A 2020. március 25-én megjelent Cum Sanctissima kezdetű szentszéki dekrétum (§. 2.) szentesítette azt, ami az elmúlt évtizedek gyakorlatában már amúgy is gyökeret vert: nevezetesen, hogy a római rítus rendkívüli formájában is meg lehet ünnepelni azokat a szenteket és boldogokat, akiknek nyilvános tiszteletét az Anyaszentegyház 1960 óta ismerte el és engedélyezte. Ilyen esetekben természetesen a régi misekönyv közös részéből (Commune) kell kiválasztani a megfelelő miseformulát.
Ma, október 9-én a római egyház hagyományosan Szent Dénes püspök, Szent Rusticus és Aladár vértanúk, valamint Leonardi Szent János hitvalló ünnepét üli, de illő és igazságos, méltányos és üdvös megemlékeznünk akár önálló misében, akár kommemorációs könyörgésekkel Szent Newman János Henrik hitvallóról, azaz John Henry Newman bíborosról. Propriuma a hitvallók miséjéből veendő (Os iusti), kollektája pedig a következő:
Deus, qui beátum Ioánnem Henrícum, presbýterum, lumen benígnum tuum sequéntem pacem in Ecclésia tua inveníre contulísti, concéde propítius, ut, eius intercessióne et exémplo, ex umbris et imagínibus in plenitúdinem veritátis tuæ perducámur. Per Dóminum.
Isten, ki Szent János Henrik áldozópapnak megadtad, hogy a te jóságos fényedet követve Egyházadban békességre találjon, add meg kegyelmesen, hogy az ő közbenjárása és példája által az árnyak és előképek közül az igazság teljességére vezettessünk! A mi Urunk.
Newman bíboros szentté avatása elég nehéz szülés volt (sajnos sokkal nehezebb és érthetetlenül göröngyösebb, mint pl. a hamleti alkatú pápáé, VI. Pálé), de meggyőződésem, hogy idővel elnyeri az egyháztanító címet; igazi prófétája volt modern korunknak. Előre megjósolta a pápai tekintély túlhangsúlyozásának káros következményeit, mint ahogy egyértelműen beazonosította a modern kori Egyház válságtüneteinek gyökerét: a vallási liberalizmust és a felekezeti közönyösséget.
Híres tanúságtételként tartjuk számon ún. Biglietto-beszédét, melyet 1879. május 12-én mondott el, amikor a római Palazzo della Pigna épületében XIII. Leó pápától átvette a bíborosi kalapot. Ebből idézek most néhány fontos tanulsággal szolgáló bekezdést (a saját fordításomban):
A hosszú évek során sok hibát követtem el. Nincs bennem semmi abból a magas tökéletességből, amely a szentek írásainak sajátja, vagyis, hogy nincs bennük tévedés; de bízom benne, hogy mindannak tekintetében, amit írtam, a következőket tulajdoníthatom magamnak: az őszinte szándékot, az önző célok hiányát, az engedelmesség kedélyét, a helyreigazításra való nyitottságot, a tévedéstől való rettegést, az Anyaszentegyház szolgálatának vágyát, és – Isten irgalmából – a siker méltányos mértékét.
És – örömmel mondhatom – kezdettől fogva egyetlen nagy gonoszság ellen küzdöttem. Harminc, negyven, ötven éven keresztül minden erőmmel ellenálltam a vallási liberalizmus szellemének. Még soha nem volt az Anyaszentegyháznak akkora szüksége bajnokokra ez ellen, mint éppen most, midőn – fájdalom! – a tévedésnek ez a csapdája az egész földkerekségen elterjedt; és e nagyszerű alkalomból, amikor természetes, hogy aki a helyemben van, a világ és az Anyaszentegyház jelenlegi helyzetére, valamint jövőjére irányítja figyelmét, remélem, nem tekinthető helytelennek, ha megújítom tiltakozásomat az ellen, amivel szemben oly sokszor fölszólaltam.
A vallási liberalizmus az a doktrína, mely szerint a vallásban nincs pozitív [objektív] igazság, és az egyik hitvallás épp ugyanolyan jó, mint a másik; ez az a tanítás, amely napról napra növekszik és erősebbé válik. Ez összeegyeztethetetlen bármely vallás igaznak való elismerésével. Azt tanítja, hogy mindegyiket tolerálni kell, mert mindegyik csupán vélemény kérdése. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság, hanem érzelem és ízlés; nem objektív tény, nem csodálatos [természetfölötti]; és minden egyes embernek joga van arra, hogy kénye-kedve szerint határozza meg annak tartalmát. A vallási odaadás [buzgalom] nem föltétlenül a hiten alapszik. Az ember járhat protestáns templomba vagy katolikusba, mindkettőből meríthet jót, és nem föltétlen kell egyikhez sem tartoznia. Fraterkázhatnak [pajtáskodhatnak] együtt szellemi gondolatokban és érzésekben, anélkül, hogy a tanításra nézve bármilyen közös nézetük lenne, vagy annak egyáltalán szükségét látnák. Mivel pedig a vallás ennyire személyes sajátosság és ennyire magánügy, szükségszerűen figyelmen kívül kell hagynunk az emberek egymással való érintkezésében. Ha egy ember minden reggel [mint valami ruhadarabot] új vallást vesz fel, mi közöd hozzá? Ugyanolyan illetlen dolog egy másik ember vallását firtatni, mint jövedelmének forrásairól vagy háztartása irányításáról faggatni. A vallás semmilyen értelemben sem társadalmi kötelék ...
A kereszténység túl gyakran volt halálosnak tűnő veszélyben ahhoz, hogy most rettegnünk kelljen bármilyen új próbatételtől. Ez eddig bizonyos. Másrészt ami bizonytalan – és ezekben az ádáz küzdelmekben általában véve bizonytalan, és nagy meglepetés, amikor megtapasztaljuk – az a sajátos mód, ahogy ilyenkor a Gondviselés kimenti és megőrzi választott örökségét. Néha az ellenségünk a barátunkká válik; néha elvétetik tőle a gonoszságnak különös ártó hatalma, amely annyira fenyegető volt; néha önmagától hullik szét darabjaira; néha pedig éppen csak annyit tesz, amennyi javunkra válhat, majd elenyészik.
Az Anyaszentegyháznak általában nincs más dolga, mint saját feladatai teljesítésében bizalommal és békességgel kitartani; szilárdan megállni, és megtapasztalni az Isten üdvözítő erejét. "A szelídek pedig örökölni fogják a földet, és gyönyörködnek a béke sokaságában." (Zsolt 36:11; Mt 5,4).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése