„Hazugságtól csöpög az ajkuk, és a csalárdság pecsétként égett rájuk.” – Amit sokan sejtettünk, most beigazolódott: lelepleződött a "Traditionis custodes" fölháborító csúsztatása

Egy amerikai katolikus újságíró (ún. vatikanista), Diane Montagna, akivel az egyetemen egy ideig évfolyamtársak voltunk (és a reggeli latin misék után közösen kávézgattunk), hozzájutott a hagyományos latin rítust karanténba záró, lelkipásztorilag döbbenetesen érzéketlen pápai dokumentum, a Traditionis Custodes előzményeként értékelhető szentszéki jelentéshez, amely a világegyház püspökeinek véleményét értékelte ki a hagyományos latin rítus benedeki liberalizációjáról (Summorum Pontificum) és annak hatásairól.

Amit mindig is sejtettünk, most minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert: A világegyház püspökeinek véleménye javarészt pozitív volt, a motu proprio és a kísérő levél aláírójának (az előző pápának) és valódi szerzőjének (ún. szellemírójának), Andrea Grillo professzornak megállapításai, következtetései, indoklásai elfogultak, érzéketlenek, hamisak, csúsztatóak, túlzóak, ideológiailag vezéreltek, romboló szándékúak voltak. A leleplezés egyháztörténelmi léptékű, nagyban hozzájárul a történelmi igazságszolgáltatáshoz, az előző pontifikátus motivációinak, vezetői stílusának és következményeinek tisztán látó, objektív értékeléséhez!

Én a részemről e tekintetben megelégszem néhány idevágó szentírási szakasz idézésével:
 
„Uram, szabadítsd meg lelkemet a csalárd ajkaktól és az álnok nyelvtől!” (Zsolt 119,2)
 
„A hazug ajkak utálatosak az Úrnál; akik pedig híven cselekszenek, tetszenek neki.” (Péld 12,22)
 
„Mert aki az életet szereti, és jó napokat akar látni, tartóztassa meg nyelvét a gonosztól, és ajkai ne szóljanak álnokságot.” (1Pét 3,10)
 
„Semmi gonosz beszéd szájatokból ne származzék, hanem ami a hitben épülésre jó, hogy használjon a hallgatóknak!” (Ef 4,29)
 
Diane Montagna úrhölgy cikkét (amely eredetileg ITT jelent meg) viszont érdemes teljes egészében magyarra fordítva közzétenni (lásd alant!), mint ahogy a cikk alapját képező szentszéki összefoglalást (általános értékelést) is. Az utóbbit IDE KATTINTVA lehet magyarul olvasni. (A magyar fordítás gyöngeségeiért elnézést kérek. Idő hiányában a ChatGPT-t vettem igénybe, s ezt a szöveget csak hevenyészve tudtam átfutni, javítani.)

Íme, Miss Montagna cikke:

VATIKÁN, 2025. július 1. – Új bizonyítékok kerültek napvilágra, amelyek komoly repedéseket tárnak fel a Traditionis Custodes (A hagyomány őrzői) című dokumentum alapjaiban – ez Ferenc pápa 2021-es rendelete volt, amely korlátozta a hagyományos római liturgia gyakorlását.

E tudósító birtokába került a Vatikán átfogó értékelése a püspöki konzultációról, amelyik – a hivatalos álláspont szerint – „indokolta” Ferenc pápa azon döntését, hogy visszavonja XVI. Benedek 2007-es Summorum Pontificum kezdetű apostoli levelét, amely szélesebb teret engedett a vetus ordonak, ismertebb nevén a „hagyományos latin misének” és szentségeknek.

Az eddig nyilvánosságra nem hozott szöveg, amely a Hittani Kongregáció 2020-as püspöki konzultációjáról készült hivatalos jelentés kulcsfontosságú része, kimondja: „A kérdőívre válaszoló püspökök többsége szerint a Summorum Pontificum jogszabályi módosítása több kárt okozna, mint hasznot.” Ez az átfogó értékelés tehát közvetlenül ellentmond annak az indoklásnak, amelyre Ferenc pápa a Traditionis Custodes bevezetését alapozta, és komoly kérdéseket vet fel annak hitelességével kapcsolatban.

Amikor Ferenc pápa 2021. július 16-án kihirdette a Traditionis Custodest, azt mondta, a kérdőívre érkezett válaszok „aggodalommal és szomorúsággal” töltötték el, és megerősítették abban, hogy be kell avatkoznia. A világegyház püspökeihez intézett kísérőlevelében így fogalmazott: „Sajnálatos módon elődeim lelkipásztori szándékát... gyakran súlyosan figyelmen kívül hagyták. A II. János Pál pápa és különösen nagylelkűen XVI. Benedek által nyújtott lehetőséget arra használták fel, hogy mélyítsék a szakadékokat, erősítsék az ellentéteket, és ösztönözzék az Egyház egységét sértő nézeteltéréseket.” Azt is írta, hogy a püspökök „kérései” kényszerítették arra, hogy visszavonja nemcsak a Summorum Pontificumot, hanem minden azt megelőző szabályt, útmutatást, engedélyt és szokást is.

A Vatikán értékelése szerint azonban a megosztottság, az eltérések és nézeteltérések nem a hagyományos liturgiához ragaszkodó hívektől erednek, hanem egy püspöki kisebbség tudatlanságából, előítéleteiből és ellenállásából a Summorum Pontificummal szemben. A Hittani Kongregáció jelentése leszögezi: „A kérdőívre válaszoló püspökök többsége, akik nagylelkűen és értelmesen hajtották végre a Summorum Pontificumot, végső soron elégedettségüknek adtak hangot.” Azt is megjegyzi, hogy „ott, ahol a papság szorosan együttműködött a püspökkel, a helyzet teljesen megnyugodott.”

Ez az értékelés megerősíti azt, amit már 2021 októberében jelentettem: A Traditionis Custodes felnagyított és súlyos problémaként állított be olyasmit, ami a hivatalos jelentésben csupán másodlagos volt. Továbbá a szöveg világossá teszi, hogy a Traditionis Custodes figyelmen kívül hagyta, elhallgatta azt a békét, amelyet a Summorum Pontificum helyreállított, és szemet hunyt egy „állandó püspöki megfigyelés” fölött – miszerint a régi rítusú liturgia által egyre több fiatal tér vissza az Egyházba. Az értékelés előre jelezte – a püspöki válaszok alapján –, hogy mi fog történni, ha a Summorum Pontificumot elnyomják – és ezek az előrejelzések helytállónak bizonyultak.

A hivatalos jelentés keletkezése és felépítése

A Hittani Kongregáció 2020 márciusában küldte ki a püspököknek az értékelő kérdőívet, tizenöt évvel azután, hogy XVI. Benedek kiadta a Summorum Pontificumot. A 2020 decemberére visszaérkező válaszokat a Kongregáció prefektusa, Luis Ladaria bíboros, valamint Guido Pozzo érsek, a feloszlatott Ecclesia Dei Pápai Bizottság egykori titkára értékelte és foglalta össze. A jelentés, amelyet a Hittani Kongregáció másik volt vezetője, Gerhard Müller bíboros szerint maga is olvasott és támogatólag véleményezett, döntő szerepet játszott abban, hogy Ferenc pápa hivatalosan konzultálni tudjon a témában.

Ugyanakkor maga a jelentés nem lett nyilvánosan közzétéve – ez tette lehetővé, hogy a Traditionis Custodes a püspöki visszajelzéseket a maga módján értelmezze és hivatkozzon rájuk. A birtokunkba került másolat a teljes jelentés első részét tartalmazza (feltehetően egyfajta „vezetői összefoglaló”), amely három fő részből áll:

1.    „A válaszok jellemzői” – itt felvázolják a püspöki válaszadók fő tendenciáit, nyelvi és kulturális eltéréseit, valamint a pozitív és negatív megállapításokat.
2.    „A megjegyzések szintézise” – ez részletes áttekintést ad a kérdésekre adott konkrét püspöki válaszokról.
3.    „Javaslatok a jövőre nézve” – itt ajánlásokat fogalmaznak meg a dokumentum célja, joghatásai és esetleges korrekciói kapcsán.

A jelentés hangsúlyozza, hogy a válaszadók többsége „gyakorlatias és nyitott” hozzáállással kezelte a Summorum Pontificumot, sőt – idézve: „Az általános benyomás az, hogy a Summorum Pontificum hozzájárult a békés liturgikus együttéléshez az egyházmegyékben, különösen ott, ahol bölcsen és szeretettel alkalmazták.” Sőt, a püspökök válaszaiban gyakran az jelent meg, hogy a hagyományos liturgia iránti érdeklődés – főként a fiatalabb generáció körében – hiteles keresésből ered, nem pedig ideológiai lázadásból.

A püspöki válaszok tartalma

A jelentés szerint a püspökök válaszaiban több fő témakör és visszatérő megállapítás figyelhető meg:

1. A liturgikus béke és egység helyreállása
Sokan hangsúlyozták, hogy a Summorum Pontificum segített csökkenteni a feszültségeket, amelyeket a liturgikus reform utáni időszak okozott. Ahol a hagyományos liturgiát bölcsen és pásztori érzékenységgel alkalmazták, ott a különböző csoportok között megbékélés jött létre.

2. A fiatalok vonzódása a régi rítushoz
A püspökök többször kiemelték, hogy a fiatalabb hívek körében mutatkozott a legnagyobb érdeklődés a hagyományos liturgia iránt. Ezek közé sokan olyan fiatal felnőttek tartoznak, akik:
⦁    nem nőttek fel a latin misében,
⦁    de a „szentség” és „csend” iránti vágy vezette őket oda,
⦁    és gyakran megtérés, illetve a hithez való visszatérés kísérte érdeklődésüket.  

3. A hagyományos rítus mint lelkipásztori eszköz
Számos válaszadó püspök hangsúlyozta, hogy a vetus ordo nem nosztalgikus vagy reakciós elemként van jelen, hanem valóságos lelkipásztori eszközként, amely segít az embereknek közelebb kerülni Istenhez, elmélyíteni a hitüket és megtapasztalni az Egyház gazdagságát.

4. Félelmek és előítéletek néhány püspöknél
A jelentés megjegyzi, hogy egyes püspökök aggodalommal tekintettek a hagyományos liturgia elterjedésére, és azt „problémás”, „megzavaró”, sőt néha „veszélyes” jelenségként értelmezték. Ezek a püspökök:
⦁    sok esetben nem ismerték mélyebben a liturgiát vagy a híveket, akik kérték,
⦁    és inkább visszatérést szerettek volna a régi engedélyezési (indult) rendszerhez, hogy jobban ellenőrizhessék a helyzetet.    

5. Néhány félreértés a Summorum Pontificum céljával kapcsolatban
Egyes püspökök azt hitték, hogy a dokumentum az SSPX (Szent X. Piusz Testvériség) megbékélését célozta, és mivel ez nem történt meg, szerintük kudarcot vallott. A jelentés azonban kiemeli:
XVI. Benedek világosan jelezte, hogy a Summorum Pontificum célja az egyházi belső megbékélés, nem kizárólag az SSPX visszahozása volt.

6. Félelem a megosztottságtól, de nem általános
Néhány püspök tartott attól, hogy két „egyházzá” szakad az Egyház, vagy hogy a hagyományhoz kötődő csoportok elutasítják a II. Vatikáni Zsinatot. A jelentés szerint ez részben igaz, de nem általánosítható. Ahol a püspök jelen volt, kísért és tanított, ott ezek az aggodalmak alábbhagytak.

7. A forma rendkívüli értéke
A püspökök közül sokan elismerték, hogy a hagyományos liturgia:
⦁    szellemi gazdagságot hordoz,
⦁    összeköt a múlt örökségével,
⦁    és alkalmas arra, hogy megszólítsa a ma emberét is, különösen a fiatalokat, értelmiségieket, családokat és megtérőket.
Javaslatok a jövőre nézve

A jelentés az alábbi javaslatokat fogalmazza meg a hagyományos liturgia jövőbeni helyzetének jobb megértése és kezelése érdekében:

1. Pásztori kíséret és közelség
A püspökök számára alapvető, hogy:
⦁    jelen legyenek azok mellett a közösségek mellett, amelyek a régi rítust igénylik,
⦁    megismerjék ezeknek a híveknek a lelkületét, motivációit és hitét,
⦁    ne csak felülről szabályozzanak, hanem valódi pásztori kapcsolatban álljanak ezekkel a csoportokkal.
Ez segít elkerülni az elszigetelődést, és elősegíti az egységet.

2. A hívek jobb megkülönböztetése
A jelentés azt ajánlja, hogy különbséget kell tenni azok között, akik:
⦁    hitből és hűségből vonzódnak a hagyományos liturgiához,
⦁    és azok között, akik ideológiai vagy lázadó magatartással utasítják el a zsinatot vagy a modern Egyházat.
A pásztori döntéseket ennek alapján kell meghozni: a jóhiszemű, építő közösségeket támogatni kell, míg a megosztókat óvatosan kezelni.

3. A püspöki hatáskör megerősítése
Több válaszadó püspök kérte, hogy világosabb legyen:
a hagyományos liturgia engedélyezése az ő hatáskörük, és ne alakuljon ki újra egy „kettős hatóság”, ahol Róma vagy más testületek kerülnek közvetlen kapcsolatba a helyi csoportokkal.
Ez a világos egyházkormányzati rend és a püspöki tekintély tiszteletben tartása miatt fontos.

4. Képzés és liturgikus műveltség
Javasolt, hogy a papképzésben és a pasztorális továbbképzésekben:
⦁    legyen helye a hagyományos liturgia megismerésének,
⦁    hogy a papok és püspökök ne csak elméletből ismerjék ezt a formát,
⦁    hanem képesek legyenek értelmezni, megkülönböztetni és bölcsen kísérni a híveket ezen a téren is.

5. Egységes és világos szabályozás
A püspökök igénye, hogy ne legyenek:
⦁    homályos vagy ellentmondásos rendelkezések,
⦁    illetve ne maradjanak helyi kezdeményezések teljesen rendezetlenül.
Ehelyett világos, rugalmas, de irányadó szabályokat kérnek, amelyek lehetővé teszik a jó pásztori döntéseket, és nem rekesztenek ki senkit önkényesen.

6. A liturgikus reform megértésének előmozdítása
A jelentés szerint a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja nem ért véget, és még mindig van mit tanulni és megérteni belőle. Ennek előmozdítására szükséges:
⦁    mélyebb oktatás a reform eredeti céljairól,
⦁    a szentmise szépségének felfedezése a Novus Ordo formájában is,
⦁    valamint a két forma közötti párbeszéd és kölcsönös gazdagodás.

Végkövetkeztetés

A jelentés nem pusztán egy adminisztratív összegzés, hanem egy mély lelkipásztori reflexió, amely az Egyház egységének és a hívek lelki javának szolgálatában áll. A hagyományos liturgia körüli valóság összetett és árnyalt: nem lehet leegyszerűsíteni ideológiai vagy pusztán fegyelmi kérdéssé.
A következők kiemelten fontosak:

⦁    Az Egyház egysége nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt teszi, hanem hogy közös úton járunk – egymás iránti tisztelettel, a Szentlélek vezetése alatt.
⦁    Azok a hívek, akik a hagyományos liturgiához vonzódnak, nem feltétlenül szakadárok vagy lázadók, hanem gyakran mély hitből fakadóan keresik azokat a formákat, amelyek számukra segítik az Istennel való kapcsolatot.
⦁    Ugyanakkor el kell kerülni, hogy a régi liturgia az egyházellenesség vagy a zsinat elutasításának szimbólumává váljon.
⦁    A püspökök feladata, hogy bölcsen kísérjék ezeket a közösségeket, előmozdítva az Egyház egységét, szeretetét és hitelességét.

Végső soron a cél nem az egyik liturgikus forma győzelme a másik felett, hanem annak felismerése, hogy minden hitelesen végzett liturgikus forma a Krisztus misztériumához vezet – és így az Egyház küldetését szolgálja a világban.

"Mostantól ez a te cirkuszod, mostantól ezek a te majmaid..." - avagy a pillanat, amikor mindez tudatosul az új pápában

 

Régen, a II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reform előtt a pápai koronázási misének volt egy őszintén szólva komikus mozzanata (amit természetesen a reform eltörölt). Amikor a hívek összegyűltek a Szent Péter-bazilikában, a szentmise kezdete előtt az albanói bíboros püspök először a kórusban lévő papság felé, majd a hajóban lévő tömeg felé intett, és ünnepélyesen előénekelte a Hic nunc est motettát, amit a kórus folytatott: circus tuus, hae nunc sunt scimiae tuae! Erre az alkalomra a többszólamú motettát, amit Palestrina 1555-ben  II. Marcell pápa koronázására komponált, a 16. századtól kezdve rutinszerűen kezdték használni, így sajnos az eredeti gregorián verzió elveszett.

Íme, a szóban forgó tétel teljes szövege:

Hic nunc est circus tuus, hae nunc sunt simiae tuae,
quas Dominus in sapientia sua Petro tradidit,
et per manus eius nunc tibi commendat.
Gaude in stultitia sanctorum,
laetare in tumultu gratiae,
nam per hos clamosos
regnum caelorum patefit.

Mostantól ez a te cirkuszod, mostantól ezek a te majmaid,
akiket az Úr az ő bölcsességében Péternek adott,
és az ő keze által most reád bíz.
Örvendezz a szentek oktalanságában (vö. 1Kor 3,18–19),
örülj a kegyelem forgatagában,
mert e zajongókon keresztül
nyílik meg [neked] a mennyek országa.

Sajnos beágyazható hangfájlt a motettáról nem találtam, ellenben erre a LINKRE kattintva egy nem túl mesterien kivitelezett előadása meghallgatható.

Adja Isten, hogy XIV. Leó gondos és bölcs (értsd: a világ szemében oktalan) porondmestere legyen ennek a lezüllött, szutykos cirkusznak és ezeknek a nehezen idomítható majmoknak! :)

Habemus papam! - Imádság őszentségéért, XIV. Leóért

 

Deus, ómnium fidélium pastor et rector, fámulum tuum, Leónem, quem pastórem Ecclésiæ tuæ præésse voluísti, propítius réspice: da ei, quǽsumus, verbo et exemplo, quibus præest, profícere; ut ad vitam, una cum grege sibi crédito, pervéniat sempitérnam. Per Christum, Dóminum nostrum. Amen.

Isten, minden hívő pásztora és kormányzója, tekints kegyelmesen szolgádra, Leóra, kit főpásztorként Egyházad élére állítani akartál; add meg neki, kérünk, hogy akiknek előjárója lett, szavával és példájával javukra legyen, s így a rábízott nyájjal együtt az örök életre eljusson! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

A hivatalos új pápai címer, melyet a '70-es évek óta uralkodó, Montezemolo bíboros által ihletett heraldikus hanyatlás, elszegényedés és egyszerűség mögé bújtatott igénytelenség (digitális clip-art stílus) jellemez.

 

A nem-hivatalos, egyes elemeiben korrigált új pápai címer, melyet Marco Foppoli festett meg, aki a '70-es évek óta tartó hanyatlás előtti, Mons. Bruno B. Heim által ihletett, szakszerű és művészi heraldikát képviseli. Az egyházi heraldika utóbbi évtizedekben bekövetkezett hanyatlásáról az alábbi linken olvasható egy kiváló, angol nyelvű tanulmány (https://www.liturgicalartsjournal.com/2025/05/italian-heraldist-marco-foppoli-on.html)

Jorge Bergoglio sírjának apropóján

A "CSÚSZTATÓ" PROPAGANDA: Milyen alázatos, mindig a perifériára és a szegényekre gondoló, egyszerű igényű és olcsó életvitelű volt ez a Ferenc pápa! A "fényűző" pápai apartman helyett a Szent Márta-házban lakott, kitaposott, koszos fekete cipőben járt, nem hordott bíbor köpenyt, prémes sapkát (camauro), mint a levegőtlen, penészes konzervativizmusáról ismert XVI. Benedek stb. Ferenc pápa friss levegőt hozott a Vatikánba, szakított az értelmetlen hagyományokkal, az emberi elvárásokkal és mert újító lenni!

XVI. Benedek síremléke a Szent Péter-bazilika altemplomának kriptájában

A JÓZAN VALÓSÁG: A teljesen más funkcióra tervezett Szent Márta-házat komoly költségekkel kellett átalakítani és egész szintjeit lezárni, ami miatt most a konklávéra érkező bíborosokat nem tudják rendesen elhelyezni. Iszonyatos, egyszerű embereknek szinte fölfoghatatlan plusz költségekkel járt az, hogy nem a Szent Péter-bazilika altemplomának erre a célra kiképzett kriptájában, hanem a Santa Maria Maggiore-ban internálták. A sírja így sokkal, de sokkal hivalkodóbb lett, mint elődjeié (lásd XVI. Benedek egyszerű sírhelyét!), ráadásul egy még V. Pál pápa (1605-1621) által építtetett, szépséges barokk márvány ajtót kellett érte szétverni kalapáccsal, hogy helyet adjon a bézs doboznak, amely - ahogy egy nem propaganda szolgálatban álló újságíró megjegyezte - meg van áldva a repülőtéri WC-k minden bájával.

Ferenc pápa sírhelye a Santa Maria Maggiore bazilikában

Jelige: "fügefeljelentők" (συκοϕαντης) kíméljenek! Avagy: Elég a hízelgő csúsztatásokból!

"LAPZÁRTA UTÁN" ÉRKEZETT (Azoknak, akik tudnak olaszul. A lényeg: II. János Pál ravatalát 3 millió ember látogatta meg, Ferencét 250 ezer):

Jorge Bergoglio (1936-2025)

Jorge Bergoglio (Ferenc) valóban utánozhatatlan volt, emlékezetes és egyedülálló utóda Péternek. Vajon miként írhatnánk le egy ilyen sajátos pápát? A "világ végéről" érkezett, amint ő maga mondta, és egy egészen sajátos hangot képviselt.

Szembetűnő volt korunk jellemző nemzetközi szimbólumaként, legtipikusabb jellemzőinek megtestesítőjeként. Olyan ember, akinek hatása kitörölhetetlen marad emlékezetünkben, és aki tényleg nyomott hagyott az Egyház történetében.

Eszméinek szenvedélyes, minden áron való védelme örökre rányomta bélyegét korunk Egyházára. A katolikusok soha nem felejthetik őt el. A hagyományhű katolikusok pedig mindig élénken emlékezni fognak örökségére.

Nyugodjék békességben! Ámen.

Dominus vobiscum! - Az Úr legyen veletek!

Isten szolgája, Emil Kapaun százados, amerikai tábori lelkész miséje a koreai háború idején (1950. október 7-én), 8 hónappal azelőtt, hogy hősi halált halt a pjoktongi hadifogolytáborban

A Dominus vobiscum – Et cum spiritu tuo (Az Úr legyen veletek! – És a te lelkeddel!) köszöntő formula (ún. akklamáció) ilyen-olyan formában egyetemes jellemzője az apostoli egyházak liturgikus életének, beleértve a protestantizmus liturgikusan gondolkodó irányzatait, az anglikán és lutheránus közösségeket is. Lévén, hogy a keresztény istentiszteleti élet alapvető eleméről van szó, fontos tudnunk, hogy ez az akklamáció honnan ered, mit jelent, és a különböző népnyelveken hogyan adható vissza hűségesen. A liturgikus üdvözlés népnyelvű fordításával kapcsolatban a Katolikus Anyaszentegyház tanítóhivatala világos útmutatással látta el a részegyházakat, nemzeti püspöki karokat. „Egyes szavakat, amelyek az egész ókori Egyház vagy annak nagy része kincsestárához tartoznak, továbbá amelyek az emberiség kulturális örökségének részévé váltak, a fordítás során lehetőség szerint szó szerint kell megőrizni, mint pl. a nép Et cum spiritu tuo ‘És a te lelkeddel’ válaszának szavait.” (Liturgiam authenticam, Istentiszteleti Kongregáció, Instrukció a népnyelvek használatáról a római liturgia könyveinek kiadásában, 2001. március 28.) A szentszéki figyelmeztetés kiváltó oka a régi (2011 előtti) angol (And also with you – És veled is) és brazíliai portugál: (Ele está no meio de nós - Ő közöttünk van) fordítás hiányossága és egyes teológusok, liturgikus szakértők reduktív értelmezése volt.
 
Szilárd bibliai eredetű és bevett, megváltoztathatatlan egyházi hagyomány
 
Damiani Szent Péter egyháztanító így ír a XI. századi remetéknek, akikben lelkiismereti kérdésként merült föl, hogy teljes pusztai magányukban, a szentmise vagy a szent offícium (zsolozsma) végzésekor van-e értelme önmaguknak válaszolgatni:
 
„Nyilvánvaló tehát, hogy az üdvözlésnek e módját nem az emberi kitaláció új keletű döntése határozta meg, hanem bizonyíthatóan a Szentírás ősi tekintélyéből vétetett. Ott ugyanis, ha alaposan vizsgálódunk, megtaláljuk mind egyes, mind pedig többes számban. Egyes számban, ahogy az angyal mondja a boldogságos Istenszülőnek: »Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr van teveled!« (Lk 1,28) Gedeon üdvözlésekor is ugyanígy szól az angyal: »Az Úr veled, erős férfiú!« (Bírák 6,12) Többes számban pedig Boóz így köszöntötte az aratóit Rút könyvében: »Az Úr legyen veletek!« (Rút 2,4), s amint a Krónikák könyvében találjuk, az Istentől küldött próféta üdvözli a csatából győzelmesen visszatérő Asát, Júda királyát hadseregével, mondván: »Az Úr veletek, mert az Úrral voltatok!« (2Krón 15,1). Midőn tehát az Egyház a pap üdvös köszöntését veszi, a köszöntést viszonozva ő maga is imádkozik és imádkozva visszaköszön, kérvén, hogy miként a pap azt kívánta, hogy az Úr velük legyen, azonképpen méltóztasson az Úr vele is lenni, mondván: »És a te lelkeddel!«; vagyis »Legyen a te lelkeddel a mindenható Isten!«, hogy őhozzá a mi üdvösségünkért méltóképpen tudjál könyörögni. Figyeljük meg, hogy nem azt mondja: »teveled«, hanem: »a te lelkeddel«, hogy mindazt, amit az egyházi szertartásokban véghezviszünk, a lélek szerint mérlegeljük. És jól tesszük, ha azt kívánjuk, hogy az Isten legyen az ember lelkével, mert az értelemmel élő ember az ő szellemében és lelkében teremtetett az Isten képére és hasonlatosságára, valamint ott képes az isteni kegyelem és megvilágosodás befogadására.
De az a néphez intézett püspöki köszöntés, mely így szól: »Béke legyen veletek!« vagy »Békesség nektek!« sem az emberi értelem erőfeszítéséből származik, hanem hasonlóképpen a Szentírás tekintélyéből fakad. Hiszen az Ószövetségben is azt találjuk, hogy az angyal így szól Dánielhez: »Ne félj, kívánságoknak férfia! Békesség néked! Erősödjél meg és légy derék!« (Dán 10,19), és az Újszövetségben is azt olvassuk, hogy az Úr szinte mindig így köszönti tanítványait: »Békesség néktek!« (Lk 24,36; Jn 20,19). Ezért azután ugyanezt a köszöntési formát ajánlja tanítványainak, amikor azt mondja: »Bemenvén pedig a házba, köszöntsétek azt mondván: Békesség e háznak!« (Mt 10,12; Lk 10,5). Az apostolutódok, vagyis az egyházak püspökei tehát méltán használják ezt a köszöntési formát, hiszen az Istennek házát köszöntik, ahol mindenkinek a békesség fiának illik lennie, hogy midőn megállapodik fölöttük a békesség üdvözlete, az mind a köszöntőknek, mind a köszöntötteknek gyümölcsöt hozzon.
Az eddigiekből tehát kitűnik, hogy amint a prófétai írások és a zsoltárok költészete vagy éppen az evangéliumi kegyelem isteni sugallatra jutottak tudomásunkra, úgy ez a mondás: »Az Úr legyen veletek!« sem az emberi értelem ítéletéből, hanem az Ó- és Újszövetség tekintélyéből ered. Miképpen tehát a Szentírás tekintélyéből semmit nem veszünk el a körülmények változása miatt, sem hozzá nem adunk semmit, mivel benne az Anyaszentegyház hagyománya őrződik meg, azonképpen ez a papi köszöntés sincs kitéve a dolgok forgandóságának, mintha egyszer használni, másszor pedig elhagyni kellene, mert az egyházi hagyomány megváltoztatása még akkor is megengedhetetlen, ha valaki, mások társaságát nélkülözve, egyedül találja magát.” (Damiani Szent Péter: Az Úr legyen veletek! – Gomorra könyve, Zrínyi, 2020, 32–34. old.)
 
Damiani Péter ugyan nem említi külön, de a páli levelek alapján egyértelmű, hogy ez az egyes elemeiben ószövetségi eredetű köszöntés (pl. 1Sám 17,37; 20,13) az apostoli egyházban már tulajdonképpen bevett köszöntő formulának tekinthető: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme a ti lelketekkel.” (Gal 6,18; Fil 4,23; 2Tim 4,22; Filem 1,25) Ezt megerősíti Antiochiai Szent Ignác tanúsága is (II. sz. első fele).

Az Úr (legyen) veletek! – ki ez az Úr?

W. C. Van Unnik hosszasan elemzi a formula gyakori ószövetségi használatát, és arra a következtetésre jut, hogy az „Isten” és az „Úr” lényegében fölcserélhető, behelyettesíthető szavak. Ugyanakkor a megvizsgált szentírási szakaszok arról tanúskodnak, hogy az Úristen jelenlétét itt elsősorban nem statikus, hanem dinamikus értelemben kell magyaráznunk, azaz Isten segítő, oltalmazó, védelmező, megszentelő jelenléteként. Érdekességként meg kell jegyeznünk, hogy bár a formula levezethető az Ószövetségből, a zsidó liturgiából nem kimutatható, így keresztény sajátosságnak kell tekintenünk.

Mivel a formula kimondottan a keresztény istentiszteleti gyakorlathoz köthető, nem kizárható, hogy az „Úr” alatt kimondottan Krisztust, a megtestesült Istenfiút kell értenünk, hiszen – ahogy azt Oscar Cullman kimutatta (Az Újszövetség krisztológiája, Budapest, 1990, Református Zsinati Iroda) – a Kyrios (Úr) szó, amit a Septuaginta Isten nevének fordításaként használ, az újszövetségi görögben Krisztus saját titulusaként jelenik meg (pl. Fil 2,11), és – mint ilyen – a Megváltó istenségét hivatott kifejezni. Ezzel a magyarázattal lényegében egybecseng a liturgikus egzegézis azon hagyománya, mely az áldozati liturgiát vezetőben (főleg a püspökben) a föltámadott Krisztust, az Újszövetség megdicsőült Főpapját látja misztikusan, de valóságosan megjelenítve, míg az oltárt rejtő szentélyben bizonyos értelemben fölismerni véli az utolsó vacsora alkalmával használt emeleti termet.

E köszöntés újszövetségi funkcióját vizsgálva azonban, főleg ha az angyali üdvözletre gondolunk, megmutatkozik annak „szentháromságos dimenziója” is. „Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr teveled, áldott vagy te az asszonyok között!” (Lk 1,28) A názáreti Szűz összezavarodik és elgondolkodik az üdvözlet szavain: „minemű köszöntés ez?” (v. 29) Gábriel arkangyal magyarázata egyértelműen szentháromságos „szerkezetű”. „Íme, méhedben fogansz, és fiat szülsz, és az ő nevét Jézusnak hívod. Ez nagy leszen, és a Magasságbeli Fiának fog hívatni… A Szentlélek száll terád, és a Magasságbelinek ereje megárnyékoz téged; és azért a Szent is, mely tőled születik, Isten Fiának fog hívatni.” (Lk 1,28. 31–32. 35) Megjelenik itt a teljes Szentháromság: a Magasságbeli Atyaisten és Jézus, az Isten Fia, és a Magasságbeli ereje, a Szentlélek. Az Úr tehát, aki a názáreti Szűzzel van, a Szentháromság Egy Isten, hiszen a Szűzanya egyszerre és igazán a mennyei Atya leánya, a megtestesült Ige Anyja, és a Szentlélek tisztaságos jegyese. A keresztség által bennünk is „szentháromságos szerkezetű” az Isten jelenléte: hiszen a mennyei Atya fogadott gyermekei vagyunk, fiak a Fiúban, azaz Krisztus testvérei és társörökösei, valamint a Szentlélek templomai.

W. C. Van Unnik, aki – amint már említettük – a kifejezés üdvözlésként való használatának szokatlanságát hangsúlyozza, valamint azt, hogy az Úristen jelenléte itt elsősorban nem statikus, hanem dinamikus értelemben jelenik meg, úgy érvel, hogy: „Az Úr itt nem annyira az Atya vagy a Fiú, hanem az Úr manifesztációja a Lélekben. Ez az üdvözlés annak a kinyilvánítása, hogy Isten Lelke valóban jelen van. A gyülekezet válasza nagyon is helyénvaló: amikor a lelkész biztosítja őket a Lélek jelenlétéről, aki ’velük van’, vagyis a lelkükkel, válaszul a léleknek ugyanazon isteni segítségéről biztosítják őt is, mivel sajátos karizmát birtokol, és prófétai szolgálata miatt szüksége van erre a segítségre.” (293–294. o.)

A Szentlélek segítsége különösen fontos a legmagasabb rendű imádság, az eucharisztikus istentisztelet során, hiszen a Szentlélek tanít meg minket imádkozni, pontosabban a Szentlélek maga könyörög helyettünk és érettünk: „A Lélek is segíti gyarlóságunkat; mert mit és miképpen imádkozzunk, nem tudjuk, hanem maga a Lélek könyörög érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm 8,26)

És a te lelkeddel! - héber idióma?
 
A „lelkeddel” szót sokan és sokáig jellegzetesen sémi idiómának (héber nyelvi sajátosságnak) tartották, ami egyszerűen csak ennyit jelent: „teveled”, mivel a héber nefes szó, amelyet a héber Biblia Hetvenes görög fordítása (Septuaginta) következetesen psyché-vel fordít, és amely alapvetően „lelket” vagy „szellemet” jelent, akár jelenthet „ént” is. Ahogy azonban már a múlt század derekán több tudós is (pl. W. C. Van Unnik, Bernard Botte OSB, Paulinus Milner OP) rámutatott: ezzel az érveléssel az a probléma, hogy a héber Biblia Hetvenes görög fordítása (Septuaginta) soha nem a héber nefes szót, hanem mindig következetesen a ruah, „lélegzet” vagy „szellem” kifejezést fordítja a görög pneuma szóval, márpedig a paralel újszövetségi szövegekben és a görög liturgikus formulában pneuma áll (meta tou pneúmatos hymón). Így egyértelműnek tűnik, hogy a „lelkeddel” használata a liturgiában nem csupán a „te” tipikusan héber körülírása, nem is csupán retorikai fogás (szinekdoché), ahol a rész áll az egész helyett (pars pro toto). Pl. „Véle jün haragos ötször ötven szablya.” (Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem), ahol a szablya harcost, vitézt, katonát jelent. Itt alighanem olyan következetes és sajátosan biblikus (újszövetségi, sőt szentpáli) szóhasználatról van szó, amihez a keresztény hagyomány kitartóan ragaszkodik, s amit az egyházatyák a kezdetektől fogva „lelki értelemben” magyaráztak.

Ki és kinek? – a „lelki” magyarázat
 
Csak a szigorú értelemben vett (magasabb) papi rendekben lévők (diákonus, áldozópap, püspök) mondhatják: „Az Úr legyen veletek!”, egyébként helyette egy másik bibliai verzikulus használatos: „Uram, hallgasd meg az én imádságomat – És az én kiáltásom jusson eléd!”

„Megint csak tetszésünkre volt, hogy a püspökök és áldozópapok ne egymástól eltérően, hanem egyazon módon köszöntsék a népet, mondván: Az Úr legyen veletek!, amint az Rút könyvében olvasható (2,4), és a nép azt válaszolja: És a te lelkeddel!, miként azt az apostolok hagyománya alapján az egész Kelet is megőrizte.” (brágai szinódus [563], 3. kapitula)

„A laikus, aki a gyülekezetet vezeti, úgy cselekszik, mint egy az egyenlők között… A laikus ne használjon olyan szavakat, amelyek a papra vagy a diákonusra tartoznak, és el kell hagyja azokat a szertartásokat, amelyek túlságosan könnyen kapcsolathatók össze a misével, például a köszöntéseket – különösen ’Az Úr legyen veletek’ köszöntést – és az elbocsátásokat, mivel ezek azt a benyomást kelthetik, mintha a laikus fölszentelt szolgálattevő lenne.” (Istentiszteleti Kongregáció, Christi Ecclesia, Direktórium a pap távollétében végzett vasárnapi szertartásokról, 1988. június 2., 39. §.)

Jogos tehát a föltételezés, miszerint a „lélek” itt a papok sajátságos szentségi konszekrációjára utal, ami bennük a püspöki kézföltétel által kiáradó Szentlélek műve. De az is lehet (amennyiben a bennfoglalt létigét optativusként, azaz óhajtó értelmű kötőmódban képzeljük el), hogy a Dominus vobiscum áldási formulaként szolgál, ami viszont ugyanúgy fönn van tartva a papi rendekben szolgálóknak.
 
Az első elmélet szerint az itt említett „lélek” kifejezetten a papszenteléskor kapott (Szent)Lélekre vonatkozik. Az általános papságot keresztsége által gyakorló gyülekezet megerősíti, hogy a fölszentelt pap a püspöki kézföltétel által megkapta a megfelelő lelki kenetet, hogy a szentségi szolgálat papi vezetőjévé váljon. E szóhasználatnak különleges szépsége, hogy nem annyira a pap konkrét személyéről, hanem inkább a szolgálati papság magasztos hivataláról szól, melyet az elnyert egyházi rend által Isten Szentlelke támogat és garantál. A papnak nem a személyes identitása vagy életpéldája a fontos, hanem hogy hivatalból, Krisztus személyét képviselve, az Újszövetség Főpapjának „alakját” magára öltve cselekszik. A korai egyházatyák, mint például Aranyszájú Szent János (344–407), Mopszuesztiai Teodór (350–428) és Niszibiszi Narszai (399–502), valamint a szír Abrahám bar Lipeh (VII. sz.) kifejezetten támogatják ezt az értelmezést.

„Ha a Szentlélek nem lenne e közös atyánkban és tanítónkban [Flavianus antiochiai püspökre utalva], akkor – kevéssel azelőtt, hogy fölment a szentélybe és mindnyájatoknak békességet kívánt – nem válaszoltatok volna mindnyájan együtt: »és a te lelkeddel«. Ezért válaszoltok hát ezzel a kifejezéssel, nemcsak akkor, amikor fölmegy a szentélybe, vagy amikor megszólít titeket, vagy amikor értetek imádkozik, hanem akkor is, amikor a szent oltárasztalnál szolgál, és ezt a félelmetes áldozatot készül bemutatni. Mármost mit mondjak? Hiszen tudják a beavatottak: addig nem nyúl a fölajánlott ajándékokhoz, amíg nem kérte értetek az Úr kegyelmét, és ti nem válaszoltatok neki: »és a te lelkeddel«, mely válasszal magatokat arra emlékeztetitek, hogy az, aki itt van, semmit sem tesz a maga erejéből, és a fölajánlott ajándékok sem az emberi természet művei, hanem a jelenvaló és mindenek fölött lebegő Lélek malasztja az, ami beteljesíti ezt a misztikus áldozatot.” (Chrysostomus, De sancta Pentecoste, hom. 1.; PG 50:458–459)

„Ezért áldja meg [az szentmiseáldozatot bemutató pap] a jelenlévőket az üdvözlés szavával, és ezért kap áldást tőlük is, amikor azt válaszolják neki: »És a te lelkeddel«. Amikor azt mondják »és a te lelkeddel«, nem az ő lelkére utalnak, hanem a Szentlélek kegyelmére, mely által az alávetettek hiszik, hogy közel került a papsághoz, amint azt Szent Pál mondta: »kinek az én lelkemben szolgálok az ő Fiának evangéliuma által.« (vö. Róm 1,9)  Mintha azt mondaná: hogy a Szentlélek kegyelmének ajándéka által, amely nekem ígéretett, teljesítsem az evangélium szolgálatát, és ti mindannyian csatlakozzatok az én lelkemhez…
Ebben az értelemben az »És a te lelkeddel« kifejezést a gyülekezet a papnak címezi az Egyházban kezdettől fogva meglévő szabályok szerint, s ennek oka az, hogy amikor a pap magaviselete jó, az nyereség az Egyház testének, és ha a pap magaviselete szentségtelen, az mindenkinek veszteség. Mindannyian azért imádkoznak, hogy a béke által a Szentlélek kegyelmének ígéretét elnyerje, hogy a köz érdekében végzett szolgálatát igyekezzék megfelelően és helyesen teljesíteni. Ily módon a pap bőségesebb békét nyer a Szentlélek kegyelmének kiáradásából, és általa segítséget kap a tőle elvárt cselekedetekhez, mert a pap, a szolgálatában éppúgy, mint a többi feladatában, a helyes dolgot látszik cselekedni, mikor az áldás tőle árad a gyülekezetre, és onnan [vissza] rá.” (Mopszuesztiai Teodór, Magyarázat a Mi Atyánkról, a keresztségről és az Eucharisztiáról, 5. fej.)

„Az emberek szeretettel válaszolnak a papnak, és azt mondják: »Veled, ó pap, és a te papi lelkeddel!« Nem arról a lélekről beszélnek, amely a papban van, hanem arról, amelyet a pap a kézföltétel által kapott. A kézföltétel által a pap megkapja a Lélek erejét, hogy képes legyen elvégezni az isteni misztériumokat. A nép ezt a kegyelmet nevezi a pap lelkének, és imádkoznak, hogy ő békét nyerjen vele, és az ővele.” (Niszibiszi Narszai, Az Egyház misztériumainak magyarázata, 17A)

„Utána pedig az emberek így válaszolnak a papnak: Neked is legyen békesség a papság lelkével, amelyet megkaptál.”  (Abrahám bar Lipeh, Interpretatio Officiorum)

A Traditio apostolica (III–IV. sz.) püspökszentelési imája is a „vezetés lelkét” kéri Istentől a szentelendőre: „És most áraszd ki az erőt is, amely tőled származik, a vezetés lelkének erejét, amelyet szerelmes Fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál, s amelyet ő megadott szent apostolaidnak, akik megalapították az Egyházat szerte a világon...” Ez a fölszentelési ima tehát kifejezetten utal a Krisztusnak adott Lélek ajándékára, amelyet viszont Krisztus hasonlóképpen az apostoloknak adományozott, s amely – amint azt ez az ima is mutatja – kiárad az Egyház fölszentelt püspökeire. Az áldozópapok szentelési imája hasonlóképpen ezt kéri: „Tekints az itt lévő szolgádra, és add meg neki az áldozópapság kegyelmének és tanácsának lelkét, hogy tiszta szívvel segítse és kormányozza népedet...”. A diákonusokért mondott imában: „Add meg szolgádnak a kegyelem és buzgóság lelkét”.
 
„Az Et cum spiritu tuo-t leginkább úgy értelmezhetjük, mint a pap liturgikus és szentségi tevékenységére vonatkozó közmegegyezés megnyilvánulását. Nem mintha a gyülekezet ezzel fölhatalmazást vagy hatalmat adna a papnak, hogy helyette cselekedjen, inkább arról van szó, hogy a gyülekezet újfent elismeri őt, mint képviselőjét, szószólóját és közvetítőjét, akinek vezetése alatt az egybegyűlt közösség a mindenható Isten elé merészel járulni. Így a köszöntésben és annak válaszában ugyanaz a kettős jelentés nyer kifejezést, amely újra megjelenik az oráció [bevezető könyörgés] végén; a Dominus vobiscum a könyörgés végi per Christum elővételezésének tűnik, az Et cum spiritu tuo pedig a nép ámenjében kifejezett beleegyezés előfutára.” (J. A. Jungmann: The Mass of the Roman Rite, Vol. 1, 365. old.)

 
Hányszor?
 
A szentmise hagyományos latin (trienti) rítusában kilenc alkalommal hangzik el a lépcsőimától az utolsó evangéliumig; ötször az oltár felé fordulva, négyszer az oltártól kifordulva a gyülekezet felé. Itt a számok jelentőségét nem szabad abszolutizálni, hiszen ez szinkronikusan (térben) és diakronikusan (időben) változó volt a latin rítus különböző (egyházmegyei vagy szerzetesi) úzusai között. Pl. Aquinói Szent Tamás még hét alkalomról beszél (ami szerinte a Szentlélek hét ajándékát jelzi – Summa Theologiae III, q. 83, a. 5 ad 6), vagy azért, mert az ő idejében még nem voltak általánosan elterjedtek a lépcsőima és az utolsó evangélium, vagy azért, mert ezeket nem tekintették a miserítus szerves részének.
 
1.    a lépcsőimában, az oltárhoz való fölmenetel előtt (Aufer a nobis…)
2.    a kollekta előtt (nép felé)
3.    az evangélium előtt
4.    a fölajánlás előtt (nép felé)
5.    a prefáció előtt
6.    a pax előtt
7.    a posztkommúnió előtt (nép felé)
8.    az elbocsátó áldás előtt (nép felé)
9.    az utolsó evangélium előtt

A VI. Pál-féle reformliturgiában már legföljebb ötször hangzik el: a bevezető üdvözléskor – ráadásul itt kiváltható egy másik formulával –, az evangélium előtt, a prefáció előtt, a pax előtt, és az elbocsátó áldás előtt. Teljesen érthetetlen, hogy a misekönyörgések – orációk – előtti üdvözléseket milyen okból és milyen fölhatalmazás alapján törölték el, főleg úgy, hogy ezeket a kereszténység első évszázadaitól fogva apostoli eredetű és egyetemes hagyománynak tartották (lásd pl. brágai szinódus [563], 3. kapitula).
 
Vagy azért hangzik el, hogy fölhívja a jelenlévők (asszisztencia, illetve hívek) figyelmét valami fontosra, ami következik, vagy azután, hogy az asszisztencia és a nép egymással párhuzamosan két különböző dologgal foglalatoskodott, s ezzel szólít föl a közös, egységes cselekvésre.
 
A középkorban népszerű allegorikus liturgiamagyarázatok többféle értelmezést jegyeztek föl, ezek közül csupán egyik az Angyali Doktoré. „A pap ötször fordul meg a nép felé [Tamás itt beleérti az evangéliumolvasást is], hogy jelezze, föltámadása napján Urunk ötször jelent meg, amint azt föntebb a Krisztus föltámadásáról szóló értekezésben mondottuk (Summa Theologiae III, q. 55, a. 3 ad 3).” (Summa Theologiae III, q. 83, a. 5 ad 6)

1.    először Mária Magdolnának a sírnál (Mk 16,9; Jn 20,14–17);
2.    az asszonyoknak a sírtól jövet (Mt 28,9);
3.    Péternek (Lk 24,34);
4.    kettőnek a tanítványok közül útközben, amikor vidékre (Emmauszba) mentek (Mk 16,12; Lk 24,13–15);
5.    az apostoloknak a jeruzsálemi emeleti teremben (Mk 16,14; Lk 24,36; Jn 20,19).
 
Mi a mód?
 
A liturgikus formulából – s ez nem ritka a biblikus előfordulásoknál sem – a létige (copula) hiányzik (illetve hallgatólagos, beleértett). A Szentírásban, amint az a létige formájából vagy annak hiányában a szövegkörnyezetből kiderül, javarészt kívánságként (optatív módban) jelenik meg, de előfordul kijelentő (deklaratív) módban is.
 
(1) Lehet kijelentő módban, azaz ténymegállapításként vagy megerősítésként (biztosítékként): hiszen – ha a föltámadott Krisztus jelenéseit látjuk bele a köszöntésekbe – az üdvözítő Krisztus vigasztaló jelenléte tanítványai között ténykérdés: „Íme, én veletek vagyok mindennap világ végezetéig.” (Mt 28,20) Ehhez hozzátehetjük, hogy a formula használata általában a liturgikus gyülekezetre, a közös istentiszteleti alkalmakra jellemző, és az Üdvözítő ígérete szerint „ahol ketten vagy hárman összejőnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)
 
(2) Vagy lehet kötőmódban értelmezni, azaz kívánságként. A „pax”-nál pl. egyértelműen kívánság: sit semper vobiscum.

Ajánlott irodalom:
 
Damiani Szent Péter, Az ​Úr legyen veletek! / Gomorra könyve (Budapest: Zrínyi, 2020)

J. A. Jungmann, S.J., The Mass of the Roman Rite: its Origins and Development, trans. F.A. Brunner C.Ss.R. (Westminster, MD: Christian Classics, 1986): 363–365. o.
 
W. C. Van Unnik, “Dominus Vobiscum:” The Background of a Liturgical Formula: A. J. B. Higgins (ed.), in New Testament Essays (Manchester, University Press, 1959): 270–305. o.

Bernard Botte OSB, „Dominus vobiscum” in Bible et Vie Chrétienne 62 (March/April 1965): 33–38. Valamint: Antiphon 14.2 (2010): 230–235. o.
 
Paulinus Milner, 'Et Cum Spiritu Tuo,' in Studies in Pastoral Liturgy, Vol. 3, ed. Placid Murray, OSB (Dublin: The Furrow Trust, 1967), ~ 202. o.
 
Michael K. Magee, The Liturgical Translation of the Response “Et cum spiritu tuo”, in Communio 29 (Spring 2002): 152–171. o.