Az eljegyzés mint külön szertartás

Nem olyan régen (pontosan tavaly szeptemberben) már szó esett a házasságkötés rítusának egy ősi eleméről, az ún. velatio nuptialisról, vagyis az esküvői lepellel való letakarásról, melynek mély értelmű szimbolikáját, az Ószövetség népéig és a görög-római kultúrvilágig visszanyúló gyökereit részletesen és hosszasan ismertettem. A velatio nuptialis a legkorábbi időktől fogva több mint ezer éven át, egyes helyeken egészen a VI. Pál-féle liturgiareform új szentségi szertartásainak bevezetéséig a katolikus esküvők velejárója maradt. A világ egyes területein ma is gyakorolják, de olyan helyeken (pl. Magyarországon) sem ártana újraéleszteni a hagyományt, ahol egykor bizonyíthatóan szokásban volt, noha az utóbbi időben sajnálatosan feledésbe merült.

Most egy olyan szertartásos elemről lesz szó, amely csökevényesen a mai napig részét képezi a templomi esküvőknek, de egyes helyeken (ez alatt elsősorban Spanyolországot és korábbi gyarmatait értjük) ma is önálló szertartásként él. Természetesen a gyűrűhúzással járó eljegyzésről beszélek. Az eljegyzés mint a házasságkötés első és önálló rítusa szinte egyetemes vallási jelenség, éppúgy megtaláljuk a pogány vallásokban (pl. a görög-római rítusokban), mint az Ószövetség népének gyakorlatában, ahol az eljegyzés (erusin/kiddusin) teljesen önálló, törvényes kötelezettségekkel járó eljárás, illetve szertartás volt, amelyet adott esetben hosszú hónapok választottak el a menyegzőtől (nissuin/hupa). A jegyespár és persze családjaik házassági ígéretét, törvénnyel szabályozott elköteleződését olykor eljegyzési ajándékok cseréje, akár írásos szerződéskötés kísérte, szentesítette.

Ennek a menyegzőt megelőző aktusnak maradványa a gyűrűhúzás, amely kezdetben egyetlen gyűrűvel történt, és a menyasszony lefoglaltságát jelezte, később a legtöbb helyen, Magyarországon pl. a 14. századtól kezdve, a "fölvilágosultabb" kétgyűrűs változat vált általánossá (lásd ITT). A házasság hagyományos, 1500 éven keresztül lényegében változatlan formájában tehát a gyűrű(k) megáldása és fölhúzása a tényleges frigy, a hivatalos nász szentesítését, teológiai értelemben vett szentségi megkötését MEGELŐZŐEN történt, nem pedig utána, ahogy az a mai reformliturgiában van! A gyűrűhúzás egy teljesen új, a liturgikus hagyományokkal teljesen ellentétes értelmezést kapott az új szertartásrendben, ahol már nem az eljegyzés gesztusa, hanem a már megkötött házasság utólagos tárgyi leképezése!

Attól függetlenül, hogy a gyűrűhúzással vagy -cserével járó elköteleződés csökevényesen a házasságkötés szertartásának része maradt, bizonyos helyeken önálló szertartásként is tovább élt (a hagyományoktól függően több-kevesebb törvény előtti kötelezettséggel), más helyeken (pl. Magyarországon vagy angolszász területeken) kizárólag szekuláris gyakorlat (családi hagyomány, népszokás, világi gyakorlat) maradt. Itt érdemes megjegyezni, hogy amennyiben az eljegyzés önálló rítusként jóval a házasság előtt megtörténik, már nem indokolt az esküvői szertartásban szokásos gyűrűhúzással megismételni. Ezt a gyakorlatot követi a bizánci rituális hagyomány is.

Mindenesetre a 20. század legelején a Szentszék úgy érezte, hogy az egyre népszerűbb eljegyzési szokások az Egyház részéről is megkívánnak bizonyos lelkipásztori megfontolásokat, megoldásokat. Ezért Szent X. Piusz pápa elrendelte, hogy a Szent Zsinati Kongregáció (a tridenti zsinat határozatainak implementálásáért felelős dikasztérium) vizsgálja meg a kérdést, majd saját tekintélyével megerősítette a Kongregáció döntését, amely a Ne Temere kezdetű dekrétumban jelent meg 1907. augusztus 10-én.

"Ugyanígy azt is kérték a püspökök, Európa és más régiók püspökei is, hogy tegyenek lépéseket az eljegyzések egyes zavart keltő hatásai, azaz a jövőbeli házasság magánígéretei ellen. A tapasztalat ugyanis elég jól megtanított bennünket, milyen veszedelmekkel járnak az efféle eljegyzések: először a bűnre való késztetés és a tapasztalatlan lányok megtévesztése; utána a föloldhatatlan civódás és viszálykodás. Ezekre a problémákra válaszul X. Piusz pápa, legszentebb urunk, az összes egyház iránt tanúsított törődése miatt, és bizonyos mértékletességgel óhajtva megszüntetni az imént említett károkat és veszélyeket, megbízta a Szent Zsinati Kongregációt, hogy foglalkozzon az üggyel, majd javasoljon neki olyan dolgokat, amelyeket megfelelőnek ítél."

A Kongregáció pedig azt a határozatot hozta, amit a pápa meg is megerősített: "Csak azok az eljegyzések tekinthetők érvényesnek és szerzik meg a kánoni joghatást, amelyeket írásban köttetnek és mindkét fél, valamint a lelkész, a helyi ordinárius vagy legalább két tanú aláír." Ezt azután szinte szó szerint átvette az 1917-ben hatályba lépett Egyházi Törvénykönyv 1017. kánonja: "A házassági ígéret, akár egyoldalú, akár kétoldalú, mindkét formában semmis és érvénytelen, kivéve, ha azt írásban tetszik és aláírják a felek és vagy a lelkész, vagy a helyi ordinárius, vagy legalább két tanú."

Noha Magyarországon nincs kimutatható hagyománya a templomban, pap és tanúk előtt szertartásosan elvégzett külön eljegyzésnek, ráadásul ennek nincs olyan pontosan megállapítható rítusa, melyet Róma hivatalosan jóváhagyott volna, bizonyos területeken, kultúrákban ma is szokásban áll mind a hagyományos latin rítusban, mind pedig a modern reformliturgiában. Ennek egyik formáját ismertetem most magyar nyelven. Ez az eredetileg angol szöveg először 1950-ben jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban. Philip T. Weller 1947 és 1952 között kiadta az 1925-ös Rituale Romanum teljes népnyelvű fordítását három kötetben. Bár a Római Rituále nem tartalmaz eljegyzési szertartást, Weller atya - mivel a 20. században, főleg a II. világháború után jelentősen megnőtt erre az igény a laikusok között - az első kötet függelékében közreadott egy saját maga által szerkesztett szöveget (nem ez volt a szerző egyetlen "kreatív" megoldása).

Sajnos a szertartást indító antifónának nincs dallama, de Weller javaslatára lehet az egészet zsoltártónuson énekelni (ő valamiért a 8. tónust ajánlja), vagy lehet a Breviarium Romanum keddi vesperásának 2. antifónáját használni (Vota mea Domino reddam coram omni populo eius), mely tökéletesen egybeesik a Weller által javasolt antifóna szövegével. Itt az antifóna a 3. tónusban van, nyilván a zsoltárt is ezen kell énekelni (a Liber Usualis pl. a tonus 3g-t írja elő).

Noha Magyarországon az eljegyzés szertartásos, templomi ünneplésének nincs hagyománya, igazi liturgikus csemege ez a szöveggyűjtemény, melyet Weller atya egy valós lelkipásztori igényre válaszolva jó érzékkel úgy állított össze, hogy az több helyen is összecsengjen a házasság szertartásával. Az eljegyzés a 126. zsoltárral kezdődik, míg a hagyományos nászmise graduáléja, traktusa és kommúnió verse a 127. zsoltárból származik. Az eljegyzés zsoltára tehát ugyanúgy "megelőlegezi" a nászmisét, mint az eljegyzés magát az esküvőt. Mindkét szertartásban megjelenik az ószövetségi Tóbiás alakja: az eljegyzés olvasmányában és a nászmise introitusában; és amint az eljegyzés végső, elbocsátó áldása, úgy az esküvői nászáldás is megemlíti az ősatyákat: Ábrahámot, Izsákot és Jákobot stb.

Adott esetben (globalizálódó világunkban) nem tartanám ördögtől valónak, ha ilyesmit - amennyiben a jegyespár kéri, és elmagyarázzák nekik, hogy ez nem jár polgári vagy kánonjogi kötelességekkel - a mi papjaink is vállalnának. Némi méltóságot és stabilitást kölcsönözne a keresztény szerelmespárok ígéreteinek, szentelményként pedig kegyelmileg megtámogatná a keresztény házasságra való fölkészülésüket.

Az eljegyzés rítusa

Mielőtt a pap beleegyezne az eljegyzés szertartásának megtartásába, mindenképpen győződjék meg arról, hogy a jegyesek szabad állapotúak és nem esnek semmilyen tilalom vagy irregularitás alá. Azt is világossá kell tennie a jegyességre készülők és családjaik előtt, hogy az eljegyzést a jelenleg hatályban lévő Egyházi Törvénykönyv nem szabályozza, hanem a részleges jog hatáskörébe utalja. A Kódex csak annyit állapít meg, hogy „házassági ígéretből nem származik kereseti jog a házasság megkötésének kieszközlésére; ellenben helye van kártérítési keresetnek, ha kártérítés jár.” (1062. kán. 2. §.) Magyarországon a részleges jog – mivel a hivatalos egyházi eljegyzés nincs szokásban – nem szabályozza a kérdést, és ugyan a házasságra jelentkezőket a jegyesek naplójába be kell írni, ennek nincsenek jogi következményei.
A szertartás napján a karingbe és fehér stólába öltözött pap (vagy diákonus) az oltár előtt várja a jegyespárt. Legyen kéznél egy aspergillum (szenteltvízhintő) és egy oltármisekönyv. Illő és üdvös, hogy az eljegyzés előtt a jegyesek elvégezzék szentgyónásukat, az eljegyzés után pedig szentmisén vegyenek részt, melyen szentáldozáshoz járulnak. Miközben a jegyesek az oltárhoz vonulnak, a kórus a következő antifónát és zsoltárt mondja vagy énekli:

Ant. Fogadásaimat az Úrnak teljesítem az ő egész népének színe előtt. (Zsolt 115,9)

126. zsoltár

Ha az Úr nem építi a házat, *
hiába fáradnak, akik azt építik.
Ha az Úr nem őrzi a várost, *
hiába virrasztanak az őrizők.
Hiábavaló virradat előtt fölkelnetek, †
és dolgotok után járni késő este is, *
kenyereteket gondok közt enni.
Mert kedveltjeinek, még ha alszanak is, ő meg tudja adni, †
íme, az Úr ajándéka a gyermek is, *
a méh gyümölcse az ő áldása.
Miként a nyilak a harcos kezében, *
olyanok a fiak ifjúságuknak erejében.
Boldog ember, ki megtölti azokkal tegezét, *
nem szégyenül meg, midőn ellenségeivel a város kapuiban perbe száll.
Dicsőség az Atyának és Fiúnak *
és Szentlélek Istennek,
Miképpen kezdetben vala, most és mindenkor *
és mindörökkön örökké. Ámen.

Ant. Fogadásaimat az Úrnak teljesítem az ő egész népének színe előtt. (Zsolt 115,9)

A pap (vagy diákonus) ilyen vagy hasonló buzdításban részesíti a jegyespárt:

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!
A teremtő és gondviselő Isten terve szerint való, hogy meghívást kaptatok a szent házasságra, ezért most megjelentetek Krisztus Urunknak, a gyönyörűséges mennyei Vőlegénynek és az ő tisztaságos jegyesének, az Anyaszentegyháznak színe előtt, hogy az egyházi szolgálattevőnek és az Isten népének jelenlétében ünnepélyesen is megerősítsétek eljegyzéseteket. Azért jöttetek ma ide, hogy elnyerjétek Isten és az Anyaszentegyház áldását elhatározásotokra, és kérjétek az itt jelenlévő híveket, hogy jámbor imáikkal támogassanak titeket. Bizonyára tudatában vagytok, hogy ami a mennyei Atya sugallatára elkezdődött bennetek, annak beteljesedéséhez éppúgy elengedhetetlen az ő segítő kegyelme. Reméljük, hogy őszintén, komolyan és imádságos lélekkel megfontoltátok azon fogadalmatokat, hogy egy napon majd összeházasodtok. Az esküvőtök [kitűzött] időpontjáig hátralévő időszakot használjátok föl arra, hogy méltóképpen, erényes élettel készítsétek föl magatokat a házasság szentségére! S midőn majd elérkezik az a szent nap, amelyen visszavonhatatlanul átadjátok magatokat egymásnak, már szilárd alapokra tudjátok fektetni az előttetek álló közös életet. E sírig tartó közös élet sok örömmel és áldással fog szolgálni, ha minden nap magatokra veszitek Krisztus gyönyörűséges igáját és könnyű terhét (vö. Mt 11,30). Ha mindvégig hűségesek maradtok őhozzá, evilági szeretetetek a földön beteljesedik és tökéletességre jut az örök menyegzőn az égben. Legyen a ti közösségetek, melyet egy napon meg kívántok pecsételni a keresztény házasságban, igazi szentségi képe és hasonlatossága annak a tökéletes szeretetből fakadó egységnek, mely Krisztus és az ő szerelmes jegyese, az Anyaszentegyház között vagyon (vö. Ef 5,32)!

Pap: Fogjátok meg egymást kezét és ígérjetek egymásnak hűséget!

Vőlegény: A mi Urunk nevében én, N., ígérem, hogy egy napon téged, N., feleségül veszlek Isten és az Anyaszentegyház rendelése szerint. Szeretni foglak, amint magamat szeretem, és föláldozom életemet éretted, ahogy Krisztus is fölajánlotta életét áldozatul az ő jegyeséért, az Anyaszentegyházért. Igaz és hűséges leszek hozzád életemnek minden napján, segítelek és vigasztallak téged minden szükségedben. Ezeket és mindazokat, amiket egy férfiúnak meg kell cselekednie jegyeséért, ígérem, megteszem éretted, és e fogadalmat hűségesen megtartom.

Menyasszony: A mi Urunk nevében én, N., ígérem, hogy egy napon hozzád, N., feleségül megyek Isten és az Anyaszentegyház rendelése szerint. Szeretni foglak, amint magamat szeretem, tisztelni és becsülni foglak téged mint uramat [férjemet], ahogy az Anyaszentegyház szereti vőlegényét, Krisztust. Igaz és hűséges leszek hozzád életemnek minden napján, segítelek és vigasztallak téged minden szükségedben. Ezeket és mindazokat, amiket egy nőnek meg kell cselekednie jegyeséért, ígérem, megteszem éretted, és e fogadalmat hűségesen megtartom.

Ekkor a pap stólájának két végét kereszt alakban a jegyespár összefont jobb kezeire helyezi, s míg bal kezével a stóla végeit helyükön tartja, a következő szavakat mondja, miközben a jobb kezében tartott aspegillummal meghinti a jegyespárt.

P: Bizonyságot teszek ünnepélyes fogadalmatokról és jegyeseknek nyilvánítalak titeket: az Atyának, + és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. R. Ámen.

Itt következik (ha van) a jegyességi gyűrű megáldása:

P: Segítségünk + az Úr nevében!
M: Aki az eget és a földet alkotta.
P: Az Úr legyen veletek!
M: És a te lelkeddel!

P: Könyörögjünk!
Mindenható Istenünk, az emberi nem teremtője és megőrzője, és az örök üdvösség megadója, méltóztassál megengedni, hogy a vigasztaló Szentlélek leszálljon e gyűrűre! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké. R. Ámen.

A vőlegény fogja a gyűrűt és először (magyar szokás szerint) a menyasszony jobb kezének mutatóujjára húzza, mondván: Az Atyának, majd a középső ujjára, mondván: és Fiúnak, s végül a gyűrűs ujjára, mondván: és Szentlélek Istennek nevében.
Ekkor a pap kinyitja az oltármisekönyvet a kánontáblánál és csókra nyújtja a keresztrefeszítés képénél először a férfinak, majd a nőnek. Ezután a következő könyörgéseket mond(hat)ja:

P: Könyörögjünk!
Urunk, terjeszd ki jobbodat hűséges szolgáid fölé, hogy teljes szívükből keressenek téged, és elnyerjenek minden tőled remélt jótéteményt!
Mindenható, örök Isten, tekints jóságosan szolgáidra, akik örömteli szívvel jöttek el szentélyedbe, hogy ígéretüket kinyilvánítsák [színed előtt]; add meg, hogy akik egyedül tebenned bíznak, elteljenek a te malasztoddal, a szeretet kötelékében éljenek együtt e földön, s végül elnyerjék az örökkévaló élet örömeit! Krisztus, a mi Urunk által. R. Ámen.

Ha az eljegyzést nem követi szentmise (vagy ha követi is mise, de a pap alkalmasnak találja), a következő olvasmányokat olvassák föl:

Olvasmány Tóbiás könyvéből (7,10. 12. 15–17; 8,4–10)
Mondá Tóbiás: Én ma itt nem eszem és nem iszom, hanem ha előbb kérésemet jóváhagyod és megígéred, hogy nekem adod leányodat, Sárát. Mondá neki az angyal: Ne félj ennek adni őt, mert ez istenfélőnek kell adni leányodat feleségül; azért nem lehetett ő másé! És Ráguel fogván leányának jobb kezét, Tóbiás jobb kezébe adá, mondván: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene legyen veletek, és ő adjon össze titeket, és teljesítse áldását rajtatok! És írlapot vévén, házasságlevelet írának. És ezek után vendégeskedének, áldván az Istent. Erre Tóbiás inté a szüzet, és mondá neki: Sára! Kelj föl, és könyörögjünk az Istennek ma és holnap és holnapután; mert e három éjjel az Istennel egyesülünk; elmúlván pedig a harmadik éjszaka, a mi házasságunkban leszünk. Mert szentek fiai vagyunk, és nem egyesülhetünk úgy, mint a pogányok, kik nem ismerik az Istent. Fölkelvén tehát mind a ketten, szorgalmasan imádkoznak vala együtt, hogy egészség adassék nekik. És mondá Tóbiás: Atyáink Ura, Istene! Áldjanak téged az egek és a föld, a tenger és kutak és folyóvizek, és minden teremtményeid, melyek azokban vannak! Te alkottad Ádámot a föld agyagából, és segítségül adtad neki Évát. És most, Uram, te tudod, hogy nem bujaság okáért veszem nővéremet feleségül, hanem csak maradékainkhoz való szeretetből, kikben áldassék neved mindörökkön örökké. Sára is mondá: Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk, és öregedjünk meg mindketten együtt egészségben!

A szent evangélium szakasza János szerint (15,4–17)
Maradjatok énbennem, és én tibennetek! Miképpen a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt önmagától, ha nem marad a szőlőtőn; azonképpen ti sem, ha énbennem nem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők; aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha ki énbennem nem marad, kivettetik, mint a szőlővessző, és elszárad; és összeszedvén azt, tűzre vetik, és elég. Ha énbennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, amit akartok, kérjetek, és meglesz nektek. Ez által dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek, és tanítványaim legyetek. Amint engem szeretett az Atya, én is szerettelek titeket. Maradjatok az én szeretetemben! Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben; valamint én is megtartottam Atyám parancsait, és az ő szeretetében maradok. Ezeket szólottam nektek, hogy az én örömem tibennetek állandó, és a ti örömetek teljes legyen. Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs ennél, mint ha valaki az ő életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha megcselekszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit mível az ő ura; hanem barátaimnak mondottalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, megjelentettem nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, s én rendeltelek, hogy elmenvén, gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!

Végül a pap, kiterjesztvén kezeit a jegyespár feje fölött, megáldja őket:

P: Áldja meg Isten a ti testeteket és lelketeket; árassza ki rátok áldását, amint egykor megáldotta Ábrahámot, Izsákot és Jákobot; terjessze ki fölétek jobbját az Úr; és küldje el az ő szent angyalát, hogy őrizzen titeket életetek minden napján! R. Ámen.

Menjetek békével!

Ott, ahol a részleges jog esetleg elismeri az eljegyzést (Magyarországon nem ez a helyzet), ügyelni kell arra, hogy a házassági ígéret semmis és érvénytelen, kivéve, ha azt írásban tetszik és aláírják a felek, és vagy a lelkész, vagy a helyi ordinárius, vagy legalább két tanú. A szertartás vagy az azt követő szentmise után tehát a pap a következőképpen kitöltött dokumentumot helyez(het)i a jegyespár elé, hogy azt aláírásukkal hitelesítsék:

A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében!
A mindenható Isten, az Anyaszentegyház és az itt összegyűlt hívek előtt, mi, az alulírottak e napon ígéretet tettünk arra, hogy egymásnak fogjuk szentelni magunkat a házasság szentségében, ami nem más, mint annak a nagy szentségnek misztériuma, mely Krisztusra és az ő jegyesére, az Anyaszentegyházra vonatkozik. Kegyelmével és hétformájú ajándékával világosítsa meg lelkünket a Szentlélek Isten, és indítsa akaratunkat arra, hogy jegyességünk idejét józanul, jámborul és igaz módon töltsük ki, várván annak az áldott közösségnek beteljesülését, amelyre meghívást kaptunk, és amelyre ünnepélyesen elköteleztük magunkat! Beléd helyezzük, Urunk, bizodalmunkat; soha ne engedd, hogy megszégyenüljünk!

N. N. és N. N.
dátum: ……
templom: ……
pap: ……
tanúk: …… és ……