Duplicitas foeda, hypocrisis dira, confusio inconcinna, impudentia taetra...
"Inebriabuntur ab ubertate domus tuae, et torrente voluptatis tuae potabis eos; quoniam apud te est fons vitae, et in lumine tuo videbimus lumen." (Ps. 35,9-10)
kedd, március 26, 2019
"Super cathedram Moysi sederunt..." (Mt 23,2)
Duplicitas foeda, hypocrisis dira, confusio inconcinna, impudentia taetra...
kedd, március 12, 2019
A műemlékvédelem újabb bukása
"Helyreállították" és "gyönyörűen fölújították" a pesti Szent István társbazilika Szent Jobb-kápolnáját – szólnak a híradások. Hát mit mondjunk? Jól sikerült. Stílusazonos, organikus belsőépítészet, meg minden. A kép magáért beszél. Azért a fölöslegessé vált csodálatos régi márványoltárt a teljes fölszereléssel együtt szívesen átvesszük. Találunk neki méltó helyet.
szerda, február 27, 2019
Prófétai figyelmeztetés egy bíborostól, akiből sajnos nem lett pápa
Részlet Giacomo Biffi bíboros, bolognai érsek (1928–2015) beszédéből, ami 1991. augusztus 29-én Riminiben hangzott el egy Szolovjev-kongresszuson.
Nos tehát, mi az a prófétai figyelmeztetés, amiről az elején beszéltünk? Én éppen ezért fogadtam el a meghívást; azért jöttem, hogy erről a prófétai figyelmeztetésről beszéljek! „Lesznek napok” – mondja Szolovjev, és valójában már el is jöttek, mondjuk mi (legalábbis én ezt mondom, nem akarlak titeket is belekeverni) –, „lesznek tehát napok, amikor a kereszténység hajlamossá válik felhígítani az üdvösség tényét” – melyet nem lehet befogadni, csak a hit nehéz, bátor és észszerű megvallásával – egy sor olyan értékben, ami könnyen eladható a világ piacterein. „A kereszténység a tisztán humanitárius fellépésre korlátozódik majd; a segítségnyújtás, a szolidaritás, a filantrópia és a kultúra különböző területein. Az evangéliumi üzenetet azonosítják…” – vigyázzatok, mert ezek mind jó dolgok, és fontosak, de ez a fajta azonosítás tört döf a kereszténység szívébe! „Az evangéliumi üzenetet azonosítják a népek és vallások közötti párbeszéd iránti elkötelezettséggel, a jólét és a fejlődés előmozdításával, a természet tiszteletére való ösztönzésével.” Az élő Isten Egyházát – mely az igazság pillére és alapja, ahogy Szt. Pál mondja – egy jótékonysági, esztétikai és szociális jellegű intézménnyé teszik. Ez az a halálos fondorlat, amely ma a Krisztus vérével megváltottak családjában terjed!
Ettől a veszélytől – figyelmeztet bennünket a legnagyobb az orosz filozófusok között –, őrizkednünk kell. Még akkor is, ha egy tolsztoji kereszténység sokkal elfogadhatóbbá tenne minket a szalonokban, a társadalmi és politikai közösségekben, a televíziós műsorokban. De nekünk nem kell, nem szabad lemondani Jézus Krisztus kereszténységéről! Arról a kereszténységről, amelynek középpontjában a kereszt botránya és az Úr feltámadásának zavarba ejtő valósága van. Jézus Krisztus, az Atyaistennek keresztre feszített és feltámadott Fia, az emberiség egyetlen Megváltója, nem beváltható olyan jó projektek és jó sugallatok sorozatára, melyek összeegyeztethetők az uralkodó világi gondolkodásmóddal! Jézus Krisztus egy kő – amint azt maga mondta önmagáról –, és ha valaki átadja magát neki, akkor építhet rá, vagy ha nem, hát összetöri magát rajta. Ezek az ő saját szavai: olyan szavak, melyeket ritkán idéznek nektek, pedig megtalálhatók Szent Máté evangéliumának 21. fejezetében. Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát. És ha valakire ráesik, akkor azt porrá zúzza.
Itt azonban van egy probléma, és szeretnék – bár csak igen gyorsan és nagy vonalakban – mondani valamit a lehetséges félreértések elkerülése végett: tagadhatatlan, hogy a kereszténység –- minden mást megelőzően – egy esemény. Ugyanakkor nem kétséges, hogy ez az esemény olyan értékeket képvisel és védelmez, amelyekről nem lehet lemondani. Nem szabad a párbeszéd kedvéért a kereszténység lényegét felhígítani egy sor olyan értékben, amiben a többség osztozik, de nem is becsülhetünk le hiteles értékeket, mintha figyelmen kívül hagyhatók lennének. Óvatosnak kell lennünk tehát, hogy ne vitassunk el olyan értékeket, amelyek igazából valami hiteles és lényeges dolgot érintenek. Ezért hát szükség van egy bizonyos megkülönböztetésre.
Szeretném most felsorolni e megkülönböztetés néhány elemét. Vannak abszolút, vagy ahogy a filozófusok mondják, transzcendentális értékek. Ilyen például az igaz, a jó és a szép. Aki felfogja őket, tiszteli őket és szereti őket, mindig felfogja, tiszteli, szereti Jézus Krisztust, még ha nem is ismeri őt; és talán még akkor is, ha istentagadónak hiszi magát! Mert a dolgok lényegi mélységében Krisztus maga az Igazság, az Igazságosság és a Szépség!
Ezután vannak relatív értékek vagy kategorikus értékek: olyan értékek, mint a szolidaritás kultúrája, a béke szeretete, a természet tisztelete, a párbeszédre való hajlam stb. Ezek az értékek pontosabban megformált ítéletet érdemelnek, amely kizár minden kétértelműséget a megfontolásban. A szolidaritás, a természet, a béke, a párbeszéd, a nem-keresztény emberben a Krisztushoz és az ő misztériumához való kezdeti és informális megközelítés konkrét lehetőségeivé válhatnak. De ha az ember szemében ezek az értékek abszolutizálódnak, egészen addig, hogy teljesen elszakadnak az objektív gyökerüktől, vagy ami még rosszabb, szembe helyezkednek – mint Tolsztoj esetében – az üdvösség evangéliumával, a bálványimádás ösztönzőivé válnak, és akadályokká az üdvösség útján.
Hasonlóképpen, a keresztény emberben ugyanezek az értékek – a szolidaritás, a béke, a természet, a párbeszéd – értékes impulzusokat adhatnak a Jézushoz, a világegyetem és a történelem Urához való teljes és szenvedélyes ragaszkodás megvalósulásában. Ez történt, például, Assisi Szent Ferenc esetében. Assisi Szent Ferencről túl sok karikatúra létezik, de Ferencnek nagyon is világos gondolatai vannak: neki Jézus Krisztus volt a valóság! Teljesen eltelt ezzel a gondolattal: vagyis Jézus Krisztussal! Előtte világos, hogy minden más csak azért létezik, mert minden teremtmény az ő köpenyének szegénye! Ez azért van, mert hozzá kötődnek, őt tükrözik vissza! Ez a Krisztus-központúság azután a ferences teológiai iskola jellemzőjévé válik.
De ha a keresztény ember a világ iránti nyitottság kedvéért, vagy azért, hogy a jó szomszédságot mindenkivel fenntartsa – szinte anélkül, hogy felfogná – a lényeget tekintve felhígítja az üdvösség tényét e másodlagos célok felmagasztalásában és elérésében, akkor kizárja a személyes kapcsolatot a keresztre feszített és feltámadott Isten Fiával, fokozatosan eljut a hitehagyás bűnéig, és végül az Antikrisztus oldalán találja magát.
Nos tehát, mi az a prófétai figyelmeztetés, amiről az elején beszéltünk? Én éppen ezért fogadtam el a meghívást; azért jöttem, hogy erről a prófétai figyelmeztetésről beszéljek! „Lesznek napok” – mondja Szolovjev, és valójában már el is jöttek, mondjuk mi (legalábbis én ezt mondom, nem akarlak titeket is belekeverni) –, „lesznek tehát napok, amikor a kereszténység hajlamossá válik felhígítani az üdvösség tényét” – melyet nem lehet befogadni, csak a hit nehéz, bátor és észszerű megvallásával – egy sor olyan értékben, ami könnyen eladható a világ piacterein. „A kereszténység a tisztán humanitárius fellépésre korlátozódik majd; a segítségnyújtás, a szolidaritás, a filantrópia és a kultúra különböző területein. Az evangéliumi üzenetet azonosítják…” – vigyázzatok, mert ezek mind jó dolgok, és fontosak, de ez a fajta azonosítás tört döf a kereszténység szívébe! „Az evangéliumi üzenetet azonosítják a népek és vallások közötti párbeszéd iránti elkötelezettséggel, a jólét és a fejlődés előmozdításával, a természet tiszteletére való ösztönzésével.” Az élő Isten Egyházát – mely az igazság pillére és alapja, ahogy Szt. Pál mondja – egy jótékonysági, esztétikai és szociális jellegű intézménnyé teszik. Ez az a halálos fondorlat, amely ma a Krisztus vérével megváltottak családjában terjed!
Ettől a veszélytől – figyelmeztet bennünket a legnagyobb az orosz filozófusok között –, őrizkednünk kell. Még akkor is, ha egy tolsztoji kereszténység sokkal elfogadhatóbbá tenne minket a szalonokban, a társadalmi és politikai közösségekben, a televíziós műsorokban. De nekünk nem kell, nem szabad lemondani Jézus Krisztus kereszténységéről! Arról a kereszténységről, amelynek középpontjában a kereszt botránya és az Úr feltámadásának zavarba ejtő valósága van. Jézus Krisztus, az Atyaistennek keresztre feszített és feltámadott Fia, az emberiség egyetlen Megváltója, nem beváltható olyan jó projektek és jó sugallatok sorozatára, melyek összeegyeztethetők az uralkodó világi gondolkodásmóddal! Jézus Krisztus egy kő – amint azt maga mondta önmagáról –, és ha valaki átadja magát neki, akkor építhet rá, vagy ha nem, hát összetöri magát rajta. Ezek az ő saját szavai: olyan szavak, melyeket ritkán idéznek nektek, pedig megtalálhatók Szent Máté evangéliumának 21. fejezetében. Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát. És ha valakire ráesik, akkor azt porrá zúzza.
Itt azonban van egy probléma, és szeretnék – bár csak igen gyorsan és nagy vonalakban – mondani valamit a lehetséges félreértések elkerülése végett: tagadhatatlan, hogy a kereszténység –- minden mást megelőzően – egy esemény. Ugyanakkor nem kétséges, hogy ez az esemény olyan értékeket képvisel és védelmez, amelyekről nem lehet lemondani. Nem szabad a párbeszéd kedvéért a kereszténység lényegét felhígítani egy sor olyan értékben, amiben a többség osztozik, de nem is becsülhetünk le hiteles értékeket, mintha figyelmen kívül hagyhatók lennének. Óvatosnak kell lennünk tehát, hogy ne vitassunk el olyan értékeket, amelyek igazából valami hiteles és lényeges dolgot érintenek. Ezért hát szükség van egy bizonyos megkülönböztetésre.
Szeretném most felsorolni e megkülönböztetés néhány elemét. Vannak abszolút, vagy ahogy a filozófusok mondják, transzcendentális értékek. Ilyen például az igaz, a jó és a szép. Aki felfogja őket, tiszteli őket és szereti őket, mindig felfogja, tiszteli, szereti Jézus Krisztust, még ha nem is ismeri őt; és talán még akkor is, ha istentagadónak hiszi magát! Mert a dolgok lényegi mélységében Krisztus maga az Igazság, az Igazságosság és a Szépség!
Ezután vannak relatív értékek vagy kategorikus értékek: olyan értékek, mint a szolidaritás kultúrája, a béke szeretete, a természet tisztelete, a párbeszédre való hajlam stb. Ezek az értékek pontosabban megformált ítéletet érdemelnek, amely kizár minden kétértelműséget a megfontolásban. A szolidaritás, a természet, a béke, a párbeszéd, a nem-keresztény emberben a Krisztushoz és az ő misztériumához való kezdeti és informális megközelítés konkrét lehetőségeivé válhatnak. De ha az ember szemében ezek az értékek abszolutizálódnak, egészen addig, hogy teljesen elszakadnak az objektív gyökerüktől, vagy ami még rosszabb, szembe helyezkednek – mint Tolsztoj esetében – az üdvösség evangéliumával, a bálványimádás ösztönzőivé válnak, és akadályokká az üdvösség útján.
Hasonlóképpen, a keresztény emberben ugyanezek az értékek – a szolidaritás, a béke, a természet, a párbeszéd – értékes impulzusokat adhatnak a Jézushoz, a világegyetem és a történelem Urához való teljes és szenvedélyes ragaszkodás megvalósulásában. Ez történt, például, Assisi Szent Ferenc esetében. Assisi Szent Ferencről túl sok karikatúra létezik, de Ferencnek nagyon is világos gondolatai vannak: neki Jézus Krisztus volt a valóság! Teljesen eltelt ezzel a gondolattal: vagyis Jézus Krisztussal! Előtte világos, hogy minden más csak azért létezik, mert minden teremtmény az ő köpenyének szegénye! Ez azért van, mert hozzá kötődnek, őt tükrözik vissza! Ez a Krisztus-központúság azután a ferences teológiai iskola jellemzőjévé válik.
De ha a keresztény ember a világ iránti nyitottság kedvéért, vagy azért, hogy a jó szomszédságot mindenkivel fenntartsa – szinte anélkül, hogy felfogná – a lényeget tekintve felhígítja az üdvösség tényét e másodlagos célok felmagasztalásában és elérésében, akkor kizárja a személyes kapcsolatot a keresztre feszített és feltámadott Isten Fiával, fokozatosan eljut a hitehagyás bűnéig, és végül az Antikrisztus oldalán találja magát.
szombat, május 26, 2018
A görökatolikusok is ráléptek a liturgikus szövegek igénytelen modernizálásának sikamlós útjára
Immár bejárta a katolikus hírfelületeket, hogy a Görögkatolikus Metropólia május 23-án Nyíregyházán, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán bemutatta az idén húsvétkor megjelentetett új zsoltároskönyvét. Nem egészen értem, hogy erre miért volt szükség. Főleg ebben a meglehetősen gyöngén kivitelezett formában.
A magyar (római rítusú) népzsolozsmai használatban alkalmazott, ún. Dobszay-féle fordítás sem tökéletes, de jelenleg ennél alkalmasabbat nem ismerek nyilvános istentiszteleti keretek között végzett karimára (értsd: liturgikus éneklésre). Persze a római rítusú zsolozsmában elvileg a Vulgata szövegéhez kellene igazodni (ennek persze a Liturgia Horarum magyar kiadása abszolút nem felel meg, a népzsolozsmai változat sem mindenben), a görögkatolikusoknál azonban ez nyilván nem így van. Rendben, készséggel elfogadom, hogy a bizánci rítusú részegyházaknak joga van saját (a Szeptuagintához igazított?) fordítást alkalmazni, de azt lehet jól is csinálni, márpedig ezzel az Orosz Atanáz, miskolci megyéspüspök által fordított, száraz, ihlettelen, minden hieratikus jelleget nélkülöző, közönséges nyelvezetű zsoltároskönyvvel nagyon nem jártak jól.
Megpróbáltam becsülettel végigolvasni, de már az 1. zsoltárnál elszakadt a cérna. Az ördög a részletekben rejlik. Csak két példa: (1) "és levele le nem hull." Fölolvasták ezt valaha hangosan? le-le-le-le-le-le-le... Mind a Káldi, mind a Dobszay-féle szöveg egyszerűen megoldja a problémát: "levele EL nem hull". Ugye, milyen egyszerű? (2) "Amit cselekszik, mind sikerül". Micsoda? Sikerül? Ja, a véletlen: ahogy esik, úgy puffan. Akkor már miért nem: "mázlija van mindenben, amit tesz." Elfogadom, a Káldi "megszerencsésíttetnek" talán már túlzás, de oly sok elegánsabb megoldást lehetett volna találni!
Ítélet: hebehurgya, lapos, a szent liturgiához méltatlan zsoltároskönyv lett jóváhagyatva a Szentszékkel. Viseljék minden következményét, a történelmi ítélet előtti felelősségét! Bár liturgikusan messze jobban állnak a rómaiaknál, mégis azt mondom: lassítani kéne arrafelé, az észak-keleti országrészben! Kicsit nagyobb körültekintést kívánok istenszerető püspökeinknek!
kedd, május 22, 2018
Erdő Péter bíboros, prímás-érsek korszakos beszéde
A beszéd legfontosabb részleteit igazán érdemes fölidézni:
„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, … az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,12–14) – így beszél Jézus tanítványaihoz a mai evangéliumban. De mi ez a sok mondanivaló? A korai kereszténység századai óta voltak, és talán vannak ma is, akik úgy gondolták: a Szentlélek valami egészen mást, korról korra új meg új kinyilatkoztatásokat fog közölni, meghaladja vagy elfeledteti Jézus tanítását, hogy mást hozzon helyette, ami annak az időnek talán jobban megfelel. Vagy a kiválasztottak egy szűk csoportja előtt titokzatos rejtelmeket fog feltárni, amelyek teljesen eltérnek az evangéliumtól...
Manapság gyakran beszélünk arról, hogy a Szentlélek korában élünk. Fontos dolog ez, de jól kell értenünk... [A helyes értelmezéstől való eltérés egyik formája] a túlzott spiritualizmus, amely egyes változataiban a mélyebb, titokzatos tudásra törekvő gnózis alakját öltötte. Ma is kísértés lehet, hogy a Szentlélekre hivatkozva felülírjuk Krisztust. Hogy a biztos és az Újszövetségben, meg a hagyományban világosan továbbadott krisztusi tanításra azt mondjuk, hogy ma már nem aktuális, hanem a Szentlélek valami mást, valami újat fog súgni nekünk, hogy ez lenne az igazi haladás. Nekünk azonban tudnunk kell, hogy a Szentlélek Krisztus Lelke. Hogy ő nem magától beszél, hanem azt mondja el, amit hall (vö. Jn 16,13). Róla mondja Jézus: „az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,14). A Szentlélek tehát nem mást, nem újat mond, hanem abban segít, hogy Krisztus tanítását jobban megértsük és alkalmazzuk életünk változó körülményei között
HOGY EGY KICSIT EGYÉRTELMŰBBEN FOGALMAZZUNK: Nincs olyan (mert teológiai képtelenség), hogy új, vagy második pünkösd, mert ami ott, az emeleti teremben az apostolokkal történt egyszeri és megismételhetetlen, állandó és stabil valóság a pünkösdkor megszületett Egyház életében. Csak akkor beszélhetünk új pünkösdről, ha elismerjük, hogy új Egyház is született, márpedig Krisztus egyetlen igaz Egyházának mandátuma a világ végéig szól, és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.
ÉRTJÜK MI EZT? (1) Nincs új pünkösd (az egyszer volt és állandó valóság az Egyházban); (2) nincs új Lélek (az ugyanis az Atyával és Fiúval egyként örökkévaló); (3) nincs új Egyház (csak az az egy apostoli nyáj és az az egy farkasok által ostromlott akol, amelyen kívül nincs üdvösség); és (4) nincs új tanítás (mert a Lélek annak a Krisztusnak igazságára vezet el minket, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, és az Egyház a Lélektől csak azt kapja, amit Krisztusból merít).
Lássatok csodát! - pontifikális missa sollemnis kommentárral (angolul)
Ilyet tényleg ritkán lát az ember, ezért csodaszámba megy! Április 28-án Washington D.C.-ben, az USA nemzeti kegyhelyén Alexander King Sample érsek, az oregoni Portland főpásztora pontifikális ünnepi misét mutatott be, amit az EWTN Network élőben közvetített. Az amerikai főváros Szeplőtelen Fogantatás bazilikájában ünnepelték a Summorum Pontificum kezdetű motu proprio 10. évfordulóját egy votív Mária-misével (Szeplőtelen Szív). Ez egy pontifikális nagymise az érsek saját katedrálisában a trónnál; a pápai szinten kívül ez a liturgikus ünnepélyesség legmagasabb fokozata. Külön csemege az angolul tudóknak, hogy két szakértő kommentálja, magyarázza a szertartásokat. Szerencsére betekintést nyerhetünk az érsek nyilvános beöltözésébe is. Alaposan begyakorolt, kompetens asszisztencia és szép zene (gregorián, polifónia, orgonamuzsika, hangszeres zene) kíséri a szertartást.
kedd, május 08, 2018
Közéleti kommentár politikai elfogultság nélkül
Tegnap jelent meg a hír, miszerint a Fidesz képviselőcsoportja a parlamenti alakuló ülés előtt ökumenikus istentiszteletet tart az Országházban. Minden politikai elfogultság nélkül mondom, hogy ez nagyon nincs rendben!!!
(1) Az ún. ökumenikus istentisztelet már régen a bögyömben van. (a) Egyrészt a vallás- és felekezeti szabadságot földbe tiporja, miszerint minden törvényesen működő egyháznak, vallási felekezetnek joga van úgy imádni az Istent, ahogy azt meggyőződése diktálja és nyilvános istentiszteleti rendje előírja. (b) Másrészt mitől "ökumenikus" egy ilyen esemény, amikor az apostoli hagyományokkal rendelkező és minden Krisztus által alapított szentséget ünneplő, kiszolgáltató egyház legszilárdabb meggyőződése, hogy az Istennek leginkább tetsző és az Egyháznak legtöbb kegyelmi gyümölcsöt termő istentisztelet a szentmiseáldozat bemutatása. Az ilyen "ökumenikus" imaalkalmak gyakorlatilag a legkevésbé liturgikus protestáns hagyomány lepusztított, informális áhítat-gyakorlatát követik. A legnagyobb közös osztó tipikus esete... (nesze neked "quantum potest, tantum aude"!!!).
(2) Az ún. apostoli és teljes szentségi életet élő egyházak közös és általános meggyőződése, valamint a Katolikus Egyház konkrét kánonjogi előírása, hogy az istentiszteletek kijelölt, rendes helye a konszekrált, vagy minimum benedikált templom, oratórium, kápolna, szentély (cf. can. 1205, 1214, 1219). Ez alól csak valódi szükség ad fölmentést - gondoljunk csak a tábori lelkészekre, vagy a misszionáriusokra! (can. 932 1.§.)
A politikai kereszténység, Szerelmes Atyámfiai, olyan, mint a szadduceusi vallásosság... Amikor legutóbb olvastam, nem sok jót mondott róla az Újszövetség.
(1) Az ún. ökumenikus istentisztelet már régen a bögyömben van. (a) Egyrészt a vallás- és felekezeti szabadságot földbe tiporja, miszerint minden törvényesen működő egyháznak, vallási felekezetnek joga van úgy imádni az Istent, ahogy azt meggyőződése diktálja és nyilvános istentiszteleti rendje előírja. (b) Másrészt mitől "ökumenikus" egy ilyen esemény, amikor az apostoli hagyományokkal rendelkező és minden Krisztus által alapított szentséget ünneplő, kiszolgáltató egyház legszilárdabb meggyőződése, hogy az Istennek leginkább tetsző és az Egyháznak legtöbb kegyelmi gyümölcsöt termő istentisztelet a szentmiseáldozat bemutatása. Az ilyen "ökumenikus" imaalkalmak gyakorlatilag a legkevésbé liturgikus protestáns hagyomány lepusztított, informális áhítat-gyakorlatát követik. A legnagyobb közös osztó tipikus esete... (nesze neked "quantum potest, tantum aude"!!!).
(2) Az ún. apostoli és teljes szentségi életet élő egyházak közös és általános meggyőződése, valamint a Katolikus Egyház konkrét kánonjogi előírása, hogy az istentiszteletek kijelölt, rendes helye a konszekrált, vagy minimum benedikált templom, oratórium, kápolna, szentély (cf. can. 1205, 1214, 1219). Ez alól csak valódi szükség ad fölmentést - gondoljunk csak a tábori lelkészekre, vagy a misszionáriusokra! (can. 932 1.§.)
A politikai kereszténység, Szerelmes Atyámfiai, olyan, mint a szadduceusi vallásosság... Amikor legutóbb olvastam, nem sok jót mondott róla az Újszövetség.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)