Minden oltáron, melyen bemutatják a szentmiseáldozatot, lennie kell egy keresztnek, melyen rajta van a keresztrefeszített Krisztus képe (ezt hívják feszületnek). Bármilyen is az oltár pozíciója (keletelt vagy sem, a szentély felé néz, avagy a hajó - a nép - felé van fordítva), a feszületnek a szentmiseáldozatot bemutató pap felé kell fordulnia, pontosabban a celebránsnak kell a feszület felé fordulnia, hiszen hagyományosan a rubrikák (Ritus servandi) gyakori utasításokkal figyelmeztetik a papot, hogy a szentmise egyes pillanataiban meg kell hajolnia a feszület felé (pl. a mise elején és végén, az oltár[kereszt] tömjénezésekor), illetve szemeit fel kell emelnie, hogy pillantását a keresztrefeszített Krisztusra vesse (pl. az evangélium előtti Munda Cor, a prefáció bevezetőjében a Deo nostro, a római kánon kezdetekor a Te igitur alatt).
Utóbbi esetben ugyan a rubrikák úgy fogalmaznak, hogy a pap tekintetét az Isten, illetve a menny felé (ad Deum vel ad caelum) emelje, ez a liturgikus útmutatások szándéka szerint és a klasszikus oltárelrendezés esetén egy és ugyanaz. Éppen ezért előírásosan a megfelelő méretű feszületet "super altare" (az oltárra, az oltár fölé) kell helyezni mind a celebráns, mind a gyülekezet számára látható módon, ami normális esetben azt jelenti, hogy vagy a menzára (az oltárasztalra) kerül, vagy - ha van - a grádicsra (az oltárasztal fölé emelkedő polc[ok]ra), vagy az oltár fölött függ a falon, esetleg lóg a mennyezetről.
Az oltár- és templomberendezés hagyományos előírásai szerint a feszületnek ideálisan ugyanolyan anyagból kell lennie, mint az oltár gyertyatartóinak, és alapzatának (tövének, támasztékának) olyan magasnak kell lennie, mint a két mellette lévő gyertyatartónak - méghozzá úgy, hogy a feszület maga ezek fölé emelkedjék. Ebből az is nyilvánvaló, hogy a feszületnek a gyertyák között (tehát nem mellettük, vagy velük átellenben) kell elhelyezkednie az oltáron!
Mára a VI. Pál-féle Római Misekönyv Általános Rendelkezéseiben mindezen előírásoknak csak egy sovány, erősen "diétás" kivonata maradt:
307. A gyertyatartók a liturgikus cselekményeknél a tisztelet és az ünnepélyesség szükséges kifejezői (vö. 117. sz.). Az oltáron vagy az oltár körül úgy kell elhelyezni őket, hogy minden művészi összhangban legyen, figyelembe véve az oltár és a presbitérium struktúráját. Vigyázni kell, hogy a gyertyatartók ne akadályozzák a híveket annak látásában, ami az oltárnál történik, vagy amit az oltárra helyeznek.
308. Vagy az oltáron, vagy az oltár közelében legyen kereszt a megfeszített Krisztussal, amelyet jól láthasson az egész egybegyűlt nép. Jó, ha az ilyen feszület, a liturgikus ünneplésen kívül is az oltár mellett marad, hogy az Úr üdvöt hozó szenvedését a hívek emlékezetébe idézze.
Mindazonáltal még ebből a szűkszavú (és -keblű) leírásból is kiderül, hogy az oltárfeszület, illetve a gyertyatartók nem járulékos díszei, hanem szükségszerű, elsődleges és lényegi kellékei az oltárberendezésnek. Nem világos, hogy a 307. bekezdés mit ért az oltár struktúráját figyelembe vevő művészi összhang alatt, de az biztos, hogy nem azt a ma egyre elterjedtebb, sőt egyenesen általánossá váló (minden történelmi, liturgikus és törvényi alapot nélkülöző) szokást, hogy a gyertyatartókat és/vagy feszületet az oltárasztal egyik oldalára helyezik, míg a virágot (amely voltaképpen nem is igazi kelléke az oltárnak) a másikra.
Az oltár aszimmetrikus elrendezése, a szentmiseáldozat bemutatásának vizuális decentralizációja teljesen idegen az eucharisztikus liturgia lelkületétől, a templomépítkezés és - berendezés évszázados szabályaitól. Az áldozatbemutatás ugyanis az oltár közepén, egészen pontosan az oltárkőre helyezett korporálé fölött történik, melynek központiságát minden rendelkezésre álló eszközzel (vizuálisan, az oltárelrendezéssel) is ki kell emelni.
Az ó- és újszövetségi iratokban folyton azzal találkozunk, hogy Isten az ő népe és szentélye közepett (en meso, in medio - szó szerint: közepén) lakik. Mózesnek a csipkebokor közepén égő tűzben jelenik meg az Isten (Kiv 3,2). A Hóreb hegyén Isten a "tűz és felhő közepéből" szól Mózeshez és a néphez (MTörv 4,15; 5,4; 5,22 stb.). Az ószövetségi engesztelésnapi áldozat vérét is a frigyláda fedlapjának közepére (az ún. kaporetre vagy propitiatoriumra, magyarul az irgalom székére vagy engesztelés helyére) kellett locsolni, melyet két oldalt szigorúan szimmetrikus elrendezésben közrefogott a két kerub képmása (vö. 3[1]Kir 6,19.27). Az egészen elégő áldozat hordozható oltárának is pont a közepén volt a tűz, mely a fölajánlott áldozati adományt elemésztette (vö. Kiv 38,4). Ugyanígy a keresztrefeszített Megváltó is két lator között, középen függött a Kálvárián (Mt 27,38). János mennyei jelenésében az élet fája (Krisztus keresztje) az élet vize folyójának közepén és mindkét partján állt (Jel 22,2).
A szétválasztott eucharisztikus színekben, tehát áldozati állapotban oltárra helyezett, valóságosan, igazán és lényegileg jelenvaló Krisztus és az ő látható, képi megjelenítése a feszületen elválaszthatatlanul összetartozik, fogalmilag, teológiai és liturgikus szempontból szoros egységet alkot, ezért mindkettőnek a figyelem abszolút központjában, a szentély és az oltár vizuális fókuszában kell állnia.
Erre a tényre XVI. Benedek pontifikátusa alatt a Pápai Liturgikus Szertartások Hivatala többször is fölhívta a figyelmet (ITT meg ITT angolul). Elérkezett az idő, hogy leszokjanak papjaink, sekrestyéseink, oltárdíszítőink (kezdve a püspöki székesegyházakkal) az oltárok lusta, igénytelen és értelmetlen decentralizálásáról, aszimmetrikus (csálé) elrendezéséről!
