A dicsőséges kassai vértanúk igaz története

Miután a harmincéves háború (1618-1648) első évében Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szövetséget kötött a II. Ferdinánd Habsburg császár és koronás magyar király ellen fellázadó cseh, morva és sziléziai rendekkel, 1619-nyarán hadjáratot indított a királyi Magyarország ellen. Bethlen serege Rákóczi György parancsnoksága alatt 1619. augusztus 24-én kezdte meg a hadműveleteket. Akkorára a királyi Magyarország több területén már kisebbségbe szorultak a katolikusok, így egyes városok, köztük Kassa, többségében protestáns lakossága lelkesen várta az erdélyi sereg érkezését. Rákóczi főserege szeptember 3-án este ért Kassa kapui elé, egyidejűleg Szécsy György csapatai földúlták és kifosztották a jászói premontrei prépostságot, az oda menekült egri kanonokokat pedig megkínozták vagy fölkoncolták.

Kassán a Bocskai-féle lázadás által segített protestáns térítés eredményeként alig néhány száz katolikus maradt, a kicsiny nyáj belőlük és a város védelmére rendelt helyőrség katolikus katonáiból állt. A protestánsok a város összes templomát elfoglalták, a katolikus papok a királyi kúriában laktak és ugyanott kis kápolnát rendeztek be a liturgia végzésére. Ennek a kúriának helyén áll ma a premontreiek kéttornyú csonka temploma, a kassai magyar nyelvű plébánia. Kassán két jezsuita látta el a lelkipásztori feladatokat, a magyar származású Alvinczi Pongrácz István, aki – a közös szülőváros okán vagy ellenére – többször összeütközésbe került a város kálvinista lelkészével, Alvinczi Péterrel, és a sziléziai lengyel családból származó Grodeczki Menyhért. A szorongatott helyzetű és kisszámú katolikus gyülekezet lelkipásztori gondozása mellett Pongrácz volt a magyar ajkú, Grodeczki pedig a szláv és német ajkú katonák tábori lelkésze. Az erdélyi sereg közeledésének híre éppen azután érte a kassai papokat, hogy elvégezték kötelező éves lelkigyakorlatukat. A híveik lelki támogatására haladéktalanul hazasiető jezsuita atyákhoz csatlakozott a horvát születésű esztergomi kanonok, Kőrösi Márk is, aki éppen az ő gondjaira bízott széplaki apátság javadalmait látogatta végig (s egykor maga is jezsuita diák volt).

Dóczy András, Kassa és Felső-Magyarország akkori királyi főparancsnoka, fölmérve, hogy a túlerő és a protestáns városvezetés ellenségessége miatt hasztalan az ellenállás, hosszas alkudozás után szeptember 7-én átadta a várost, azzal a föltétellel, hogy a katolikus híveknek és papjaiknak nem esik bántódása. Az ígéreteket Rákóczi nem tartotta be, Dóczyt bilincsbe verette és Erdélybe hurcoltatta, ahol börtönben, valószínűleg mérgezés következtében vesztette életét. A megszállt város tanácsa Alvinczi Péter kálvinista hitszónok és Rajner János városi főintéző azon indítványát ugyan nem merte támogatni, hogy a helyi katolikusokat – hacsak protestáns hitre nem térnek – fölkoncolják vagy kiutasítsák a városból, viszont kezdeményezte az itt szolgáló katolikus papok kivégzését. Rákóczi azonnal letartóztatta a papokat; először ígéretekkel, majd fenyegetésekkel, végül szörnyű kínzásokkal rá akarta őket venni a kálvinista tanok elfogadására.

A letartóztatott három papot a házi őrizetben először két napon át étlen-szomjan tartották, majd a bőséges javadalmak ígérete ellenére is hajthatatlan foglyokat egyenként kegyetlenül megkínozva megkísérelték őket kálvinista hitre téríteni. Szegedi Mihály és Bay Zsigmond hajdúkapitányok vezénylete alatt a hajdú pribékek a szerény kápolna kifosztását követően betörtek a papok lakásába és az Alvinczi Péter szemében kiváltképp szálkának számító Pongráczot válogatott szidalmak közepette úgy mellkason vágták egy buzogánnyal, hogy rögtön eszméletét vesztette. Miután magához tért, ruháitól megfosztották, kezét hátrakötötték és agyba-főbe ütötték, rugdalták. Azután egy székre kötözték és a fejét egy szíjjal úgy összeszorították, hogy halántéka fölrepedt, szemei pedig kiguvadtak. A meggyötört testet végül szemérmetlenül megcsonkították, a szoba gerendájára fölakasztották és oldalát addig perzselték egy fáklyával, amíg megégett, szétrepedt bőrén át a belei is kilátszottak. Ezt követően a másik szobában tartózkodó Kőrösire rontottak, akit hasonló módon megkínoztak: buzogánnyal ütöttek, karddal vagdaltak, megcsonkítottak és megperzseltek. A félholt Pongrácz mindeközben a másik szobából biztatta vértanútársát az állhatatos kitartásra. Kőrösit, miután bátran hitet tett a Katolikus Egyház tanítása mellett, kegyetlenül lefejezték. Grodeczkit, aki mindeközben csöndesen imádkozott, ugyanolyan válogatott szidalmak, megaláztatások és kínzások érték, végül a fejére mért több kardcsapás következtében ő is kilehelte lelkét. A két holttestet a hajdúk a ház emésztőgödrébe hajították, majd visszatértek Pongrácz bántalmazásához, aki továbbra is hajthatatlan maradt, sem az ütlegek, sem a perzselés okozta kínok nem téríthették kálvinista hitre. A vallatás eredménytelenségét megunva, a pribékek két kardcsapást mértek a fejére, majd – mivel már alig lélegzett és halottnak hitték – őt is az emésztőgödörbe vetették, amelybe gaztettük elrejtése érdekében szemetet szórtak és egy rozoga falat döntöttek.

Pongrácz még vagy húsz órán át kínlódott, nyöszörgött a szennygödörben, de a jajszavára fölfigyelő Eperjessy István, a házi kápolna harangozója és sekrestyése sem mert segíteni rajta, mert őt is halálra keresték, ráadásul Hoffmann tanácsos, akihez a haldokló Pongrácz tanácsára fordulnia kellett volna, szintén áldozatul esett a martalócok gyilkos kegyetlenségének. El sem tudjuk képzelni, hogy a hős jezsuita milyen fizikai és mentális kínokat élhetett át, amíg a kegyes halál el nem hozta neki a megkönnyebbülést.

Ahogy Rákóczi hajdúinak garázdálkodása kissé alábbhagyott, nemes Gadóczy Bálintné és más jámbor asszonyok a kálvinista városi tanácsosok feleségeinek könyörületére támaszkodva kérelmezték a vértanúk testeinek kiadását. A holttesteket a város hóhérja ugyan kiemelte a szennyes veremből és a gödör egy szárazabb részébe elhantolta, de méltó temetésről szó sem lehetett. 1620 márciusában azután Bethlen Gábor fejedelem Forgács Zsigmond nádor katolikus nejének, Pálffy Katalin grófnénak egy báli táncáért engedélyezte a testek kihantolását és illő temetését. A grófnő a kiemelt testeket letisztíttatta, vörös selyembe bugyolálva koporsóba fektette, majd először alsósebesi, majd hertneki birtokának uradalmi templomába helyeztette. Innen a vértanúk földi maradványait 1635-ben, az egyetemalapítás évében Nagyszombatra, a klarissza apácák templomába vitték át, ahonnan a klarissza rendház föloszlatása után, 1784-ben az Orsolyita kolostorba kerültek.

Pázmány Péter bíboros, prímás érsek 1628-ban, majd utódja, Lippay György 1661-ben hivatalosan kivizsgáltatta a kassai vértanúk esetét és a haláluk után történt imameghallgatásokat, a Szentszék pedig engedélyezte a vértanúk magántiszteletét. Boldoggá végül csak 1905-ben nyilvánította őket Szent X. Piusz pápa. Grodeczki és Pongrácz feje a nagyszombati jezsuita templom mellékoltárára került üveg alá, kisebb ereklyéiket pedig Kassán helyezték el. Vértanúságuk 200. évfordulóján, 1919. szeptember 7-én a kassai Szent Erzsébet-székesegyházba vitték a maradványokat, ahol 1923-ban új oltárt építettek tiszteletükre. Kőrösi feje az esztergomi bazilikába, kisebb ereklyéi a zágrábi érseki székesegyházba kerültek, Grodeczki ereklyéinek egy része pedig szülővárosába, a sziléziai Cyeszinbe. Szentté avatásukra II. János Pál pápa szlovákiai látogatása alkalmával, 1995. július 2-án került sor, a jezsuita rend magyarországi tartománya azóta védőszentjeként tiszteli őket; Kőrösi Márk a Belovár-Kőrösi Egyházmegye patrónusa lett; ünnepük vértanúságuk napján, szeptember 7-én van.

A Cicero Moraes, brazil specialista vezette szakcsoport tagjai, együttműködve Csehország, a Szlovák Tudományos Akadémia, a Komenský Egyetem, a szlovákiai jezsuita rendtartomány és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye szakembereivel a kassai vértanúk koponyaereklyéi alapján rekonstruálták a szentek arcképét. A 2019. április 30-án Kassán bemutatott arcképek tekinthetők a vértanúk leghitelesebb ábrázolásának (sorban, balról jobbra: Pongácz, Kőrösi, Grodeczki), kivéve a béna egyházi öltözetet és a tényt, hogy ikonográfiai ábrázolásuk egyöntetű hagyománya szerint mindnyájan szakállasok voltak.

A kassai vértanúk életéről és példamutató haláláról két könyv is olvasható az interneten: Hennig Alajos SJ 1898-ban megjelent írása (A három kassai vértanú), és Lányi Ede SJ 1920-ban megjelent életrajza (A kassai vértanúk). Haláluk tavalyi, 400. évfordulójára igazán megjelenhetett volna egy igényes, bőven illusztrált, a történeti kutatások eredményeit hitelesen összefoglaló monográfia.

Kisboldogasszony - szeptember 8.

Nincs értelme tagadni (miért is tennénk?), a Boldogságos Szűz tiszteletét a (keresztény) Kelettől tanultuk, szinte minden Mária-ünnepünk tőlük ered, így a legszentebb Istenszülő születésnapja, Kisboldogasszony ünnepe is. Az ünnepről 2007-ben már született egy rövid bejegyzés ITT a blogon.

Tartsunk egy rövid zenei elmélkedést e gyönyörű napon!

A bizánci és a latin liturgia itt (is) összeér, a Kelet és a Nyugat ma (is) összeborul:

A bizánci szent liturgia ünnepi tropárja:

„A te születésed Istenszülő Szűz, örömet hirdetett az egész világnak,
mert belőled tündöklött föl az igazság Napja, Krisztus Istenünk, ki eltörölvén az átkot, áldást hozott ránk, és meghiúsítván a halált, örök életet ajándékozott nekünk.”

Az ünnepi szentmise Alleluja-verse:

"Boldog vagy szentséges szűz Mária, és minden dicséretre a legméltóbb: mert belőled tündöklött föl az igazság napja, Krisztus Istenünk."

S ennek csodálatosan szép többszólamú átirata - a lengyel-magyar örökös barátság jegyében - Sebastian z Felsztyna  (1490-1543) lengyel zeneszerző tollából.

Pax: békecsók – békejobb, avagy a béke jobb?

Amikor a koronavírus-járvány többek között az Egyház liturgikus életét is megakasztotta, arra gondoltam, hogy ennek lehetnének akár pozitív hatásai is az istentiszteleti gyakorlatunkra. Sajnos – főleg, ami a meggondolatlanul és agresszívan (sőt, törvénytelenül) erőltetett kézbeáldozást illeti – eddig inkább csak negatív előjelű változásokkal találkoztam. Most mégis úgy tűnik, hogy lehet a válsághelyzetnek egy pozitív fejleménye, hiszen a híradások szerint akár végleg búcsút mondhatunk az ún. "békejobbnak". A hivatalosan "Pax"-ként ismert mozzanat persze vitathatatlanul ősi és nagyon szép szimbolikus jelentést hordoz (ezeket el is fogjuk itt magyarázni), de természetesen az, ahogyan ez a konkrét gyakorlatban megvalósul, köszönő viszonyban sincs az Egyház liturgiájának ősi, gyakorlatilag egyetemes hagyományával.

Krisztus az utolsó vacsorán elmondott főpapi imájában emlékeztette tanítványait arra, hogy hamarosan beteljesülő életáldozatával a bűnökben elmerült emberiségnek teljes és tökéletes kiengesztelődést szerez Istennel, így már senkinek sincs oka félni az Isten jogos és igaz ítéletétől. "Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek; nem mint a világ adja, adom én nektek. Ne háborodjék meg a ti szívetek, és ne féljen!" (Jn 14,27) Akik részesülnek Megváltó Urunk engedelmes keresztáldozatának végtelen malasztjaiból, már nem a harag és kárhozat fiai, hanem az Atyaistené (aki nyakába borulva csókolja meg hozzá visszatérő tékozló fiát – Lk 15,20), és mint ilyenek, társörökösök Krisztussal (vö. Róm 8,17; Ef 3,6), és Krisztusnak barátai: "Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit művel az ő ura; hanem barátaimnak mondottalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, kijelentettem nektek." (Jn 15,15) Az Istennel való kiengesztelődésnek és Krisztus barátságának (valamint a szentek egyességének) jele, szimbolikus cselekedete, jóformán szentelménye az eucharisztikus liturgia békecsókja (pax, osculum pacis). Szent Ágoston írja az Isten városában: "Oly nagy a békesség ajándéka, hogy még ebben a földi és halandó életben sincs olyan szó, amelyet ilyen örömmel hallunk, semmi, amire ilyen lelkesedéssel vágyunk, semmi, amit ilyen teljességgel kielégítőnek találunk." (De civitate Dei, XIX, 11.)

A békecsók legalább a II. századtól részévé vált a nyugati egyház miseliturgiájának, és a keleti egyházakban is megvolt ennek a megfelelője. A csókot csak az azonos neműek között kellett kicserélni (hagyományosan egészen a múlt század elejéig a nemek elkülönülten vettek részt az istentiszteleteken – a férfiak a leckeoldalon, jobbra, a nők [és gyermekek] az evangéliumoldalon – balra), de a nemek közötti csókra vonatkozó néhány fönnmaradt hivatkozás azt mutatja, hogy ez nem volt kategorikusan kizárva. Kivétel volt ez alól az esküvői szertartás, ahol a pap megcsókolta a vőlegényt, aki aztán megcsókolta a menyasszonyt (magyarul: szó sem volt a hollywoodi filmekből ismert és sokszor a magyar esküvőkön is követelt érzéki nyalifaliról). További kivételt képeztek a húsvét előtti szentháromnap (triduum) miséi, amikor a Júdás áruló csókjával való esetleges asszociáció miatt a békecsókot teljesen elhagyták. Emlékezzünk a görögkatolikus szent liturgia áldozás előtti megrendítő imájára: "A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem; mert nem mondom ki ellenségeimnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás..."

A Pax szertartást a római miserítusban az Agnus Dei után végzik úgy, hogy a celebráns megcsókolja az oltárt, amely Krisztus elsődleges szimbóluma a templomban, és amelyen a legszentebb Oltáriszentség is nyugszik. Így a pap magától Krisztustól és az általa fölajánlott legszentebb áldozatból nyeri el az isteni békességet (nem úgy, ahogy a világ adja). A békességet tehát közvetlenül Krisztustól származó üzenetként vagy ajándékként kapja, és rögvest tovább is adja, mégpedig hierarchikus rendben! Olyan ez, mint az Újszövetség egyetlen igaz Főpapjáról, a Krisztusról mint Főről lecsorduló kegyelmi kenet, amely a Főről csordul alá, hogy szakállán keresztül azután még ruhája szegélyét (vagyis a misztikus test minden egyes tagját) átitassa: "Íme, mily jó és mily gyönyörűséges az atyafiaknak együtt lakniok! Mint főn a kenet, mely lefolyik a szakállra, Áron szakállára, mely lefolyik ruhája szélére; mint a Hermon harmata, mely leszáll Sion hegyére. Mert oda rendel az Úr áldást és életet mindörökké." (Zsolt 132)

A legszentebb titkot ünneplő püspök vagy pap megcsókolja az oltárt, és így szimbolikusan megkapja a Paxot Krisztustól. Ezután a celebráns egy formális, rubrikálisan szabályozott liturgikus ölelés révén átadja a Paxot a diákonusnak, mondván neki: Pax tecum (Békesség legyen veled), amelyet a diákonus viszonoz: Et cum spiritu tuo (És a te lelkeddel). A diákonus ezután ugyanúgy adja át a Paxot a szubdiákonusnak, a szubdiákonus pedig a kórusban ülő papságnak és a ceremonárnak (szertartónak), aki azután a szentélyben szolgáló klerikusoknak (ministránsoknak) is közvetíti. A szimbolikus értelem és üzenet, mely megköveteli, hogy a celebráns először megcsókolja az oltárt, mielőtt a Paxot átadná, a szentmisén máskor is érvényes. Például minden egyes alkalommal megcsókolja az oltárt (= Krisztust), mielőtt az egész Egyházat - a testileg és lelkileg jelenlévőket – üdvözölné a Dominus vobiscum (az Úr legyen veletek) köszöntéssel, közvetítvén nekik Krisztus áldását és jelenlétét.

A Paxnál alkalmazott liturgikus gesztus leginkább egy visszafogott, tartózkodó ölelésre hasonlít, ahol csak az orcák és nem az ajkak érnek össze. Ebben látjuk a római rítus hagyományos józanságát, méltóságát és jó értelemben vett modorosságát a keleti rítusok sokkal túláradóbb, szenvedélyesebb magatartásával összehasonlítva. Valójában a Pax nem annyira az ölelés gesztusa, mint egy tiszteletteljes békecsók (osculum pacis, filéma hagion) diszkrét és stilizált ábrázolása. Figyelembe kell venni, hogy az antik és keleti kultúrákban a csóknak más jelentése van; azok között, akik nem állnak rokoni kapcsolatban egymással, ez elsősorban a tisztelet vagy a nagyrabecsülés gesztusa. Ugyanezt a tiszteletet a papi kezek ceremoniális csókjában (solita oscula) is megfigyelhetjük, különös tekintettel arra, hogy azokat a szentelő püspök szentséges kenettel konszekrálta és tette az áldás eszközévé.

A tágabb szövegkörnyezetet elemezve kiderül, hogy a Pax-szertartás nem tekinthető elszigetelt liturgikus gesztusnak, hiszen a Miatyánk végétől egészen a Paxig terjedő gesztusok és imák teljes sorozatának összefüggésében kell értelmeznünk. Ennek a halmaznak az imáiban egyértelműen Krisztus békessége a közös szál, és végül mind a Paxra irányulnak. Ez az imakészlet a következő öt komponensből áll: Embolizmus (adj kegyesen békét napjainkban); Frakció (Az Úr békéje legyen veletek mindenkor); Agnus Dei (adj nekünk békét); a pap első áldozás előtti imája (békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek); és a Békecsók (Békesség veled!).

A szentírási, kulturális és liturgiatörténeti alapok tükrében világossá válik, hogy nonszensz az oltár szimbolikájában és az Oltáriszentség kegyelmi valóságában jelenvaló Krisztus abszolút elsőbbségét és az Egyház isteni Alapítójától eredő lényegileg hierarchikus fölépítését semmibe vevő össznépi kézrázás és bizalmaskodó jellegű hátlapogatás! Arról nem is beszélve, hogy a többszörös kézfogás erősen világi színezetű gesztusa - melynek üzenete nem elsősorban a megbékélés, hanem az üdvözlés - idegen a liturgia lelkületétől és még a koronavírusos válsághelyzettől függetlenül is meglehetősen aggályos higiéniai szempontból. Azt már csak félve vetem föl, hogy mennyire talmi dolog vadidegenekkel bratyizni, és a társadalmi illendőség hány szabályát hágja át pl. az a férfi, aki más feleségét, kamasz lányát ismeretlenül fogdossa.

A mai magyar Pax-szertartásnak még a VI. Pál által jóváhagyott hivatalos könyvekben sincs semmi alapja. A megreformált római rítus normatív szertartásrendjében csak a pap ezen fölszólítása szerepel: Offerte vobis pacem! – Ajánljátok föl (adjátok meg) egymásnak a békességet! – s erre nincs semmiféle válasz! A modern magyar misekönyvekből ismert papi fölszólítás: "Engesztelődjetek ki szívből egymással!", vagy a későbbi, ám most – úgy tűnik - törlésre ítéltetett: "Köszöntsétek egymást a béke jelével!" nem annyira fordítása, mint inkább ferdítése a latin eredetinek. A hívek válasza (Legyen békesség köztünk mindenkor!) pedig nettó kitaláció. Ha mindenképpen hozzá akarunk tenni a hivatalos szöveghez, miért nem nyúlunk a saját hagyományainkhoz, egy létező precedenshez a magyar történelemből? A miserítus ősi magyar változatában, az ún. esztergomi rítusban hosszú évszázadokon keresztül a Pax alatt azt mondta a celebráns: Habete vinculum pacis et caritatis: ut apti sitis sacrosanctis mysteriis Christi! Amen. – Legyen közöttetek a békesség és szeretet köteléke, hogy alkalmasak legyetek a Krisztus legszentebb misztériumaira! Ámen. Ez a mostani gyakorlatnál sokkal szerencsésebb és hitelesebb megoldás lett volna (lenne) – vagy a hivatalos "Offerte vobis pacem!" helyett, vagy éppenséggel azt követően.

A középkortól kezdve valószínűleg az erkölcsök és a társadalmi illendőség szigorúsága miatt a templomi gyülekezetek húzódozni kezdtek az antik eredetű és jellemzően keleti szokásokra alapuló gyakorlat alkalmazásától, és a békecsók-váltás egyre inkább a szentély és a kórus klerikusaira szorítkozott. Erre válaszként, megoldásként alakult ki az ún. Pax vagy béketábla (latinul: pacificale, instrumentum pacis, osculatorium pacis, tabula pacis, angolul: Pax-brede, Pax-board, németül Kusstafel, újlatin nyelveken általában: békehordozó - portapace, portepais) alkalmazása. A békecsók helyettesítésére szolgáló eszközként először egyes helyeken a paténát használták, de ez nem volt praktikus, hiszen a paténára szükség volt a Frakció (kenyértörés) szertartása alatt az oltáron (a fölajánlástól kezdve a paténa az oltár lépcsője előtt álló szubdiákonusnál volt, majd a Miatyánk végén vitte azt föl az oltárra), ráadásul a körbehordozás alatt sokszor megsérült e szent edény. Használtak erre a célra feszületet, evangéliumos könyvet, kisebb szentképeket (mint a keleti egyházakban, ahol ugyanezt a szerepet ikonok töltik be), de a legelterjedtebb egy sajátos, kifejezetten erre a célra készült tábla használata volt, mely általában fából, csontból, rézből vagy nemesfémekből készült, és legtöbbször a szenvedő, keresztre feszített Krisztust, vagy az Isten Bárányát ábrázolta. A celebráns papot követően mindenki ezt (és nem a körülötte állókat) illette békecsókkal (amit jó esetben minden egyes használat után egy gyolcskendővel letöröltek).

A Pax-tábla első említése 1248-ban, az észak-angliai York érsekségének egyik alapokmányában található, és valószínű, hogy alkalmazása normann közegben, Angliában vagy Észak-Franciaországban kezdődött. A magyar származású Klementina királynő, X. Lajos francia király özvegye 1328-as hagyatékának leltárában szerepel egy ezüst Pax is. Durandus, a dél-franciaországi Mende püspöke Rationale divinorum officiorum című fő művének korai szövege, amely 1286-tól keringett, még nem említi a béketáblát. De az első, 1382-ből származó, francia nyelvű fordításban már szerepel a "la paix porter" kifejezés. Az 1355-ös prágai zsinaton találjuk első említését a Nyugatrómai Birodalom területén; a szinódus atyái azt javasolták, hogy vezessék be a béketáblát, ha a gyülekezetek nem szívesen cserélnek egymással tényleges csókokat. Más bizonyítékok, köztük a fennmaradt béketáblák azt mutatják, hogy legalább Olaszországban, Németországban és Spanyolországban igen elterjedtek voltak, de Magyarország területéről is maradtak fönn pacifikálék a XIV-XV. századból (pl. Pozsony, Igló, Gyöngyös), és valószínűleg egészen a reformációig folyamatosan szokásban állt a használatuk. Alkalmazását kifejezetten említi és megerősíti a hagyományos latin rítus szertartásait részletesen leíró Ritus servandus (X,3), de szerepel a püspöki szertartáskönyvekben is (Pontificale, Ceremoniale Episcoporum), nemcsak a szentmise keretében, de királykoronázáskor, püspökfogadáskor és temetéseken is.

A reformációtól kezdve a béketábla használata és egyáltalán a Pax megosztása a szentélyen kívüli hívekkel egyre ritkább lett, s erre valószínűleg az a magyarázat, hogy a kórusban ülő klerikus méltóságok, de főleg a világiak között a békecsók sorrendje gyakran okozott sértődéseket, nézeteltéréseket, olykor még tettleges bántalmazásokat is. Középkori írók, pl. Geoffrey Chaucer (1340-1400) és Cristina da Pizzano (1364-1430) többször is említik, hogy a hívek (főleg az asszonyok) között gyakoriak voltak a veszekedések amiatt, hogy megsértődtek, mert szerintük náluk alacsonyabb rangú ember illethette először csókjával a Paxot. 1512-ben Sevillában éppen ezért egy helyi szinódus azt ajánlotta, hogy a pacifikálét rögzítsék egy adott helyen és ne hordozzák körbe. A gőg által sugalmazott vitákról Morus Szent Tamás is beszámol, a középkori Anglia egyháztörténetének egyik legjobb kutatója, Eamon Duffy pedig plébániai jegyzőkönyveket idéz, melyek szerint az ilyen viták olykor véres tettlegességekig fajultak: a büszkeségében sértett nem egyszer a béketáblát törte szét a „tolakodó” fején (The Stripping of the Altars). Ezt a helyzetet csak tetézte, hogy a békecsók megannyiszor illetlen ismerkedésre és egyéb indiszkréciókra is alkalmat adott.

Akármilyen ősi, tiszteletreméltó és mélységes jelentéssel bíró is a Pax szertartása, talán jobb, ha megmarad a papok és a szentélyben asszisztáló klerikusok, szolgálattevők szimbolikus és pontosan szabályozott, sorrendiségében rendezett, mértéktartó cselekedeteként. Ha mégis bátorítjuk rá híveinket, magyarázzuk el nekik a gesztus jelentését, az oltártól (Krisztustól) való eredetét, hierarchikus rendben történő átadását, illendő formáját. Ne féljünk akár a pacifikálét sem használni, amit az azt körbehordozó ministráns akár fertőtlenítő kendővel minden egyes jelképes (és nem nyálas!) csók után lelkiismeretesen letöröl.

OltárKő - KőOltár

Tavaly már írtam egy bejegyzést az ún. antimenzion használatáról, értelméről és jelentőségéről a keleti és nyugati liturgikus hagyomány szerint. Abban a cikkben leírtam, hogy általános keresztény hagyomány (itt az apostoli folytonossággal és szentségi eszközök teljességével rendelkező egyházakról beszélek) szerint konszekrált kőoltáron kell a szentmisét bemutatni, de legalábbis egy oltárasztalba beépített konszekrált oltárkövön. Szükség esetén megengedett volt hordozható oltárkövek (petra sacra) alkalmazása (ennek hiányában, külön engedéllyel lehetett az antimenziont használni).

Bár a VI. Pál-féle reformliturgiában az évszázados, ősi előírásokat riasztóan föllazították, sokszor indokolatlanul és megfelelő zsinati fölhatalmazás nélkül eltörölték, a kőoltárokra vonatkozó szabályok elvileg még mindig életben vannak, ha kötelező erejüket ki is lúgozták a szokásos módon becsempészett „választási lehetőségek”. Íme, az Egyházi Törvénykönyv oltárra vonatkozó kánonjai (kivonatosan):

1235. kán. -- 2. §. Helyénvaló, hogy minden templomban legyen szilárd oltár; szent szertartásokra rendelt egyéb helyeken pedig akár szilárd, akár mozgatható oltár lehet.

1236. kán. -- 1. §. Az egyház hagyományos gyakorlata szerint a szilárd oltár lapja legyen kőből, mégpedig egyetlen természetes kőből; mégis a püspöki konferencia megítélése szerint, más méltó és szilárd anyagot is lehet alkalmazni. Az oltár törzse vagy talapzata azonban bármilyen
anyagból készíthető.
  2. §. A mozgatható oltár bármilyen szilárd, a liturgikus használatnak megfelelő anyagból készíthető.

1237. kán. -- 1. §. A szilárd oltárokat fel kell szentelni, a mozgathatókat pedig vagy fel kell szentelni, vagy meg kell áldani a liturgikus könyvekben előírt szertartások szerint.
  2. §. A liturgikus könyvekben foglalt szabályok szerint meg kell tartani azt az ősi szokást, hogy a szilárd oltár alá vértanúk vagy más szentek ereklyéit helyezik.

1239. kán. -- 1. §. Mind a szilárd, mind a mozgatható oltárt, kizárólag az istentisztelet számára kell fenntartani, minden közönséges használat teljes kizárásával.

De miért ragaszkodik az apostoli kereszténység (elvileg) a tömör kőoltárokhoz? Ennek magyarázata a kinyilatkoztatásban és abban az ószövetségi istentiszteleti rendben gyökerezik, mely a Krisztus vérében megvalósult új és örök szövetség előképe volt.

A Teremtés könyvében gyakran találkozunk oltárok fölállításával, építésével (8,20; 12,7; 13,8; 26,25; 33,20, stb.). Az ősatyák idejében az oltárok általában kőhalmok voltak, mint például Lábán és Jákob oltárai (31,52 stb.), mert a bibliai szöveg több esetben úgy fogalmaz, hogy ezeket „építették” (pl. 8,20; 12,7 stb.). Egy helyen (33,20) az áll az oltárról, hogy azt fölállították, ezért elképzelhető, hogy valamiféle „oszlop” lehetett. A Kiv 20,24 szerint (a pogány kultuszoktól való világos elválás miatt) előnyösebb, ha az oltár egy puszta földhalom. Valószínűleg ilyen oltárra hivatkozik a Ter 35,1-3, hiszen itt az áll, hogy az oltár „készült”. Ugyanakkor a mózesi törvény engedélyezte a kőoltárokat (Kiv 20,25), de előírta, hogy ne faragott kőből készüljenek, és megtiltotta, hogy lépcsők vezessenek hozzájuk (nehogy az áldozatbemutató „szemérme fölfödöztessék” (26. v.). A törvény szerint lehetett oltárokat építeni, bárhol is volt teofánia (istenjelenés).

Az ősatyák korához képest változást hozott a Mózessel kötött szövetség, hiszen ettől kezdve Istennek saját lakhelye volt a szövetség sátorában, amely a választott néppel együtt vándorolt a pusztaságban. A tabernákulum oltára – hogy karikákba csúsztatott rudakkal hordozható legyen – nem kőből, hanem bronzzal borított akácfából készült négy sarkán szarvakkal (Kiv 27.). A Leviták könyve szerint az oltár előtt éjjel-nappal tűznek kellett égnie (6,12).

Mikor Dávid király és fia, Salamon erőfeszítéseinek eredményeképpen végül megépülhetett a jeruzsálemi templom, a Sion-hegyi szentély fő áldozati oltára bronzból készült (1Kir 8,64; 2Kir 16,14; 2Krón 4,1). Ácház király módosította ezt az elrendezést (2Kir 16,10), mert Damaszkuszban járva olyan oltárt látott, amely nagyon megtetszett neki, és elküldte annak mintáját Uriás papnak, megparancsolva, hogy készítsen hasonlót a templomba. Arra következtethetünk, hogy ez az oltár kőből volt, mert a Biblia azt írja, hogy Uriás „építette” az oltárt (11. v.) Ettől kezdve a jeruzsálemi templom nagyobbik oltára kőből volt, a napi áldozatokat ezen ajánlották föl, a régi bronzoltárt pedig Ácház „elvitette a templom homlokzata elől, az oltár s az Úr temploma között levő helyről, s az oltár északi oldalán állíttatta föl.” (2Kir 16,14) Joziás király idején végül az összes oltárt lerontották, és a jeruzsálemi templomot tették az áldozatok egyetlen helyévé (2Kir 23.).

Egyáltalán nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a rabbinikus hagyományok szerint a Sion-hegyi szentélyt az ún. even (ha)setijá, vagyis alapkő fölé emelték. Ez az Al-Aksza mecsetben ma is látható faragatlan szikla a judaizmus legszentebb helye, az axis mundi (a föld tengelye), ahol a menny és a föld összeér, s amely felé fordulva az imádságokat végezni kell. „Amint a köldök az emberi test középpontjában van, úgy Izrael földje is a világ köldöke... a világ középpontjában található, és Jeruzsálem Izráel földjének középpontjában, és a szentély Jeruzsálem középpontjában, és a szent hely a szentély középpontjában, és a frigyláda a szent hely középpontjában, és az alapkő a szent hely előtt, mert ebből teremtetett a világ.”

A talmudi források szerint Isten a teremtéskor erre vetette meg a föld alapjait, majd az alapkő körüli földből formálta meg Ádám testét, ezen a kövön mint oltáron mutatta be áldozatait Ádám, Káin és Ábel. Ez volt az a „dugó”, melyet elmozdítva Isten az özönvíz káoszát rászabadította a bűnös világra, s ezen mutatta be Noé is a kiengesztelődés áldozatát. Itt akarta Ábrahám egyetlen fiát, Izsákot föláldozni, és ezen fekve álmodta meg Jákob a lajtorját, melyen angyalok jártak föl s alá, s ahol a helyet megszentelve a pátriárka áldozatot mutatott be. Végül Dávid uralkodása idején itt állt a jebuzeus Ornán szérűje, ahol Isten megálljt parancsolt öldöklő angyalának, s ahol ezért a király oltárt építtetett. A végleges szentélyt végül éppen ide építtette föl Salamon király.

Persze az egész teremtés alapkövéről nemcsak a rabbinikus források tanúskodnak, hanem maga az isteni kinyilatkoztatás is. „Kezdetben, Uram, te megvetetted a föld alapját, és az egek a te kezeidnek alkotmányai.” (Zsolt 101,26, Zsid, 1,10) Jób könyve még világosabban beszél: „Hol voltál, mikor a föld alapjait letettem? Mondd meg nekem, ha van értelmed! Ki rendelte el annak mértékeit, ha tudod? Vagy ki vont azon mérőzsinórt? Alapzata vajon min erősíttetett meg? Vagy ki bocsátotta le annak szegletkövét?” (Jób 38,4-6) Izajás jövendölése már konkrétan a Sion-hegyi alapkőről beszél: „Íme, én követ teszek le Sion alapjába, próbált, becses szegletkövet, beépítve az alapba.” (Iz 28,16) A kéz nélkül készült, a hegyből kéz nélkül kiszakadt kő Dániel prófétai látomásában is megjelenik (Dán 2,34-35; 44-45). Ezt a próféták által megjövendölt és a zsoltárban megénekelt (vö. 117,22) szegletkövet pedig Szent Péter apostolfejedelem Krisztus saját kijelentése alapján (vö. Mt 21,42) félreérthetetlenül azonosítja azzal az élő kővel, melyet az építők (Izráel népének vezetői) elvetettek (kiátkoztak és keresztre feszítettek), de azt Isten szegletkővé tette (föltámadása által), és a botlás kövévé és a botrány kősziklájává azoknak, akik megütköznek az Igében, és nem hisznek. (ApCsel 4,11; 1Pét 2,4-8) Ez a tematika természetesen nem hiányozhat a másik apostolfejedelem, Szent Pál igehirdetéséből sem: "Tehát már nem vagytok vendégek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten háznépe, ráépítve az apostolok és próféták alapjára, melynek főszegletköve maga Krisztus Jézus, melyre az egész épület rakatván, szent templommá növekedik az Úrban, melyen ti is együtt épültök Isten lakhelyévé a Lélek által." (Ef 2,19-22) Lásd még: 1Kor 3,10-13 és Róm 9,33!

Krisztus tehát maga az a nem kézzel faragott (hanem a Szentlélek által Anyja szűzi méhében megalkotott) szikla, mely a teremtés alapja, mely minden ószövetségi áldozatok beteljesedése, mely visszatartja az őskáoszt attól, hogy a bűneinkért büntetésül a világot újra elpusztítsa (mint Noé idejében), mely összekapcsolja az eget és a földet, hogy angyalok járjanak föl s alá, a mi áldozatainkat bemutatva Istennek és Isten kegyelmeit kiosztva az embernek. Az öldöklő angyal pusztító kezét is csak az az áldozat állíthatja meg, amelyet ezen mutatnak be.

Templomaink kőoltárai arra hivatottak, hogy mindezeket az üdvös igazságokat őrizzék, megjelenítsék, közvetítsék nekünk, hogy fölismerjük benne az Ószövetség alapkövét, melyet az Újszövetség (lelki magasságokba emelve az ószövetségi előképeket) Krisztussal azonosít. Nem véletlen, hogy tiszteletteljes félelemmel eltelve lépünk oda oltárainkhoz, hogy szeretetteljes gyöngédséggel öltöztetjük, díszítjük őket, az istentiszteletek alkalmával imádságos lelkülettel közelítjük meg, illetjük csókkal, Nagycsütörtökön, az Oltáráldozat születésnapján borral és vízzel megmossuk. Ezek után könnyen érthető, hogy milyen méltatlan dísztelen dolmeneket vagy tologatható étkezőasztalokat fölállítani szentélyeinkben.

A Boldogságos Istenszülő mennybevétele (aug. 15.)

Az ünnep mottójául az Énekek éneke egy verse szolgál, mellyel az Egyház a mennybe fölvett Istenszülőt szólítja meg:

Trahe me, post te curremus in odorem unguentorum tuorum! – Vonj engem magadhoz, utánad futunk a te keneteid illatára! (Én 1,3)

Az örök Atya alázatos szolgálóleánya malaszttal való teljessége miatt az isteni kegyelem kenetének csodálatos illatát árasztja. Ezt sugallja az ősi szentlecke szövege is: "Mint a fahéj és illatozó balzsam illatoztam, s mint a válogatott mirha adtam a jó illat gyönyörűségét" (Sirák 24,20). Ez a gyönyörűséges illat magához vonz bennünket, és mi megigézve futunk utána, hogy eljussunk oda, ahol ő már elfoglalta az öröktől fogva neki készített helyet in sinu Patris (a mennyei Atya kebelén), szerelmes Fia jobbján.

A hittitok ünneplésének miértjére az ünnep vigíliamiséjének fölajánló könyörgése adja meg a választ: ... quam idcirco de praesenti saeculo transtulisti, ut pro peccatis nostris apud te fiducialiter intercedat – akit azért vettél ki ebből a világból, hogy a mi bűneinkért bizodalommal közbenjárjon. A szent Szűz mennybevételével az Egyház olyan mennyei pártfogót nyert Isten előtt, aki hatalmában és méltóságában messze fölülmúl minden más teremtményt: "ki a keruboknál tiszteltebb, és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb" - énekli a bizánci liturgia.

Mint a legtöbb Mária-ünnepünket, mi, nyugatiak ezt is a keleti egyházaktól vettük át, ahol az ünnep elszenderülés (koimesis, dormitio) néven ismert. Az esemény és a mögötte rejlő hittitok ikonográfiai ábrázolása először keleti mintára nyugaton is hosszú ideig egységes volt.

Később a nyugati kereszténység lelkületében az elszenderüléssel szemben egyre inkább előtérbe került a dicsőséges mennybevétel és a mennyben való megkoronázás, pedig a tény, hogy XII. Piusz az utóbbi emlékére 1954-ben új ünnepet alapított, jól érzékelteti, hogy Nagyboldogasszony napja eredetileg nem erről szólt (elsősorban), hanem az elszenderülésről (a földi élet befejezéséről és a mennyei születésnapról). A szent Szűz megkoronázásának ünnepét XII. Piusz eredetileg május 31-re tette (lásd májusi litániák), majd VI. Pál áthelyezte augusztus 22-re (kiütve ezzel a Mennybevétel ősi nyolcadnapját).

Végül a barokk korral (sajnos) szinte teljesen átvette a szerepet egy olyan szentírási motívum, mely csak lazán kapcsolódik az ünnep által eredetileg megjelenített hittitokhoz. Ez Szent János apostol mennyei látomása a Napba öltözött Asszonyról, akinek fejét tizenkét csillagból álló korona díszíti. Ahogy azt az Apokalipszisben olvassuk:

"És nagy jel tűnék föl az égen: Egy asszony, kinek öltözete vala a Nap, lábai alatt a Hold, és fején tizenkét csillagú korona. És méhében viselvén, kiálta, szülni akarván, és a szülés gyötrelmeiben vala. És láttaték más jel is az égen; és íme, egy nagy vörös sárkány, hét feje lévén és tíz szarva, és fejein hét korona. És farka maga után voná az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat; és a sárkány a szülendő asszony elé álla, hogy mihelyt szül, az ő fiát megegye. És szüle fiú-magzatot, ki vasvesszővel vala kormányzandó minden pogányokat. És ezen fia elragadtaték Istenhez, és az ő királyi székéhez. És az asszony a pusztába futa, hol helye vala készítve az Istentől, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig. És nagy harc lőn az égben: Mihály és az ő angyalai harcolának a sárkánnyal, és a sárkány hadakozék és az ő angyalai; de ezek nem vehetének erőt, sem helyük nem találtaték többé az égben. És levetteték ama nagy sárkány, a régi kígyó, ki ördögnek és sátánnak neveztetik, ki elcsábítja az egész világot; és a földre vetteték, és vele angyalai is letaszíttattak." (Jel 12,1-9)

Ezt a nyugati ikonográfiában megfigyelhető hangsúlyeltolódást csak fölerősítette, hogy amikor XII. Piusz 1950-ben kihirdette Mária mennybevételének dogmáját, sajnos az ősi (VII. századi), keleti gyökerekkel rendelkező miseszövegeket újakra cserélte, és a Gaudeamus-introitus helyére éppen a Jel 12,1-et rendelte (Signum magnum apparuit).

A Nagyboldogasszony napjára 1950-ben előírt új mise más szempontból is nagyon szerencsétlen választás volt (s ez bizonyítja, hogy a liturgikus hanyatlás évtizedekkel megelőzte a VI. Pál-féle reformliturgiát). Az egy dolog, hogy a graduále zsoltárszövegét (Zsolt 44,11-12) a szörnyűséges Psalterium Pianumból vették, de a keletről örökölt ősi (a VIII. századból már nyugaton is dokumentálható) evangéliumot Mária és Márta történetével (Lk 10,38-42) ugyancsak kicserélték egy olyan szövegre (Lk 1,41-50), mely egyáltalán nem kevésbé áttételesen köthető csak az ünnep tartalmához. Az ősi evangélium-szakasz gyönyörű példája a liturgikus egzegézisnek: Mária (Magdolna) nemcsak a névazonosság miatt jelképe a mennybe fölvett Szűzanyának, hanem mert a "jobbik részt" választotta a még földi szükségletekkel megterhelt Egyházat megjelenítő Mártával szemben.

További érdekesség, hogy egyes - szerintem - túlbuzgó ún. "hipermariológusok" (Arnaldi, Roschini, Jugie) között az ősi teológiai és liturgikus hagyománnyal szemben fölmerült annak lehetősége, hogy az Istenszülő egyáltalán nem halt meg (tehát nem volt elszenderülés: test és lélek elválása), hanem a halál megízlelése nélkül vétetett föl a mennybe. A teológiai vitát XII. Piusz 1950-es dogmája sem döntötte el egyértelműen, mert "halál" helyet csak a "földi élet végéről" beszél.

Ezzel szemben az ünnep ősi, még Szent V. Piusz pápát (az ún. tridenti reformot) is megelőző bevezető könyörgése - mely szinte általános volt a középkori Európában (pl. az esztergomi és a sarum úzusokban is) így fogalmaz az ünnepről: in qua sancta Dei Genitix mortem subiit temporalem - melyen a szentséges Istenszülő megtapasztalta (vállalta?) a földi (ideigvaló?) halált. A vigíliamise középkorban szinte általános postcommuniója (áldozás utáni imádsága) is elég világosan fogalmaz: sanctissimae Dei Genitricis requiem celebramus - a legszentebb Istenanya elnyugovását (a halotti misék egyértelmű szóhasználata ez!) ünnepeljük.

A hiteles teológia, liturgika és az ún. keleti-nyugati ökumené szempontjából is tisztább helyzetet teremtene, ha az 1950-ben bevezetett szerencsétlen miseszövegek helyett (csakúgy, mint a nagyheti szertartások estében) visszahoznák a romlatlan hagyományos formát, de legalább engedélyeznék, hogy a régi szöveg alternatívaként szabadon választható legyen.

Az evangélium-olvasás északi irányultságának bibliai, liturgikus és kozmikus alapjai

Ez a bejegyzés amolyan "cut & paste", azaz "kivág és beilleszt" munka, alapvetően két kedves ismerősöm írásaiból van összeollózva. Az egyik Földváry Miklós István, aki nemcsak országosan, de világszinten is a középkori liturgia egyik legnagyobb és leghitelesebb szakértője, a másik pedig Jeremy Holmes, akivel egy ideig együtt hallgattunk posztgraduális teológiát egy külföldi intézményben, most pedig a Catholic College of Wyoming-ban tanít teológiát.

Földváry a klasszikus római bazilikák liturgikus tér-használatáról írott cikkében kihangsúlyozza, hogy az ókori szentélyek, liturgikus terek jellemző berendezései, építményei voltak a lecke- és evangéliumambók (fölolvasó állványok, karzatok). Az evangéliumambóval és azok tájolásával kapcsolatban ezt mondja:

"Az evangéliumambó maga az Úr hegye (mons Domini), ahová az örömhír-hirdetőnek (evangelizans) lába fölhág (vö. Iz 52,7 és Náh 1,15). Háromszögletű alakjával ezt idézi, és tudnunk kell, hogy a patrisztikus exegézis szerint a hegy mindenkor az apostolok vagy evangelisták jelképe. Az evangéliumambó kiváltságos módon kötődik használójához, a diákonushoz (hiszen a teljes formájú, sollemnis miséken ő az evangélium olvasója), így elmaradhatatlan kiegészítője tőle jobbra, azaz nyugatra a húsvéti gyertya oszlopa. Nagyszombaton az evangéliumambóról diákonus énekelte a gyertyaszentelő imát, az Exsultet-et, Itáliában egykor az ún. Exsultet-tekercsről, amely a szöveg előrehaladásával egyre hosszabban lelógott az ambó tetejéről, és innen lobbantotta föl a megszentelt tűzzel, nádszálra (harundo) tűzött, hármas gyertyával a húsvéti lángot. A misében, az Alleluja éneklése alatt gyertyavivők és tömjénfüst kíséretében ide vonult az evangéliumoskönyvvel, és ennek tetejéről szólaltatta meg a napi szakaszt.

A római rítus [rendkívüli formájának] rendtartása és a középkori magyarázók úgy tudják, hogy az evangéliumot észak felé kell olvasni. Ez az énekelt miséken csak a pap félfordulataként érvényesül, de sollemnis miséken ma is látható. Az északi irányt legtöbbször azzal magyarázzák, hogy észak (a mi féltekénken) a naptalan sötétség helye, a parasztházak és egyes templomok ablaktalan oldala, egyszersmind az egykor délről északra terjedő kereszténység szemében a pogányok lakóhelye. Feléjük, a sötétség hatalmai felé kell hirdetni tehát az evangéliumot. Más magyarázók azt emelik ki, hogy a templom déli oldala a férfiak, északi oldala a nők helye. Egyesek szerint a nők eleve kevésbé képesek az ige befogadására, ezért a déli irány a kívánatos, mások szerint a tulajdonképpeni evangéliumot, a föltámadás örömhírét először az apostolok apostola, Mária Magdolna, tehát éppen egy nő hallotta, így az északi irány felel meg neki jobban.

A római Szent Kelemen-bazilika kórusa és szentélye

A római bazilikák azonban mást mondanak. A négy, föntebb idézett templom [a falakon kívüli Szent Lőrinc, a Szent Kelemen, az aventinusi Szent Szabina és a Santa Maria in Cosmedin-bazilikák] tanúsága szerint a lecke-, illetve az evangéliumambó elhelyezkedése nem megállapodott: kettőben az evangéliumambó délen, kettőben északon áll, a leckeambó természetszerűleg mindegyikben a túloldalt épült. Ami a felolvasás helyének kialakításából biztos, az az, hogy az evangéliumot minden esetben befelé (akár délre, akár északra van), tehát a templom közepe felé éneklik. Így ismét előttünk áll a tárgyi és a rubrikális hagyomány szintézise: a templom egésze liturgikus tér, a hagyományos, rubrikáknak megfelelő tájolás és a nép felé fordulás nem zárják ki egymást." (FORRÁS IDE KATTINTVA)

A középkori templomépítészet is világos bizonyságot tesz az evangélium-olvasás irányultságának jelentőségéről. Földváry egy másik cikkében leírja, hogy az evangélium valójában "olyan szöveg, amelyet a keresztény liturgikus érzékelés nem olvasmánynak, tanításnak, hanem epifániának [isteni megnyilatkozásnak, istenjelenésnek] tekint. Az evangéliumot ezért nem a profán irányokból a szent felé fordulva, hanem éppen fordítva, az e világot jelképező nyugat vagy észak felé olvasták. Nagyobb ünnepeken azonban nem a szentélylépcsőtől, hanem – legalábbis a középkorban – a római ambók legközvetlenebb utódját jelentő kórusrekesztőről." (FORRÁS [II,4] IDE KATTINTVA)

Itt veszi át a szót Dr. Jeremy R. Holmes az "A liturgikus észak drakonikus értelmezése" című cikkében (FORRÁS IDE KATTINTVA).

"A rubrikák szerint a pap észak felé olvassa az evangéliumot. Valójában, amit általában az olvasott vagy énekes miséken látunk, az ünnepi mise teljes ceremóniájának tömörített változata, ahol ... a diákonus, egy gyertyás processzió után a templom bal oldalán, közvetlenül észak felé nézve énekli az evangéliumot. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a templomok hagyományosan kelet felé irányulnak, és a kelet fontos, mert a fölkelő nap Krisztus eljövetelét szimbolizálja. De liturgikus szempontból az észak is fontos, mivel az ősi hagyomány szerint az észak a sötétség birodalmát képviseli, ahol az evangélium fénye még nem ragyogott föl. Az evangéliumot észak felé olvassuk , hogy megjelenítsük az Egyház küldetését azokhoz, akik még nem fogadták be az evangélium fényét.

Honnan származik ez a gondolat? Néhány bibliai szöveg jut eszembe. Például Jeremiás 1,14-15: „És mondá az Úr nekem: Észak felől terjed ki a gonosz a föld minden lakóira; mert íme, én összehívom az északi országok minden népségét.” Sok ehhez hasonló bibliai szakasz van, mert Izráel nagy ellenségei, Asszíria és Babilon, az ígéret földjétől északra helyezkedtek el. Ezekiel 8,3 szerint bálványt állítottak föl a templomban, az észak felé néző belső udvarban. Az ilyen elszórt utalások az idő múlásával szilárd hagyománnyá alakultak, így például Bingeni Szent Hildegard misztikus látomásában Scivias rémülettel beszél északról:

'Ah, ah! Északon megtámadtak és elrabolták a szememet és a tudás örömét, teljesen leszakítva a ruhámat. Kidobtak a jogszerű helyemről, és egy másik helyre vezettek, amelyben nem volt szépség és becsület, ahol a legrosszabb szolgálatnak vettettem alá:'

Első pillantásra ez kicsit önkényesnek tűnik. A Szentírás hozzáállása az északhoz nem teljesen következetesen negatív. A napkelet fontossága a Nap útjának nyilvánvaló és dicsőséges tényein alapszik, míg az észak rossz megítélése egy kicsit az ókori földrajzon és Izráel történelmének sanyarú és homályos emlékein nyugszik. A mélyebb megértéshez meg kell kérdőjeleznünk előföltevéseinket. Mit jelent pontosan az észak?

Az ősök természetesen semmit sem tudtak a mágneses északról. Az ég felé nézve találták meg az északot: az elektromos lámpák megjelenése előtt mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az éjszakai égbolt minden csillagképe az északi csillag körül forog. Mivel a Nap fölkelése a nap legfontosabb tényezője, az északi csillag állandó és központi jelenléte az éjszaka nyilvánvaló tényezője; mindjárt a Hold után következik a ragyogásban, de a megbízhatóság szempontjából semmi sem előzi meg. De mi az az északi csillag?

Kiderült, hogy a föld forgása nem teljesen állandó. Kissé ingadozik, ezt a jelenséget „precessziónak” hívják. Tehát körülbelül 26.000 év alatt egy, a föld tengelye mentén húzott vonal  egy teljes kört ír le az égen, és útja alatt különböző csillagok válnak 'sarkcsillaggá', vagyis azzá a csillaggá, amely jelenleg a föld tengelyével egybevág. Ma az északi csillag a Polaris, de 4000 évvel ezelőtt az északi csillag a Thuban volt, mely egy teljesen más csillagképben található. Az egyiptomi templomokat kifejezetten úgy építették, hogy a Thuban a templom egyik oldalán az ajtón keresztül legyen látható. Ha éjszaka kimész a szabadba és megtalálod a Thubant az égen, akkor arra az északi csillagra nézel, amelyikre Ábrahám is fölnézhetett egykor, amikor Isten kihívta őt Babilon Úr nevű városából kb. Kr. e. 2000-ben.

Ez több, mint egy jelentéktelen, apró részlet. Míg a csillagképek neve a görög nevek latin fordítása, addig a görögök a hagyományos csillagképeket az őket is megelőző civilizációktól vették át. Ha fölvázoljuk a hagyományos csillagképeket, akkor a Thuban körül mozognak: más szavakkal, a ma közismert csillagképeket legalább 4000 évvel ezelőtt 'fedezték föl'. Túl régiek ahhoz, hogy a görögök legyenek a 'föltalálóik'.

És ki találta fel őket? Az ókori csillagászat nem ad nevet semmilyen csillagképnek a déli sarktól számított 36. fokon túl, tehát az, aki először föltalálta őket, nem láthatott semmit a túlságosan távoli délen. Ha pontosan tudjuk, milyen messze délre terjedt az éjszakai égboltra való rálátásuk, akkor kikövetkeztethetjük, hogy pontosan mennyire voltak északra: körülbelül a 36. szélességi fok körül helyezkedtek el. Ez túl messze délre van ahhoz, hogy Görögország legyen - és a görögök már a kronológia alapján is kizárhatóak. Másrészt, ez túl messze északra van ahhoz, hogy Egyiptom legyen. Milyen jelentős nép létezett több mint 4000 évvel ezelőtt az északi 36. szélességi fok körül?

A válasz egyszerű: a termékeny félhold nagy civilizációi, a suméroktól kezdve a babilóniaiakig. És valójában tudjuk, hogy a termékeny félhold civilizációi élénk érdeklődést mutattak a csillagászat iránt - ezt bizonyítják a születés-evangélium 'keleti mágusai' is.

Összefoglalva: föltételezzük, hogy észak azt jelenti, hogy a sarkcsillag (ma: Polaris) felé, de az egeket, amint tudjuk, több mint 4000 évvel ezelőtt térképezték föl Sumériában, amikor még a Thuban volt az északi sarkcsillag. De mi az a Thuban? A név az arab sárkány szóból ered, mivel a Thuban a Sárkány (Draco) csillagkép farokrészének csillaga.

Az ősi Babilon csillagászai szerint, akik a legközelebbi tanúi voltak az eredeti sumér hagyományoknak, a Draco csillagkép neve Tiamat volt, ami a tengert és az őskáoszt jelenti. A babiloni mitológia szerint Tiamat az összes istenek anyja volt, de ő ellenük fordult, és egy kígyó formájában megpróbálta fölfalni őket. Marduk azonban megölte egy villámcsapással, majd a testét földarabolta, hogy a földet és az eget belőle megalkossa. Könnyű lenne bebizonyítani, hogy Mózes első könyvének teremtéstörténete kifejezetten azzal a szándékkal íródott, hogy cáfolja a babiloni teremtésmítoszt - lásd, például, hogy ott az egy Isten választja el az ős-óceán vizeit. Vagy ez a mítosz, vagy annak kánaánita változata jelenik meg Izráel Istenére alkalmazva az Ószövetség számos részében, például:

Zsolt 73,13: Te tetted erősséggé erőddel a tengert, összezúztad a sárkányfőket a vizekben. Te törted össze a sárkány fejeit, eledelül adtad őt a szerecsenek népeinek.

Izajás 27,1: Azon a napon meglátogatja az Úr kemény és nagy és erős kardjával a rúdhoz hasonló Leviatán kígyót, a tekergős Leviatán kígyót, és megöli a szörnyet, mely a tengerben vagyon.

Iz 51,9: Kelj föl, kelj föl, öltözzél erősségbe, Úrnak karja! Kelj föl, mint a régi napokban, az elődök idejében. Nem te verted-e le a kevélyt, sebesítetted meg a sárkányt?

Jób 26,12-13: Az ő ereje által hirtelen összegyűltek a tengerek, és bölcsessége leverte a kevélyt. Az ő lelke ékesítette föl az egeket, és ápoló keze hozta létre a tekergős kígyót.

Az ókori görögöknél a Draco-nak pontosan ilyen szerepe volt. Amint Tiamat Marduk és a többi istenek ellen fordult, úgy a görögök is beszámoltak arról az időről, amikor a titánok megkísérelték megdönteni az Olympus isteneit. A csatározás közben egy sárkány megtámadta Athénét, de ő legyilkolta azt, és földobta az égre, ahol a föld tengelye köré csavarodott, hogy így formálja meg a mai csillagképet.

Most már egészen közel állunk az eredeti kérdés megválaszolásához, mivel a szentírástudósok ma általában egyetértenek abban, hogy a Jelenések 12. fejezetének hátterében az a teremtésmítosz áll, melyben Isten harcba bocsátkozik a sárkánnyal. A Jelenések könyve a sárkányt egyértelműen azonosítja 'az ősi kígyóval, aki ördögnek hívatik és Sátánnak'. (Jel 12,9)

Az ősi zsidó értelmezés szerint (lásd például 2Énok 29,1) az Izajás 14,12-15 már azonosítja a Sátánt az északi csillagokkal:

'Hogyan zuhantál alá az égből, hajnali csillag, ki reggel fölkeltél! Lerogytál a földre, ki megsebesítetted vala a nemzeteket! Ki azt mondottad szívedben: Fölmegyek az égbe, az Isten csillagai fölé magasztalom föl királyi székemet, a szövetség hegyén fogok ülni, az északi oldalon. A felhők magassága fölé hágok, hasonló leszek a Fölségeshez. Mindazáltal levonatol a pokolra, a verem mélységébe.'

Ne feledjük, hogy ha ezt a szöveget a Sátánra vonatkoztatjuk, úgy őt a Szentírás olyan csillagként ábrázolja, mely fölkelt az Isten ellen, az északi csillagokkal kerül összefüggésbe, és Tiamat vagy a titánok mítoszához nagyon hasonló módon szenved vereséget.

A Jel 12,1-9 is leírja a Sátán lázadását és vereségét, de ott a sárkány képe már teljesen nyilvánvaló, és a csillagokkal való kapcsolat még világosabb:

'És nagy jel tűnék fel az égen: Egy asszony, kinek öltözete vala a Nap, lábai alatt a Hold, és fején tizenkét csillagú korona. És méhében viselvén, kiálta, szülni akarván, és a szülés gyötrelmeiben vala. És láttaték más jel is az égen; és íme, egy nagy vörös sárkány, hét feje lévén és tíz szarva, és fejein hét korona. És farka maga után voná az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat; és a sárkány a szülendő asszony elé álla, hogy mihelyt szül, az ő fiát megegye. És szüle fiú-magzatot, ki vasvesszővel vala kormányzandó minden pogányokat. És ezen fia elragadtaték Istenhez, és az ő királyi székéhez. És az asszony a pusztába futa, hol helye vala készítve az Istentől, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig. És nagy harc lőn az égben: Mihály és az ő angyalai harcolának a sárkánnyal, és a sárkány hadakozék és az ő angyalai; de ezek nem vehetének erőt, sem helyük nem találtaték többé az égben. És levetteték ama nagy sárkány, a régi kígyó, ki ördögnek és sátánnak neveztetik, ki elcsábítja az egész világot; és a földre vetteték, és vele angyalai is letaszíttattak.'

Úgy tűnik, hogy a földre vetett csillagok a lázadó angyalok, akik a Sátánnal együtt zuhantak alá. Következésképp maga a Sátán egy csillagnak vagy csillagképnek tűnik. Érdekes módon a jel, görögül 'semeion' szó, melyet Szent János apostol a Sátán leírására használ, egy csillagképre is utalhat.

Tekintettel a bizonyítékokra, melyeket a Sátánnak az északkal és a csillagokkal, valamint az ókori mitológia sárkányával való összekapcsolására fölhoztam, nem hiszem, hogy túl nagy ugrás lenne a Draco csillagképet úgy látni, mint amely szimbolikusan a Sátánt jeleníti meg.

Ha a bizonyítékokat még jobban megtámogassam: a hosszú és tekergős Draco csillagkép az Ursa Maior és az Ursa Minor, a Nagy Medve és a Kis Medve csillagképei körül és között tekereg. Ha Draco a földre esne, akkor mindenekelőtt egy nagy és egy kis vadállatot rántana magával, melyek azokkal a karakterekkel azonosak, akikkel a Jelenések 13. fejezetében találkozunk.

Az ókori suméroknak az északi irány azt jelentette, hogy a sárkány felé, aki az ég fölött uralkodott, amikor még mindent sötétség borított. Akkoriban azonban, amikor Isten kihívta Ábrahámot Babilonból, a Thuban elvesztette helyét az éjszakai égbolt középpontjában. Ezt a sárkányt a sumér és bablioni asztrológusok az istenek ellenségeként értelmezték, és a Szentírásban végül Szent János apostol az Isten ellenségével, az ősi kígyóval, a Sátánnal azonosította. A sárkány uralmát azonban végérvényesen megdöntötte Krisztusnak, a keletről fölkelő Napnak föltámadása.

Teljesen megalapozott az az ősi keresztény hagyomány, hogy imádság közben a fölkelő Nap felé kell fordulnunk. Ugyanígy megalapozott az is, hogy imádság közben nem észak, azaz a Draco felé fordulunk, és hogy észak felé hirdetjük az evangéliumot mindazok lelkének és elméjének megvilágosítására, akik még a Sátán uralma alatt állnak.

Pannonhalma (és) a köpködőkobra esete

A köpködőkobrának Afrikában és Ázsiában sok fajtája van, de sajnos már Magyarországon is található belőle néhány, a legveszélyesebb a Szent Márton-hegyen, Pannonhalmán. Természetesen nem őshonos nálunk, a világ más "fertőzött"  területeiről hurcolták be meggondolatlan "értelmiségiek", egyszerre szerzetesek és tanárok. Ez a pannonhalmi kobra – csakúgy, mint fajtársai – félelmetes hatékonysággal és pontossággal tudja mérgét célba juttatni, amely ugyan nem halálos, de könnyen okozhat ideiglenes, vagy akár végleges (ez esetben: lelki) vakságot. Már Jób könyvében is találunk egy próféciát e kígyóról:

"Étke beleiben elváltozik,
áspisok mérgévé lesz bensejében;
a vagyont, amelyet elnyelt, ki kell hánynia,
kihajtja azt Isten a gyomrából." (Jób 20,14–15)

Úgy tűnik, a pannonhalmi kígyó beleiben már annyi vagyon méreg gyülemlett föl (lásd: ITT), hogy köpetének mérgező sugara egészen Párizsig, azon belül pedig egészen a Notre-Dame-székesegyházig is elérhet (lásd: ITT). Mindeközben Pannonhalma házi herpetológusa, Fehérváry Jákó egy hivatalosan félhivatalos hírportálon tart kiselőadásokat a kígyótartásról.

Erről – nem kis iróniával és még több keserűséggel – a csodás Szent Benedek-érem fölirata jut eszembe: "Sunt mala quae libas, ipse venena bibas!" – Rossz az, amit kínálgatsz, idd meg te magad a mérget!"