Buda eliberata (1686-2019) - prédikáció Budavár visszafoglalásának 333. évfordulóján a Mátyás-templomban

Hagyományosan – a középkor óta – Magyarországon Szent István állam- és egyházalapító királyunknak két ünnepe van: a főünnepe augusztus 20-án, a szent jobb ereklyének megtalálása május 30-án. A tridenti liturgikus reform egységesítő törekvésein fölbátorodva 1625-ben a magyar országgyűlés katolikus rendjei azzal a kéréssel fordultak VIII. Orbán pápához, hogy az ország két fő patrónusának, Szent István királynak és Szent Adalbertnek miséit vegye föl az új római misekönyvbe, zsolozsmáikat pedig az új római breviáriumba, hogy az egész katolikus világ megtisztelje és megünnepelje őket. A kérelmet végül csak a Szent Liga megalapítója, Magyarország megmentője, Boldog XI. Ince pápa teljesítette, aki Szent István ünnepét Buda fölszabadulásának örök emlékezetéül szeptember 2-ára rendelte.

Ezen a napon hazánkban évszázadok óta Szent Imre herceg halálának évfordulóját, ún. depozíciós ünnepét ülték, mindaddig, amíg praktikus és egyházpolitikai okokból 1630-ban a magyar püspökök el nem határozták a rítusváltást: esztergomiról tridentire. Természetesen hazánkban továbbra is augusztus 20. maradt első apostoli királyunk főünnepe, de mivel Buda várát a nemzetközi csapatok 1686. szeptember 2-án vették vissza a töröktől, kialakult az a kegyes helyi szokás, hogy a budai polgárok votív (fogadalmi) jelleggel ezen a napon az egyébként csak más európai egyházakban számontartott napot díszes körmenettel ünnepelték a város sikeres ostromára emlékezve.

Ha tehát történelmileg nincs is túl sok okunk Szent István királyt a mai napon ünnepelni, mindazonáltal jó és megalapozott okunk van arra, hogy hálás szívvel emlékezzünk meg Buda visszavételéről, a 145 keserves éven át tartó muzulmán-török megszállás végéről. Ahhoz, hogy megértsük, milyen jelentős diadal, milyen életbevágó sorsforduló volt ez fővárosunknak, nemzetünknek, hazánknak (sőt, bizonyos értelemben az egész keresztény Európának), szükséges magunkat szembesíteni a történelmi előzményekkel és néhány kevéssé ismert, de tanulságos tényszerű adattal.

Mohácsnál 7 magyar püspök esett el, szinte a teljes magyar egyházi főrend odaveszett. A kettős királyság időszakában Ferdinánd és Szapolyai minden püspöki székbe a saját embereit szerette volna ültetni, de egyik sem ismerte el a másikat. Így 1535-ig Magyarországon mindössze három fölszentelt püspök volt, a megszállt területekre eső elhagyatott egyházmegyék, székesegyházak szörnyű hanyatlásnak indultak. 1568-ban az apostoli nuncius már arról panaszkodik, hogy az egyházi méltóságok a lelkek üdvösségét nem tartják szemük előtt, a kánoni törvényeket nem tartják be, nem rezideálnak az egyházmegyéikben, istentiszteleteket nem végeznek, többjük még püspökké sem szentelteti magát.

Pár évtizeddel a mohácsi vereség után a világi (alsó)papság veszteségei már közel 90 százalékosak voltak, a papnevelés pedig lényegében megszűnt. A török területeken a katolikus klérust üldözték, míg az újhitű protestáns prédikátorok gyakorlatilag szabadon jártak-keltek. A törökök eltiltották a harangozást, az énekes szertartásokat, a körmeneteket. A királyi Magyarország törökkel határos területein a 16. század közepére már egy papra legalább tíz falu jutott; a Veszprémi Egyházmegye Zalai Főesperességében pl. 100 plébánia volt betöltetlen. Az ország 56 ferences rendházából már csak 2-3 működött, a 131 pálos kolostorból már csak 6 állt fönn, de elpusztultak a többi rendek kolostorai is, 1639-ben már Pannonhalma is kiürült.

A török csak a 16. században közel félmillió magyar rabszolgát hurcolt el az országból. 1603-ban az eszéki hídon 80.000, 1633-ban pedig 100 ezernél több magyar rabot – főleg fiatal férfiakat – hajtottak át. A tatárok az 1657-es betörés után 95.000 rabot hurcoltak el Erdélyből. A Mohácsi Vész korában Angliában több mint egymillióval kevesebben laktak Magyarországnál, a török hódoltság végére Anglia lakossága másfél millióval volt több hazánkénál. Magyarország lakossága kivérzett a háborúkban, néprablásban, nélkülözésben – ha úgy nézzük: 150 év alatt 2-2 és fél millió ember tűnt el (vagy meg se született) az országban. Itt ásatott meg a történelmi Magyarország sírja, Trianon csak pontot tett a halotti bizonyítvány végére!

Boldog XI. Ince pápa (1611-1689)

Csak ezeknek az információknak tudatában foghatjuk föl, hogy mit jelentett az a dicsőséges szeptember 2-a, milyen jelentős sorsforduló volt Buda visszavétele, milyen hálával tartozunk a Katolikus Egyháznak, amiért Péter szentéletű utódja, Boldog XI. Ince pápa megszervezte és finanszírozta a nemzetközi összefogást, a torzsalkodó, vallásháborúkban kiábrándult fejedelmek között megteremtette a keresztény egyetértést és elhatározást, amely egyedül lehetett alapja Európa egészséges immunválaszának a török áfium ellen. Ki tudja? Talán nem elrugaszkodott azt mondani, hogy ha ez akkor nem valósul meg, ma talán már nem lenne Magyarország (még egy trianonnyi sem), de ha lenne is, 80-90 százaléka genfi zsoltárokat énekelne!

Buda ostroma – melyre Bécs 1683-as dicsőséges fölszabadítása teremtette meg az alkalmat – 1686. június 21-től szeptember 2-ig, 44 súlyos véráldozatokkal járó napon át tartott. 1683-ban többek között Thököly Imre árulása miatt még nem nyílt alkalom Buda visszavételére, de az 1684-es eredménytelen ostrom kudarca is tüzelte a keresztény hadat. Azon az 1686-os forró nyáron az utolsó, sikeres roham szeptember 2-án, félórás tüzérségi előkészítés után, este fél hatkor indult meg az esztergomi bástya irányában. Aviánói Boldog Márk szentszéki legátus, kapucinus tábori lelkész az elsők között hágott föl a falakra, kezében egy fakereszttel, amire Szent József képét szögezte. Ő és az ostromlók többsége a győzelem jeleként értékelte, hogy a nagymecsetként működő Nagyboldogasszony templom egyik fala még a lőporraktár július 22-i fölrobbanásakor leomlott, és egy befalazott fülkéből előkerült a Szűzanya szobra isteni gyermekével a karján. Másnap Aviánói Boldog Márk körmenetben vitette végig a váron a „Lőporos Madonna” szobrát, valamint ő mutatta be a Te Deumos, hálaadó szentmisét is a Mátyás-templomban.

Boldog Aviánói Márk (1631-1699)

Dokumentumok bizonyítják, hogy mindkét fáradhatatlan megmentője Magyarországnak, Boldog XI. Ince pápa és az ő apostoli küldötte, Boldog Aviánói Márk is a Szentséges Istenszülő, Magyarország Nagyasszonya közbenjárásának tulajdonította a nehezen megszerzett, de annál fényesebb diadalt. Azt hangoztatták, hogy BUDA neve prófétai jel, mert azt jelenti: Beata Virgo Dabit Auxilium – A Boldogságos Szűz nyújt majd segítséget!

Erről Clairvaux-i Szent Bernát híres homíliája jut eszembe a tenger csillagának nevezett Szűzanyáról: „Ó, bárki is légy, ki úgy érzed, hogy e világnak szökőárjában közelebb vagy ahhoz, hogy a széllökésektől és viharoktól dobáltass, mint hogy a szilárd talajon megállj; ha a förgetegben nem akarsz elmerülni, ne vedd le szemeidet e csillag fényességéről! Ha a kisértések vihara támad föl benned, amikor a megpróbáltatások zátonyára futsz, nézz föl erre a csillagra, kiálts Máriához! Ha a kevélység, nagyravágyás, rágalmazás, vetélkedés hullámai dobálnak, nézz föl erre a csillagra, kiálts Máriához! Amikor a harag, sóvárság vagy testiség csábításai csapdossák lelked csónakját, kiálts Máriához! Amikor bűneid sokasága fölzaklat, lelkiismereted szégyene összezavar, amikor az ítélet félelmetes gondolata megrémít, s elnyelni készül a szomorúság feneketlen mélysége és a kétségbeesés szakadéka, gondolj Máriára! Veszélyben, szorongattatás közepette, kételyben, gondolj Máriára, kiálts Máriához! Ne távozzon el ajkadról, ne hagyja el szívedet; és hogy elnyerhesd imájának kegyét, ne utasítsd el életének példáját! Őt követvén sohasem térsz le a helyes útról; az ő segítségéért folyamodván sohasem esel kétségbe; gondolataidban őrízvén őt sohasem veszíted el a célodat. Ha ő fogja kezedet, sohasem botolsz el; ha ő támogat téged, nem lesz okod félelemre; ha ő vezet téged, sohasem fáradsz el; az ő szerető jósága mindvégig elkísér.” (Hom. II de laud. Virg.)

Jól teszi a magyar, ha hallgat Szent Bernát szépséges intelmére! Jónéhány bizonyítékunk van arra, hogy a történelem igazolja nemzetünk bizalmát Égi Pátrónánk anyai oltalmában és hathatós közbenjárásában. A Mohácsi Vész után kivérzett ország, a hitújítók által összezavart, szentségek és püspöki útmutatás nélkül maradt magyar egyház végül föl tudott egyenesedni másfél évszázados gyötrelmeiből, de csak miután azon a dicsőséges szeptember 2-án a Szeplőtelen Istenanyába, a Magyarok Nagyasszonyába vetette minden reményét és föltétlen bizodalmát! Beata Virgo Dabit Auxilium – A Boldogságos Szűz nyújt majd segítséget!

Súlyos a paphiány? Nincs, aki élő, igaz hitre nevelje gyermekeinket? Nincs pásztorbot, ami a szétszéledő nyájat megvigasztalja és a ragadozó farkasoktól megóvja? Omladozó szentélyeink lassan kiürülnek, elhagyott oltáraink díszüktől megfosztva állnak? Nézz föl az égre, arra a ragyogó csillagra, gondolj Máriára, kiálts Máriához! Nemzeti hagyományainktól, keresztény meggyőződésünktől, európai kulturális gyökereinktől idegen ideológiák garázdálkodnak földünkön, ragadják el fiainkat, rontják meg iskoláinkat? Nézz föl az égre, arra a ragyogó csillagra, gondolj Máriára, kiálts Máriához! Beata Virgo Dabit Auxilium – A Boldogságos Szűz nyújt majd segítséget!

Lélekajánlás (commendatio animae)

A megváltó Krisztus üdvösségszerző, engedelmes  halála minden haldokló keresztény eszménye. Amint Krisztus utolsó leheletével az Atyának ajánlotta lelkét (Lk 23,46), úgy az Anyaszentegyház is igyekszik imáival elkísérni a haldokló híveket haláltusájukban, és az Isten irgalmába ajánlani a világból elköltöző lelkeket. A lélekajánlás megindító szövegei ugyanakkor nemcsak a haldokló javát tartják szem előtt, de vigasztalják és tanítják a halálos ágyat körülvevőket is. Ennek bizonyítéka, hogy a szertartás megihlette a vallásos néplelket is. A lélekajánlás szavait beleszőtték az esti imádságokba, hiszen az éjszakai lefekvés ideje a keresztényeket a halál órájára, az ítélet előre meg nem jósolható idejére emlékeztette. Itt van pl. egy szekszárdi gyűjtésből származó esti ima:

Én lefekszem én ágyamba,
Testi, lelki koporsómba,
Három angyal fejem fölött,
Egyik őriz, másik vigyáz,
Harmadik a bűnös lelkemet várja,
Tizenkét angyal velem van,
Kettő lábamnál,
Kettő fejemnél,
Kettő jobbrul,
Kettő balrul,
Kettő, aki betakar,
Kettő, aki bevezet a Paradicsomkertbe.

Én lefekszem én ágyamba,
Mint Jézus a koporsóba,
Három angyal fejem fölött,
Egyik őriz, másik vigyáz,
Harmadik az én lelkemet várja.
Krisztus vére, Ő szentsége,
Én lelkemnek ékessége,
Én elmémben ha meghalok,
Krisztus előtt vígan állok.

Illetve egy gyimesi gyűjtésből származó imádság megzenésítve:

A lélekajánlás szertartása egyébként igen ősi eredetű, a gyakorlatot a 7. századtól már írásos források bizonyítják, az 1614-es Rituale Romanumra visszavezethető hagyományos formáját valószínűleg monasztikus (szerzetesi) közegben nyerte el. Legősibb részei a Proficiscere (Költözzél el) kezdetű imádság, a tizenhárom fohászból álló litánia (Szabadítsd meg, Uram, a te szolgád) és a föloldozó könyörgések. Ezeket kiegészítik más prózai és énekes szövegek, pl. a hátborzongatóan szép Subvenite kezdetű gregorián responzórium a halotti zsolozsmából.

A lélekajánlás hagyományos formájának eredeti latin szövegét és annak teljesen új, a liturgikus szövegek hieratikus jellegét szem előtt tartó magyar fordítását, melyet kiegészítettem néhány szép imádsággal, innen le lehet tölteni:



A VI. Pál-féle modern liturgikus reform sajnos ezt sem hagyta érintetlenül, 1972 óta erősen megcsonkítva és a betegek kenetének kiszolgáltatási rendjébe integrálva ma commendatio morientium (haldoklók elajánlása) néven szerepel.

A keleti és nyugati antimenzionok

Az antimenzion, a görög "asztalpótló" szóból, a keleti liturgikus hagyományok szerint az oltár egyik legfontosabb fölszerelése. Egy téglalap alakú gyolcs vagy selyem terítő, melyet jellemzően Krisztus sírbatételének és a négy evangélistának képmásai, valamint az eucharisztiára vonatkozó szentírási szövegek díszítenek. Egy vértanú első osztályú ereklyéjét varrják bele. Az oltáráldozatot nem szabad bemutatni olyan antimenzion nélkül, amit a püspök előzőleg nem szentelt meg. Bizonyos értelemben az antimenzion pótolja az oltárasztalt, az oltárok sík fölső felületét (menza), ezért szükség esetén a pap akkor is bemutathatja az oltáráldozatot egy antimenzion fölött, ha lelkipásztori okokból kénytelen nem-konszekrált oltáron, esetleg konszekrált templomon kívül végezni az eucharisztikus istentiszteletet.

Hasonlóképpen a latin hagyomány szerint is konszekrált kőoltáron kell a szentmisét bemutatni, de legalábbis egy oltárasztalba beépített konszekrált oltárkövön. Szükség esetén megengedett volt hordozható oltárkövek (petra sacra) alkalmazása. Bizánc eleste (1454) után, a nyugati területekre menekült bizánci papok hatására a latin klérus körében is elterjedt az antimenzionok használata, amit az egyházi hatóságok — attól való félelmükben, hogy ez a skizmatikusokkal vagy eretnekekkel való communicatio in sacris jele lehet — rossz szemmel néztek.

Ezért egyes pápák — jelesül VIII. Kelemen (1592–1605) és XIV. Benedek (1740–1758) — szükségét érezték, hogy a szokást törvényekkel szabályozzák. XIV. Benedek például "Etsi Pastoralis" kezdetű, 1742. május 26-án kiadott dokumentumában megtiltotta latin papoknak, hogy bizánci rítusú templomokban hordozható oltárkő helyett antimenzionon ünnepeljék a szentmisét. Ez a megszorítás azután bekerült az 1917-es Kánonjogi Kódexbe is: "Ha nem áll rendelkezésre saját [latin] rítusú oltár, a papoknak megengedett saját rítusukat más katolikus rítusok konszekrált oltárán bemutatni, de nem a görögök antimenzionjain." (Can. 823.§2). E megkötés ellenére megannyi püspök, pap, kiváltképp missziós területen, kapott a Szentszéktől külön engedélyt (indultum) arra, hogy petra sacra hiányában hordozható (esetleg hevenyészett) oltárra helyezett latin antimensiumon mutasson be szentmisét. A latin antimensium annyiban különbözik az orientális változattól, hogy általában nem díszítették képmások (a korporáléhoz hasonló egyszerű gyolcskendő volt), az ereklyé(ke)t nem a terítő alsó szélére, középre varrták be, hanem a jobb alsó sarokban elhelyezett kis zsebbe helyezték; valamint a latin fölfogás szerint ez nem helyettesítette az oltárt, csupán az oltárkövet.

 

A II. világháborúban minden tábori lelkész megkapta az engedményt az antimensium használatára, amit azután a Szentszék kiterjesztett békeidőkre is. Ha nem állt rendelkezésre saját latin "oltárkendő", a bizánciak antimenzionja is elfogadható alternatívát jelentett. Végül VI. Pál "Pastorale Munus" kezdetű, 1964 novemberében kiadott motu propriójában kiterjesztette minden helyi ordináriusra a fölhatalmazást, hogy az Egyház bármelyik (keleti vagy nyugati) rítusában megadják az engedélyt papjaiknak a hordozható oltárkövek helyett a latin vagy bizánci antimenzionok használatára. Bár ezt a rendeletet formálisan soha vissza nem vonták, a VI. Pál-féle modern reformliturgiában a kérdés már bizonyos értelemben érdektelenné vált, hiszen az új rítus rubrikái szerint már nem kötelező az elmozdítható oltárokba oltárkövet építeni.

Az Rituale Romanum 1961-es átdolgozott kiadása tartalmazza a latin ereklyés oltárkendőknek a Szent Rítuskongregáció által 1947-ben jóváhagyott megáldását, melyre a jogot a püspökök szükség esetén delegálhatták a papjaiknak is.

Íme, az áldás szövege latinul és magyar fordításban!

Ad benedicendum antimensium latinum:

V. Adiutórium nostrum in nómine Dómini.

R. Qui fecit cælum et terram.

V. Dóminus vobíscum.

R. Et cum spíritu tuo.

Orémus.

Maiestátem tuam, Dómine, humíliter implorémus ut línteum hoc ad suscipiénda pópuli tui múnera præparátum, per nostræ humilitátis servítium bene✠dícere, sancti✠ficáre et conse✠cráre dignéris: ut super eo sanctum sacrifícium tibi offérre valeámus, ad honórem beatíssimæ Vírginis Maríæ, Sanctórum N. et N., quorum relíquias in eo reposúimus, et ómnium sanctórum; et præsta, ut per hæc sacrosáncta mystéria víncula peccatórum nostrórum absolvántur, mácuIæ deleántur, véniæ impetréntur, grátiæ acquirántur, quátenus una cum sanctis et eléctis tuis vitam percípere mereámur ætérnam. Per eúndem Christum, Dóminum nostrum. Amen.

Et aspergit illud aqua benedicta.

V. Segítségünk az Úr nevében.

R. Aki az eget és a földet alkotta.

V. Az Úr legyen veletek!

R. És a te lelkeddel!

Könyörögjünk!

A te fölségedet, Urunk, alázatosan kérjük, hogy ezt a néped ajándékainak fogadására előkészített vásznat [antimenziont] a mi alázatos szolgálatunk által meg✠áldani, meg✠szentelni és kon✠szekrálni méltóztassál, hogy rajta a szent áldozatot neked bemutathassuk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent N. és N., akiknek ereklyéit benne elhelyeztük, és minden szented tiszteletére; és add, hogy e szentséges misztériumok által a mi vétkeinknek kötelékei föloldassanak, szennyfoltjaink eltöröltessenek, bűnbocsánatodban részesüljünk, malasztjaidat megszerezzük, és így a te szentjeiddel és választottjaiddal együtt méltónak találtassunk elnyerni az örök életet! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

(szenteltvízzel való meghintés)

Megjegyzés:

Akit mélységében érdekel a téma, ITT talál egy részletes, illusztrációkkal ellátott angol nyelvű tanulmányt róla.

Pontifikális latin nyelvlecke haladóknak

Az alábbi rövid videorészletet mindenki okulására magam vágtam ki az idei húsvéti "urbi et orbi" áldásból (2019. április 21.).

Úgy tűnik, a latintudást egyértelműen kizárhatjuk a pápai tévedhetetlenség kompetenciájából. Viszonyítási alapként - nem latinosoknak, és anélkül, hogy olyan "bonyolult" kérdéseket boncolgatnék, mint a birtokos és alanyesetek közötti különbség - azért bemásolom ide annak az áldásnak szövegét, amelynek formulája hosszú-hosszú évszázadok óta ugyanaz, és egy átlag pap ajkáról régen naponta minimum egyszer elhangzott.

Et benedictio Dei omnipotentis: Patris et Filii et Spiritus sancti descendat super vos et maneat semper. Amen

"...et erit in templo abominatio desolationis" (Dan 9,27; Mt 24,15)

Talán nem véletlen, talán prófétai jel, hogy a Notre-Dame de Paris katedrális tűz-katasztrófájában éppen az abominatio desolationis-on (értsd szembemiséző dolmenen) landolt a kiégett, megfeketedett törmelék, azt teljes egészében maga alá temetve.

"...qui legit, intelligat." (Mt 24,25)