Áldás szentáldozáskor, szentáldozás helyett? - kérdések és lehetséges válaszok

Manapság, az internet és kábeltévé korában hihetetlen gyorsan átveszünk kultúridegen szokásokat, helyi hagyományok vagy egyéni szokások pillanatokon belül képesek globalizálódni. Az ezt részben magyarázó csordaszellem okolható pl. az ún. Valentin-napért (még az sem zavar senkit, hogy a III. századi római vértanú, Valentinus nálunk hosszú évszázadok óta Bálint), illetve a Halloweenért (így, angolul, pedig létezik magyarul a mindenszentek vigíliája kifejezés, amit lehetne rövidíteni mondjuk így: mindszent-előeste).

Ez alól az egyházi szokások sem kivételek, így alakulhatott ki esküvőinken a bevonulás-mizéria (ki, mikor, kivel?), a friss házasok nyilvános nyalifalija a templomban és a menyasszonyi csokor hajigálása a templom előtt vagy a lagzin. De ilyen kritikátlanul átvett, kimondottan kártékony kordivat oltáraink aszimmetrikus elrendezése (erről már írtam korábban) vagy templomaink vetítővásznakkal való elcsúfítása (miért nem lehet énekeskönyvet adni a hívek kezébe?).

Most egy olyan szokást veszek górcső alá, amely ugyancsak új keletű, ugyancsak kritikátlanul átvett külföldi minta, és amellyel kapcsolatosan az egyházi hatóságok éppúgy késlekednek a helyzet megnyugtató rendezésével. A szentáldozás ideje alatt, a szentségi áldozás helyett kiosztott "ad hoc" áldásokról van szó. Bevallom, a szokással magam is csak a '90-es évek legelején találkoztam az Amerikai Egyesült Államokban; eleinte kifejezetten szimpatikus volt, később némi gyanakvás vett erőt rajtam. A mai napig tanácstalan vagyok abban a kérdésben, hogy szabad-e, illő-e, kell-e a szokást tolerálni vagy támogatni, s ha valaki kezeit mellkasán keresztezvén vagy az ujját ajkára helyezvén jön ki áldoztatáskor (jelezvén, hogy nem kíván szentségileg áldozni) a sértődések, nyilvános jelenetek elkerülése végett magam is megáldom.

Magyarországon azért ez fölnőttek esetében még elég ritka, bár egyes helyeken az első szentáldozásban még nem részesült gyermekeket rendszeresen kihozzák szüleik áldásra. Az előbbi mindig minimum elgondolkodtatott, az utóbbi esetben viszont mostanáig nem igazán voltak kifogásaim, egyrészt, mert ezt a gyakorlatot láttam a keleti keresztények között is, ahol a pap az összekevert eucharisztikus színeket (a Krisztus testét és vérét) tartalmazó kelyhet helyezi olykor a gyermek fejére áldásként (vajon régen is így volt, vagy ez náluk is új szokás?), másrészt mert lelkipásztori előnyt láttam benne, amennyiben a gyermekekben talán fölébreszti az Oltáriszentségben való szentségi részesedés vágyát, aminek egyelőre csak halovány "árnyékát", közel sem egyenértékű "helyettesét" kapják meg a papi áldásban. Ez így, ebben a formában valamiféle - elnézést a kifejezés pongyolaságáért - "eucharisztikus beetetés" lenne.

Az mindenesetre tény, hogy normális esetben, hagyományosan nem az áldoztatás az áldásosztás alkalmas, megfelelő, kijelölt helye és ideje. Az eucharisztikus "synaxis" keretén belül erre csak két példa van a nyugati liturgiatörténetből: (1) A hagyományos római nászmise asszonyszentelő prexében a Miatyánk után; "ott, ahol a mozarab vagy gallikán liturgiákban az ünnepélyes püspöki áldás, az ároni áldás keresztény örököse is elhangzott." (Földváry Miklós István, A házasságkötés rítussora a magyar hagyományban, Magyar Egyházzene XXIII (2015/2016), 362.) Illetve: a szentmise végén, amely ugyancsak a püspöki rituális szokások utánzásaképpen alakult ki, viszonylag későn (a késő középkorban) és nem is egyetemesen. (Lásd: J. A. Jungmann,The Mass of the Roman Rite: Its Origins and Development, 439-447.)

A szokás indokolatlansága melletti érv az is, hogy az Oltáriszentség látható jelenlétében, pl. szentségimádáskor, szentségi áldáskor a rubrikák (általános rituális rendelkezések) szerint minden más áldás elmarad, szigorúan tilos. Ezért indokoltnak látszik a bizánci papok azon szokása, hogy ilyenkor az eucharisztikus kelyhet használják áldásra (jóllehet, náluk az egészen kis gyermekek megáldoztatása sem kizárt). Ha ezt a szokást a latin liturgia keretében is hivatalosan jóváhagynák, célszerű lenne a bizánci eljárást alkalmazni (bár ilyenkor fönnáll a cibórium kiborulásának veszélye), vagy esetleg a szentségi ostyával apró keresztet rajzolni a nem-áldozó hívő felé (mint a régi rítusban az áldozó felé is!), ügyelve arra, hogy az áldó mozdulat szigorúan a cibórium szája fölött történjék. Az viszont az áldoztató pap ujjaira ragadt eucharisztikus morzsák miatt szigorúan ellenjavallott, sőt határozottan kizárt, hogy a pap hüvelykujjával ilyenkor keresztet rajzoljon a nem-áldozó homlokára (ez a valóságos jelenlét potenciális, majdnem biztos profanizációja lenne).

De hol született meg, honnan indult hódító útjára ez az egészen új keletű szokás? Erre nincs egyértelmű, tévedhetetlen válaszom, de minden általam ismert erre vonatkozó forrás (pl. angolul ITT) arra enged következtetni, hogy a szokás az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki, egy fiatalok lelkipásztori gondozására alapított (felekezetileg meglehetősen nyitott) Life Teen nevű program kezdte el terjeszteni a '80-as években. Érdekes adalék (bár a témától lényegében független), hogy a Life Teen alapítóját, Dale Fuscheket, aki ezt megelőzően az arizonai Phoenix egyházmegyéjének papja volt, a kétezres évek első évtizedében elítélték fiatal fiúk, férfiak kárára elkövetett szexuális visszaélések miatt, majd kiátkozták és laicizálták.

Akármi is az eredete, a szokás annak ellenére járt be globális diadalutat, hogy erre vonatkozóan a Szentszék már adott ki negatív hangvételű állásfoglalást, amit persze nagyon kevesen ismernek. Az Istentiszteleti Kongregáció többszöri megkeresés után 2008. november 22-én adta ki hivatalos válaszát az ezzel kapcsolatos kérdésekre (Protocol No. 930/08/L). Idézem:

"1. A szentmise liturgikus áldását szabályszerűen mindenki a szentmise végén, mindössze néhány pillanattal a szentáldozás kiosztása után kapja meg.

2. A szentmise keretében világiak [beleértve az áldoztatásra fölhatalmazott világiakat] nem adhatnak áldást. Ezek az áldások a pap hatáskörébe tartoznak (vö. Ecclesia de Mysterio, Notitiae 34 ('97. augusztus 15.), 6. cikk, 2. §; 1169. kánon, 2. §; és Rituale Romanum, De Benedictionibus (1985), n. 18).

3. Továbbá a szentáldozást osztók kézrátétele – aminek megvan a maga szentségi jelentősége, mely itt egyáltalán nem helyénvaló – a szentáldozás helyett kifejezetten elutasítandó.

4. A Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítás 84. cikke „tiltja, hogy a lelkipásztor bármilyen oknál fogva, vagy bármilyen lelkipásztori megfontolásból valamilyen szertartással hozzájáruljon az elváltak második házasságához”. Tartani kell attól, hogy a szentáldozást helyettesítő áldás bármilyen formája azt a benyomást kelti, hogy az elváltak és újraházasodottak bizonyos értelemben visszakerültek a kifogástalan hírű katolikusok státuszába.

5. Hasonlóképpen azoknak, akiket a törvényi előírások szerint nem szabad szentáldozáshoz engedni, az Anyaszentegyház fegyelme már világossá tette, hogy nem járulhatnak szentáldozáshoz és nem kaphatnak áldást. Ebbe beletartoznak a nem-katolikusok és a 915. kánonban megemlítettek (vagyis azok, akik a kiközösítés vagy tiltás büntetése alatt állnak, illetve azok, akik makacsul kitartanak valamilyen nyilvános súlyos bűnben).”

A Szentszék hivatalos állásfoglalása értelmében, valamint a szent liturgia hagyományai, rendelkezései és szellemisége alapján a következő aggályok merül(het)nek föl a szentáldozás alatt és helyett kiosztott áldásokkal kapcsolatban. (1) Az áldás nem ugyanaz, mint a szentáldozás, így az áldásosztás megszakítja az áldoztatás szertartásos folyamatát. (2) A gyakorlat nem szerepel a liturgikus könyvekben, márpedig az egyházi és liturgikus jog tiltják az új elemek (engedély nélküli) beiktatását a liturgiába. (3) Az Oltáriszentség látható jelenlétében a rubrikák szerint tilos bármit és bárkit megáldani (kivéve az Oltáriszentséggel). (4) Fönnáll a veszélye annak, hogy az áldoztatásra engedélyt kapott világiak is áldást osztanak, pedig erre nincs hatalmuk. (5) Félő, hogy nem-katolikusok, kiközösítettek, szentségi tilalom alatt állók vagy nyilvános bűnösök kérnek és kapnak áldást, noha ez törvénytelen. (6) A gyakorlat magában hordozza a veszélyt, hogy a szentségi áldozás pótlékává válik, bátorítván azt az érzést, hogy ezen a ponton "nekem is jár valami" (nem jár, itt minden ingyenes és érdemtelen ajándék), és illetlen dolog bárkit "üres kézzel" elküldeni. (7) Ha valaki bármilyen okból szentségi áldozás nélkül kíván vagy kénytelen - amennyire ez extraszakramentálisan lehetséges - az eucharisztikus liturgia áldásaiban részesedni, annak hagyományos és megfelelő módja az ún. lelki áldozás (erről bővebben ITT), a keleti egyházakban pedig az antidoron (megáldott, de nem konszekrált oltárkenyér).

Miután a kérdést alaposan körbejártam, arról lelkiismeretesen tájékozódtam, még mindig tisztázatlan bennem néhány dolog. Értem és elfogadom az aggályokat, de még mindig nem vagyok arról meggyőződve, hogy a kellő óvatossággal eljárva, a nyilvánvaló visszaéléseket, törvénytelen helyzeteket kizárva nem lenne-e lelkipásztorilag hasznos és indokolt a katolikus szülők gyermekeit áldásban részesíteni (miközben szüleik áldoznak) azzal a kifejezett szándékkal, hogy bennük fölébresszük az eucharisztikus jelenlét utáni vágyat. Elvégre is az isteni Mester fölszólította tanítványait: "Hagyjátok a kisdedeket hozzám jőni, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Isten országa!" (Mk 10,14)

Nem tudom. Jó lenne ebben a kérdésben érdemi vitát folytatni, és még jobb lenne ezt a kérdést kellő körültekintéssel hivatalosan rendezni - mondjuk egy püspöki, netán püspökkari nyilatkozattal.