Lélekajánlás (commendatio animae)

A megváltó Krisztus üdvösségszerző, engedelmes  halála minden haldokló keresztény eszménye. Amint Krisztus utolsó leheletével az Atyának ajánlotta lelkét (Lk 23,46), úgy az Anyaszentegyház is igyekszik imáival elkísérni a haldokló híveket haláltusájukban, és az Isten irgalmába ajánlani a világból elköltöző lelkeket. A lélekajánlás megindító szövegei ugyanakkor nemcsak a haldokló javát tartják szem előtt, de vigasztalják és tanítják a halálos ágyat körülvevőket is. Ennek bizonyítéka, hogy a szertartás megihlette a vallásos néplelket is. A lélekajánlás szavait beleszőtték az esti imádságokba, hiszen az éjszakai lefekvés ideje a keresztényeket a halál órájára, az ítélet előre meg nem jósolható idejére emlékeztette. Itt van pl. egy szekszárdi gyűjtésből származó esti ima:

Én lefekszem én ágyamba,
Testi, lelki koporsómba,
Három angyal fejem fölött,
Egyik őriz, másik vigyáz,
Harmadik a bűnös lelkemet várja,
Tizenkét angyal velem van,
Kettő lábamnál,
Kettő fejemnél,
Kettő jobbrul,
Kettő balrul,
Kettő, aki betakar,
Kettő, aki bevezet a Paradicsomkertbe.

Én lefekszem én ágyamba,
Mint Jézus a koporsóba,
Három angyal fejem fölött,
Egyik őriz, másik vigyáz,
Harmadik az én lelkemet várja.
Krisztus vére, Ő szentsége,
Én lelkemnek ékessége,
Én elmémben ha meghalok,
Krisztus előtt vígan állok.

Illetve egy gyimesi gyűjtésből származó imádság megzenésítve:

A lélekajánlás szertartása egyébként igen ősi eredetű, a gyakorlatot a 7. századtól már írásos források bizonyítják, az 1614-es Rituale Romanumra visszavezethető hagyományos formáját valószínűleg monasztikus (szerzetesi) közegben nyerte el. Legősibb részei a Proficiscere (Költözzél el) kezdetű imádság, a tizenhárom fohászból álló litánia (Szabadítsd meg, Uram, a te szolgád) és a föloldozó könyörgések. Ezeket kiegészítik más prózai és énekes szövegek, pl. a hátborzongatóan szép Subvenite kezdetű gregorián responzórium a halotti zsolozsmából.

A lélekajánlás hagyományos formájának eredeti latin szövegét és annak teljesen új, a liturgikus szövegek hieratikus jellegét szem előtt tartó magyar fordítását, melyet kiegészítettem néhány szép imádsággal, innen le lehet tölteni:



A VI. Pál-féle modern liturgikus reform sajnos ezt sem hagyta érintetlenül, 1972 óta erősen megcsonkítva és a betegek kenetének kiszolgáltatási rendjébe integrálva ma commendatio morientium (haldoklók elajánlása) néven szerepel.

A keleti és nyugati antimenzionok

Az antimenzion, a görög "asztalpótló" szóból, a keleti liturgikus hagyományok szerint az oltár egyik legfontosabb fölszerelése. Egy téglalap alakú gyolcs vagy selyem terítő, melyet jellemzően Krisztus sírbatételének és a négy evangélistának képmásai, valamint az eucharisztiára vonatkozó szentírási szövegek díszítenek. Egy vértanú első osztályú ereklyéjét varrják bele. Az oltáráldozatot nem szabad bemutatni olyan antimenzion nélkül, amit a püspök előzőleg nem szentelt meg. Bizonyos értelemben az antimenzion pótolja az oltárasztalt, az oltárok sík fölső felületét (menza), ezért szükség esetén a pap akkor is bemutathatja az oltáráldozatot egy antimenzion fölött, ha lelkipásztori okokból kénytelen nem-konszekrált oltáron, esetleg konszekrált templomon kívül végezni az eucharisztikus istentiszteletet.

Hasonlóképpen a latin hagyomány szerint is konszekrált kőoltáron kell a szentmisét bemutatni, de legalábbis egy oltárasztalba beépített konszekrált oltárkövön. Szükség esetén megengedett volt hordozható oltárkövek (petra sacra) alkalmazása. Bizánc eleste (1454) után, a nyugati területekre menekült bizánci papok hatására a latin klérus körében is elterjedt az antimenzionok használata, amit az egyházi hatóságok — attól való félelmükben, hogy ez a skizmatikusokkal vagy eretnekekkel való communicatio in sacris jele lehet — rossz szemmel néztek.

Ezért egyes pápák — jelesül VIII. Kelemen (1592–1605) és XIV. Benedek (1740–1758) — szükségét érezték, hogy a szokást törvényekkel szabályozzák. XIV. Benedek például "Etsi Pastoralis" kezdetű, 1742. május 26-án kiadott dokumentumában megtiltotta latin papoknak, hogy bizánci rítusú templomokban hordozható oltárkő helyett antimenzionon ünnepeljék a szentmisét. Ez a megszorítás azután bekerült az 1917-es Kánonjogi Kódexbe is: "Ha nem áll rendelkezésre saját [latin] rítusú oltár, a papoknak megengedett saját rítusukat más katolikus rítusok konszekrált oltárán bemutatni, de nem a görögök antimenzionjain." (Can. 823.§2). E megkötés ellenére megannyi püspök, pap, kiváltképp missziós területen, kapott a Szentszéktől külön engedélyt (indultum) arra, hogy petra sacra hiányában hordozható (esetleg hevenyészett) oltárra helyezett latin antimensiumon mutasson be szentmisét. A latin antimensium annyiban különbözik az orientális változattól, hogy általában nem díszítették képmások (a korporáléhoz hasonló egyszerű gyolcskendő volt), az ereklyé(ke)t nem a terítő alsó szélére, középre varrták be, hanem a jobb alsó sarokban elhelyezett kis zsebbe helyezték; valamint a latin fölfogás szerint ez nem helyettesítette az oltárt, csupán az oltárkövet.

 

A II. világháborúban minden tábori lelkész megkapta az engedményt az antimensium használatára, amit azután a Szentszék kiterjesztett békeidőkre is. Ha nem állt rendelkezésre saját latin "oltárkendő", a bizánciak antimenzionja is elfogadható alternatívát jelentett. Végül VI. Pál "Pastorale Munus" kezdetű, 1964 novemberében kiadott motu propriójában kiterjesztette minden helyi ordináriusra a fölhatalmazást, hogy az Egyház bármelyik (keleti vagy nyugati) rítusában megadják az engedélyt papjaiknak a hordozható oltárkövek helyett a latin vagy bizánci antimenzionok használatára. Bár ezt a rendeletet formálisan soha vissza nem vonták, a VI. Pál-féle modern reformliturgiában a kérdés már bizonyos értelemben érdektelenné vált, hiszen az új rítus rubrikái szerint már nem kötelező az elmozdítható oltárokba oltárkövet építeni.

Az Rituale Romanum 1961-es átdolgozott kiadása tartalmazza a latin ereklyés oltárkendőknek a Szent Rítuskongregáció által 1947-ben jóváhagyott megáldását, melyre a jogot a püspökök szükség esetén delegálhatták a papjaiknak is.

Íme, az áldás szövege latinul és magyar fordításban!

Ad benedicendum antimensium latinum:

V. Adiutórium nostrum in nómine Dómini.

R. Qui fecit cælum et terram.

V. Dóminus vobíscum.

R. Et cum spíritu tuo.

Orémus.

Maiestátem tuam, Dómine, humíliter implorémus ut línteum hoc ad suscipiénda pópuli tui múnera præparátum, per nostræ humilitátis servítium bene✠dícere, sancti✠ficáre et conse✠cráre dignéris: ut super eo sanctum sacrifícium tibi offérre valeámus, ad honórem beatíssimæ Vírginis Maríæ, Sanctórum N. et N., quorum relíquias in eo reposúimus, et ómnium sanctórum; et præsta, ut per hæc sacrosáncta mystéria víncula peccatórum nostrórum absolvántur, mácuIæ deleántur, véniæ impetréntur, grátiæ acquirántur, quátenus una cum sanctis et eléctis tuis vitam percípere mereámur ætérnam. Per eúndem Christum, Dóminum nostrum. Amen.

Et aspergit illud aqua benedicta.

V. Segítségünk az Úr nevében.

R. Aki az eget és a földet alkotta.

V. Az Úr legyen veletek!

R. És a te lelkeddel!

Könyörögjünk!

A te fölségedet, Urunk, alázatosan kérjük, hogy ezt a néped ajándékainak fogadására előkészített vásznat [antimenziont] a mi alázatos szolgálatunk által meg✠áldani, meg✠szentelni és kon✠szekrálni méltóztassál, hogy rajta a szent áldozatot neked bemutathassuk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent N. és N., akiknek ereklyéit benne elhelyeztük, és minden szented tiszteletére; és add, hogy e szentséges misztériumok által a mi vétkeinknek kötelékei föloldassanak, szennyfoltjaink eltöröltessenek, bűnbocsánatodban részesüljünk, malasztjaidat megszerezzük, és így a te szentjeiddel és választottjaiddal együtt méltónak találtassunk elnyerni az örök életet! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

(szenteltvízzel való meghintés)

Megjegyzés:

Akit mélységében érdekel a téma, ITT talál egy részletes, illusztrációkkal ellátott angol nyelvű tanulmányt róla.

Pontifikális latin nyelvlecke haladóknak

Az alábbi rövid videorészletet mindenki okulására magam vágtam ki az idei húsvéti "urbi et orbi" áldásból (2019. április 21.).

Úgy tűnik, a latintudást egyértelműen kizárhatjuk a pápai tévedhetetlenség kompetenciájából. Viszonyítási alapként - nem latinosoknak, és anélkül, hogy olyan "bonyolult" kérdéseket boncolgatnék, mint a birtokos és alanyesetek közötti különbség - azért bemásolom ide annak az áldásnak szövegét, amelynek formulája hosszú-hosszú évszázadok óta ugyanaz, és egy átlag pap ajkáról régen naponta minimum egyszer elhangzott.

Et benedictio Dei omnipotentis: Patris et Filii et Spiritus sancti descendat super vos et maneat semper. Amen

"...et erit in templo abominatio desolationis" (Dan 9,27; Mt 24,15)

Talán nem véletlen, talán prófétai jel, hogy a Notre-Dame de Paris katedrális tűz-katasztrófájában éppen az abominatio desolationis-on (értsd szembemiséző dolmenen) landolt a kiégett, megfeketedett törmelék, azt teljes egészében maga alá temetve.

"...qui legit, intelligat." (Mt 24,25)

"Super cathedram Moysi sederunt..." (Mt 23,2)

Duplicitas foeda, hypocrisis dira, confusio inconcinna, impudentia taetra...

A műemlékvédelem újabb bukása

"Helyreállították" és "gyönyörűen fölújították" a pesti Szent István társbazilika Szent Jobb-kápolnáját – szólnak a híradások. Hát mit mondjunk? Jól sikerült. Stílusazonos, organikus belsőépítészet, meg minden. A kép magáért beszél. Azért a fölöslegessé vált csodálatos régi márványoltárt a teljes fölszereléssel együtt szívesen átvesszük. Találunk neki méltó helyet.

Prófétai figyelmeztetés egy bíborostól, akiből sajnos nem lett pápa

Részlet Giacomo Biffi bíboros, bolognai érsek (1928–2015) beszédéből, ami 1991. augusztus 29-én Riminiben hangzott el egy Szolovjev-kongresszuson.

  
Nos tehát, mi az a prófétai figyelmeztetés, amiről az elején beszéltünk? Én éppen ezért fogadtam el a meghívást; azért jöttem, hogy erről a prófétai figyelmeztetésről beszéljek! „Lesznek napok” – mondja Szolovjev, és valójában már el is jöttek, mondjuk mi (legalábbis én ezt mondom, nem akarlak titeket is belekeverni) –, „lesznek tehát napok, amikor a kereszténység hajlamossá válik felhígítani az üdvösség tényét” – melyet nem lehet befogadni, csak a hit nehéz, bátor és észszerű megvallásával – egy sor olyan értékben, ami könnyen eladható a világ piacterein. „A kereszténység a tisztán humanitárius fellépésre korlátozódik majd; a segítségnyújtás, a szolidaritás, a filantrópia és a kultúra különböző területein. Az evangéliumi üzenetet azonosítják…” – vigyázzatok, mert ezek mind jó dolgok, és fontosak, de ez a fajta azonosítás tört döf a kereszténység szívébe! „Az evangéliumi üzenetet azonosítják a népek és vallások közötti párbeszéd iránti elkötelezettséggel, a jólét és a fejlődés előmozdításával, a természet tiszteletére való ösztönzésével.” Az élő Isten Egyházát – mely az igazság pillére és alapja, ahogy Szt. Pál mondja – egy jótékonysági, esztétikai és szociális jellegű intézménnyé teszik. Ez az a halálos fondorlat, amely ma a Krisztus vérével megváltottak családjában terjed!

Ettől a veszélytől – figyelmeztet bennünket a legnagyobb az orosz filozófusok között –, őrizkednünk kell. Még akkor is, ha egy tolsztoji kereszténység sokkal elfogadhatóbbá tenne minket a szalonokban, a társadalmi és politikai közösségekben, a televíziós műsorokban. De nekünk nem kell, nem szabad lemondani Jézus Krisztus kereszténységéről! Arról a kereszténységről, amelynek középpontjában a kereszt botránya és az Úr feltámadásának zavarba ejtő valósága van. Jézus Krisztus, az Atyaistennek keresztre feszített és feltámadott Fia, az emberiség egyetlen Megváltója, nem beváltható olyan jó projektek és jó sugallatok sorozatára, melyek összeegyeztethetők az uralkodó világi gondolkodásmóddal! Jézus Krisztus egy kő – amint azt maga mondta önmagáról –, és ha valaki átadja magát neki, akkor építhet rá, vagy ha nem, hát összetöri magát rajta. Ezek az ő saját szavai: olyan szavak, melyeket ritkán idéznek nektek, pedig megtalálhatók Szent Máté evangéliumának 21. fejezetében. Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát. És ha valakire ráesik, akkor azt porrá zúzza.

Itt azonban van egy probléma, és szeretnék – bár csak igen gyorsan és nagy vonalakban – mondani valamit a lehetséges félreértések elkerülése végett: tagadhatatlan, hogy a kereszténység –- minden mást megelőzően – egy esemény. Ugyanakkor nem kétséges, hogy ez az esemény olyan értékeket képvisel és védelmez, amelyekről nem lehet lemondani. Nem szabad a párbeszéd kedvéért a kereszténység lényegét felhígítani egy sor olyan értékben, amiben a többség osztozik, de nem is becsülhetünk le hiteles értékeket, mintha figyelmen kívül hagyhatók lennének. Óvatosnak kell lennünk tehát, hogy ne vitassunk el olyan értékeket, amelyek igazából valami hiteles és lényeges dolgot érintenek. Ezért hát szükség van egy bizonyos megkülönböztetésre.

Szeretném most felsorolni e megkülönböztetés néhány elemét. Vannak abszolút, vagy ahogy a filozófusok mondják, transzcendentális értékek. Ilyen például az igaz, a jó és a szép. Aki felfogja őket, tiszteli őket és szereti őket, mindig felfogja, tiszteli, szereti Jézus Krisztust, még ha nem is ismeri őt; és talán még akkor is, ha istentagadónak hiszi magát! Mert a dolgok lényegi mélységében Krisztus maga az Igazság, az Igazságosság és a Szépség!

Ezután vannak relatív értékek vagy kategorikus értékek: olyan értékek, mint a szolidaritás kultúrája, a béke szeretete, a természet tisztelete, a párbeszédre való hajlam stb. Ezek az értékek pontosabban megformált ítéletet érdemelnek, amely kizár minden kétértelműséget a megfontolásban. A szolidaritás, a természet, a béke, a párbeszéd, a nem-keresztény emberben a Krisztushoz és az ő misztériumához való kezdeti és informális megközelítés konkrét lehetőségeivé válhatnak. De ha az ember szemében ezek az értékek abszolutizálódnak, egészen addig, hogy teljesen elszakadnak az objektív gyökerüktől, vagy ami még rosszabb, szembe helyezkednek – mint Tolsztoj esetében – az üdvösség evangéliumával, a bálványimádás ösztönzőivé válnak, és akadályokká az üdvösség útján.

Hasonlóképpen, a keresztény emberben ugyanezek az értékek – a szolidaritás, a béke, a természet, a párbeszéd – értékes impulzusokat adhatnak a Jézushoz, a világegyetem és a történelem Urához való teljes és szenvedélyes ragaszkodás megvalósulásában. Ez történt, például, Assisi Szent Ferenc esetében. Assisi Szent Ferencről túl sok karikatúra létezik, de Ferencnek nagyon is világos gondolatai vannak: neki Jézus Krisztus volt a valóság! Teljesen eltelt ezzel a gondolattal: vagyis Jézus Krisztussal! Előtte világos, hogy minden más csak azért létezik, mert minden teremtmény az ő köpenyének szegénye! Ez azért van, mert hozzá kötődnek, őt tükrözik vissza! Ez a Krisztus-központúság azután a ferences teológiai iskola jellemzőjévé válik.

De ha a keresztény ember a világ iránti nyitottság kedvéért, vagy azért, hogy a jó szomszédságot mindenkivel fenntartsa – szinte anélkül, hogy felfogná – a lényeget tekintve felhígítja az üdvösség tényét e másodlagos célok felmagasztalásában és elérésében, akkor kizárja a személyes kapcsolatot a keresztre feszített és feltámadott Isten Fiával, fokozatosan eljut a hitehagyás bűnéig, és végül az Antikrisztus oldalán találja magát.