Ritka eset, hogy az egyház a VI. Pál-féle új liturgikus rendben is fontosabbnak tart egy ünnepet, mint a vasárnap liturgiáját. A mai napon a római rítus ún. rendes és rendkívüli formájában egyaránt Keresztelő Szt. János születésnapját ünnepeljük, a hagyományos rítusban pedig a pünkösd utáni IV. vasárnapról csak megemlékezést tartunk. Ez világosan mutatja a mai ünnep jelentőségét, mely a szentek ünnepe közül talán a legősibb, mind keleten, mind nyugaton megülték már a IV. században.
Közvetlenül az Istenszülő Szent Szűz után, aki „tiszteletreméltóbb a keruboknál, és összehasonlíthatatlanul dicsőségesebb a szeráfoknál”, elsőként a szentek között az egyház Keresztelő Szt. Jánost, Krisztus előhírnökét tiszteli, akiről maga az Isteni Mester mondotta: “Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál.” (Mt 11,11; Lk 7,28) A teológusok szerint a szentek társaságában a Szűzanyának hiperdúlia, azaz legfőbb tisztelet, a Keresztelőnek pedig protodúlia, vagyis elsődleges tisztelet jár. Nincs is más olyan szent, akinek főünnepe földi születésnapja lenne, nem pedig mennyei születésnapja, azaz vértanúságának vagy kegyes elszenderülésének dátuma. Lukács evangéliuma tudósít minket arról, hogy midőn a Szentlélek erejében megfogant Szent Szűz, az újszövetség frigyládája meglátogatta rokonát, Erzsébetet, az emberiség Megváltójának érkezését jelezve fölujjongott Erzsébet méhében a magzat, s így János már születése előtt eltelt Szentlélekkel (1,41). Az ő születése abban különbözött a többi szentekétől, hogy a Megtestesült Igével való találkozás már világra jötte előtt megtisztította és megszentelte őt.
János tisztelete oly mélyen él az apostoli egyházakban, hogy keleten, a bizánci rítusban hat ünnepe van, de a nyugat középkori rítusai is megemlékeztek vigíliával és kis nyolcaddal ünnepelt születése mellett nemcsak lefejeztetéséről (augusztus 29), de sokszor fogantatásáról is (szeptember 24). Egyes helyeken Krisztus születésével, a karácsony ünnepével merész párhuzamban János születésnapján három szentmisét mutattak be, egyet az éjszaka közepén, egyet hajnalban, majd egy harmadikat a tertia után, a késő reggeli órákban.
A Krisztus és János születése közötti összefüggést tovább erősíti, hogy míg karácsonyt a téli napforduló dátumához rögzítették, addig a Keresztelő főünnepét a nyári napforduló idejére tették. Ennek lelki magyarázata, hogy amint a napok innentől kezdve egyre rövidebbek, úgy kellett Jánosnak is kisebbednie, hogy Krisztus növekedhessék (vö. Jn 3,30).
A nyári napforduló – kozmikus szimbolikája miatt – természetesen megihlette minden korok és népek vallásos érzületét, szokásait. Az Izráelt körülvevő pogány kánaánita népek is megülték a nyári napforduló ünnepét, s ennek hatására a választott nép körében is elterjedt a tűz és fény kultusza, amelyhez olykor gyermek- és emberáldozatok is kapcsolódtak. Valószínűleg erre utal Ezékiel próféta figyelmeztetése: „Amikor ajándékaitokat bemutatjátok, amikor fiaitokat átviszitek a tűzön, beszennyezitek magatokat minden bálványokkal mind a mai napig!” (Ez 20,31) Maga Ácház, Júda királya is beleesett ebbe a bűnbe: „(Ácház) nem azt cselekedte, ami kedves volt az Úr, az ő Istene színe előtt, mint ahogy atyja, Dávid, hanem Izráel királyainak útján járt, sőt a fiát is bemutatta azáltal, hogy átvitte a tűzön, azon nemzetek bálványozása szerint, amelyeket az Úr szétszórt Izráel fiai elől.” (2 Kir 16,2-3)
A júniusi tűzünnepek nem csak a Közel-Keleten, hanem szerte Európában is igen elterjedtek voltak. Talán ez lehetett az oka annak, hogy – mintegy megkeresztelve a pogány eredetű ünnepet – az egyház a liturgikus év egyik sarokpontjává tette a Keresztelő születését. A magyar nép június hónapot szlávosan Szent Iván havának, a mai ünnepet pedig „virágos” Szent Ivánnak nevezte. E napon a lányok és legények keresztülugrották a tüzet, amit zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtottak, valamint gyógyító növényeket és illatos virágokat füstöltek rajta.
Kedves Testvérek! Krisztus Urunk kemény szavakkal emlékeztette a vesztére törő zsidókat: „(János) égő és világító lámpás volt, ti pedig csak ideig-óráig akartatok örvendezni az ő fényében.” (Jn 5,35) A mai ünnep lehetőség és fölhívás nekünk, hogy tiszta szívvel örvendezzünk János fényében, amelynek forrása végeredményben nem más, mint a Krisztusból, megváltásunk fölkelő napjából áradó természetfölötti ragyogás. Mert „nem ő (a Keresztelő) volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie az igazságról.” (Jn 1,8) Ne engedjük hát, hogy örömünk csak ideig-óráig tartson! Legyünk állhatatosak és kitartóak az ünneplésben, annak a kiváló szentnek ünneplésében, akinek küldetése, sőt egész lénye Krisztusra mutatott. János örökérvényű tanúsága, hogy Krisztus, „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9) és „mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet” (Jn 1,16).
