"Sentire cum ecclesia" és amit Loyolai Szent Ignác valójában mondott erről

Az Egyház kormányzatában, a papok és szerzetesek lelki formációjában, valamint a hívek lelkipásztori vezetésében a leggyakoribb és legsúlyosabb visszaélések az "engedelmesség nevében" történnek. Rendkívül veszélyes játék a hit kötelességtudatát, a hierarchikus engedelmességet és az egyházias érzületet fölhasználni (vagy inkább kihasználni) arra, hogy bizonyos "elöljárók" a katolikus hitnek és az engedelmesség erényének (valamint az egyházkormányzat szolgálati jellegének) igaz természetét eltorzítva kedvükre úrhatnámkodjanak másokon. Kétségtelen, hogy Isteni Mesterünk (és nyomában az apostolok) a vallási és politikai (!) hierarchiával szembeni engedelmességre intettek bennünket (vö. Mt 22,21; 23,2-3; Jn 19,11; 1Pét 2,13), de ő nem akart a dolgok kritikai vizsgálatáról és önálló akaratukról lemondó, valódi jogaikért kiállni képtelen, mindig az uralkodó széliránnyal tehetetlenül sodródó szerencsétlenség-csomagokat nevelni belőlünk! Az Üdvözítő a szelídséget a kígyó okosságával párosítva parancsolta meg nekünk (vö. Mt 10,16), miközben a világ fiaira jellemző okosságot (pragmatikus gondolkodást) is magasztalta tanítványai előtt (vö. Lk 16,8).

Az evangéliumi értelemben vett "világ" az egyházias érzület és engedelmesség karikatúrájaként szokta idézni Loyolai Szent Ignácot, aki (állítólag) azt írta a Lelkigyakorlatokban, hogy még a fehéret is feketének látja, ha az pápa azt mondja neki. Szent Ignác természetesen nem ezt mondta, de a helyzet tragikuma, hogy ezt az érvelést gyakran hallani "egyházi személyek" szájából is, akik ezzel nem egyszerűen egy hazug "világi" sztereotípiát vesznek át és erősítenek meg a gyakorlatban, hanem olykor igazolni is vélik hierarchikus hatalmukkal való visszaéléseiket (lásd újabban Ferenc pápa és a Szeplőtelen Fogantatás Ferenceseinek esetét!).

A kérdéses ignáci gondolat forrása a lelkigyakorlatos könyvéhez kapcsolt szabályokban keresendő, ahol a "regulae ad sentiendum vere in Ecclesia Militante" (a viaskodó Egyházban való igaz érzületre vonatkozó szabályok) című részben fejti ki a hit engedelmességéről és az egyházias érzületről szóló gondolatait. A Lelkigyakorlatokat Szent Ignác eredetileg spanyolul írta, de "hivatalos" szövegnek ma is a két latin fordítás jobban sikerült változatát tekintik. A nevezetes 13. szabály közkézen forgó magyar fordítása így szól: "Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt..." Amint már megszokhattuk, a magyar fordítás több ponton is pontatlan, és ez nem csupán ezoterikus nyelvi részletekben, hanem lényegi teológiai hiányosságokban nyilvánul meg. A latin eredeti a következő: "Ut in omnibus veritatem assequamur (ne in ulla re erremus) debemus semper [fixum] tenere, ut album, quod ego video, credam esse nigrum, si Ecclesia Hierarchica, ita illud [esse] definiat." (Exercitia Spiritualia S. P. Ignatii de Loyola, Ratisbonae: F. Pustet, 1920, p. 324) Ennek hitelt érdemlő magyar változata így hangzik: "Hogy mindenben az igazságot kövessük (és egyetlen dologban se tévedjünk) mindenkor szilárdan kell tartanunk magunkat ahhoz, hogy a fehéret, amelyet én látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház azt úgy definiálja."

(1) A lényeg nem az, hogy valamiféle "biztos úton" járjunk, hanem hogy az igazságot kövessük és a tévedéseket elkerüljük. Ez mindjárt ad némi lelkiismeretet kötelező objektivitást a kijelentésnek. A "korszellem" két alapvető kísértése, a "modern ember" két nagy eretneksége az egyéni lelkiismeret abszolút szabadsága és a hierarchikus tekintély iránti mélységes bizalmatlanság, gyanakvó ellenérzés. Szent Ignác szabálya ezeket hivatott kijavítani azáltal, hogy nem akármilyen belső meggyőződésre, hanem az objektív valósághoz és az isteni/természeti jogon alapuló tekintélyhez igazított lelkiismeretre hivatkozik.

(2) Ignácnak nem állt szándékában azt sugallni, hogy az embernek kötelessége legszentebb, jól informált lelkiismerettel kialakított meggyőződését föladnia bármilyen egyházi döntés miatt. Itt arról van szó, hogy az ember saját bizonytalan ítéletét (ahogy ő lát valamit) kész legyen alávetni a jól körülírható hierarchikus Egyház hivatalos szervei által hit és erkölcs dolgában kötelező erővel megfogalmazott, kifejezett (definiált) igazságoknak.

(3) Nem bármilyen egyházi döntésről (akár püspöki vagy pápai rendelkezésről!) van tehát szó, hanem doktrinális definícióról, ahol az objektív (kinyilatkoztatott és a Tanítóhivatal által megfogalmazott) igazságok megvallása és a szubjektív tévedések elkerülése a cél. Itt persze fölmerülhet a II. vatikáni zsinat által emlegetett "obsequium religiosum", vallásos engedelmesség vagy beleegyezés tematikája ("A római pápával közösségben tanító püspököket mindenkinek úgy kell tisztelnie, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érteniük a nyilatkozattal, melyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és a lélek vallásos engedelmességével kell ragaszkodniuk hozzá. Az értelem és akarat e vallásos engedelmességét különös módon tanúsítani kell a római pápa Tanítóhivatala iránt, még akkor is, ha nem 'ex cathedra' beszél; azaz tisztelettel el kell ismerni legfőbb Tanítóhivatalát, őszintén ragaszkodni kell tételeihez, az ő elgondolásának és akaratának megfelelően, ami az okmányok jellegéből, ugyanazon tanítás megismétléséből vagy a fogalmazás módjából ismerhető meg. - Lumen Gentium 25.), de ez egy másik és jelen esetben nem is föltétlen releváns eszmefuttatás tárgya.

Szegény Szent Ignácot sokan félreértik, rosszul idézik és ideáljait hamisan alkalmazzák - ez alól nem mentesek az egyházi hierarchia képviselői és saját fiai sem (akinek füle van a hallásra... vagy éppen áthallásra...) Tanulság: ismernünk kell (és sokszor akár hivatalosan is számon kérnünk) a hit engedelmességének és az egyházias érzületnek pontos határait, konkrét paramétereit!