Sarah vs. Lombardi – újabb konfliktus a szembemisézés kritikája miatt

A fordítás mindig komoly kihívást jelent, ami többet igényel az egyszerű nyelvismeretnél, filológiai fölkészültséget, stílusérzéket föltételez, valamint kompetenciát abban a témában is, amelyről a fordítandó szöveg szól. Nincs még egy olyan területe ennek a kényes munkának, ahol annyi hibával, csúsztatással találkoznánk, mint a liturgikus szövegek ferdítése fordítása esetében. Ennek a problémának tipikus példája az a mesterségesen életre keltett és dagasztott botrány, amely Sarah bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa kijelentését követte – miszerint kívánatos volna mihamarabb visszaállítani a keletelt misézés szokását az új rítusban is. A vatikáni szóvivő – a Szentszékre manapság jellemző kioktató stílusban és kétes tartalommal – azonnal kontrázott. A hangvétellel sajnos nem tudunk mit kezdeni, ami viszont a tartalmat illeti, szükségesnek mutatkozik mihamarabb letisztázni néhány dolgot, mielőtt a MKPK – az amerikai püspöki karhoz hasonlóan – hivatalos nyilatkozatot tesz a tényszerűséget kikerülve, ideológiai alapon.

Sarah bíboros új rítusú szentmisét mutat be keletelve

(1) A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója (Sacrosanctum Concilium), azaz, a liturgikus reform zsinati atyák által jóváhagyott alapokmánya a szembemisézést egyáltalán nem említi, valójában föl sem merült az eucharisztikus ünneplés irányának megváltoztatása, még a lehetőség szintjén sem, nem hogy kívánalomként.

(2) A szembemisézés lehetőségét először az a tanács (Consilium) vetette föl (zsinati fölhatalmazás nélkül), amely a konstitúció konkrét végrehajtására kapott mandátumot. Az Inter Oecumenici kezdetű instrukcióban (1964. szeptember 26.) ezt olvassuk:

91. Praestat ut altare maius exstruatur a pariete seiunctum, ut facile circumiri et in eo celebratio versus populum peragi possit.

91. Jó, ha a főoltárt a faltól elválasztva építik meg, hogy könnyen körüljárható legyen, és hogy rajta a néppel szembeni celebráció végezhető legyen.

Ebből a paragrafusból egyáltalán nem olvasható ki sem a már álló, történelmi oltárok szétverése, ill. elmozdítása, sem pedig a versus populum ünneplés kötelező mivolta. A szöveg természetes értelmezése az, hogy az új oltárok építésekor legyenek arra figyelemmel, hogy körüljárható legyen (ez a középkorig nagyjából mindenütt így volt és nem érinti a celebráció irányát!), valamint – mintegy másodlagos effektusként – a szembemisézés lehetségessé váljon (amennyiben kívánatos).

(3) Egyértelműen az Inter Oecumenici instrukció szövege ihlette az új misekönyv általános rendelkezéseinek ide vonatkozó paragrafusát is (amit nem mellesleg fájdalmasan rosszul fordítottak le magyarra az új misekönyv hazai kiadásában, azért itt most a saját verziómat teszem közzé):

299. Altare exstruatur a pariete seiunctum, ut facile circumiri et in eo celebratio versus populum peragi possit, quod expedit ubicumque possibile sit. Altare eum autem occupet locum, ut revera centrum sit ad quod totius congregationis fidelium attentio sponte convertatur. De more sit fixum et dedicatum.

299. A főoltárt a faltól elválasztva kell megépíteni, hogy könnyen körül lehessen járni, ami – ahol csak lehetséges – kívánatos, és rajta a néppel szembeni ünneplés kivitelezhető legyen. Az oltár továbbá olyan helyet foglaljon el, hogy valóban központ legyen, amelyre a hívek teljes közösségének figyelme magától ráirányul. A szokásnak megfelelően elmozdíthatatlan és fölszentelt legyen.

Ahogy az instrukció esetében, úgy itt sincs semmi egyetemesen és kötelezően előírva (főleg nem a régi oltárokra vonatkozóan), ráadásul nyelvileg eléggé világos, hogy az első mondatban a "quod expedit" (amely hasznos) nem az alárendelt mondatrész toldalékaira vonatkozik (körüljárhatóság és a szembemisézés lehetősége), hanem a főmondatban foglaltakra (az oltár faltól való különállására).

A tény, hogy ma már alig találni olyan római katolikus templomot, ahol a főoltárt nem háttérdíszként, virágtartóként használják, nem mozdították el vagy rombolták le, a zsinat utáni liturgikus hanyatlásnak, a reform eltérítésének és a kedvezőtlen korszellemnek következménye.

(4) Sem pápa, sem vatikáni szóvivő, sem püspöki kar, sem egyházmegyés főpásztor nincs arra fölhatalmazva, sem törvényileg, sem lelkipásztorilag, hogy megfenyegessen, megbüntessen valakit azért, mert az egyház emberi emlékezetet meghaladó szent hagyományát (a keletelt imairányt, misorientációt) követi. Már csak azért sem, mert az új misekönyv általános rendelkezéseit átolvasva kiderül, még az új miserend is az oltár felé fordulva végzett ünneplést tartja normatívnak (a releváns passzusokat kigyűjtöttem, a fontos mondatokat kiemeltem):

2. Tanúság a hit változatlanságáról
A Zsinatnak ezzel a tanításával lépten-nyomon találkozunk a szentmise szövegeiben. Mert ezt a hitigazságot – amelyet a Leonianum-nak nevezett ősi Sacramentarium tömören így fogalmaz meg: „Valahányszor ennek az áldozatnak emlékét ünnepeljük, megváltásunk műve valósul meg,” – pontosan és szabatosan fejtik ki az Eukarisztikus imák; amikor ugyanis bennük az anamnézist (megemlékezést) mondja a pap, az egész nép nevében is Istenhez fordul, hálát ad, felajánlja az élő és szent áldozatot, vagyis az Egyház áldozatát, és azt a Bárányt, akinek feláldozása árán Isten kiengesztelődni akart, és könyörög, hogy Krisztus teste és vére a mennyei Atya előtt kedves és az egész világ javára üdvösséges áldozat legyen.

    A celebráns papra vonatkozó rubrikák:

124. [= 86.] A pap ezután ülőhelyéhez megy. A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek. A pap mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A nép feleli: Ámen. Majd a pap a nép felé fordulva kitárja a kezét és köszöntő szavakat mond valamelyik megadott formulával.

146. [= 107.] A pap visszatérve az oltár közepére, a nép felé fordulva kiterjeszti. majd összeteszi kezét, és imádságra szólítja fel az egybegyűlteket: Imádkozzatok, testvéreim, ... A nép feláll és feleli: Fogadja el az Úr... A pap pedig kitárt karral elvégzi a Felajánló könyörgést.

154. [= 112.] Ezután a pap kitárt karral fennhangon mondja: Urunk, Jézus Krisztus, ... Ennek végén kezét kiterjeszti, majd összeteszi és a nép felé fordulva békét hirdet: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. A nép válaszol: És a te lelkeddel.

157. [= 115.] Az ima befejeztével a pap térdet hajt, kezébe veszi a Szentostyát, azt kissé fölemelve tartja a paténa vagy kehely felett, és a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya, ... és a néppel együtt egyszer mondja: Uram, nem vagyok méltó ...

158. [= 116.] Ezután az oltár felé fordulva a pap halkan mondja: Krisztus teste őrizzen meg engem, ... és tisztelettel magához veszi Krisztus testét.

165. [= 122.] Majd a pap az oltárnál vagy a széknél állva a nép felé fordul és összetett kézzel mondja: Könyörögjünk! Ezután kitárt kézzel elimádkozza az Áldozás utáni könyörgést...

    Az asszisztens diakónusra vonatkozó rubrikák:

181. [= 136.] Miután a pap elimádkozta a békekönyörgést, és a pap köszöntésére: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor, a nép válaszol: És a te lelkeddel, a békeköszöntést, ha alkalmas, a diakónus összetett kézzel és a nép felé fordulva mondja.

185. [= 140.] Ha ünnepélyes áldás van vagy zárókönyörgés a népért, a diakónus felszólítja a híveket: Fogadjátok állva az áldást, vagy: Fogadjátok alázatos lélekkel az Úr áldását. A pap áldása után a diakónus összetett kézzel, a nép felé fordulva bocsátja el a népet: A szentmise véget ért...

    A koncelebrált misékre vonatkozó rubrikák:

243. [= 198.] Ezután a főcelebráns kezébe veszi az ebben a szentmisében átváltoztatott Szentostyát, a paténa vagy kehely felett kissé fölemelve tartja, és a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya...

244. [= 199.] Ezután a főcelebráns az oltár felé fordulva csendben mondja: Krisztus teste őrizzen meg ..., s Krisztus testét tisztelettel magához veszi.

    Az egyetlen szolgálattevővel celebrált misékre vonatkozó rubrikák:

257. [= 214.] Ezután a pap az oltárhoz lép és megcsókolja azt. Az oltár bal oldalán elhelyezett Misekönyv felé fordul, és ott is marad az Egyetemes könyörgésekig bezárólag.

268. [= 227.] Az egyesítés után csendben imádkozik: Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, ... vagy: Uram, Jézus Krisztus, szent tested és véred vétele ... Térdet hajt, kezébe veszi a megtört Szentostyát, és ha a szolgálattevő is áldozik, akkor feléje fordulva és az Úr testét kissé a kehely felett tartva mondja: Íme, az Isten Báránya, ..., és a szolgálattevővel együtt egyszer hozzáteszi: Uram, nem vagyok méltó, ... Ha a szolgálattevő nem áldozik, akkor a térdhajtás után a pap kezébe veszi a Szentostyát, az oltár felé fordulva marad és csendesen, egyszer mondja: Uram, nem vagyok méltó ..., és magához veszi Krisztus testét. Ezután fogja a kelyhet, és csendben mondja: Krisztus vére őrizzen meg ..., majd magához veszi a Szent vért.

A NÉP RÉSZVÉTELÉVEL BEMUTATOTT MISE RENDJE (2008, 3. kiadás)

1. A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek, közben a pap a nép felé fordulva mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

23. A pap az oltárnál állva átveszi a segédkezőktől a paténát az ostyával, azt kissé fölemelve az oltár fölött tartja, és halkan mondja: Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene…

29. Visszatérve az oltár közepéhez, a nép felé fordulva kiterjeszti, majd összeteszi kezét, és mondja: Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.

127. A pap a nép felé fordulva, karjait kitárva, majd összetéve, így szól: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor.

132. A pap térdet hajt, kezébe veszi a szentostyát, kissé fölemelve tartja a paténa felett, és a nép felé fordulva hangosan mondja: Íme, az Isten Báránya…

133. A pap az oltár felé fordulva halkan mondja: Krisztus teste őrizzen meg engem az örök életre.

(4) A Sarah bíboros kijelentése által kiprovokált vitában résztvevőknek tökéletesen igazuk van. A miseorientáció (keletelve misézés vs. szembemisézés) nem elhanyagolható, inkonzekvens kérdése liturgikus életünknek. Bár tökéletesen igazat adok a néhai Dobszay professzor úrnak: a liturgikus reform igazi botránya nem az ordinárium, hanem a proprium anyag szintjén mutatkozik meg (nem is beszélve a zsolozsmáról és a szentségek kiszolgáltatásáról!), mégis van két külsődleges, azonnal érzékelhető pontja eucharisztikus ünneplésünknek, amelynek illő és kellő szabályozásával azonnali javulást tudnánk elérni a papok és a hívek liturgikus szellemében. Ez a celebráció keletelésének visszaállítása és a kézreáldozás betiltása. Ez egyszerre orvosolná a mise áldozati jellegének, a szolgálati papság lelkiségének és karakterének, valamint az eucharisztikus jelenlét tiszteletének napjainkban mutatkozó súlyos hiányosságait.

A témáról további hasznos információk ITT.

Ajánlott olvasmány:
Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva - a liturgikus imairány (Ecclesia, Budapest, 2006)
Alácsi Ervin János: „Conversi ad Dominum oremus! A szembemisézés gyakorlatának kritikája”, A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról (Casa Editrice »La Maggione« - Miles Christi, Poggibonsi – Budapest, 2006): 15-40.

Ki állítja, hogy a tradícionalizmus nem lehet vagány?

Az ún. liberálisok (igazából nem szabadelvűek, hanem az elvektől szabadok) az egyházon belül (is) ki akarják maguknak sajátítani a "laza", "menő", "vagány" (manapság leginkább csak "kúl") jelzőket.

A helyzet az, hogy mindennek meg van a maga helye és ideje, vagy ahogy (nálam sokkal ékesebben) a Prédikátor könyve fogalmaz: "Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje a összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje a  gyűlölködésnek, ideje a háborúnak, és ideje a békének." (Préd 3,1-8)

Van nekem egy régi jó barátom, aki az FSSP tradícionalista papja, s miközben hit és erkölcs dolgában megalkuvást nem ismer, a liturgia közben nem bohóckodik, nem színészkedik, a gyóntatószékben nem lapít, nem mismásol, mégis kifejezetten "laza", "menő", "vagány" csóka. Még wikipédia oldal is van róla (angolul). Az egy dolog, hogy egykor a horvát nemzeti rögbi válogatott edzője volt, majd papként 5 évet töltött egy nigériai misszióban, de sportos keménységét mindmáig megőrizte. Hozzáteszem: 50 éves elmúlt. Vagányságát szemléltetendő álljon itt most két kedvenc képem róla.

Itt épp valahol a namíbiai sivatagban "sandboarding" közben. Jellemző, hogy a fekete reverendát itt sem volt hajlandó levenni, de még a kollárét sem lazította meg.

Ha nem lenne egyértelmű, ez itt az 5893 méter magas Kilimajaro csúcsa, ahová teljes oltárberendezéssel és miseruha szettel mászott föl (beleértve a birétumot :)), hogy ott a ritka oxigén miatt nehézkes légzéssel bemutathassa a legszentebb oltáráldozatot.

Na, akkor mi a "kúl", ha ez nem?

Még egyszer, utoljára a pannonhalmi szentélyrombolásról és a "bencés" ikonoklasztákról

A Pannonhalmi Bencés Főapátság tájékoztatása szerint (ITT) tovább folynak a pannonhalmi Szent Márton-székesegyház szentélyének "fölújítási" munkálatai. Természetesen az ideológia ki van dolgozva és a szokásos ál-liturgikus maszlaggal tálalva: a bazilika szentélyét azért kell kiüríteni, a baldachinos oltárt pedig nyomtalanul eltüntetni, hogy "a tér eszkatologikus funkciója erősödjék". Ezen az alapon tessék a tihanyi apátsági templom szentélyét is sürgősen kiüríteni, a főoltár építményét kályhában eltüzelni! Micsoda időszerűtlen, barokk borzalom az is!?

Az érintett "bencés" ikonoklasztáknak üzenem: ha a leghalványabb tisztelettel lennének az Egyház egyetemes liturgikus hagyománya és a római rítus sajátos géniusza iránt, akkor elég lenne végre a szentélyben, keletelt oltáron bemutatni a szentmiseáldozatot ahhoz, hogy a kívánt eszkatologikus hatást elérjék!!!

 "Gratulálok" ahhoz (hozzáteszem: a totális inkompetenciáról és impotenciáról tanúságot tévő állami műemlékvédelmi hatóságnak is), hogy néhány év alatt sikerült teljesen szétverni a magyar történelem e jeles szentélyét, ez még a muszlim törököknek sem sikerült! "Mert tudjuk, ki mondotta: Enyém a bosszúállás, és én megfizetek. És ismét: Mert az Úr megítéli az ő népét. Rettenetes az élő Isten kezeibe esni." (Zsid 10,30-31) Innentől kezdve nem hogy nem teszem be a lábam a pannonhalmi bazilikába, de egyetlen szót sem vagyok hajlandó többé fecsérelni rá. Átadom annak, amit a régi rómaiak úgy mondtak: damnatio memoriae.

A "Keresztút" című német anti-tradicionalista film kritikája

Caeterum censeo: ecclesiam germanicam esse delendam. Az idősebb Cato egykor arra buzdította Rómát, hogy Karthágót el kell pusztítani. Valahogy így vagyok én mostanában az „intézményes” német katolicizmussal. Folyamatosan provokálnak, de a legutóbb akkor borult nálam a bili, amikor megnéztem a tavalyi "Kreuzweg" (Keresztút) című német filmet Dietrich Brüggemann rendezésében. Amennyire értek az ilyesmihez, filmművészetileg igényes alkotásról van szó, de még Hollywoodban sem tudják ilyen aljas módon űzni azt, amit az angolszász világban "social engineering"-nek neveznek (az emberek bizalomra való hajlamának manipulatív kihasználása). A bibliai(nak mondott) témájú új amerikai filmek (Noé, Mózes, stb.) egyszerűen ostobák, szenzációhajhászok, tartalmatlanok és bűzlenek a pénztől, de amit Brüggemann csinált, azt a lekezelő kevélység, az aljas megtévesztés, a magabiztos, ám csúnyán alulinformált tudálékosság vezérlete – s ez az, amikor a butaság rosszindulattal párosul.

A "Kreuzweg" azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha a német egyháznak egyetlen és valódi gondja, kihívása, betegsége a tradicionalista katolicizmus lenne (ami Brüggemann szerint eltorzítja a személyiséget, megnyomorítja a serdülőkorú gyermekeket és a testi-lelki terror eszközeivel igyekszik kordában tartani a boldog nagykorúságra vágyó híveket). Valójában azonban az történik, hogy az, aki ideologikus, kritizálja az idea-logikát, a korlátolt, rosszmájú cinizmus próbál értéknek látszani azáltal, hogy kigúnyol mindent, ami valódi eszményekre törekedve értéket teremt és képvisel.
A tradicionalista hívek között magam is sok nyavalyát, visszásságot tapasztaltam, ami többnyire visszavezethető a kényszerű kisebbségi létre, az évtizedes megaláztatásokra, a burkolt vagy nyílt üldöztetésekre, a hierarchia értetlenségére és nemtörődömségére. Az ítéletességre, besavanyodásra, kényszeres összeesküvéselmélet-gyártásra hajlamosító „szent maradék” mentalitásnak is megvannak a pszichológiai és szociológiai okai, de abban is biztos vagyok, hogy a német katolicizmus valódi mételyét nem a tridenti miséket látogató hívek között kell keresni, mert az igazi rákfene a teuton gőg, a Kant és Hegel által megmérgezett filozófia, a német teológusok kalkulált kétszínűsége és Messiás-szindrómája, az állam által behajtott egyházi adóból finanszírozott habzsi-dőzsi, az erkölcsi tunyaság és a spirituális elkényelmesedés – egyszerűbben fogalmazva: az igazi (ha úgy tetszik, régi) katolicizmusból való kiábrándultság.

Brüggemann minimum csúsztat (de inkább tudatosan csal és hazudik), amikor egy anya jeges szeretetlenségét és önző merevségét kivetíti a „hagyományhű egyházra”. De még ennél is vérforralóbb, amikor célzatosan és módszeresen lejárat mindent és mindenkit, aki (vagy ami) ezt a meggyőződést képviseli. Ebben az igyekezetében semmitől sem riad vissza, sem a hazugságtól, sem tudatlanságának szégyentelen fitogtatásától. Szerinte pl. a hagyományos rítusban azért nem szolgálhatnak lányok az oltárnál, mert akkor a gyülekezetben minden férfi őket stírölné. Amikor pedig a kézre áldozás tilalmáról esik szó, már a tradicionalista főszereplő kislány is kifakad németül: „Krass!” (= megdöbbentő, elképesztő, otromba túlzás, a latin crassus [sűrű, nehéz, durva] szóból). Tényleg? Ez már túl sok? Ez ássa alá a katolicizmus jövőjét a germán népek között? Ezért nincsenek papi hivatások? Ezért iratkoznak ki évente tízezrével a németek az egyházi adónyilvántartásból? Szomorú, de elkerülhetetlen a végkövetkeztetés: ha ezt tényleg így gondolják, akkor az „intézményes” német katolicizmus megérett a pusztulásra.

Néhány megjegyzés Mátraverebély-Szentkút szabadtéri "oltárához" is

Az előző bejegyzésben olvasható a nemzeti kegyhely igazgatójának azon kijelentése, miszerint az új szabadtéri oltár a bizonyítéka annak, hogy nem őrjöng bennük a képromboló hajlam. Világos, hogy az ikonoklazmát én itt nem klasszikus egyháztörténelmi értelemben használtam (mint teológiai eretnekséget, amelyet a II. niceai zsinat elítélt), hanem sokkal inkább, mint olyan kripto-protestáns jelenséget, melynek elsősorban ideológiai és esztétikai okai vannak (az egyik túlteng, a másik meg hiányt szenved).

Tudni kell, hogy Szentkút szabadtéri "szentélye" 1932-ben eredendően lourdes-i barlangként épült, melybe szentségházzal ellátott oltárt is állítottak. Nem elhanyagolható tény, hogy ezt a zarándokok kívánságára és az ő adományaikból emelték. Az építmény lényege tehát az volt, hogy a palóc hívek ragaszkodását kifejezze a lourdes-i jelenés iránt, valamint lehetőséget biztosítson arra, hogy a szabadtéri misék alkalmával a nagy tömeg zavartalanul figyelemmel kísérhesse (audio-vizuálisan) a szertartásokat. Ezt tökéletesen szolgálta a lourdes-i jelenés szobraival díszített, szentségházzal ellátott, magasan kiemelt, széles (a szertartások végzésére alkalmas) eredeti oltárépítmény.

Ezt az elrendezést később, a liturgikus "reformok" korában gyökeresen megváltoztatták. Meghagyták ugyan a lourdes-i barlangot, de a lépcsőt szétverték, hogy az oltárt lejjebb hozhassák, a néphez közelebb és velük szemben állíthassák föl. A szentségház eltűnt (talán nem is olyan nagy kár érte, lévén hogy szabadtéri oltárról van szó, és immáron a barlang oltalmából kikerülve az időjárás viszontagságait kellett volna viselnie), viszont került mellé (persze gondosan decentralizálva) egy feszület és egy permanens, fix ambó (???).

Végül nézzük a kifogásaink "ellenbizonyítékaként" emlegetett legújabb átalakításokat. A lourdes-i barlang a szoborcsoporttal együtt nyomtalanul eltűnt (nesze nektek palóc adományozók!). Az oltár nem került vissza eredeti helyére, pedig ezt szerintem vizuális és akusztikus szempontok is igazolták volna, viszont alant, középen áll egy hihetetlenül ide nem illő, még a kegytemplom új szembemiséző kőkockáját is gusztustalanságában meghaladó, funkciótlan "menhír". Persze bennünket alapvetően a háttérdíszletként szolgáló falmozaikok kellene, hogy meggyőzzenek. Nem teszik. A mostanában népszerű, sokfelé foglalkoztatott szlovén jezsuita (Marko Ivan Rupnik) műve engem elsősorban a gyermekeknek szánt, '70-es években megjelent mesekönyvek illusztrációira emlékeztetnek, de ez legyen az én bajom. Sokkal aggályosabb a lourdes-i motívum teljes kipusztítása (minek a barlang, minek a lépcső?), valamint az a tény, hogy a barlang rusztikusságát idézni hivatott boltív alatt abszolút stílusidegen az Istenszülő mennyei megkoronázását ábrázoló kompozíció.

Tanulságos levélváltás Mátraverebély-Szentkút kapcsán

Váratlan fejlemény és bizonyos szempontból komoly eredmény, hogy Mátraverebély-Szentkút bazilikális rangra emelt kegytemplomának igazgatója levélben megkeresett és igyekezett magyarázattal szolgálni a történtekre. Miközben ez igazgató úr jellemrajzát egyértelműen pozitív értelemben árnyalja, rámutat arra is, hogy valóban szakadéknyi távolság tátong a két álláspont között, hovatovább az az ember benyomása, hogy nem is egy nyelvet beszélünk. Ez már önmagában is riasztó jelenség, hiszen úgy tűnik, nagyjából egy fél évszázad elegendő volt arra, hogy a liturgia hagyományos érzéke (minden vonzatával együtt) szinte nyom nélkül kopjon ki az emberekből. Az évszázadok alatt fölgyülemlett lelki, liturgikus, kulturális érzékenységet végleg elfojtani látszanak az ideológiai maszlagok és a szerencsétlen, rosszul átgondolt (vált vagy valós) egyházi szabályok. Nem tudom, van-e innen visszaút.

A közvélemény parányi szelete (aki erre a blogra véletlenül eltéved) és az utókor megérdemli, hogy levélváltásunknak nyoma maradjon. A szövegben semmi lényegeset nem változtattam meg, csupán néhány személyes és a tematika szempontjából lényegtelen részletet kivéve szerkesztettem. Azt viszont előrebocsátom (persze nincs szándékomban további sérelmeket okozni Peregrin atyának), eleve értetlenül állok az előtt, hogy 2006-ban Erdő Péter bíboros, érsek-prímás Mátraverebély-Szentkút apró, szinte falusi méretű templomát miért, milyen alapon nyilvánította nemzeti kegyhellyé (a bazilikális rangról pedig mindenki - vagy néhány kivétellel mindenki - tudja, hogy csak eszmei értéke van). Ennek semmilyen történelmi alapja nincs, Magyarországon (ellentétben pl. Lengyelországgal) sohasem volt ilyen, hiszen minden régiónak megvolt a saját búcsújáró és kegyhelye. Végül megjegyzem, hogy a vidék kegyes, jóravaló, hagyománytisztelő palóc népe sem örül egyöntetűen a változásoknak. Ezt személyes kapcsolatok útján tapasztaltam.

A templomigazgató első levele:

"Elküldték bejegyzésedet, ami a strigoniumon található. Nagyobb pontosságot és kevesebb érzelmi eszközökkel élő csúsztatást vártam volna tőled. Nem tapsikoltunk el 2,5 milliárdot, mert azt a projekt egészére kaptuk, nem csak a templomra, hanem pl. 5 km csatornaépítésre, és nem őrjöng bennünk a képrombolás, ennek bizonyítéka a szabadtéri oltár.

Észrevételeim a következők. Ha kicsit alaposabban kutatsz vagy kérdezel, akkor megtudhattad volna, hogy a szószék korábbi helye egy másodlagos állapot, aminek elhelyezése a templom statikai gondjainak egyik oka is volt. A szószék eredetileg a 19-20. századi, másodlagosan bekerült mellékoltár helyén állt, tehát az a felújítással eredeti helyére kerül vissza, úgy ahogy azt a trienti szellemben megkomponálták, a másik mellékoltár helyén pedig a a bazilika legkorábbi keresztje kap helyet, amit így megmentünk az enyészettől. A szószék használható lesz, szeretném is használni ünnepek alkalmával. A Szent Anna ábrázolás a templom egy másik pontján látható majd, Szent Antal szobra pedig egy külön kis teret kap a külső térben. A két mellékoltárt olyan plébániáknak adtuk át, ahol erre szükség volt, nálunk pedig ezzel megnyílt a tér a zarándokok szabad mozgásához a kegyszobor irányába, amit korábban is akadályozott ez a két mellékoltár (abban az időszakban tették be ugyanis, amikor nem voltak nagy zarándokaltok ezen a helyen).

A főoltár oltárasztalát csak a 30-as évek elején építették, mára lehasznált munka lett belőle. A tabernákulum ugyancsak 19. század végi, másodlagos betoldás. Mivel előkerült a kegyszobor barokk szekrénye, a szobor lentebb került a 19. századi állapothoz képest, és így egy lehetetlen helyzet jött volna létre, hogy a tabernákulum kb. derékig takarta volna a szobrot. Ezért választottuk azt a megoldást, hogy visszaalakítjuk a barokk teret, amit korábban pl. a felbetonozásokkal elpusztítottak az oltárépítmény lábazatánál, engedjük kibontakozni a barokk oltárt, amit körülvesz a barokk szószék és a megfeszített Krisztus 18. századi szobra. Az oltárépítmény predellájához így még az ezüst fogadalmi ajándékokat is vissza tudjuk helyezni egy üveg alá, amit kipusztított a templomból a jozefinista racionalizmus. Nem hiszem, hogy ez ellenkezne az egyház hagyományával.

Emellett szentszéki előírás, hogy a kegyhelyeken legyen egy olyan kápolna, ahol minden esemény közepette lehetőség van az adorálásra. Erre a célra az eddigi kriptát újból összenyitottuk a szentéllyel, visszavettük a liturgikus használatban, mert áthelyezve a sírokat, itt alakítottuk ki a szentségi kápolnát. Ez egyben arra is rávilágít, hogy a bazilika-stílus vagy a zarándoktemplomok horizontális középpontjában nem a tabernákulum, hanem a szent relikviái vagy a kegyszobor áll, és egy külön, adorációs helyként fenntartott kápolnában kap elhelyezést a Legszentebb minden nagyobb (római) bazilikában.

A kocka-oltárral lehet vitatkozni, ízlés dolga, de nem ismeretlen az egyház hagyományában. Ez itt azért volt fontos, mert a zarándokoknak megfelelő odajutást és mozgásteret kellett biztosítani a kegyszoborhoz ebben a viszonylag szűk térben, továbbá figyelni kellett arra, hogy a liturgiák alkalmával, hogyan tudjuk elhelyezni a sok paténát az átváltoztatásnál, amire a trienti oltár nem igazán alkalmas, mert nem erre használták. Gyertyatartók, kereszt, elfér rajta, szembe és "háttal"-misézésre egyaránt alkalmas az oltár. Kritikád tehát figyelmetlenségből egy félkész állapotról szólt, örülnék neki, ha tévedéseidet ugyanazon a helyen, ahol az írás közölve lett, korrigálnád. Esetleg nézd majd meg a helyszínen is, ha befejezzük a felújítást.

Műsoron kívül belenéztem a blogba. Engedj meg egy az írástól független észrevételt. Személy szerint kicsit elszomorít, ha egy ilyen hely többnyire csak az egyház, a liturgia jelenlegi negatívumairól tud szólni. Féltem is a tradicionalista hívek jelentős hányadát, nehogy megragadjatok egy liturgikus serdülőkorban, amikor az ember csak a rosszat tudja szemébe vágni a szüleinek, a jelen kor nemzedékének, mert az felnőtt korban már megrekedés, sokszor pedig (egyház) és (isten)kép rombolás - elsősorban magunkban.

fr. Peregrin"

Válaszom:

"Nem vagyok róla meggyőződve, hogy van értelme válaszolnom a leveledre, mivel egyrészt kétlem, hogy meg tudlak győzni, másrészt post factum emberileg lehetetlennek tartom az elvégzett munka visszarendezését. De mielőtt - a teljesség igénye nélkül - mégis megpróbálnék érdemben reagálni fölvetéseidre, két dolgot szeretnék tisztázni: (1) respektálom, hogy legalább igyekeztél magyarázattal szolgálni - hogy egyáltalán vetted a fáradtságot a reflexióra, ráadásul egy olyan blog bejegyzés alapján, amit a legnagyobb jóindulattal is max. 10-15 ember olvas. (2) A blogomon azt teszek közre, amit éppen akarok (nyilván a törvényesség keretein belül), és egyáltalán nem hiszem, hogy csak negatív dolgok szerepelnek rajta. Kétségtelen, hogy mostanában fölszaporodtak "reakciós"-jellegű írások (egyébként azoknak is komoly tartalma van, pl. lásd a valódi ignáci lelkület vagy a valódi XXIII. János apológiáját!), de sajnos szomorú időket élünk, és az Egyházat egyáltalán nem szolgálja a cinkos (el)hallgatás, vagy a szervilis hajlongás. Magunk között vagyunk, ismerjük a katolikus sajtó siralmas, kézivezérelt állapotát...

Nem tagadom, hogy a jelzőim erős érzelmi töltetről árulkodnak, de a fölháborodásom pont annyira valódi, mint amennyire jogos. Az Isten házáért való buzgóság emészt, s ebben a tekintetben az Isteni Mester sem a hűvös, kimért válaszlépések híve volt (ld. Jn 2,13-17). Nem állt szándékomban azt sugallni, hogy mind a 2,5 milliárdot a szentély átépítésére költöttétek, ebben a tekintetben kicsit valóban félreértelmezhetően fogalmaztam.

Az átrendezés előtti állapot nyilvánvalóan árulkodott arról, hogy belső építészetileg nem egy egységes térről van szó. A mellékoltárokról egyértelműen látszott, hogy későbbi (inkább klasszicista stílusú) betoldások, és a szószék helyzete sem tűnt eredetinek (vagy ésszerűnek). Ezzel kapcsolatosan két megjegyzés. (1) Ha Te mondod, elhiszem, hogy valóban szándékodban áll használni a szószéket, de azért valljuk be őszintén, hogy egy-két rendkívül elszigetelt esetet kivéve ez a gyakorlat lényegében halott a mai liturgikus-lelkipásztori életben, pedig ennek komoly történelmi háttere, retorikai és akusztikus okai is vannak. (2) Ha a stílusok rétegződését valamiféle purista fölfogás szerint ki kellene írtani a templomainkból, akkor egyházi épületeink félelmetesen gyorsan kiürülnének! A rétegződési folyamat egyrészt természetes - pl. kinek jutott volna eszébe a reneszánsz Bakócz-kápolnát a földdel tenni egyenlővé csak azért, mert a középkori esztergomi székesegyház eredeti, gótikus épületéhez nem passzolt (mint ahogy nem passzol a mai, szerintem ízléstelen és csonka monstrumhoz sem), másrészt a magyar történelem viharai miatt nagyon kevés templomunkban van meg a templomépület stílusához illő eredeti berendezés. Harmadrészt, ha egy ilyenfajta purizmus vezette a szentkúti képrombolókat, akkor hogy kerülhetett a szentély közepére az a tökéletesen stílusidegen és a szent teret bitorló kőkocka (ami sem oltárnak, sem asztalnak nem néz ki, inkább kelti egy posztmodern emlékmű benyomását), vagy éppen azok a rémesen szögletes fotelek (megjegyzem: a szerzetesek egyik elsődleges kötelességét jelentő kórusima végzéséhez illő és alkalmas stallumok helyett)?! Eltávolítottátok a XIX. század nyomait, hogy teret engedjetek a XXI. század lélektelen funkcionalizmusának, ipari "esztétikájának"??? Na erre mondtam én, hogy gyakorlatilag semmit sem nyertetek, de mindent elvesztettetek.

Továbbá: hogyan írhatod azt le jó lelkiismerettel, hogy helyreállítottátok a barokk teret és engedtétek érvényesülni a barokk oltárt??? Mutass már egyetlen érintetlen barokk szentélyt, amelyet ural egy élesre vágott, simára csiszolt kőkocka és a köré félkaréjban elhelyezett szögletes fotelek, amelyek még csak modernnek sem tűnnek, hiszen inkább juttatják az ember eszébe a kádári szocializmus munkás-kispolgári lakberendezési szokásait! De tovább megyek: lehet-e egyáltalán barokk oltárról beszélni, amikor az oltárasztal (liturgikusan a leglényegesebb elem!) el lett távolítva!? Itt legföljebb egy monumentális háttér dekorációról, egy túlméretezett és immáron arányaiban is célt tévesztett barokk színpadi díszletről van szó. Mintha modern minimalista színház folyna gazdagon faragott, aranyozott barokk díszletek között! Elöregedett a régi oltárasztal a régebben kötelezően előírt és mély liturgikus szimbolikát sugalmazó (értsd: a három nagyobb klerikus rend) hármas lépcsőzetével együtt? Szerintem olcsóbb lett volna újat építeni, mint kifaragni azt a csiszoltkő-korszakot idéző "menhírt". Túl magas volt a régi tabernákulum? Élnek még bútorasztalosok, akik barokk stílusban kisebbet, de legalább olyan szépet faragtak volna!

Nem tagadom, hogy köztünk az oltár funkcióját és orientációját tekintve lényegi fölfogásbeli különbségek vannak, mondhatni, egy mentális szakadék tátong, de ez most túl messzire vezetne, ráadásul nem vagyok biztos abban, hogy lenne értelme erről vitatkoznunk, hiszen "háttal" misézésről beszélsz (micsoda egy rémes sztereotípia!), valamint állítod, hogy a hagyományos rítus rendesen orientált ünneplésére is alkalmas a kőkocka. Ezek mind az ősi liturgikus hagyományok és a rituális előírások súlyosan elégtelen ismeretéről tanúskodnak.

Az is egy érdekes diskurzus lenne, hogy eredendően mi való templomaink horizontális középpontjába. Legalább odáig eljutottál, hogy van ilyen, vagy kellene ilyesminek léteznie. Persze a modern templomépítészet és szentélyberendezés sokszor mindent elkövet, hogy ezt feledtesse a hívekkel (a tabernákulum elpakolása oldalra, a szentélyek aszimmetrikus berendezése, az oltárok decentralizációja az egyik oldalra pakolt gyertyákkal és különféle "zöldségekkel" stb.) Valójában a liturgia ünneplését és így a liturgikus tér elrendezését is az oltárkeresztnek kellene dominálnia, nem a tabernákulumnak, és főleg nem valamely szent faragott képmásának (lett légyen az a legszentebb Istenszülő)! Ebben a tekintetben rubrikálisan nincs különbség régi és új liturgia, rendes és különleges forma között! Az egyháztörténelem folyamán valahogy - megjegyzem, szerves fejlődés nyomán -  mégis úgy alakult, hogy a liturgikus celebráció abszolút fókuszát jelentő oltárkereszt mellé (alá) idővel bekerült a Sanctissimumot rejtő oltárszekrény. A liturgikus szimbólumok, szimbólum rendszerek egymásra épülése, keveredése azonban nem az ördögtől való és akár a hagyomány gazdagodását is jelenheti (ha nem élnek vele vissza és a hívek kellőképpen kateketizálva vannak). Semmi sem zárja ki, hogy egy szentélynek többszörös dramaturgiai, lelki, teológiai, liturgikus fókusza legyen, amely vizuálisan a templom "horizontális középpontjába" van besűrítve. Mellesleg jegyzem meg, hogy a leghatározottabban ajánlom Neked elolvasásra és elmélyült tanulmányozásra XII. Piusz pápa beszédét, amit 1956. szeptember 22-én mondott el a Lelkipásztori Liturgia Nemzetközi Kongresszusán (angolul ITT érhető el). Ebben a pápa egyértelműen kihangsúlyozta, hogy az állandó, konszekrált oltár (altare permanens) liturgikus szempontból magasabb rendű berendezés az oltárszekrénynél, mégis a kettő elválasztása súlyos hiba lenne (lásd: De arte sacra szentszéki instrukció [1952], régi kánonjogi kódex 1268 #2, 1269 #1), gyakorlatilag egyenértékű azzal, amit a szentéletű pápa mint "túlzó és beteg régiségvágyat" (antikvarianizmust) elítélt (Mediator Dei, 64).

Folytathatnám, de az már túllépné az elektronikus levélváltás ésszerű kereteit...

Leveled végén - mielőtt ad hominem jelleggel személyeskedő megjegyzésekben sajnálkoztál serdülőkorban visszamaradott lelki állapotom fölött - azt írtad, hogy örülnél neki, ha tévedéseimet ugyanazon a helyen, ahol az írás közölve lett, korrigálnám. Kedves Atyám! Nem látom indokoltnak, hogy bármit is visszavonjak, mint ahogy sem most, sem később nem áll szándékomban a szentkúti kegyhelyre betenni a lábam."

A templomigazgató második levele:

"Köszönöm válaszodat. Valóban vannak köztünk felfogásbeli különbségek, valószínűleg ízlésvilágunk sem közös, nem is erre szeretnék reagálni.  Mindemellett válaszoddal kapcsolatban, négy dolgot továbbra is szeretnék hangsúlyozni, amit úgy érzem, nem sikerült érzékelned-érzékeltetnem.

1.Templomtípus-váltás történt, amely nem egy új, hanem egy a kereszténységnek szinte kezdetétől létező és a Trient által is teljes egészében méltányolt formát, a zarándok- vagy bazilikás jellegű templomot újítja fel. Ezekben nem találjuk a szentélytérben a tabernákulumot, hanem egy oldalkápolnában, mert ennek középpontjában a szent ereklye áll. Továbbá előírás számunkra az adorációs kápolna, aminek meg kell fellelnünk, erre éppen Benedek pápa pontifikátusa idején hívta fel figyelmünket egyik legközvetlenebb munkatársa, Card. Piacenza.

 2. Amennyiben esztétikai, teológiai, funkcionális értéket hordoz egy szent tárgy, őrizzük meg, képviselje a kontinuitást, amennyiben viszont nála ősibb, jelentősebb teológiai, esztétikai, funkcionális szempontot megjelenítő objektum áll rendelkezésünkre, azt miért kell alárendelni ennek az alacsonyabb rendű eszköznek? Gondolok pl. a másodlagosan behelyezett két mellékoltárra, ami ezzel a szószék, a kereszt jelenlétét kiütötte, közvetve pedig az épület statikáját megbontotta.  Ráadásul ez egy utánzat, meglehetősen primitív stílű képekkel. 

3. A barokk oltárfalat képfalnak hívják, ami a "szent színház" háttere, valóban mondhatjuk, de jó értelemben, hogy színpadi díszlete az üdvösség drámájának.

4. A  templomnak van egy liturgikus, zarándokélete, ezt nem nagyon látva, ismerve blogolni arról, hogy micsoda képrombolók a felújítók, nem biztos, hogy jó. A lehetőségeket, igényeket és adottságokat megismerve, megtekintve, arról a felújítókkal is beszélgetve, talán olyan szempontokat is figyelembe vehettél volna, amelyek lényegesek, de távolból nem látszanak."

Illik, hogy röviden én is válaszoljak:

A pusztítás alapjaként hivatkozott templomtípus váltásról csak annyit, hogy a bevezetőben már említettem: a bazilikális rang csak cím, nem jelenti, hogy egy falusi méretű barokk templomot az antik római bazilikák stílusában, szerkezeti fölépítése szerint át kellene alakítani. Ez nonszensz.

Nagyon "jól" hangzik ez a balthasariánus szöveg az üdvösség drámájának díszletéről, a helyzet mégis az, hogy az oltárépítmények létezésének egyetlen oka a konszekrált oltár, amivel lényege szerint egybetartozik.

Végül jelzem, hogy rövidesen az általad vádjaim cáfolataként emlegetett lourdes-i barlang és szabadtéri oltár-átalakításhoz is lesz egy rövid kommentárom. Az ízlésvilágunk különbözőségének illusztrációjaként pedig álljon itt egy kép a kolostorkápolnátokról és annak funkcionálisan hiábavaló "oltáráról". A kép magáért beszél.

Mint ahogy az alábbi kis videó sem kíván kommentárt egy szörnyű oltárasztal csodálatos metamorfózisáról. Így is lehet:

Folytatódik a magyar szentélyrombolás, avagy Mátraverebély-Szentkút kibelezése

A Szent Márton-hegyi (pannonhalmi) bencés szentély barbár, minimalista átépítése (ITT) után a népszerű ferences nemzeti kegyhely, Mátraverebély-Szentkút bazilika rangú temploma lett a magyar szentélyrombolás újabb szomorú állomása. A szentségtörő kezek értelmetlen pusztítását és kegyetlen képrombolását szemléltesse itt néhány kép! Ezzel az "átrendezéssel" semmit sem nyertek, de majdnem mindent tönkretettek, s mindezt nem kevés pénzből! Nem értem, hogy a műemlékvédelem miért képtelen arra, hogy leállítsa az egyházi hatóságok őrjöngő ikonoklazmáját! Erre nem is akarok több szót fecsérelni... még egy templom hazánkban, ahová soha többé nem teszem be a lábam.

A kegytemplom szentélye eredeti állapotában, még mielőtt a zsinatot követő liturgikus "reform" fölösleges bútordarabokkal zsúfolta tele

A lényegében érintetlen szentély közvetlen az eszeveszett pusztítás előtt

A szentély két és fél milliárd (!) forint felelőtlen eltapsikolása után. A mellékoltároknak hűlt helye; nem is értem miért hagyták meg a szószéket, amikor úgysem használja már senki.

Az oltárépítvény - az oltárasztal hiányában - immár hivalkodó háttérdekoráció, előtte egy puritán kőkocka, amely steril ipari éleivel teljesen "tájidegen" a barokk szentélyben, híján van minden ízlésnek, bájnak és méltóságnak.

Itt a végén – nehogy a történelmi igazságtétel véletlenül elkerülje őket – nevesíteni kell ennek a borzalomnak első számú felelőseit: Kálmán Péter Peregrin OFM, a kegyhely igazgatója és Holman Attila, a kivitelező Confector Kft. ügyvezető igazgatója.