"Inebriabuntur ab ubertate domus tuae, et torrente voluptatis tuae potabis eos; quoniam apud te est fons vitae, et in lumine tuo videbimus lumen." (Ps. 35,9-10)

csütörtök, október 22, 2020

Egy kommentár kommentár nélkül


TÉZIS:

Bergoglio (Ferenc) pápa legújabb meghökkentő magánjellegű kijelentéséről INNEN lehet értesülni magyarul.

ANTITÉZIS:

Raymond Leo Burke bíboros válaszként írott nyílt levelét a megzavarodott katolikus híveknek hevenyészve lefordítottam magyarra (ITT olvasható angolul).

A világméretű kommunikációs média erős hangsúllyal számolt be - mint valamiféle szemléletváltásról - azon hírről, hogy Ferenc pápa kijelentette: a homoszexuális személyeknek Isten gyermekeként "joguk van a családhoz", és "emiatt senkit sem szabad kivetni vagy boldogtalanná tenni". Azt írják, hogy a pápa ráadásul kijelentette: "Amit létre kell hoznunk, az egy polgári kötelék. Ily módon törvénybe iktathatjuk őket. Ezt már korábban is megvédtem." E nyilatkozatot egy Evgeny Afineevskyvel, a "Francesco" című dokumentumfilm rendezőjével készített interjúban tette; a filmet 2020. október 21-én mutatták be először a Római Filmfesztivál (Festa del Film di Roma) alkalmából.
 
Az ilyen kijelentések nagy zavarodottságot generálnak, zavart és tévedést okoznak a katolikus hívek körében, mivel ellentétesek a Szentírás és a Szent Hagyomány tanításával, valamint a legutóbbi kijelentéseivel annak a tanítóhivatalnak, amely által az Anyaszentegyház megőrzi, védelmezi és értelmezi a teljes hitletéteményt, melyet a Szentírás és Szent Hagyomány tartalmaz. Megdöbbenést és tévedést okoznak az Egyház tanításával kapcsolatban a jóakaratú emberek körében, akik őszintén szeretnék tudni, hogy mit tanít a Katolikus Egyház. A lelkipásztorokra lelkiismereti kötelességet rónak, hogy megfelelő és szükséges pontosításokkal szolgáljanak.

Először is, az ilyen nyilatkozatok szövegkörnyezete és alkalma megfosztja őket mindenféle tanítóhivatali tekintélytől. Joggal értelmezik őket egyszerűen annak személyes véleményeként, aki ezeket a kijelentéseket tette. Ezek a nyilatkozatok semmilyen módon sem kötik a hívek lelkiismeretét, akik inkább kötelesek vallásos alávetettséggel ragaszkodni ahhoz, amit a Szentírás és a Szent Hagyomány, valamint az Egyház rendes tanítóhivatala tanít a kérdésben. Kiváltképp a következőket kell megjegyeznünk.

1. "A hagyomány a Szentírásra támaszkodva - mely úgy mutatja be a homoszexuális kapcsolatokat, mint súlyos eltévelyedéseket - mindig vallotta, hogy 'a homoszexuális cselekedetek belső természetük szerint rendetlenek'. Ellentétesek a természeti törvénnyel. A nemi aktusból kizárják az élet továbbadását. Nem az igazi érzelmi és szexuális komplementaritásból származnak. Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének." (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357.; Persona humana, a Hittani Kongregáció nyilatkozata a szexuális etikával kapcsolatos bizonyos kérdésekről, VIII. [1])

2. A homoszexuális nők és férfiak személyes és néha mélyen ülő hajlamai, melyek nekik komoly próbatételt okoznak, bár önmagukban nem jelentenek személyes bűnt, objektíve rendetlenek (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357.; Homosexualitatis problema, a Hittani Kongregáció levele a Katolikus Egyház püspökeihez a homoszexuális személyek lelki gondozásáról, 3. [2]). Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét. A katolikus hit arra tanítja a híveket, hogy gyűlöljék a bűnt, de szeressék a bűnöst.

3. A hívek és különösen a katolikus politikusok kötelessége, hogy ellenezzék a homoszexuális életközösségek törvényi elismerését (Diverse questioni concernenti l'omosessualità, a Hittani Kongregáció megfontolásai a homoszexuális személyek közötti életközösségek jogi elismerésének elnyerésére irányuló javaslatokról, 10.[3]). A családalapítás joga nem egyszerűen személyes jog, melynek érvényt kell szerezni, hanem annak meg kell felelnie a Teremtő tervének, aki az embert nemi különbségekkel akarta megalkotni, "férfinak és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27), így meghívva az embert, a férfit és a nőt, az élet továbbadására. "Mivel a házaspárok biztosítják a nemzedékek egymás után következését, és ezért kiemelkedően a közérdek körébe tartoznak, a polgári jog intézményi elismerést biztosít nekik. A homoszexuális életközösségek viszont jogi szempontból nem igénylik a különös figyelmet, mivel nem gyakorolják ezt a közjóra irányuló funkciót." (Uo., 9. sz. [4]). A homoszexuális életközösségről ugyanabban az értelemben beszélni, mint a házastársak hitvesi életéről valójában mélyen megtévesztő, mert az azonos neműek között nem lehetséges ilyen egyesülés. Az jog érvényesítése tekintetében a homoszexuális személyek, mint minden más állampolgár, bármikor élhetnek a törvény által biztosított lehetőségekkel magánjogaik védelme érdekében.

Mélységes szomorúság és sürgető lelkipásztori aggodalom forrása, hogy a sajtó által ekkora hangsúllyal nyilvánosságra hozott és Ferenc pápának tulajdonított magánvélemények nem felelnek meg az Anyaszentegyház állandó tanításának, ahogyan azt a Szentírás és a Szent Hagyomány kifejezi, és a tanítóhivatal őrzi, védi és értelmezi. Ugyanilyen szomorú és aggodalomra okot adó a zűrzavar, zavarodottság és tévedés, melyet a katolikus hívek körében generálnak, akárcsak a botrány, amelyet általánosságban azzal okoznak, hogy teljesen hamis benyomást keltenek arról, hogy a Katolikus Egyház megváltoztatta az álláspontját, vagyis megváltoztatta örök érvényű tanítását ilyen alapvető és kritikus kérdések tekintetében.

Raymond Leo Burke bíboros

Róma, 2020. október 22.

SZINTÉZIS???

szerda, október 21, 2020

Krisztus Király vasárnapja

Annak ellenére, hogy mélységes tiszteletet éreztem iránta, és sokat köszönhetek neki, nem mindenben értettem egyet Dobszay tanár úrral, de az ún. programatikus ünnepek (program-liturgiák) iránti ellenszenvét teljesen osztom. Természetesen vallom az imádság és a hit törvénye közötti szétválaszthatatlan és szükségszerű kapcsolatot (Aquitániai Szent Prosper: Legem credendi lex statuat supplicandi), de ezt elsősorban a hittitkok (dogma) és a nyilvános istentisztelet (liturgia) összefüggésére vonatkoztatom, pl. arra, hogy a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásának és dicsőséges Mennybevételének dogmatikus kihirdetésében döntő érvként szolgált, hogy ezeket az Anyaszentegyház előzetesen már évszázadok óta liturgikusan ünnepelte (vagyis a liturgia dogmatikus forrásként, a hitletétemény hordozójaként, a tanítóhivatal egyik szerveként, a sensus fidelium egyik indikátoraként működik).

A fordított eset az, amikor teológiai fejlemények és lelkipásztori programok telepednek rá a liturgiára. Ez nem mindig szerencsés. Természetesen - ha a dogma és a liturgia kapcsolata kölcsönös - ez elkerülhetetlen, és van is rá néhány példa az egyháztörténelemből. Például az ortodoxia (vagy képek) vasárnapja a bizánci liturgia nagyböjtjének első vasárnapján, mely a képrombolók eretneksége fölötti győzelem emléknapja. Nyugaton ilyennek számít a Szentháromság vasárnapja, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pünkösd utáni első vasárnap liturgikus értelemben üres vasárnap (dominica vacans) volt, azaz nem volt saját offíciuma, ráadásul II. Sándor pápa még ellenállt az ünnep bevezetésének arra hivatkozva, hogy a Szentháromság titkát az Anyaszentegyház egyébként is minden vasárnap megünnepli. Bizonyos értelemben ide tartozik Úrnapja is (Corpus Christi), hiszen a Berengarius-féle eretnekség elleni reakcióként és az érett középkor mélyülő eucharisztikus lelkületének kifejeződéseként került be a római naptárba (szerencsére eredetileg köznapra), jóllehet ebben az esetben is lehetett volna arra hivatkozni, hogy az Oltáriszentséget minden vasárnap, sőt minden egyes szentmisén megünnepeljük.

A tipikus értelemben vett programatikus ünnepek a XX. század elejétől kezdtek elszaporodni: 1921-ben XV. Benedek az egész római rítusra kötelezően kiterjesztette a Szent Család vasárnapját (eredetileg a Vízkereszt nyolcadába eső vasárnapon), melyet még XIII. Leó karolt föl, amikor az irányítottan laicizálódó modern államok bevezették a világi anyakönyvezést, a polgári házasság és válás intézményét stb. A szándék egyértelműen a keresztény családeszmény erősítése volt (ha a házasság általános mai helyzetéből és a katolikus családok erkölcsiségéből indulunk ki: sikertelenül). 1925-ben, a totalitárius (bolsevik és fasiszta) állameszmék, valamint a radikális szekularizáció fenyegető árnyékában határozott úgy XI. Piusz, hogy a katolikus társadalmi tanítás megszilárdítására bevezeti Krisztus Király vasárnapját (sikertelenül, hiszen Krisztus szociális királyságáról már nemcsak az egykori keresztény államok alkotmányai, de a katolikus reform-liturgia sem tanúskodnak többé: lásd angolul ITT). Azután jött 1955, és XII. Piusz naivan azt gondolta, hogy ha május 1-re, a nemzetközi munkásmozgalom kedvelt ünnepére bevezeti a Munkás Szent József ünnepet, akkor majd tömegével csábítja vissza az Anyaszentegyházba a kommunista ateizmus által elhódított munkásosztályt (ennek ordító sikertelenségére nem csak a magyar történelem szolgáltat egyértelmű bizonyítékot).

Azóta kezdenek fölgyorsulni az események: a liturgikus évet mint valami ízléstelenül túlterhelt karácsonyfát teleaggattuk konkrét, érezhető, mérhető lelki hasznot nem termő programatikus ünnepekkel, emléknapokkal: missziós vasárnap, isteni irgalmasság vasárnapja, Isten igéjének vasárnapja, hivatások vasárnapja, de ahogy a dolgok haladnak, valószínűleg hamarosan lesz majd környezetvédelem vasárnapja (pachamama installációkkal az oltáraink előtt) és társadalmi egyenlőség vasárnapja... stb. Így esik áldozatul a liturgia a korszellem divatos lelkipásztori áramlatainak és a társadalmi propagandának.

Mindazonáltal nem vitatom, hogy Krisztus Király ünnepe a katolikus hívek kedvelt ünnepévé vált (kár, hogy minden évben kiüt egy pünkösd utáni vasárnapot), a tematikája úgy örök érvényű, hogy most épp totálisan időszerűtlen (a VI. Pál-féle reformliturgia pedig az ünnep eredeti címét, szövegeit, mondanivalóját biztos kézzel "ivartalanította"). Ha megengedhetném magamnak, ezen a vasárnapon nem tennék mást, mint a szószékről fölolvasnám azt az apostoli körlevelet, amellyel XI. Piusz 1925-ben megalapította az ünnepet. Álljon most itt ebből egy részlet (a Quas primas kezdetű enciklika magyar szövege teljes terjedelmében elérhető magyarul IDE KATTINTVA):


Országa az evangéliumokban úgy jelenik meg, mint amelybe az emberek a bűnbánat gyakorlásával készülnek, s csak hittel és a keresztség fölvételével lépnek be, amely külső szertartás ugyan, mégis belső újjászületést jelent és okoz. Ez az ország egyedül a sátán országával és a sötétség hatalmával van ellenkezésben, s polgáraitól megköveteli azt, hogy szívüket a gazdagságtól és a földi dolgoktól elvonva, a szelíd erkölcsöket többre becsüljék, s az igazságot éhezzék és szomjúhozzák, sőt önmagukat is megtagadják és keresztjüket hordozzák. Krisztus mint Megváltó az Egyházat saját vérével szerezte s mint Főpap önmagát a bűnökért áldozatul bemutatta és folyton bemutatja. Ki nem látná tehát, hogy királyi méltósága is a megváltói és főpapi méltóságnak természetét viseli magán és azzal egyformán lelki?

Mégis súlyosan tévedne, aki az Istenembertől elvitatná a polgári ügyek fölötti hatalmat is, hiszen neki az Atyától teljes hatalma van a teremtmények fölött úgyannyira, hogy minden az Ő akaratának van alávetve. Tény azonban, hogy amíg a földön élt, ennek a hatalomnak gyakorlásától teljesen tartózkodott, az ideiglenes javak birtoklását és intézését megvetette, azokat birtokosaiknak meghagyta s most is meghagyja. Szépen kifejezi ezt a vers: Non eripit mortalia, qui regna dat caelestia – nem foglal múló országot, ki adja a mennyországot...

S nincs ebben a tekintetben semmi különbség az egyének, a családok és államok közt, mert a különféle közületek éppen úgy Krisztus hatalma alatt vannak, mint az egyének. Ugyanaz az egyéni, mint a közös üdvözülés forrása. „Nincs másban senkiben üdvösség, mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben nekünk üdvözülnünk kellene.” (ApCsel 4,12) Ugyanaz az egyes polgárok és az államok boldogulásának és igaz boldogságának szerzője. Nem lehet mástól boldog az állam, mint az egyes ember, mert az állam nem más, mint az emberek egyetértő sokasága. (Sz. Ágoston, Levél Macedoniushoz 3. fej.) Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják, hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és boldogulását.

kedd, október 20, 2020

Boldog Károly király, utolsó koronás uralkodónk ünnepére (október 21.)

Amint már Szent Newman János Henrik hitvalló ünnepével kapcsolatban leírtam, a 2020. március 25-én megjelent Cum Sanctissima kezdetű szentszéki dekrétum (§. 2.) hivatalosan megerősítette azt a gyakorlatot, mely szerint a római rítus rendkívüli formájában is megünneplik azokat a szenteket és boldogokat, akiknek nyilvános tiszteletét 1960 óta engedélyezte az Anyaszentegyház. Ilyen esetekben természetesen a régi misekönyv közös részéből (Commune) kell kiválasztani a megfelelő miseformulát.

Holnap lesz Boldog Károly királynak, Magyarország utolsó apostoli uralkodójának ünnepe, ezért jónak látom közzétenni, hogy emléknapját a hagyományos rítusban is meg lehet tartani a hitvallók ünnepére szánt Os iusti miseformulával és az alábbi könyörgésekkel (melyeknek magyar fordítását is közlöm). Természetesen megemlékezéseket tartunk Szent Hilárion apátról, valamint Szent Orsolyáról és vértanútársairól is.

IV. Károly király budavári koronázása 1916. december 30-án

OKTÓBER 21. BOLDOG KÁROLY KIRÁLY (Os iusti), ugyanakkor: SZENT HILÁRION APÁT, valamint SZENT ORSOLYA VÉRTANÚ SZŰZ ÉS TÁRSAI

Collecta

Deus, qui per ærúmnas huius mundi beátum Carólum regem de regno terréstri ad cæléstem corónam transtulísti, eius nobis intercessióne concéde, ut Fílio tuo fratribúsque serviéntes ad vitam ætérnam perveníre valeámus. Per Dóminum.

Isten, ki e világ viszontagságain keresztül Boldog Károly királyt a földi királyságból a mennyei uralomba áthelyezted, az ő közbenjárására engedd meg nekünk, hogy Fiadat és testvéreinket szolgálva az örök életre eljuthassunk! A mi Urunk.

   Commemoratio
Intercéssio nos, quǽsumus, Dómine, beáti Hilarióni abbátis comméndet: ut, quod nostris méritis non valémus, eius patrocínio assequámur.

Szent Hilárion apát közbenjárása ajánljon minket, Urunk, hogy amit saját érdemeinkből elérni nem tudunk, az ő pártfogása által elnyerjük!

   Commemoratio
Da nobis, quǽsumus, Dómine, Deus noster, sanctárum vírginum et mártyrum tuárum Ursulæ et sociárum eius palmas incessábili devotióne venerári: ut, quas digna mente non póssumus celebráre, humílibus saltem frequentémus obséquiis. Per Dóminum.

Add meg nekünk, kérünk, Urunk, Istenünk, hogy a te szent szüzeidnek és vértanúidnak, Orsolyának és társainak diadalát szüntelen odaadással tiszteljük; hogy akiket nem tudunk méltó lelkülettel ünnepelni, azoknak emlékét legalább alázatos hódolattal megüljük! A mi Urunk.

Secreta

Præsénti oblatióne, Dómine, in beáti Caróli regis commemoratióne deláta, fidélibus tuis, quǽsumus, pacis et unitátis dona largíre. Per Dóminum.

Eléd tárván a Boldog Károly király emlékezetére fölajánlott jelen adományt, kérünk, Urunk, add meg bőségesen híveidnek a békesség és egység ajándékát! A mi Urunk.

   Commemoratio
Sacris altáribus, Dómine, hóstias superpósitas sanctus Hilariónis, abbas, quǽsumus, in salútem nobis proveníre depóscat.

A szentséges oltárra helyezett áldozati adományaink, kérünk, Urunk, Szent Hilárion apát könyörgése által szolgáljanak a mi üdvösségünkre!

   Commemoratio
Inténde, quǽsumus, Dómine, múnera altáribus tuis pro sanctárum vírginum et mártyrum tuárum Ursulæ et sociárum eius festivitáte propósita: ut, sicut per hæc beáta mystéria illis glóriam contulísti; ita nobis indulgéntiam largiáris. Per Dóminum.

Tekints le, kérünk, Urunk , a te szent szüzeid és vértanúid, Orsolya és társai kedvéért az oltárodra helyezett ajándékokra, hogy amint nekik e szent misztériumok által dicsőséget szereztél, úgy nekünk megadd a mi bűneink elengedését! A mi Urunk.

Postcommunio

Sacraménta, quæ súmpsimus, Dómine, in commemoratióne beáti Caróli regis, mentes et corda nostra sanctíficent, ut divínæ consórtes natúræ éffici mereámur. Per Dóminum.

A Boldog Károly király emlékezetére magunkhoz vett szentségek szenteljék meg elménket és szívünket, Urunk, hogy kiérdemeljük az isteni természetben való részesedést! A mi Urunk.

   Commemoratio
Prótegat nos, Dómine, cum tui perceptióne sacraménti beátus Hilariónis, abbas, pro nobis intercedéndo: ut, et conversatiónis eius experiámur insígnia, et intercessiónis percipiámus suffrágia.

Oltalmazzon meg minket, Urunk, a te Szentséged vételével együtt Szent Hilárion apát érettünk végzett közbenjárása, hogy az ő életének kiváló erényeit megvalósítsuk és közbenjárásának segítségét elnyerjük!

   Commemoratio
Præsta nobis, quǽsumus, Dómine, intercedéntibus sanctis virgínibus et martýribus tuis Ursula et sociábus: ut, quod ore contíngimus, pura mente capiámus. Per Dóminum.

Add meg nekünk, kérünk, Urunk, a te szent szüzeid és vértanúid, Orsolya és társai közbenjárására, hogy amit szánkkal magunkhoz veszünk, fogadjuk tiszta szívvel! A mi Urunk.

Gázai Szent Hilárion (291-371), Remete Szent Antal tanítványa

Szent Orsolya vértanú szűz és társai a mártíromságban

vasárnap, október 18, 2020

Lengyel-magyar két jó barát

A teljes közmondás így hangzik magyarul:

Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát / Vitéz s bátor mindkettője / Áldás szálljon mindkettőre.

Lengyelül pedig így:

Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki / Oba zuchy, oba żwawi / Niech im Pan Bóg błogosławi.

Ennek legújabb apropója részemről ez: A Keresztény Kultúra Egyesület országos kampányba kezdett Lengyelországban, melynek keretében hatalmas hirdetőtáblákra ragasztották ki figyelmeztető plakátjaikat a következő fölirattal:

STOP Komunii Świętej na rękę! - Szűnjék meg a kézbe áldozás!

A plakát-akciót röpiratok osztogatásával is kiegészítik. A Lengyel Püspöki Kar nem örül, október 3-án nyilatkozatot adtak ki, melyben a kampányt megosztónak nevezték. Vajon a puszta tény, hogy bizonyos laikus katolikusok óriási anyagi áldozattal szükségét érezték egy ilyen önvédelmi kampány beindításának, nos ez vajon nem azt jelzi, hogy a kézbe áldozás gyakorlata és erőltetése maga az igazán megosztó?

kedd, október 13, 2020

Pax: békecsók – békejobb, avagy a béke jobb? – 2. rész

Korábban (az első részben) már részletesen megvizsgáltuk a Pax (békecsók-váltás) szertartásának eredetét, liturgikus történetét, teológiai értelmét és hagyományos formáit. Akkor nem tértünk ki arra, hogy az utóbbi két évtizedben az Anyaszentegyház tanítóhivatala, szentszéki kormányzata is világosan érzékelte: a szentmise (új) liturgiájának ezzel a mozzanatával kapcsolatban (is) komoly problémák vannak; elérkezett az ideje annak, hogy ezt minden nemzeti és részegyház megnyugtatóan rendezze a római rítus lelkületével, hagyományával és törvénykezésével teljes összhangban. Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció "A béke ajándékának rituális kifejezéséről a szentmisében" című 2014-es instrukciója kifejezetten fölszólított minden püspöki konferenciát arra, hogy dolgozzon ki liturgikus katekézist a békeköszöntés szertartásának értelméről a római liturgiában és annak korrekt elvégzéséről a szentmise során. Ha az illetékesek olvasnák ezt a blogot és egy kicsit is odafigyelnének az igazán hozzáértők érdemi észrevételeire, akkor azt mondanám: ehhez a folyamathoz kíván e kétrészes reflexióm szerény eszközeivel hozzájárulni. De mivel erről szó sincs, így inkább csak az ide néha eltévedő néhány olvasónak próbálok segíteni az eligazodásban.

Eddig azért nem foglalkoztam külön ezzel a kérdéssel, mert szerencsére a római rítus ún. rendes formájának mindennapos nyűgjei, bajai nem érintenek közvetlenül. Természetesen ez nem lehet kifogás arra, hogy a hívekben joggal fölmerülő kérdések megválaszolásától elzárkózzam, és legalább áttételesen a jelenlegi, helyreigazításra szoruló gyakorlat esetleges kiigazításának folyamatához ne járuljak hozzá. Mit mond tehát az Egyház tanítóhivatala és legfőbb kormányzata e kérdésben azon túl, hogy bizony baj van, és e tekintetben (is) tévképzetek, visszaélések, visszametszendő rossz szokások alakultak ki?


Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció 2004-es instrukciója, a Redemptionis Sacramentum először is tisztáz egy félreértést. "A római szertartás hagyománya szerint ugyanis ez a gesztus nem a kibékülést, nem is a bűnök megbocsátását jelenti, hanem a békességet, a közösséget és a szeretetet fejezi ki az Eucharisztia vétele előtt." (§. 71.) Ez azt jelenti, hogy a Pax nem a bűnbocsánat gesztusa (erre ott van a szentgyónás, illetve a mise bevezetőjében a bűnbánati ima és föloldozás (Confiteor), másrészt nem a testvéri kiengesztelődést célozza, vagyis, amint az Istentiszteleti Kongregáció 2014-ben kiadott instrukciója kiemeli: más liturgikus családoktól eltérően a római liturgikus hagyományban nem ahhoz a Hegyi-beszédben elhangzó messiási figyelmeztetéshez kötődik, miszerint: "Ha azért ajándékodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának van ellened valamije: hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, és menj előbb megbékélni atyádfiával; és akkor eljővén, ajánld föl ajándékodat!" (Mt 5,23-25)

Íme, a 2014-es szentszéki instrukció saját szövege "A római liturgikus hagyományban a békeköszöntés helye a szentáldozás előtt van, sajátos teológiai jelentésének megfelelően. Ennek alapját a húsvéti misztérium eucharisztikus szemlélésében találja meg, amely – más liturgikus családoktól eltérően, amelyek Máté evangéliumának egy verséhez kapcsolódnak (Mt 5,23) – e gesztust az oltáron jelenlévő feltámadt Krisztus csókjaként értelmezi." (§. 2.)

Valójában a békecsók olyan szertartás, amely a nyugati/római liturgiában (minimum az V. század legeleje óta, ahogy ezt szent Ágoston 227. homíliája és I. Ince pápa Decentiushoz írott levele külön elmagyarázza) közvetlen módon az Oltáriszentség vételéhez (a szentáldozáshoz) kapcsolódik, a szövegkörnyezet is szerves beágyazódását igazolja e helyütt, ezért vetette el végül a Szentszék is azt a szinodális és XVI. Benedek pápa által privatim fölvetett lehetőséget, hogy a békeszertartás által okozott "fölfordulás" miatt nem lenne-e tanácsos a Pax-ot áthelyezni a szentmise valamely más pontjára, mint egyes keleti liturgiákban. Más rituális hagyományok (valamint Iustinus vértanú és Tertullianus) szerint ugyanis a békecsók a hittanulók liturgiájának (az ún. igeliturgiának) és a hívek liturgiájának (az ún. áldozati liturgiának) fordulópontján van, mielőtt a katekumeneket kitessékelik és az ajtókat bezárják. Ez a megoldás nem felel meg a római liturgia lelkületének és sajátos logikájának, mert ott ez legalább 1600 éve közvetlenül a szent színek alatt jelenvaló föltámadott Krisztussal való találkozás előtt történik meg, méghozzá kizárólag a beavatottak között, a húsvéti misztériumban való definitív "megmerítkezés", a megtestesült istenséggel való misztikus egyesülés előkészítéseként, föltételeként. Ezt igazolja Tarzusi Szent Teodor (magyarosan: Tivadar), canterburyi érsek VII. századi Penitenciáléja (Iudicia vagy Canones Theodori) is, melyben ezt az utasítást olvassuk: "Qui non communicant, nec accedant ad pacem, neque ad osculum in ecclesia - Akik nem járulnak szentáldozáshoz, ne folyamodjanak se a békességért, se a békecsókért a templomban!" A békecsók és a szentáldozás tehát szétválaszthatatlanul összetartozó elemei a római miseliturgiának.

Itt engedtessék meg egy rövid kitérő! A Krisztus áldozati halálát szimbolikusan megjelenítő kettős (külön a kenyér és külön a bor) konszekrációt követően a föltámadás allegóriájaként, látható külső jeleként értelmezhető a szent színek újraegyesítése, mely a békecsók, azaz, a föltámadott, nekünk kiengesztelődést és lelkiismereti békességet szerzett Krisztussal való találkozás közvetlen előzményeként szolgál. A föltámadott Krisztus az, aki mintegy belép szívünknek zárt ajtaján keresztül, hogy szájának csókjával, leheletével közöltesse velünk a Szentlelket. Ezért értelmezhetetlen számomra a VI. Pál-féle miserend azon megoldása, hogy a békecsók a szent színek egyesítése előtt történik meg. Ez aggályos tartalmi következetlenség, hatalmas logikai bukfenc!

XVI. Benedek 2007-es poszt-szinodális buzdítása, a Sacramentum Caritatis már praktikus következtetéseket is levon a békecsók és az Oltáriszentség vétele között fennálló lényegi kapcsolatból. "Az Eucharisztia természete szerint a béke szentsége. Az eucharisztikus misztérium e dimenziója a liturgikus ünneplésben külön is kifejezést nyer a békecsókváltás szertartásában… [E] cselekményt korlátok között kell tartani, mert túlzó formákat ölthet és kavarodást támaszthat a közösségben éppen a szentáldozás előtt. Jó emlékeztetnünk arra, hogy semmit nem von le e cselekmény értékéből, ha megtartjuk az ünneplés légköréhez illő józanságot, például úgy, hogy a béke átadását a közvetlen mellettünk állókra korlátozzuk." (§. 49) A szentmise e pontján tehát mindenáron kerülendő a nagy sürgés-forgás, jövés-menés, kézfogósdi, hátlapogatás, körültekintés és válogatás nélküli ölelkezés, valamint az ezzel olykor együtt járó traccsparti, hiszen a békecsók itt nem elsősorban a testvéri kiengesztelődés és összetartozás gesztusa, hanem annak kifejezése, hogy zavartalan közösségben vagyunk a nekünk lelki békességet szerzett, föltámadott Krisztussal, akivel közösségünket a szentáldozásban még szorosabbra (a földön lehető legszorosabbra) kívánjuk fűzni.


A 2014-es szentszéki instrukció (melynek útmutatásai már a rendes forma misekönyvének általános rendelkezésibe is bekerültek) továbbmegy, és egyértelműen előírja: "Mindenképpen el kell kerülni a békeköszöntés pillanatában az alábbi téves gyakorlatokat: (1) 'Béke-ének' beiktatása, mivel ilyen a római szertartásban nincsen. (2) A hívek elhagyják a helyüket abból a célból, hogy a béke jelével köszöntsék egymást. (3) A pap eltávolodik az oltártól azért, hogy a béke jelével köszöntse valamelyik hívőt." (§. 6. c.) A pap tehát a jelenleg érvényben lévő előírások értelmében nem távolodhat el az oltártól (melyről és melytől hagyományosan a békecsók hierarchikus rendben elindul), még kevésbé hagyhatja el a szentélyt, hogy a hívekkel pacsizzon, kedélyesen társalogjon. A híveknek sem szabad a padsorok között tornászokat megszégyenítő testgyakorlatokkal átnyúlni, szabadon kórincálni, visszafogottabb és összeszedettebb társaikat kézfogásokkal vegzálni, miközben a VI. Pál-féle miserend szerint éppen a kenyér színének megtörésére és a szent színek egyesítésére kerül sor az oltáron!


Összegzésképpen: a Szentszék kifejezetten előírta, én azonban csak szerényen tanácsolom a jelenlegi gyakorlat revízióját, sőt gyökeres átalakítását, de mindenképpen úgy, hogy a dolgot nem parancsuralmi módszerekkel kell elintézni, hanem az esetleges változásokat egy püspökkari körlevélben meggyőzően el kell magyarázni a híveknek, akiket bizony illetlen és egy főpásztorhoz méltatlan dolog ostobának tekinteni. Elég egyszerűen csak engedelmeskedni a szentszéki instrukciónak: "Felhívunk ugyanakkor minden püspöki konferenciát, hogy dolgozzon ki liturgikus katekézist a békeköszöntés szertartásának értelméről a római liturgiában és annak korrekt elvégzéséről a szentmise során." (§. 6. d.) Én ezt a fajta liturgikus katekézist e kétrészes blogbejegyzés által (a magam részéről) befejezettnek, megvalósítottnak tekintem. Javaslatom lényegét továbbra is három pontban lehetne megfogalmazni: (1) Szigorú hierarchikus rend az oltártól kiindulva, mely kizárja a celebráns oltártól való elfordulását, távozását, illetve a nép kóborlását, tömegjeleneteit (esetleg pacifikálé használata fertőtlenítő törölgetéssel); (2) Formailag illendő, visszafogott és nem evilági gesztus (a kézfogás márpedig az); (3) Nincs "Legyen békesség köztünk mindenkor!" - ha valami, hát a középkori magyar liturgia, az ún. esztergomi úzus szép hagyománya: "Legyen közöttetek a békesség és szeretet köteléke, hogy alkalmasak legyetek a Krisztus legszentebb misztériumaira! Ámen."


Végezetül két olvasmány-ajánlat a témához: egy részletes, tudományos igényű angol dolgozat a Pax-szertartásról (ITT), és egy egészen összeszedett konspektus ugyanerről magyarul (Bálint Róbert írása a Keresztény Szóból) (ITT).

péntek, október 09, 2020

Szent Newman János Henrik hitvalló ünnepére – október 9.

A 2020. március 25-én megjelent Cum Sanctissima kezdetű szentszéki dekrétum (§. 2.) szentesítette azt, ami az elmúlt évtizedek gyakorlatában már amúgy is gyökeret vert: nevezetesen, hogy a római rítus rendkívüli formájában is meg lehet ünnepelni azokat a szenteket és boldogokat, akiknek nyilvános tiszteletét az Anyaszentegyház 1960 óta ismerte el és engedélyezte. Ilyen esetekben természetesen a régi misekönyv közös részéből (Commune) kell kiválasztani a megfelelő miseformulát.


Ma, október 9-én a római egyház hagyományosan Szent Dénes püspök, Szent Rusticus és Aladár vértanúk, valamint Leonardi Szent János hitvalló ünnepét üli, de illő és igazságos, méltányos és üdvös megemlékeznünk akár önálló misében, akár kommemorációs könyörgésekkel Szent Newman János Henrik hitvallóról, azaz John Henry Newman bíborosról. Propriuma a hitvallók miséjéből veendő (Os iusti), kollektája pedig a következő:

Deus, qui beátum Ioánnem Henrícum, presbýterum, lumen benígnum tuum sequéntem pacem in Ecclésia tua inveníre contulísti, concéde propítius, ut, eius intercessióne et exémplo, ex umbris et imagínibus in plenitúdinem veritátis tuæ perducámur. Per Dóminum.

Isten, ki Szent János Henrik áldozópapnak megadtad, hogy a te jóságos fényedet követve Egyházadban békességre találjon, add meg kegyelmesen, hogy az ő közbenjárása és példája által az árnyak és előképek közül az igazság teljességére vezettessünk! A mi Urunk.

Newman bíboros szentté avatása elég nehéz szülés volt (sajnos sokkal nehezebb és érthetetlenül göröngyösebb, mint pl. a hamleti alkatú pápáé, VI. Pálé), de meggyőződésem, hogy idővel elnyeri az egyháztanító címet; igazi prófétája volt modern korunknak. Előre megjósolta a pápai tekintély túlhangsúlyozásának káros következményeit, mint ahogy egyértelműen beazonosította a modern kori Egyház válságtüneteinek gyökerét: a vallási liberalizmust és a felekezeti közönyösséget.

Híres tanúságtételként tartjuk számon ún. Biglietto-beszédét, melyet 1879. május 12-én mondott el, amikor a római Palazzo della Pigna épületében XIII. Leó pápától átvette a bíborosi kalapot. Ebből idézek most néhány fontos tanulsággal szolgáló bekezdést (a saját fordításomban):

A hosszú évek során sok hibát követtem el. Nincs bennem semmi abból a magas tökéletességből, amely a szentek írásainak sajátja, vagyis, hogy nincs bennük tévedés; de bízom benne, hogy mindannak tekintetében, amit írtam, a következőket tulajdoníthatom magamnak: az őszinte szándékot, az önző célok hiányát, az engedelmesség kedélyét, a helyreigazításra való nyitottságot, a tévedéstől való rettegést, az Anyaszentegyház szolgálatának vágyát, és – Isten irgalmából – a siker méltányos mértékét.

És – örömmel mondhatom – kezdettől fogva egyetlen nagy gonoszság ellen küzdöttem. Harminc, negyven, ötven éven keresztül minden erőmmel ellenálltam a vallási liberalizmus szellemének. Még soha nem volt az Anyaszentegyháznak akkora szüksége bajnokokra ez ellen, mint éppen most, midőn – fájdalom! – a tévedésnek ez a csapdája az egész földkerekségen elterjedt; és e nagyszerű alkalomból, amikor természetes, hogy aki a helyemben van, a világ és az Anyaszentegyház jelenlegi helyzetére, valamint jövőjére irányítja figyelmét, remélem, nem tekinthető helytelennek, ha megújítom tiltakozásomat az ellen, amivel szemben oly sokszor fölszólaltam.

A vallási liberalizmus az a doktrína, mely szerint a vallásban nincs pozitív [objektív] igazság, és az egyik hitvallás épp ugyanolyan jó, mint a másik; ez az a tanítás, amely napról napra növekszik és erősebbé válik. Ez összeegyeztethetetlen bármely vallás igaznak való elismerésével. Azt tanítja, hogy mindegyiket tolerálni kell, mert mindegyik csupán vélemény kérdése. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság, hanem érzelem és ízlés; nem objektív tény, nem csodálatos [természetfölötti]; és minden egyes embernek joga van arra, hogy kénye-kedve szerint határozza meg annak tartalmát. A vallási odaadás [buzgalom] nem föltétlenül a hiten alapszik. Az ember járhat protestáns templomba vagy katolikusba, mindkettőből meríthet jót, és nem föltétlen kell egyikhez sem tartoznia. Fraterkázhatnak [pajtáskodhatnak] együtt szellemi gondolatokban és érzésekben, anélkül, hogy a tanításra nézve bármilyen közös nézetük lenne, vagy annak egyáltalán szükségét látnák. Mivel pedig a vallás ennyire személyes sajátosság és ennyire magánügy, szükségszerűen figyelmen kívül kell hagynunk az emberek egymással való érintkezésében. Ha egy ember minden reggel [mint valami ruhadarabot] új vallást vesz fel, mi közöd hozzá? Ugyanolyan illetlen dolog egy másik ember vallását firtatni, mint jövedelmének forrásairól vagy háztartása irányításáról faggatni. A vallás semmilyen értelemben sem társadalmi kötelék ...

A kereszténység túl gyakran volt halálosnak tűnő veszélyben ahhoz, hogy most rettegnünk kelljen bármilyen új próbatételtől. Ez eddig bizonyos. Másrészt ami bizonytalan – és ezekben az ádáz küzdelmekben általában véve bizonytalan, és nagy meglepetés, amikor megtapasztaljuk – az a sajátos mód, ahogy ilyenkor a Gondviselés kimenti és megőrzi választott örökségét. Néha az ellenségünk a barátunkká válik; néha elvétetik tőle a gonoszságnak különös ártó hatalma, amely annyira fenyegető volt; néha önmagától hullik szét darabjaira; néha pedig éppen csak annyit tesz, amennyi javunkra válhat, majd elenyészik.

Az Anyaszentegyháznak általában nincs más dolga, mint saját feladatai teljesítésében bizalommal és békességgel kitartani; szilárdan megállni, és megtapasztalni az Isten üdvözítő erejét. "A szelídek pedig örökölni fogják a földet, és gyönyörködnek a béke sokaságában." (Zsolt 36:11; Mt 5,4).

csütörtök, október 08, 2020

Mindnyájan testvérek


Nos, igen. A testvériség. Erről Joseph Ratzinger (alias XVI. Benedek pápa) már 1967-ben (!) beszélt (mit beszélt! prófétált!) az apostoli hitvallásról tartott előadásaiban. Beszédeinek teljes anyaga "Bevezetés a keresztény hit világába" címmel magyarul is megjelent Márton Áron gyulafehérvári püspök (!) fordításában. Ez itt most az enyém.

Az Újszövetség szeretetüzenetének tekintetében ma egyre inkább egy olyan tendencia kerül előtérbe, amely teljesen föl akarja oldani a keresztény kultuszt a testvéri szeretetben, az "emberi testvériségben", és már nem teszi lehetővé Isten közvetlen szeretetét vagy Isten imádatát: csak a vízszintest fogadja el, miközben a függőlegest, az Istennel való közvetlen kapcsolatot megtagadja. Az elmondottak alapján nem nehéz belátni, hogy ez a felfogás, amely első pillantásra annyira szimpatikusnak tűnik, nemcsak a kereszténységet, de az igazi emberséget is kiüresíti. Az önelégült testvéri szeretet csak az önérvényesítés szélsőséges egoizmusává válna. Elutasítja végső nyitottságát, higgadtságát és önzetlenségét, ha egyszersmind nem fogadja el e szeretet megváltásának szükségességét azáltal, aki egyedül szeretett igazán. És minden jóindulata ellenére végső soron igazságtalanságot követ el a másikkal és önmagával szemben, mert az ember nemcsak a kölcsönös emberi testvériségben teljesedik ki, hanem elsősorban annak az önzetlen szeretetnek az összetartozásában, amelyet maga az Isten dicsőít. Az egyszerű imádat "céltalansága" az emberi létezés legnagyszerűbb lehetősége, és annak egyetlen valódi és végérvényes felszabadulása.

(Einführung in das Christentum, Kösel-Vorlag, 242.)