"Inebriabuntur ab ubertate domus tuae, et torrente voluptatis tuae potabis eos; quoniam apud te est fons vitae, et in lumine tuo videbimus lumen." (Ps. 35,9-10)

vasárnap, február 06, 2022

"Elveszett" januári Mária ünnepünk: A Boldogságos Szűz Mária eljegyzése Szent Józseffel (január 23.)

A szóban forgó ünnep, melyet egykor Mária menyasszonyságának, illetve Mária menyegzőjének ünnepe néven is emlegetett a jámbor nép, soha nem volt egyetemes és kötelező ünnepe a római egyháznak. Egyes területeken és közösségekben külön engedéllyel, illetve fogadalmi jelleggel ülték meg a napot.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a Mária-tiszteletéről híres Magyarországon sem volt ismeretlen az ünnep. Buda 1686-os fölszabadításakor a lánglelkű Avianói Boldog Márk katonái élén úgy tört be a várba, hogy a kezében tartott dárda hegyén ott díszelgett Szent József és a Boldogságos Szűz képe. A győzelem után fölajánlották az országot Szent Józsefnek, akit ezután a Habsburg Monarchiában kiemelt népszerűség övezett.  Ehhez nagyban hozzájárult, hogy I. Lipót (1657–1705) József nevű fia, a trónörökös, Szent József közbenjárására fogant és született meg. A hálás király kérésére Boldog XI. Ince pápa (1676–89) engedélyezte a Boldogságos Szűz Mária eljegyzésének ünnepét a Habsburg Birodalom országaiban.

Michael P. Foley cikke alapján (newliturgicalmovement) a következőképpen foglalhatjuk össze az ünnep kialakulását és tartalmát:

Sok lelki gazdagsága ellenére a mi Urunk Édesanyja és nevelőatyja házassága tiszteletére tartott liturgikus ünnep kialakulása hosszú ideig tartott, és bizonyos tekintetben ez a fejlődési folyamat még mindig nem teljes. Jean Gerson, a Párizsi Egyetem tanára és kancellárja (1363–1429) volt a jozefita jámborság egyik fő úttörője, s csak az 1400-as évek elején írta meg Szent József eljegyzése ünnepének Offíciumát. Gerson előterjesztése az volt, hogy ádvent 3. hetének csütörtökén különleges fogadalmi ünnepet üljenek József és Mária tiszteletére, de hogy az ünnepet valaha megünnepelték-e és mikor, az nem teljesen világos.

Az első kifejezett ünnepet Mária és József házasságkötésének tiszteletére 1517. október 22-én a Valois Szent Johanna (1464–1505) által alapított Angyali Üdvözlet Nővérei ünnepelték; ez azonban kizárólag a Boldogságos Szüzet tisztelte, és így nem felelt meg Gerson eredeti szándékának. Ugyanez vonatkozik Szűz Mária eljegyzésének ünnepére is, amelyet a ferencesek március 7-én ünnepeltek, miután 1537-ben engedélyt kaptak erre, és amelyet a szerviták nagyjából ugyanebben az időben, március 8-án kezdtek ünnepelni. 1556-ban az Arras-i egyházmegye január 23-án megalapította Szűz Mária eljegyzésének saját ünnepét, amely Pierre Doré domonkos liturgikus zeneszerzőnek köszönhetően már Gerson elképzelését követte, amennyiben a szűzi menyasszonyt és a tisztaságos vőlegényt egyaránt ünnepelte.

Az ötlet és a dátum máshol is gyökeret vert, bár más dátumokat is használtak, Morvaországban például július 18-át. A tridenti zsinat utáni revíziók azonban az ünnepet ismét csak Mária ünnepévé tették; a XVIII. századtól kezdve Szent Józsefről csak a szentmisében, a vesperásban és laudesben lehetett megemlékezni különleges kiváltság alapján. Szerencsére Szent X. Piusz reformjával a Szent Józsefről való megemlékezés (melyet a március 19-i ünnepéről vettek) kötelező része lett a szentmisének, és ennek hivatalos címe már név szerint is megemlíti Szent Józsefet.

A Szentszék eleinte vonakodott jóváhagyni a Szent Szűz eljegyzése ünnepének terjedését, 1655-ben például megtagadta Spanyolországtól az erre kért engedélyt. Róma azonban végül fokozatosan engedni kényszerült először a Habsburg Monarchiának (1678), majd Spanyolországnak és a Német Birodalomnak (1680), a Szentföldnek (1689), a cisztercieknek (1702), Toszkánának (1720), a Pápai Államnak (1725), az Amerikai Egyesült Államoknak (1840) stb. Lényegében a Szentszék engedélyezte az ünnepet bármely egyházmegyének vagy szerzetesi közösségnek, amely ezt kérte. Január 23-a volt a leggyakoribb dátum, bár Franciaország és Kanada január 22-én tartották az ünnepet, a spanyol nyelvű országok pedig november 26-án ülték, nehogy összeütközésbe kerüljön Szent Ildefonz és Peñaforti Szent Rajmund ünnepével. Bár az ünnep soha nem szerepelt a római rítus általános vagy egyetemes naptárában, meglehetősen gyakori volt a II. vatikáni zsinat előtt.

A Szentszék viszonylag nyitott politikája egészen 1961-ig folytatódott, amikor is az eljövendő dolgok előhírnökeként a Szent Rítuskongregáció eltávolította az ünnepet bizonyos naptárakból, hacsak a helyi közösség nem tudott valami különleges kapcsolatot kimutatni vele kapcsolatban. Ez a törvény elvileg továbbra is érvényben van. Például 1989-ben Szent József Oblátusai engedélyt kaptak arra, hogy január 23-án ünnepeljék Mária és József szentséges menyegzőjét, de csak különlegesen elkötelezett jozefita lelkiségük miatt. Ennek a politikának az eredményeként a mai katolikusok túlnyomó többsége soha nem hallott az ünnepről.

Pontosan mit jelent itt a menyegző? A Krisztus korabeli zsidóság a házasságot két különböző szakaszban kötötte meg. Az elsőben a jegyespár (vagy annak családja) a frigyhez megadta a beleegyezését (általában hallgatólagosan), aláírták a házassági szerződést, és átadták a jegygyűrűt (vagy valamilyen eljegyzési ajándékot) a menyasszonynak. A kiddusin, ahogy héberül nevezik, sokkal több, mint eljegyzés, puszta ígéret a házasságra. A mózesi törvény szerint az olyan nőt, akinek jegyese meghalt, özvegynek tekintették, és tényleges válás (mint amilyenre Szent József rövid ideig gondolt, miután felfedezte, hogy Mária gyermeket fogant) kellett ahhoz, hogy föloldja a kiddusin által létrehozott köteléket. A kiddusin tehát lényegében házassági aktus.

A kiddusin után a jegyesek továbbra is külön éltek, hogy fölkészülhessenek új életükre. Néha a férjnek annyi pénzt kellett megtakarítania, hogy kifizethesse az ún. kendőpénzt; máskor a még túl fiatal menyasszonynak megadta a lehetőséget, hogy "beérjen" a házasságra. Ez a felkészülési időszak akár egy évig is eltarthatott, bár az átlagos idő körülbelül három hónap volt. Amikor minden készen állt, a férj ünnepélyesen a feleség otthonához vonult, majd hivatalosan, "körmenetben" hazavitte őt a saját hajlékába. A házasság végső megpecsételése általában nem sokkal ezután következett be, majd következett a lakodalom (nisszuin), mint például a kánai menyegző (Jn 2,1–11). Az okos és balga szüzekről szóló példázatban (Mt 25,1–13) tíz koszorúslány várja a vőlegényt a menyasszony otthonába, ahonnan lámpásokkal kivilágított körmenet indult a házához.

Az eljegyzés ünnepe tehát József és Mária de facto házassági évfordulóját ünnepli, mert a kiddusinjukról emlékezik meg. A katolikus irodalom történelmileg előnyben részesíti a "jegyesség" és "jegyes" kifejezéseket az "esküvő" és "férj/feleség" helyett, mivel hagyományosan az előbbi két kifejezés olyan törvényes nászt jelez, amelyet még nem háltak el.

Amint azt a nagyszerű mariológus, Brand Pitre írja: "Az Ószövetség lényegében Isten kiddusinja népével, Krisztus virágvasárnapi bevonulása Jeruzsálembe a körmenet, keresztre feszítése a házassági szövetség megkötése (utolsó szavai: „Beteljesedett!” [Jn 19,30]), a Jelenések könyvében szereplő Bárány menyegzője pedig a dicsőséges lakodalom. (Brand Pitre, Jesus the Bridegroom: The Greatest Love Story Ever Told: Image, 2018)

II. János Pál pápa – noha az ünnepet ő sem tetette vissza a római misekönyvbe – nagyon szépen ír Mária és József eljegyzéséről, menyegzőjéről:

"Amikor az üdvtörténet döntő pillanatában Isten kinyilvánítja az emberek iránti szeretetét az Ige odaajándékozásán keresztül, éppen Mária és József házassága valósítja meg a teljes szabadságban történő házassági önátadást, a szeretet elfogadásában és kinyilvánításában... Így – amint az Ószövetség kezdetén is – egy házaspár áll az Újszövetség küszöbén. Amíg azonban Ádám és Éva házassága a bűn forrásává vált, amely elárasztotta a földet; Mária és József házassága azt a csúcspontot jelenti, ahonnan a szentség szétárad az egész világra. Üdvösségünk szerzője ezzel a szűzi és szent szövetséggel indította el megmentésünk művét, hogy nyilvánvaló legyen mindenható akarata: tisztuljon és szentelődjék meg a család, a szeretet szentélye és az élet bölcsője." (Redemptoris Custos, II. János Pál pápa apostoli buzdítása, 1989. augusztus 15.)

Végül megjegyzem: a külföldről haszonszerzés reményében importált, kultúridegen Valentin(Bálint)-nap helyett mondjuk lehetne ez a szerelmesek napja, amikor a szerelmespárok, jegyesek, házastársak megajándékozzák egymást.

Az ünnep 1961 előtti szövegei lényegében megegyeznek a kisasszony-napi (szeptember 8-i) miseszövegekkel, kivéve az evangéliumot és a saját könyörgéseket (kiegészítve Szent József és Szent Emerencia megemlékezéseivel).

Missa in festo Desponsationis B. Mariæ Virginis (die 23. Ianuarii)

    Introitus (Officium)
Salve, sancta Parens, eníxa puérpera Regem: qui cælum terrámque regit in sǽcula sæculórum. V. Eructávit cor meum verbum bonum: dico ego ópera mea Regi. V. Glória Patri. Salve, sancta Parens...

    Collecta
Fámulis tuis, quǽsumus, Dómine, cæléstis grátiæ munus impertíre: ut, quibus beátæ Vírginis partus éxstitit salútis exórdium; Desponsatiónis eius votíva solémnitas pacis tríbuat increméntum. Per Dóminum.
    Commemoratio S. Ioseph
Sanctíssimæ Genitrícis tuæ sponsi, quǽsumus, Dómine, méritis adiuvémur: ut quod possibílitas nostra non óbtinet, eius nobis intercessióne donétur. Qui vivis et regnas.
    Commemoratio S. Emerentianæ
Indulgéntiam nobis, quǽsumus, Dómine, beáta Emerentiána, Virgo et Martyr implóret: quæ tibi grata semper éxstitit et méito castitátis, et tuæ professióne virtútis. Per Dóminum.

    Léctio libri Sapiéntiæ (Prov. 8,22-35)
Dóminus possédit me in inítio viárum suárum, ántequam quidquam fáceret a princípio. Ab ætérno ordináta sum, et ex antíquis, ántequam terra fíeret. Nondum erant abýssi, et ego iam concépta eram: necdum fontes aquárum erúperant: necdum montes gravi mole constíterant: ante colles ego parturiébar: adhuc terram non fécerat, et flúmina, et cárdines orbis terræ. Quando præparábat cælos, áderam: quando certa lege et gyro vallábat abýssos: quando ǽthera firmábat sursum, et librábat fontes aquárum: quando circúmdabat mari términum suum et legem ponébat aquis, ne transírent fines suos: quando appendébat fundaménta terræ. Cum eo eram cuncta compónens: et delectábar per síngulos dies, ludens coram eo omni témpore: ludens in orbe terrárum: et delíciæ meæ esse cum fíliis hóminum. Nunc ergo, fílii, audíte me: Beáti, qui custódiunt vias meas. Audíte disciplínam, et estóte sapiéntes, et nolíte abiícere eam. Beátus homo, qui audit me, et qui vígilat ad fores meas quotídie, et obsérvat ad postes óstii mei. Qui me invénerit, invéniet vitam, et háuriet salútem a Dómino.

    Graduale
Benedícta et venerábilis es, Virgo María, quæ sine tactu pudóris invénta es Mater Salvatóris. V. Virgo Dei Génetrix, quem totus non capit orbis, in tua se clausit víscera factus homo.

    Alleluia
Allelúia, allelúia. V. Felix es, sacra Virgo María, et omni laude digníssima: quia ex te orrtus est sol iustítiæ, Christus, Deus noster. Allelúia.

    Sequéntia sancti Evangélii secúndum Matthǽum (Matth. 1,18-21)
Cum esset desponsáta Mater Iesu María Ioseph, ántequam convenírent, invénta est in útero habens de Spíritu Sancto. Ioseph autem, vir eius, cum esset iustus, et nollet eam tradúcere, vóluit occúlte dimíttere eam. Hæc autem eo cogitánte, ecce, Ángelus Dómini appáruit in somnis ei, dicens: Ioseph, fili David, noli timére accípere Maríam cóniugem tuam: quod enim in ea natum est, de Spíritu Sancto est. Páriet autem fílium, et vocábis nomen eius Iesum: ipse enim salvum fáciet pópulum suum a peccátis eórum.
    Credo.

    Offertorium
Beáta es, Virgo María, quæ ómnium portásti Creatórem: genuísti qui te fecit, et in ætérnum
pérmanes virgo.

    Secreta
Unigéniti tui, Dómine, nobis succúrrat humánitas: ut qui natus de Vírgine, matris integritátem non mínuit, sed sacrávit; in Desponsatiónis eius sollémniis, nostris nos piáculis éxuens, oblatiónem nostram tibi fáciat accéptam Iesus Christus, Dóminus noster: Qui tecum vivit et regnat.
    Commemoratio S. Ioseph
Débitum tibi, Dómine, nostræ rédimus servitútis, supplíciter exorántes: ut suffrágiis beáti Ioseph, Sponsi Genitrícis Fílii tui, Iesu Christi, Dómini nostri, in nobis tua múnera tueáris, ob cuius venerándam commemoratiónem, laudis tibi hóstias immolámus. Per eúndem Dóminum.
    Commemoratio S. Emerentianæ
Hóstias tibi, Dómine, beátæ Emerentiánæ, Vírginis et Mártyris tuæ dicátas méritis, benígnus assúme: et ad perpétuum nobis tríbue proveníre subsídium. Per Dóminum.

    Præfatio de B. Maria: Et te in Desponsatióne.

    Communio
Beáta víscera Maríæ Vírginis, quæ portavérunt ætérni Patris Fílium.

    Postcommunio
Súmpsimus, Dómine, celebritátis ánnuæ votíva sacraménta: præsta, quǽsumus, ut et témporális vitæ nobis remédia prǽbeant, et ætérnæ. Per Dóminum.
    Commemoratio S. Ioseph
Adésto nobis, quǽsumus, miséricors Deus: et intercedénte pro nobis beáto Ioseph Confessóre, tua circa nos propitiátus dona custódi. Per Dóminum.
    Commemoratio S. Emerentianæ
Divíni múneris largitáte satiáti, quǽsumus, Dómine, Deus noster: ut, intercedénte betáta Emerentiána, Vírgine et Mártyre tua, in eius semper participatióne vivámus. Per Dóminum.

péntek, február 04, 2022

A birétum – ártalmatlan haszontalanság vagy a szakadár szellem infernális jelképe?


Soha nem gondoltam volna, hogy valaha önálló bejegyzést írok a birétumról, mivel nem sokkal tartom szimpatikusabb viseletnek, mint mondjuk a lezsírosodott lederhosent (rövid alpesi bőrgatyát) vagy a fölül buggyos, alul szűk „háremnadrágot” magas sarkúval. Ráadásul modern, a késő barokk korból származó formájában tökéletesen haszontalan: télen hideg, nyáron meleg. Nem vádolhat tehát senki elfogultsággal.

A jelenlegi pápa Traditionis Custodes kezdetű motu propriója már önmagában is elég abszurd dokumentum, de vannak még ennél is abszurdabb következményei, és itt most nemcsak Roche érsek keresetlen Válaszaira (Responsa) gondolok, hanem arra, hogy egyes egyházmegyékben a dokumentum helyi implementációjának részeként betiltották a birétum viselését. A történelmi igazságszolgáltatás érdekében név szerint is meg kell e (túl)buzgó főpásztorokat említeni: pl. Ángel Ríos Matos, a Puerto Rico-i Mayagüez püspöke és John Eric Stowe, Lexington (Kentucky, USA) püspöke. Megjegyzem: ők ketten nemcsak a birétumot, hanem a manipulust és a római szabású (köznyelven: hegedűtok) miseruhát is betiltották az egyházmegyéjükben. Punktum. Nincs apelláta. Hogy a klerikus divatrendőrségnek miért éppen ezek a ruhadarabok estek áldozatul, és nem az olcsó, alaktalan, 100% poliészter, szivárványos, miseruhának csúfolt lebernyegek vagy a pápai miséken koncelebráló papok által viselt havannakalapok és baseballsapkák, az nem teljesen világos.

Na de mi is ez a birétumnak nevezett furcsa papi fejfedő? Etimológiai értelemben a birétum valószínűleg olasz közvetítéssel hozzánk érkezett görög-latin eredetű szó, és az ókori Rómában népszerű csuklyás köpenyre (birrus) vezethető vissza, mely az eredeti vagy gyakori színe alapján alighanem a görög pyrros (tűz-színű = kb. narancssárga) szóból származtatható. Az éghajlat miatt bő és általában fehér ruhákban járó rómaiak között népszerűek voltak ezek a laza, különböző hosszúságú és az esős, szeles idő ellen csuklyával ellátott (a fiatal generációknak: kapucnis) felöltők, köpenyek, melyek gyakorlati hasznuk mellett kis színt is vittek az öltözködésbe. A csuklya azért is volt fontos, mert a rómaiak rendkívül ritkán viseltek fejfedőt: kalapot vagy sapkát. A csuklyás felöltőnek többféle formája volt, ezeket hosszuktól, szabásuktól függően többféle névvel illették: cucullus, birrus, paenula, alicula stb.


Nem világos, hogy a római „esőköpenyből” hogyan lett kalap; egyrészt a csuklya – gondolom – elkezdett önálló életet élni, szilárdabb alakot ölteni, hogy ne mondjam: „fejfedősödni”, másrészt – az eredetre utalva – a köpeny nevét kezdték használni az idővel különvált sapkára is. Az bizonyos, hogy még a középkorban is messze a legelterjedtebb és legnépszerűbb fejfedők a kámzsa és csuklya voltak, beltéren fejfedőt hordani pedig javarészt csak a kiváltságosaknak volt megengedett, s általában valamilyen méltóságnak, előkelőségnek, hivatalnak, státusznak volt a jele. Konkrét adataink vannak arra nézve, hogy a klerikusoknak pl. az akkoriban igen népszerű főkötőt (coyphae) is sokáig tilos volt hordani, kivéve, ha úton voltak.

főkötő (coif), alighanem ennek téli megfelelője a pápai camauro (lásd az utolsó képen!)

A klerikusok a négy fal között általában fedetlen fővel jártak (főleg elöljáró jelenlétében), max. a tonzúrájukat fedhették be pileólussal (olaszul: zucchetto), illetve a kámzsájukat húzhatták fejükre. A csuklyából lett sapkát, a birétumot csak szabadtéren hordhatták, vagy ha a hideg templomi kórusban leültek (és az elöljáró már befödte fejét), illetve akkor, amikor hivatalosan jártak el, azaz papi hatalmukat, kánoni jogkörüket gyakorolták (pl. gyóntatáskor, megtértek befogadásakor stb.). Az egyetemeken, tudományos műhelyekben is a birétum volt a bevett fejfedő, de itt is csak a tudományos fokozatokkal rendelkező diákok és a professzorok viselhették az akadémiai tekintély jeleként. A diplomaosztókról ismert akadémiai vagy talár sapka (angolul: mortar board) gyakorlatilag a birétum elkorcsosulása.

A még kényelmes (hajlékony) és praktikus (fület is védő) késő középkori változat (canterbury cap)

Az évszázadok során a birétum többféle anyagból készült és többféle formát öltött. Készült posztóból, gyapjúból és idővel kialakultak az általában négyszögletesre szabott fejfedőre oly jellemző ún. szarvacskák (kicsúcsosított ívek, majd kikeményített sarkok), melyeket valószínűleg azért alakítottak ki, hogy könnyebben megfogható, kezelhető legyen. Az eleinte puhább sapka egyre keményebb, egyre stilizáltabb (így egyre haszontalanabb és kényelmetlenebb) lett. Általában három szarva volt, a négyszarvas változatot elvileg csak akadémiai környezetben hordhatták olyanok, akik doktori fokozattal rendelkeztek. Idővel zsinórozással és pomponnal (pamutbojttal) díszítették, illetve a hivataltól, rangtól függően más-más színű anyagból készítették. Az egyetemeken pl. a piros zsinórozás jelölte a teológusokat, a kék a filozófusokat és a zöld a (kánon)jogászokat. A szarvacskák száma és alakja földrajzi eloszlás szerint is változott, a spanyol és francia egyházmegyékben pl. nem a klasszikus római (kerekített szarvacskás) változat volt elterjedt, hanem a sokkal csúcsosabb kivitelű ún. bonete.

A spanyol birétum (bonete)

A birétum ma ismert klasszikus római formája nagyjából a XVII-XVIII. században alakult ki. Mivel alapvetően kültéri viselet, ma sem számít igazán a liturgikus öltözet részének, elsősorban az akadémiai vagy klerikus hierarchiában elfoglalt fölhatalmazást, tisztséget, méltóságot, joghatóságot jelöli. VI. Pál kuriális reformja óta a bíborosavatásokon sem a római széles karimájú kalap (galero) átadása jelenti az invesztitúrát (a galero már csak heraldikus elem: a főpapi címereken szerepel), hanem a birétumé. Formailag ma a bíborosok birétuma képviseli az etalont: vagyis lekerekített római stílusú szarvacskák díszítik (mégpedig három) és nincs rajta pompon (csak egy aprócska zsinór a csúcsán).


Ahogy már említettem, személy szerint nem sok szimpátiát táplálok a birétum iránt, százszor inkább preferálom azt a nem mellesleg ősibb szokást, hogy a templom hidege ellen a pap csuklyával védekezzék. A hagyományos habitust viselő szerzeteseknél ez eleve adott (bár manapság már bizonyos rendek esetében csak félelmetesen elkorcsosult, stilizált, viselésre alkalmatlan, csupán díszítő jellegű csuklyáról beszélhetünk), a világi papoknál – miután idővel egyre kevesebben viseltek pl. cucullust vagy aliculát – az volt jellemző, hogy az amictust (vállkendőt) húzták csuklyaként a fejükre, s hogy ez könnyen kivitelezhető és alaktartó legyen, nagyjából a 12. századtól kezdve díszes gallért varrtak rá. Ez latinul több néven ismert: parura, collare, humerale, plaga, plagula, plica, gemma, prætexta, truncus, aurifrisium. Elcsökevényesült változatai a legutóbbi időkig éltek a mozarab (toledói) collarin, a gallikán (lyoni) colletin és az ambrozián (milánói) cappino formájában (erről bővebben angolul ITT). A brit Sarum liturgiát követő anglo-katolikusok apparelled amice-nek hívták (a latin amictus paratusból), amit magyarul talán paszományos vagy szegélydíszes vállkendőnek mondanánk. Beöltözéskor a szegélydísszel kimerevített amictust a miséző pap csuklyaként a fejére húzta, s így is viselte, amíg az oltárhoz nem érkezett. A szentmise kezdetén azután a vállkendőből rögtönzött csuklyát hátratolta a vállára, ahol az egy keményített, díszes gallér szerepét töltötte be. A csuklyát csak akkor húzta újra a fejére, ha a szedílián helyet foglalt vagy a szentmise után távozott az oltártól.

A leírtakból nyilvánvaló, hogy nem vagyok elkötelezett rajongója a birétumnak. Egyrészt lényegében nem liturgikus viselet, hanem az egyetemi és hierarchikus tekintély, joghatóság jele, ráadásul alapvetően kültéri ruhadarab. Másrészt a jelenlegi formájában kényelmetlen, egyes túlzó kivitelezéseiben komikusan hivalkodó, és főleg haszontalan a hideg elleni védekezésben (miközben nyáron durván beleizzad az ember). Harmadrészt pedig a mai templomokban egyre kevésbé indokolt a beltéri fejfedő viselése, s erre a funkcióra egyébként is alkalmasabbnak, liturgikusabbnak, eredetibbnek tartom a paszományos vállkendőt. Nem véletlen, hogy a tridenti misszálé által előírt beöltözési imádság a vállkendő fölvételére így szól: Impóne, Dómine, cápiti meo GÁLEAM salútis ad expugnándos diabólicos incúrsus! – Helyzed, Uram, az én fejemre az üdvösség SISAKJÁT az ördögi támadások kivédésére! A vállkendő ugyanis szimbolikus értelemben harci sisakként értelmezhető fejfedőként is szolgált!

Még egyszer és utoljára: a föntiek ismeretében képtelen állítás lenne, hogy elfogult vagyok a birétummal szemben, de mérhetetlenül fölháborít az az ostoba vád, miszerint a birétum viselése valamiképpen nyilvános demonstráció lenne a hagyományos latin rítus mellett és a VI. Pál-féle reformliturgia ellen, így a Traditionis Custodes értelmében tiltó listára kell kerülnie. De hiszen a mai napig ezzel nyerik el a bíborosok pápai kinevezésüket! Ráadásul ez lenne a fiatal, hagyományokra érzékeny papok eredeti bűne, legnagyobb tévedése? Birétum vagy nem birétum? Tényleg? Ez most a legnagyobb gond az Anyaszentegyházban? Az nem komolyabb probléma, hogy a jelen pontifikátus alatt pl. Itáliában 33%-kal esett a papi hivatások száma? Megjegyzem, szimbolikája miatt a szeminaristáknak én sem engedném a birétum viselését. Érdekes, ezt az SSPX szemináriumokban is így gondolják, hiszen Lefébvre érsek maga sem volt nagy barátja a birétumnak (vagy épp a pomponnak és csipkének!). Ez az egész hisztéria olyan, mintha a símaszkot akarnánk démonizálni és véglegesen betiltani, mert néhány antiszociális hülye abban rabol bankot.

Még a köztudomásúan kicsit gügye Joey is tudja a Jóbarátokból, hogy nincs semmi baj azzal, ha az ember néha birétumot visel.

S végül itt egy angol nyelvű képes magyarázat azoknak, akik el akarnak igazodni az egyházi fejfedők bonyolult világában:

csütörtök, február 03, 2022

Áldás szentáldozáskor, szentáldozás helyett? - kérdések és lehetséges válaszok

Manapság, az internet és kábeltévé korában hihetetlen gyorsan átveszünk kultúridegen szokásokat, helyi hagyományok vagy egyéni szokások pillanatokon belül képesek globalizálódni. Az ezt részben magyarázó csordaszellem okolható pl. az ún. Valentin-napért (még az sem zavar senkit, hogy a III. századi római vértanú, Valentinus nálunk hosszú évszázadok óta Bálint), illetve a Halloweenért (így, angolul, pedig létezik magyarul a mindenszentek vigíliája kifejezés, amit lehetne rövidíteni mondjuk így: mindszent-előeste).

Ez alól az egyházi szokások sem kivételek, így alakulhatott ki esküvőinken a bevonulás-mizéria (ki, mikor, kivel?), a friss házasok nyilvános nyalifalija a templomban és a menyasszonyi csokor hajigálása a templom előtt vagy a lagzin. De ilyen kritikátlanul átvett, kimondottan kártékony kordivat oltáraink aszimmetrikus elrendezése (erről már írtam korábban) vagy templomaink vetítővásznakkal való elcsúfítása (miért nem lehet énekeskönyvet adni a hívek kezébe?).

Most egy olyan szokást veszek górcső alá, amely ugyancsak új keletű, ugyancsak kritikátlanul átvett külföldi minta, és amellyel kapcsolatosan az egyházi hatóságok éppúgy késlekednek a helyzet megnyugtató rendezésével. A szentáldozás ideje alatt, a szentségi áldozás helyett kiosztott "ad hoc" áldásokról van szó. Bevallom, a szokással magam is csak a '90-es évek legelején találkoztam az Amerikai Egyesült Államokban; eleinte kifejezetten szimpatikus volt, később némi gyanakvás vett erőt rajtam. A mai napig tanácstalan vagyok abban a kérdésben, hogy szabad-e, illő-e, kell-e a szokást tolerálni vagy támogatni, s ha valaki kezeit mellkasán keresztezvén vagy az ujját ajkára helyezvén jön ki áldoztatáskor (jelezvén, hogy nem kíván szentségileg áldozni) a sértődések, nyilvános jelenetek elkerülése végett magam is megáldom.

Magyarországon azért ez fölnőttek esetében még elég ritka, bár egyes helyeken az első szentáldozásban még nem részesült gyermekeket rendszeresen kihozzák szüleik áldásra. Az előbbi mindig minimum elgondolkodtatott, az utóbbi esetben viszont mostanáig nem igazán voltak kifogásaim, egyrészt, mert ezt a gyakorlatot láttam a keleti keresztények között is, ahol a pap az összekevert eucharisztikus színeket (a Krisztus testét és vérét) tartalmazó kelyhet helyezi olykor a gyermek fejére áldásként (vajon régen is így volt, vagy ez náluk is új szokás?), másrészt mert lelkipásztori előnyt láttam benne, amennyiben a gyermekekben talán fölébreszti az Oltáriszentségben való szentségi részesedés vágyát, aminek egyelőre csak halovány "árnyékát", közel sem egyenértékű "helyettesét" kapják meg a papi áldásban. Ez így, ebben a formában valamiféle - elnézést a kifejezés pongyolaságáért - "eucharisztikus beetetés" lenne.

Az mindenesetre tény, hogy normális esetben, hagyományosan nem az áldoztatás az áldásosztás alkalmas, megfelelő, kijelölt helye és ideje. Az eucharisztikus "synaxis" keretén belül erre csak két példa van a nyugati liturgiatörténetből: (1) A hagyományos római nászmise asszonyszentelő prexében a Miatyánk után; "ott, ahol a mozarab vagy gallikán liturgiákban az ünnepélyes püspöki áldás, az ároni áldás keresztény örököse is elhangzott." (Földváry Miklós István, A házasságkötés rítussora a magyar hagyományban, Magyar Egyházzene XXIII (2015/2016), 362.) Illetve: a szentmise végén, amely ugyancsak a püspöki rituális szokások utánzásaképpen alakult ki, viszonylag későn (a késő középkorban) és nem is egyetemesen. (Lásd: J. A. Jungmann,The Mass of the Roman Rite: Its Origins and Development, 439-447.)

A szokás indokolatlansága melletti érv az is, hogy az Oltáriszentség látható jelenlétében, pl. szentségimádáskor, szentségi áldáskor a rubrikák (általános rituális rendelkezések) szerint minden más áldás elmarad, szigorúan tilos. Ezért indokoltnak látszik a bizánci papok azon szokása, hogy ilyenkor az eucharisztikus kelyhet használják áldásra (jóllehet, náluk az egészen kis gyermekek megáldoztatása sem kizárt). Ha ezt a szokást a latin liturgia keretében is hivatalosan jóváhagynák, célszerű lenne a bizánci eljárást alkalmazni (bár ilyenkor fönnáll a cibórium kiborulásának veszélye), vagy esetleg a szentségi ostyával apró keresztet rajzolni a nem-áldozó hívő felé (mint a régi rítusban az áldozó felé is!), ügyelve arra, hogy az áldó mozdulat szigorúan a cibórium szája fölött történjék. Az viszont az áldoztató pap ujjaira ragadt eucharisztikus morzsák miatt szigorúan ellenjavallott, sőt határozottan kizárt, hogy a pap hüvelykujjával ilyenkor keresztet rajzoljon a nem-áldozó homlokára (ez a valóságos jelenlét potenciális, majdnem biztos profanizációja lenne).


De hol született meg, honnan indult hódító útjára ez az egészen új keletű szokás? Erre nincs egyértelmű, tévedhetetlen válaszom, de minden általam ismert erre vonatkozó forrás (pl. angolul ITT) arra enged következtetni, hogy a szokás az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki, egy fiatalok lelkipásztori gondozására alapított (felekezetileg meglehetősen nyitott) Life Teen nevű program kezdte el terjeszteni a '80-as években. Érdekes adalék (bár a témától lényegében független), hogy a Life Teen alapítóját, Dale Fuscheket, aki ezt megelőzően az arizonai Phoenix egyházmegyéjének papja volt, a kétezres évek első évtizedében elítélték fiatal fiúk, férfiak kárára elkövetett szexuális visszaélések miatt, majd kiátkozták és laicizálták.

Akármi is az eredete, a szokás annak ellenére járt be globális diadalutat, hogy erre vonatkozóan a Szentszék már adott ki negatív hangvételű állásfoglalást, amit persze nagyon kevesen ismernek. Az Istentiszteleti Kongregáció többszöri megkeresés után 2008. november 22-én adta ki hivatalos válaszát az ezzel kapcsolatos kérdésekre (Protocol No. 930/08/L). Idézem:

"1. A szentmise liturgikus áldását szabályszerűen mindenki a szentmise végén, mindössze néhány pillanattal a szentáldozás kiosztása után kapja meg.

2. A szentmise keretében világiak [beleértve az áldoztatásra fölhatalmazott világiakat] nem adhatnak áldást. Ezek az áldások a pap hatáskörébe tartoznak (vö. Ecclesia de Mysterio, Notitiae 34 ('97. augusztus 15.), 6. cikk, 2. §; 1169. kánon, 2. §; és Rituale Romanum, De Benedictionibus (1985), n. 18).

3. Továbbá a szentáldozást osztók kézrátétele – aminek megvan a maga szentségi jelentősége, mely itt egyáltalán nem helyénvaló – a szentáldozás helyett kifejezetten elutasítandó.

4. A Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítás 84. cikke „tiltja, hogy a lelkipásztor bármilyen oknál fogva, vagy bármilyen lelkipásztori megfontolásból valamilyen szertartással hozzájáruljon az elváltak második házasságához”. Tartani kell attól, hogy a szentáldozást helyettesítő áldás bármilyen formája azt a benyomást kelti, hogy az elváltak és újraházasodottak bizonyos értelemben visszakerültek a kifogástalan hírű katolikusok státuszába.

5. Hasonlóképpen azoknak, akiket a törvényi előírások szerint nem szabad szentáldozáshoz engedni, az Anyaszentegyház fegyelme már világossá tette, hogy nem járulhatnak szentáldozáshoz és nem kaphatnak áldást. Ebbe beletartoznak a nem-katolikusok és a 915. kánonban megemlítettek (vagyis azok, akik a kiközösítés vagy tiltás büntetése alatt állnak, illetve azok, akik makacsul kitartanak valamilyen nyilvános súlyos bűnben).”

A Szentszék hivatalos állásfoglalása értelmében, valamint a szent liturgia hagyományai, rendelkezései és szellemisége alapján a következő aggályok merül(het)nek föl a szentáldozás alatt és helyett kiosztott áldásokkal kapcsolatban. (1) Az áldás nem ugyanaz, mint a szentáldozás, így az áldásosztás megszakítja az áldoztatás szertartásos folyamatát. (2) A gyakorlat nem szerepel a liturgikus könyvekben, márpedig az egyházi és liturgikus jog tiltják az új elemek (engedély nélküli) beiktatását a liturgiába. (3) Az Oltáriszentség látható jelenlétében a rubrikák szerint tilos bármit és bárkit megáldani (kivéve az Oltáriszentséggel). (4) Fönnáll a veszélye annak, hogy az áldoztatásra engedélyt kapott világiak is áldást osztanak, pedig erre nincs hatalmuk. (5) Félő, hogy nem-katolikusok, kiközösítettek, szentségi tilalom alatt állók vagy nyilvános bűnösök kérnek és kapnak áldást, noha ez törvénytelen. (6) A gyakorlat magában hordozza a veszélyt, hogy a szentségi áldozás pótlékává válik, bátorítván azt az érzést, hogy ezen a ponton "nekem is jár valami" (nem jár, itt minden ingyenes és érdemtelen ajándék), és illetlen dolog bárkit "üres kézzel" elküldeni. (7) Ha valaki bármilyen okból szentségi áldozás nélkül kíván vagy kénytelen - amennyire ez extraszakramentálisan lehetséges - az eucharisztikus liturgia áldásaiban részesedni, annak hagyományos és megfelelő módja az ún. lelki áldozás (erről bővebben ITT), a keleti egyházakban pedig az antidoron (megáldott, de nem konszekrált oltárkenyér).


Miután a kérdést alaposan körbejártam, arról lelkiismeretesen tájékozódtam, még mindig tisztázatlan bennem néhány dolog. Értem és elfogadom az aggályokat, de még mindig nem vagyok arról meggyőződve, hogy a kellő óvatossággal eljárva, a nyilvánvaló visszaéléseket, törvénytelen helyzeteket kizárva nem lenne-e lelkipásztorilag hasznos és indokolt a katolikus szülők gyermekeit áldásban részesíteni (miközben szüleik áldoznak) azzal a kifejezett szándékkal, hogy bennük fölébresszük az eucharisztikus jelenlét utáni vágyat. Elvégre is az isteni Mester fölszólította tanítványait: "Hagyjátok a kisdedeket hozzám jőni, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Isten országa!" (Mk 10,14)

Nem tudom. Jó lenne ebben a kérdésben érdemi vitát folytatni, és még jobb lenne ezt a kérdést kellő körültekintéssel hivatalosan rendezni - mondjuk egy püspöki, netán püspökkari nyilatkozattal.

kedd, február 01, 2022

Az eljegyzés mint külön szertartás

Nem olyan régen (pontosan tavaly szeptemberben) már szó esett a házasságkötés rítusának egy ősi eleméről, az ún. velatio nuptialisról, vagyis az esküvői lepellel való letakarásról, melynek mély értelmű szimbolikáját, az Ószövetség népéig és a görög-római kultúrvilágig visszanyúló gyökereit részletesen és hosszasan ismertettem. A velatio nuptialis a legkorábbi időktől fogva több mint ezer éven át, egyes helyeken egészen a VI. Pál-féle liturgiareform új szentségi szertartásainak bevezetéséig a katolikus esküvők velejárója maradt. A világ egyes területein ma is gyakorolják, de olyan helyeken (pl. Magyarországon) sem ártana újraéleszteni a hagyományt, ahol egykor bizonyíthatóan szokásban volt, noha az utóbbi időben sajnálatosan feledésbe merült.

Most egy olyan szertartásos elemről lesz szó, amely csökevényesen a mai napig részét képezi a templomi esküvőknek, de egyes helyeken (ez alatt elsősorban Spanyolországot és korábbi gyarmatait értjük) ma is önálló szertartásként él. Természetesen a gyűrűhúzással járó eljegyzésről beszélek. Az eljegyzés mint a házasságkötés első és önálló rítusa szinte egyetemes vallási jelenség, éppúgy megtaláljuk a pogány vallásokban (pl. a görög-római rítusokban), mint az Ószövetség népének gyakorlatában, ahol az eljegyzés (erusin/kiddusin) teljesen önálló, törvényes kötelezettségekkel járó eljárás, illetve szertartás volt, amelyet adott esetben hosszú hónapok választottak el a menyegzőtől (nissuin/hupa). A jegyespár és persze családjaik házassági ígéretét, törvénnyel szabályozott elköteleződését olykor eljegyzési ajándékok cseréje, akár írásos szerződéskötés kísérte, szentesítette.

Ennek a menyegzőt megelőző aktusnak maradványa a gyűrűhúzás, amely kezdetben egyetlen gyűrűvel történt, és a menyasszony lefoglaltságát jelezte, később a legtöbb helyen, Magyarországon pl. a 14. századtól kezdve, a "fölvilágosultabb" kétgyűrűs változat vált általánossá (lásd ITT). A házasság hagyományos, 1500 éven keresztül lényegében változatlan formájában tehát a gyűrű(k) megáldása és fölhúzása a tényleges frigy, a hivatalos nász szentesítését, teológiai értelemben vett szentségi megkötését MEGELŐZŐEN történt, nem pedig utána, ahogy az a mai reformliturgiában van! A gyűrűhúzás egy teljesen új, a liturgikus hagyományokkal teljesen ellentétes értelmezést kapott az új szertartásrendben, ahol már nem az eljegyzés gesztusa, hanem a már megkötött házasság utólagos tárgyi leképezése!

Attól függetlenül, hogy a gyűrűhúzással vagy -cserével járó elköteleződés csökevényesen a házasságkötés szertartásának része maradt, bizonyos helyeken önálló szertartásként is tovább élt (a hagyományoktól függően több-kevesebb törvény előtti kötelezettséggel), más helyeken (pl. Magyarországon vagy angolszász területeken) kizárólag szekuláris gyakorlat (családi hagyomány, népszokás, világi gyakorlat) maradt. Itt érdemes megjegyezni, hogy amennyiben az eljegyzés önálló rítusként jóval a házasság előtt megtörténik, már nem indokolt az esküvői szertartásban szokásos gyűrűhúzással megismételni. Ezt a gyakorlatot követi a bizánci rituális hagyomány is.

Mindenesetre a 20. század legelején a Szentszék úgy érezte, hogy az egyre népszerűbb eljegyzési szokások az Egyház részéről is megkívánnak bizonyos lelkipásztori megfontolásokat, megoldásokat. Ezért Szent X. Piusz pápa elrendelte, hogy a Szent Zsinati Kongregáció (a tridenti zsinat határozatainak implementálásáért felelős dikasztérium) vizsgálja meg a kérdést, majd saját tekintélyével megerősítette a Kongregáció döntését, amely a Ne Temere kezdetű dekrétumban jelent meg 1907. augusztus 10-én.

"Ugyanígy azt is kérték a püspökök, Európa és más régiók püspökei is, hogy tegyenek lépéseket az eljegyzések egyes zavart keltő hatásai, azaz a jövőbeli házasság magánígéretei ellen. A tapasztalat ugyanis elég jól megtanított bennünket, milyen veszedelmekkel járnak az efféle eljegyzések: először a bűnre való késztetés és a tapasztalatlan lányok megtévesztése; utána a föloldhatatlan civódás és viszálykodás. Ezekre a problémákra válaszul X. Piusz pápa, legszentebb urunk, az összes egyház iránt tanúsított törődése miatt, és bizonyos mértékletességgel óhajtva megszüntetni az imént említett károkat és veszélyeket, megbízta a Szent Zsinati Kongregációt, hogy foglalkozzon az üggyel, majd javasoljon neki olyan dolgokat, amelyeket megfelelőnek ítél."

A Kongregáció pedig azt a határozatot hozta, amit a pápa meg is megerősített: "Csak azok az eljegyzések tekinthetők érvényesnek és szerzik meg a kánoni joghatást, amelyeket írásban köttetnek és mindkét fél, valamint a lelkész, a helyi ordinárius vagy legalább két tanú aláír." Ezt azután szinte szó szerint átvette az 1917-ben hatályba lépett Egyházi Törvénykönyv 1017. kánonja: "A házassági ígéret, akár egyoldalú, akár kétoldalú, mindkét formában semmis és érvénytelen, kivéve, ha azt írásban tetszik és aláírják a felek és vagy a lelkész, vagy a helyi ordinárius, vagy legalább két tanú."

Noha Magyarországon nincs kimutatható hagyománya a templomban, pap és tanúk előtt szertartásosan elvégzett külön eljegyzésnek, ráadásul ennek nincs olyan pontosan megállapítható rítusa, melyet Róma hivatalosan jóváhagyott volna, bizonyos területeken, kultúrákban ma is szokásban áll mind a hagyományos latin rítusban, mind pedig a modern reformliturgiában. Ennek egyik formáját ismertetem most magyar nyelven. Ez az eredetileg angol szöveg először 1950-ben jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban. Philip T. Weller 1947 és 1952 között kiadta az 1925-ös Rituale Romanum teljes népnyelvű fordítását három kötetben. Bár a Római Rituále nem tartalmaz eljegyzési szertartást, Weller atya - mivel a 20. században, főleg a II. világháború után jelentősen megnőtt erre az igény a laikusok között - az első kötet függelékében közreadott egy saját maga által szerkesztett szöveget (nem ez volt a szerző egyetlen "kreatív" megoldása).

Sajnos a szertartást indító antifónának nincs dallama, de Weller javaslatára lehet az egészet zsoltártónuson énekelni (ő valamiért a 8. tónust ajánlja), vagy lehet a Breviarium Romanum keddi vesperásának 2. antifónáját használni (Vota mea Domino reddam coram omni populo eius), mely tökéletesen egybeesik a Weller által javasolt antifóna szövegével. Itt az antifóna a 3. tónusban van, nyilván a zsoltárt is ezen kell énekelni (a Liber Usualis pl. a tonus 3g-t írja elő).

Noha Magyarországon az eljegyzés szertartásos, templomi ünneplésének nincs hagyománya, igazi liturgikus csemege ez a szöveggyűjtemény, melyet Weller atya egy valós lelkipásztori igényre válaszolva jó érzékkel úgy állított össze, hogy az több helyen is összecsengjen a házasság szertartásával. Az eljegyzés a 126. zsoltárral kezdődik, míg a hagyományos nászmise graduáléja, traktusa és kommúnió verse a 127. zsoltárból származik. Az eljegyzés zsoltára tehát ugyanúgy "megelőlegezi" a nászmisét, mint az eljegyzés magát az esküvőt. Mindkét szertartásban megjelenik az ószövetségi Tóbiás alakja: az eljegyzés olvasmányában és a nászmise introitusában; és amint az eljegyzés végső, elbocsátó áldása, úgy az esküvői nászáldás is megemlíti az ősatyákat: Ábrahámot, Izsákot és Jákobot stb.

Adott esetben (globalizálódó világunkban) nem tartanám ördögtől valónak, ha ilyesmit - amennyiben a jegyespár kéri, és elmagyarázzák nekik, hogy ez nem jár polgári vagy kánonjogi kötelességekkel - a mi papjaink is vállalnának. Némi méltóságot és stabilitást kölcsönözne a keresztény szerelmespárok ígéreteinek, szentelményként pedig kegyelmileg megtámogatná a keresztény házasságra való fölkészülésüket.

Az eljegyzés rítusa

Mielőtt a pap beleegyezne az eljegyzés szertartásának megtartásába, mindenképpen győződjék meg arról, hogy a jegyesek szabad állapotúak és nem esnek semmilyen tilalom vagy irregularitás alá. Azt is világossá kell tennie a jegyességre készülők és családjaik előtt, hogy az eljegyzést a jelenleg hatályban lévő Egyházi Törvénykönyv nem szabályozza, hanem a részleges jog hatáskörébe utalja. A Kódex csak annyit állapít meg, hogy „házassági ígéretből nem származik kereseti jog a házasság megkötésének kieszközlésére; ellenben helye van kártérítési keresetnek, ha kártérítés jár.” (1062. kán. 2. §.) Magyarországon a részleges jog – mivel a hivatalos egyházi eljegyzés nincs szokásban – nem szabályozza a kérdést, és ugyan a házasságra jelentkezőket a jegyesek naplójába be kell írni, ennek nincsenek jogi következményei.
A szertartás napján a karingbe és fehér stólába öltözött pap (vagy diákonus) az oltár előtt várja a jegyespárt. Legyen kéznél egy aspergillum (szenteltvízhintő) és egy oltármisekönyv. Illő és üdvös, hogy az eljegyzés előtt a jegyesek elvégezzék szentgyónásukat, az eljegyzés után pedig szentmisén vegyenek részt, melyen szentáldozáshoz járulnak. Miközben a jegyesek az oltárhoz vonulnak, a kórus a következő antifónát és zsoltárt mondja vagy énekli:


Ant. Fogadásaimat az Úrnak teljesítem az ő egész népének színe előtt. (Zsolt 115,9)

126. zsoltár

Ha az Úr nem építi a házat, *
hiába fáradnak, akik azt építik.
Ha az Úr nem őrzi a várost, *
hiába virrasztanak az őrizők.
Hiábavaló virradat előtt fölkelnetek,
és dolgotok után járni késő este is, *
kenyereteket gondok közt enni.
Mert kedveltjeinek, még ha alszanak is, ő meg tudja adni,
íme, az Úr ajándéka a gyermek is, *
a méh gyümölcse az ő áldása.
Miként a nyilak a harcos kezében, *
olyanok a fiak ifjúságuknak erejében.
Boldog ember, ki megtölti azokkal tegezét, *
nem szégyenül meg, midőn ellenségeivel a város kapuiban perbe száll.
Dicsőség az Atyának és Fiúnak *
és Szentlélek Istennek,
Miképpen kezdetben vala, most és mindenkor *
és mindörökkön örökké. Ámen.

Ant. Fogadásaimat az Úrnak teljesítem az ő egész népének színe előtt. (Zsolt 115,9)

A pap (vagy diákonus) ilyen vagy hasonló buzdításban részesíti a jegyespárt:

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!
A teremtő és gondviselő Isten terve szerint való, hogy meghívást kaptatok a szent házasságra, ezért most megjelentetek Krisztus Urunknak, a gyönyörűséges mennyei Vőlegénynek és az ő tisztaságos jegyesének, az Anyaszentegyháznak színe előtt, hogy az egyházi szolgálattevőnek és az Isten népének jelenlétében ünnepélyesen is megerősítsétek eljegyzéseteket. Azért jöttetek ma ide, hogy elnyerjétek Isten és az Anyaszentegyház áldását elhatározásotokra, és kérjétek az itt jelenlévő híveket, hogy jámbor imáikkal támogassanak titeket. Bizonyára tudatában vagytok, hogy ami a mennyei Atya sugallatára elkezdődött bennetek, annak beteljesedéséhez éppúgy elengedhetetlen az ő segítő kegyelme. Reméljük, hogy őszintén, komolyan és imádságos lélekkel megfontoltátok azon fogadalmatokat, hogy egy napon majd összeházasodtok. Az esküvőtök [kitűzött] időpontjáig hátralévő időszakot használjátok föl arra, hogy méltóképpen, erényes élettel készítsétek föl magatokat a házasság szentségére! S midőn majd elérkezik az a szent nap, amelyen visszavonhatatlanul átadjátok magatokat egymásnak, már szilárd alapokra tudjátok fektetni az előttetek álló közös életet. E sírig tartó közös élet sok örömmel és áldással fog szolgálni, ha minden nap magatokra veszitek Krisztus gyönyörűséges igáját és könnyű terhét (vö. Mt 11,30). Ha mindvégig hűségesek maradtok őhozzá, evilági szeretetetek a földön beteljesedik és tökéletességre jut az örök menyegzőn az égben. Legyen a ti közösségetek, melyet egy napon meg kívántok pecsételni a keresztény házasságban, igazi szentségi képe és hasonlatossága annak a tökéletes szeretetből fakadó egységnek, mely Krisztus és az ő szerelmes jegyese, az Anyaszentegyház között vagyon (vö. Ef 5,32)!

Pap: Fogjátok meg egymást kezét és ígérjetek egymásnak hűséget!

Vőlegény: A mi Urunk nevében én, N., ígérem, hogy egy napon téged, N., feleségül veszlek Isten és az Anyaszentegyház rendelése szerint. Szeretni foglak, amint magamat szeretem, és föláldozom életemet éretted, ahogy Krisztus is fölajánlotta életét áldozatul az ő jegyeséért, az Anyaszentegyházért. Igaz és hűséges leszek hozzád életemnek minden napján, segítelek és vigasztallak téged minden szükségedben. Ezeket és mindazokat, amiket egy férfiúnak meg kell cselekednie jegyeséért, ígérem, megteszem éretted, és e fogadalmat hűségesen megtartom.

Menyasszony: A mi Urunk nevében én, N., ígérem, hogy egy napon hozzád, N., feleségül megyek Isten és az Anyaszentegyház rendelése szerint. Szeretni foglak, amint magamat szeretem, tisztelni és becsülni foglak téged mint uramat [férjemet], ahogy az Anyaszentegyház szereti vőlegényét, Krisztust. Igaz és hűséges leszek hozzád életemnek minden napján, segítelek és vigasztallak téged minden szükségedben. Ezeket és mindazokat, amiket egy nőnek meg kell cselekednie jegyeséért, ígérem, megteszem éretted, és e fogadalmat hűségesen megtartom.

Ekkor a pap stólájának két végét kereszt alakban a jegyespár összefont jobb kezeire helyezi, s míg bal kezével a stóla végeit helyükön tartja, a következő szavakat mondja, miközben a jobb kezében tartott aspegillummal meghinti a jegyespárt.

P: Bizonyságot teszek ünnepélyes fogadalmatokról és jegyeseknek nyilvánítalak titeket: az Atyának, + és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. R. Ámen.

Itt következik (ha van) a jegyességi gyűrű megáldása:

P: Segítségünk + az Úr nevében!
M: Aki az eget és a földet alkotta.
P: Az Úr legyen veletek!
M: És a te lelkeddel!

P: Könyörögjünk!
Mindenható Istenünk, az emberi nem teremtője és megőrzője, és az örök üdvösség megadója, méltóztassál megengedni, hogy a vigasztaló Szentlélek leszálljon e gyűrűre! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké. R. Ámen.

A vőlegény fogja a gyűrűt és először (magyar szokás szerint) a menyasszony jobb kezének mutatóujjára húzza, mondván: Az Atyának, majd a középső ujjára, mondván: és Fiúnak, s végül a gyűrűs ujjára, mondván: és Szentlélek Istennek nevében.
Ekkor a pap kinyitja az oltármisekönyvet a kánontáblánál és csókra nyújtja a keresztrefeszítés képénél először a férfinak, majd a nőnek. Ezután a következő könyörgéseket mond(hat)ja:


P: Könyörögjünk!
Urunk, terjeszd ki jobbodat hűséges szolgáid fölé, hogy teljes szívükből keressenek téged, és elnyerjenek minden tőled remélt jótéteményt!
Mindenható, örök Isten, tekints jóságosan szolgáidra, akik örömteli szívvel jöttek el szentélyedbe, hogy ígéretüket kinyilvánítsák [színed előtt]; add meg, hogy akik egyedül tebenned bíznak, elteljenek a te malasztoddal, a szeretet kötelékében éljenek együtt e földön, s végül elnyerjék az örökkévaló élet örömeit! Krisztus, a mi Urunk által. R. Ámen.

Ha az eljegyzést nem követi szentmise (vagy ha követi is mise, de a pap alkalmasnak találja), a következő olvasmányokat olvassák föl:

Olvasmány Tóbiás könyvéből (7,10. 12. 15–17; 8,4–10)
Mondá Tóbiás: Én ma itt nem eszem és nem iszom, hanem ha előbb kérésemet jóváhagyod és megígéred, hogy nekem adod leányodat, Sárát. Mondá neki az angyal: Ne félj ennek adni őt, mert ez istenfélőnek kell adni leányodat feleségül; azért nem lehetett ő másé! És Ráguel fogván leányának jobb kezét, Tóbiás jobb kezébe adá, mondván: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene legyen veletek, és ő adjon össze titeket, és teljesítse áldását rajtatok! És írlapot vévén, házasságlevelet írának. És ezek után vendégeskedének, áldván az Istent. Erre Tóbiás inté a szüzet, és mondá neki: Sára! Kelj föl, és könyörögjünk az Istennek ma és holnap és holnapután; mert e három éjjel az Istennel egyesülünk; elmúlván pedig a harmadik éjszaka, a mi házasságunkban leszünk. Mert szentek fiai vagyunk, és nem egyesülhetünk úgy, mint a pogányok, kik nem ismerik az Istent. Fölkelvén tehát mind a ketten, szorgalmasan imádkoznak vala együtt, hogy egészség adassék nekik. És mondá Tóbiás: Atyáink Ura, Istene! Áldjanak téged az egek és a föld, a tenger és kutak és folyóvizek, és minden teremtményeid, melyek azokban vannak! Te alkottad Ádámot a föld agyagából, és segítségül adtad neki Évát. És most, Uram, te tudod, hogy nem bujaság okáért veszem nővéremet feleségül, hanem csak maradékainkhoz való szeretetből, kikben áldassék neved mindörökkön örökké. Sára is mondá: Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk, és öregedjünk meg mindketten együtt egészségben!

A szent evangélium szakasza János szerint
(15,4–17)
Maradjatok énbennem, és én tibennetek! Miképpen a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt önmagától, ha nem marad a szőlőtőn; azonképpen ti sem, ha énbennem nem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők; aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha ki énbennem nem marad, kivettetik, mint a szőlővessző, és elszárad; és összeszedvén azt, tűzre vetik, és elég. Ha énbennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, amit akartok, kérjetek, és meglesz nektek. Ez által dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek, és tanítványaim legyetek. Amint engem szeretett az Atya, én is szerettelek titeket. Maradjatok az én szeretetemben! Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben; valamint én is megtartottam Atyám parancsait, és az ő szeretetében maradok. Ezeket szólottam nektek, hogy az én örömem tibennetek állandó, és a ti örömetek teljes legyen. Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs ennél, mint ha valaki az ő életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha megcselekszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit mível az ő ura; hanem barátaimnak mondottalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, megjelentettem nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, s én rendeltelek, hogy elmenvén, gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!

Végül a pap, kiterjesztvén kezeit a jegyespár feje fölött, megáldja őket:

P: Áldja meg Isten a ti testeteket és lelketeket; árassza ki rátok áldását, amint egykor megáldotta Ábrahámot, Izsákot és Jákobot; terjessze ki fölétek jobbját az Úr; és küldje el az ő szent angyalát, hogy őrizzen titeket életetek minden napján! R. Ámen.

Menjetek békével!

Ott, ahol a részleges jog esetleg elismeri az eljegyzést (Magyarországon nem ez a helyzet), ügyelni kell arra, hogy a házassági ígéret semmis és érvénytelen, kivéve, ha azt írásban tetszik és aláírják a felek, és vagy a lelkész, vagy a helyi ordinárius, vagy legalább két tanú. A szertartás vagy az azt követő szentmise után tehát a pap a következőképpen kitöltött dokumentumot helyez(het)i a jegyespár elé, hogy azt aláírásukkal hitelesítsék:

A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében!
A mindenható Isten, az Anyaszentegyház és az itt összegyűlt hívek előtt, mi, az alulírottak e napon ígéretet tettünk arra, hogy egymásnak fogjuk szentelni magunkat a házasság szentségében, ami nem más, mint annak a nagy szentségnek misztériuma, mely Krisztusra és az ő jegyesére, az Anyaszentegyházra vonatkozik. Kegyelmével és hétformájú ajándékával világosítsa meg lelkünket a Szentlélek Isten, és indítsa akaratunkat arra, hogy jegyességünk idejét józanul, jámborul és igaz módon töltsük ki, várván annak az áldott közösségnek beteljesülését, amelyre meghívást kaptunk, és amelyre ünnepélyesen elköteleztük magunkat! Beléd helyezzük, Urunk, bizodalmunkat; soha ne engedd, hogy megszégyenüljünk!

N. N. és N. N.
dátum: ……
templom: ……
pap: ……
tanúk: …… és ……