Elhatároztam, hogy ezen a blogon egy bejegyzéssorozatot szentelek a koncelebráció kérdésének. E sorozat első részeként lefordítottam Athanasius Schneider püspök nagyszerű és elgondolkodtató tanulmányát a kérdésről. A forrás a NewLiturgicalMovement oldal angol szövege volt (ITT). A fordítás - mondjuk úgy - hevenyészett, de azért pontos és érthető.
Athanasius Schneider püspök
Eucharisztikus koncelebráció: Teológiai, történelmi és liturgikus vonatkozások
I. A teológiai és történeti szempont
1. Az első szentmisét Urunk a cenákulumban celebrálta. Ennek a szentmisének nem volt szentségi koncelebrációs formája, mert az apostolok nem mondták ki a konszekráció szavait; csak az Úr mondta ki őket. Az apostolok részt vettek az Úr által ünnepelt Eucharisztiában azáltal, hogy szentségileg vették az ő testét és vérét. Mondhatnánk, hogy az első szentmisében „koncelebráltak”, de nem szentségi koncelebráció formájában.
2. Az egyetemes Egyház (mind keleten, mind nyugaton) a legrégibb időktől fogva hűségesen megőrizte az eucharisztikus koncelebrációnak ezt az eredeti formáját a következő két jellemzővel: (a) Egyedül a főcelebráns mondja ki a konszekráció szavait; (b) a főcelebráns mindig és kizárólag a „főpap”, azaz a püspök (és Rómában a pápa).
3. A középkor elején a római pápai liturgiában az eredeti forma továbbfejlődése következett be azáltal, hogy a koncelebránsok a pápával együtt mondták ki a szentté avatás szavait (vö. III. Ordo Romanus, 8. század).
4. Mindazonáltal a mai napig a legősibb keleti egyházak – a nem-katolikus görög bizánciak, a nem-katolikus koptok és a nem-katolikus nesztoriánusok – megőrizték azt a szabályt, hogy csak a főcelebráns mondja ki a konszekráció szavait.
5. A legutóbbi időkig az egyetemes Egyházban áldozópap soha nem elnökölt az eucharisztikus szentségi koncelebráció főcelebránsaként.
6. A bizánci katolikus egyházak a 17. századtól újítást vezettek be, vagyis az áldozópapok közötti koncelebráció formáját, amelynek főcelebránsa nem volt püspök. Ezáltal szokásossá vált a papok közötti koncelebráció (vö. Aimé Georges Martimort „Le rituel de la concélébration eucharistique” cikkével, Ephemerides Liturgicae 77 [1963] 147–168).
7. Az eucharisztikus koncelebráció ilyen formája kizárólag áldozópapok körében idegen volt az Egyház egyetemes és állandó hagyományától. Ezért a római egyház megtiltotta az ilyen koncelebrációt az áldozópapok között (vö. Egyházi törvénykönyv [1917] 803. kán.).
8. Csak a katolikus keleti egyházak vették át azt a szokást, hogy minden koncelebráns kiejti a konszekráció szavait.
9. A II. vatikáni zsinatig a latin egyházban csak három alkalommal gyakoroltak eucharisztikus szentségi koncelebrációt, ahol minden koncelebráns kimondja a konszekráció szavait:
(a) Püspökszentelés: csak a fő konszekráló és az újonnan fölszentelt püspökök koncelebráltak.
(b) Papszentelés: csak a püspök és az újonnan fölszentelt papok koncelebráltak.
(c) Nagycsütörtöki krizmaszentelő szentmise a lyoni dómban (Franciaország): a püspök hat pappal koncelebrált.
10. A krizmaszentelő misén a római egyház a II. vatikáni zsinatig megőrizte a legősibb formát, vagyis a csak a püspök által kimondott konszekrációs szavakat, bár tizenkét pap segédkezett a szentmiséhez szükséges összes ruhát fölöltve. A római egyház talán a nagycsütörtökön tartott első szentmisét szerette volna megjeleníteni, ahol a főcelebráns, Krisztus mint főpap egyedül mondta ki a konszekráció szavait, míg a tizenkét apostol nem szentségileg koncelebrált, mivel nem mondták az Úrral együtt a szentség konszekrációjának szavait.
11. A római egyház évezredes hagyományában a szentségi eucharisztikus koncelebráció mindig rendkívüli és ünnepélyes aktus volt, amelyre csak akkor került sor:
(a) Ha egyházilag fontos körülmények igazolták, amelyek az Egyház hierarchikusan rendezett alkotmányát tükrözték, mint például az említett püspöki konszekrációknál és a papszenteléseknél.
(b) Amikor a püspök a szentmisét a legünnepélyesebben és hierarchikusan fölépített formában celebrálta, mint például a lyoni krizmaszentelő misén, vagy amikor a pápa (az első évezredben) ünnepélyesen celebrált az év négy legkiemeltebb ünnepén: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, Péter-Pálkor (ez a szokás a középkorban megszűnt Rómában).
12. Minden idők minden rítusában az ünnepélyes püspöki szentmiséhez mindig szükség volt a papság minden egyes fokozatában lévő képviselők liturgikus segítségére. A római rítusban az ilyen mise a következőképpen épült föl: miseruhát viselő papok (így pl. a székesegyházi kanonok „canonici parati”, ahogy azt az ókori Caeremoniale Episcoporumban előírta), koncelebránsok, presbiter asszisztens, két segédkező diákonus, szerpapok és alszerpapok, akolitusok, lektorok.
13. A II. vatikáni zsinat előtti ünnepélyes pápai mise pl. a Szent Péter Bazilikában azonos fölépítésű volt: bíboros püspökök és bíboros papok, miseruhát viselő bíborosok, valamint a pápát segítő bíborosi diákonusok. A bíborosok szertartásosan, azaz nem szentségileg koncelebráltak.
14. A szentségi eucharisztikus koncelebráció alkalmazása gyakorlati problémák megoldására, például nagyszámú áldozópap vagy püspök összejövetele során, teljesen idegen az egész Egyház eredeti és állandó hagyományától. Az ilyen gyakorlat ellentmond az eucharisztikus koncelebráció eredeti formájának és természetének, és a koncelebráció „leépülését” jelenti, amint azt Martimort már észrevette (vö. op. cit).
15. A II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű liturgikus konstitúciója 2. schemájában szerepelt a papi összejövetelek alkalmával történő koncelebráció kiterjesztésének érve az ünneplés gyakorlati problémáinak megoldása érdekében. Ezt az érvet azonban a zsinati atyák többsége elutasította, így az nem került bele a konstitúció végleges szövegébe (SC 57).
16. Az eucharisztikus koncelebráció kizárólag áldozópapok körében elhomályosítja ennek az ünneplési formának egy lényeges elemét, vagyis a láthatóan fölismerhető hierarchikus formát. A szentmise minden ünneplésének megvan a veleszületett hierarchikus formája. Az első szentmise a cenákulumban ezt a jellemzőt tárta föl: Jézus mint Főpap volt a főcelebráns, és egyedül ő mondta ki a konszekráció szavait, körülvéve az Újszövetség tizenkét első papja (püspöke) által, akik szertartásosan segítették őt. Jézus hierarchikusan magasabb, a szertartásosan koncelebráló apostolok pedig alacsonyabbak voltak. Azóta a szentmise minden hiteles koncelebrációja ezzel a szerkezettel rendelkezik.
17. Amikor egy pap egyedül és más papok szentségi koncelebrálása nélkül ünnepel, egyedül ő képviseli Krisztust mint főpapot a konszekráció pillanatában, valamint minden más papot is, aki jelen van, de nem ejti ki a konszekráció szavait (pl. diákonusként vagy szubdiákonusként szolgálhat, vagy bárki, aki a kórusban segédkezik); ők ebben a pillanatban a szentségi cselekmény szempontjából hierarchikusan alacsonyabbak, mivel egyedül a celebráló pap cselekszik szentségileg in persona Christi capitis, míg a többiek nem.
18. Minden eucharisztikus ünneplésnek vagy koncelebrációnak láthatóan meg kell jelenítenie Krisztus, a Fő aspektusát, vagyis azt, hogy az Egyház fölépítésében csak egy Fő van, Krisztus, a Főpap. Minden más pap (áldozópapok, püspökök), akik az eucharisztikus konszekrációkor in persona Christi capitis cselekszenek, csak az ő látható helytartói különböző szinteken.
19. Ezért az eucharisztikus konszekráció in persona Christi capitis megvalósításának pillanatában – akár egyetlen konszekráló, akár több konszekráló egyidejűleg végzi a szertartást – láthatóan föl kell mutatni a Fő egyetlenségét; több konszekráló esetében egynek közülük láthatóan hierarchikusan magasabbnak kell lennie, hogy megmutassa Krisztus, a Fő egyediségét.
20. A jel szempontjából – és szakramentális ünnepléssel csak egy konkrét személy, jelen esetben a főcelebráns képviseli láthatóan Krisztust mint Főt – ellentétes a jelábrázolás és a szentségi szimbolika törvényével, amikor az eucharisztikus konszekráció pillanatában hierarchikusan egyenrangú személyek csoportja egyszerre képviseli Krisztust, az egyetlen Főt. „A koncelebránsok egyszerű megsokszorozása megnehezíti a Krisztusban való egységük liturgikus kifejezését. Ebben az esetben hogyan lesz a szentmise az egyetlen Főpap cselekedete? (P. Tihon, „De la concélébration eucharistique”, Nouvelle Revue Théologique 86 [1964] 600, 97. o.).
21. A másik oldalról a hívek összessége Krisztus misztikus testét (Christus totus) képviseli, hiszen sok hierarchikusan különböző tag létezik. A testben azonban csak egyetlen Fő van, ezért a fejet konkrétan egyetlen személy képviseli az Egyház életének látható cselekedeteiben: mind a kánoni szinten (joghatóság), mind az eucharisztikus szinten (eucharisztikus áldozat ünneplése).
22. Az eucharisztikus ünneplés az a szentség, amely a legtökéletesebben megvalósítja és legláthatóbban tükrözi a misztikus test titkát egyetlen fővel és egyetlen főpappal, valamint sok hierarchikusan alárendelt taggal. Kánoni szinten a pápa képviseli Krisztust mint Főt az egyetemes Egyház előtt, a püspök pedig Krisztust a részegyház (egyházmegye) előtt. Az eucharisztikus szentségi szinten a celebráns vagy a főcelebráns (koncelebráció esetén) képviseli Krisztust mint Főt. Aki az eucharisztikus konszekráció pillanatában Krisztust mint Főt képviseli, annak hierarchikusan vagy szakramentálisan is „főnek” kell lennie a többi koncelebránshoz képest: ez jelenik meg akkor, amikor a püspök az áldozópapjaival koncelebrál, vagy a pápai delegátus (vagy a metropolita, vagy a fő konszekráló püspökszenteléskor) más püspökökkel koncelebrál, vagy amikor egy pap egyedül ünnepel.
23. Amikor több pap közösen és ugyanazon a szinten valósítja meg az eucharisztikus konszekrációt, az egyetlen Fő ábrázolásának szimbolikája elhomályosul, mert nincs hierarchikus különbség az eucharisztikus társkonszekrálók között, hiszen egyikük sem igazi „fő” a többihez képest a hierarchia szintjén. Az eucharisztikus társkonszekrálók közötti hierarchikus különbség meggyőzően garantálja az egyetlen Fő képviseletének valódi szimbolikáját.
24. Továbbá, ha van egy hierarchikusan magasabb és egyértelműen megkülönböztetett főcelebráns, ez azt az igazságot is kifejezi, hogy végsősoron minden szentmisében csak egy főcelebráns van, aki maga Krisztus, a mi Főpapunk és minden egyes szentség minister principalisa, míg minden celebráns, még a főcelebráns is csak minister secundariusként működik közre.
25. A látható Egyház lényegileg hierarchikus szerkezetének egyetlen látható feje van Krisztus helytartójaként, az egyetlen fő (vicarius Christi): Szent Péter és az ő utódai, Róma püspökei. Az ortodox egyházak elutasították ezt a hitigazságot, és helyette létrehoztak egy „szinodalitásnak” (oroszul sobornost) nevezett ekkleziológiát. E szemszögből a Fő, Krisztus egyediségét nem egy konkrét személy, azaz Péter és utódai képviselik, hanem egyidejűleg a püspöki testület vagy a püspöki kollégium, különösen akkor, ha egy zsinaton vagy zsinatban gyűlik össze, és szentségileg, amikor koncelebrálja az Eucharisztiát. Egy ilyen elméletben nincs valódi látható fej, hanem mindenki egyenlő (pares). Következésképpen egy ilyen zsinat vagy egy ilyen eucharisztikus koncelebráció elnöke csak primus inter pares.
26. Az eucharisztikus ünneplés akkor és csak akkor tükrözi és valósítja meg a legtökéletesebben az Egyház misztériumát, ha létezik valódi joghatósági és hierarchikus primus. Ezért a jel és szimbólum szempontjából a koncelebránsok között kell lennie egy olyannak, aki az eucharisztikus konszekráció pillanatában valóban primus:
(a) Csak szentségileg: amikor csak egy pap (akárhányan is vannak jelen) konszekrál szentségileg.
(b) Szentségileg és hierarchikusan: amikor a püspök áldozópapokkal koncelebrál.
(c) Szentségileg és hierarchikusan: amikor egy rendes vagy rendkívüli pápai delegációval fölruházott püspök koncelebrál más püspökökkel (a palliumot használó metropolita, a püspökszentelés fő konszekrálója, a pápai legátus).
27. A nem-hierarchikus koncelebráció elhomályosítja az eucharisztikus koncelebráció eredendően hierarchikus természetét, és egy egalitárius formát mutat, hiszen ebben a forgatókönyvben a püspökök és a papok együtt egyfajta egalitárius koncelebráns csoportot alkotnak egy püspöki főcelebránshoz képest, akinek nincs valódi magasabb hierarchikus pozíciója, mint ahogy az a pápai palliumot használó metropolita, a püspökszentelés pápai mandátum alapján eljáró főszentelője vagy a külön kinevezett pápai delegátus esetében lenne.
29. Sőt, az egalitárius fölfogás tovább megy, mondván, hogy nem az a lényeges, hogy Krisztust egy vagy több pap képviselje, hanem az, hogy őt az Eucharisztiát ünneplő közösség egésze képviselje (vö. P. Tiho. uo. 593. o.).
30. Amikor egy pap egyedül valósítja meg az eucharisztikus konszekrációt (bár jelen lehetnének más, nem koncelebráló papok), akkor szentségileg láthatóvá teszi Krisztust, az egyetlen Főt, hiszen in persona Christi capitis cselekszik. Szingularitása távolról a püspökre, a részegyház egyetlen fejére is utal, aki viszont egyesül a pápával, az egyetemes Egyház egyetlen fejével. Ezért a legális eucharisztikus ünneplésnek kifejezetten meg kell említenie a püspököt, a helyi egyház egyetlen fejét és a pápát, az egyetemes Egyház egyetlen fejét.
31. Igazság szerint az Egyház hierarchikus alkotmányában nincs primus inter pares, hanem csak egyetlen fő van: egyetemesen (a pápa), helyileg (a püspök) és szentségileg (a konszekráló pap in persona Christi capitis). A papság egységének legmagasabb jele nem a papok közötti eucharisztikus koncelebráció püspöki főcelebráns nélkül, hanem a papok eucharisztikus koncelebrálása a püspökkel, ahogy az a papszentelési szentmisén történik. A papszentelés szertartásában azt mondják, hogy Krisztus testének egységét a méltóságukat tekintve sokféle és különböző tagok alkotják: ex multis et alternae dignitatis membris unum Corpus Christi efficitur (Allocutio episcopi).
32. A szentségi koncelebráció formája (a pápa bíborosokkal tartott szentmiséjén a 7–8. századtól évente csak négyszer fordult elő) a későbbi századokban fokozatosan megjelent a püspökszentelés és a papszentelés szentmiséjében is (az utóbbi esetben csak 1596-tól vált kötelezővé). Ezzel párhuzamosan a pápa bíborosokkal való eucharisztikus koncelebrációja fokozatosan megszűnt, és csak a pápa és a bíborosok ceremoniális koncelebrációja maradt meg.
33. Az eredeti és örökérvényű sensus Ecclesiae szerint az eucharisztikus koncelebráció a szentmise legünnepélyesebb formája, nem pedig az ünneplés egyszerű és mindennapi formája. Antiochiai Szent Ignác (1–2. század) és a Traditio Apostolica (3. század) például megemlítette: a mise alatt a püspököt körülveszi az egész presbitériuma, a diákonusok és más szolgálattevők, valamint a hívek egész gyülekezete. A Traditio Apostolica azt írja, hogy csak a püspök mondja az eucharisztikus imát.
34. Az Athosz-hegyi görög ortodox kolostorok többsége például nem gyakorolja a napi eucharisztikus koncelebrációt. Az eucharisztikus koncelebráció eredeti hagyományát – mindig ceremoniális és soha nem szentségi formában – az év során csak néhány fő ünnepen őrizték meg (vö. Hagioreitokon Typikon tes Ekklesiastikes Akoloutheias, Athena 1997, I. rész, 1. fejezet, 28. jegyzet).
35. A 20. századi liturgikus mozgalom képviselői tévesen úgy vélték, hogy egyes keleti katolikus egyházak szokása, miszerint a papok rendes eucharisztikus koncelebrációt tartottak püspök nélkül – ami végső soron valóban „egalitárius”, nem pedig szigorúan hierarchikus forma – a koncelebráció hiteles és eredeti modellje, s ennek „helyreállítását” határozottan követelték a latin egyházban is.
36. A római egyház a II. vatikáni zsinatig megőrizte az eucharisztikus koncelebrációnak ezt az eredeti formáját az atyák normája szerint (pristina norma Patrum) a krizmaszentelő szentmisében, ahol tizenkét miseruhát viselő pap koncelebrált ceremoniálisan a püspökkel, hét diákonussal és hét szubdiákonussal körülvéve. A tizenkettes és a hetes számok reprezentatív és szimbolikus számok a papság megfelelő fokozatainak összességére vonatkozóan.
37. Az eredeti és régebbi forma, a nem-szentségi vagy ceremoniális eucharisztikus koncelebráció, mint amilyen a krizmaszentelő misében volt, a római egyházban együtt élt a szentségi eucharisztikus koncelebráció későbbi formájával a püspökszentelési mise esetében, illetve a papszentelésben.
38. A II. vatikáni zsinat előestéjén számos indítványt nyújtottak be az eucharisztikus koncelebráció e két formájának harmonizálására a római egyházban, vagyis a szentségi eucharisztikus koncelebráció kiterjesztésére a krizmaszentelő misére is, ahogy az a lyoni rítusban történt egészen a zsinatig, és számos francia egyházmegyében egészen a 19. századig (vö. Martimort, op. cit.).
39. Nagyon erőteljes volt a felhívás a zsinat előestéjén, hogy terjesszék ki az eucharisztikus koncelebráció lehetőségét. A zsinat atyáit az eufória légköre vette körül, valamint az új „koncelebrációs elmélet” kritikátlan jóváhagyása, az eucharisztikus koncelebrációhoz kapcsolódó szakramentológiai és ekkleziológiai szempontok mélyebb átgondolásának hiánya.
40. A II. vatikáni zsinat hivatalosan hat esetre terjesztette ki az eucharisztikus koncelebráció lehetőségét (Sacrosanctum Concilium 57). A normák azonban annyira „rugalmasak” voltak, hogy manapság valójában a koncelebráció szinte korlátlan szabadsága érvényesül; egy olyan szabadság, amit a zsinat utáni dokumentumok elő is segítettek.
41. A II. Vatikáni Zsinatnak nem állt szándékában dönteni a koncelebráció teológiai és még kevésbé történelmi problémáiról. „A zsinat nem adott definíciót, leírást a koncelebrációról, mivel eltérő és ellentétes teológiai irányzatok léteztek.” (P. Tihon, 579).
42. Az eucharisztikus koncelebráció tényleges gyakorlata a latin egyházban nagy szakítást jelent a római egyház és a legtöbb keleti egyház állandó hagyományával szemben, mivel elhomályosítja e koncelebráció eredeti értelmét és formáját, ahogyan azt Krisztus az Egyházra hagyta, és a római egyház az elmúlt két évezredben híven áthagyományozta.
43. Az eucharisztikus koncelebráció tényleges gyakorlata a latin egyházban manapság gyakran átlépte a liturgikus méltóság és a teológiai jelentés határait, különösen a gyakori „tömegkoncelebrációk” vagy „emberáradatnyi koncelebrációk” esetén, több száz, sőt több ezer koncelebrálóval.
44. A papok (vagy a püspökök) közötti gyakori napi koncelebrációk eltorzítják az eucharisztikus koncelebráció eredeti értelmét, amely szerint az ilyen ünneplésnek egyértelműen hierarchikusnak kell lennie (és nem egyenlőségi formában), és egyben az eucharisztikus ünneplés legünnepélyesebb formájának kell lennie.
45. A napi szakramentális eucharisztikus koncelebráció idővel csökkenti a pap mélyebb, szorosabb és személyesebb kapcsolatát Krisztussal mint Főpappal a szentmise fölajánlása során, ami a papi élet középpontja.
46. Az eucharisztikus ünneplésben mindig több fokozata volt az ünnepélyességnek. A szentmise legmagasabb és legünnepélyesebb formája a pápai nagymise volt, és az ilyen pápai misék a római rítusban mindig megőrizték az eredeti eucharisztikus koncelebráció, azaz a nem-szentségi vagy ceremoniális koncelebráció lényeges elemeit. A zsinat utáni liturgikus reform előtt a ceremoniális koncelebrációval egybekötött püspöki szentmiséknek három formája volt:
(a) Ünnepi pontifikális szentmise ad thronum a székesegyházban: a püspököt körülvette néhány miseruhát viselő kanonok (canonici parati) asszisztens papokkal és diákonusokkal, szerpapokkal és alszerpapokkal, akolitusokkal.
(b) A krizmaszentelő mise tizenkét pappal, miseruhában, hét diákonussal és hét szubdiákonussal. Ez valóban a legünnepélyesebb szentmise volt az egyházmegyében.
(c) Ünnepélyes pápai szentmise a Szent Péter Bazilikában, ahol miseruhát viselő bíboros-diakónusok, bíboros-papok és bíboros-püspökök vették körül a pápát és szolgáltak vagy koncelebráltak ceremoniálisan. Ez volt a szentmise legünnepélyesebb formája az egyetemes Egyházban. Ilyen ünnepi szentmiséket ritkán tartottak, mint az első évezredben is, amikor a pápa évente mindössze négy alkalommal (karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, Péter-Pálkor) koncelebrált a bíborosokkal.
47. A neves liturgikus, A. Martimort elismerte a szentségi eucharisztikus koncelebráció sajátosságának és ünnepélyességének jellegét, mondván: „Kényesebb a probléma a koncelebráció föltételeivel kapcsolatban, ami annak dátumát, illetve a koncelebránsok számát és minőségét illeti. A liturgikusok megjegyzik, hogy a koncelebráció önmagában ritka és némileg kivételes dolog; ez nyugaton mindig is így volt, mint ahogy keleten is – ha gyakorlatban nem is, de elvben mindenképp.” (op. cit.).
48. A II. vatikáni zsinat előestéjén Martimort ezt a teológiailag helyes és gyakorlatilag kiegyensúlyozott javaslatot tette az eucharisztikus koncelebráció kiterjesztésének gyakorlatára: „A latin egyházban csak az egyházmegye püspöke körül kell elképzelni a koncelebrációt, aki az ünnepen elnököl; abban a szentmisében talál ez rendes helyre, ahol a püspököt áldozópapjai veszik körül miseruhába öltözve (clergé paré).” (op. cit.)
49. Martimort a következő konkrét javaslatokat teszi a koncelebrációs esetek kiterjesztésére vonatkozóan: „Három esetben van szükség koncelebrációra: a püspökszentelés társszentelőinél, a nagycsütörtöki krizmaszentelésen részt vevő papoknál [és] az Egyház nagy megnyilvánulásai esetén, ahol a celebránst körülvevő áldozópapok a katolicitás egyetemességét fejezik ki.” (op. cit.)
50. Ha már az eucharisztikus koncelebráció gyakorlatát ki kellett terjeszteni, akkor annak a hiteles és örökérvényű teológiai és ekkléziológiai értelem szerint kellett volna történnie, azaz egyszerre meg kellene felelnie a következő lényegi jellemzőknek:
(a) Meg kell lennie a hierarchikus egység és egyetemesség (katolicitás) jelének: tehát nincs egalitárius forma; ezért nincs koncelebráció áldozópapok között püspök nélkül, avagy püspökök között pápai küldött vagy metropolita nélkül, aki palliumot használ.
(b) Meg kell jelennie a különleges ünnepélyesség jelének: ezért nincs napi koncelebráció, csak az egyetemes Egyház fontos eseményein (ekumenikus zsinatok), valamint a részegyházakban: püspökszentelés, papszentelés, krizmazsentelő mise, egyházmegyei zsinat, tartományi zsinat (ugyanazon egyházi tartomány különböző részegyházai között), plenáris zsinat (ugyanazon püspöki konferencia összes részegyházai között) alkalmával.
(c) Meg kell jelennie a különleges rituális méltóságnak és szépségnek: ezért nincs „stadionkoncelebráció”, és – a papszentelések kivételével – a koncelebránsok számát konkrét korlátok között kell tartani (pl. minimum kettő, maximum tizenkét koncelebráns), amint azt a római egyház csaknem évezredes jól bevált tapasztalata példázza, a lyoni rítus és néhány francia egyházmegye a tridenti zsinat után gyakorolta.
51. Figyelembe véve a fent említett ekkléziológiai, szakramentológiai és liturgikus szempontokat, javasolható, hogy a római rítusban a szentségi eucharisztikus koncelebráció a következő hét esetet foglalja magában:
Püspökszentelés.
Papszentelés.
Ekumenikus zsinatok.
Tartományi zsinatok.
Plenáris zsinat.
Egyházmegyei szinódus.
Krizmaszentelő mise.
52. A tanítóhivatal gyakorlásának legmagasabb formáját (egyetemes, regionális és helyi szintű zsinatok) megfelelően össze lehet kapcsolni az eucharisztikus ünneplés legmagasabb formájával, vagyis a szentségi eucharisztikus koncelebrációval, amely megmutatja a lex credendi fölbonthatatlan kapcsolatát a lex orandival.
53. Az istentisztelet természete megköveteli, hogy az Egyház liturgikus életében az eucharisztikus ünneplésnek legyen egy különösen ünnepélyes és nem mindennapi formája, és ezt egy hierarchikusan fölépített eucharisztikus koncelebrációban kell látnunk. Martimort 1960-ban, a II. vatikáni zsinat előestéjén prófétai érzékkel figyelmeztetett: „Itt az alkalom, hogy figyelmeztessek mindenkit: a koncelebráció nagyon megerőltető dolog lesz a dolgok minősége és az anyagi értelemben vett szervezés szempontjából” (op. cit.). P. Tihon 1964-ben azt mondta: „Nem szabad ’olcsó módon’ koncelebrálni. Ráadásul a normák szerint lebonyolított méltóságteljes ünneplés korlátozott számú pap részvételét írja elő, és ez szinte lehetetlen lenne a nagy papi összejöveteleken, mint például az Eucharisztikus Kongresszusok alkalmával.” (op. cit., 606).
54. A keleti nem-katolikus egyházak (ahol egyáltalán nincs szentségi koncelebráció) és az atyák ősi normája (pristina norma Patrum) példája szerint a szigorúan szentségi eucharisztikus koncelebrációt a fönt említett esetekre kell redukálni, és a nem-szentségi koncelebrációt, ami az eredeti forma, jobban ki kellene terjeszteni; erre példa a hagyományos római rítus, vagyis az usus antiquior pontifikális főmiséje.
55. A nem-szentségi eucharisztikus koncelebráció nagyon szépen mutatja az Egyháznak és magának az ünneplésnek hierarchikus rendjét is. Erről tanúskodik, amikor csak egy pap vagy püspök végzi az eucharisztikus konszekrációt, míg más papok vagy püspökök a szentélyben (presbitérium) segédkeznek a szentmisén, papságuk vagy egyházi hivataluk megkülönböztető jelét viselve. Bár nem konszekrálnak szentségi értelemben, mégis az egyetlen pappal vagy püspökkel koncelebrálnak a koncelebráció eredeti formájában, vagyis abban a formában, ahogyan Krisztus mint Főpap az első szentmisét e földön nagycsütörtök alkalmával ünnepelte.
56. A szentségi eucharisztikus koncelebráció gyakorlata, amelyet a püspök vezet, és amely csak nagyon különleges és ünnepélyes alkalmakra korlátozódik, lenne a legmegfelelőbb forma, ahogyan Martimort kijelentette: „Ez a koncelebráció biztosabb útnak tűnik számunkra, jobban megvalósítható. jobban összhangban van a papi jámborság fejlődésével.” (op. cit.).
II. A liturgikus szempont
1. A rituálisan méltóságteljes és teológiailag biztos szentségi eucharisztikus koncelebrációhoz szükségszerűen a koncelebránsok numerus claususára [zárt számára] van szükség. Az Egyház egyetemes hagyományának állandó törvénye, hogy az eucharisztikus konszekrálónak testi kapcsolatban kell lennie az áldozati és konszekrációs hellyel, hogy megérinthesse az oltárt. A szentséget szerző papnak testileg közel kell lennie a szentség anyagához. A „Hoc est corpus…”, „Hic est sanguis…” szavak megkövetelik, hogy a szentség anyaga valóban jelen legyen közvetlenül a konszekráló előtt. A latin hagyományban (az usus antiquiorban az újonnan fölszentelt papok kivételével) a szentségi társszentelőknek közvetlenül az oltárnál kellett maradniuk, mint például a püspökszentelési misén és a lyoni rítus krizmaszentelő miséjén. Ugyanez a szabály érvényesül a keleti szertartásokban is. A méltóságteljes eucharisztikus koncelebrációra tekintettel Martimort a koncelebránsok numerus claususának létrehozását javasolta (vö. op. cit.).
2. A latin egyháznak van egy jól bevált modellje egy ilyen rituálisan méltóságteljes és teológiailag biztos szentségi eucharisztikus koncelebrációra a koncelebráció évszázados formájában a püspökszentelési szentmise és a lyoni szertartás krizmaszentelő miséje során. Ami a rituális vonatkozást illeti, Martimort a következőket javasolta: „A nagycsütörtöki krizmaszentelő mise lenne a legbiztosabb és legkényelmesebb alkalom a fegyelem ilyen fejlődéséhez: elegendő lenne a lyoni szokást az egyetemes Egyházra kiterjeszteni” (op. cit.). Még konkrétabban Martimort a következő javaslatot tette: „Szívesen elfogadnám a püspökszentelés rubrikáját vagy a lyoni élő szokásokat, amelyek előírják a koncelebránsoknak, hogy a főcelebráns által elmondott összes imát középhangon mondják el a felajánlástól az áldozásig; ami pedig az énekelt részeket illeti, a püspök énekel egyedül, míg a többi koncelebráns halk hangon recitálja a szöveget.” (op. cit.).
3. A római rítusban a szentségi eucharisztikus koncelebráció során a koncelebránsok számának nem szabadna meghaladnia a tizenkettőt, kivéve a papszentelések szentmiséit. Ennek a szokásnak több évszázados hagyománya van a krizmaszentelési szentmisében. A tizenkettes szám a tizenkét apostol számára emlékeztet a nagycsütörtökön, a cenákulumban tartott első szentmisén. Továbbá ez a szám a teljességet szimbolizálja. A minimális koncelebránsok száma kettő lenne, a szépség és az ünnepélyesség minimális követelménye miatt, amit a két szimmetrikusan elhelyezkedő koncelebráló képvisel.
4. A szentmise katekumenális része alatt (az igeliturgiában) a koncelebránsok szimmetrikusan helyezkednek el a szentély mindkét oldalán, illetve a püspöki trón jobb és bal oldalán található ülőhelyeken.
5. A fölajánlástól kezdve a koncelebránsok szimmetrikusan az oltár mindkét oldalán maradnak. Az oltár elülső oldalán a főcelebráns egyedül marad az asszisztens pappal, diákonussal és szubdiákonussal. Ez a fölállás jól láthatóan megmutatja, hogy valójában egy főcelebráns van, aki ebben a pillanatban Krisztust, az egyetlen Főt képviseli. A koncelebránsok, vagyis a segédkező konszekráló társak ezért az oltár oldalaira kerülnek. Ennek a fölállásnak gyakorlati előnye is van: garantált az asszisztens pap, diákonus, szubdiákonus akadálytalan szolgálata, valamint az oltár tömjénezése. A koncelebránsok jelenléte miatt az oltár mindkét oldalán az oltár a fölajánlás alatt csak az elülső részén lesz megtömjénezve, és nem körbe-körbe. Ha az oltár oldalai nem elég hosszúak, a megmaradt koncelebránsok két sorban egymás mögött maradnak.
6. A koncelebránsok a fölajánlástól az áldozásig minden imát (kivéve az Offertórium verset, a Secretát vagy Oratio super oblatatát és a Prefációt) halk hangon imádkozzák a főcelebránssal együtt, aki viszont fönnhangon imádkozik.
7. A misekánon során a koncelebránsok a főcelebránssal együtt a következő gesztusokat végzik: (a) A Hanc igitur során kezeiket egymás mellett nyílt tenyérrel lefelé kiterjesztik az adományok fölött úgy, hogy a jobb hüvelykujj a bal fölé kerüljön, egészen a Per Christum Dominum nostrum végéig. (b) A konszekráció szavainak kiejtése közben a koncelebránsok meghajolnak. (c) Minden konszekráció után mindenki azonnal térdet hajt. (d) A szentostya és a kehely fölemelése közben a koncelebránsok a konszekrált színekre néznek. (e) Mindenki térdet hajt minden egyes eleváció után. (f) A Supplices te rogamus alatt mélyen meghajolnak, megcsókolják az oltárt és keresztet vetnek. (g) A Nobis quoque peccatoribus elején mellkasukat megütik.
8. A „békecsók” szertartása a püspökszentelés szertartása szerint történik.
9. A Domine, non sum dignus alatt a koncelebránsok háromszor ütik meg a mellkasukat a főcelebránssal együtt.
10. A püspöki misék koncelebránsainak áldozási szertartása hasonló a püspökszentelési miséhez. Minden koncelebráns a főcelebráns elé járul, aki a helyén áll a középpontban. A koncelebráns az Oltáriszentség előtt térdet hajt, és a főcelebráns közvetlenül az álló és enyhén meghajló koncelebráns nyelvére helyezi a szentostyát, majd a főcelebráns átadja a kelyhet a koncelebránsnak, aki a kelyhet kezében tartva iszik a kehelyből. A főcelebráns nem szól egy szót sem, miközben megáldoztatja a koncelebránsokat, és nem rajzol keresztet a szentostyával. A koncelebránsok magukat purifikálják úgy, hogy a kredenciánál egy kehelyből szenteletlen bort isznak.
11. A papi koncelebránsok áldozási szertartása: a koncelebránsok sorban letérdelnek az oltár legfelső fokára; a püspök közvetlenül a nyelvükre helyezi a szentostyát, miközben a diákonus és a szubdiákonus asszisztálnak, a pátenát pedig diakónus tartja. A koncelebránsok továbbra is térdelve várják, hogy a püspök visszatérjen a kehellyel; a püspök minden koncelebráns ajkához tartja a kelyhet, amelyből az egy kortyot iszik, míg a diákonus mindegyik álla alatt egy törlőkendőt tart. A püspök nem mond egyetlen szót sem, miközben megáldoztatja a koncelebránsokat, és nem rajzol keresztet a szentostyával. A koncelebránsok magukat purifikálják úgy, hogy a kredenciánál egy kehelyből szenteletlen bort isznak.
12. Az a tény, hogy a koncelebránsok, sőt a püspöki koncelebránsok is Krisztus testét és vérét a főcelebránstól kapják meg, igen lenyűgöző módon fejezi ki az eucharisztikus koncelebráció hierarchikus aspektusát, hangsúlyozva, hogy csak egy Fő és egy Főpap van, Krisztus, akit láthatóan az egyetlen főcelebráns képvisel, aki abban a pillanatban az ő igazi helytartója (vicarius Christi).
13. A papszentelési misében a koncelebrációs szertartás a szokásoshoz híven változatlan marad, kivéve az áldozási szertartást, amely a fönt leírtak szerint történhet. A következő okok indokolják a papszentelés hagyományos koncelebrációs rítusának megtartását:
(a) A kiemelkedő pedagógiai karakter. Az újonnan fölszentelt pap egy lélektanilag nagyon megfelelő fokozatos bevezetést kap a vértelen keresztáldozat első alkalommal történő fölajánlásának félelmetes és szent pillanatába. A neopresbiterek tehát a püspök mögött maradnak és nem közvetlenül az oltárnál, térdelő helyzetben. Mindez kifejezi az ilyen pillanatban szükséges lelki magatartást: azt, hogy a Szentek Szentjéhez csak mély alázattal, szent és tapintatos visszafogottsággal lehet közeledni. Az engedelmes és megdöbbent „tanoncokhoz” hasonlóan az újonnan fölszentelt papot megismertetik az embereknek adott legnagyobb lelki hatalommal, vagyis a keresztáldozat fölajánlásával, valamint a kenyér és a bor in persona Christi átváltoztatásával Krisztus föláldozott és élő testévé és vérévé. Valóban, a papszentelés előtti intésben a püspök azt mondja: Cum magno timore ad tantum gradum accendendum est (nagy félelemmel kell erre a méltóságra föllépni). A mise végén a végső intésben a püspök azt mondja az újonnan fölszentelt papnak, hogy a szentmise celebrálása „elég veszélyes dolog” (res, quam tractaturi estis, satis periculosa est). Ezért – mondja a püspök –, mielőtt elkezdenék a misézést, alaposan meg kell tanulniuk celebrálni a hozzáértő papoktól (ab aliis iam doctis sacerdotibus discatis).
(b) A papszentelés szertartása fokozatosan, lenyűgöző jeleken és cselekedeteken keresztül bontja ki a papság különféle lelki hatalmait: először a miseáldozat bemutatására, majd a bűnösök föloldozására a bűnbánat szentségében. Ezért a mise végén a püspök rituálisan bontja ki a felcsavart kazulát, a következő szavakat mondván: „Vegyétek a Szentlelket: akinek megbocsátjátok bűneit, azoknak megbocsáttatnak” stb.
(c) A neopresbiterek által elfoglalt alárendelt hely és beosztás az ünneplő püspökhöz képest nagyon ékes bizonyítéka annak a teológiai igazságnak, hogy a papok rendelkeznek a munus secundi meritivel (vö. fölszentelési ima), vagyis övék a második, a papság alárendelt fokozata. A fölszentelési szertartásban sacerdotes minoris ordinisnek nevezik őket (vö. Allocutio episcopi).
(d) Ez azt bizonyítja, hogy a pap nem celebrálhat törvényesen szentmisét, hacsak nincs tényleges vagy állandó engedélye az egyházmegyés püspökétől. A szentmise celebrálásakor a pap valamilyen módon mindig a hely püspökétől függ és neki van alárendelve.
14. A nem-szentségi eucharisztikus koncelebrációkon, amikor a papok vagy püspökök miseruha nélkül segédkeznek a szentélyben, a főcelebráns kezéből részesüljenek szentáldozásban. Fölveszik a stólát, és az oltár legfölső fokára térdepelve, közvetlenül a nyelvükre fogadják Krisztus testét. Ekkor megkaphatják Krisztus Vérének kelyhét is. A szentmisén és az áldozásban való részvételüket valamilyen módon meg kell különböztetni azoktól, akik nincsenek fölszentelve vagy nem papok.
Befejezésül érdemes idézni egy nagy katolikus lelkületű anglikán teológus, Dr. Eric Mascall találó észrevételét, ahogy azt John Hunwicke atya közli:
Ha bárkivel szeretnéd megértetni, miben áll valójában a mise társasági jellege, a legjobb, amit tehetsz, hogy beviszed egy templomba, ahol egyidejűleg több magánmise folyik, és elmondod neki, hogy a különböző papok, akik különböző oltárokon tartanak különböző szentmiséket, nem mást cselekszenek, hanem ugyanazt, hogy mindannyian részt vesznek abban az egyetlen örök liturgiában, amelynek celebránsa Krisztus, és hogy papságuk csak az ő papságában való részvétel… a szentmisék sokszorozása hangsúlyozza a szentmise valódi egységét és az Egyház társasági jellegének valódi természetét, amire semmi más nem képes… a szentmisét nem az teszi eggyé és közösségivé, hogy sok ember van együtt ugyanazon az istentiszteleten, hanem az, hogy ez Krisztus cselekedete az ő testében (corpus), az Egyházban… Nézd meg azokat az embereket a különféle oltároknál a templomban körös-körül, mindegyikük látszólag motyog magában, és semmi köze nincs a többiekhez. Valójában mindannyian ugyanazt cselekszik – ugyanazt lényegileg, ugyanazt számszerűen –, nemcsak sok különböző, azonos jellegű dolgot, hanem ugyanazt a dolgot; mindegyikük papként veszi ki részét abból az egyetlen megváltó cselekedetből, amelyet Krisztus, aki meghalt a mi bűneinkért és föltámadt a mi megigazulásunkért, állandóan megújít az Egyházban, amely az ő teste az ő testének és vérének szentsége által.” (liturgicalnotes.blogspot.com, 2021. március 13.).
Hunwicke atya így fejezi be: „Milyen csodálatos lenne, ha az általa leírt jelenet visszatérne templomaink életébe! ... Képzeljük csak el a Lourdes-i bazilikát minden reggel, ahol a papok állandóan jönnek-mennek a rózsafüzér tizenöt misztériumának oltárai között.”
Az eucharisztikus ünneplés az Egyháznak, Krisztus misztikus testének legtökéletesebb és leghatékonyabb jele a maga csodálatos egységében, amely hierarchikus sokféleségben épül föl. Ezért az eucharisztikus koncelebráció gyakorlatának olyannak kell lennie, hogy láthatóan világosabban mutassa be ezt az igazságot. Csak egyetlen Krisztus van, csak egyetlen Fő és egyetlen Főpap, aki a szentmise főcelebránsa. Az eucharisztikus koncelebráció eredeti, egyetemes és állandó gyakorlata az atyák eredeti normája (pristina norma Patrum) szerint a különleges. ünnepélyes forma, amelyet egyetlen főcelebráns vezet, akit hierarchikusan meg kell különböztetni a többi koncelebránstól – aki nemcsak primus inter pares, hanem láthatóan egy „fő”, aki vicarius Christiként különböző szinteken – pápai legátusként, metropolitaként, egyházmegyés püspökként, pápai megbízatással papokat szentelő püspökként – képviseli az egész test egyetlen isteni Fejét. Az eucharisztikus koncelebráció ilyen formájára vonatkoztathatók Szent Pál Krisztus misztikus testéről szóló szavai: „Kitől az egész test összeköttetvén és egybefoglaltatván, minden íznek szerkezete által, minden tagnak kijelölt munkálkodása szerint, a test növekedését szerzi, a maga épülésére, a szeretet által.” (Ef 4,16).
Krisztus misztikus teste a rend és a szeretet szerves és élő hierarchiája. És ilyennek kell lennie az Eucharisztia legünnepélyesebb ünneplésének, a sacramentum Corporis Christinek, ami a sacramentum caritatis, mivel a Corpus Christi Mysticum legmélyebb értelme a Corpus Christi Eucharisticumban tárul fel. A szentségi eucharisztikus koncelebráció gyakorlása legyen ismét bene ordinata…ad pristinam normam Patrum, vagyis jól rendezett az atyák szabálya szerint, amely a II. vatikáni zsinaton a szent liturgia megújításának (vö. Sacrosanctum Concilium 50) és Szent V. Piusz pápa tridenti reformjának (vö. Quo Primum bulla) vezérelveként szolgált.
2 megjegyzés:
Biztos ugyanilyen alapos lesz a folytatás is, úgyhogy kiszállok itt... hogyan is lehetnék pap ilyen állapotok között? Többször ministráltam püspöki-bíborosi/főinkvizítori miséken, egyik sem volt a fenti lista valamelyikébe sorolható magasabb szintű koncelebrálás. Arra figyelnek, hogy hierarchikus egyenlőségben ne legyen koncelebráció, de amint megjelenik a püspök, máris mehet. (Itt még kiegészítem a saját élményemmel, hogy a püspök bemondhatja a sekrestyében a taktikai megbeszélésen, hogy az oltárnál prédikál, nem megy az ambóhoz, tehát ebből logikusan következik, hogy bárki bemondhatná, hogy felmegy a szószékre.) Ez a kisebb bajom, a nagyobb, hogy kénytelen vagyok személyeskedő vizekre evezni, ezért hagyta ki Ervin atya Lourdes-ot? Ezért ministrál papként a püspöki miséken? Maga részéről teljesíti a leírtakat, csak közben abban a közegben kell szolgálnia Istennek. Itt kanyarodom vissza a bevezető mondatomra, hogy mit tehet az átlagos hívő, ha a papságban nem a cölibátus zavarja, hanem az, hogy az Egyetemi templomban az esti misén a papnövendékek is kézre áldoznak, vagy ha ezt rosszul is láttam, mindenképpen állva fogadják Krisztus Testét. Az utolsó sorban ülő kispap pedig a telefonját nyomkodja, és nem a prédikáció alatt.
Nagyon alapos lett! Várom a folytatást!
Megjegyzés küldése