világban – erre már a Teremtés könyvének első oldalain megkapjuk a választ! -, hanem hogy miért maradnak gonoszok az Emberfia országában is, jóllehet Ő kizárólag jó magokat vetett. A példabeszéd valódi tárgya tehát nem más, mint az Egyház, vagy a szent-ágostoni hasonlattal élve az Isten városa, ahol búza és konkoly, fény és árnyék, jó és rossz, erény és álnokság, érdem és méltatlanság, becsület és becstelenség, épületes példa és világraszóló gyalázat együtt és egyszerre vannak jelen. Ez bizony kemény beszéd, így nem véletlen, hogy Krisztus Urunk csak a tömeg elbocsátása után, a házban – vagyis az általa alapított Egyházban – összegyűlt tanítványainak fedi föl beszéde titkos értelmét. A búza és a konkoly együttes jelenléte az Egyházban nyilvánvaló az egész világ előtt, de csak közvetlen tanítványai, elkötelezett követői tudják ennek értelmét fölfogni, és a jelenséget helyén kezelni. „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

A példabeszédben szereplő fölháborodott szolgák purista, bosszúálló buzgalma állandó kísértés az aratás munkásai számára, miközben a világ fiai gyűlölködve fenekednek a babiloni szajhának kikiáltott Egyház ellen. Sem a kritikus és értetlen világ méltatlankodása, sem pedig a „mennydörgés fiainak” hirtelensége nem megoldás. Ennek a gondolatnak sajnos szomorú aktualitást kölcsönöznek a manapság egyre szaporodó nyilvános és vétkes hanyagsággal félrekezelt botrányok.

El kell fogadnunk, hogy az Egyháznak két arca van: Krisztus Misztikus Teste a világ megszentelésének csalhatatlan eszközeként szent és feddhetetlen, de egyes tagjaiban esendő. Isten kegyelmét mi mindnyájan törékeny cserépedényben hordozzuk (vö. 2 Kor 4,7). Az Újszövetség választott népe még földi zarándokútját járja, amely a kísértések, megpróbáltatások, elbukások és megtérések időszaka. A földi Egyház a küzdelmek, a tusakodás Egyháza, és ebben a háborúban vannak vesztes csaták. Egyéni végzetünk csak akkor dől el véglegesen, mikor a halál lekaszabol bennünket, mint az aratásra érett búzát, de a teremtés közös sora is csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha Istenünk – ígérete szerint – új eget és új földet alkot a világ végezetén.

Gyermekkorunk katekizmusának egyik legelső és legalapvetőbb kérdése, hogy vajon Isten miért engedi meg a rosszat. S íme, a választ részben a mai evangélium ihlette: a rossz és a bűn is alá van rendelve az isteni Gondviselésnek. Az Isten nem hagyja magára az ő veteményét, nem nézi szenvtelenül a konkolytól fulladozó búzát. A világosság fiainak hatására sokan megtérnek; az isteni kegyelem képes arra az egyedülálló csodára, hogy az ártalmas gazból egészséges haszonnövényt formáljon. Ugyanakkor a gonosz emberek által okozott szenvedés és botrány is szolgálhatja az igazak javát, amennyiben a türelem és szeretet erényeinek gyakorlása révén még tökéletesebbekké válnak. A történelem megannyiszor tanúskodik róla, hogy az igaz lelkek olykor éppen a gonoszság emésztő tüzeiben tisztulnak meg és edződnek keményre. Ha az aratás Ura hallgat a kíméletlen szolgákra, vajon ma a választottak dicső közösségében ünnepelhetnénk-e Szt. Ágostont és Szt. Ignácot, vagy tündökölhetne-e Szt. Margit és Szt. Teréz életpéldája a legtisztább arany ragyogásával?

Kedves Testvérek! Ez a példabeszéd nemcsak tanítás, hanem egyben fölhívás is, hogy mi, keresztény hívek, akiknek fülünk van a hallásra, gyakoroljuk a türelmet és az irgalmasságot mindenkivel szemben. Legyünk könyörületesek a bűnösökkel, mert az ítélet Istenre tartozik, és mert a Gondviselő Isten tervébe nem láthatunk bele, de legyünk egyben kíméletlenek a bűnnel. Ez a fajta határozottság, bár a világ szemében faragatlanságnak, tapintatlanságnak látszik, tökéletesen összeegyeztethető a türelemmel. Az Angyali Doktor, Aquinói Szt. Tamás a türelmet úgy értelmezi, mint a lelki erősség, azaz bátorság sarkalatos erényének szükséges részét. Mert nem az a türelmes, aki menekül a bajok elől, aki a bűnnel és megpróbáltatásokkal szembesülve gyáván visszakozik, hanem aki nem adja át magát a sors mostohasága által kiváltott kártékony szomorúságnak. A türelem tehát a lélek állhatatossága, amely által képessé válik arra, hogy összezavarodás nélkül viselje el az elháríthatatlan bajt, és ha értelmes, erkölcsös lehetősége nyílik az elhárításra, nem habozik akár szembeszállni vele. Ne feledjük Isteni Mesterünk tanítását: „Az ember a türelem által birtokolja lelkét.” (Lk 21,19)

A mai evangéliumi szakasz végső tanulsága az, hogy a folyamatos küzdelemben élő Egyháznak meg kell tanulnia figyelmét osztatlanul arra a Messiásra szegezni, aki a lelket nem elveszteni, hanem megmenteni jött, s aki megfeddte indulatos tanítványait, amikor azok a hitetlen szamaritánusokra le akarták hívni a tüzes istennyilát, hogy eleméssze őket (vö. Lk 9,51-56). „Azt mondja az Úr: az én gondolataim a békesség gondolatai és nem a bosszúállásé.” (vö. Jer 29,11; a pünkösd utáni 23. vasárnap introitusa) A mi Istenünk hosszantűrő és nagyirgalmú Isten, aki ugyan elvárja tőlünk az állhatatosságot, de az ítélkezést, a végső igazságszolgáltatást fönntartja magának. Ha a hívő lelket olykor meg is kísérti a keserűség az Egyházon belül tapasztalható igazságtalanságok és bűnök miatt, a lélek erősségéből fakadó türelemmel kell azokat elviselnie saját üdvének javára, s egyúttal bizton meríthet vigasztalást Krisztus Urunk ígéretéből: „Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek… Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában.”