Nos tehát, mi az a prófétai figyelmeztetés, amiről az elején beszéltünk? Én éppen ezért fogadtam el a meghívást; azért jöttem, hogy erről a prófétai figyelmeztetésről beszéljek! „Lesznek napok” – mondja Szolovjev, és valójában már el is jöttek, mondjuk mi (legalábbis én ezt mondom, nem akarlak titeket is belekeverni) –, „lesznek tehát napok, amikor a kereszténység hajlamossá válik felhígítani az üdvösség tényét” – melyet nem lehet befogadni, csak a hit nehéz, bátor és észszerű megvallásával – egy sor olyan értékben, ami könnyen eladható a világ piacterein. „A kereszténység a tisztán humanitárius fellépésre korlátozódik majd; a segítségnyújtás, a szolidaritás, a filantrópia és a kultúra különböző területein. Az evangéliumi üzenetet azonosítják…” – vigyázzatok, mert ezek mind jó dolgok, és fontosak, de ez a fajta azonosítás tört döf a kereszténység szívébe! „Az evangéliumi üzenetet azonosítják a népek és vallások közötti párbeszéd iránti elkötelezettséggel, a jólét és a fejlődés előmozdításával, a természet tiszteletére való ösztönzésével.” Az élő Isten Egyházát – mely az igazság pillére és alapja, ahogy Szt. Pál mondja – egy jótékonysági, esztétikai és szociális jellegű intézménnyé teszik. Ez az a halálos fondorlat, amely ma a Krisztus vérével megváltottak családjában terjed!
Ettől a veszélytől – figyelmeztet bennünket a legnagyobb az orosz filozófusok között –, őrizkednünk kell. Még akkor is, ha egy tolsztoji kereszténység sokkal elfogadhatóbbá tenne minket a szalonokban, a társadalmi és politikai közösségekben, a televíziós műsorokban. De nekünk nem kell, nem szabad lemondani Jézus Krisztus kereszténységéről! Arról a kereszténységről, amelynek középpontjában a kereszt botránya és az Úr feltámadásának zavarba ejtő valósága van. Jézus Krisztus, az Atyaistennek keresztre feszített és feltámadott Fia, az emberiség egyetlen Megváltója, nem beváltható olyan jó projektek és jó sugallatok sorozatára, melyek összeegyeztethetők az uralkodó világi gondolkodásmóddal! Jézus Krisztus egy kő – amint azt maga mondta önmagáról –, és ha valaki átadja magát neki, akkor építhet rá, vagy ha nem, hát összetöri magát rajta. Ezek az ő saját szavai: olyan szavak, melyeket ritkán idéznek nektek, pedig megtalálhatók Szent Máté evangéliumának 21. fejezetében. Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát. És ha valakire ráesik, akkor azt porrá zúzza.
Itt azonban van egy probléma, és szeretnék – bár csak igen gyorsan és nagy vonalakban – mondani valamit a lehetséges félreértések elkerülése végett: tagadhatatlan, hogy a kereszténység –- minden mást megelőzően – egy esemény. Ugyanakkor nem kétséges, hogy ez az esemény olyan értékeket képvisel és védelmez, amelyekről nem lehet lemondani. Nem szabad a párbeszéd kedvéért a kereszténység lényegét felhígítani egy sor olyan értékben, amiben a többség osztozik, de nem is becsülhetünk le hiteles értékeket, mintha figyelmen kívül hagyhatók lennének. Óvatosnak kell lennünk tehát, hogy ne vitassunk el olyan értékeket, amelyek igazából valami hiteles és lényeges dolgot érintenek. Ezért hát szükség van egy bizonyos megkülönböztetésre.
Szeretném most felsorolni e megkülönböztetés néhány elemét. Vannak abszolút, vagy ahogy a filozófusok mondják, transzcendentális értékek. Ilyen például az igaz, a jó és a szép. Aki felfogja őket, tiszteli őket és szereti őket, mindig felfogja, tiszteli, szereti Jézus Krisztust, még ha nem is ismeri őt; és talán még akkor is, ha istentagadónak hiszi magát! Mert a dolgok lényegi mélységében Krisztus maga az Igazság, az Igazságosság és a Szépség!
Ezután vannak relatív értékek vagy kategorikus értékek: olyan értékek, mint a szolidaritás kultúrája, a béke szeretete, a természet tisztelete, a párbeszédre való hajlam stb. Ezek az értékek pontosabban megformált ítéletet érdemelnek, amely kizár minden kétértelműséget a megfontolásban. A szolidaritás, a természet, a béke, a párbeszéd, a nem-keresztény emberben a Krisztushoz és az ő misztériumához való kezdeti és informális megközelítés konkrét lehetőségeivé válhatnak. De ha az ember szemében ezek az értékek abszolutizálódnak, egészen addig, hogy teljesen elszakadnak az objektív gyökerüktől, vagy ami még rosszabb, szembe helyezkednek – mint Tolsztoj esetében – az üdvösség evangéliumával, a bálványimádás ösztönzőivé válnak, és akadályokká az üdvösség útján.
Hasonlóképpen, a keresztény emberben ugyanezek az értékek – a szolidaritás, a béke, a természet, a párbeszéd – értékes impulzusokat adhatnak a Jézushoz, a világegyetem és a történelem Urához való teljes és szenvedélyes ragaszkodás megvalósulásában. Ez történt, például, Assisi Szent Ferenc esetében. Assisi Szent Ferencről túl sok karikatúra létezik, de Ferencnek nagyon is világos gondolatai vannak: neki Jézus Krisztus volt a valóság! Teljesen eltelt ezzel a gondolattal: vagyis Jézus Krisztussal! Előtte világos, hogy minden más csak azért létezik, mert minden teremtmény az ő köpenyének szegénye! Ez azért van, mert hozzá kötődnek, őt tükrözik vissza! Ez a Krisztus-központúság azután a ferences teológiai iskola jellemzőjévé válik.
De ha a keresztény ember a világ iránti nyitottság kedvéért, vagy azért, hogy a jó szomszédságot mindenkivel fenntartsa – szinte anélkül, hogy felfogná – a lényeget tekintve felhígítja az üdvösség tényét e másodlagos célok felmagasztalásában és elérésében, akkor kizárja a személyes kapcsolatot a keresztre feszített és feltámadott Isten Fiával, fokozatosan eljut a hitehagyás bűnéig, és végül az Antikrisztus oldalán találja magát.
