"Inebriabuntur ab ubertate domus tuae, et torrente voluptatis tuae potabis eos; quoniam apud te est fons vitae, et in lumine tuo videbimus lumen." (Ps. 35,9-10)

hétfő, február 01, 2021

Demissis oculis - lesütött szemekkel

A hagyományos római rítus (ún. különleges forma) egyik legszembetűnőbb vonása a mai modern gyakorlattal (az ún. rendes formával) szemben, hogy a celebráns pap a szentmise liturgiájának nagyobb részét az oltár felé fordulva végzi. A közkeletű „háttal misézés” kifejezés természetesen helytelen és félrevezető, hiszen éppen a lényeg sikkad el benne, méghozzá az, hogy a pap nem a népnek fordít hátat, hanem a néppel együtt fordul (orientálódik) a minket meglátogató fölkelő Napunk (vö. Lk 1,78), azaz Krisztus Istenünk felé. A keresztény istentisztelet ezen ősi és egyetemes hagyományát persze – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a VI. Pál által bevezetett új miserend sem törölte el (lásd ITT), a szembemisézés modern gyakorlatát pedig bizonyíthatóan a XX. századi liturgikus mozgalom szerencsétlen félreértései motiválták, melyeknek alapját elhamarkodott, ma már könnyen cáfolható archeológiai és liturgiatörténeti következtetések képezték. Erről szerencsére már több tanulmány is olvasható magyar nyelven (pl. Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva - a liturgikus imairány (Ecclesia, Budapest, 2006), illetve Alácsi Ervin János: „Conversi ad Dominum oremus! A szembemisézés gyakorlatának kritikája”, A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról (Casa Editrice »La Maggione« - Miles Christi, Poggibonsi – Budapest, 2006): 15-40.

A „keletelt” eucharisztikus liturgia egyik keveset tárgyalt, de ettől még nem kevésbé jelentőségteljes momentuma, a szó szoros értelmében vett liturgikus orientáció szükségszerű folyománya, hogy a kifejezetten híveknek szóló instrukciók (jelesül pl. a szentbeszéd) kivételével a pap csak ritka esetekben fordul a nép felé, ráadásul a rubrikák akkor is kihangsúlyozzák, hogy az alapállapotban kelet (oltár) felé néző pap lesütött szemmel (demissis oculis) forduljon meg, a tekintete ne terjedjen túl a szentély határainál. Ez szöges ellentétben áll a szentmise ünneplésének manapság gyakran tapasztalható stílusával, mely szerint a néppel szembefordított, oltárnál álló pap szabadon bámul bele a gyülekezet szemébe, kifejezetten keresi másokkal a szemkontaktust, tekintetével folyamatosan, szinte színpadias módon pásztázza a templomban összegyűlt hívek sokaságát. A hagyományos Római Misekönyv rubrikális bevezetője (Rubricae generales vagy Ritus servandus) ilyen helyzetekben kifejezetten előírja a szemek lesütésére vonatkozó szokás betartását: miközben a pap a sekrestyéből az oltár felé vonul (II,1), amikor csak a hívek felé fordulva üdvözli őket: Dominus vobiscum (V,1), amikor a fölajánlás után az oltártól kifordulva imádságra szólít: Orate fratres (VII,7) és amikor az elbocsátó áldást adja (XII,1). A tény, hogy ez a szabály csak a késő középkori szerkönyvek rubrikális útmutatásaiból mutatható ki, nem jelenti, hogy a szokás nem sokkal korábbi eredetű; sajnos a legősibb liturgikus forrásaink nem tartalmaznak elég információt a szentmise ünneplésének ilyen természetű részleteivel, gesztusaival kapcsolatban.

A szemek tisztaságának fontossága és a keresztény lelkiség ebből levezethető irányelve a szemek, avagy a tekintet féltékeny őrizetére (custodia oculorum) szilárd szentírási alapokon nyugszik. Az isteni Mester így tanít a hegyi beszédben: „Tested világa szemed; ha szemed tiszta, egész tested világos leszen; ha pedig szemed álnok, egész tested sötét leszen. Ha tehát a világosság, mely benned vagyon, sötétség, maga a sötétség mily nagy leszen!” (Mt 6,23; vö. Lk 11,34) Az Üdvözítő a hegyi beszédre általánosan jellemző hiperbolikus (retorikusan túlzó) radikalizmussal nyilatkozik: „Ha jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, és vesd el magadtól; mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára vettessék!” (Mt 5,29; 18,9; Mk 9,46) Ezen kívül a szemek gyógyítása és megnyitása (testi és lelki értelemben) az Üdvözítő messiási tevékenységének és a Krisztus által alapított Anyaszentegyház apostoli küldetésének szerves részét képezte (Mk 8,25, vö. Péld 20,12, ApCsel 9,18). Ezzel összhangban a keresztény aszketizmus fontos tétele, hogy a minden bűn gyökerét jelentő gyarló önszeretet a Szent János apostol által fölsorolt három rendezetlen kívánságban manifesztálódik: „Mert mind, ami e világon vagyon, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége, mi nem az Atyától, hanem e világtól vagyon.” (1Jn 2,16) A szemek kívánsága azon dolgok után való rendezetlen vágyakozás, melyek a látást gyönyörködtetik; itt elsősorban az evilági, mulandó javakra kell gondolnunk, így e kívánságból születik a fösvénység, a kapzsiság és az irigység, valamint mindaz, ami a 10. parancs ellen való.

Az érzékszerveknek és közöttük elsőként a szemeknek jelentősége a lelki életben egyértelműen kiolvasható pl. abból is, hogy a hagyományos Római Breviárium prímájának (első napközi imaórájának) himnuszában az Egyház a VI. század óta nap mint nap így imádkozik: „szemünket védőn óvja meg, a hívságot ne lássa meg! (Iam lucis ordo sidere – Már kél a fények csillaga. A himnusz a VI. Pál-féle Liturgia Horarumban is megtalálható: az évközi idő 2. és 4. hetének csütörtöki laudesében). Hasonlóképpen az utolsó kenet szentségének kiszolgáltatásakor a pap megkeni a betegek olajával a szemeket, miközben így fohászkodik: „E szent kenet és az ő legkegyesebb irgalmassága által engedje el neked az Úr mindazt, amit látással vétettél! (Per istam sanctam unctionem, et suam piissimam misericordiam, indulgeat tibi Dominus quidquid per visum deliquisti!).

A szemek őrizete tehát elhagyhatatlan része a bűnökkel és bűnös hajlamokkal folytatott küzdelemnek, de vajon találhatunk e bibliai utalásokat a lesütött szemek gyakorlatára és annak jelentésére? Úgy tűnik, a Szentírásban inkább fölemelt szemekkel találkozunk:

(1) Tiltóan, amikor arról van szó, hogy Isten helyett semmilyen teremtményt, még a szemnek tetszetős, égbolton tündöklő csillagokat sem imádhatjuk (MTörv 4,19). Ha a körülöttünk élő pogányok tévedéseit látva, azokat nem vetjük el, akkor tüskévé lesznek szemeinkben (Józsue 23,13). A földi hívságokra vetett szemek bizony könnyen a megbotránkozás eszközeivé válnak (vö. Mt 5,29). Szent Péter apostolfejedelem szigorú szavakkal kárhoztatja a gonoszságukban megátalkodott bűnösöket, akiknek szemei elteltek házasságtöréssel és szüntelen vétkekkel (2Pét 2,14).

(2) A fölemelt szemek a rosszallás és ártó szándék jeleiként is megjelennek a Szentírásban. A gonoszok szemeiket a szegényekre vetik, hogy elveszítsék őket (Zsolt 10,9), az Isten pedig haragjában a bűnösök ellen fordul: „Rájuk fordítom szemeimet veszedelmükre, és nem javukra.” (Ámosz 9,4. 8).

(3) Nyilvánvaló, hogy az Isten nemcsak a megfeddés szándékával nézhet az emberre, hanem kegyelmének és irgalmának kitüntető jeleként is (vö. Zsolt 31,8; 33,16; Jer 24,6; 40,4).

(4) Olyannal is találkozunk, hogy a fölemelt szemek az imádságot, az Istenhez fordulást, az isteni megnyilvánulás befogadását, az isteni jelenlét megtapasztalását jelentik. Ábrahám, amikor Mamre terebintjénél fölemelte szemeit, a három férfi képében megjelenő Szentháromság-Egy Istent látta meg és hívta vendégségbe (Ter 18,2). A zsoltárok gyakran használják az Istenre emelt szemeket az imádság szinonimájaként: „Mindenek szemei tebenned bíznak” (Zsolt 144,15), „Hozzád emelem szemeimet, ki a mennyekben lakol.” (Zsolt 122,1) A fölemelt tekintet egyben az isteni megnyilatkozás befogadásának föltétele: lásd Nabukodonozor király imája (Dán 4,31), Dániel és Zakariás prófétai jelenései (Dán 10,5; Zak 2,1; 5,1, 5, 9; 6,1).

Az evangéliumokat olvasván azt látjuk, hogy a megtestesült Örök Ige esetében a tanítványokra emelt szemek a kinyilatkoztatás, az isteni tekintéllyel való tanítás jelei (Lk 6,20), s amikor az égre emeli szemeit, az a mennyei Atyához fordulás, az imádság és közbenjárás gesztusa (Jn 11,41). Krisztus személyes példáját szem előtt tartva, az égre emelt tekintetet az Anyaszentegyház eucharisztikus istentisztelete is elsősorban az Istenhez fordulás és a közbenjáró imádság szimbólumaként alkalmazza. A hagyományos latin liturgiában a rubrikák szerint a pap kilencszer emeli föl szemeit az égre, s veti tekintetét az oltárkeresztre: (1) Munda cor; (2) Suscipe, sancte Pater; (3) Offerimus tibi, Domine; (4) Veni, Sanctificator; (5) Suscipe, santa Trinitas; (6) Prefáció: Gratias agamus Domino, Deo nostro; (7) Te igitur; (8) Qui pridie: elevatis oculis in caelum; (9) Elbocsátó áldás: Benedicat vos. (Lásd: J. O’Connell, The Celebration of Mass – A Study of the Rubrics of the Roman Missal, The Bruce Publishing Company, Milwaukee, 1941; 293-4.) Ezen túl a pap a szemeit a konszekrált Szentostyára szegezi: (1) az elevációkor; (2) a halottakról való megemlékezéskor; (3) a Miatyánk közben; (4) az áldozásra fölkészítő három ima elmondásakor, valamint bennfoglaltan: a Supplices te rogamus, az Agnus Dei és a Domine, non sum dignus alatt.

Ugyan a fölemelt szemek gesztusával gyakrabban találkozunk a Szentírásban, azért találunk példát a lesütött szemekre is.

(1) A lesütött tekintet lehet a méltatlanság és vétkesség által kiváltott egészséges, sőt üdvös szégyenérzet jelképe: „És a vámos távol állván, szemeit sem akará fölemelni az égre, hanem mellét veré, mondván: Isten! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13)

(2) Máskor a szemérem manapság durván alulértékelt erényét, a korábban már említett szemek őrizetét jelzi: „Nem teszek szemeim elé igaztalan dolgot.” (Zsolt 100,3); „Fordítsd el szemeimet, hogy ne lássanak hiúságot!” (Zsolt 118,37). „Nem ítélek az emberek nézete szerint; mert az ember azokat nézi, amik látszanak, az Úr pedig a szívet nézi.” (1Sám 16,7; vö. Zsolt. 7,10)

(3) Természetesen lehet a mélységes tisztelet és őszinte alázat gesztusa is, mint Mózes Hóreb-hegyi jelenésének esetében, akit az Úr maga emlékeztetett a kíváncsi tekintet megfékezésére: „Elmegyek és megnézem e nagy látványt!” – „Ne közelíts ide! Oldd le a sarut lábaidról, mert a hely, melyen állasz, szent föld!” (Kiv 3,3-5)

A hagyományos liturgia rubrikális kitételében, miszerint az oltártól kiforduló papnak demissis oculis kell a szentélyben álló szolgálattevők és a templomhajóban tartózkodó gyülekezet felé fordulnia, a gesztus mindhárom jelentésének elősegítését kell látnunk. A szentmisét ünneplő papnak eszébe juttatja, hogy minden oka megvan az egészséges szégyenérzetre, mert gyarló és bűnös emberként önmagában méltatlan az Isten szolgálatára, elégtelen a hívek hatékony képviseletére és alkalmatlan az Újszövetség egyetlen közvetítőjének, Krisztusnak szentségi megjelenítésére. Éppen ez az üdvös megalázkodás az, ami e tárgyban fölmenti a vétkes vakmerőség vádja alól. A celebránst ugyanakkor a szemeknek ez a tudatos őrizete menti meg attól, hogy tekintetét a legszentebb áldozat bemutatása közben evilági, hiú és hiábavaló dolgokon legeltesse, gondolatai eltérüljenek az oltár szolgálatától, a mennyei valóságok szemlélésétől, figyelmét a szentek szentjébe való belépés (Aufer a nobis) után olyasmi kösse le, ami a háromszorszent Isten mennyei trónusa köré gyűlő udvartartás egyetlen tagjához sem illendő. Végül a lesütött szemek alázatra, kellő tiszteletre nevelik a papot, akinek a szertartások alatt mindvégig tudatában kell lennie, hogy az Isten jelenlétében áll és cselekszik. Noha egykor Mózesnek kijelentette az Isten: „Orcámat nem láthatod, mert nem lát engem az ember, míg él.” (Kiv 32, 20), most mégis födetlen orcával nézvén az Úr dicsőségét, szentségileg ugyanazon képmássá változik át fényesebben és fényesebben az Úr Lelke által (vö. 2Kor 3,18).

A spanyol misztikus, Álvarez de Paz, S.J. (1560–1620) – jóllehet nem a szentmise, hanem a szent offícium (zsoltáros istentisztelet) kontextusában – külön kihangsúlyozza, hogy a liturgia pap által végzendő külső, szertartásos gesztusai – közöttük a lesütött szemek – nemcsak a papi lelkület elmélyítésére, hanem a hívek okulására, nevelésére szolgálnak: „A szent imaórák végzésekor tehát fejezzük ki látható módon belső tiszteletünket; és azt tiszteletteljes testtartással, lesütött szemekkel, födetlen fejekkel és a szertartás más formáival mutassuk meg, hogy azt cselkedvén, ami igazságos és illő, a körülöttünk állókat bűnbánatra és az Isten dicséretére serkentsük!” (De inquisitione pacis, sive de studio orationis [1611], Lib. I, Pars II, Cap. 9.)

A lesütött szem tehát egyfelől jele és eszköze annak, hogy a pap a liturgikus szolgálat végzése közben ki tudja alakítani magában a megfelelő lelki állapotot, a belső fegyelmet és figyelmet azáltal, hogy testi, mulandó dolgok kedvéért egy pillanatra sem veszi le tekintetét a mi üdvösségünk szerzőjéről, Krisztusról az Apostol útmutatása szerint: „Annakokáért mi is, miután ennyi tanú felhője van közöttünk, letévén minden terhet és a minket környező bűnt, béketűréssel fussunk az elénk nyitott viadalra; nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, ki az előtte levő öröm helyett elszenvedte a keresztet, megveté a gyalázatot, és most az Isten székének jobbján ül.” (Zsid 12,1-2) Másfelől ez a gesztus egyszerre szolgálja a papok és a hívek javát azzal, hogy Krisztushoz, az Újszövetség egyetlen Főpapjához és az Anyaszentegyház objektív istentiszteletéhez képest relativizálja, hangsúlytalanná teszi a celebráns konkrét személyét. A pap fölismerheti általa, hogy hivatása, szolgálata Keresztelő Szent Jánoséval rokon: „Őneki növekednie kell, nekem pedig kisebbülnöm.” (Jn 3,30), a hívek pedig megérthetik, hogy a szentmiseáldozat főszereplője Krisztus, nem pedig az arcával feléjük fordított pap, aki hatalmasat téved, ha azt hiszi, hogy nekik és nem értük cselekszik.

Ez utóbbi gondolathoz kapcsolódik az, amit egy nemrég megjelent kiadványom bevezető tanulmányában írtam: „Az ún. papi nárcizmus legfőbb forrása éppen az a modern gyakorlat, hogy a papok túlnyomó többsége valamiféle »közszolgálati« szellemtől indíttatva csak nyilvános miséket hajlandó ünnepelni, s ezeket is a néppel szemben állva végzik. A baj ezzel nem is elsősorban az, hogy a pásztorát követő nép így szimbolikusan már nem a »napkeletről fölkelő« Krisztus színe elé siet, hanem hogy a pap, hirtelen az ünneplő közösség fókuszában találva magát, rákényszerül egy olyan aránytalanul mimetikus jellegű szerepre, amelyben saját személyisége indokolatlan és túlzó kultikus jelentőséget nyer, a celebráns kiegyensúlyozatlan és a liturgia szándékától idegen módon válik Krisztus személyében cselekvő alannyá. Sokan ezért érzik úgy, mintha színpadon lennének, ahol Krisztust kell »eljátszaniuk«; ahol gesztusokkal, hanglejtéssel, a teatralitás minden kellékével élve érdekessé, lebilincselővé kell tenniük az »előadást«, nehogy lankadjon a hallgatóság figyelme.” (Damiani Szent Péter: Az Úr legyen veletek! – Gomorra könyve, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2020, 21. old.)

Hogy ez mennyire nem légből kapott, annak bizonyítására álljon itt egy rövid video klip (USA, 1997):


Amit XVI. Benedek pápa az ünneplés mesterségének (ars celebrandi) nevez, azt a hagyományos római rítusban közel egy évezrede egyértelmű rubrikális előírások segítik, védelmezik, biztosítják. Az ars celebrandi, az évszázados használat során jelentős lelki tartalommal feltöltött liturgikus gesztusok engedelmes és esztétikus megtartása valójában a szentségi cselekmények jelentését föltáró oktatás, az ún. szentségi misztagógia szerves része, amelyet sohasem lehet szembeállítani a hívek tényleges, tevőleges részvételének (actuosa participatio) elvével (vö. Sacramentum Caritatis, 38-42., XVI. Benedek szinódus utáni apostoli buzdítása az Eucharisztiáról). A nyugati liturgikus hagyomány ősi, szerves részét képező piros betűs útmutatás, hogy a pap a hívek felé fordulva ne nézelődjön fegyelmezetlenül, ne bámészkodjon szertelenül, hanem süsse le a szemeit, és tekintetét szigorúan korlátozza arra, ami kizárólag az Isten szolgálatára, a szentek szentjében végzendő teendőire vonatkozik, nem veszítheti érvényét és jelentőségét, még akkor sem, ha azt a VI. Pál-féle misekönyv általános rendelkezései már expressis verbis nem írják elő, ha azt egyesek már nem tartják összeegyeztethetőnek a modern liturgia kétes eredetű és értékű ideológiák mentén propagált fesztelen, emberközeli, sőt emberközpontú stílusával.


csütörtök, december 17, 2020

„Várandós” Boldogasszony - december 18.


 A VI. Pál-féle liturgiareform egyik legtragikusabb tévedése, legfölfoghatatlanabb hentesmunkája az ősi, III. század első felétől dokumentálható évnegyedes kántorböjtök (ieiunia quatuor temporum) eltörlése volt. Miközben a hagyománytisztelő katolikusok (főleg Közép-Európában) nagy lelkesedéssel kelnek föl hajnalok hajnalán, hogy az adventi Rotate-miséken részt vegyenek, nagy valószínűséggel még a papjaik sem tudják, hogy ezt miért cselekszik, mi e szokás eredete.

Ott kell kezdenünk, hogy a klasszikus értelemben vett Rorate-misék a modern reformliturgiában gyakorlatilag megszűntek létezni, mert szerepüket a lilában végzett adventi köznapi misék vették át (esetleg a napi szent miséje). A helyzet az, hogy egy Rorate-mise nem attól lesz az, ami, hogy adventi köznapokon, hajnali időpontokban és gyertyafénynél mutatják be. Ez mind nagyon romantikus, de a Rorate-mise azért Rorate, mert így kezdődik, ez az introitusa (bevezető éneke), hiszen a Boldogságos Szűz adventi időszakra rendelt votív (fogadalmi) miséjéről van szó, melyet természetesen (Mária-mise lévén) fehérben, aranyban (néhány helyen, engedély alapján kékben) ünnepelnek.


Az izajási prófécia (vö. Iz 45,8) által ihletett Rorate caeli kezdetű introitus (és valószínűleg a teljes adventi fogadalmi Mária-mise) eredete pedig az adventi (mindig az időszak harmadik vasárnapja utáni hét szerdájára, péntekjére és szombatjára eső) kántorböjt első (szerdai) miséje (jóllehet ez az introitus kezdi a IV. advent vasárnapi misét is). Ez az üldözött ősegyházra visszavezethető (!) liturgikus szokás nemcsak a középkorban kialakult fogadalmi Mária-miséket inspirálta, hanem egy mifelénk kevéssé ismert Mária-misét is, amelynek titulusa „Várandós” Boldogasszony, latinul Expectatio partus Beatae Mariae Virginis (a Boldogságos Szűz Mária szülésének várása), s amelynek dátuma december 18.

Bár ezt a misét a Magyar Katolikus Lexikon is elintézi annyival, hogy spanyol eredetű késő barokk szokásról van szó, valójában sokkal ősibb és komolyabb gyökerekkel rendelkezik. Mivel a keresztény antikvitásban a nagyböjt szigorú fegyelme tiltotta az ünneplést, a hispán egyházmegyékben (az Ibériai-félszigeten) a március 25-i megtestesülés ünnepet (Gyümölcsoltó Boldogasszonyt) áthelyezték december 18-ra, és nyolcaddal ülték meg. Erről már a X. toledói szinódus (656) is tanúskodik. Ezt a szokást egyaránt tartották a félsziget római és mozarab rítusváltozatokat követő templomai, még azok után is, hogy a nagyböjtbe eső március 25-i ünnepet elkezdték illő ünnepélyességgel megülni.

A „Várandós” Boldogasszony, vagy valószínűleg az adventi ó-antifónákkal való asszociációja miatt az Ó Nagyasszonya (Nuestra Señora de la O) néven is emlegetett ünnep december 18-i megülése ezt követően más európai (főleg mediterrán) egyházmegyékben is elterjedt (pl. Toulouse, Velence), de a lengyelek, valamint a ciszterek és domonkosok között is. A hagyományos római misekönyv az egyes helyekre engedélyezett misék (missae pro aliquibus locis) között hozza – ha hozza. Amennyire én tudom, ez a mise nem található meg a VI. Pál-féle modern misekönyvek egyik kiadásában sem (sőt még a külön kiadott Mária-miséket tartalmazó kötetben sem). Ha tévedek, remélem, valaki majd kijavít. Én csak örülnék neki.


Die 18 Decembris
In Exspectatione Partus Beatae Mariæ Virginis


Introitus (Is. 45,8)
Roráte, cæli, désuper, et nubes pluant iustum: aperiátur terra, et gérminet Salvatórem. (Ps. 18, 2) Cæli enárrant glóriam Dei: et ópera mánuum eius annúntiat firmaméntum. ℣. Glória Patri.

Collecta
Deus, qui de beátæ Maríæ Vírginis útero Verbum tuum, Angelo nuntiánte, carnem suscípere voluísti: præsta supplícibus tuis; ut, qui vere eam Genetrícem Dei crédimus, eius apud te intercessiónibus adiuvémur. Per eúndem Dóminum.

Léctio Isaíæ Prophétæ (Is. 7,10-15)
In diébus illis: Locútus est Dóminus ad Achaz, dicens: Pete tibi signum a Dómino, Deo tuo, in profúndum inférni, sive in excélsum supra. Et dixit Achaz: Non petam et non tentábo Dóminum. Et dixit: Audíte ergo, domus David: Numquid parum vobis est, moléstos esse homínibus, quia molésti estis et Deo meo? Propter hoc dabit Dóminus ipse vobis signum. Ecce, Virgo concípiet et páriet fílium, et vocábitur nomen eius Emmánuel. Butýrum et mel cómedet, ut sciat reprobáre malum et elígere bonum.

Graduale  (Ps. 28,7 et 3-4)
Tóllite portas, príncipes, vestras: et elevámini, portæ æternáles: et introíbit Rex glóriæ. ℣. Quis as-céndet in montem Dómini? aut quis stabit in loco sancto eius? Innocens mánibus et mundo corde.

Allelúia, allelúia. ℣. (Luc. 1,31) Ecce, Virgo concípiet et páriet Fílium, Iesum Christum. Allelúia.

Evangelium
Missus est Angelus, ut in Missa Annuntiationis (Lc. 1,26-38)

Et dicitur Credo.

Offertorium (Luc. 1,28 et 42)
Ave, María, grátia plena; Dóminus tecum: benedícta tu in muliéribus, et benedíctus fructus ventris tui.

Secreta
In méntibus nostris, quǽsumus, Dómine, veræ fídei sacraménta confírma: ut, qui concéptum de Vírgine Deum verum et hóminem confitémur; per eius salutíferæ resurrectiónis poténtiam, ad ætérnam mereámur perveníre lætítiam. Per eúndem Dóminum nostrum.

Præfatio de B. Maria Virg. Et te in Exspectatióne.

Communio (Is. 7,14)
Ecce, Virgo concípiet et páriet fílium: et vocábitur nomen eius Emmánuel.

Postcommunio.
Grátiam tuam, quǽsumus, Dómine, méntibus nostris infúnde: ut, qui, Angelo nuntiánte, Christi, Fílii tui, incarnatiónem cognóvimus; per passiónem eius et crucem, ad resurrectiónis glóriam perducámur. Per eúndem Dóminum.

szombat, december 12, 2020

Papi imádságok gyóntatás előtt és után

 

Ante excipiendas confessiones – papi ima gyóntatás előtt

Da mihi, Dómine, sédium tuárum assistrícem sapiéntiam, ut sciam iudicáre pópulum tuum in iustítia et páuperes tuos in iudício. Fac me ita tractáre claves regni cælórum, ut nulli apériam cui claudéndum sit, nulli claudam cui aperiéndum sit. Sit inténtio mea pura, zelus meus sincérus, cáritas mea pátiens, labor meus fructuósus. Sit in me lénitas non remíssa, aspéritas non sevéra; páuperem ne despíciam, díviti ne adúler. Fac me ad alliciéndos peccatóres suávem, ad interrogándos prudéntem, ad instruéndos perítum. Tríbue, quæso, ad retrahéndos a malo sollértiam, ad confirmándos in bono sedulitátem, ad promovéndos ad melióra indústriam: in respónsis maturitátem, in consíliis rectitúdinem, in obscúris lumen, in impléxis sagacitátem, in árduis victóriam; inutílibus collóquiis ne detínear, pravis ne contáminer; álios salvem, meípsum non perdam. Amen.

Add meg nekem, Uram, a te királyi széked mellett álló Bölcsességet, hogy igazságosan tudjam megítélni a te népedet, és méltányosan a te szegényeidet (Zsolt 71,2). Add, hogy úgy kezeljem a mennyország kulcsait, hogy senki előtt se nyissam meg, akinek bezárandó, senki előtt se zárjam be, akinek megnyitandó. Legyen az én szándékom tiszta, buzgóságom őszinte, szeretetem türelmes, munkálkodásom gyümölcsöző. Ne legyen bennem a szelídség hanyag, a szigorúság kegyetlen; a szegényt meg ne vessem, a gazdagnak ne hízelegjek. Tégy engem kedvessé, hogy vonzzam a bűnösöket, okossá, mikor kérdezem, jártassá, mikor oktatom őket. Adj nekem, kérlek, szorgalmat a rossztól való eltérítéshez, igyekezetet a jóban való megerősítéshez, serénységet a jobbra való előmozdításhoz: a válaszokban érettséget, a tanácsokban helyességet, a homályos dolgokban világosságot, a bonyolult dolgokban éleslátást, a nehéz dolgokban győzelmet; ne időzzek haszontalan beszélgetésekben, a romlottságok által be ne szennyeződjem; másokat megmentsek, magamat el ne veszítsem. Ámen.

Post confessiones auditas – papi ima gyóntatás után

Dómine, Iesu Christe, Fili Dei vivi, súscipe hoc obséquii mei ministérium in amóre illo superdigníssimo, quo beátam Maríam Magdalénam omnésque ad te confugiéntes peccatóres absolvísti, et quidquid in sacraménti huius administratióne negligénter minúsque digne perféci, tu per te supplére et sanctificáre dignéris. Omnes et síngulos, qui mihi modo conféssi sunt, comméndo dulcíssimo Cordi tuo rogans, ut eósdem custódias et a recidíva præsérves atque post huius vitæ misériam mecum ad gáudia perdúcas ætérna. Amen.


Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, fogadd el e szolgálatom teljesítését azon legméltóságosabb szeretettel, mellyel Szent Mária Magdolnát és minden hozzád menekülő bűnbánót föloldoztál, és mindazt, amit e szentség kiszolgáltatásában hanyagul és kevésbé illőn teljesítettem, méltóztassál te kiegészíteni és megszentelni. Mindenkit és minden egyes lelket, aki az imént meggyónt nekem, a te szerető Szívednek ajánlok, hogy őket oltalmazd, és a visszaeséstől megőrizd, és ezen élet nyomorúsága után az örökkévaló örömökre vezéreld. Ámen.

szerda, december 09, 2020

Szent József, Krisztus Urunk nevelőatyja és az Anyaszentegyház egyetemes pártfogója


Egészen friss a hír, hogy december 8-án Ferenc pápa kiadott egy apostoli levelet (Patris Corde címmel) Szent József tiszteletéről, egyúttal a most elkezdődött 2020/2021-es liturgikus évet a Megváltó hűséges őrzőjének dedikálta. Ez kiváló alkalom arra, hogy a nyugati egyház Szent József-tiszteletét górcső alá vegyük, és fejlődésének főbb állomásait rögzítsük.

Ha a mai állapotokból indulunk ki, az a benyomásunk támadhat, mintha Szent József az Egyházban mindig is ősi és egyetemes köztiszteletnek örvendett volna. Valójában kultusza (liturgikus tisztelete) nem nevezhető sem igazán ősinek, sem igazán egyetemesnek. Főleg a legtöbb liturgikus ünnep szülőföldjének tekinthető keleten volt tapasztalható egyfajta tartózkodás vele szemben, valószínűleg a születés ikon duzzogó József-ábrázolása, és az azt ihlető apokrif történetek miatt (József állítólagos kételyei okán jegyesének őszinteségét és tisztességét illetően).


Idővel az egyre élénkebb Mária-tisztelet "farvizén evezve" a József iránti érdeklődés és tisztelet is kezdett erőre kapni. Már Szent Jeromos, az Istenszülő mindenkor szüzességének nagy védelmezője is kihangsúlyozta, hogy mivel Isten Anyja szűz volt a Megváltó születése előtt, alatt és után, úgy szükségképpen Józsefnek is mindvégig szűznek kellett maradnia. Ebből az következik, hogy illő és üdvös, hogy Krisztus nevelőatyja és a Szűzanya törvényes hitvese mind szüzessége, mind a megtestesülés titkához való közelsége okán kellő tiszteletben részesüljön. Ennek ellenére csak az első ezredforduló környékén kezdett konkrét formát ölteni a József-tisztelet, amikor egyre rendszeresebbé vált a Szűzanya üdvrendben elfoglalt helyére vonatkozó teológiai reflexió (mariológia). A IX-X. századtól kezdve Szent József önálló titulust kapott mint Nutritor Domini, vagyis az Úr nevelője/táplálója/gondviselője. Kezdetben a bencések karolták föl kultuszát, akik nevét gyakran beillesztették saját liturgikus naptáriakba és martirológumaikba. Teológiai értelemben erősen ösztönzőleg hatott Aquinói Szent Tamás, az Egyház egyetemes és legfőbb doktora, aki komoly hangsúlyt fektetett József szükségszerű szerepére az üdvtörténeti eseményekben, amennyiben hűségével, kitartásával oltalmazta szüzen fogant szeplőtelen jegyesének és az ő isteni magzatának életét (vö. ST III, q. 28). Jean Gerson, a nagytekintélyű Párizsi Egyetem kancellárja volt az első, aki szisztematikusan, önálló monográfiában értekezett Szent Józsefről, valamint 1416 és 1418 között e témában jelentős hatású beszédeket mondott a konstanzi zsinaton. Bizonyos értelemben ő tekinthető az ún. jozefológia atyjának, amely a mariológia mintájára természetesen csak a XIX. század végétől, XX. század elejétől kezdve tekinthető a katolikus teológia egyik önálló (al-)diszciplánájának.

Szent József kultusza (liturgikus tisztelete) tehát a középkori Mária-kultusz diadalmenetének mintegy poggyásza, szerencsés kísérője. A középkori teológusok és szentek (pl. a ferences Sienai Szent Bernardin) hatására és liturgiatörténeti szempontból meglehetősen kései fejleményként végül IV. Szixtusz pápa 1479-ben elrendelte, hogy Szent József ünnepet illesszék be a római misszáléba és breviáriumba. Azután – főleg a karmelita reform nagy alakjainak, Avilai Szent Teréz és Istenes Szent János egyháztanítóknak példája által ösztönözve, XV. Gergely 1621. május 8-án a március 19-i emléknapot duplex ünnep rangjára emelte, melyet az egész latin rítusú egyházban meg kellett tartani. Majd XI. Kelemen 1714. február 4-én ellátta az ünnepet teljes mise és zsolozsma propriummal, XIII. Benedek pedig 1726. december 19-én beillesztette Szent József nevét a mindenszentek litániájába.

Innentől kezdve az események fölgyorsulni látszanak, a kultusz egyre nagyobb nyomot hagy nemcsak a katolikus néplélekben, de az egyházi hierarchia köreiben is. Boldog IX. Piusz pápa, meghallgatván az I. vatikáni zsinat több püspökének petícióját, Szent Józsefet az Anyaszentegyház egyetemes pártfogójává nyilvánította, és bevezette a "Boldogságos Szűz Mária Jegyese és az Anyaszentegyház Egyetemes Pártfogója" titulusú ünnepet, melyet először a húsvét utáni 3. vasárnapon ünnepeltek nyolcaddal, majd az 1911-es, X. Piusz-féle liturgikus reform után az azt megelőző szerdán. A Szent Rítuskongregáció dekrétuma, a Quemadmodum Deus (1870. december 8.) egyúttal március 19-ét az első osztályú duplex ünnepek rangjára emelte, de nyolcad nélkül a nagyböjtre való tekintettel. Egy évvel később IX. Piusz az Inclytum Patriarcham kezdetű dekrétumban (1871. július 7.) speciális suffragiummal (megemlékező imával) erősítette a kultuszt, valamint elrendelte, hogy a szokásos nagyböjti 2. kommemorációban (A cunctis) meg kell említeni Szent József nevét.

A József-kultusz igazi mérföldkövének számít XIII. Leó enciklikája, a Quamquam pluries (1889. augusztus 15.), melyben a pápa elrendelte, hogy az októberi rózsafüzér ájtatosságok alkalmával el kell mondani az általa fogalmazott "Ad te, beate Ioseph" kezdetű  Szent József imát (alant a teljes szövege olvasható; kíváncsi vagyok, hány magyar plébánián tartják még ezt a szokást), március legyen Szent József hónapja, és a plébániák legalább egy triduumot tartsanak a március 19-i főünnep előtt, amely – ahol csak lehetséges – legyen parancsolt ünnep.

XIII. Leó pápa imája Szent Józsefhez, az Egyház egyetemes pártfogójához:

Szorongattatásunkban hozzád folyamodunk, Szent József, és miután szentséges jegyesednek segítségéért könyörögtünk, a te atyai pártfogásodat is bizalommal kérjük. Arra a szeretetre, mely téged az Istenszülő szeplőtelen Szűzhöz fűzött, és az atyai gyöngédségre, mellyel a Gyermek Jézust magadhoz ölelted, kérünk és esedezve könyörgünk: tekints jóságosan az örökségre, melyet Jézus Krisztus saját vére árán szerzett, és a mi szükségeinkben erőddel és befolyásoddal siess segítségünkre! Oltalmazd, ó, leggondosabb őre a Szent Családnak, Jézus Krisztusnak választott népét; távoztasd el tőlünk, szerető atya, a tévelygésnek és megrontásnak minden ragályát! Légy kegyes hozzánk, erős védelmezőnk, és csatlakozz hozzánk az égből a sötétség hatalmával való küzdelmünkben, és miként egykor a gyermek Jézust a legnagyobb veszedelemből kiragadtad: úgy védelmezd most Isten szent Egyházát az ellenséges cselszövésektől és minden bajtól! Mindannyiunkat végy örökös atyai pártfogásodba, hogy példádat követve és segítségedre támaszkodva szentül éljünk, jámborul haljunk meg, és az örökkévaló boldogságot elnyerjük a mennyben! Ámen.

XIII. Leó a József-kultuszt és a vele szorosan összefüggő Szent Család-tiszteletet programatikus jelleggel, lelkipásztori szándékból igyekezett megerősíteni egy olyan korban, amikor az államok laicizálása, a szekularizáció és az egyre romló erkölcsi viszonyok a keresztény házasság intézményét, a családi élet szentségét, a keresztény férfi- és apaeszményt alapjaiban kezdték fenyegetni. A keresztény társadalmi és családmodell erősítése volt XV. Benedek pápa Szent Józsefről szóló, Bonum sane kezdetű motu propriójának (1920. július 25.) is fő motivációja.

Liturgiatörténeti szempontból – immár kellő történelmi távlatból szemlélve – XII. Piusz pápa szerepe a Szent József-kultuszban meglehetősen felemás. Amikor ugyanis egy alapvetően jó szándék által vezérelt, de sikertelen lelkipásztori koncepció mentén 1955. május 1-én bevezette "Munkás" Szent József ünnepét, a fogadtatás nem volt egyértelműen lelkes (egyházi berkekben sem). A II. világháború után politikai értelemben erősen balra tolódott olasz közéletet és a nemzetközi munkásmozgalom masszív vallás- és egyházellenességét pacifikálni kívánó gesztus viszonzatlan maradt, ellenben az egyesek által "Bolsevik" Szent Józsefnek csúfolt ünneppel elkezdődött Szent Fülöp és Jakab apostolok másfél évezredes hagyománnyal rendelkező ünnepének meghurcoltatása. A május elsejei ősi apostolünnep először május 11-re került át, majd – a VI. Pál-féle reformliturgiában – május 3-ra. Ráadásul, ezzel együtt eltörölték a IX. Piusz által bevezetett és húsvéti időben megtartott "Boldogságos Szűz Mária Jegyese és az Anyaszentegyház Egyetemes Pártfogója" című ünnepet.


XXIII. János pápa szilárd Szent József tiszteletének jeleként értékelhető, hogy az általa összehívott II. vatikáni zsinatot az 1961. március 19-én kiadott apostoli levelében (Le voci) Krisztus nevelőatyjának pártfogásába ajánlotta, valamint – miután a zsinaton ezt több püspök is javasolta – saját kezdeményezésére 1962. november 13-án elrendelte, hogy Szent József nevét illesszék bele a római kánonba (Communicantes). Itt meg kell jegyezni, hogy egy majdnem fél évszázados késéssel, 2013. május 1-én Ferenc pápa ezt kiterjesztette a VI. Pál-féle reformliturgia minden eucharisztikus imájára.

II. János Pál 1989. augusztus 15-én külön apostoli buzdítást adott ki Redemptoris custos címmel XIII. Leó Quamquam pluries kezdetű enciklikájának centenáriuma alkalmából. Ebben a korábbiakhoz képest nem jelent meg új elem, de a XIII. Leóra visszavezethető hagyománynak megfelelően II. János Pál is egy család- és házasságpásztorációs programba illesztve értékelte a József-kultusz jelentőségét. Ezt hivatott most megújítani Ferenc pápa új apostoli levele, a Patris corde, mely a Quemadmodum Deus dekrétum 150. évfordulójára jelent meg. Fontos megjegyeznünk, hogy a Szent József-év ünnepélyes meghirdetését az Apostoli Penitenciária (az ún. belső fórum ügyeinek legfölsőbb egyházi bírósága) egy olyan dekrétuma kíséri, mely a 2021. december 8-án lezáródó egy éves időszakra több teljes búcsút is meghirdet. A teljes búcsú értelmét és elnyerésének föltételeit egy korábbi bejegyzésben már tisztáztuk. Most arra szorítkozunk, hogy a dekrétum által meghirdetett egy éven keresztül elérhető teljes búcsúkat ismertessük:

A teljes búcsú elnyerése a szokásos feltételek mellett (szentségi gyónás, szentáldozás és ima a pápa szándékára) megadatik azon keresztények híveknek, akik Szent József évében minden súlyos bűntől elszakadt lélekkel a következőket teljesítik:

- akik legalább fél órát elmélkednek az Úr imájáról (Miatyánk), vagy részt vesznek egy olyan legalább egy napos lelkigyakorlaton, amelynek része egy Szent Józseffel kapcsolatos elmélkedés.

- akik Szent József példáját követve legalább egyet végrehajtanak az irgalmasság testi vagy lelki cselekedetei közül.

- azok a családok, illetve jegyespárok, akik együtt elimádkozzák a rózsafüzért.

- akik napi tevékenységüket, mindennapi munkavégzésüket és kötelességteljesítésüket Szent József oltalmába ajánlják és közbenjárására bízzák.

- akik elmondják a Szent József litániát (ha latin keresztények), vagy a Szent József tiszteletére szerzett akatisztoszt (ha bizánci rítusúak), vagy bármilyen más imát Szent Józsefhez, amely a saját liturgikus hagyományuknak megfelel, méghozzá arra a szándékra, hogy az Egyház megszabaduljon a belső és külső üldöztetésektől.

- akik elmondanak egy Szent József tiszteletére szerzett hagyományos imát, például XIII. Leó imáját (Ad te, beate Joseph), kiváltképp március 19-én, május 1-jén, a Szent Család ünnepén, Szent József vasárnapján (a bizánci hagyomány szerint), minden hónap 19-én, vagy minden szerdán, a latin hagyomány szerint Szent József emlékének szentelt napon.

- A Covid-19 vírus által okozott tartós egészségügyi válság közepette a teljes búcsú kiterjed a betegekre, idősekre, haldoklókra és mindazokra, akik jogos okokból nem tudják elhagyni otthonukat, amennyiben Szent József, a betegek vigasztalója és a haldoklók pártfogója tiszteletére elmondanak egy imát.

SCHOLION:

Mintegy járulékosan azért hadd jegyezzem meg: személyes meggyőződésem és megalapozott teológiai véleményem az, hogy a fölsorolt tanítóhivatali dokumentumok és a ma divatos teológiai áramlatok ellenére az Anyaszentegyház Józsefénál ősibb, egyetemesebb teológiai és liturgikus hagyománya szerint Keresztelő Szent Jánost kiemeltebb tisztelet (protodúlia) illeti. Vagy pontosabban fogalmazva őt illeti elsőként a kiemelt tisztelet (elsődleges protodúlia) a szentek közül (természetesen csak a Boldogságos Istenanyát illető hyperdúlia után). Ennek okairól, az erre vonatkozó érvekről, teológiai és liturgikus bizonyítékokról már értekeztem egy korábbi bejegyzésben.

kedd, október 27, 2020

Teljes búcsú az elhunyt hívek javára - elméleti és gyakorlati emlékeztető


Mindenekelőtt tisztáznunk szükséges, hogy pontosan mit is értünk búcsú alatt. A Katolikus Egyház Katekizmusa nem is lehetne egyértelműbb:

„A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott föltételeket, elnyer az Egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesít.  A búcsú részleges vagy teljes, attól függően, hogy a bűnökért járó ideigtartó büntetéstől részlegesen vagy teljesen szabadít-e meg. Minden hívő nyerhet búcsúkat önmaga számára vagy az elhunytak javára.” (KEK 1471)

Tehát Luther minden ellenkező híresztelésével és kirohanásával ellentétben a búcsú nem a bűnök bocsánatára irányul, hanem a megbocsátott bűnök után visszamaradó ún.  ideigtartó büntetések elengedésére (a tisztítótűzből való kiszabadulásra, vagy az ott lerovandó tisztulás lerövidítésére). Szigorú föltétele ráadásul a „megfelelő fölkészület”, azaz a kegyelmi állapot, a hitből fakadó motiváció és valamely erkölcsileg jó és érdemszerző cselekedet végrehajtása.


Mindazok a gyümölcsök, amelyeket a megigazult emberben a kegyelem és a szabad akarat együttműködése létrehoz, az üdvösség szempontjából tekintve értékes cselekedetek. Ezért a megigazult ember számára az örök élet egyszerre Isten ingyenes kegyelme és az Isten ígéretén alapuló jutalom a saját jócselekedeteiért és érdemeiért. Mivel a jócselekedetek az ember szabad akaratából fakadóan a saját cselekedetei is, ezért valóban méltók Isten természetfölötti jutalmára (de fide definita). Azt viszont egyértelműen ki kell jelenteni, hogy a jócselekedetekért kijáró érdemet nem a kegyelmet megelőző tettek miatt nyerjük el, hanem a kegyelem mindig megelőzi a tetteket, hogy azokat érdemszerzően tudjuk végrehajtani.

A természetes ész fényénél nem lehet megmagyarázni vagy bebizonyítani az érdemszerzés lehetőségét, mivel annak alapja az isteni akarat teljesen szabad ígérete, amelyről a Kinyilatkoztatás tudósít bennünket: „Örüljetek és ujjongjatok, mert a ti jutalmatok nagy a mennyekben.” (Mt 5,12) „Ő majd megfizet mindenkinek tettei szerint.” (Róm 2,6; Zsid 10,35; 1Kor 3,8) Ebből nyilvánvaló, hogy a megigazultak jócselekedetei az isteni akarat szabad elhatározásából mintegy érdemi jogot formálhatnak Isten megígért jutalmára (meritum de condigno). A „jogot formál” kifejezést azonban csak analóg értelemben használhatjuk, mert Isten nem lehet adósunk, ezért Isten soha nem köteles bennünket megjutalmazni, ez csupán saját elhatározása és kegyelme által „illő és igazságos”. Ahogy Szent Ágoston írja: „Az Isten saját elhatározásából tette magát adósunkká, nem azért, amit tőlünk kapott, hanem mert megígérte. Az ember nem mondhatja neki: ‘Add vissza, amit tőlem kaptál’, csak azt kérheti: ‘Add meg, amit megígértél’.” (Enarratio in Psalmos 83,16)


Érdemes az érdemszerzésnek, így a búcsúk elnyerésének föltételeit valamivel részletesebben is kifejteni:

I. A végrehajtott jócselekedet részéről:

(1) A cselekedetnek erkölcsileg jónak kell lennie célja, szándéka és körülményei szerint (általában imádság, böjt, alamizsna).

(2) A cselekedetnek szabadnak kell lennie minden külső kényszertől vagy belső szükségszerűségtől.

(3) A cselekedetnek természetfölöttinek kell lennie abban az értelemben, hogy Isten segítő kegyelmének megelőznie és kísérnie kell, valamint, hogy természetfölötti motivációból kell fakadnia (vagyis a keresztény hit által lelkesített szándékból, hogy olyan mennyei kincseket gyűjtsünk, melyeket a moly meg nem rághat és a rozsda el nem emészthet – Mt 6,20).

II. A végrehajtó személy részéről:

A végrehajtónak viator-nak (e világ zarándokának) kell lennie, azaz a küzdő egyház (ecclesia militans) tagjaként kell cselekednie. Az érdemszerzés ideje a halállal végleg lezárul: „Eljön az éjszaka, midőn senki sem munkálkodhatik.” (Jn 9,4); „Amíg tehát időnk van, tegyünk jót mindenkivel.” (Gal 6,10)

(1) Búcsút, részlegeset vagy teljeset, csak megkeresztelt és az Anyaszentegyházzal teljes közösségben élő (nem szakadár, nem eretnek) hívő szerezhet, és csak olyan hívő számára, aki maga is a Katolikus Anyaszentegyház (élő vagy elhunyt) tagja.

(2) Búcsút, részlegeset vagy teljeset, csak olyan hívő szerezhet, akinek lelkiismeretét halálos bűn nem terheli, a megszentelő kegyelem állapotában van (legalábbis abban az időpontban, amikor a búcsúval ellátott jócselekedet végrehajtja). „Maradjatok énbennem, és én tibennetek! Miképpen a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt önmagától, ha nem marad a szőlőtőn; azonképpen ti sem, ha énbennem nem maradtok.” (Jn 15,4) Ezért a föltételek közé tartozik az érvényes szentségi gyónás elvégzése a búcsú megszerzésének idején (közvetlenül előtte, alatta vagy utána).

(3) A szentgyónáson kívül föltétel továbbá az illő fölkészülettel elvégzett szentáldozás és a pápa szándékára végzett imádság (általában Miatyánk, Hiszekegy vagy Üdvözlégy).

Az Apostoli Pentitenciária által kiadott és jelenleg érvényes Enchiridion indulgentiarum (Búcsúk gyűjteményes könyve, 4. kiadás, 1999.) szerint a Halottak napjához köthető teljes búcsú elnyerése engedélyezett.

Az elhunyt hívek javára:

 §. 1. Teljes búcsút, amelyet kizárólag a tisztítótűzben szenvedő lelkekre lehet alkalmazni, engedélyezünk azon keresztény híveknek, akik:

 1° november első és nyolcadik napja között, minden egyes napon, áhítattal ellátogatnak egy temetőbe, és ha csak gondolatban is, imádkoznak az elhunyt hívekért; [Megjegyzés: ez minden nap egy teljes búcsút jelent, ha a szokásos feltételek teljesülnek]

 2° az elhunyt hívekről való megemlékezés napján [november 2-án] (vagy az ordinárius rendelkezése szerint az azt megelőző vagy azt követő vasárnapon, vagy Mindenszentek főünnepén) jámboran meglátogat egy templomot vagy oratóriumot, és ott elmondja a Miatyánkot és a Hiszekegyet.”

Idén a járványügyi helyzetet figyelembe véve a Szentszék enyhített a föltételeken. Az október 23-án kiadott határozat (dekrétum) a búcsú megszerzésének lehetőségét kiterjesztette november teljes havára, és az sem szükséges, hogy a temetőlátogatás egymást követő nyolc napon történjék.

csütörtök, október 22, 2020

Egy kommentár kommentár nélkül


TÉZIS:

Bergoglio (Ferenc) pápa legújabb meghökkentő magánjellegű kijelentéséről INNEN lehet értesülni magyarul.

ANTITÉZIS:

Raymond Leo Burke bíboros válaszként írott nyílt levelét a megzavarodott katolikus híveknek hevenyészve lefordítottam magyarra (ITT olvasható angolul).

A világméretű kommunikációs média erős hangsúllyal számolt be - mint valamiféle szemléletváltásról - azon hírről, hogy Ferenc pápa kijelentette: a homoszexuális személyeknek Isten gyermekeként "joguk van a családhoz", és "emiatt senkit sem szabad kivetni vagy boldogtalanná tenni". Azt írják, hogy a pápa ráadásul kijelentette: "Amit létre kell hoznunk, az egy polgári kötelék. Ily módon törvénybe iktathatjuk őket. Ezt már korábban is megvédtem." E nyilatkozatot egy Evgeny Afineevskyvel, a "Francesco" című dokumentumfilm rendezőjével készített interjúban tette; a filmet 2020. október 21-én mutatták be először a Római Filmfesztivál (Festa del Film di Roma) alkalmából.
 
Az ilyen kijelentések nagy zavarodottságot generálnak, zavart és tévedést okoznak a katolikus hívek körében, mivel ellentétesek a Szentírás és a Szent Hagyomány tanításával, valamint a legutóbbi kijelentéseivel annak a tanítóhivatalnak, amely által az Anyaszentegyház megőrzi, védelmezi és értelmezi a teljes hitletéteményt, melyet a Szentírás és Szent Hagyomány tartalmaz. Megdöbbenést és tévedést okoznak az Egyház tanításával kapcsolatban a jóakaratú emberek körében, akik őszintén szeretnék tudni, hogy mit tanít a Katolikus Egyház. A lelkipásztorokra lelkiismereti kötelességet rónak, hogy megfelelő és szükséges pontosításokkal szolgáljanak.

Először is, az ilyen nyilatkozatok szövegkörnyezete és alkalma megfosztja őket mindenféle tanítóhivatali tekintélytől. Joggal értelmezik őket egyszerűen annak személyes véleményeként, aki ezeket a kijelentéseket tette. Ezek a nyilatkozatok semmilyen módon sem kötik a hívek lelkiismeretét, akik inkább kötelesek vallásos alávetettséggel ragaszkodni ahhoz, amit a Szentírás és a Szent Hagyomány, valamint az Egyház rendes tanítóhivatala tanít a kérdésben. Kiváltképp a következőket kell megjegyeznünk.

1. "A hagyomány a Szentírásra támaszkodva - mely úgy mutatja be a homoszexuális kapcsolatokat, mint súlyos eltévelyedéseket - mindig vallotta, hogy 'a homoszexuális cselekedetek belső természetük szerint rendetlenek'. Ellentétesek a természeti törvénnyel. A nemi aktusból kizárják az élet továbbadását. Nem az igazi érzelmi és szexuális komplementaritásból származnak. Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének." (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357.; Persona humana, a Hittani Kongregáció nyilatkozata a szexuális etikával kapcsolatos bizonyos kérdésekről, VIII. [1])

2. A homoszexuális nők és férfiak személyes és néha mélyen ülő hajlamai, melyek nekik komoly próbatételt okoznak, bár önmagukban nem jelentenek személyes bűnt, objektíve rendetlenek (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357.; Homosexualitatis problema, a Hittani Kongregáció levele a Katolikus Egyház püspökeihez a homoszexuális személyek lelki gondozásáról, 3. [2]). Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét. A katolikus hit arra tanítja a híveket, hogy gyűlöljék a bűnt, de szeressék a bűnöst.

3. A hívek és különösen a katolikus politikusok kötelessége, hogy ellenezzék a homoszexuális életközösségek törvényi elismerését (Diverse questioni concernenti l'omosessualità, a Hittani Kongregáció megfontolásai a homoszexuális személyek közötti életközösségek jogi elismerésének elnyerésére irányuló javaslatokról, 10.[3]). A családalapítás joga nem egyszerűen személyes jog, melynek érvényt kell szerezni, hanem annak meg kell felelnie a Teremtő tervének, aki az embert nemi különbségekkel akarta megalkotni, "férfinak és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27), így meghívva az embert, a férfit és a nőt, az élet továbbadására. "Mivel a házaspárok biztosítják a nemzedékek egymás után következését, és ezért kiemelkedően a közérdek körébe tartoznak, a polgári jog intézményi elismerést biztosít nekik. A homoszexuális életközösségek viszont jogi szempontból nem igénylik a különös figyelmet, mivel nem gyakorolják ezt a közjóra irányuló funkciót." (Uo., 9. sz. [4]). A homoszexuális életközösségről ugyanabban az értelemben beszélni, mint a házastársak hitvesi életéről valójában mélyen megtévesztő, mert az azonos neműek között nem lehetséges ilyen egyesülés. Az jog érvényesítése tekintetében a homoszexuális személyek, mint minden más állampolgár, bármikor élhetnek a törvény által biztosított lehetőségekkel magánjogaik védelme érdekében.

Mélységes szomorúság és sürgető lelkipásztori aggodalom forrása, hogy a sajtó által ekkora hangsúllyal nyilvánosságra hozott és Ferenc pápának tulajdonított magánvélemények nem felelnek meg az Anyaszentegyház állandó tanításának, ahogyan azt a Szentírás és a Szent Hagyomány kifejezi, és a tanítóhivatal őrzi, védi és értelmezi. Ugyanilyen szomorú és aggodalomra okot adó a zűrzavar, zavarodottság és tévedés, melyet a katolikus hívek körében generálnak, akárcsak a botrány, amelyet általánosságban azzal okoznak, hogy teljesen hamis benyomást keltenek arról, hogy a Katolikus Egyház megváltoztatta az álláspontját, vagyis megváltoztatta örök érvényű tanítását ilyen alapvető és kritikus kérdések tekintetében.

Raymond Leo Burke bíboros

Róma, 2020. október 22.

SZINTÉZIS???

szerda, október 21, 2020

Krisztus Király vasárnapja

Annak ellenére, hogy mélységes tiszteletet éreztem iránta, és sokat köszönhetek neki, nem mindenben értettem egyet Dobszay tanár úrral, de az ún. programatikus ünnepek (program-liturgiák) iránti ellenszenvét teljesen osztom. Természetesen vallom az imádság és a hit törvénye közötti szétválaszthatatlan és szükségszerű kapcsolatot (Aquitániai Szent Prosper: Legem credendi lex statuat supplicandi), de ezt elsősorban a hittitkok (dogma) és a nyilvános istentisztelet (liturgia) összefüggésére vonatkoztatom, pl. arra, hogy a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásának és dicsőséges Mennybevételének dogmatikus kihirdetésében döntő érvként szolgált, hogy ezeket az Anyaszentegyház előzetesen már évszázadok óta liturgikusan ünnepelte (vagyis a liturgia dogmatikus forrásként, a hitletétemény hordozójaként, a tanítóhivatal egyik szerveként, a sensus fidelium egyik indikátoraként működik).

A fordított eset az, amikor teológiai fejlemények és lelkipásztori programok telepednek rá a liturgiára. Ez nem mindig szerencsés. Természetesen - ha a dogma és a liturgia kapcsolata kölcsönös - ez elkerülhetetlen, és van is rá néhány példa az egyháztörténelemből. Például az ortodoxia (vagy képek) vasárnapja a bizánci liturgia nagyböjtjének első vasárnapján, mely a képrombolók eretneksége fölötti győzelem emléknapja. Nyugaton ilyennek számít a Szentháromság vasárnapja, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pünkösd utáni első vasárnap liturgikus értelemben üres vasárnap (dominica vacans) volt, azaz nem volt saját offíciuma, ráadásul II. Sándor pápa még ellenállt az ünnep bevezetésének arra hivatkozva, hogy a Szentháromság titkát az Anyaszentegyház egyébként is minden vasárnap megünnepli. Bizonyos értelemben ide tartozik Úrnapja is (Corpus Christi), hiszen a Berengarius-féle eretnekség elleni reakcióként és az érett középkor mélyülő eucharisztikus lelkületének kifejeződéseként került be a római naptárba (szerencsére eredetileg köznapra), jóllehet ebben az esetben is lehetett volna arra hivatkozni, hogy az Oltáriszentséget minden vasárnap, sőt minden egyes szentmisén megünnepeljük.

A tipikus értelemben vett programatikus ünnepek a XX. század elejétől kezdtek elszaporodni: 1921-ben XV. Benedek az egész római rítusra kötelezően kiterjesztette a Szent Család vasárnapját (eredetileg a Vízkereszt nyolcadába eső vasárnapon), melyet még XIII. Leó karolt föl, amikor az irányítottan laicizálódó modern államok bevezették a világi anyakönyvezést, a polgári házasság és válás intézményét stb. A szándék egyértelműen a keresztény családeszmény erősítése volt (ha a házasság általános mai helyzetéből és a katolikus családok erkölcsiségéből indulunk ki: sikertelenül). 1925-ben, a totalitárius (bolsevik és fasiszta) állameszmék, valamint a radikális szekularizáció fenyegető árnyékában határozott úgy XI. Piusz, hogy a katolikus társadalmi tanítás megszilárdítására bevezeti Krisztus Király vasárnapját (sikertelenül, hiszen Krisztus szociális királyságáról már nemcsak az egykori keresztény államok alkotmányai, de a katolikus reform-liturgia sem tanúskodnak többé: lásd angolul ITT). Azután jött 1955, és XII. Piusz naivan azt gondolta, hogy ha május 1-re, a nemzetközi munkásmozgalom kedvelt ünnepére bevezeti a Munkás Szent József ünnepet, akkor majd tömegével csábítja vissza az Anyaszentegyházba a kommunista ateizmus által elhódított munkásosztályt (ennek ordító sikertelenségére nem csak a magyar történelem szolgáltat egyértelmű bizonyítékot).

Azóta kezdenek fölgyorsulni az események: a liturgikus évet mint valami ízléstelenül túlterhelt karácsonyfát teleaggattuk konkrét, érezhető, mérhető lelki hasznot nem termő programatikus ünnepekkel, emléknapokkal: missziós vasárnap, isteni irgalmasság vasárnapja, Isten igéjének vasárnapja, hivatások vasárnapja, de ahogy a dolgok haladnak, valószínűleg hamarosan lesz majd környezetvédelem vasárnapja (pachamama installációkkal az oltáraink előtt) és társadalmi egyenlőség vasárnapja... stb. Így esik áldozatul a liturgia a korszellem divatos lelkipásztori áramlatainak és a társadalmi propagandának.

Mindazonáltal nem vitatom, hogy Krisztus Király ünnepe a katolikus hívek kedvelt ünnepévé vált (kár, hogy minden évben kiüt egy pünkösd utáni vasárnapot), a tematikája úgy örök érvényű, hogy most épp totálisan időszerűtlen (a VI. Pál-féle reformliturgia pedig az ünnep eredeti címét, szövegeit, mondanivalóját biztos kézzel "ivartalanította"). Ha megengedhetném magamnak, ezen a vasárnapon nem tennék mást, mint a szószékről fölolvasnám azt az apostoli körlevelet, amellyel XI. Piusz 1925-ben megalapította az ünnepet. Álljon most itt ebből egy részlet (a Quas primas kezdetű enciklika magyar szövege teljes terjedelmében elérhető magyarul IDE KATTINTVA):


Országa az evangéliumokban úgy jelenik meg, mint amelybe az emberek a bűnbánat gyakorlásával készülnek, s csak hittel és a keresztség fölvételével lépnek be, amely külső szertartás ugyan, mégis belső újjászületést jelent és okoz. Ez az ország egyedül a sátán országával és a sötétség hatalmával van ellenkezésben, s polgáraitól megköveteli azt, hogy szívüket a gazdagságtól és a földi dolgoktól elvonva, a szelíd erkölcsöket többre becsüljék, s az igazságot éhezzék és szomjúhozzák, sőt önmagukat is megtagadják és keresztjüket hordozzák. Krisztus mint Megváltó az Egyházat saját vérével szerezte s mint Főpap önmagát a bűnökért áldozatul bemutatta és folyton bemutatja. Ki nem látná tehát, hogy királyi méltósága is a megváltói és főpapi méltóságnak természetét viseli magán és azzal egyformán lelki?

Mégis súlyosan tévedne, aki az Istenembertől elvitatná a polgári ügyek fölötti hatalmat is, hiszen neki az Atyától teljes hatalma van a teremtmények fölött úgyannyira, hogy minden az Ő akaratának van alávetve. Tény azonban, hogy amíg a földön élt, ennek a hatalomnak gyakorlásától teljesen tartózkodott, az ideiglenes javak birtoklását és intézését megvetette, azokat birtokosaiknak meghagyta s most is meghagyja. Szépen kifejezi ezt a vers: Non eripit mortalia, qui regna dat caelestia – nem foglal múló országot, ki adja a mennyországot...

S nincs ebben a tekintetben semmi különbség az egyének, a családok és államok közt, mert a különféle közületek éppen úgy Krisztus hatalma alatt vannak, mint az egyének. Ugyanaz az egyéni, mint a közös üdvözülés forrása. „Nincs másban senkiben üdvösség, mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben nekünk üdvözülnünk kellene.” (ApCsel 4,12) Ugyanaz az egyes polgárok és az államok boldogulásának és igaz boldogságának szerzője. Nem lehet mástól boldog az állam, mint az egyes ember, mert az állam nem más, mint az emberek egyetértő sokasága. (Sz. Ágoston, Levél Macedoniushoz 3. fej.) Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják, hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és boldogulását.