 |
| Sarah bíboros új rítusú szentmisét mutat be keletelve |
(1) A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója (Sacrosanctum Concilium), azaz, a liturgikus reform zsinati atyák által jóváhagyott alapokmánya a szembemisézést egyáltalán nem említi, valójában föl sem merült az eucharisztikus ünneplés irányának megváltoztatása, még a lehetőség szintjén sem, nem hogy kívánalomként.
(2) A szembemisézés lehetőségét először az a tanács (Consilium) vetette föl (zsinati fölhatalmazás nélkül), amely a konstitúció konkrét végrehajtására kapott mandátumot. Az Inter Oecumenici kezdetű instrukcióban (1964. szeptember 26.) ezt olvassuk:
91. Praestat ut altare maius exstruatur a pariete seiunctum, ut facile circumiri et in eo celebratio versus populum peragi possit.
91. Jó, ha a főoltárt a faltól elválasztva építik meg, hogy könnyen körüljárható legyen, és hogy rajta a néppel szembeni celebráció végezhető legyen.
Ebből a paragrafusból egyáltalán nem olvasható ki sem a már álló, történelmi oltárok szétverése, ill. elmozdítása, sem pedig a versus populum ünneplés kötelező mivolta. A szöveg természetes értelmezése az, hogy az új oltárok építésekor legyenek arra figyelemmel, hogy körüljárható legyen (ez a középkorig nagyjából mindenütt így volt és nem érinti a celebráció irányát!), valamint – mintegy másodlagos effektusként – a szembemisézés lehetségessé váljon (amennyiben kívánatos).
(3) Egyértelműen az Inter Oecumenici instrukció szövege ihlette az új misekönyv általános rendelkezéseinek ide vonatkozó paragrafusát is (amit nem mellesleg fájdalmasan rosszul fordítottak le magyarra az új misekönyv hazai kiadásában, azért itt most a saját verziómat teszem közzé):
299. Altare exstruatur a pariete seiunctum, ut facile circumiri et in eo celebratio versus populum peragi possit, quod expedit ubicumque possibile sit. Altare eum autem occupet locum, ut revera centrum sit ad quod totius congregationis fidelium attentio sponte convertatur. De more sit fixum et dedicatum.
299. A főoltárt a faltól elválasztva kell megépíteni, hogy könnyen körül lehessen járni, ami – ahol csak lehetséges – kívánatos, és rajta a néppel szembeni ünneplés kivitelezhető legyen. Az oltár továbbá olyan helyet foglaljon el, hogy valóban központ legyen, amelyre a hívek teljes közösségének figyelme magától ráirányul. A szokásnak megfelelően elmozdíthatatlan és fölszentelt legyen.
Ahogy az instrukció esetében, úgy itt sincs semmi egyetemesen és kötelezően előírva (főleg nem a régi oltárokra vonatkozóan), ráadásul nyelvileg eléggé világos, hogy az első mondatban a "quod expedit" (amely hasznos) nem az alárendelt mondatrész toldalékaira vonatkozik (körüljárhatóság és a szembemisézés lehetősége), hanem a főmondatban foglaltakra (az oltár faltól való különállására).
A tény, hogy ma már alig találni olyan római katolikus templomot, ahol a főoltárt nem háttérdíszként, virágtartóként használják, nem mozdították el vagy rombolták le, a zsinat utáni liturgikus hanyatlásnak, a reform eltérítésének és a kedvezőtlen korszellemnek következménye.
(4) Sem pápa, sem vatikáni szóvivő, sem püspöki kar, sem egyházmegyés főpásztor nincs arra fölhatalmazva, sem törvényileg, sem lelkipásztorilag, hogy megfenyegessen, megbüntessen valakit azért, mert az egyház emberi emlékezetet meghaladó szent hagyományát (a keletelt imairányt, misorientációt) követi. Már csak azért sem, mert az új misekönyv általános rendelkezéseit átolvasva kiderül, még az új miserend is az oltár felé fordulva végzett ünneplést tartja normatívnak (a releváns passzusokat kigyűjtöttem, a fontos mondatokat kiemeltem):
2. Tanúság a hit változatlanságáról
A Zsinatnak ezzel a tanításával lépten-nyomon találkozunk a szentmise szövegeiben. Mert ezt a hitigazságot – amelyet a Leonianum-nak nevezett ősi Sacramentarium tömören így fogalmaz meg: „Valahányszor ennek az áldozatnak emlékét ünnepeljük, megváltásunk műve valósul meg,” – pontosan és szabatosan fejtik ki az Eukarisztikus imák; amikor ugyanis bennük az anamnézist (megemlékezést) mondja a pap, az egész nép nevében is Istenhez fordul, hálát ad, felajánlja az élő és szent áldozatot, vagyis az Egyház áldozatát, és azt a Bárányt, akinek feláldozása árán Isten kiengesztelődni akart, és könyörög, hogy Krisztus teste és vére a mennyei Atya előtt kedves és az egész világ javára üdvösséges áldozat legyen.
A celebráns papra vonatkozó rubrikák:
124. [= 86.] A pap ezután ülőhelyéhez megy. A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek. A pap mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A nép feleli: Ámen. Majd a pap a nép felé fordulva kitárja a kezét és köszöntő szavakat mond valamelyik megadott formulával.
146. [= 107.] A pap visszatérve az oltár közepére, a nép felé fordulva kiterjeszti. majd összeteszi kezét, és imádságra szólítja fel az egybegyűlteket: Imádkozzatok, testvéreim, ... A nép feláll és feleli: Fogadja el az Úr... A pap pedig kitárt karral elvégzi a Felajánló könyörgést.
154. [= 112.] Ezután a pap kitárt karral fennhangon mondja: Urunk, Jézus Krisztus, ... Ennek végén kezét kiterjeszti, majd összeteszi és a nép felé fordulva békét hirdet: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. A nép válaszol: És a te lelkeddel.
157. [= 115.] Az ima befejeztével a pap térdet hajt, kezébe veszi a Szentostyát, azt kissé fölemelve tartja a paténa vagy kehely felett, és a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya, ... és a néppel együtt egyszer mondja: Uram, nem vagyok méltó ...
158. [= 116.] Ezután az oltár felé fordulva a pap halkan mondja: Krisztus teste őrizzen meg engem, ... és tisztelettel magához veszi Krisztus testét.
165. [= 122.] Majd a pap az oltárnál vagy a széknél állva a nép felé fordul és összetett kézzel mondja: Könyörögjünk! Ezután kitárt kézzel elimádkozza az Áldozás utáni könyörgést...
Az asszisztens diakónusra vonatkozó rubrikák:
181. [= 136.] Miután a pap elimádkozta a békekönyörgést, és a pap köszöntésére: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor, a nép válaszol: És a te lelkeddel, a békeköszöntést, ha alkalmas, a diakónus összetett kézzel és a nép felé fordulva mondja.
185. [= 140.] Ha ünnepélyes áldás van vagy zárókönyörgés a népért, a diakónus felszólítja a híveket: Fogadjátok állva az áldást, vagy: Fogadjátok alázatos lélekkel az Úr áldását. A pap áldása után a diakónus összetett kézzel, a nép felé fordulva bocsátja el a népet: A szentmise véget ért...
A koncelebrált misékre vonatkozó rubrikák:
243. [= 198.] Ezután a főcelebráns kezébe veszi az ebben a szentmisében átváltoztatott Szentostyát, a paténa vagy kehely felett kissé fölemelve tartja, és a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya...
244. [= 199.] Ezután a főcelebráns az oltár felé fordulva csendben mondja: Krisztus teste őrizzen meg ..., s Krisztus testét tisztelettel magához veszi.
Az egyetlen szolgálattevővel celebrált misékre vonatkozó rubrikák:
257. [= 214.] Ezután a pap az oltárhoz lép és megcsókolja azt. Az oltár bal oldalán elhelyezett Misekönyv felé fordul, és ott is marad az Egyetemes könyörgésekig bezárólag.
268. [= 227.] Az egyesítés után csendben imádkozik: Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, ... vagy: Uram, Jézus Krisztus, szent tested és véred vétele ... Térdet hajt, kezébe veszi a megtört Szentostyát, és ha a szolgálattevő is áldozik, akkor feléje fordulva és az Úr testét kissé a kehely felett tartva mondja: Íme, az Isten Báránya, ..., és a szolgálattevővel együtt egyszer hozzáteszi: Uram, nem vagyok méltó, ... Ha a szolgálattevő nem áldozik, akkor a térdhajtás után a pap kezébe veszi a Szentostyát, az oltár felé fordulva marad és csendesen, egyszer mondja: Uram, nem vagyok méltó ..., és magához veszi Krisztus testét. Ezután fogja a kelyhet, és csendben mondja: Krisztus vére őrizzen meg ..., majd magához veszi a Szent vért.
A NÉP RÉSZVÉTELÉVEL BEMUTATOTT MISE RENDJE (2008, 3. kiadás)
1. A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek, közben a pap a nép felé fordulva mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
23. A pap az oltárnál állva átveszi a segédkezőktől a paténát az ostyával, azt kissé fölemelve az oltár fölött tartja, és halkan mondja: Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene…
29. Visszatérve az oltár közepéhez, a nép felé fordulva kiterjeszti, majd összeteszi kezét, és mondja: Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.
127. A pap a nép felé fordulva, karjait kitárva, majd összetéve, így szól: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor.
132. A pap térdet hajt, kezébe veszi a szentostyát, kissé fölemelve tartja a paténa felett, és a nép felé fordulva hangosan mondja: Íme, az Isten Báránya…
133. A pap az oltár felé fordulva halkan mondja: Krisztus teste őrizzen meg engem az örök életre.
(4) A Sarah bíboros kijelentése által kiprovokált vitában résztvevőknek tökéletesen igazuk van. A miseorientáció (keletelve misézés vs. szembemisézés) nem elhanyagolható, inkonzekvens kérdése liturgikus életünknek. Bár tökéletesen igazat adok a néhai Dobszay professzor úrnak: a liturgikus reform igazi botránya nem az ordinárium, hanem a proprium anyag szintjén mutatkozik meg (nem is beszélve a zsolozsmáról és a szentségek kiszolgáltatásáról!), mégis van két külsődleges, azonnal érzékelhető pontja eucharisztikus ünneplésünknek, amelynek illő és kellő szabályozásával azonnali javulást tudnánk elérni a papok és a hívek liturgikus szellemében. Ez a celebráció keletelésének visszaállítása és a kézreáldozás betiltása. Ez egyszerre orvosolná a mise áldozati jellegének, a szolgálati papság lelkiségének és karakterének, valamint az eucharisztikus jelenlét tiszteletének napjainkban mutatkozó súlyos hiányosságait.
A témáról további hasznos információk ITT.
Ajánlott olvasmány:
Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva - a liturgikus imairány (Ecclesia, Budapest, 2006)
Alácsi Ervin János: „Conversi ad Dominum oremus! A szembemisézés gyakorlatának kritikája”, A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról (Casa Editrice »La Maggione« - Miles Christi, Poggibonsi – Budapest, 2006): 15-40.
