A birétum – ártalmatlan haszontalanság vagy a szakadár szellem infernális jelképe?

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha önálló bejegyzést írok a birétumról, mivel nem sokkal tartom szimpatikusabb viseletnek, mint mondjuk a lezsírosodott lederhosent (rövid alpesi bőrgatyát) vagy a fölül buggyos, alul szűk „háremnadrágot” magas sarkúval. Ráadásul modern, a késő barokk korból származó formájában tökéletesen haszontalan: télen hideg, nyáron meleg. Nem vádolhat tehát senki elfogultsággal.

A jelenlegi pápa Traditionis Custodes kezdetű motu propriója már önmagában is elég abszurd dokumentum, de vannak még ennél is abszurdabb következményei, és itt most nemcsak Roche érsek keresetlen Válaszaira (Responsa) gondolok, hanem arra, hogy egyes egyházmegyékben a dokumentum helyi implementációjának részeként betiltották a birétum viselését. A történelmi igazságszolgáltatás érdekében név szerint is meg kell e (túl)buzgó főpásztorokat említeni: pl. Ángel Ríos Matos, a Puerto Rico-i Mayagüez püspöke és John Eric Stowe, Lexington (Kentucky, USA) püspöke. Megjegyzem: ők ketten nemcsak a birétumot, hanem a manipulust és a római szabású (köznyelven: hegedűtok) miseruhát is betiltották az egyházmegyéjükben. Punktum. Nincs apelláta. Hogy a klerikus divatrendőrségnek miért éppen ezek a ruhadarabok estek áldozatul, és nem az olcsó, alaktalan, 100% poliészter, szivárványos, miseruhának csúfolt lebernyegek vagy a pápai miséken koncelebráló papok által viselt havannakalapok és baseballsapkák, az nem teljesen világos.

Na de mi is ez a birétumnak nevezett furcsa papi fejfedő? Etimológiai értelemben a birétum valószínűleg olasz közvetítéssel hozzánk érkezett görög-latin eredetű szó, és az ókori Rómában népszerű csuklyás köpenyre (birrus) vezethető vissza, mely az eredeti vagy gyakori színe alapján alighanem a görög pyrros (tűz-színű = kb. narancssárga) szóból származtatható. Az éghajlat miatt bő és általában fehér ruhákban járó rómaiak között népszerűek voltak ezek a laza, különböző hosszúságú és az esős, szeles idő ellen csuklyával ellátott (a fiatal generációknak: kapucnis) felöltők, köpenyek, melyek gyakorlati hasznuk mellett kis színt is vittek az öltözködésbe. A csuklya azért is volt fontos, mert a rómaiak rendkívül ritkán viseltek fejfedőt: kalapot vagy sapkát. A csuklyás felöltőnek többféle formája volt, ezeket hosszuktól, szabásuktól függően többféle névvel illették: cucullus, birrus, paenula, alicula stb.

Nem világos, hogy a római „esőköpenyből” hogyan lett kalap; egyrészt a csuklya – gondolom – elkezdett önálló életet élni, szilárdabb alakot ölteni, hogy ne mondjam: „fejfedősödni”, másrészt – az eredetre utalva – a köpeny nevét kezdték használni az idővel különvált sapkára is. Az bizonyos, hogy még a középkorban is messze a legelterjedtebb és legnépszerűbb fejfedők a kámzsa és csuklya voltak, beltéren fejfedőt hordani pedig javarészt csak a kiváltságosaknak volt megengedett, s általában valamilyen méltóságnak, előkelőségnek, hivatalnak, státusznak volt a jele. Konkrét adataink vannak arra nézve, hogy a klerikusoknak pl. az akkoriban igen népszerű főkötőt (coyphae) is sokáig tilos volt hordani, kivéve, ha úton voltak.

főkötő (coif), alighanem ennek téli megfelelője a pápai camauro (lásd az utolsó képen!)

A klerikusok a négy fal között általában fedetlen fővel jártak (főleg elöljáró jelenlétében), max. a tonzúrájukat fedhették be pileólussal (olaszul: zucchetto), illetve a kámzsájukat húzhatták fejükre. A csuklyából lett sapkát, a birétumot csak szabadtéren hordhatták, vagy ha a hideg templomi kórusban leültek (és az elöljáró már befödte fejét), illetve akkor, amikor hivatalosan jártak el, azaz papi hatalmukat, kánoni jogkörüket gyakorolták (pl. gyóntatáskor, megtértek befogadásakor stb.). Az egyetemeken, tudományos műhelyekben is a birétum volt a bevett fejfedő, de itt is csak a tudományos fokozatokkal rendelkező diákok és a professzorok viselhették az akadémiai tekintély jeleként. A diplomaosztókról ismert akadémiai vagy talár sapka (angolul: mortar board) gyakorlatilag a birétum elkorcsosulása.

A még kényelmes (hajlékony) és praktikus (fület is védő) késő középkori változat (canterbury cap)

Az évszázadok során a birétum többféle anyagból készült és többféle formát öltött. Készült posztóból, gyapjúból és idővel kialakultak az általában négyszögletesre szabott fejfedőre oly jellemző ún. szarvacskák (kicsúcsosított ívek, majd kikeményített sarkok), melyeket valószínűleg azért alakítottak ki, hogy könnyebben megfogható, kezelhető legyen. Az eleinte puhább sapka egyre keményebb, egyre stilizáltabb (így egyre haszontalanabb és kényelmetlenebb) lett. Általában három szarva volt, a négyszarvas változatot elvileg csak akadémiai környezetben hordhatták olyanok, akik doktori fokozattal rendelkeztek. Idővel zsinórozással és pomponnal (pamutbojttal) díszítették, illetve a hivataltól, rangtól függően más-más színű anyagból készítették. Az egyetemeken pl. a piros zsinórozás jelölte a teológusokat, a kék a filozófusokat és a zöld a (kánon)jogászokat. A szarvacskák száma és alakja földrajzi eloszlás szerint is változott, a spanyol és francia egyházmegyékben pl. nem a klasszikus római (kerekített szarvacskás) változat volt elterjedt, hanem a sokkal csúcsosabb kivitelű ún. bonete.

A spanyol birétum (bonete)

A birétum ma ismert klasszikus római formája nagyjából a XVII-XVIII. században alakult ki. Mivel alapvetően kültéri viselet, ma sem számít igazán a liturgikus öltözet részének, elsősorban az akadémiai vagy klerikus hierarchiában elfoglalt fölhatalmazást, tisztséget, méltóságot, joghatóságot jelöli. VI. Pál kuriális reformja óta a bíborosavatásokon sem a római széles karimájú kalap (galero) átadása jelenti az invesztitúrát (a galero már csak heraldikus elem: a főpapi címereken szerepel), hanem a birétumé. Formailag ma a bíborosok birétuma képviseli az etalont: vagyis lekerekített római stílusú szarvacskák díszítik (mégpedig három) és nincs rajta pompon (csak egy aprócska zsinór a csúcsán).

Ahogy már említettem, személy szerint nem sok szimpátiát táplálok a birétum iránt, százszor inkább preferálom azt a nem mellesleg ősibb szokást, hogy a templom hidege ellen a pap csuklyával védekezzék. A hagyományos habitust viselő szerzeteseknél ez eleve adott (bár manapság már bizonyos rendek esetében csak félelmetesen elkorcsosult, stilizált, viselésre alkalmatlan, csupán díszítő jellegű csuklyáról beszélhetünk), a világi papoknál – miután idővel egyre kevesebben viseltek pl. cucullust vagy aliculát – az volt jellemző, hogy az amictust (vállkendőt) húzták csuklyaként a fejükre, s hogy ez könnyen kivitelezhető és alaktartó legyen, nagyjából a 12. századtól kezdve díszes gallért varrtak rá. Ez latinul több néven ismert: parura, collare, humerale, plaga, plagula, plica, gemma, prætexta, truncus, aurifrisium. Elcsökevényesült változatai a legutóbbi időkig éltek a mozarab (toledói) collarin, a gallikán (lyoni) colletin és az ambrozián (milánói) cappino formájában (erről bővebben angolul ITT). A brit Sarum liturgiát követő anglo-katolikusok apparelled amice-nek hívták (a latin amictus paratusból), amit magyarul talán paszományos vagy szegélydíszes vállkendőnek mondanánk. Beöltözéskor a szegélydísszel kimerevített amictust a miséző pap csuklyaként a fejére húzta, s így is viselte, amíg az oltárhoz nem érkezett. A szentmise kezdetén azután a vállkendőből rögtönzött csuklyát hátratolta a vállára, ahol az egy keményített, díszes gallér szerepét töltötte be. A csuklyát csak akkor húzta újra a fejére, ha a szedílián helyet foglalt vagy a szentmise után távozott az oltártól.

A leírtakból nyilvánvaló, hogy nem vagyok elkötelezett rajongója a birétumnak. Egyrészt lényegében nem liturgikus viselet, hanem az egyetemi és hierarchikus tekintély, joghatóság jele, ráadásul alapvetően kültéri ruhadarab. Másrészt a jelenlegi formájában kényelmetlen, egyes túlzó kivitelezéseiben komikusan hivalkodó, és főleg haszontalan a hideg elleni védekezésben (miközben nyáron durván beleizzad az ember). Harmadrészt pedig a mai templomokban egyre kevésbé indokolt a beltéri fejfedő viselése, s erre a funkcióra egyébként is alkalmasabbnak, liturgikusabbnak, eredetibbnek tartom a paszományos vállkendőt. Nem véletlen, hogy a tridenti misszálé által előírt beöltözési imádság a vállkendő fölvételére így szól: Impóne, Dómine, cápiti meo GÁLEAM salútis ad expugnándos diabólicos incúrsus! – Helyzed, Uram, az én fejemre az üdvösség SISAKJÁT az ördögi támadások kivédésére! A vállkendő ugyanis szimbolikus értelemben harci sisakként értelmezhető fejfedőként is szolgált!

Még egyszer és utoljára: a föntiek ismeretében képtelen állítás lenne, hogy elfogult vagyok a birétummal szemben, de mérhetetlenül fölháborít az az ostoba vád, miszerint a birétum viselése valamiképpen nyilvános demonstráció lenne a hagyományos latin rítus mellett és a VI. Pál-féle reformliturgia ellen, így a Traditionis Custodes értelmében tiltó listára kell kerülnie. De hiszen a mai napig ezzel nyerik el a bíborosok pápai kinevezésüket! Ráadásul ez lenne a fiatal, hagyományokra érzékeny papok eredeti bűne, legnagyobb tévedése? Birétum vagy nem birétum? Tényleg? Ez most a legnagyobb gond az Anyaszentegyházban? Az nem komolyabb probléma, hogy a jelen pontifikátus alatt pl. Itáliában 33%-kal esett a papi hivatások száma? Megjegyzem, szimbolikája miatt a szeminaristáknak én sem engedném a birétum viselését. Érdekes, ezt az SSPX szemináriumokban is így gondolják, hiszen Lefébvre érsek maga sem volt nagy barátja a birétumnak (vagy épp a pomponnak és csipkének!). Ez az egész hisztéria olyan, mintha a símaszkot akarnánk démonizálni és véglegesen betiltani, mert néhány antiszociális hülye abban rabol bankot.

Még a köztudomásúan kicsit gügye Joey is tudja a Jóbarátokból, hogy nincs semmi baj azzal, ha az ember néha birétumot visel.

S végül itt egy angol nyelvű képes magyarázat azoknak, akik el akarnak igazodni az egyházi fejfedők bonyolult világában: