Homília a karácsony napi misére (in die)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Ha végigkérdeznénk az embereket, hogy valójában minek az ünnepe is a karácsony, valószínűleg az olvasottabb, megfelelő hitoktatásban részesült hívek közül is sokan azt felelnék, hogy a megtestesülésé, vagyis: ezen a napon testesült meg az Örök Ige, a második Isteni Személy. Pedig a megtestesülés valódi ünnepe nem ma van, hanem március 25-én, az Angyali Üdvözlet emléknapján, amit a magyar népi vallásosság Gyümölcsoltó Boldogasszonyként ismer. Mert a Fiúisten abban a pillanatban vette magára esendő emberi természetünket, amikor a Názáreti Szűz, ősanyánknak, Évának első bűnét visszafordítván kimondta az IGEN-t Isten megváltó tervére. „Íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint. És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék.” Krisztus emberi természetének csodálatos szűzi fogantatása a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és a második Isteni Személy megtestesülése egy és ugyanazon pillanatban valósult meg, tulajdonképpen egy és ugyanazon esemény. Nincs semmiféle különbség az ember-Krisztus és Isten megtestesült Fia között, sem időben, sem fokozatban. A keresztény hit egyik legalapvetőbb igazsága, hogy egyetlen Krisztus van, aki fogantatásának első pillanatától kezdve valóságos Isten és valóságos ember, isteni természete szerint egylényegű az Atyával, emberi természete szerint egylényegű velünk, emberekkel, s benne a két természet mindenféle sérelem és keveredés nélkül egyesült a második Isteni Személlyel.

De ha az Angyali Üdvözlet a megtestesülés titkának legfőbb ünnepe, mi a helyzet a karácsonnyal? Jóllehet a megváltó Istenember tényleg Názáretben fogant, először mégis az alázatos betlehemi születésben mutatta meg magát; az istenszülő szeplőtelen szűzi méhében eltöltött 9 hónapos rejtőzködés után a karácsony valódi „nyilvános istenjelenés”, azaz teofánia. Így válik igazán érthetővé a születés és a vízkereszt (epifánia) elválaszthatatlanul szoros kapcsolata. Ezért van az, hogy a karácsonyi idő a vízkereszt nyolcadával ér véget, sőt (a hagyományos kalendárium szerint) a vízkereszt utáni első vasárnapok, az ún. „menyegzős vasárnapok” is Krisztus nyilvános önkinyilatkoztatásainak jegyében telnek el (1° a gyermek-Krisztus a templomban, 2 ° a kánai menyegző – Krisztus első nyilvános csodája).

Akkor tehát téved az, aki reflexből kijelenti, hogy a karácsony a megtestesülés ünnepe? Tulajdonképpen nem, bár szűkebb értelemben véve pontosabban fogalmazna, ha azt mondaná: a karácsony a megtestesült Isten-Fiú születésének ünnepe. De végeredményben még ez is pontatlan vagy elégtelen lenne, hiszen a karácsony esetében nem egyetlen ünnepről, hanem egy egész ünnepkörről kell beszélnünk, és a megtestesülés, mint hitünknek a Szentháromság titkával szükségképpen összefüggő központi igazsága, végül is gyűjtőfogalom: csírájában magába foglalja az isteni kinyilatkoztatás teljes tartalmát. A Katolikus Egyház Katekizmusa Keresztes Szt. Jánost idézve ezt így fogalmazza meg: „Azzal, hogy Isten saját Fiát adta nékünk, aki az Ő Igéje, már nincs más nekünk szóló szava. Ebben az egyetlen Szóban Isten mindent közölt velünk, egyszer s mindenkorra…” (KEK 65)

Hogy a karácsonyi ünnepkör milyen sokrétű és hitünknek mennyi üdvözítő erejű igazságát idézi föl, az kiviláglik a mai ünnep liturgikus szövegeiből is. Tudjuk, hogy a karácsony a liturgikus év egyetlen olyan ünnepe, amelynek ősidők óta három saját miséje van. Van ugyan még egy olyan alkalom, amikor a pap három misét mondhat ugyanazon a napon, s ez halottak napja, de ez csupán késő középkori eredetű, és egyetemessé csak XV. Benedek pápa tette 1915-ben. A három karácsonyi mise eredete egészen a jeruzsálemi ősegyházra vezethető vissza. Az ottani őskeresztények az éjjel közepén a betlehemi barlangban misével emlékeztek meg Krisztus Urunk születéséről (éjféli mise, in nocte, media nocte, in gallicantu), majd Jeruzsálembe visszatérvén a város szélén lévő föltámadás templomban is bemutattak egy miseáldozatot (pásztorok miséje, hajnali mise, in aurora). Végül napközben (in die) a jeruzsálemi főtemplomban is volt egy ünnepi istentisztelet. Ezt a tiszteletreméltó szokást azután a római egyház is átvette. Az éj közepén a pápa a Santa Maria Maggiore bazilikában mutatott be szentmisét azon az oltáron, amely alatt a mai napig a betlehemi jászol egy darabját őrzik. A hajnali szertartás a Palatinus domb tövében lévő Szt. Anasztázia templomban volt, mert e vértanú neve föltámadást jelent. Végül a harmadik misét – melyet most itt mi is ünneplünk – a Szent Péter bazilikában mondták.

Bár az ünnep három miséjében megfigyelhetők árnyalatnyi hangsúlyeltolódások, lényegében mind a miseszövegek, mind pedig a zsolozsmaórák félreérthetetlenül beszélnek arról, amit a középkor óta „hármas születésnek” (triplex nativitas) mondunk. Az Egyház mindhárom születést egyszerre idézi föl, ünnepli meg és teszi szentségileg jelenvalóvá számunkra. A mai szentírási olvasmányok világosan szólnak Krisztus Isten-fiúságáról, az Atyától való isteni örök születéséről. Pál apostol azt mondja, hogy Isten hajdan a próféták által szólt az atyákhoz, de ezekben a napokban saját Fia által szólott hozzánk, aki által a világokat teremtette, mivel Ő dicsőségének fénye és lényegének képmása. Szent János az evangéliumban, a maga tömör módján ugyanezt fogalmazza meg: az Ige már kezdetben Istennél volt és Isten volt az Ige. Mindenek általa lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. A misekönyörgések is kihangsúlyozzák, hogy Krisztus testben való születése már egy új születés (nova nativitas), és ez az újdonság nem egyszerűen az egyedülálló szűzi születésre utal (talán arra is), hanem inkább arra, hogy a Fiú, ama betlehemi éjszakát öröktől fogva megelőzvén, isteni természete szerint az Atyától született, de nem mint teremtmény, hanem mint aki az Atyával egylényegű.

A második, emberi természet szerint való születést már a mise introitusában meghirdeti az Egyház: „Gyermek születik nékünk, és Fiú adatik nékünk.” A betlehemi jászolban fekvő, szegényes gyolcsokba tekert csecsemőben a megváltott Egyház már fölismeri isteni Üdvözítőjét. Nagy Szt. Leó pápa megindító karácsonyi beszédeinek egyikében így foglalja össze ezt a fönséges titkot: A Fiúisten leszállott mennyei székéről, de az atyai dicsőségből el nem távozott. Új rend szerint, új születéssel jött világra, de benne az emberi és isteni természet csodálatos egysége úgy valósul meg, hogy sem az alábbvaló természetet nem emészti el, sem a magasabb rendű természetet nem kisebbíti. Ő úgy szállt le az Istenszülő makulátlan méhébe, hogy az Atya kebelét sohasem hagyta el! Mert ha nem volna igaz Isten, nem hozhatna gyógyulást – ha nem volna igaz ember, nem adhatna üdvös példát.

A harmadik születés tehát, avagy a megváltó Krisztus kegyelmi születése a hívek lelkében, föltételezi az előző kettőt, azok egyenes következménye. Mert hogy mi Isten gyermekei vagyunk, csak azért lehetséges, mert Isten Egyszülött Fia értünk emberré lett. Az evangélium szerint: „Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Ő mindenben hasonló lett mihozzánk (a bűnt kivéve), hogy így mi is hasonulni tudjunk Őhozzá. A keresztségben az Ő életét vesszük magunkra; mi az Egyszülött Fiúban válunk az Atya gyermekeivé: így leszünk „fiak a Fiúban”. Egyesek talán megmosolyogták azt a kicsit régies megszólítást, amit a homília elején használtam, pedig mélységes-mély teológiai tartalom van mögötte: az „atyámfia” szó vallási kontextusban már nem egyszerűen testvért jelent, hanem azt is, hogy egyrészt mindnyájan egy közös Atya gyermekei vagyunk, másrészről, hogy üdvösségünk egyetlen záloga az, hogy a megtestesült Isten-Fiúban mi is elnyertük a (fogadott) istenfiúságot. Őrizzük féltékenyen ezt az „atyafiságot”, ezt a kimondhatatlan méltóságot, vigyázzunk erre a fölmérhetetlen ajándékra, mert ezt nem pótolhatja semmi, ezt a világ nekünk nem képes megadni, de főleg mert e nélkül senki sem léphet majd be Urunk örömébe.

"O, come sono caduti!" - a kapucinusok tündöklése és bukása

Ehhez nem kell különösebb kommentár. Egy kapucinus, akinek egyik legfőbb életcélja az volt, hogy az egyház (pap és hívő egyaránt) a szentmise hagyományos latin rítusát mélyebben átélje, jobban megértse és szeresse:

Pietrelcinai Szent Piusz (1887-1968)

És egy másik kapucinus, akinek küldetése az, hogy a ferencesek között mindezt gyökerében elfojtsa:

Fidenzio Volpi OFMCap

A Ferenc pápa által kinevezett apostoli biztos, Pio atya rendtársa kérlelhetetlen szigorral (valamint a XVI. Benedek által motu proprio adott egyetemes törvényt semmibe véve) szankcionálta a hagyományos latin rítust (az Immaculata Ferencesei között). Egy angol nyelvű cikk a szomorú és aggasztó történetről: ITT.

Mi lett volna, ha a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja tényleg megvalósul? - évfordulós gondolatok

December 4-én, a középkorban oly népszerű 14 segítőszent egyikének, Szt. Borbála szűz és vértanúnak ünnepén volt éppen fél évszázada, hogy a II. vatikáni zsinat püspökei jóváhagyták a Sacrosanctum Concilium címet viselő szent liturgiáról szóló konstitúciót. Szt. Borbálát hagyományosan a tüzérek és bányászok védőszentjeként tiszteli az Egyház, ezért most őt hívjuk segítségül, amikor a viták pergőtüzében állva a mélyére ásunk annak, hogy valójában mit is tanított ez a dokumentum. Erre annál is inkább szükség van, mert talán egyetlen zsinati dokumentumot sem idéztek olyan sokszor, olyan helytelenül és olyan félrevezető módon, mint az SC-t. XVI. Benedek pápa korszakalkotó karácsonyi beszédében (2005. december 22-én) fölszólította az Egyházat, hogy ne a megfoghatatlan „zsinat szelleme”, hanem konkrétan a „zsinat betűje” legyen az igazodási pont, azaz elérkezett az idő, hogy elhagyva a szakadás és törés romboló hermeneutikáját, a folytonosság hermeneutikája szerint újraértékeljük azt, amit a zsinat valóban előirányozott.

Ha az SC betűjét, vagyis a zsinati atyák eredeti szándékát, és nem a világ csábításától és saját fontosságuktól megszédült vatikáni hivatalnokok későbbi fércmunkáját vesszük alapul egy egészen másfajta reformliturgia képe rajzolódik ki előttünk, mint amit hétköznapi istentiszteleti életünkben tapasztalunk. Ha őszintén, egy keresztény értelmiségihez méltó integritással akarjuk megülni ezt az évfordulót, le kell dönteni néhány „szent” tehenet és – mint Mózes – el kell azokat égetni, porrá zúzni, beleszórni a vízbe és megitatni a modernitás oltárán áldozó bálványimádókkal (vö. Kiv 32,20). Egy volt professzorom (Peter Kwasniewski) elmélkedése ihletett arra, hogy eljátsszak a gondolattal: mi lett volna, ha tényleg az valósul meg, amit a zsinat meghatározott. Ez esetben a következőképpen állna a helyzet:

(1) Az eucharisztiát mindenki elsősorban úgy fogná föl, mint isteni áldozatot, amelyben megvalósul a megváltás műve, s amelyben minden tevékenység és buzgólkodás alá van rendelve a szemlélődésnek, vagyis a látható a láthatatlant, az emberi az istenit, a cselekvés a szemlélődő imádást szolgálja (SC 2). A misét elsősorban nem úgy tekintenénk, mint az öntevékeny, belterjes gyülekezet saját ünnepét, hanem mint Krisztusnak objektív megszentelő tevékenységét, főpapi hivatalának szentségi gyakorlását (SC 7, 47), hiszen „általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul.” (SC 10; vö. 112). Valójában a liturgia nem is emberi erőfeszítés vagy evilági élmény lenne, hanem szinte túlvilági tapasztalat, a mennyei liturgia előíze, melyben valóságosan átéljük egységünket az angyalok és szentek mennyei kórusával, valamint a szenvedő és győzedelmes egyházzal (SC 8).

(2) A krisztushívők megfelelő vallási és liturgikus képzésben részesülnének, fölkészült lélekkel, tudatosan és gyümölcsözően vennének részt a legszentebb áldozat bemutatásában (SC 11). Tisztában lennének a liturgia természetével és a benne való részvétel helyes, rájuk vonatkozó módozataival, melyben lelkipásztoraik kiváló példája ösztönözné őket, akiket teljesen átjár a liturgia szelleme és ereje, hiszen maguk már korábban igazi tanítómesterekké váltak benne (SC 14), mert a szemináriumban a liturgiát legfőbb tantárgyként buzgón tanulták, kispapként kiváló nevelést kaptak az istentisztelet napi magas szintű gyakorlásában (SC 16-19). A hívek tehát nem csak mint kívülállók vagy mint néma szemlélők lennének jelen a hitnek ezen a misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vennének részt (SC 48). Így nem fordulna elő – mint azt ma megannyi aggasztó fölmérés mutatja –, hogy sok katolikusnak fogalma sincs arról, hogy a szentmise a Megváltó kereszten bemutatott véres áldozatának vértelen megjelenítése, az eucharisztiában pedig a kenyér és bor külső, látható jelei alatt Krisztus teste és vére, emberi lelke és istensége igazán, valóságosan és lényegileg jelen van. De olyat sem látnánk – mint napjainkban –, hogy az évtizedek óta tartó vegzálás ellenére híveink sokkal kevesebbet és rosszabbul énekelnek, mint szüleik vagy nagyszüleik nemzedéke.

(3) A liturgia lényegileg szinte semmiben sem különbözne attól, ahogy azt elődeink hosszú évszázadok óta gyakorolták, mivel a liturgia egyes részeinek felülvizsgálatát mindig alapos teológiai, történeti és lelkipásztori kutatás előzné meg, s csak akkor vezetnének be újításokat, ha azokat az Egyház lelki haszna valóban és biztosan megköveteli; persze mindig ügyelvén arra, hogy az új formák a már meglévő formákból szervesen nőjenek ki (SC 23).

(4) Kizárólag az Egyház fölszentelt szolgái végeznének olyan istentiszteleti feladatokat, amelyek csak rájuk tartoznak, amiért kifejezetten fölszentelték őket, és amire küldetést kaptak. A világi hívek a liturgiában úgy vennének részt, hogy nem „klerikalizálódnak”, nem tulajdonítanak maguknak olyan szerepeket, melyek nem illenek hozzájuk, melyekre sem kiképzést, sem fölhatalmazást nem nyertek. Éppen ellenkezőleg, csak abból vennék ki a részüket, ami kifejezetten rájuk vonatkozik: „a liturgikus cselekmények végzése közben mindenki, a fölszentelt szolgák éppúgy, mint a hívek, csak azt tennék, ami a dolog természete és a liturgikus szabályok szerint rájuk tartozik.” (SC 28; vö. 118).

(5) Az Apostoli Szentszék és az illetékes püspöki karok által előírt liturgikus szabályokat mindenki pontosan és engedelmesen megtartaná, ezért egyáltalán senki, még a pap sem merné megkísérelni, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson (SC 22.3).

(6) A tiszteletreméltó latin nyelvet, a római liturgia saját, mértékadó anyanyelvét nagy megbecsülés övezné, gyakran alkalmaznák az istentiszteleti életben, mint olyan kincset, amit mindenképpen meg kell őrizni (SC 36.1). Természetesen a népnyelvek is szerephez jutnának, de csak a liturgia bizonyos pontosan meghatározott részeiben, amelyek kifejezetten a gyülekezetre vonatkoznak (SC 36.2), a lelkipásztorok pedig nagy igyekezettel gondoskodnának arról, „hogy a hívek a szentmise ordináriumának azon részeit, amelyek rájuk tartoznak, tudják együtt mondani vagy énekelni latinul is” (SC 54).

(7) A szentmise liturgiáját igyekeznének mindig a lehető legünnepélyesebb formában végezni: énekelve és jól begyakorlott asszisztenciával (SC 113). Az énekek túlnyomó többsége szorosan kötődne a mise propriumához, saját szövegeihez (vö. SC 112, 113) és a lehető „legbensőségesebben fejeznék ki az imádságot, növelnék a lelkek egységét, gazdagítanák és ünnepélyesebbé tennék a szent szertartásokat” (SC 112). A templomokban (még a kis plébániákon is) nagyon fontos szerepet töltenének be a jól képzett kórusok és szkólák, amelyek az egyházzene fölbecsülhetetlen értékű örökségét féltékenyen őriznék (SC 112, 114-115). Az emberek, amennyiben ez rájuk vonatkozik, énekelnék az akklamációkat, feleleteket, zsoltárokat és antifónákat – a maga idejében pedig tisztelettudóan szent csendet is tartanának (SC 30). Az énekek szövege nyelvileg igényes és doktrinális szempontból kifogástalan lenne, hiszen közvetlenül a Szentírásból és a szent liturgiából merítene (SC 121).

(8) Mivel az Egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia saját énekének, a liturgikus cselekményekben mindig ez foglalná el az első helyet (SC 116). Persze más értékes zenei formák is teret kapnának, főleg a szent polifónia, valamint nagy megbecsülésben részesülne az orgona, mint az a hagyományos templomi hangszer, melynek hangja csodálatos módon tudja fokozni a liturgia ünnepélyességét és a lelket nagy erővel emeli Istenhez és az égiekhez (SC 120). Más hangszerek csak akkor lennének használva az istentiszteleteken, ha alkalmasak vagy alkalmassá tehetők a szent használatra, megfelelnek Isten háza méltóságának és a hívők épülését valóban előmozdítják (SC 120). Következésképpen olyan hangszerek, mint a zongora, a gitár vagy a dobok (főleg ezek elektromosan kihangosított vagy torzított változata) sohasem kapnának szerepet a liturgiában, hiszen a nyugati kultúrában ezek a kifejezetten profán szférában születtek és ma is a világi szórakoztató műfajok hozzátartozói. Ezen nyilvánvalóan senki sem lepődne meg, mivel a zsinati atyák világosan kijelentették: szándékuk az, hogy megtartják az egyházi hagyomány és rendtartás szabályait, előírásait, és figyelembe veszik a szent zene és ének célját, ami nem más, mint az Isten megdicsőítése és a hívők megszentelése” (SC 112).

(9) A két szín alatti áldozás megfelelő körülmények között és meghatározott esetekben lehetséges lenne, de csak ritkán fordulna elő, pl. engedélyezve lenne papoknak fölszentelésük miséjében, szerzeteseknek fogadalmuk miséjében, az újonnan keresztelteknek a keresztséget követő misében (SC 55). Hasonlóképpen, a papok koncelebrációja is ritka lenne, jellemzően nagycsütörtökön, szinódusokon és apátmegáldásokon fordulna elő, valamint még ennél is ritkábban – persze a püspök külön engedélyével – pl. nagy szerzetesházak konventmiséin és papi összejövetelekkor, amikor nehezen lehetne megoldani, hogy minden pap külön misézhessen (SC 57).

(10) A zsolozsma óráit a nép előszeretettel énekelné magánúton, közösségben, de főleg nyilvánosan lelkipásztoraival együtt, különösen a vasárnapi és ünnepnapi vesperásokra özönlenének nagy számban (SC 100). A klerikusok és a kórusimára kötelezett szerzetesek, amikor magukban vagy a nép tevékeny részvétele nélkül zsolozsmáznak, mindig a latin nyelvet használnák. (SC 101. 1)

(11) A liturgikus év különböző időszakainak sajátos üzenetét, hagyományait és szokásait a nép jól ismerné és nagy becsben tartaná (vö. SC 102-110). A szentek képmásai és ereklyéi megkülönböztetett nyilvános tiszteletben részesülnének (SC 111). A szentelmények használata és a szentmisén kívüli szertartások látogatása – a zsolozsmaórák közös éneklésén túl – széles körben elterjedt lenne: eucharisztikus körmenetek, szentségimádások, litániák, keresztutak és rózsafüzérek tarkítanák az egyházközségek imaéletét, melyekről természetesen mindenki tudná, hogy elsődleges céljuk a hivatalos liturgiában való még gyümölcsözőbb részvétel elősegítése (vö. SC 12-13).

(12) Az Egyház mindig körültekintően megválogatná, hogy milyen építészeti és szépművészeti műalkotások kaphatnak helyet a liturgikus térben, „hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak igazán méltóak, ékesek és szépek legyenek, s valóban a mennyei valóságokat jelezzék és tükrözzék.” (SC 122), hogy megfeleljenek a hitnek, a hagyománytisztelő vallásos érzületnek és alkalmasak legyenek a szakrális használatra. Semmi sem zavarná vagy háborítaná föl a híveket, hiszen a püspökök szigorúan távol tartanák „a templomoktól és más szent helyektől az olyan műalkotásokat, melyek ellenkeznek a keresztény hittel, erkölcsökkel és jámborsággal; melyek a józan vallásos érzést sértik akár azzal, hogy a formákat elcsúfítják, akár azzal, hogy művészi szempontból nem kielégítőek, középszerűek vagy utánzatok” (SC 124). Ez persze azt jelentené, hogy pl. a papok nem az 1960-as évek ízlése szerint díszített, olcsó, szerves polimerekből készült alaktalan lebernyegeket hordanak, hanem nemes anyagokból igényesen varrt, ízléses miseruhákat.

(13) Az egyházmegyék liturgikus életének pezsgő központjai lennének a székesegyházak, ahol a püspök körül a lehető legszélesebb körű, legmagasabb színvonalú, legünnepélyesebb istentiszteleti élet folyna, ami példaként szolgálna minden egyes plébánia számára (SC 41). A székesegyházak kórusai az egyházmegye összes templomára nézve mértékadó munkát végeznének (SC 114). Minden katolikus oktatási intézményben kiemelt stratégiai tantárgyként oktatnák az egyházzenét, így sok jól képzett gyermekkórus növelné a liturgia színvonalát.

Most őszintén: ebből mennyi valósult meg? Ez az átlag templomba járó krisztushívő személyes tapasztalata? Nem kéne-e beismerni, hogy a zsinati atyák irányelveit figyelmen kívül hagyták a reform végrehajtásakor? Nem kéne-e bevallani, hogy a Sacrosanctum Concilium jóváhagyása után mindössze néhány évvel alig volt több pusztába kiáltott szónál, halott betűnél? Nem lenne-e becsületesebb hozzáállás végre világosan kijelenteni, hogy a VI. Pál által jóváhagyott liturgiának több köze van Bugninihoz és a hasonszőrű kuriális csinovnyikokhoz, mint a II. vatikáni zsinathoz? Nem volna-e tanácsos eljutni végre a fölismeréshez, hogy a liturgikus reform-mozgalom legnemesebb és legmegalapozottabb célkitűzései közül alig valósult meg valami?

Ha hiteles akar lenni az Egyház, ha valódi megoldásokat akar adni a világnak, akkor arra használja föl ezt az 50. évfordulót, hogy kertelés, handabanda, ködösítés, ideologizálás, mellébeszélés, vádaskodás, sértődöttség stb. nélkül szembenéz ezekkel a kérdésekkel.

(Megjegyzem: szakmai, lelkipásztori stb. szempontból megannyi jól megalapozott kritikával lehetne illetni az SC-t – erről majd talán egyszer máskor. De én legalább nem ünneplek képmutatóan egy olyan dokumentumot, amit nem veszek komolyan, amit meghaladottnak tartok, amivel napi liturgikus gyakorlatom nincs összhangban, sőt annak több ponton ellentmond.)

A liturgikus megújulás gyümölcsei képekben - Jugendkirchen, a pusztulás utálatossága - 8. rész

A liturgikus évet hagyományosan lezáró Pünkösd utáni XXIV. vasárnap evangéliuma Krisztus olajfák-hegyi beszédének próféciája a világ végére vonatkozóan. Itt az Isteni Mester utal Dániel jövendölésére arról, hogy a templom szentélyében, a szent hegyen meglátjuk a pusztulás utálatosságát, vagy másként: a vészt hozó undokságot. Ennek a kifejezésnek eredete a héber sikkus somem, a görög bdelügma erémószeósz, vagy a latin abominatio desolationis. A szentírásmagyarázók a mai napig tanakodnak azon, hogy ez alatt mit kell érteni (lásd a Magyar Katolikus Lexikon szócikkét). Én az alábbi fényképeket elnézegetve, azt hiszem, rájöttem a megoldásra.

...és a számok nem hazudnak - 2. rész

Előzmény:

“Io oso dire che la Chiesa mai è stata tanto bene come oggi.” - "Merem állítani, hogy az egyház még sohasem volt olyan jó állapotban, mint ma." (Ferenc pápa szavai a római klérussal való találkozása alkalmával a lateráni bazilikában, 2013. szeptember 16-án.)

Szemléltetés: 

José Rodríguez Carballo érsek (titkár a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációjánál) a római Szent Antal Pápai Egyetemen tartott konferencián kijelentette, hogy 2008 és 2012 között a dikasztériuma 11805 szerzetest mentett föl fogadalma alól, mely éves átlagban 2361 főt jelent. A Papi Kongregáció azonos időszakra vonatkozó adata 1188 áldozópap és 130 diakónus. Azaz az adatokat összegezve mindössze négy év alatt 13123-an hagyták el Istennek szentelt élethivatásukat a papok és szerzetesek közül.

A liturgikus megújulás gyümölcsei képekben - Cirkusz mise - 7. rész

Mielőtt valaki megvádol azzal, hogy rosszindulatúan aposztrofálok egy eseményt, a "cirkusz mise" nem retorikai fogás: ezt a misét valóban egy cirkusz porondján mutatták be (a celebrálták szó itt enyhe túlzás lenne) 2012. december 16-án, valahol Svájcban. A mise "bevételeit" egy gyermekalapítványnak ajánlották föl - ennél több jót nem is tudok elmondani az ott történtekről.

A "cirkusz mise" azonban nem csak a helyszín miatt illik az eseményre, hanem elsősorban a "liturgikus" körítés miatt. Az egy dolog, hogy a főcelebráns nem viseli a kötelezően előírt miseruhát (kazulát), és a két pap különböző színű stólában "lépett föl" - ezek a többi abúzus láttán gyerekes csínynek minősíthetők. Nem is tudom, hol kezdjem: a kedélyesen körbe-körbe velocipédező bohóccal, a kontorcionista (szuperhajlékony) artistával, a táncikálva klarinétozó celebránssal, vagy a kedvencemmel: a saját asztaluknál ülve kézbe áldozó hívekkel (akik láthatóan éppen akkor hörpintették föl a kávéjukat)? Nyilván akad majd olyan, aki a lengén öltözött hastáncos lányokat fogja fölemlegetni, köztük is elsősorban azt, amelyik egy óriáskígyóval vonaglott, de ez már tényleg egyéni ízlés kérdése.

Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy ilyenkor mi a helyes reakció: fölháborodás, harag, szomorúság, vagy mi? Inkább csak kérdéseket teszek föl: a két pap (nevüket érdemes átmenteni az utókornak: Ernst Heller cirkusz-lelkész [???] és Paul Rutz plébános) részesült-e a nyilvános ámokfutás után bármilyen figyelmeztetésben, megrovásban? Egyáltalán tudott-e erről a helyileg illetékes püspök? S ha igen, mit szólt hozzá? S végül - de nem utolsósorban - hogy van az, hogy ezek az emberek (akik dokumentálhatóan több egyházi törvényt és liturgikus előírást sértettek meg) semmiféle szankcióban nem részesülnek, miközben a püspökök olyan papokat büntetnek, sanyargatnak, aláznak meg, lehetetlenítenek el, küldenek el aktív szolgálatból, akik (teljesen törvényesen és a legnagyobb lelki odaadással) a hagyományos latin rítust ünneplik?

Amondó vagyok, hogy ennek a generációnak el kell múlnia... Ter 6,5-7, Baby, Ter 6,5-7!!!

...és a számok nem hazudnak

“Io oso dire che la Chiesa mai è stata tanto bene come oggi. La Chiesa non crolla: sono sicuro, sono sicuro!” - "Merem állítani, hogy az egyház még sohasem volt olyan jó állapotban, mint ma. Az egyház nem omlik össze: biztos vagyok benne, biztos vagyok benne." (I. Ferenc pápa szavai a római klérussal való találkozása alkalmával a lateráni bazilikában, 2013. szeptember 16-án)

Kommentár:

A kijelentés második felében én is biztos vagyok, mert krisztusi ígéret van rá (Mt 16,18; 28,20; Lk 1,32-33; 22,31-33), és mert az egyház fogyatkozhatatlansága hitünk dogmatikus erejű alapigazsága. Megjegyzem: a fogyatkozhatatlanság (mint oly sokszor a magyar teológiai nyelvezetben) félrevezető, hiszen nem arról van szó, hogy az egyház nem fogyatkozhat meg tagjaiban, intézményeiben, anyagiakban vagy akár morálisan. Az "indefectibilitas" szó talán pontosabb fordítása lenne: a megromolhatatlanság, melynek lényege, hogy az egyház külső és belső lényegi tulajdonságaiban kitart egészen a világ végéig. Itt számokról nincs szó.

Ami a kijelentés első részét illeti, Ferenc pápának javaslom egy komoly szakemberekből álló Szentszéki Központi Statisztikai Hivatal felállítását, hogy az illetékesek végre szembesülhessenek a valódi helyzettel. Személy szerint mindjárt azzal kezdeném, hogy beküldöm a 2011-es hazai népszámlálás adatait. 10 év alatt ugyanis 1,6 millió magyar katolikus tűnt el, mint szamár a ködben. MKPK, Szentszék, reakció, hm? Ezzel a lendülettel mindjárt vizsgálhatnánk a papi, szerzetesei hivatások számának alakulását a "zsinati megújulás" csodálatos évtizedeiben, vizsgálhatnánk az egyre csak szaporodni látszó pedofil ügyeket, a szentségkiszolgáltatások adatait, ez mind-mind elemezhető statisztikai eszközökkel... és a számok nem hazudnak.

A liturgikus "megújulás" gyümölcsei képekben - "esti torna kappanháj ellen, avagy püspöki flash mob" - 6. rész

Na, ez az a "katolicizmus", amivel semmilyen közös nevezőt sem találok, vállalok. Mondom ezt úgy, hogy szeretem a modern rock zenét (persze semmi esetre sem kvázi-szakrális használatban). Pápa, püspökök, fiatalok világnapja, flash mob... Epeömlés... Csak az nézze meg, akinek erős gyomra van.

A liturgikus "megújulás" gyümölcsei képekben - "Dance the night away" - 5. rész

A következő videóról a Van Halen együttes "Dance The Night Away" című rock klasszikusa jutott eszembe. A fölvétel Berkeley, Kaliforniában készült a Szentlélek Plébánia Newman termében. A húsvéti vigília mise fölajánlási "körmenetét" látjuk koreografálva. Őszintén szólva, akkor már inkább Eddie Van Halen vagy David Lee Roth táncát nézem...

A liturgikus "megújulás" gyümölcsei képekben - A bohócok kora - 4. rész

A terítéken most egy régi "kedvencem": a gyerekmise. A háttértörténet: egy csodálatosan szép, neo-gótikus stílusú írországi redemptorista templomban (Mount St Alphonsus, Limerick) vagyunk, ahol a plébános a gyermekmisén egy táncos-dalos mutatványra (kb. kacsatánc) tanítja be a kongregációt, gyermekeket és felnőtteket vegyesen - s teszi mindezt egy bohócsapkában. Nyilván elengedhetetlen kellék...

A dolog pikantériája (annak, aki nem tud angolul), hogy a nem túl együttműködő, nem elég lelkes felnőtteket a felpörgött plébános ingerülten leszidja: "Idősebb emberek, ti nem csináljátok! Ha nem csináljátok, ki lesztek téve innen!" (lásd, kb 0:49-től) Ez úgy nagyjából össze is foglalja az elmúlt 50-60 év liturgikus hanyatlásának történetét. Veritas ex ore infan(tilita)tis...

A liturgikus "megújulás" gyümölcsei képekben - 3. rész (a Scorzelli ferula újrahasznosítása)

Csak a nagy magyar költőt, Arany Jánost tudom idézni: "Haj, ne hátra, haj előre!"

Bár, ha már hátrafelé haladva akarunk progresszívek lenni, tudom ajánlani II. János Pál korai időszakát. Íme:

A liturgikus "megújulás" gyümölcsei képekben - 2. rész

Schönborn bíboros miséje lufikkal, diszkófényekkel, rockzenével és pita kenyérrel (vagy óriás pogácsával?). A sokkkoló video  ide kattintva nézhető meg!

Folytatódik a magyar szentélyrombolás

A magyar ikonoklazma újabb állomásához érkezett. Pannonhalma után most a szegedi fogadalmi templom került sorra (bővebben itt). Több, mint 2 milliárd forintból újítják föl a dómot (ami rá is fér), de ennek sajnos része a liturgikus tér átrendezése is. A "liturgikus tér átrendezése" persze eufemizmus, értsd: a liturgikus tér fölszámolása. A szép baldachinos főoltárt - ami már egyébként is évek óta csak háttérdíszlet volt - a kereszthajóba állítják: a nép közé. Pozitív oldal: a baldachin újra használatba kerül, negatívum: ezzel megszűnik a szentély, mint olyan létezni. Szerintem ezt a pénzt jobban és hasznosabban is el lehetne költeni, anélkül, hogy a liturgia belső törvényei közül gyakorlatilag az összeset megsértenék sekélyes ideológiai alapon. Az illetékeseknek, döntéshozóknak újfent ajánlom a magyar történelem egyik méltatlanul elfeledett intézményét, a pellengért. Tessék szépen egy "ikonoklaszta" föliratú táblával a nyakban fölállni rá!

A liturgikus "megújulás" gyümölcsei képekben - 1. rész

A megváltó Superman vízipisztollyal:

"Homoeretnekség" az Egyházban - sajtószemle

Nagyon kíváncsi vagyok, vajon a magyar katolikus sajtóban lesz-e annyi bátorság és őszinteség, hogy ezt a cikket leközölje vagy legalább annak tartalmáról egy híradást megkockáztasson. Hogy miről is van szó? Egy merész lengyel teológus, bizonyos Dariusz Oko, a krakkói Pontifikális Teológiai Akadémia tanára még tavaly júniusban leközölt egy hiánypótló, durva cikket az egyházi hierarchia legmagasabb köreibe is beépült homoszexuális "underground" (földalatti mozgalom?) működéséről (Fronda, 2012 június). Ha valamit megalkuvó hallgatás vesz körül, az még nem jelenti, hogy nem is létezik. A cikk megjelent németül is: D. Oko, Mit dem Papst gegen Homohäresie, "Theologisches" 9/10 (2012): 403-426. Ennek angol fordítása olvasható az interneten IDE kattintva. Egyszerre józanító és vérforraló olvasmány. Már Babits is emlékeztetett bennünket, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. Vannak helyzetek, amikor farkast kell kiáltani.

Minek ide gregorián?

A csatolt videó alkalmat ad arra, hogy még egy internethasználathoz köthető neologizmussal éljek. Kedvem támadt "trollkodni". Nem is értem, miért erőlködünk még gregorián korálissal, latin liturgiával, stb. Ezek idejétmúlt eszközei a lelkipásztorkodásnak. Haladni kell a korral; a mai fiatalokat "saját" nyelvükön kell megszólítani. Mellesleg jegyzem meg: a '60-as évek kő egyszerű beat zenéje, amit ma "gitáros dalok" néven akarunk a fiatalok torkán leerőszakolni, már valóban reménytelenül korszerűtlen. Ide nekünk a hip-hop evangelizációt!

Egy pontifikátus története képekben

Az Őszentsége XVI. Benedek pápa lemondásáról szóló bejelentés óta rengeteg - hogy ezzel a csodálatos neologizmussal éljek - internetes mém terjed az információs térben. Ehhez szeretnék én a saját szerény eszközeimmel hozzájárulni (egy korábbi, elég vulgáris mémet jótékonyan módosítva). Íme:

Luceat lux vestra! - avagy Zirc a következő?

Világoskodjék a ti világosságtok! (Mt 5,16) Ez annak a Mariawald-i (Észak-Rajna-Vesztfália) trappista kolostornak a mottója, amely 2008. november 21-én, a Boldogságos Istenszülő Szűz bemutatásának ünnepén "intézményesen" visszatért az alapító atyák liturgikus gyakorlatához, vagyis a római liturgia hagyományos ciszterci úzusához. Úgy tűnik, Szent Benedek és Szent Bernát fiainak példája ragadós, az általuk gyújtott fény kezdi bevilágítani más monasztikus testvérközösségek "éjszakáját" is.

Mariawald

Szépen csendben, minden hírverés nélkül Vyšší Brod (Dél-Bohémia) cisztercita közössége is visszatért rendi "hozományához"; immár a konventmiséket és a napi zsolozsmaórákat is az ősi liturgia szerint végzik. Szép példája ez a II. Vatikáni Zsinat szerzetesi életre vonatkozó határozatában megfogalmazott irányelvekhez való ragaszkodásnak! "Az egész egyház érdeke, hogy minden (szerzetes) intézménynek meglegyen a maga saját jellege és működési köre. Ezért az alapítók szellemét és sajátos céljait, valamint az egészséges hagyományokat - a szerzetesek szent örökségét - hűségesen föl kell tárni és meg kell őrizni." (Perfectae caritatis § 2 b.)

Vyšší Brod

Nekem úgy tűnik, hogy hazánkban az elsődleges feladat a kalapos király óta hanyatló "tanáruras" szerzetesség megreformálása, a klasszikus értelemben vett monaszticizmus helyreállítása lenne. Persze ennek az egyik leghatékonyabb eszköze éppen a hagyományos liturgikus élet helyreállítása lehetne... Akinek füle van a hallásra (pl. Zircen), az hallja meg!

Zirc

Luceat lux vestra!