Szent Imre herceg ünnepére - november 5.

A középkori magyar misszáléban Szent Imrének még két ünnepe volt. Szeptember 2-án evilágból való elköltözését (1031), azaz mennyei születésnapját ünnepelték, november 5-én pedig elevációját, vagyis a szentek közé iktatását. Ez 1083-ban történt, államalapító atyjával, Istvánnal, tanítójával, Gellért püspökkel, valamint András és Benedek remetékkel együtt. Szent Imre két miséjének az orációk kivételével azonos volt a szövege. Íme, összehasonlításként a misék bevezető könyörgései:

Collecta (die 2 septembris)

Fac nos, Dómine, Deus noster, Beáti confessóris tui Emérici fovéri suffrágiis, et quem divérsis miráculis fecísti claréscere, ejus nos précibus a peccátis absolútos in tua miseratióne semper custódi. Per Dóminum nostrum...

Collecta (die 5 novembris)

Deus, qui Beátum Eméricum juveníli in flore niténtem in sanctórum et confessórum tuórum consórtio sublimásti, prǽsta, quǽsumus, ut quem tibi fecísti esse devótum, ejus apud te perpétuum sentiámus auxílium. Per Dóminum nostrum...

Fölkészülésképpen e becses magyar ünnepre, érdemes elolvasni a szentéletű Árpád-házi herceg középkori legendáját:

A nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról, Szent Istvántól, Magyarország első királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt. Gyermekkorában gondos felügyelettel nevelték és először a grammatika egész tudománya itatta át. Szent István király aztán, akit az atyai szeretet lángja serkentett, fiának, Szent Imrének erkölcstanító könyvet szerkesztett. Ebben őszintén, barátian figyelmeztette és bensőséges szavakkal szólt hozzá. Arra oktatta őt, hogy mindenekelőtt őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, a főpapi méltóságnak rója le tiszteletét, kedvelje a főembereket s a vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, s még jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elődök példája mindig szeme előtt legyen, sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyességet, irgalmasságot meg a többi erényeket előrehaladása érdekében éber gonddal megtartsa.

Így Szent Imre megelégedett kevés alvással. Minden éjjel, amikor a többiek már lefeküdtek, ő - mint királyi sarjhoz illik - maga előtt két gyertyával világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot. Ezt atyja óvatosan, sőt titokban a fal repedésén keresztül gyakran megfigyelte, de családjából senkinek se akarta tudomására hozni.

Mindezekkel kapcsolatban meg kell fontolnunk, milyen kegyesen, milyen irgalmasan gondoskodott Isten gyengeségünkről, mert az igaz élet szabályát nemcsak szóban oktatja nekünk, hanem követésre a szent férfiak életét is - mint egyenes utat - elénk tárja. Senkinek se legyen tehát terhes a szegénység, mivel az Úr választja ki a szegényeket, akiről azt mondja: "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa". De a gazdagokat se akarja senki az Isten országából kizárni, azokat tudniillik, akik kapzsiság nélkül birtokolják a gazdagságot. Ezért az Úr dicséretére és dicsőségére oly félelmetesen erősnek írják le a szent egyházat, mint egy tábor jól rendezett csatasorát. Ez az egyház az erények igen nagy kiválóságával tündöklik, és a hívők igen nagy változatossága veszi körül, hiszen az isteni látogatás a barbár népeknél sem hiányzik, mivel az igét, amelyet az Úr ezernyi nemzedékre adott, már az egész földkerekség befogadta. Pannónia pedig csaknem a mi időnkben tért meg a hitre. Addig a pogányság rút szertartásai szennyezték, de legkeresztényibb királyának, Istvánnak buzdítására és kiváló érdemei által a hit erényében és az istentisztelet növekedésében előre haladt.

Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kegyelem kinyilatkoztatása mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak pedig ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt - bár a többiek is észrevették - Szent István király szótlanul megcsodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek többet, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.

Ó, minden erényt felélesztő kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! S ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté benne.

Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent-hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király aztán odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, mely a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan megállt, s reménykedve menekült Istenhez, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.

Ezek után pedig Szent Imre korban előre haladva az erények érdemei által folyton növelte dicsősége tanújeleit. Ámbár ezeket hiánytalanul ki nem fejthetjük nektek, hogy hanyagsággal ne vádoljanak minket, egynéhányat mégis gondosan előadunk azok közül, amiket tetteiből hallottunk.

Megtörtént, hogy mikor egyik éjjel titokban, csupán egyetlen szolgát magához véve imádkozni ment abba az igen ősi és ódon templomba, amit Veszprém városában Krisztus drága vértanújának, Györgynek a tiszteletére építettek, hogy ott imádságba merülve magában azt fontolgassa, milyen még kedvesebb dolgot ajánlhat fel Istennek, hirtelen nagy ragyogással világosság árasztotta el az egész templomot. Isteni hang bent a magasban így szólt: "A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!" Ő azonban magában nem bízott, hanem mint igaz gyógyszeréhez, a kegyelemhez menekülve mondta: "Uram, Istenem! Világmindenség gondviselője és az emberi gyengeség segítője, aki a fejedelmek lelkét összetöröd, aki rettenetesnek mutatkozol a föld uralkodói előtt, teljesítsd bennem akaratodat, és a káros szenvedélyeket, amik a lélek ellen küzdenek, irgalmasságod hatalmával oltsd ki". Így hát Szent Imre ebben az órában az isteni vigasztalás igéjével megerősödött, s ezt a titkot magában megőrizte. Annak a szolgának pedig, aki ennél az isteni beszélgetésnél és máskor is legtöbbször egyedül volt jelen, könyörögve megparancsolta, hogy ezt a dolgot haláláig senkinek fel ne tárja. Ezek és erényeinek igen sok jele, amiket lelkének titkos kamrájába zárt, Szent Imrében rejtve voltak, míg végül is eltört az edény, és a kenet illata szétáradt, s mindenki felfedezte.

Amikor atyai rendelkezésből nemes, mégpedig királyi nemzetségből származó szüzet jegyeztek el Szent Imrével és hoztak hozzá, hogy a két királyi ágból királyi utódok származzanak a jövőre, ő a húsból való népséget - mivel az mulandó - a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte. Testét böjtökkel sanyargatta, lelkét azonban Isten igéjének kenyerével táplálta, nehogy a test incselkedése úrrá legyen rajta, és felesége szüzességét romlatlanul megőrizze.

Ó, milyen csodálatra méltó az ifjú magatartása, mely a könnyek patakjával fojtotta el a szerelem tüzét, és bár lángot hordozott keblében, nem égett meg annak tüzétől. Hiszen nagy és szinte a halandó természetet felülmúló dolog a test érzékiségét elaltatni, s a vágyat - amit az ifjúkor fáklyái gyújtottak lángra - a lélek erejével kioltani; az érzéki gyönyörök erejét a szellem fáradozásaival megfékezni; élni az emberi nem szokása ellenére; lenézni a hitvestársi vigasztalást; megvetni a gyermekekkel járó gyönyörűséget; és mindazt, ami a jelen életben érték lehet, semmibe venni a jövendő boldogság reményében. Nagy és - amint mondtam - csodálatos erény ez, és nem méltatlanul igen nagy a jutalom a fáradozás nagyságáért. Nagy ugyan a tisztaságért való küzdelem, de nagyobb a jutalma: ideig-tartó a megtartóztatás, de örökké tartó a visszafizetés. Ezekről mondta János a Jelenések könyvében: "Ezek követik a Bárányt, ahová csak megy." Azt gondolom, ez úgy értendő, hogy előttük a mennyei udvarban egyetlen hely sincs elzárva és számukra minden isteni hajlék és lakhely feltárul.

De hogy a szüzesség érdeme még fényesebben ragyogjon és még nyilvánvalóbban megérthessük, mennyire Istenhez méltó, fontoljuk meg azt, hogy Urunk és Üdvözítőnk, midőn az emberi nem üdvösségéért testet ölteni méltóztatott, nem mást, mint szűzi méhet választott, hogy megmutassa mily nagyon tetszik neki ez az erény, és hogy a tisztaság értékét mindkét nemmel megértesse. Szűz volt az anyja, s maga is szűz akart maradni: magában a férfiaknak, anyjának pedig a női nemnek nyújtotta a szüzesség példáját, hogy ezáltal kimutassa, az Isten boldog és sértetlen teljessége méltóztatott lakni mindkét nemben, hiszen egészen megvolt az anyjában az, ami a fiúban lakozott.

De mihelyt Szent Imre teste elenyészett még ifjú korában, és megkapta örökségét az élők országában, jegyese bizonyította szűzi életét, és az a bizalmas szolgája sem titkolta tovább, amiket gyakran látott vagy hallott.

Úgy gondolom, azt sem kell mellőzni, hogy mikor egyszer urammal, Álmos herceggel Konstantinápolyban időztem, a caesareai egyház egy istenfélő kanonokja, akit a görög császárhoz küldtek, elbeszélte, hogy ő azt olvasta Szent Euszébiosz élettörténetében, hogy ugyanabban az órában, amelyikben Szent Imre meghalt, Szent Euszébiosz, a palesztinai Caesarea érseke, amikor a papsággal és a néppel együtt körmenetben vonult, angyalok kellemes hangját hallotta a magasban. Szívét egészen kitárta Pannónia első királyának, Szent István fiának, Szent Imrének a lelkét látta felfelé vitetni. De ott volt az ördögök sokasága is, mintha valamit még felfedezhetnének benne, hogy ennek a nagy hitvallónak még valami akadályt állíthassanak. És amikor Szent Euszébiosz ezen a látomáson elcsodálkozott, ugyanebben az órában hallotta felülről, hogy Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe. Ugyanezen a látomás és a kellemes dallam is Szent Euszébiosz imádságára egy esperesnek is megmutatkozott. És mivel csodák szükségesek ott, ahol az emberi gyengeség nehezen tud hinni, halálának harmincadik napján az erények oly nagy jeleivel tündökölt, hogy azoknak, akik a királyi városban tartózkodtak, ahol szent testét eltemették, ez nem a bánat és a gyász, hanem az öröm napja volt. És ekkor már atyját sem a fia halála feletti bánat aggasztotta, hanem öröm árasztotta el egészen az örök élet koronája miatt, amit fia kétségtelenül megkapott.

Kiemelkedő csodái közül azonban felveszünk még egyet elbeszélésünkbe, amit hitvallójáért később, napjainkban méltóztatott Isten kinyilatkoztatni, ámbár ez és a többi megírásuk nélkül is annyira híres, hogy az ezután születő és felnövekvő nemzedék is ismerni fogja ezeket és el fogják mondani fiaiknak.

Volt ugyanis egy Konrád nevű és német nemzetiségű ember, akit bűneinek utálatos terhe annyira nyomasztott, és akkora szégyen ért, hogy szinte bűzlött, mint sírjában a negyednapos halott. De mivel az, aki Lázárt feltámasztotta a testben, naponta támasztja fel a bűnösöket lélekben, az említett bűnöst sem hagyta a bűnök mélységében, hanem hogy megtudja, mekkora nyomorúság övezi, lelki szemeit megnyitotta a töredelem útján. Ez aztán Szent Péter helytartójához, Hildebrandhoz jött, aki akkor a római székben ült. Elkövetett bűneinek sebeit felfedte, és elégtétel kiszabását kérve kereste lelke orvosságát. A pápa azonban eladdig nem hallott bűnei sokaságán elámulva, miután a dolgot megfontolta, a sebet elégtétel kiszabásával nem gyógyította meg. De mégis nehogy reményét vesztve kétségek között hányódjék, tanácsával megerősítette a bűnöst. Ezért aztán páncélt adott rá, és azt öt vaslánccal körülkötötte, hogy erősebben tapadjon testéhez. És átnyújtott neki egy levelet, amire gyónását írta, majd viasszal lezárta és saját gyűrűs pecsétjével lepecsételte. Figyelmeztette és buzdította őt, hogy keressen meg minden helyet, ahol szentek nyugszanak, hogy így ott az isteni kegyelem a szentek közbenjárása meglátogassa. Az isteni látogatásnak pedig az lesz a jele, hogy egyszer a láncok elszakadtával a páncél darabokra szakad és a levél semmi írást sem tartalmaz.

Eltávozva tehát ez az ember igen sok szent nyugvóhelyére zarándokolt el. Legutoljára Jeruzsálembe, az Úr sírjához ment, és ott remélt irgalmat attól, aki:

Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.

De az Úr sem mutatta meg rajta erejét az erős városban, hogy Szent Imre dicséretére és dicsőségére őrizze azt.

Eközben ismertté vált Szent Istvánnak, Pannónia királyának híre. A sírjánál naponként történtek csodák. Zarándokútja végén az előbb említett férfi Fehérvárra ment, ahol Szent István testét eltemetve tisztelték. És mivel Isten ereje és a kiváló király közbenjárása másokban megnyilvánult a gyakori csodákkal, ezt a férfit pedig páncélja egyre inkább szorította bilincseivel, magában esküvel fogadta, hogy a templomból nem távozik addig, míg az Úr meg nem mutatja rajta, hogy előtte mennyi érdeme van Szent Istvánnak.

Az történt azonban, hogy amikor a nap hatodik órája volt, ez az ember teste túlságos meggyötrődéstől és szíve töredelmétől a templomban elaludt. Álmában aztán megjelent Szent István, és így szólt hozzá: "Kelj fel, s Isten előtt ne az én érdemeimben bizakodj, mivel nem vagyok elég ahhoz, hogy érted közbenjárjak. Menj hát fiamnak, Szent Imrének a sírjához, ő legyen a közbenjáród. Ő az, aki szűzi életével tetszett az Istennek, aki nem szennyezte be ruháját, és követi a Bárányt, ahová csak megy. Ő is azok közül való, akik az Isten trónja előtt új éneket énekelnek, amit senki sem tanulhat meg, csak az, aki szűz. És így még ugyanabban az órában álmából felkelve Szent Imre sírjához sietett, amely ugyanabban a templomban volt. S amikor ott leborulva imádkozott, a bilincsek széttörtek és a páncél hirtelen sok darabra szakadva a földre hullott. A templomban sokan csodálkoztak azon, mitől volt ekkora vascsörömpölés keltette zaj.

Miután pedig a dologra fény derült, a papság és a nép összegyülekezett, a pápa pecsétjét, amit ez az ember már régóta hordozott, Fábián kancellár, ezen templom igazgatója feltörte, és a levél belseje kitárult, de benne az írás semmi nyoma sem látszott.

Akkor aztán az összes jelenlevőkből kitört Isten és Szent Imre dicsérete, és hogy ez a nagy jótétemény emlékezetes maradjon, amit csak láttak és hallottak erről a dologról, László királynak, aki abban az időben Pannónia uralkodója volt, az ország összes püspökének és főemberének tudomására hozták. László király pedig, aki tudniillik az isteni vallást gyakorolta, miután zsinatot hívott össze és háromnapos böjtöt hirdetett, november 5-én Szent Imre testét tisztelettel felemeltette. Ezen a napon később hitvallója érdemeit a csodák nagy erejével hirdette a mi Urunk Jézus Krisztus, aki az Atyaistennel él és uralkodik mindörökkön örökké. Amen.

(Csóka J. Gáspár fordítása)

Forrás:
Árpád-kori legendák és intelmek
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 62-67.

Egy győzelem a "visszatérés ökumenizmusa" számára?

Kedveseim,

Az ún. Traditional Anglican Communion (TAC), vagyis a konzervatív és Róma-orientáltként emlegetett Hagyományos Anglikán Közösség prímása a következő nyilatkozatot tette közzé:

"A Hagyományos Anglikán Közösség (TAC) Püspöki Kollégiuma nyílt ülésen találkozott az angliai Portsmouth-ban, 2007 októberének első hetében. A püspökök és általános helytartók egyhangúan elfogadták a Római Szentszékhez címzett levél szövegét, amelyben teljes, testületi, és szentségi egyesülést kértek (t.i. a Katolikus Anyaszentegyházzal). A levelet az egész Kollégium ünnepélyesen aláírta, valamint megbízta a prímást és a Kollégium által választott két másik püspököt, hogy azt a Szentszéknek átadja. A Hittani Kongregáció szivélyesen fogadta a levelet. A TAC prímása beleegyezett, hogy a Kollégium egyetlen tagja sem fog ebben a kérdésben nyilatkozni, amíg a Szentszék nem fontolta meg a levelet és nem adott rá érdemi választ.

+ John (prímás)

(forrás: www.themessenger.com.au/news.htm -- A TAC internetes hírlapja)

Mi ez, ha nem a mostanában sokat kárhoztatott "visszatérés ökumenizmusának" egy brilliáns győzelme? Persze ez csak egy a sok csata között, a háború még koránt sincs megnyerve. Illő és üdvös, hogy e helyen emlékeztessük magunkat XI. Piusz pápa bátor és szép szavaira, amiket a Mortalium animos kezdetű enciklikájában írt le a keresztények igazi egységének előmozdításáról (1928. január 6).

". . . a keresztények egységét csak úgy lehet elősegíteni, ha azok, akik elszakadtak Krisztus egyetlen igazi Egyházától, visszatérnek a vele való egységbe, hiszen azt a múltban szerencsétlenül elhagyták (# 10) . . . Továbbá senki sincs vagy maradhat Krisztus egyetlen Egyházában, aki nem fogadja el, ismeri el, és adózik engedelmességgel Szent Péter és az ő törvényes utódai tekintélyének és főségének. . . Egyedül a katolikus Egyház képviseli Isten igaz imádását. Ez az igazság forrása, a hit lakóhelye, Isten Temploma: ha valaki nem lép be ide, ha valaki elhagyja azt, az idegen lesz az élet reménye és az üdvösség számára. (# 11)"

A TAC nyilatkozatának az az "egyházpolitikai" háttere, hogy az Anglikán Kommúnió jövő júliusra hirdette meg rendes, tízévenként megrendezendő közgyűlését, az ún. Lambeth Konferenciát. A soron következő közgyűlésnek nem titkolt célja lenne, hogy megtartsa a ma már sok kisebb közösségre, frakcióra, szektára széthullott Anglikán Kommúnió látszategységét. Természetesen ez csak úgy lehetséges, ha mindenkit rávesznek az elvtelen kompromisszumok mentén megteremtett névleges és törékeny kohézió fönntartására. Ennek üzent most hadat a TAC, ami eredetileg is egyfajta dac- és védszövetségként alakult meg olyan nyilvánvaló árulások ellenében, mint a homoszexualis életforma formális "szentesítése", nők pappá és püspökké szentelése, stb.

De vajon mi ennek a történetnek a tanulsága a katolikusok számára? Egyrészt, hogy az ökumenizmus végeredményben elvtelen és elhibázott, ha nem az elszakadt keresztények maradéktalan visszatérését célozza meg a Katolikus Anyaszentegyházzal való teljes doktrinális, szentségi és hierarchikus egységbe. Másrészről jó lenne odafigyelni arra, hogy a Katolikus Egyházban is egyre aggasztóbb jelei figyelhetők meg a belső megosztottságnak. Ha a megbízott pásztorok nem ügyelnek jobban, itt is lesz (szerintem van) "low-church", "high-church", "broad-church", és így tovább, amiket a hitletétemény kárára, csak egyfajta legkisebb közös többszörös alapján lehet majd egy tető alatt megtartani.

Emlékezzünk meg a TAC püspökeiről és híveiről hő imáinkban! ". . . És megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá fog tenni titeket!" (Jn 8:32)

A lélektelen funkcionalitás győzelme

Fölül a régi fatimai bazilika látható, alul pedig az új. Az összehasonlítás szívszorító.

Az új bazilika a "newchurch" tipikus, emblematikus épülete, s egyben a megalománia, hivalkodó középszerűség és szemérmetlen ízléstelenség közel 80 millió eurós emlékműve. Hát nem megérte? Eddig se kívánkoztam Fatimába, de ezután kutya legyek, ha beteszem a lábam.

Atyámfiai!

Immáron Msgr. Camille Perl, az Ecclesia Dei bizottság titkára is megerősítette, hogy a Summorum Pontificum önkényes magyarázatai és restrikciói miatt - mind egyéni ordináriusok, mind pedig egész püspöki karok részéről - szükségesnek ítéltetett, hogy a Szentszék kiadjon egy hivatalos direktívát a motu proprio helyes értelmezésére vonatkozóan.

Lásd az október 12-i bejegyzést a következő bloggon: http://rorate-caeli.blogspot.com/

Egyelőre nem lehet tudni, hogy ez a dokumentum mit fog tartalmazni; csak imádkozni tudunk (és fogunk is) azért, hogy a direktíva ne erősítsen meg egyetlen megszorítást sem. Az mindenesetre bizalommal tölt el bennünket, hogy Ranjith érsek, az Istentiszteleti Kongregáció titkára meglehetősen vehemens stílusban ítélte el egyes püspökök (törvénytelen) megszorító rendelkezéseit. A következő szöveget egy ezév október 6-án tartott hollandiai konferencián mondta el.

"A latin liturgiával kapcsolatos 2007. július 7-én megjelent Summorum Pontificum motu proprio valójában gyümölcse Szentatyánk mély reflexiójának az egész Egyház küldetésére vonatkozóan. Nem ránk tartozik, akik egyházi lilát vagy bíbort viselünk, hogy azt megkérdőjelezzük, engedetlenséget mutassunk, és a motu propriót akadályozzuk saját kicsinyes kis szabályainkkal. Még akkor sem, ha ezeket a szabályokat a püspöki kar hozza meg. Még a püspököknek sincs meg ez a joga. Amit a Szentatya mond, annak engedelmeskedni kell az egész Egyházban. Ha nem ezt az alapelvet követjük, akkor megengedjük, hogy nem más, mint maga a sátán használjon föl minket eszközül. Ez viszálykodáshoz vezet az Egyházban, és lelassítja küldetésének teljesítésében. Nincs időnk, amit ilyesmire vesztegethetnénk. Máskülönben úgy viselkedünk, mint Néró császár, aki miközben Róma porig égett, hegedűjén játszadozott. A templomaink kiürülnek, nincsenek hivatások, a szemináriumok üresek. A papok egyre csak öregszenek, a fiatal papok pedig egyre ritkábbak."

Vivat Ranjith!!! Ezt a kivételesen bátor megnyilatkozást ajánlom minden érintett püspök figyelmébe!

A '62-es Misszálé a világhálón

Atyámfiai!

Aki ismer engem, az tudja, hogy nem vagyok valami nagy rajongója a klasszikus római misszálé '62-es változatának. Ennek többek között természetesen a legfőbb oka a nagyheti szertartások 1955-ös proto-Bugnini "reformja", ami leginkább az "itt a piros, hol a piros" néven ismert tréfás kis trükközéshez hasonlít. Mindemellett tisztában vagyok azzal, hogy Őszentsége XVI. Benedek liturgikus motu propriójában ezt írta elő jogilag kötelező erővel.

Mivel az MKPK korábban igencsak sajnálkozott afölött, hogy a régi misszálé '62-es kiadása nehezen beszerezhető Magyarországon (lásd ezen a bloggon az ezév szeptember 14-i bejegyzést), talán orvosolja valamelyest ezt a "szükséghelyzetet", hogy immáron a kérdéses változat teljes egészében elérhető a világhálón (pdf formátumban):

http://www.musicasacra.com/pdf/missale62.pdf

Az őrzőangyalok ünnepére (október 2.)

Az őrzőangyalok ünnepe nagyon kései jelenség az Egyház liturgiájában. Spanyolországban tűnt föl először a 16. század folyamán, majd V. Pál pápa II. Ferdinánd császár közbenjárására engedélyezte a császári államokban, ahol szeptember első vasárnapján tartották meg. X. Kelemen 1670-ben kiterjesztette az ünnepet az Egyház más területeire is szeptember 2-i dátummal, ami a Szent Mihály arkangyal főünnepe utáni első szabad feriális nap. Ezt a dátumot X. Szent Piusz az egész latin egyház számára kötelezően előírta.

Az őrzőangyalok viszonylag modern eredetű liturgikus ünneplése azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház meggyőződése, miszerint Isten minden egyes ember mellé őrzőangyalt rendel, ugyancsak kései fejlemény. Valójában már az ókori pogány filozófiában megjelenik az a teória, hogy a születéstől kezdve egy gondoskodó „daimón” kíséri minden ember életét. Erre utalást találunk Platónnál, Plutarkosznál, Menandernél, és a Neo-Platonista Plótinosznál. A keresztény vélekedés eredete mégiscsak inkább a Szentírásra vezethető vissza, ahol már az Ószövetségben megjelenik, bár inkább csak implicite, burkolt formában.

A teremtés könyvében az angyalok nemcsak mint az isteni ítélet végrehajtói szerepelnek, hanem egyszersmind ők azok is, akik Lótot megmentik a pusztulástól (Ter 19). Angyal vezeti ki Izraelt az egyiptomi fogságból (Kiv 12-13), és Tóbiás könyve tulajdonképpen értelmezhető úgy is, mint egy hosszabb kommentár a 90. zsoltár 11. verséhez: „Mert angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek.” (Lásd a mai mise graduáléját!) Dániel próféta könyve már úgy tűnik arra is utal, hogy Isten minden egyes nemzet vagy ország élére állít egy védő angyalt (Dán 10, 13).

Az Újszövetség már egyértelműbb utalásokat tartalmaz. Az Üdvözítő maga hangsúlyozza, hogy minden gyermekért egy angyal jár közben szüntelenül a Mennyei Atyánál: „Vigyázzatok, hogy meg ne vessetek egyet a kicsinyek közül; mert mondom nektek, hogy azok angyalai az égben mindenkor látják Atyám orcáját, ki mennyekben vagyon.” (Mt 18, 10) A történet Péter apostol angyaláról az Apostolok Cselekedeteiben (12, 12-15) bizonyítja, hogy Isten nemcsak kisgyermekek mellé rendel őrzőangyalokat. Szent Pál a zsidókhoz írt levélben megjelöli az őrzőangyalok legfőbb feladatát is, ami a szüntelen közbenjárás mellett az ember üdvösségre való eljuttatásának fáradhatatlan szolgálata. „Nemde ők mindnyájan szolgáló lelkek, szolgálatra küldve azokért, kik hivatottak az üdvösséget örökölni?” (Zsid 1, 14)

Hogy minden egyes ember, város, régió, ország, kontinens rendelkezik saját őrzőangyallal, aki szakadatlan közbenjár, és hűen védelmez minden szorongattatásban nem definiált, dogmatikus erejű tanítása az Egyháznak, de egyértelműen tükrözi az Egyház általános hitbéli érzületét. Aquinói Szent Tamás, akit az Egyház nem véletlen nevez „angyali doktornak”, részletesen körüljárja a kérdést híres teológiai összefoglalásában (Summa Theologica, I, q. 113).

Az Egyház egyetemes doktora szerint az angyalok „őrző-védő” feladata az Isteni gondviselés tervének része személyesen minden egyes emberre vonatkoztatva (art. 2). Ezt a feladatot az angyali hierarchia legalsóbb karához tartozó angyalok látják el, mert úgy illik, hogy a hierarchiában alacsonyabb rangú angyalok munkálkodjanak egyetlen ember lelki üdvén, mint teljes közösségek, nemzetek, országok, vagy akár az egész emberiség üdvösségén (art. 3). E földi élet bevégeztével az embernek már nincs tovább szüksége őrzőangyalra, ezért a személyes ítélet után vagy egy angyal fog vele együtt uralkodni a mennyek országában, vagy egy démon fogja gyötörni a pokolban (art. 4). Már Origenész megjegyzi, hogy két vélemény létezik arra vonatkozóan, hogy az Isten pontosan mikor rendeli az őrzőangyalt az ember szolgálatára (XIII, super Mattheum; PG 13:1165). Egyesek szerint ez a keresztség alkalmával történik, de mások, mint pl. Szent Jeromos, azt állítják, hogy már a születés pillanatában (In Matth., Lib. III, super 18; PL 26:135). Szent Tamás ez utóbbi véleménnyel ért egyet, mert az ember a keresztényi mivoltából fakadó sajátos jótéteményeket a kereszteléstől kezdve élvezi, míg azokat az ajándékokat, amelyek mint racionális természettel rendelkező létezőt illetik, a születéstől fogva (art. 5).

Végezetül Szent Tamás elmagyarázza, hogy az angyalok „őrző-védő” szolgálatuk teljesítése során nem tudnak közvetlenül hatni az ember értelmére vagy akaratára, csak közvetett módon „per modum suadentis”, vagyis az érzékekre és a képzeletre irányuló jótékony ráhatással. Az így ébresztett érzelmek és a képzeletben előidézett benyomások mozgatják meg azután az emberi értelmet és akaratot. (vö. Summa Theologica, I, q. 111, aa. 2-4)

Mindent figyelembe véve jól tesszük, ha hallgatunk a mai mise evangéliumában elhangzó figyelmeztetésre: „Íme, én elküldöm angyalomat, hogy előtted menjen és őrizzen az úton s bevigyen arra a helyre, amelyet neked szántam. Féld őt s hallgass szavára s ne véld, hogy megvetheted; mert nem nézi el, ha vétkezel és az én nevem van benne.” (Kiv 23, 20-22)

Ha megkérdeznénk az átlag hívőt, hogy vajon imádkozik-e rendszeresen, minden nap az Isteni Gondviselés által személyesen neki kirendelt angyalhoz, vajon milyen választ kapnánk? Ennek a szellemi, kegyelmi közösségnek elhanyagolása hálátlanság Istennel és angyalaival szemben, mint ahogy felelőtlenség is saját magunkkal szemben. Ezért úgy határoztam, hogy az alábbiakban közlök néhány imát; először is az őrzőangyalhoz intézett hagyományos latin ima rövid és kicsit hosszabb változatát:

Ángele Dei, qui custos es mei, me, tibi comíssum pietáte supérna, illúmina, custódi, rege et gubérna. Amen.

O fidelíssime comes, a Deo tutélæ meæ assignáte, protéctor et defénsor nunquam recédens a látere meo! Quas tibi grátias réferam pro fide, amóre, innumerísque in me collátis benefíciis! Tu dormiénti advígilas, mæstum soláris, deiéctum érigis, imminéntia perículis avértis, futura doces cavére, a peccátis abstráhis, ad bonum impéllis, lapsum ad pæniténtiam hortáris Deóque concílias; iamdúdum fortássis in inférnum detrúsus essem, nisi tuis précibus divínam iram a me avertísses; ne, precor, me unquam déseras. Ne in peccáta incídam, advígila, et ad virtútes impélle, in advérsis soláre, in prósperis cóntine, in perículis tuére, in tentatiónibus ádiuva, ne iis unquam succúmbam. Preces et gémitus meos, omniáque pia ópera divíno conspéctui offer, atque éffice, ut in grátia ex hac vita decédens pervéniam ad vitam ætérnam. Amen.

Ezeket az imákat lehet használni latinul is, de aki magyarul szeretne imádkozni, mondhatja mondjuk az alábbi imákat:

Istennek angyala, aki őrzőm vagy, világosíts föl, őrizz, kormányozz és irányíts e napon (vagy: ez éjjel) engem, akit rád bízott az isteni kegyesség. Ámen.

Pontos fordítás hiányában egy másik hosszabb forma:

Szent angyalom, földi zarándokságomban hű társam és barátom, kit a mennyei Atya küldött oltalmamra! Köszönetet mondok azon gondos szeretetért, mellyel lelki üdvöm fölött örködöl. Légy velem kérlek, és szólj mellettem az Isten trónja előtt. Őrizz meg minden testi-lelki veszedelemtől; oltalmazz üdvösségem ellenségeitől; nyerd meg nekem Isten malasztját, hogy mindenkor az Isten színe előtt szent félelemmel járjak, tégy óvatossá és vigyázóvá, hogy semmiféle bűnbe ne essem. Segíts győzelemre minden kísértetben; erősíts bajban, bánatban, kivált halálos küzdelmemben; és kísérd el lelkemet teremtőjéhez és végcéljához, az Istenhez. Ámen.

Bónuszként álljon most itt még egy imádság Szent Mihály arkangyalhoz, aki az Egyház egyetemes fővédnöke:

Mennyei seregek Istentől rendelt fejedelme, Szent Mihály, ki a gőgös Lucifert pártos seregével együtt a pokolba döntötted, te a vitézkedő egyház védője és oltalmazója, ki azokat fogadod, kik az Isten kegyelmében távoznak ez árnyékvilágból! Jöjj az Isten népének segítségére, oltalmazd a gondjaidra bízott egyházat minden ellenséges támadástól, őrizd és erősítsd az igaz hitet, légy védőpajzsunk életben, halálban. Űzd messze tőlünk a pokoli sátánt, ki szüntelenül leselkedik lelkeink ellen, és segíts minket győzelemre halálos tusánkban. Végre vezess el bennünket a választottak országába, hogy veled és minden szent angyalokkal Istent örökkön-örökké áldjuk. Ámen.