Az evangélium-olvasás északi irányultságának bibliai, liturgikus és kozmikus alapjai

Ez a bejegyzés amolyan "cut & paste", azaz "kivág és beilleszt" munka, alapvetően két kedves ismerősöm írásaiból van összeollózva. Az egyik Földváry Miklós István, aki nemcsak országosan, de világszinten is a középkori liturgia egyik legnagyobb és leghitelesebb szakértője, a másik pedig Jeremy Holmes, akivel egy ideig együtt hallgattunk posztgraduális teológiát egy külföldi intézményben, most pedig a Catholic College of Wyoming-ban tanít teológiát.

Földváry a klasszikus római bazilikák liturgikus tér-használatáról írott cikkében kihangsúlyozza, hogy az ókori szentélyek, liturgikus terek jellemző berendezései, építményei voltak a lecke- és evangéliumambók (fölolvasó állványok, karzatok). Az evangéliumambóval és azok tájolásával kapcsolatban ezt mondja:

"Az evangéliumambó maga az Úr hegye (mons Domini), ahová az örömhír-hirdetőnek (evangelizans) lába fölhág (vö. Iz 52,7 és Náh 1,15). Háromszögletű alakjával ezt idézi, és tudnunk kell, hogy a patrisztikus exegézis szerint a hegy mindenkor az apostolok vagy evangelisták jelképe. Az evangéliumambó kiváltságos módon kötődik használójához, a diákonushoz (hiszen a teljes formájú, sollemnis miséken ő az evangélium olvasója), így elmaradhatatlan kiegészítője tőle jobbra, azaz nyugatra a húsvéti gyertya oszlopa. Nagyszombaton az evangéliumambóról diákonus énekelte a gyertyaszentelő imát, az Exsultet-et, Itáliában egykor az ún. Exsultet-tekercsről, amely a szöveg előrehaladásával egyre hosszabban lelógott az ambó tetejéről, és innen lobbantotta föl a megszentelt tűzzel, nádszálra (harundo) tűzött, hármas gyertyával a húsvéti lángot. A misében, az Alleluja éneklése alatt gyertyavivők és tömjénfüst kíséretében ide vonult az evangéliumoskönyvvel, és ennek tetejéről szólaltatta meg a napi szakaszt.

A római rítus [rendkívüli formájának] rendtartása és a középkori magyarázók úgy tudják, hogy az evangéliumot észak felé kell olvasni. Ez az énekelt miséken csak a pap félfordulataként érvényesül, de sollemnis miséken ma is látható. Az északi irányt legtöbbször azzal magyarázzák, hogy észak (a mi féltekénken) a naptalan sötétség helye, a parasztházak és egyes templomok ablaktalan oldala, egyszersmind az egykor délről északra terjedő kereszténység szemében a pogányok lakóhelye. Feléjük, a sötétség hatalmai felé kell hirdetni tehát az evangéliumot. Más magyarázók azt emelik ki, hogy a templom déli oldala a férfiak, északi oldala a nők helye. Egyesek szerint a nők eleve kevésbé képesek az ige befogadására, ezért a déli irány a kívánatos, mások szerint a tulajdonképpeni evangéliumot, a föltámadás örömhírét először az apostolok apostola, Mária Magdolna, tehát éppen egy nő hallotta, így az északi irány felel meg neki jobban.

A római Szent Kelemen-bazilika kórusa és szentélye

A római bazilikák azonban mást mondanak. A négy, föntebb idézett templom [a falakon kívüli Szent Lőrinc, a Szent Kelemen, az aventinusi Szent Szabina és a Santa Maria in Cosmedin-bazilikák] tanúsága szerint a lecke-, illetve az evangéliumambó elhelyezkedése nem megállapodott: kettőben az evangéliumambó délen, kettőben északon áll, a leckeambó természetszerűleg mindegyikben a túloldalt épült. Ami a felolvasás helyének kialakításából biztos, az az, hogy az evangéliumot minden esetben befelé (akár délre, akár északra van), tehát a templom közepe felé éneklik. Így ismét előttünk áll a tárgyi és a rubrikális hagyomány szintézise: a templom egésze liturgikus tér, a hagyományos, rubrikáknak megfelelő tájolás és a nép felé fordulás nem zárják ki egymást." (FORRÁS IDE KATTINTVA)

A középkori templomépítészet is világos bizonyságot tesz az evangélium-olvasás irányultságának jelentőségéről. Földváry egy másik cikkében leírja, hogy az evangélium valójában "olyan szöveg, amelyet a keresztény liturgikus érzékelés nem olvasmánynak, tanításnak, hanem epifániának [isteni megnyilatkozásnak, istenjelenésnek] tekint. Az evangéliumot ezért nem a profán irányokból a szent felé fordulva, hanem éppen fordítva, az e világot jelképező nyugat vagy észak felé olvasták. Nagyobb ünnepeken azonban nem a szentélylépcsőtől, hanem – legalábbis a középkorban – a római ambók legközvetlenebb utódját jelentő kórusrekesztőről." (FORRÁS [II,4] IDE KATTINTVA)

Itt veszi át a szót Dr. Jeremy R. Holmes az "A liturgikus észak drakonikus értelmezése" című cikkében (FORRÁS IDE KATTINTVA).

"A rubrikák szerint a pap észak felé olvassa az evangéliumot. Valójában, amit általában az olvasott vagy énekes miséken látunk, az ünnepi mise teljes ceremóniájának tömörített változata, ahol ... a diákonus, egy gyertyás processzió után a templom bal oldalán, közvetlenül észak felé nézve énekli az evangéliumot. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a templomok hagyományosan kelet felé irányulnak, és a kelet fontos, mert a fölkelő nap Krisztus eljövetelét szimbolizálja. De liturgikus szempontból az észak is fontos, mivel az ősi hagyomány szerint az észak a sötétség birodalmát képviseli, ahol az evangélium fénye még nem ragyogott föl. Az evangéliumot észak felé olvassuk , hogy megjelenítsük az Egyház küldetését azokhoz, akik még nem fogadták be az evangélium fényét.

Honnan származik ez a gondolat? Néhány bibliai szöveg jut eszembe. Például Jeremiás 1,14-15: „És mondá az Úr nekem: Észak felől terjed ki a gonosz a föld minden lakóira; mert íme, én összehívom az északi országok minden népségét.” Sok ehhez hasonló bibliai szakasz van, mert Izráel nagy ellenségei, Asszíria és Babilon, az ígéret földjétől északra helyezkedtek el. Ezekiel 8,3 szerint bálványt állítottak föl a templomban, az észak felé néző belső udvarban. Az ilyen elszórt utalások az idő múlásával szilárd hagyománnyá alakultak, így például Bingeni Szent Hildegard misztikus látomásában Scivias rémülettel beszél északról:

'Ah, ah! Északon megtámadtak és elrabolták a szememet és a tudás örömét, teljesen leszakítva a ruhámat. Kidobtak a jogszerű helyemről, és egy másik helyre vezettek, amelyben nem volt szépség és becsület, ahol a legrosszabb szolgálatnak vettettem alá:'

Első pillantásra ez kicsit önkényesnek tűnik. A Szentírás hozzáállása az északhoz nem teljesen következetesen negatív. A napkelet fontossága a Nap útjának nyilvánvaló és dicsőséges tényein alapszik, míg az észak rossz megítélése egy kicsit az ókori földrajzon és Izráel történelmének sanyarú és homályos emlékein nyugszik. A mélyebb megértéshez meg kell kérdőjeleznünk előföltevéseinket. Mit jelent pontosan az észak?

Az ősök természetesen semmit sem tudtak a mágneses északról. Az ég felé nézve találták meg az északot: az elektromos lámpák megjelenése előtt mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az éjszakai égbolt minden csillagképe az északi csillag körül forog. Mivel a Nap fölkelése a nap legfontosabb tényezője, az északi csillag állandó és központi jelenléte az éjszaka nyilvánvaló tényezője; mindjárt a Hold után következik a ragyogásban, de a megbízhatóság szempontjából semmi sem előzi meg. De mi az az északi csillag?

Kiderült, hogy a föld forgása nem teljesen állandó. Kissé ingadozik, ezt a jelenséget „precessziónak” hívják. Tehát körülbelül 26.000 év alatt egy, a föld tengelye mentén húzott vonal  egy teljes kört ír le az égen, és útja alatt különböző csillagok válnak 'sarkcsillaggá', vagyis azzá a csillaggá, amely jelenleg a föld tengelyével egybevág. Ma az északi csillag a Polaris, de 4000 évvel ezelőtt az északi csillag a Thuban volt, mely egy teljesen más csillagképben található. Az egyiptomi templomokat kifejezetten úgy építették, hogy a Thuban a templom egyik oldalán az ajtón keresztül legyen látható. Ha éjszaka kimész a szabadba és megtalálod a Thubant az égen, akkor arra az északi csillagra nézel, amelyikre Ábrahám is fölnézhetett egykor, amikor Isten kihívta őt Babilon Úr nevű városából kb. Kr. e. 2000-ben.

Ez több, mint egy jelentéktelen, apró részlet. Míg a csillagképek neve a görög nevek latin fordítása, addig a görögök a hagyományos csillagképeket az őket is megelőző civilizációktól vették át. Ha fölvázoljuk a hagyományos csillagképeket, akkor a Thuban körül mozognak: más szavakkal, a ma közismert csillagképeket legalább 4000 évvel ezelőtt 'fedezték föl'. Túl régiek ahhoz, hogy a görögök legyenek a 'föltalálóik'.

És ki találta fel őket? Az ókori csillagászat nem ad nevet semmilyen csillagképnek a déli sarktól számított 36. fokon túl, tehát az, aki először föltalálta őket, nem láthatott semmit a túlságosan távoli délen. Ha pontosan tudjuk, milyen messze délre terjedt az éjszakai égboltra való rálátásuk, akkor kikövetkeztethetjük, hogy pontosan mennyire voltak északra: körülbelül a 36. szélességi fok körül helyezkedtek el. Ez túl messze délre van ahhoz, hogy Görögország legyen - és a görögök már a kronológia alapján is kizárhatóak. Másrészt, ez túl messze északra van ahhoz, hogy Egyiptom legyen. Milyen jelentős nép létezett több mint 4000 évvel ezelőtt az északi 36. szélességi fok körül?

A válasz egyszerű: a termékeny félhold nagy civilizációi, a suméroktól kezdve a babilóniaiakig. És valójában tudjuk, hogy a termékeny félhold civilizációi élénk érdeklődést mutattak a csillagászat iránt - ezt bizonyítják a születés-evangélium 'keleti mágusai' is.

Összefoglalva: föltételezzük, hogy észak azt jelenti, hogy a sarkcsillag (ma: Polaris) felé, de az egeket, amint tudjuk, több mint 4000 évvel ezelőtt térképezték föl Sumériában, amikor még a Thuban volt az északi sarkcsillag. De mi az a Thuban? A név az arab sárkány szóból ered, mivel a Thuban a Sárkány (Draco) csillagkép farokrészének csillaga.

Az ősi Babilon csillagászai szerint, akik a legközelebbi tanúi voltak az eredeti sumér hagyományoknak, a Draco csillagkép neve Tiamat volt, ami a tengert és az őskáoszt jelenti. A babiloni mitológia szerint Tiamat az összes istenek anyja volt, de ő ellenük fordult, és egy kígyó formájában megpróbálta fölfalni őket. Marduk azonban megölte egy villámcsapással, majd a testét földarabolta, hogy a földet és az eget belőle megalkossa. Könnyű lenne bebizonyítani, hogy Mózes első könyvének teremtéstörténete kifejezetten azzal a szándékkal íródott, hogy cáfolja a babiloni teremtésmítoszt - lásd, például, hogy ott az egy Isten választja el az ős-óceán vizeit. Vagy ez a mítosz, vagy annak kánaánita változata jelenik meg Izráel Istenére alkalmazva az Ószövetség számos részében, például:

Zsolt 73,13: Te tetted erősséggé erőddel a tengert, összezúztad a sárkányfőket a vizekben. Te törted össze a sárkány fejeit, eledelül adtad őt a szerecsenek népeinek.

Izajás 27,1: Azon a napon meglátogatja az Úr kemény és nagy és erős kardjával a rúdhoz hasonló Leviatán kígyót, a tekergős Leviatán kígyót, és megöli a szörnyet, mely a tengerben vagyon.

Iz 51,9: Kelj föl, kelj föl, öltözzél erősségbe, Úrnak karja! Kelj föl, mint a régi napokban, az elődök idejében. Nem te verted-e le a kevélyt, sebesítetted meg a sárkányt?

Jób 26,12-13: Az ő ereje által hirtelen összegyűltek a tengerek, és bölcsessége leverte a kevélyt. Az ő lelke ékesítette föl az egeket, és ápoló keze hozta létre a tekergős kígyót.

Az ókori görögöknél a Draco-nak pontosan ilyen szerepe volt. Amint Tiamat Marduk és a többi istenek ellen fordult, úgy a görögök is beszámoltak arról az időről, amikor a titánok megkísérelték megdönteni az Olympus isteneit. A csatározás közben egy sárkány megtámadta Athénét, de ő legyilkolta azt, és földobta az égre, ahol a föld tengelye köré csavarodott, hogy így formálja meg a mai csillagképet.

Most már egészen közel állunk az eredeti kérdés megválaszolásához, mivel a szentírástudósok ma általában egyetértenek abban, hogy a Jelenések 12. fejezetének hátterében az a teremtésmítosz áll, melyben Isten harcba bocsátkozik a sárkánnyal. A Jelenések könyve a sárkányt egyértelműen azonosítja 'az ősi kígyóval, aki ördögnek hívatik és Sátánnak'. (Jel 12,9)

Az ősi zsidó értelmezés szerint (lásd például 2Énok 29,1) az Izajás 14,12-15 már azonosítja a Sátánt az északi csillagokkal:

'Hogyan zuhantál alá az égből, hajnali csillag, ki reggel fölkeltél! Lerogytál a földre, ki megsebesítetted vala a nemzeteket! Ki azt mondottad szívedben: Fölmegyek az égbe, az Isten csillagai fölé magasztalom föl királyi székemet, a szövetség hegyén fogok ülni, az északi oldalon. A felhők magassága fölé hágok, hasonló leszek a Fölségeshez. Mindazáltal levonatol a pokolra, a verem mélységébe.'

Ne feledjük, hogy ha ezt a szöveget a Sátánra vonatkoztatjuk, úgy őt a Szentírás olyan csillagként ábrázolja, mely fölkelt az Isten ellen, az északi csillagokkal kerül összefüggésbe, és Tiamat vagy a titánok mítoszához nagyon hasonló módon szenved vereséget.

A Jel 12,1-9 is leírja a Sátán lázadását és vereségét, de ott a sárkány képe már teljesen nyilvánvaló, és a csillagokkal való kapcsolat még világosabb:

'És nagy jel tűnék fel az égen: Egy asszony, kinek öltözete vala a Nap, lábai alatt a Hold, és fején tizenkét csillagú korona. És méhében viselvén, kiálta, szülni akarván, és a szülés gyötrelmeiben vala. És láttaték más jel is az égen; és íme, egy nagy vörös sárkány, hét feje lévén és tíz szarva, és fejein hét korona. És farka maga után voná az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat; és a sárkány a szülendő asszony elé álla, hogy mihelyt szül, az ő fiát megegye. És szüle fiú-magzatot, ki vasvesszővel vala kormányzandó minden pogányokat. És ezen fia elragadtaték Istenhez, és az ő királyi székéhez. És az asszony a pusztába futa, hol helye vala készítve az Istentől, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig. És nagy harc lőn az égben: Mihály és az ő angyalai harcolának a sárkánnyal, és a sárkány hadakozék és az ő angyalai; de ezek nem vehetének erőt, sem helyük nem találtaték többé az égben. És levetteték ama nagy sárkány, a régi kígyó, ki ördögnek és sátánnak neveztetik, ki elcsábítja az egész világot; és a földre vetteték, és vele angyalai is letaszíttattak.'

Úgy tűnik, hogy a földre vetett csillagok a lázadó angyalok, akik a Sátánnal együtt zuhantak alá. Következésképp maga a Sátán egy csillagnak vagy csillagképnek tűnik. Érdekes módon a jel, görögül 'semeion' szó, melyet Szent János apostol a Sátán leírására használ, egy csillagképre is utalhat.

Tekintettel a bizonyítékokra, melyeket a Sátánnak az északkal és a csillagokkal, valamint az ókori mitológia sárkányával való összekapcsolására fölhoztam, nem hiszem, hogy túl nagy ugrás lenne a Draco csillagképet úgy látni, mint amely szimbolikusan a Sátánt jeleníti meg.

Ha a bizonyítékokat még jobban megtámogassam: a hosszú és tekergős Draco csillagkép az Ursa Maior és az Ursa Minor, a Nagy Medve és a Kis Medve csillagképei körül és között tekereg. Ha Draco a földre esne, akkor mindenekelőtt egy nagy és egy kis vadállatot rántana magával, melyek azokkal a karakterekkel azonosak, akikkel a Jelenések 13. fejezetében találkozunk.

Az ókori suméroknak az északi irány azt jelentette, hogy a sárkány felé, aki az ég fölött uralkodott, amikor még mindent sötétség borított. Akkoriban azonban, amikor Isten kihívta Ábrahámot Babilonból, a Thuban elvesztette helyét az éjszakai égbolt középpontjában. Ezt a sárkányt a sumér és bablioni asztrológusok az istenek ellenségeként értelmezték, és a Szentírásban végül Szent János apostol az Isten ellenségével, az ősi kígyóval, a Sátánnal azonosította. A sárkány uralmát azonban végérvényesen megdöntötte Krisztusnak, a keletről fölkelő Napnak föltámadása.

Teljesen megalapozott az az ősi keresztény hagyomány, hogy imádság közben a fölkelő Nap felé kell fordulnunk. Ugyanígy megalapozott az is, hogy imádság közben nem észak, azaz a Draco felé fordulunk, és hogy észak felé hirdetjük az evangéliumot mindazok lelkének és elméjének megvilágosítására, akik még a Sátán uralma alatt állnak.