szombat, június 20, 2020

OPEN SOCIETY

Íme, egy újabb bizonyítéka annak, hogy milyen nyílt is az a bizonyos, sokat emlegetett "nyílt társadalom". Nyílt a történelemhamisításra, a kereszténység és az Egyház gyalázására, a vallás- és lelkiismereti szabadság megsértésére, az emberi jogok lábbal tiprására.

Az alábbi videón az látható, amint (ma) a nyílt társadalom dühös (ja, nem, nyílt) "aktivistái" ledöntik Szent Juniper Serrának, a kaliforniai ferences missziók atyjának szobrát (Douglas Tilden szobrászművész alkotását) a San Francisco-i Golden Gate Parkban. A rendőrség nem akart vagy nem mert közbeavatkozni.


Az "elvtársak" módszerei nem változnak. Ezt illusztrálja az az 1936-ban, Madridban készült kép is, ahol büszke antiklerikális milicisták szimbolikusan "kivégzik" Krisztust. A múltat végképp eltörölni... Én csak azt mondom, Pelikán elvtárs, a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.


vasárnap, június 07, 2020

Pünkösd nyolcada - az új liturgikus rend szörnyű vesztesége


Az külön megérne egy alaposan kidolgozott bejegyzést, hogy a zsidó és keresztény heortológia milyen jelentőséget tulajdonított az ünnepek méltó megülésében a 7-es és 8-as számoknak. Nyilván itt kell keresni az eredetét, magyarázatát és fontosságát a keresztény ünnepek nyolcadainak, amelyek például a legnagyobb ünnepek: a karácsony, vízkereszt, húsvét és pünkösd esetében bizonyíthatóan az ősegyház gyakorlatára vezethetők vissza, a IV. században már korabeli följegyzések igazolják létezésüket. Ezek után természetesen megmagyarázhatatlan és védhetetlen, hogy a római rítus új miserendjéből nyom nélkül törölték a vízkereszt és pünkösd nyolcadait.

Különösen fájdalmas, hogy a pünkösd egy bátortalan vigíliát kivéve (ami már teljesen elvesztette az ünneplésre fölkészítő penitenciális jellegét, s így már nem is lilában, hanem pirosban van megtartva) meg lett fosztva minden díszétől. Előállt az a lehetetlen helyzet, hogy miközben a protestáns közösségek világszerte nagy ünnepélyességgel megülik pünkösdhétfőt (s ezt a TV-k közvetítik), a nép még hazánkban is munkaszünettel "pihen rá" a napra, addig az új rítusú katolikus papok hosszú évekig hétköznapi misét mondtak zöld paramentumokban, újabban (2018 óta) meg fehérben ünneplik a Boldogságos Szűznek, mint az Egyház Anyjának ünnepét.

Pedig a pünkösd hagyományos vigíliája - mely bizonyos módosításokkal gyakorlatilag megismételte a húsvéti föltámadási liturgia keresztséggel kapcsolatos szertartásait - világosan összekötötte a húsvétot a pünkösddel, a föltámadást a Szentlélek kiáradásával, a keresztséget a bérmálással. Hasonlóan érthetetlen és fölbecsülhetetlen veszteség az eltörlése annak a nyolcadnak, melynek minden közbeeső napon saját liturgikus szövegei, olvasmányai voltak. A hívek milyen java vagy érdeke kívánta meg, igazolta, tette szükségessé ezt a hentesmunkát?

A pünkösd nyolcadába eső saját misék allegorikus magyarázata szerint a Szentlélek kiáradásával megerősített Egyház szentségei jelennek itt meg, a megszentelésnek azok a Krisztus által alapított eszközei, amelyeket Üdvözítőnk azért adott az apostolokra alapított közösségnek, az Újszövetség népének, hogy azok által megszentelődjenek és azokkal az örömhír által üdvösségre meghívott népeket megszenteljék. Vegyük sorra!

Hétfő: keresztség (ApCsel 10.) - Péter elrendeli, hogy kereszteljék meg a pogányokat is

Kedd: bérmálás (ApCsel 8.) - Péter és János megbérmálja a szamariai keresztényeket

Szerda: Oltáriszentség (Jn 6.) - Krisztus az élet kenyere

Csütörtök: egyházi rend (Lk 9.) - az apostolok (papi) hatalmat kapnak Krisztustól az ördögök fölött és a nyavalyák gyógyítására

Péntek: szentgyónás (Lk 5.) - az inaszakadt meggyógyítása együtt jár bűneinek bocsánatával

Szombat: betegek kenete (Lk 4.) - Simon anyósát Krisztus szavára elhagyja a halálos láz

Egyetlen probléma, illetve kérdés merül föl csupán: hol van a házasság szentsége? Itt nem azért nem jelenik meg a házasság, mert egyszerűen kifogytunk a napokból, és nem is azért, mert - ahogy egyesek tévesen, sőt eretnek módon állítják - a házasság szentségi mivoltának tudata csak a középkorban kezdett kialakulni.

Egykori professzorom, Dr. Peter Kwasniewski a témáról egy SZÉP CIKKET írt angolul, s ott azt fejtegeti, hogy a házasság itt azért nem jut szerephez, mert ún. természetes szentség (egészen a férfi és nő teremtéséig vezethető vissza); és nem Krisztus alapította, hanem csak megújította a Szentlélek erejében. A többi hat szentség azonban a Szentlélek erejéből "ex nihilo" született, az újszövetségi kegyelem radikális újdonságát hirdeti.

Ehhez én hozzátennék még egy - ha úgy tetszik, allegorikus - magyarázatot. A keresztény házasság ugyanis Krisztusnak és Egyházának jegyességére, kettejük kegyelmi és bizonyos értelemben "ontológikus" egységének misztériumára utal (lásd: "Nagy misztérium ez; én Krisztusról és az Egyházról mondom." Ef 5,32). A pünkösd tehát nem az emberi életközösségre, hanem egy magasabb rendű jegyességre irányítja a figyelmünket. Krisztus már korábban rálehelt az apostolokra és megajándékozta őket a Szentlélek erejével - ez volt a jegyesség (Jn 20,22) - , de most az apostoli Egyház a Szentlélek teljességét veszi - ez pedig már a közöttük lévő szentségi frigy beteljesülése. Ilyen értelemben az a bizonyos emeleti terem valójában Krisztusnak és az ő jegyesének, az Egyháznak nászszobája; a Szentlélek pedig Krisztus nászajándéka a saját vérében szeplőtelenre mosott mátkájának, az Egyháznak.

Érdekes adalék (mintegy mellékesen jegyzem meg), hogy hagyományosan (kánonilag) tilos volt esküvőt tartani a pünkösd nyolcadnapját megelőző kb. három hetes időszakban, a keresztjáró napoktól (áldozócsütörtök előtti három nap) egészen Szentháromság vasárnapjáig.

szombat, június 06, 2020

Az Úrangyala latinul, gregorián típusdallamon


Az Úrangyala az egyik kedvenc imádságom; ennek több oka is van, de az egyik legnyomósabb, hogy ez az egyetlen olyan hagyományos imádságunk, amelynek enyhén archaikus (ezért a köznyelvtől szerencsésen elváló, hieratikus jellegű) szövege még nem esett áldozatul a meggondolatlan és erőszakos modernizációnak; nem lett átírva „newspeak” dialektusban (Orwell után szabadon). Természetesen minden imádság szebb, megindítóbb és Istennek kedvesebb, ha nemcsak eldünnyögjük, hanem énekeljük is.

Az Úrangyalának létezik egy elég kevéssé ismert, de nagyon szép magyar népének változata (információim szerint moldvai gyűjtésből), ami szöveggel, kottával, meghallgatható énekkel itt elérhető:

 http://nepenekgyujtemeny.keesz.hu/urangyala


Most az Úrangyala még sokkal kevésbé ismert, latin nyelvű, gregorián típusdallamon énekelt változatát szeretném megosztani, amely egy Dom Charpentier nevű francia bencéshez köthető, akiről gyakorlatilag semmit sem tudok azon túl, hogy (állítólag) valamikor a XVIII. században élt. Dom Charpentier egyébként nem egy teljesen új, „műgregorián” dallamot alkotott meg, hanem egy már létező antifóna dallamot ültetett rá a szövegre. Ezt a típusdallamot az egyházi év liturgikus énekei között többször is föl lehet lelni, pl. az „Angelus Domini descendebat de cælo” Benedictus-antifónában (Nagyböjt első hetének pénteki Laudesében).



Annak, aki nem tud kottát olvasni, nagy segítség lesz, hogy a kottázott szöveg mellé a fenti belinkelt YouTube videón meghallgathatja az egészet, hogy fül után megtanulhassa a dallamot. Az énekes zavaróan gyorsan, de egyébként szépen énekli a gregorián dallamot. Szerencsére létezik egy polifon átirat is, ennek itt közzéteszem a kottáját, de meg is hallgatható IDE KATTINTVA (sajnos itt meg az egyszólamú részek előadásmódja lassú kicsit).


Adná Isten, hogy minél több helyen elterjedjen ennek a gyönyörű imádságnak közösségi használata, akár magyarul, akár latinul!

szerda, május 27, 2020

A II. eucharisztikus ima visszatetsző hegemóniája és annak rendkívül kétes okai



Sem a II. vatikáni zsinatra előkészített liturgikus témájú munkadokumentum (schema), sem a végül elfogadott és törvényesített liturgikus konstitúció, a Sacrosanctum Concilium végleges szövege nem említ semmilyen új eucharisztikus imát. A zsinati atyák közül egyedüliként Wilhelm Duschak S.V.D. (egy németországi születésű misszionárius püspök a Fülöp-szigetekről, a protestánsoknak is elfogadható ökumenikus miserend létrehozásának legfőbb támogatója) kérelmezte egy új eucharisztikus ima bevezetését a római kánon helyett, vagy annak alternatívájaként. A zsinati többség a javaslatot nem találta időszerűnek, és nem támogatta.

Miközben a zsinat még javában ülésezett, számos „progresszív” teológus (pl. a hírhedt Hans Küng), vagy önjelölt liturgikus „szakértő”, elsősorban a németalföldi területekről és Franciaországból, kísérleti jelleggel elkezdett összeállítani saját eucharisztikus imákat. Az Apostoli Szentszék engedélyének megkérése nélkül ezek közül néhányat a helyi püspökök konferenciái jóváhagytak, kinyomtattak és terjesztettek még azelőtt, hogy a népnyelvek használatát a misekánon imádkozásában egyáltalán jóváhagyták volna.

A liturgikus reform végrehajtásával megbízott Consilium 10-es számú tanulmányi csoportja volt a miserend esetleges megváltoztatásáért felelős „szakmai” grémium. A tanulmányi csoportnak az (egyetlen) római kánon változtatás nélküli megtartásával kapcsolatos legfontosabb kifogásai három érvre épültek: (1) A római kánon terhessé és unalmassá válna, ha mindig hangosan mondanák, hiszen mindig ugyanaz. (2) A benne szereplő szentek listája túlságosan is Róma városához kötődik. (3) A kánon stilisztikai szempontból nem kielégítő, és jelentős átdolgozást igényelne ahhoz, hogy összefüggő irodalmi egységként jelenjen meg, amely kielégíti a modern irodalmi ízlés igényeit. A római kánonnal szemben (különösen Cipriano Vagaggini részéről) komoly kritika fogalmazódott meg annak „belső szerkezeti és teológiai hibái” miatt. A tridenti zsinat tanítását a misekánonról teljesen figyelmen kívül hagyták: „És miközben illendő, hogy a szent dolgok szent módon legyenek kiszolgáltatva, és minden szent dolgok között ez az áldozat a legszentebb; azért, hogy méltóképpen és tisztelettel legyen fölajánlva és magunkhoz véve, a Katolikus Egyház sok évvel ezelőtt megalkotta és meghatározta a Szent Kánont, amely olyannyira mentes minden hibától, hogy nincs benne semmi olyan, ami nem a legmagasabb fokon árasztja egy bizonyos életszentség és jámborság kedves illatát, és ami nem emeli föl Istenhez azoknak lelkét, akik az áldozatot fölajánlják.” (XXII. ülésszak, 4. fejezet.) Szerencsére, egyesek erőteljes ellenállása miatt (pl. éppen a hamletikus alkatú VI. Pál pápa részéről) a Consilium kénytelen volt elvetni a római kánon szövegének radikális újraszerkesztésére irányuló szándékát, ehelyett úgy döntöttek (a holland püspökök példáját és kérvényeit követve), hogy új szövegeket hoznak létre saját stilisztikai preferenciáiknak megfelelően.

Eredetileg két már létező, történelmi előzményekkel rendelkező anaforát akartak használni: a Hippolytus-féle kánont (a II. eucharisztikus ima ihlető forrását) és Szent Bazil alexandriai anaforáját (melyet végül nem fogadtak el, mert bizonyos teológiai nehézségeket vetett föl az epikélizis kérdése). Végül két vadonatúj kompozíciót fogadtak el: a bencés Cipriano Vagaggininak, a római Sant'Anselmo pápai liturgikus intézet professzorának tollából. Ez a két új eucharisztikus ima szolgált a jelenlegi III. és IV. kánon alapjául.

Az 1967 októberében Rómában megtartott püspöki szinóduson a püspökök többsége egyetértett azzal a javaslattal, hogy új anaforákat illesszenek be a készülő új misekönyvbe, de csak bizonyos kikötésekkel, amelyek közül az egyik az volt, hogy a római kánonnak mindig az első és legkiválóbb helyet kell elfoglalnia az anaforák között, valamint ezt kell használni vasár- és ünnepnapokon (ez a kikötés ma már nyilvánvalóan üres és impotens frázis).

A progresszív püspökök szorgalmazására és a Consilium „szakértőinek” támogatásával terveztek engedélyezni sok más, már használatban vagy terjesztésben levő eucharisztikus imát (a ’60-as évek végére körülbelül már kb. 200 ilyen szövegről tudunk), de a pápa negatív döntése végül e reményeket lehűtötte. Ennek ellenére néhány püspöki konferenciának sikerült jóváhagyatnia egyes új szövegek használatát pro aliquibus locis – bizonyos területeken (pl. Svájci kánonok, gyermekkánonok).

Egy átlagos mai egyházközségben a II. eucharisztikus ima a leggyakrabban használt kánon, még vasárnapokon és kiemelt ünnepeken is. Olykor a III. eucharisztikus imát is igénybe veszik, különösen vasárnap és ünnepnapokon. A IV. eucharisztikus imát azonban alig használják; elsősorban azért, mert túl hosszúnak találják. Az I. eucharisztikus imát, a római kánont, amelyet a római rítusban nagyjából másfél évezreden keresztül használtak kizárólagosan, manapság szinte soha nem imádkozzák a papok. Amint egy olasz liturgikus tudós megjegyezte: „Használata manapság olyan minimális, hogy statisztikailag irreleváns”.

Szokás azt állítani, hogy a II. eucharisztikus ima lényegében megegyezik az úgynevezett „Hippolytus-kánonnal”. Hippolytus a harmadik század egyházának eléggé ellentmondásos alakja volt (†236). Igazhitűségét számos ponton gyanú övezte, de más tekintetben kifejezetten szorgos támogatója volt az ortodoxiának. Két pápával, Zephyrinus-szal (†217) és Callistus-szal (†222) komoly nézeteltérései akadtak, és az utóbbival szemben ellenpápává kiáltatta ki magát. Végül kiengesztelődött az Egyházzal, és vértanúként halt meg Szardínia sóbányáiban, az igazi pápával együtt. Számos korai egyházi forrást köszönhetünk neki, köztük azt is, ami egyes modern tudósok szerint a római egyház legkorábbi eucharisztikus imája volt, bár erősen vitatott, hogy ezt bárki valaha használta-e a szentmiseáldozat bemutatásakor.

Az úgynevezett Hippolytus-kánon az Apostoli Hagyomány című értekezés része. Ez az apostoli hagyományról alkotott személyes gondolatait tükrözi, és az Egyház soha nem ismerte el hivatalos egyházi könyvként. Az eredeti görög szöveg elveszett, és a most elérhető verzió kopt, arab, etióp, szír és latin változatokon alapul. Ezért nem tudjuk, hogy a meglévő szöveg mennyiben felel meg annak, amit Hippolytus valójában írt. Az összes tudós, aki ezt tanulmányozta, egyetért azzal, hogy a szöveg története során minden egyes egymást követő kiadással kiegészítéseket és módosításokat szenvedett. Egyes tudósok nagyon kritikusan kezelik a szöveg integritását. A teljes szöveg éppen legellentmondásosabb része az eucharisztikus ima, amelyben az eredeti jelentős módosításának gyanúja merül föl. Végül Hippolytus maga sem állította soha, hogy eucharisztikus imája a III. századi Rómában valaha is használatban állt volna. Világossá teszi, hogy az Apostoli Hagyományban található imák nem mások, mint az általa kívánatosnak tartott imádság modelljei.

Louis Bouyer, aki a reform-liturgia előkészítő bizottságának, a Consiliumnak tagja volt, elismerte, hogy jelentős szerepet játszott a II. eucharisztikus ima összeállításában, és emlékirataiban az alábbiakat adja elő: „Dom [Bernard] Botte-ot és engem fölkértek, hogy a szöveget [a Hippolytus-féle eucharisztikus imát] toldozzuk-foltozzuk be, és ezeket az elemeket (Sanctus és közbenjáró könyörgések) illesszük bele – másnap reggelre! […] Ma sem tudom újraolvasni ezt a valószínűtlen kompozíciót anélkül, hogy ne emlékeznék vissza a kávézó teraszára a Trasteverén, ahol a ránk szabott feladatot gyorsan be kellett fejeznünk, hogy a [Vatikán] Bronzkapuja előtt meg tudjunk jelenni a ’gazdáink’ által megjelölt időpontig.” (Louis Bouyer, Louis Bouyer emlékiratai, 2014, 221–222.)

Bernard Botte (1883-1980) és Louis Bouyer (1913-2004)
A II. eucharisztikus ima valódi szerzői ők voltak,
nem a Szentlélek vagy az Anyaszentegyház Hagyománya





A II. kánon szerzői – egy estés kávéházi „ülésszakuk” során – megtartották a római Sanctust, és a hippolytusi anyag egy részét beillesztették annak választható saját prefációjába, de ha a celebránsok más prefációkat használnak vele, akkor az eredeti anyag ezen része teljesen kimarad. Jelenleg a II. kánon 48 sorból áll, kivéve a nép akklamációját (Halálodat hirdetjük, Urunk…), amely a Missa Normativa állandó része és nem a II. kánon sajátja, valamint a halotti és egyéb fogadalmi misék saját betétjeit. Ebből a 48 sorból 30 azonos vagy hasonló a római kánon megfelelő részeihez, csak 7 felel meg a hippolytusi kánon adott részének, 5 leírható köztesként, azaz, egyikkel sem azonos, de mindkettőre hasonlít, 2 valószínűleg keleti eredetű beillesztés alapján került a hippolytusi kánonba, 1 mozarab, 1 gallikán és 2 kifejezetten új kompozíciónak tekinthető. Ezért nagyon kétséges, hogy lehet-e erre a toldozott-foltozott kánonra úgy hivatkozni, mint amely stilisztikai egységgel bír; és a tény, hogy kétharmadát a római kánonból származtatják, igen megnehezíti, hogy bármiféle komoly stilisztikai eltérést (még kevésbé javulást) tulajdonítsunk neki.

A Római Misekönyv általános rendelkezéseinek 364-es szabálya kimondja: „A II. eucharisztikus ima, sajátosságai miatt, helyesebben alkalmazható hétköznapokon, vagy különleges körülmények esetén.” A rubrika javaslata ellenére gyakran használják vasárnap, parancsolt ünnepeken, illetve kiemelt, koncelebrált ünnepi misék során. A rubrika szerint ez a hétköznapokra a legmegfelelőbb "sajátos jellemzői miatt". Nos, a legszembetűnőbb "sajátossága" valójában a szélsőséges rövidsége. Elméletileg az anafora (ideértve a kenyér és bor központi helyzetű konszekrációját is) a miserend legfontosabb és leghangsúlyosabb része, ám amikor a II. kánont használják, ez csak kb. 3–5 percig tart (beleértve a hívek fölkiáltását, a pap rituális gesztusait és még a halottakról való különleges megemlékezést is). Eltekintve most attól, hogy a II. kánon minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem Hippolytusé, hiszen éppen annak üdvtörténeti és teológiai szempontból legfontosabb részeit vágták ki belőle, sőt inkább hasonlít egy kibelezett római kánonhoz, a 3-5 perc, ami alatt a szöveg elimádkozható, aránytalanul és méltatlanul rövid, teljesen alkalmatlan az ünnepi és vasárnapi liturgiák emelkedett hangulatához, különösen, ha összevetjük az ilyenkor egyáltalán nem ritka 20-30 perces homíliával! Manapság rendszeres jelenség, hogy az ún. igeliturgia (három olvasmány, válaszos zsoltár, homília, hívek könyörgése) 40-50 percre duzzad föl, ami után az ún. áldozati liturgiát (áldoztatással, ablúcióval együtt) kb. 10 perc alatt összecsapják. Ez nyilvánvalóan óriási, az eucharisztikus istentisztelet logikájától merőben idegen aránytévesztés, ami mögött – ha rosszindulatúk lennénk – még akár egyfajta protestáns-ízű eltolódást is sejthetnénk az oltáráldozati liturgiáról az ige asztalának szolgálata felé. Vajon a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kapcsán nem ilyenekről kellene inkább beszélnünk???

Az egyértelmű, nyilvánvaló és kézenfekvő megoldás természetesen a minimum másfél évezreden át egyetlen, valóban ősi eucharisztikus ima, a római kánon következetes (ha nem kizárólagos) használata a latin liturgia rituális hagyományaiban. Én személy szerint (egyházi jóváhagyás ide vagy oda) jobban bízok abban, hogy egy ilyen ősi szöveg (melyet a tridenti zsinat határozatban definiált hibátlanként, jámborságot és életszentséget árasztóként) szentségileg hatékony, a hit nyilvános kifejezéseként szabatos, a köteles hódolat imájaként Istennek igen kedves. Sokkal inkább, mint azok a szövegek, amelyeket a nem éppen vallási teljesítményeiről híres XX. század fennhéjázó írástudói, a Vagagginik, a Botte-ok, a Bouyer-k szerkesztettek poros könyvtárszobákban, vagy caffè macchiatót szürcsölgetve a római bárok teraszán.

Tanulságképpen, itt letölthetővé teszem az eredeti Hippolytus-kánon, a II. eucharisztikus ima jelenleg hatályos változata és a misekönyv eredeti latinjához filológiailag sokkal hűségesebb saját fordítás táblázatban egymás mellé helyezett szövegét, mely sorról-sorra követhetően leleplezi, hogy milyen félrevezető és álságos kijelentés az, hogy a II. kánon szövege Hippolytusra és a római egyház III. századi gyakorlatára vezethető vissza. Egyszer s mindenkorra világosan és érthetően meg kell fogalmazni: a II. eucharisztikus imának nem sokkal több köze van az ún. Hippolytus-kánonhoz, mint Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versének az azonos című Árpád-kori nyelvemlékünkhöz a Pray-kódexből. A tények makacs dolgok!

Összehasonlító táblázat

kedd, május 26, 2020

A latin nyelv NEM TUDÁSA a római rítusú klerikusok között


15 éves koromban rendszeres ministránsként megemlítettem a plébánosomnak: annyira tetszik az oltárszolgálat, hogy elgondolkoztam a papi hivatáson. Mivel bolsevik idők jártak még, állami gimibe jártam és nem tanultam latint, azonnal kijelentette: ha szemináriumba készülsz, előtte meg kell tanulnod latinul, majd itt a plébánián magánórákat adok neked. Emlékszem, mennyire megdöbbentem: latint? minek? ráadásul a szeminárium előtt? Úgy tűnik, akkoriban egy valamirevaló plébános, akit még a két világháború között szenteltek, a latin tudást elválaszthatatlannak tartotta a papságtól. Persze ez még az a papi generáció volt, amelyik időnként összejárt bridzsezni, fröccsözni, a kártyaasztalnál pedig latinul konverzáltak, csak hogy frissen tartsák egykori tudásukat. Bizony!

Ma, nagyjából 30 évvel később odáig jutottunk, hogy egyes püspökök (név nélkül) már olvasni sem tudnak latinul, a papok többsége (tisztelet a kivételnek) gúnyosan kiröhögi azt a kollégáját, aki időnként bátortalanul a latin nyelv fontosságára próbálja fölhívni a figyelmüket. Mi történt itt néhány évtized alatt? MI VÁLTOZOTT? ELVILEG ÉS JOGILAG SEMMI! Egyesek olykor tesznek néhány bátortalan kísérletet arra, hogy a II. vatikáni zsinatra, vagy inkább annak szellemére (ami kb. olyan mint A tanú című zseniális filmben a szocialista szellem vasútja) hivatkozzanak, de ennek A VALÓSÁGBAN SEMMI ALAPJA.

Kezdjük azzal, hogy a zsinat pápája, a "nyitás embere", az azóta legitimációs céllal szentté avatott XXIII. János pápa éppen a zsinat hajnalán (1962. február 22-én) deklarálta meglehetősen teátrális stílusban a latin nyelv fontosságát és nélkülözhetetlenségét az Anyaszentegyház (főként a római klérus) életében. Gyakorlatilag példátlan dolog, hogy a pápa a latin nyelvről írt Veterum Sapientia kezdetű apostoli konstitúcióját nyilvános gesztussal a Szent Péter bazilika főoltárán írta alá (semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy pontifikátusa egyik leghangsúlyosabb tettéről van szó). A "jó János pápa" e dokumentummal (csakúgy, mint az 1960-as római szinódus határozataival) ékes bizonyítékát adta annak, hogy nagyon téved, aki őt utólag liberális hajlamú reformernek akarja beállítani. A kiváló apostoli levél teljes szövege olvasható e bejegyzés végén. Érdekességként megjegyezzük, hogy ezt a dokumentumot és annak rendelkezéseit senki azóta nem helyezte hatályon kívül. Foganatja viszont (ez utólag már cáfolhatatlan) sem sok volt, ezért szokás "elveszett enciklika"-ként emlegetni.

De nemcsak az ún. aggiornamento atyjának nem állt szándékában a latin nyelv használatát végzetesen elsorvasztani, de magának a II. vatikáni zsinatnak sem. Nézzük, a zsinati dokumentumok mit mondanak a latin használatáról: "A latin szertartás sok évszázados hagyománya szerint a klerikusoknak a szent zsolozsmában meg kell maradniok a latin nyelvnél." (Sacrosanctum Concilium, 101. 1. §) Ezt több zsinat utáni rendelkezés is kifejezett módon megerősítette. Ennek ellenére ma vajon hány kolléga forgatná lelki haszonnal a Liturgia Horarum latin nyelvű kiadását? A plébániák padlása tele van ilyen kiadványokkal. Persze a zsinati határozat megengedte a püspököknek, hogy szigorúan egyénileg elbírált esetekben és kivételként ez alól fölmentést adjanak, de világos, hogy ez eseti engedmény, főleg a missziós területek gyengén képzett bennszülött klérusának szólt, és maga VI. Pál is szomorú fejleménynek, sőt abúzusnak tartotta, hogy egyre több kérelem érkezett ilyen fölmentésre. 1966. augusztus 15-i, Sacrificium Laudis című apostoli levelében így panaszkodik a püspököknek: "A levelekből, amelyeket néhányan küldtetek, és sok más forrásból megtudjuk, hogy széthúzó [a törvényestől eltérő] gyakorlatokat vezettek be a szent liturgiába a ti közösségeitek vagy tartományaitok (csak azokról beszélünk, amelyek a latin rítushoz tartoznak). Míg egyesek nagyon hűek a latin nyelvhez, mások be akarják vezetni a népnyelvet a kórusimában [zsolozsmázásban]. Mások, különféle helyeken, szeretnék lecserélni a gregorián éneket újonnan szerzett dallamokra. Sőt néhányan kitartóan azt hangoztatják, hogy a latin nyelvet teljes mértékben el kell törölni. El kell ismernünk, hogy ezek a kérések némileg fölzaklatnak és elszomorítanak bennünket. Kíváncsivá tesz minket, hogy mi az oka ennek az új gondolkodásmódnak és ennek a hirtelen ellenszenvnek a múlt iránt; kíváncsiak vagyunk, hogy miért erőltetik ezeket a dolgokat."

Ahogy a XXIII. Jánosnál még nyilvánvalóbban legitimációs célzattal kanonizált VI. Pál ebben az apostoli levélben elismeri, a latin nyelv megtartása nem kis erőfeszítésekkel jár ugyan, de a problémák nem fölülmúlhatatlanok, ha a püspökök betartják a papképzésre vonatkozó zsinati előírásokat, pl. az Optatam Totius dekrétum rendelkezését: "[A papnövendékeknek] a latin nyelvet is el kell sajátítaniuk, azon a fokon, mely lehetővé teszi, hogy a tudományos forrásokat és az Egyház megnyilatkozásait érthessék és fölhasználhassák. Tanítani kell minden szertartás saját liturgikus nyelvét, és nagyon támogatni kell a Szentírás és a Szenthagyomány nyelveinek megfelelő ismeretét." (13.) Vagy amint VI. Pál még a zsinat alatt kijelentette: "A fiatal pap kulturális formációjának minden bizonnyal magában kell foglalnia a megfelelő nyelvek, különösen a latin nyelv ismeretét (főként a latin szertartásúak között)." (apostoli levél, Summi Dei Verbum, 1963. november 4.) VI. Pál pápai tekintélyével expressis verbis megerősítette a Veterum Sapientia fontosságát és hatályosságát: "A pápáknak mindig is erős meggyőződése volt, hogy a latin és az ókori nyelvek tanulása elválaszthatatlanul kapcsolódik a papságra készülő fiatalok oktatásához és képzéséhez, és e témában fontos és komoly dokumentumokat tettek közzé mind a múltban, mind a jelen időkben.... Az Apostoli Szentszék által az ügyben kiadott legutóbbi dokumentumok közül  minden bizonnyal a legfontosabb helyet foglalja el a Veterum Sapientia kezdetű apostoli konstitúció." (Studia Latinitatis, motu proprio, 1964. február 22.)

Azoknak pedig, akik azt merik mondani, hogy a zsinat szelleme már meghaladta a zsinat betűjét (mondjuk az ilyenek nyilván nem ismerik az egyházi tanítóhivatal működésének belső és szükségszerű logikáját), azt feleljük: a jelenleg hatályos egyházi törvények, rendelkezések is előírják azt, amit a zsinat és a "zsinat pápái" tanítottak: "A papnevelés szabályzata gondoskodjék arról, hogy a növendékek ne csak a hazai nyelvet sajátítsák el pontosan, hanem a latint is JÓL ISMERJÉK." (Egyházi Törvénykönyv, 249. kán.) Ezen túl a zsinat utáni pápák tanítóhivatala is megerősíti, hogy a jelenlegi helyzet szégyenletes, tarthatatlan, sőt a törvény betűjével és szellemével szöges ellentétben áll. II. János Pál Sapientia Christiana kezdetű apostoli konstitúciója (1979. április 29.) ezt írja elő: "A teológiai karok számára szükséges a latin nyelv megfelelő ismerete, hogy a hallgatók megértsék és fölhasználhassák az Egyház forrásait és dokumentumait." (IV. rész, 3. §.) XVI. Benedek nem kevésbé egyértelműen fogalmaz: "Sürgősen támogatni kell a latin jobb megismerése és hozzáértőbb használata iránti elkötelezettséget mind az egyházi összefüggésben, mind a kultúra szélesebb világában." (Lingua Latina, 3. §., motu proprio, 2012. november 10.) Még világosabb kifejezését látjuk a pápai szándéknak a Sacramentum Caritatis kezdetű poszt-szinodális buzdításban (2007. február 22.): "Ahhoz, hogy az Egyház egyetemességét és egységét jobban kifejezzük, a Püspöki Szinódus javaslatait követve, összhangban a II. Vatikáni Zsinat útmutatásaival – az olvasmányokat, a homíliát és a hívek közös könyörgését kivéve –, jó, ha az ilyen szentmiséket [nemzetközi találkozók alkalmával] latin nyelven végzik; ugyanígy latinul imádkozzák az Egyház hagyományának legismertebb imádságait, és esetleg a gregorián ének tételeit. Még általánosabban kérem, hogy a leendő papokat a szemináriumi évektől kezdve készítsék föl arra, hogy értsék és végezni tudják a szentmisét latinul, továbbá, hogy használni tudják a latin szövegeket és énekelni tudják a gregoriánt; ne mulasszák el megtanítani a híveknek latinul a legáltalánosabb imádságokat és a liturgia bizonyos részeinek gregorián énekeit." (62. §.)

Ebből nyilvánvaló, hogy következetes és folyamatos elvárásként állította föl XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápák tanítása, hogy minden papnövendéknek EL KELL SAJÁTÍTANIA a római egyház saját nyelvét. Senki sem állíthatja tehát, hogy a 249. kánon rendelkezései azért váltak "halott betűvé", mert a jogalkotó nem tudta az élő emlékezetben megtartani a hozzájuk való ragaszkodást. A pápák hozzáállását a latin tanulmányok előmozdításához még a papnevelésnél is szélesebb összefüggésekben bizonyítja a VI. Pál által létrehozott Latin Akadémia; egy olyan alapítás, amelyet XVI. Benedek helyreállított és megerősített. A latin nyelv ismeretének elkeserítő hanyatlását a klérus körében nem az Egyház tanítóhivatalának és jogalkotásának hiányosságaira vezethetjük vissza, hanem a végrehajtók érdektelenségére és engedetlenségére. A papnevelés elsődleges fölvigyázói és felelősei a püspökök és az általuk kinevezett szemináriumi nevelők, tanárok. Az ő feladatuk lenne, hogy ellenőrizzék és kikényszerítsék az egyházi törvények és szentszéki rendelkezések hűséges betartását és betartatását azzal, hogy a papszentelésre vonatkozó alkalmasság (papi idoneitás) elengedhetetlen követelményeként kezeljék a jó latin tudást. Mint tudjuk, látjuk, ennek ma semmi köze a valósághoz. Így következhetett be, hogy a mai papok többsége jóformán olvasni sem tud latinul, aki pedig egyházi körökben a latin nyelv fontosságára és kivételezett helyzetére merészel utalni, annak föl kell készülnie arra, hogy értetlenség, gúny, közutálat (netán burkolt vagy nyílt üldöztetés) tárgyává válik.

A Monty Python-csoport Brian élete című filmjéből vett klasszikus jelenet sajnos ma simán lejátszódhatna egy középiskolai latin tanár és egy római katolikus papnövendék (netán plébános) között. Íme:



Őszentsége XXIII. János pápa
Veterum Sapientia
apostoli konstitúciója
a latin nyelv tanulmányozásának előmozdítására
(forrás: http://www.depositum.hu/acta/Veterum_Sapientia.doc)

JÁNOS PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
ÖRÖK EMLÉKEZETÜL

Az ősi világ bölcsessége, amelyet gondosan megőrzött a görög és római irodalom, és az ősi népek valóban híres tanítása, kétség kívül előre jelezte az Evangélium hajnalát, amely Evangéliumot Isten Fia, „a kegyelem és igazság Bírája és Tanítója, az emberi nem Fénye és Vezetője”1 meghirdetett a földön.

Ez volt az egyházatyák és egyháztanítók véleménye. Az ókor ezen kimagasló irodalmi műveiben felismerték az ember lelki felkészülését azokra a természetfeletti értékekre, amelyeket Jézus Krisztus közölt az emberiséggel, hogy „beteljesítse a történelmet”.2

Így a kereszténység kezdete nem jelentette az ember korábbi eredményeinek eltörlését. Semmi nem veszett el, ami valamilyen módon igaz, igazságos (helyes), nemes és szép volt.

Tiszteletreméltó nyelvek

Az Egyház ennek a bölcsességnek irodalmi megnyilvánulásait mindig is magasra értékelte. Különösen is nagyra tartja a görög és a latin nyelvet, amelyet, mint egy arany öltözetet, borított magára a bölcsesség. De ugyanígy üdvözölte más tiszteletreméltó nyelvek használatát is, amelyek keleten virágoztak. Hiszen ez utóbbiak is nem kis hatással voltak az emberiség és a civilizáció fejlődésére. Azáltal, hogy az Egyház ezeket a nyelveket a szent liturgiákba és a Szentírás különböző fordításaiba is bevezette, bizonyos helyeken érvényben maradtak egészen napjainkig, állandóan tanúskodva az ókor élő hangjáról.

Az elsődleges hely

De ezen nyelvek sokasága között az elsődleges helyet kétségkívül annak a nyelvnek kell megadni, amelynek eredete Latium-ban található, és amely később a kereszténységnek az egész Nyugaton történt elterjedése oly csodálatos eszközének bizonyult.

És mivel Isten különleges gondviselése nyomán ez a nyelv oly sok nemzetet egyesített a Római Birodalom tekintélye alatt – és tette ezt oly sok évszázadon át –, ez a nyelv az Apostoli Szentszék törvényes nyelve is lett.3 Megőriztetvén az utókornak, az Európa keresztény népei közötti egység köteléke lett.

A latin nyelv természete

Természetéből fakadóan, a latin nyelv igen alkalmas a kultúra bármely formájának a népek közötti terjesztésére. Nem támaszt semmilyen féltékenységet. Nem részesít előnyben egyetlen nemzetet sem, hanem mindenkinek egyenlő pártatlansággal áll rendelkezésére, és mindenki számára egyenlőképp elfogadható.

Nem felejthetjük el a latin nyelv jellegzetes nemességét sem, amely megmutatkozik a beszédben. „Tömör, változatos és harmonikus stílusa, telve fenséggel és méltósággal”,4 világossá és hatásossá teszi a kifejezéseket.

A latin nyelv megőrzése a Szentszék által

Ezek miatt az okok miatt az Apostoli Szentszék mindig is azon fáradozott, hogy megőrizze a latin nyelvet, méltónak tartva azt arra, hogy használja tanítói tekintélyének gyakorlása közben, „mennyei igazságai és szent törvényei ragyogó öltözeteként.”5 Továbbá az Egyház megköveteli felszentelt szolgáitól is, hogy használják azt, mert így, bárhol is legyenek, a leghatékonyabb módon tudják elsajátítani a Szentszék álláspontját valamely ügyben, ill. a legkönnyebben így tudnak kommunikálni a Szentszékkel és egymással.

Így „ennek a nyelvnek ismerete és használata”, amely oly szorosan összefonódott az Egyház életével, „nem is annyira kulturális vagy irodalmi, hanem vallási okokból fontos.”6 Ezek a szavak Elődünk, XI. Pius pápa szavai, aki vezetése mellett elrendelt egy tudományos kutatást is a tárggyal kapcsolatban, és a latin nyelvnek három tulajdonságára mutatott rá, amely megfelel az Egyház természetének. „Mert az Egyháznak, pontosan mivel átöleli mind a nemzeteket, és arra rendeltetett, hogy fennmaradjon az idők végezetéig, szüksége van egy olyan nyelvre, amely egyetemes, változatlan és nem köznyelv.”7

Egyetemes

Mivel „minden egyháznak a Római Egyház körül kell gyülekeznie”,8 és mivel a Pápáknak „igazi, rendes és közvetlen püspöki hatalmuk van az összes és mindenegyes egyház felett, és az összes és mindenegyes Főpásztor felett, akárcsak a hívők felett is”,9 tartozzon bármely rítushoz vagy nyelvhez, különösen is kívánatosnak tűnik, hogy a kölcsönös kommunikáció eszköze egységes és egyetemes legyen, különösen az Apostoli Szentszék és az ugyanazt a latin rítust használó egyházak között.
Amikor tehát a Római Pápák tanítani akarják a katolikus világot, vagy amikor a Római Kúria Kongregációi olyan ügyekkel foglalkoznak, vagy olyan dekrétumokat alkotnak meg, amelyek a hívők egész Közösségét érintik, változatlanul a latin nyelvet használják, mint a minden nemzet számára elfogadható anyai hangot.

Változatlan

Továbbá az Egyház nyelvének nemcsak egyetemesnek, de változatlannak is kell lennie. A modern nyelvek ki vannak téve a változásnak, és egyikük sem áll felette a másiknak tekintély szempontjából. Így ha a Katolikus Egyház igazságait rábíznánk közülük némelyekre, ezen igazságok jelentéstartalmai, a maguk változatosságában, nem mindenki számára nyilvánulnának meg elégséges világossággal és pontossággal. Ráadásul nem lenne olyan nyelv, amely közös és változatlan normaként szolgálna, hogy annak segítségével lehessen meghatározni a többi fordítás pontos jelentését.

A latin viszont valóban ilyen nyelv. Szilárd és változatlan. Már régen megszűnt az az idő, amikor még a szavak jelentéstartalmának változása – amely a nyelv napi, köznyelvi használatának eredménye – hatással volt rá. Igaz, néhány latin szó új jelentéstartalmat kapott, ahogy a keresztény tanítás kifejlődött, és magyarázni, ill. védeni kellett azt, de azóta ezek a jelentéstartalmak elfogadottakká és szilárdan megalapozottakká váltak.

Nem köznyelv

Végezetül, a Katolikus Egyház olyan méltósággal bír, amely messze felülmúl minden merőben emberi társadalmat, mivel Őt Krisztus Urunk alapította. Egészen alkalmas tehát, hogy a nyelv, amelyet használ, nemes, fenséges és nem-köznyelv legyen.

Ezenkívül, a latin nyelvet „valóban katolikusnak nevezhetjük”.10 Hiszen ezt a nyelvet megszentelte az Apostoli Szentszék, minden Egyház Anyja és Tanítómestere, által történt állandó használata, és úgy kell azt becsülni, mint „egyedülálló értékű … kincset”.11 Általános útlevél a ókeresztény írók és az Egyház tanítását tartalmazó dokumentumok helyes megértéséhez.12 Igen hatékony kapocs is, amely csodálatos folytonosságban kapcsolja össze a ma Egyházát a múlt és a jövő Egyházával.

A latin nyelv nevelő értéke

Senki nem vonhatja kétségbe akár a rómaiak nyelvének, akár általában hatalmas irodalmuknak alakító és nevelő értékét. Az egyik leghatékonyabb formálása a még alakítható fiatal elmének. Gyakoroltatja, megérleli és tökéletesíti az értelem és a szellem alapvető képességeit. Fokozza a bölcsességet, és élesíti az ítélőképességet. Segíti a fiatal elmét, hogy pontosan értse meg a dolgokat, és az értékek igazi érzékét alakítja ki. Ugyancsak eszköze a kiemelkedően értelmes gondolatra és beszédre való tanításnak.

Egy természetes eredmény

Egészen nyilvánvalóvá válik mindezek megfontolásából, hogy a Római Pápák miért magasztalták oly gyakran a latin nyelv kiválóságát és fontosságát, és miért írták elő annak tanulmányozását és a világi, valamint rendi klérus által való használatát, előre látván azokat a veszélyeket, amelyek a latin nyelv elhanyagolásából fakadnának.

Elhatározás a latin nyelv megtartása mellett

És Mi Magunk is, ösztönözve azon indokok súlyától, amely indokok sarkallták Elődeinket és a tartományi zsinatokat,13 teljes szilárdsággal elhatároztuk, hogy visszaállítjuk ezt a nyelvet a maga méltó helyére, és megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy előmozdítsuk annak tanulmányozását és használatát. A latin nyelv használatát sok területen megkérdőjelezték, és sokan kérdezik, mi az Apostoli Szentszék véleménye az üggyel kapcsolatban. Elhatároztuk tehát, hogy ebben a dokumentumban alkalmas irányelveket jelentetjük meg, hogy így biztosítsuk, hogy a latin nyelv ősi és megszakítatlan használata megmaradjon, és ahol szükséges, visszaálljon.

Úgy gondoljuk, elég világosan kifejeztük véleményünket a tárggyal kapcsolatban, amikor a következő szavakat intéztük kiváló latinisták egy csoportjához: „Sajnálkozunk, hogy oly sokan, akiket rejtélyes módon elkápráztatott a tudományos fejlődés, feladatuknak tekintik a latin nyelv és segédtudományai tanulmányozásának kiűzését vagy korlátok közé szorítását. … Mégis, a tudomány sürgetése ellenére is, Mi Magunknak az a véleményünk, hogy pontosan az ellenkező irányvonalat kell követni. A legnagyobb hatással az elmére azok a dolgok vannak, amelyek jobban megfelelnek az emberi természetnek és méltóságnak. Ezért a legnagyobb buzgósággal kell megszerezni mindazt, ami neveli és nemesíti az értelmet. Máskülönben a szegény halandó teremtmények olyanokká válnak, mint a gépek, amelyeket épített: hideg, kemény és szeretet nélküli.”14

RENDELKEZÉSEK A LATIN NYELV TANULMÁNYOZÁSÁNAK ELŐMOZDÍTÁSA ÉRDEKÉBEN

Alaposan megfontolva mindazt, amit fentebb előadtunk, Hivatalunk teljes tudatában és Tekintélyünk erejében, elhatározzuk és megparancsoljuk a következőket:

Felelősség az alkalmazásért

1. A püspökök és a rendi főelöljárók igyekezzenek biztosítani, hogy szemináriumaikban és iskoláikban, ahol serdülő fiatalokat nevelnek a papságra, mindenki szorgalmasan betartsa az Apostoli Szentszék határozatát az üggyel kapcsolatban, és nagy gondossággal engedelmeskedjenek előírásainknak.

2. Gyakorolván atyai gondoskodásukat, őrködjenek, nehogy akárki is, aki joghatóságuk alá tartozik, és aki éhezik a forradalmi változásokra, a latin nyelvnek a magasabb szent tanulmányokban és a liturgiában való használata ellen írjon, vagy nehogy valaki is előítéletei miatt könnyedén vegye a Szentszék akaratát ebben a tárgyban, vagy azt hamisan értelmezze.

A latin nyelv tanulmányozása mint előfeltétel

3. Ahogyan az Egyházi Törvénykönyvben (1394. kánon) található, és ahogyan azt Elődjeink megparancsolták, mielőtt az egyházi intézmények diákjai megkezdenék egyházi tanulmányaikat, elégségesen hosszú időn keresztül oktassák őket a latin nyelvre a legkiválóbb tanárok, a legnagyobb pontossággal követvén a kijelölt módszert. „És ennek okáért: nehogy később, amikor megkezdik magasabb tanulmányaikat, … a nyelv kellő ismeretének hiánya miatt ne tudják teljesen megérteni a hittételeket, vagy ne tudjanak részt venni azokban az egyetemi disputációkban, amelyek oly kiváló intellektuális képzést biztosítanak a fiatalemberek számára a hit megvédése érdekében.15

Kívánjuk, hogy ugyanezt a szabályt alkalmazzák azokra is, akiket Isten előrehaladott korban hív meg a papságra, és akiknek klasszikus képzését vagy elhanyagolták, vagy túlságosan felületesen kezelték. Senkit ne engedjenek a filozófiai és teológiai tanulmányokhoz addig, amíg teljesen meg nem alapozták latintudását, és amíg nem tudja használni azt.

A hagyományos „curriculum” helyreállítása

4. Mindenütt, ahol a latin nyelv tanulmányozása lecsökkent azáltal, hogy a tanulmányi rendet az állam által a nyilvános iskolák számára előírt rendhez alakították, és ez azt az eredmény hozta, hogy a nyelv tanítása már nem olyan teljes és alapos, ott teljesen állítsák helyre a nyelv tanításának hagyományos módszerét. Ez a Mi akaratunk, és senki sem kételkedhet afelől, hogy szükséges szigorúan őrködni a tanulmányok fölött, amelyeket az Egyház intézményeinek növendékei végeznek; és ez nem csak a tantárgyak számára és fajtájára vonatkozik, hanem az ezen tantárgyakra szánt időre is.

Ha a körülmények azt követelik, hogy a curriculumhoz a megszokottakon kívül további tantárgyakat is hozzáadjanak, ebben az esetben vagy hosszabbítsák meg a tanulmányok idejét, vagy pedig ezeket az új tantárgyakat sűrítsék össze, esetleg tegyék át más időpontra.

A szent tantárgyakat latinul kell előadni

5. Sok korábbi intézkedésnek is megfelelően, a szent tárgyakat latinul kell tanítani, amely nyelvet sok évszázados tapasztalat alapján „a legalkalmasabbnak kell tartanunk arra, hogy a legnehezebb és legmélyebb gondolatokat és fogalmakat a lehető legkönnyebben és világosan magyarázzuk meg”. Ugyanis amellett, hogy már hosszú ideje annak, hogy szókészlete a legalkalmasabb és egyértelmű kifejezésekkel lett gazdagabb, amely szókészletet a leginkább alkalmasnak találjuk arra, hogy a maga teljességében őrizze meg a katolikus hitet, nem kis mértékben arra is szolgál, hogy megmesse a haszontalan bőbeszédűséget.

Ezért ezen tudományok egyetemi tanárai kötelesek latinul előadni, és latin nyelven írt könyveket használni. Ha a latin nyelv nem kellő ismerete valakit akadályoz abban, hogy ezen rendelkezésünknek engedelmeskedjen, ezeket a személyeket fokozatosan fel kell váltani olyanokkal, akik alkalmasak erre a feladatra. Bármilyen nehézség merüljön is fel akár a diákok, akár a professzorok részéről, ezt a püspököknek és rendi elöljáróknak türelemmel, de a leírtakhoz való ragaszkodással, a tanároknak pedig jóakarattal kell megoldaniuk.

A Latin Akadémia

6. Mivel a latin az Egyház élő nyelve, meg kell felelnie a naponta növekvő nyelvi követelményeknek. Új szavakkal kell ellátni, amelyek alkalmasak és megfelelőek a modern dolgok kifejezésére, szavakkal, amelyek egységesek és egyetemesek lesznek használatukban, és az ősi latin nyelv géniuszának megfelelően alkották meg őket. Ezt a módszert követték a Szentatyák és a legkiválóbb skolasztikus írók is.

Ezen célból, tehát, meghagyjuk a Szemináriumok és Egyetemek Szent Kongregációjának, hogy állítson fel egy Latin Akadémiát, egy, a latin és görög nyelvek professzorainak nemzetközi csoportjával. Ezen Akadémia legfontosabb feladata – hasonlóan az egyes nemzeti Akadémiákhoz, amelyeket azért alapítottak, hogy fejlesszék saját nyelvüket – az lesz, hogy felügyelje a latin nyelv megfelelő fejlődését, bővítve a latin szókincset ott, ahol az szükséges, olyan szavakkal, amelyek megfelelnek a latin különleges karakterének és színének.

Irányítani fogja a latin nyelv tanításával foglalkozó iskolákat is, különösen a keresztény iskolákat. Ezen iskolák feladata az lesz, hogy a latin nyelvnek egy teljesebb megértését adja, és képessé tegyen ezen nyelv megfelelő eleganciával történő használatára, akár szóban, akár írásban. Azok számára jönnek majd létre, akik feladata a latin nyelv szemináriumokban és egyházi intézményekben való tanítása, dekrétumok és döntések megírása, vagy éppen a Szentszék, az egyházmegyei kúriák és szerzetesrendek hivatalaiban a levelezés lefolytatása

A görög nyelv tanítása

7. A latin nyelv szorosan kötődik a göröghöz, mind struktúrájában, mint pedig létező művei fontosságában. Ezért, ahogyan azt Elődeink gyakran elrendelték, azokat, akik a jövőben az oltárnál teljesítik majd szolgálatukat, az általános és középiskolákban tanítsák görögre is. Így amikor majd elérkeznek a magasabb tudományokhoz – különösen, ha szentírástudományból vagy teológiából akarnak fokozatokat nyerni –, képesek lesznek használni és helyesen megérteni a skolasztikus filozófia forrásait; de nem csak ezt, hanem a Szentírás, a liturgia és a Szentatyák eredeti szövegeit is.17

Syllabus a latin nyelv tanításához

8. Továbbá meghagyjuk a Szemináriumok és Egyetemek Szent Kongregációjának, hogy a latin nyelv tanításához készítsen egy Syllabust, amelyet mindenkinek hűségesen meg kell tartania. A Syllabus azok számára, akik követik azt, biztosítja majd a nyelv megfelelő megértését és használatát. A püspöki bizottságok átrendezheti majd ezt a Syllabust, ha ez szükséges, de soha nem rövidíthetik azt le, ill. nem változtathatják meg természetét. Az Ordináriusok ne merészeljék addig érvényesíteni saját elgondolásaikat, amíg azokat meg nem vizsgálta és jóvá nem hagyta az említett Szent Kongregáció.
Végül Apostoli hatalmunk erejében, akaratunkkal és parancsunkkal ezen Konstitúciónk minden határozatát, rendelkezését, megállapítását és javaslatát szilárdan kihirdetjük és megerősítjük, minden ellenkező értelmű rendelkezés ellenére, még ha külön említést is igényelne.

Kelt Rómában, Szent Péternél, Szent Péter Trónusának ünnepén, február hónap 22-ik napján, az 1962-es esztendőben, pápaságunk negyedik évében.

XXIII. JÁNOS PÁPA

Jegyzetek

1. Tertullianus, Apol. 21: Migne, FL 1, 294.
2. Eph. 1, 10.
3. Epist. S. Cong. Stud. Vehementer sane, ad Ep. universos, July 1, 1908: Ench. Cler., N. 820. Cf. also Epist. Ap. Pit XI, Unigenitus Dei Filius, Mar. 19, 1924: AAS 16 (1924), 141.
4. XI. Pius, Epist. Ap. Officiorum omnium, Aug. 1, 1922: AAS 14 (1922), 452-453.
5. XI. Pius, Motu proprio Litterarum latinarum, Oct. 20, 1924: AAS 16 (1924), 417.
6 XI. Pius, Epist. Ap. Officiorurn omniuin, Aug. 1, 1922: AAS 14 (1922), 452.
7. Ibid.
8. St. Iren., Adv. Haer. 3, 3, 2: Migne PG 7, 848.
9. Cf. CIC, can. 218, pars. 2.
10. Cf. XI. Pius, Epist. Ap. Officiorurn omnium, Aug. 1, 1922: AAS 14 (1922), 453.
11. XII. Pius, Al. Magis quam, Nov. 23, 1951: AAS 43 (1951), 737.
12. XIII. Leó, Epist. Encycl. Depuis le jour, Sept. 8, 1899: Acta Leonis XIII, 19 (1899), 166.
13 Cf. Collectio Lacensis, espec. vol. III, 1018s. ( Cone. Prov. Westmonasteriense, a (1859); Vol. IV, 29 (Conc. Prov. Parisiense, a 1849); Vol. IV, 149, 153 (Cone. Prov. Rhemense, a 1849); Vol. IV, 359, 861 (Conc. Prov. Avenionense, a 1849); Vol. IV, 394, 396 (Cone. Prov. Burdigalense, a 1850); Vol. V, 61 (Cone. Strigoniense, a 1858); Vol. V. 664 (Conc. Prov. Colocense, a 1863); Vol. VI, 619 (Synod. Vicariatus Suchnensis, a 1803).
14 International Convention for the Promotion of Ciceronian Studies, Sept. 7, 1959, in Discorsi Messaggi Colloqui del Santo Padre Giovanni XXIII, I, pp. 234-235. Cf. Address to Roman Pilgrims of the Diocese of Piacenza, April 15, 1959, in LOsservatore Romano April 16, 1959; Epist. Pater misericordiarum, Aug. 22, 1961, in A.4S 53 (1961), 677; Address given on the occasion of the solemn inauguration of the College of the Philippine Islands at Rome, Oct. 7, 1961, in LOsservatore Romano, Oct. 9-10, 1961; Epist. lucunda laudatio, Dec. 8, 1961: AAS 53 (1961), 812 [English summary in TPS, VII, 367-8.]
15. Pius XII, Epist. Ap. Officiorum omnium, Aug. 1, 1922: AAS 14 (1922), 453.
16. Epist. S. C. Stud., Vehementer sane, July 1, 1908: Ench. Cler., N. 821.
17. Leo XIII. Lit. Encyci. Providentissimus Deus, Nov. 18, 1893: Acta Leonis XIII 13 (1893), 342; Epist. Plane quidem inteiligis, May 20, 1885, Acta, 5, 63-64; Pius XII, Alloc. Magis quam, Sept. 23, 1951: AAS 43 (1951), 737.