Homília nagyböjt első vasárnapjára (2 Kor 6,1-10; Mt 4,1-12)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Anyaszentegyházunk Szt. Pálnak, a népek nagy apostolának szavaival szólít meg bennünket midőn megkezdjük húsvéti fölkészülésünk, nagyböjti lelki gyakorlataink szent idejét. „Íme, most van itt az alkalmas idő, íme, most van az üdvösség napja!” Hogy miben különbözik ez az időszak a liturgikus év más periódusaitól, hogy mennyiben alkalmasabb ez a nap a többinél és pontosan mire, arra talán éppen a mai evangélium adja meg a választ. Szt. Máté apostol külön kihangsúlyozza, hogy miután a Lélek kivezette Krisztus Urunkat a pusztába, ott negyven nap és negyven éjjel böjtölt. Az Egyházatyák számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez a szám szimbolikus jelentőségű, és lelki üzenete van a krisztushívők számára.

A böjtelői időszakban a 70-es szám dominált, utalván a hetven éves babiloni fogságra, és rajta keresztül a bűn hatalmának alávetett, paradicsomi hazából kiűzetett emberiség kiszolgáltatottságára, nehéz sorsára. A 40-es szám más bibliai emlékeket idéz föl bennünk. Noé idejében a vízözön negyven napon át áradt a földre (Ter 7,17), hogy azután Isten új szövetséget kössön Noéval, és megesküdjön: soha többé ilyen pusztítást nem bocsát az általa teremtett világra. Amikor Isten kinyilatkoztatta magát a pusztában, és Mózes közvetítésével törvényt adott a választott népnek, életet és halált, áldást és átkot tárva eléjük (MTörv 30,19), Mózes negyven nap és negyven éjen át tartózkodott a Sinai-hegyen, bemenvén az Isten jelenlétét jelző felhő közepébe (Kiv 24,18). Izráel pusztai vándorlása is 40 éven át tartott, melynek leteltével végül birtokba vehették az atyáiknak megígért földet, új életet kezdve a hosszú rabság és tikkasztó vándorlás után.

De a 40-es szám eszünkbe juttatja azt a negyven hetet is, amit minden magzat születése előtt édesanyja méhében tölt. Az anya gyermeke születése után már nem is emlékszik fájdalmaira és szorongatásaira afölötti örömében, hogy új életet hozott a világra (vö. Jn 16,21). A 40-es szám tehát mind a természet, mind pedig a kinyilatkoztatás révén arra irányítja a figyelmünket, hogy a kényelmetlen lemondások, megpróbáltatások, önmegtagadások szükségszerű előzményét, emberpróbáló nyitányát képezik egy új élet fakadásának. Krisztus Urunk ezért döntött úgy, hogy negyven nappal és negyven éjjel böjtöl a júdeai pusztaságban, mert az Ő nyilvános működése, megváltói műve egyrészről beteljesítette az ószövetségi előképeket, másrészről pedig megnyitotta nekünk a soha el nem múló isteni élet tisztaságos és elevenítő forrásait.

A mi isteni Megváltónk és az általa alapított Egyház bölcsességét, lelkipásztori érzékenységét mutatja, hogy évről-évre, újra és újra átélhetjük e 40 napos várakozást, mely alkalmas időként szolgál nekünk arra, hogy üdvösségünk titkát még mélyebben, még hatékonyabban befogadhassuk, és Krisztussal együtt meghalván a bűnnek, vele együtt új életre támadjunk. A mai szentmisének minden egyes proprium tétele a 90. zsoltárból származik és mind egytől egyig közvetlenül a Messiásra vonatkozik. A 90. zsoltárról még a sátán is tudta, hogy messiási jövendölés, hiszen az evangélium által idézett kísértő szavainak a zsoltárból vett idézettel kívánt nyomatékot adni. Mert Isten Fölkentje az, akit az Atya mindig meghallgat, és a szorongattatásból kiragadva megdicsőít; Ő az, akinek minden lépésére angyalok vigyáznak, Ő az, aki a Fölségesnek oltalmában lakozik és a Mindenható árnyékában nyugszik, Őt veszi körül pajzsként és páncélként az örök Atya hűsége.

Persze mi tudjuk, hogy a keresztség szentsége által a teremtő és gondviselő Atyának mi is fogadott gyermekei lettünk az Ő Egyszülött Fiában – fiak a Fiúban –, és mivel részesültünk érdemeiben, részesülni fogunk kiváltságaiban is; a vele együtt vállalt földi megaláztatás végül megszerzi nekünk a mennyei dicsőséget. Bennünk csupán annyiban van élet, amennyiben hasonulunk hozzá, az Ő makulátlan képére és hasonlatosságára változunk át nap mint nap, dicsőségről dicsőségre (2 Kor 3,18). Ennek megfelelően az Anyaszentegyház ősi szokása, hogy a napot befejező imaórában, a kompletóriumban híveivel a 90. zsoltárt (is) imádkoztatja, jelezvén ezzel, hogy miután a keresztség kegyelme által Krisztust öltöttük magunkra, immáron ránk, az Újszövetség vérében tisztára mosott krisztusi fiakra is vonatkoznak a kinyilatkoztatott szavak.

„Íme, most van itt az alkalmas idő, íme, most van az üdvösség napja!” Mert a mai evangéliummal meghívást nyertünk arra, hogy haladéktalanul és maradéktalanul hasonuljunk a mi isteni Mesterünkhöz. Vállaljuk földi zarándoklatunknak minden nyűgét, szenvedését, kihívását és lemondását; ha kell, akár pokolra is szálljunk vele együtt, hogy hozzá társul szegődve végül osztozhassunk a húsvét örömében, a testi és lelki föltámadás kegyelmében. Az elkövetkezendő negyven nap tehát arra alkalom, hogy a halott cselekedetektől, a mihaszna vétkektől, a test és lélek tunyaságától, bűn okozta nehézkedésétől megszabadulva belépjünk az isteni kegyelem vonzásába. A velünk emberségében egylényegű isteni Mesterhez hasonlóan a Lélektől vezettetve vonuljunk ki a pusztába, a lemondások és megerőltető önfegyelem helyére, ahol kitartásunk jutalma az lesz, hogy ésszerű és teljes embert kívánó lelki gyakorlatunknak, istentiszteletünknek jutalmaként majd angyalok szolgálnak nekünk.

Mert az igazak a zsoltáros ígérete szerint áspiskigyón és viperán fognak járni, eltiporják az oroszlánt és a sárkányt, aki az emberek vesztére tör, és álnok módon fenekedik rájuk. Aki Krisztussal járja végig ezt a 40 napot, annak nem kell félnie, mert a szorongatás idején az Atya vele lesz, megmenti és megdicsőíti őt, betölti őt hosszú élettel és megmutatja az öröktől fogva neki készített üdvösséget.

Homília ötvened vasárnapra (1 Kor 13,1-13; Lk 18,31-43)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Talán világosabbá válik előttünk a böjtelői időszak értelme, ha megvizsgáljuk, római Anyaszentegyházunk a Szentlélek Úristen sugallatára e három vasárnapon mely evangéliumi részeket válogatta ki, és pontosan milyen megfontolásból. Hetvened vasárnapon Szt. Mátétól olvastuk a példázatot a nap különböző óráiban meghívott szőlőművesekről és a szőlősgazdáról, aki mindnyájuknak egyenlő bért fizetett. Hatvanad vasárnapon a magvetőről hallottunk, aki bőségesen szórta a magokat, de azok a befogadó talaj minőségétől függően elhaltak vagy többszörös gyümölcsöt termettek. A mai napon pedig az evangélium a jerikói vak koldus szeme világának csodás visszaadását állítja elénk okulásul.

Ennek a választásnak hátterében valószínűleg azt sejthetjük, hogy hagyományosan a nagyböjt volt a katekumenek, azaz a hittanulók keresztségre való fölkészítésének időszaka, és mielőtt fokozatos beavatásuk elkezdődött volna, az Anyaszentegyház ezekkel az evangéliumi képekkel emlékeztette őket: (1) hogy mindnyájan meghívást kaptak az Úr szőlejébe, és attól függetlenül, hogy életük mely pontján válaszoltak a hívó szóra, mennyei jutalmukat az isteni irgalmasság sajátos igazsága garantálja. (2) Amennyiben valaki válaszolt a meghívásra, elengedhetetlen, hogy az isteni igazságok és a megszentelő kegyelem magvait figyelemmel és készségesen, termékeny talajként befogadja, hogy akár százszoros termést hozzon. (3) Végül pedig a szilárd hitben fogant kitartás jutalma nem más, mint a bűn által okozott lelki vakság föloldása; az isteni élet világossága beragyogja lényünk legsötétebb zugait is, hogy az Ő fényében lássuk meg az igazi világosságot (vö. Zsolt 35,10).

Természetesen a ki nem érdemelt meghívás, az isteni tanítás termékeny befogadása és a lelki megvilágosodás olyan programot jelöl ki, amelyet nemcsak a hittanulóknak kell követniük, hanem minden egyes hivőnek, aki lelkiismeretesen, az élet megjavításának őszinte szándékával kívánja átélni a nagyböjti időszaknak, a húsvéti előkészületnek testi-lelki gyakorlatait. Divatos kifejezéssel élve a hamarosan elkezdődő nagyböjt egy olyan edzésprogramot jelent a hívő ember számára, amelynek célja az elkényelmesedett test lázadó hajlamainak megfékezése, az elgyengült akarat megacélozása és az értelem elhomályosult látásának élesítése.

Kedves Testvérek! A múlt vasárnapon arról is beszéltem, hogy az Egyház nyilvános istentiszteletének két alappillére a szentmise ünneplése és az istendicséret folyamatos áldozatának, a zsolozsmának éneklése. A liturgia mondanivalója teljes mélységében csak akkor tárul föl előttünk, ha mindkettőre odafigyelünk. A böjtelő időszakával a hajnali imaórákban elkezdődik a Teremtés Könyvének folytatólagos olvasása, és ezen a héten Ádám és Noé után Ábrahámra irányul az Egyház figyelme. A választott nép e pátriárkájáról tudjuk, hogy a kenyér- és boráldozatot bemutató titokzatos Melkizedek, Szálem királya és főpapja előtt tized fizetésével hódolt, miután részesült áldásában (Ter 14,18-20). Azt is tudjuk, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, midőn azt kérte tőle, hogy Mória földjén ajánlja föl egyszülött fiát, Izsákot egészen elégő, engesztelő áldozatul (Ter 22,1-19).

Ezek után aligha csodálkozhatunk afölött, hogy a mai mise evangéliuma Krisztusnak azzal a jövendölésével kezdődik, hogy az Emberfiának föl kell mennie Jeruzsálembe, hogy beteljesedjék a megváltás isteni terve, mely szerint neki szenvednie és meghalnia kell, azaz engesztelő áldozatként önként vállalnia kell a leöletést a bűnök bocsánatára. Melkizedek Jeruzsálem királya és főpapja volt, Ábrahám pedig Mória hegyén, vagyis az Úr szentélyének későbbi helyén, a Sionon készül egyszülött fiát föláldozni a szövetség megpecsételésére. Mindezek az előképek egyszerre teljesednek be a Megváltó Krisztusban: Ő az új és örök szövetség főpapja Melkizedek rendje szerint (Zsolt 109,4; Zsid 5,6. 10; 6,20; 7,17. 21), aki „atya nélkül és anya nélkül, nemzetségtábla nélkül jelent meg, nincs napjainak sem kezdete, sem vége” (Zsid 7,3). „Az ő nemzedékét ki tudná elbeszélni?” (Iz 53,8), hiszen emberi természete szerint atya nélkül született, istensége szerint pedig anya nélkül, öröktől fogva. A szenvedése előtti estén pedig kezébe vette a kenyeret és a borral telt kelyhet, melyben fölajánlotta önmagát, valóságos testét és vérét a bűnök bocsánatára.

Krisztus Urunknak, a mennyei Atya egyszülött Fiának drága vérében köttetik meg az új és örök szövetség Isten és ember között, Ő a gondviselő Isten ajándéka a hívő embernek, aki Mória földjén, Jeruzsálemben vállalt véráldozata által kiváltja a választott nép első szülöttjeinek, az ígéret gyermekeinek örök halálát, csakúgy, mint tette egykor Izsákkal, Ábrahám fiával a pusztaságban.

Ez a fölülmúlhatatlan isteni szeretetből vállalt önkéntes áldozat ad értelmet életünknek és halálunknak, minden erőfeszítésünknek és érdemszerző jótettünknek; imáinknak, böjtölésünknek és alamizsnálkodásunknak. Ha tekintetünket nem szegezzük az Emberfia szögekkel általvert szent testére, ha nem indítjuk föl magunkban a korinthusi levélben magasztalt örökkévaló szeretet erényét, akkor minden lemondás és igyekezet hiábavaló, a nagyböjt hasztalan fogyókúrává vagy tisztítókúrává lesz, adományaink haszonelvű vagy érzelgős jótékonykodássá válnak. Erre figyelmeztet bennünket a népek anyja és tanítója, az Egyház még utoljára, mielőtt hamvazószerdán a bűnbánat jelét magunkra vennénk.

Homília hetvened vasárnapra (1 Kor 9,24-27-10,1-5; Mt 20,1-6)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Tekintve, hogy a római rítus modern miserendjében már eltörölték a böjtelő, más néven septuagesima idejét, és közben fölnőtt legalább két olyan nemzedék, amelynek semmiféle emléke, ismerete sincs az Anyaszentegyháznak erről az ősi, tiszteletreméltó hagyományáról, hasznos lesz számunkra fölidézni, hogy eleink miért és miként ünnepelték ezt a nagyböjtre fölkészítő három hetes időszakot.

A Vízkereszt utáni menyegzős vasárnapok hangulatától, tematikájától a böjtelőt az Egyház jól érzékelhető jelekkel, élénk dramaturgiával választja el. Az oltárok és egyházi szolgák a bűnbánat violaszín ruháiba öltöznek, elmarad a karácsonyi misztérium által ihletett ujjongó hálaének, a Gloria, de legfőképpen elhallgat az Alleluia, az Úr önfeledt dicséretére fölszólító biztatás, melyet a Tractus súlyos zsoltárszövegei váltanak föl. Az allelujától Egyházunk úgy búcsúzik el, hogy a hetvened vasárnapot bevezető szombat esti vesperás záró "benedicamus Domino" verzikulusa után még kétszer ünnepélyesen elénekelteti, hogy azután egészen húsvétig "laus tibi Christe" – "dicsőség neked, Krisztus" mondassék helyette. A középkorban, egyes katedrális liturgiákban ennél sokkal drámaibb keretek között történt a búcsúzás: volt, ahol a kórusban éneklő gyermekek fáklyás körmenetben, sóhajtozások és jajgatás közepette koporsóban temették el az alleluját, más helyeken pedig egy szalmabábúra írták föl, amit azután nyilvánosan elégettek.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a látható liturgikus jeleknek és jámbor szokásoknak értelme abban áll, hogy kifejezzék az időszak bűnbánati jellegét, és fölkészítsék a híveket a közelgő nagyböjt szigorú fegyelmére: lemondásaira és vezekléseire. Arra, hogy a böjtelőt bevezető vasárnapot pontosan miért nevezik hetvened vasárnapnak, már a középkorban sem tudtak egyértelmű, és minden tekintetben megnyugtató választ adni. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a negyven napos böjtöt megnyitó negyvened vasárnap titulusának mintájára nevezték el a később kialakult böjtelő mindhárom vasárnapját, annak ellenére, hogy köztük nem 10, hanem csak 7 nap telik el. Az ünnep középkori magyar neve, "kilenchagyó vasárnap" is ezzel kapcsolatos, hiszen arra emlékeztet, hogy a 6 böjti vasárnaphoz rendelt 3 böjtelői vasárnappal éppen 9 hétre vagyunk húsvéttól.

Az egyházatyák és a liturgia középkori magyarázói mélységes szimbolikus jelentést tulajdonítanak a ténynek, hogy a keresztény hit központi misztériumát ünneplő húsvétot 70 napos bűnbánati időszak előzi meg, majd hasonlóképpen 70 napos pünkösdig tartó, örömteli időszak követi. Szt. Ágoston azt írja: "Kétfajta idő létezik: a most, amit földi életünk kísértéseinek és megpróbáltatásainak közepette élünk; és a másik, az akkor, melyet majd örökkétartó biztonságban és örömben töltünk el. Ennek mintájára két időszakot ünneplünk, a húsvét előtti és a húsvét utáni időt. A húsvétot megelőző időszak a jelen életünk szomorúságát, a húsvétot követő időszak pedig eljövendő életállapotunk boldogságát jelzi… Ezért van, hogy az előző időt böjttel és imádsággal töltjük, míg a másodikban föladjuk a böjtöt, és átadjuk magunkat az istendicséretnek." (Enarrationes; Ps. CLVIII.)

A középkorban nagy tekintélynek örvendő Legenda Aurea (egy több régebbi forrás alapján a 13. század végén összeállított legendagyűjtemény) a Szt. Ágoston által említett két időnek, a most-nak és az akkor-nak megfelelően arról beszél, hogy hetvened vasárnappal megkezdődik az a húsvétig tartó időszak, mely a világ bűnnek és romlásnak való alávetettségét jelzi. Ezért van az, hogy a zsolozsma virrasztó imaóráiban az Egyház ekkor kezdi meg a Teremtés könyvének, bűnbeesésünk történetének olvasását. Ugyanezen okból idézi a mai vasárnap introitusa a 17. zsoltárt: "Körülvettek engem a halál sóhajai, körülfogtak az alvilág kínjai…"

A liturgia kiváló középkori magyarázói, pl. Alcuin, Amalarius (De eccl. Off., I, 1) és Chartres-i Ivo, nemcsak két időről, de két helyről is beszélnek: Babilonról és Jeruzsálemről. Babilon a bűnökben elmerült világ képe, amelyben élve a keresztények próbaidejüket töltik, Jeruzsálem ellenben a mi mennyei hazánk, ahol megpróbáltatásaink után enyhülésre találunk. Izráel népe, melynek sorsa tulajdonképpen az egész emberiség történelmének nagy előképe, kitiltatott Jeruzsálemből és Babilon fogságába került. Ez a fogság, mely a választott népet elszakította Sion hegyétől, az Úr szentélyétől éppen 70 évig tartott, s ennek a misztériumnak kifejezésére rendelte úgy az Egyház, hogy a húsvét előtti bűnbánati időszak 70 napon át tartson. Ezek után érthető, hogy az Egyház ajkáról a mai nappal eltűnik az alleluja ujjongó éneke, hiszen a bűn rabságára emlékezünk az elhurcolt zsidók énekével: "Babilon folyóvizei mellett, ott ültünk és sírtunk, midőn Sionra emlékezénk. A fűzfákra függesztettük benne hangszereinket, mert ott, kik elvittek és fogságban tartottak minket, énekszót kívántak tőlünk… [De] hogyan énekeljük az Úr énekét idegen földön?" (Zsolt 136,1-2. 4)

Kedves Testvérek! A mise leckeolvasmánya emlékeztet bennünket, hogy böjtelői fölkészülésünk alatt bűnbánatunknak, vezeklésünknek gyakorlatait olyan kitartással és olyan céltudatosan kell vállalnunk, mint a sportolók. Úgy kell küzdenünk, hogy a végső jutalmat, a mennyei Jeruzsálem polgárjogát, a Krisztus drága vére árán megszerzett üdvösséget elnyerjük. Mert világossá kell válnia előttünk, hogy mi nem a földi sikerek hervatag babérjaira törünk, hanem a mennyei örök boldogság hervadhatatlan koszorújáért viaskodunk. Az Egyház a liturgián keresztül megtanít bennünket arra, hogy ne csak a levegőt verdessük céltalanul, hanem halandó testünk tudatos és felelős sanyargatásával a halhatatlan lelket eddzük meg. Itt az ideje, hogy amint Mózes közbenjárására a választott nép ivott a kősziklából, hogy sivatagi vándorlása során testi szomjúságát csillapítsa, úgy nekünk is kitartóan Krisztushoz, a mi lelki sziklánkhoz kell járulni, hogy belőle szellemi italt nyerjünk, ami megőriz minket az örök életre.

Homília a vízkereszt utáni V. vasárnapra (Kol 3,12-17; Mt 13,24-30)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban hallott példabeszéd azon kevesek közé tartozik, melyeket maga a megtestesült Igazság, a mennyei Atya örök Igéje magyaráz meg nekünk. A mustármagról mondott rövid példázatot követően ezt olvassuk Máténál: „Akkoron elbocsátván a sereget, a házba méne, és hozzá járulának tanítványai, mondván: Fejtsd meg nekünk a szántóföld konkolyáról mondott példabeszédet. Ki felelvén, mondá nekik: Az, ki jó magot vet, az Emberfia. A szántóföld pedig e világ; a jó mag, az ország fiai; a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, ki azt vettette, az ördög; az aratás a világ végezete; az aratók pedig az angyalok. Amint tehát összeszedik a konkolyt és tűzben elégetik, úgy leszen a világ végezetén. Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott leszen sírás és fogak csikorgatása. Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában. Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy az Üdvözítő mit szándékozott tanítványai előtt föltárni a búzáról és a konkolyról szóló tanmesével. A történet által fölvetett kérdés valójában nem az, hogy miért van bűn, és miért vannak rossz emberek a világban – erre már a Teremtés könyvének első oldalain megkapjuk a választ! -, hanem hogy miért maradnak gonoszok az Emberfia országában is, jóllehet Ő kizárólag jó magokat vetett. A példabeszéd valódi tárgya tehát nem más, mint az Egyház, vagy a szent-ágostoni hasonlattal élve az Isten városa, ahol búza és konkoly, fény és árnyék, jó és rossz, erény és álnokság, érdem és méltatlanság, becsület és becstelenség, épületes példa és világraszóló gyalázat együtt és egyszerre vannak jelen. Ez bizony kemény beszéd, így nem véletlen, hogy Krisztus Urunk csak a tömeg elbocsátása után, a házban – vagyis az általa alapított Egyházban – összegyűlt tanítványainak fedi föl beszéde titkos értelmét. A búza és a konkoly együttes jelenléte az Egyházban nyilvánvaló az egész világ előtt, de csak közvetlen tanítványai, elkötelezett követői tudják ennek értelmét fölfogni, és a jelenséget helyén kezelni. „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

A példabeszédben szereplő fölháborodott szolgák purista, bosszúálló buzgalma állandó kísértés az aratás munkásai számára, miközben a világ fiai gyűlölködve fenekednek a babiloni szajhának kikiáltott Egyház ellen. Sem a kritikus és értetlen világ méltatlankodása, sem pedig a „mennydörgés fiainak” hirtelensége nem megoldás. Ennek a gondolatnak sajnos szomorú aktualitást kölcsönöznek a manapság egyre szaporodó nyilvános és vétkes hanyagsággal félrekezelt botrányok.

El kell fogadnunk, hogy az Egyháznak két arca van: Krisztus Misztikus Teste a világ megszentelésének csalhatatlan eszközeként szent és feddhetetlen, de egyes tagjaiban esendő. Isten kegyelmét mi mindnyájan törékeny cserépedényben hordozzuk (vö. 2 Kor 4,7). Az Újszövetség választott népe még földi zarándokútját járja, amely a kísértések, megpróbáltatások, elbukások és megtérések időszaka. A földi Egyház a küzdelmek, a tusakodás Egyháza, és ebben a háborúban vannak vesztes csaták. Egyéni végzetünk csak akkor dől el véglegesen, mikor a halál lekaszabol bennünket, mint az aratásra érett búzát, de a teremtés közös sora is csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha Istenünk – ígérete szerint – új eget és új földet alkot a világ végezetén.

Gyermekkorunk katekizmusának egyik legelső és legalapvetőbb kérdése, hogy vajon Isten miért engedi meg a rosszat. S íme, a választ részben a mai evangélium ihlette: a rossz és a bűn is alá van rendelve az isteni Gondviselésnek. Az Isten nem hagyja magára az ő veteményét, nem nézi szenvtelenül a konkolytól fulladozó búzát. A világosság fiainak hatására sokan megtérnek; az isteni kegyelem képes arra az egyedülálló csodára, hogy az ártalmas gazból egészséges haszonnövényt formáljon. Ugyanakkor a gonosz emberek által okozott szenvedés és botrány is szolgálhatja az igazak javát, amennyiben a türelem és szeretet erényeinek gyakorlása révén még tökéletesebbekké válnak. A történelem megannyiszor tanúskodik róla, hogy az igaz lelkek olykor éppen a gonoszság emésztő tüzeiben tisztulnak meg és edződnek keményre. Ha az aratás Ura hallgat a kíméletlen szolgákra, vajon ma a választottak dicső közösségében ünnepelhetnénk-e Szt. Ágostont és Szt. Ignácot, vagy tündökölhetne-e Szt. Margit és Szt. Teréz életpéldája a legtisztább arany ragyogásával?

Kedves Testvérek! Ez a példabeszéd nemcsak tanítás, hanem egyben fölhívás is, hogy mi, keresztény hívek, akiknek fülünk van a hallásra, gyakoroljuk a türelmet és az irgalmasságot mindenkivel szemben. Legyünk könyörületesek a bűnösökkel, mert az ítélet Istenre tartozik, és mert a Gondviselő Isten tervébe nem láthatunk bele, de legyünk egyben kíméletlenek a bűnnel. Ez a fajta határozottság, bár a világ szemében faragatlanságnak, tapintatlanságnak látszik, tökéletesen összeegyeztethető a türelemmel. Az Angyali Doktor, Aquinói Szt. Tamás a türelmet úgy értelmezi, mint a lelki erősség, azaz bátorság sarkalatos erényének szükséges részét. Mert nem az a türelmes, aki menekül a bajok elől, aki a bűnnel és megpróbáltatásokkal szembesülve gyáván visszakozik, hanem aki nem adja át magát a sors mostohasága által kiváltott kártékony szomorúságnak. A türelem tehát a lélek állhatatossága, amely által képessé válik arra, hogy összezavarodás nélkül viselje el az elháríthatatlan bajt, és ha értelmes, erkölcsös lehetősége nyílik az elhárításra, nem habozik akár szembeszállni vele. Ne feledjük Isteni Mesterünk tanítását: „Az ember a türelem által birtokolja lelkét.” (Lk 21,19)

A mai evangéliumi szakasz végső tanulsága az, hogy a folyamatos küzdelemben élő Egyháznak meg kell tanulnia figyelmét osztatlanul arra a Messiásra szegezni, aki a lelket nem elveszteni, hanem megmenteni jött, s aki megfeddte indulatos tanítványait, amikor azok a hitetlen szamaritánusokra le akarták hívni a tüzes istennyilát, hogy eleméssze őket (vö. Lk 9,51-56). „Azt mondja az Úr: az én gondolataim a békesség gondolatai és nem a bosszúállásé.” (vö. Jer 29,11; a pünkösd utáni 23. vasárnap introitusa) A mi Istenünk hosszantűrő és nagyirgalmú Isten, aki ugyan elvárja tőlünk az állhatatosságot, de az ítélkezést, a végső igazságszolgáltatást fönntartja magának. Ha a hívő lelket olykor meg is kísérti a keserűség az Egyházon belül tapasztalható igazságtalanságok és bűnök miatt, a lélek erősségéből fakadó türelemmel kell azokat elviselnie saját üdvének javára, s egyúttal bizton meríthet vigasztalást Krisztus Urunk ígéretéből: „Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek… Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában.”

Homília a vízkereszt utáni IV. vasárnapra (Róm 13,8-10; Mt 8,23-27)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A vízkereszt meghatározó evangéliumi eseményeiben, azaz az ünnepkör saját misztériumaiban – a napkeleti bölcsek hódolatában, a gyermek Krisztus templomi jelenésében, a Jordánban való megkeresztelkedésben és a kánai bor-csodában – egytől egyig a Messiás mennyei Atyával egylényegű istensége és ebben az isteni természetben osztatlanul gyakorolt végtelen hatalma nyilatkozik meg. Ezeknek a nyilvános epifániáknak, Úr-jelenéseknek sorát gyarapítja a mai evangélium, hiszen Krisztus Urunk a teremtett világ zabolátlan erőinek is parancsol, midőn lecsendesíti a vihart, és szavára elülnek a Tibériás-tó félelmetes hullámai.

Aki ismeri a Szentföld éghajlati adottságait és földrajzát, az tudja, hogy itt nem lelki vagy teológiai mondanivalóhoz igazított mondvacsinált történetről van szó, hanem olyan jelenségről, amely kifejezetten gyakorinak számít a Galileai tavon. A tengerszint alatti mélységben feszülő víztükröt a környező, akár 300 méter magas dombokról lezúduló, eltérő hőmérsékletű viharos erejű szelek gyakorta korbácsolják föl. E hirtelen támadó erős légáramlatok elől, aki csak teheti a nyugati part nyugodtabb vizei felé navigál, de még inkább, a kikötők oltalmába menekül. Egy ilyen tomboló szélvész szolgált tehát alkalmául annak a csodának, mellyel a Messiás megmutatta a teremtett természet fölötti föltétlen uralmát. Hiszen ha az Isten az ő Igéjével hívta létbe ezt a világot, ha „mindenek őáltala lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3), akkor a természet erői, a világegyetem törvényei engedelmességgel tartoznak neki.

Most mégsem az Üdvözítő istenfiúi lényének kinyilatkoztatásáról szeretnék beszélni, hanem arról, amit az Anyaszentegyház egyetemes liturgikus öröksége és az Egyházatyák írásai is világosan kifejeznek. Krisztus a mai evangéliumban úgy jelenik meg, mint az új és tökéletes Noé, aki bárkájában, az Egyházat szimbolizáló hajóban állva lecsendesíti a lázadó és hiábavalóságnak alávetett természet erőit, hogy az igazaknak szabadulást szerezzen és megmentse őket a biztos pusztulástól. A Krisztus és Noé között húzódó párhuzam már az Újszövetség lapjain, elsősorban Péter apostol leveleiben megjelenik (2 Pét 2,5; 1 Pét 3,20). Sőt, Lukács evangélista tanúsága szerint maga a Messiás figyelmezteti imígyen tanítványait: „És miként Noé napjaiban történt, úgy leszen az Emberfiának napjaiban is.” (Lk 17,26)

Ezek után érthető, hogy minden liturgia anyjának, a húsvéti vigíliának olvasmányaiban is találkozunk ezzel az utalással: a második jövendölés idézi föl számunkra a vízözön eseményeit, hogy azután a keresztség fürdőjében fölismerjük annak kegyelmi beteljesülését. A víz ereje elpusztítja a bűnt és a bűnöst, de az isteni kiválasztás és könyörület által egyszersmind az igazak menekülésére is szolgál. Mert az Újszövetség bárkájában, vagyis az Egyházban, a szentek átvészelik a történelem hullámait, elkerülik a bűnök által kiprovokált isteni harag és igazságos ítélet vészterhes áradatát. Tertulliánus (~†220) a keresztségről szóló művében az evangéliumi bárkát az Egyházzal azonosítja, amelyet a világ tengerén ugyan folyamatosan háborgatnak az üldöztetések és a kísértések hullámai, de az a Megváltó Isten-ember jelenléte és üdvözítő hatalma miatt soha alá nem merülhet (De baptismo 12).

A keresztény nyugat nagy pátriárkája, Szt. Ágoston pedig így ír az Isten Városa című könyvében: „Kétség sem férhet hozzá, hogy [Noé bárkája] az evilági zarándokútját járó Isten Városának, azaz az Egyháznak szimbóluma, melyet azon fa által mentett meg, amelyre fölfüggesztették az egyetlen közvetítőt Isten és ember között, az ember Krisztus Jézust (1 Tim 2,5). A bárka méretei: hossza, magassága és szélessége az emberi testet idézik, amelynek valóságában Krisztus meghirdettetett, mint az emberekhez eljövendő; és el is jött… Az ajtó [például], melyet [a bárka] oldalán nyitottak nyilvánvalóan az a seb, melyet a Keresztrefeszített oldalán a lándzsa ütött… A bárka építésére vonatkozó minden részlet az Egyház vonásait jelzi.” (De Civitate Dei XV:26, és még részletesebben: Contra Faustum XII:14-17)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakasznak, illetve a hozzá kapcsolódó misztagógikus és patrisztikus magyarázatoknak az a tanulsága, hogy bárminemű megpróbáltatások érnek minket, a történelem viharai akármilyen vészjóslóan is dobálják Péter bárkáját, az Egyház hajóját, azért nem a víz az Úr, hanem az Emberfia, aki Egyházát soha el nem hagyja, és az Atyával közös isteni hatalommal parancsol a természet lázadó erőinek. A keresztség fürdőjében részesülve és hitünk által osztozunk abban a győzelemben, amit Krisztus Urunk mindnyájunk nevében a világ, a bűn és a halál fölött aratott.

Ha úgy tűnik, hogy fejünket szinte elborítják a hullámok, ha olykor recsegnek-ropognak az Egyház gerendái, Krisztus szava akkor is visszhangozzék lelkünkben: „mit féltek, kicsinyhitűek?” Ő parancsol a szeszélyes szeleknek, a dühösen habzó tenger engedelmeskedik neki. Garantálja az Egyház hajójának indefektibilitását, azaz elsüllyeszthetetlenségét: mert ígérete szerint Péter bárkáján a pokol kapui sem vesznek erőt (vö. Mt 16,18). Mindenféle veszedelemtől fenyegetve állandó kísértésünk a kétségbeesés; néha bizony Egyházunk mostoha anyának tűnik, akit méltatlan gyermekeinek és gondatlan pásztorainak vétkei súlyosan megterhelnek, de Krisztus megnyugtató erélyes szavaira: „nagy csendesség lőn”. Olyan csendesség, amelyben csakis a kegyelemben megerősített, természetfölötti békességet megízlelt lélek részesülhet. Ez a csendesség az imádás megnyugvása, az istentisztelet rendjében átélt isteni jelenlét nyugalma. A szentmiseáldozat fölajánlása a legkiválóbb alkalom arra, hogy ezt a csendességet – amely egyben a Keresztrefeszített látványára világot beborító döbbent csendet és a Nagyszombat győzelmes nyugalmát is magában foglalja – magunkba szívjuk, és mindenhová magunkkal hordozzuk.

Homília Kiskarácsonyra (január 1.)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A Julius Cézár által Kr. e. 45-ben bevezetett Julián naptár szerint ma, január 1-én van a polgári esztendő első napja. Ehhez a naphoz – csakúgy, mint mostanság – az antik világban is erkölcsileg feslett, kicsapongó mulatságok kapcsolódtak, s ezek ellensúlyozására illetve ezekért engesztelésképpen az Anyaszentegyház sok helyen böjtöt rendelt el és külön fogadalmi miséket mondatott a bálványimádás fertője ellen. Más liturgikus szokás azonban nem köthető a polgári év első napjához, hiszen az Egyház nem a világi értelemben vett időszámítás szerint értelmezi a történelmet, hanem a megtestesült Istenfiú megváltói művének fényében. A liturgikus év valódi mérföldkövei, igazodási pontjai Krisztus Urunk nagy kegyelemszerző, elevenítő misztériumai. Ennek a sajátosan keresztény szemléletnek megfelelően tehát a mai ünnep az Üdvözítő Istenembernek és az Ő makula nélkül való, kegyes Szülőjének titkait idézik meg számunkra.

(1) Január első napja elsősorban karácsony nyolcadának lezárása, a csodálatos betlehemi születés oktávája. A magyar nép ajkán évszázadokon keresztül egyszerűen csak kiskarácsonyként élt. Ma még egyszer, teljes ünnepélyességgel fölfrissítjük a Megváltó születése által ébresztett lelki örömöket, dicsérjük a magasságbeli Istent, aki Krisztusban egészen a földig, a mi korlátolt emberi létünkig hajolt, és meghirdetjük az Istennel kiengesztelődött lelkiismeret békéjét minden jóakaratú embernek. Az Anyaszentegyház liturgiája szövegszerűen is újra elénk tárja a megtestesülés éjszakájának misztériumát: a karácsony éjjeli mise szentleckéjét olvastatja, a mai ünnep introitusát, gradualéját, offertoriumát, communióját pedig egy az egyben a karácsony főmiséjéből veszi át.

Az Isten végtelen szeretetével és irgalmával szembesülő meglepett embert mintegy fölrázza a hitetlenkedés kábulatából: „Ne légy hitetlen, hanem hívő; valóban gyermek született nékünk, és Fiú adatott nékünk, aki külsejét tekintve ugyan hozzánk hasonló, de az egész világegyetem uralma az ő vállain nyugszik!” Nem álom ez csupán, nem a megváltás után áhítozó emberiség délibábja, hanem hús-vér valóság. A kiskarácsony egy újabb lehetőség arra, hogy a jászolba fektetett újszülöttben fölismerjük azt, aki az Atyától született az idők kezdete előtt, hogy még egyszer keblünkre szorítsuk – mint egykor az agg Simeon – a várva-várt Megváltót, akit az Atya minden nép előtt kinyilatkoztatott a pogányok megvilágosítására és Izráel dicsőségére.

(2) Természetesen az Atyaisten Örök Igéjének testi születése teljességgel elválaszthatatlan attól az alázatos názáreti Szűztől, aki – mint Éva leszármazottja és az ősbűn eltiprója – az egész emberiség nevében kimondta igenjét Isten üdvözítő tervére. A mi Istenünk kezdettől fogva úgy rendelte, hogy ennek a tisztaságos leánynak föltétlen hite és bátor beleegyezése legyen a mi megváltásunk reményteljes hajnala. A Malakiás próféta által megjövendölt „szövetség angyalát” (vö. 3,1) Mária saját méhében, mint az új és örök testamentum frigyládájában hordozta, így vált az ő szeplőtelen teste az isteni és emberi természet csodálatos egyesülésének nászházává.

A karácsony misztériuma Isten üdvözítő szándéka szerint egyszer s mindenkorra összeforrt Mária istenanyaságának fönséges titkával. Nincs krisztológia az Istenanya üdvtörténeti szerepének tisztázása nélkül, mint ahogy máriológiáról is hasztalan beszélni, ha nem válik azonnal nyilvánvalóvá: Boldogasszony anyánk minden kegyelmi kiváltsága abból ered, hogy a Megtestesült Istenfiú anyja lett. A római egyház ezt a szükségszerű összefüggést fölismerve a mai napon a názáreti Szűz tiszteletére egy második misét is celebrált a betlehemi barlangot jelképező Santa Maria Maggiore bazilikában. Ennek az ősi hagyománynak nyoma, hogy a mai mise könyörgései (collecta, complenda) megegyeznek a karácsonyi időszak fogadalmi Mária-miséinek saját imádságaival.

(3) A keresztény keleten ugyanakkor ezen a napon már nagyon korán az Úr körülmetélésének ünnepét tartották, s ezt a szokást a nyugati egyház is átvette a 6-7. században. Az ősatyánkkal, Ábrahámmal kötött szövetség alapján (Ter 17,9-12) és a mózesi törvény előírása szerint (Lev 12,3) a választott nép fiait a születéstől számított nyolcadik napon előbőrüktől meg kellett fosztani, hogy ez legyen a jele az Isten és az üdvösség ígéretét hordozó nép között létrejött szövetségnek. Ezt a szövetséget jött beteljesíteni, végérvényesen és egyetemesen megújítani a Megtestesült Istenfiú, aki egy lett közülünk, aki magára vette az emberiségnek minden terhét, beleértve a törvény igáját is.

Az egyházatyák és a lelki írók ezt az eseményt úgy értelmezték, mint a Megváltó valóságos emberségének nyilvános bizonyítékát, az Ő tökéletes fiúi engedelmességének cselekedetét. Egyúttal ez volt az első alkalom, midőn a mi irgalmas Üdvözítőnk vérét hullatta értünk, jelezvén, hogy íme megkezdődött a bűnök megváltásának nagy műve, amely a kereszthalál engesztelő áldozatával lesz majdan teljessé. Szt. Pál apostol tanítása, hogy ennek szükségképpen így kellett történnie, hiszen „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat!” (Zsid 9,22)

1974-ben VI. Pál pápa „Marialis cultus” kezdetű apostoli buzdításával gyakorlatilag újraírta ezt az ősi ünnepet, amely az új misekönyv megváltozott szövegeivel együtt mintegy új tartalmat is kapott. Pontosabban szólva: szinte nyomtalanul eltűnt belőle az újszülött Krisztus körülmetélésének és a karácsony nyolcadnapi liturgikus újraélésének motívuma. E nap lényegében Mária Istenanyaságának ünnepévé lett, amely a három ősi mondanivaló közül talán a legkevésbé volt hangsúlyos, s ebben a minőségben a XI. Piusz pápa által eredetileg október 11-re datált, azonos tartalmú ünnep szerepét vette át. Mindazonáltal lelkileg igen hasznos és hitünk szempontjából biztosan épületes, ha nem feledkezünk el a keresztény kelet és nyugat eredeti mondanivalójáról, amit az ünnep kora középkori megalapításával az Egyház híveinek emlékezetébe kívánt vésni.

Ha az ember nem csupán azért jön el a templomba, hogy teljesítse, letudja misehallgatási kötelességét, vagy éppen alkalma nyíljon az eucharisztikus színek alatt személyesen is találkozni Krisztus Urunkkal, hanem értő figyelemmel és nyitott lélekkel átelmélkedi az Egyház istentiszteleti rendjének tanítását; ha egyszersmind megérti, hogy a liturgián keresztül szentségi módon megújul, gyümölcseiben elérhetővé válik Krisztus megváltó misztériuma, akkor nem csodálkozik azon, hogy az Egyház egyetlen ünnepben hitünknek egyszerre több vetültét is megjelenítheti. Karácsonykor hármas születést ünneplünk, ma születést, körülmetélést, és a mindkettő hátterében álló Szűzanyát, Vízkeresztkor pedig majd a mágusok hódolatát, a Jordánban való megkeresztelkedést, és a kánai menyegzőt. A katolikus hit igazságai összefüggő egészet alkotnak; a Mennyei Atya Krisztusban, mint Főben foglalt össze mindent, mert Ő az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Neki, a béke fejedelmének, a nagy határozat hirdetőjének legyen dicséret, hála és áldás mindörökkön-örökké. Ámen.

Homília Mindenszentek ünnepére

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent Ágoston a húsvéti időszakban évről évre előszeretettel prédikált híveinek arról a Krisztus Urunk föltámadása után történt csodálatos halfogásról, melyben a tanítványok éppen 153 jókora halat emeltek ki hálójukban a Galileai tó vizéből (Jn 21,1-14). A helyi közösség már nagyon jól ismerte ezt az evangéliumi történetet, mégis minden évben érdeklődve várta a jellegzetes héber számmisztikára alapozott „nyakatekert” magyarázatot. Hasonlóképpen a VII. század derekán kialakult Mindenszentek ünnepe is kiváló alkalmat biztosít arra, hogy a számok különleges jelentéséről és jelentőségéről beszéljünk az Anyaszentegyház liturgiájában.

A mai szentleckében Szent János apostol titkos Jelenéseit hallottuk, és Isten kiválasztott szolgáinak számáról van benne szó. Isten angyala száznegyvennégyezer választottat jelölt meg homlokán; Izráel minden törzséből 12 ezret. De miért éppen 12 ezret? Egyrészről, mert Jákob pátriárkának éppen 12 fia volt: Júda, Ruben, Gád, Áser, Neftáli, Manassze, Simeon, Lévi, Isszakár, Zabulon, József és Benjámin, s tőlük származik Izráelnek, a választott népnek 12 törzse. A 12-es szám a biblikus szövegkörnyezetben mindig a teljességet, a kiteljesedést, az összesített egészt jelenti. Az ezres szorzó pedig azért szerepel a jánosi látomásban, mert az ezer általában olyan meghatározhatatlan sokaságot jelöl, melyet a számolatlan nagy tömeggel azonosítunk. Pontosan ezért van az, hogy a hétköznapi nyelvben gyakran hallunk ilyen és hasonló kifejezéseket: „ezer bocsánat” vagy „ezer köszönet”.

A 12 ezer tehát a teljességet, a kerek egészet hivatott számunkra megidézni, melyet még meg is szorzunk a számtalan sokasággal – vagyis egy olyan tömeg jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyet képtelenség lenne összeszámolni. Ha pedig ezt a hatalmas számot még meg is szorozzuk 12-vel, akkor vajon mit kapunk? „Hallottam a megjelöltek számát” – írja a patmoszi látnok – „144 000 megjelölt Izráel fiainak valamennyi törzséből.” Ez a szimbolikus szám, az ókor emberének fölfoghatatlan, óriási tömeget jelentett; a szentek közösségét, melyet Isten egybegyűjtött a föld minden szegletéből, a teremtés kezdete óta. Egy olyan nagy sereget, „melyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből és néptörzsből és népből és nyelvből.”

Ehhez kapcsolódik a római (ún. első) kánonban megörökített szentek száma. Tudjuk, hogy a nyilvános bazilikális római liturgia kezdeteitől fogva egészen 1970-ig, a római rítus egyetlen misekánont ismert, amelynek klasszikus, ránk hagyományozott formájában a szentek két fölsorolása is megtalálható. Az első listában 12 apostol szerepel (Péter és Pál, András, Jakab, János, Tamás, Jakab, Fülöp, Bertalan, Máté, Simon és Tádé,), majd 12 Rómában kiváltképp tisztelt vértanú (Linusz, Klétusz, Kelemen, Szixtusz, Kornél, Ciprián, Lőrinc, Krizógonusz, János és Pál, Kozma és Damján). De miért éppen ezek a szentek és miért éppen kétszer tizenkettő? Valójában a nevek kiválasztása egyáltalán nem esetleges, mert ezek a szentek minden egyház tanítójának és fejének, a római egyháznak saját és kedvelt szentjei (s ez alapján azonosítható be liturgiánk, mint jellegzetesen római liturgia, amit az apostolfejedelmek által alapított anyaegyháztól örököltünk). A kétszer tizenkettes elrendezés pedig arra utal, amit a jelenések könyvében olvastunk. 12-szer 12 ugyanis 144, a római misekánon tehát ezzel a finom utalással jeleníti meg számunkra a szentek leírhatatlan számú közösségét.

A szentek második listájában, melyet a pap a konszekráció után olvas föl, Keresztelő Szt. János szerepel először. Ennek két oka is van: (1) egyrészről Róma katedrálisa, azaz a pápa saját széktemploma nem a vatikáni Szt. Péter bazilika, hanem a lateráni Szt. János bazilika, amely éppen a Keresztelő tiszteletére lett fölszentelve, (2) másodszor pedig Krisztus előfutárának az ősi hagyomány szerint kiemelt tisztelet jár a szentek között, hiszen az isteni Mester saját tanúsága szerint: „Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11) A Keresztelő után tehát, aki az Istenszülőt követően első a szentek között, a fölsorolásban hét férfi (István, Mátyás, Barnabás, Ignác, Sándor, Marcellin és Péter) és hét női szentet találunk (Felicitász, Perpétua, Ágota, Luca, Ágnes, Cecília és Anasztázia).

A hetes szám pedig – hasonlóan a 12-höz – a tökéletességet, a teljességet jelenti. Ezért a misekánon második fölsorolása, csakúgy mint az első, a szentek közösségét, egy számokban kifejezhetetlen nagy sokaságot hivatott megjeleníteni. A mai ünnep értelme is ez: a liturgikus naptárban rengeteg szent ünnepét megtaláljuk, sokukat azonban csak a római martirológium említi meg, s vannak olyanok is, akikről az Egyház istentiszteleti rendje külön nem emlékezik meg, sőt van számtalan ismeretlen szent is – pontosabban olyan üdvözült, akiknek nevét csak Isten ismeri (de Ő öröktől fogva).

A szentmisében, a krisztusi keresztáldozat vértelen megújításakor – a küzdő és tisztulásban szenvedő egyház mellett – jelen van a teljes megdicsőült egyház is; számolatlanul vesznek bennünket körül az angyalok és a szentek. A Katekizmus így magyarázza ezt a misztériumot: „Azok tehát, akik (a liturgiát) ünneplik, a jeleken túl, már most az égi istentiszteletben vesznek részt, ott, ahol az ünneplés csupa közösség és ünnep.” (KEK 1136) Manapság igen elterjedt vélemény az, hogy mi, akik itt ülünk, vagyunk a liturgia ünneplésének legfőbb alanyai, valójában ez nem így van. A szentmisében ugyanis Isten szent angyala viszi el a legszentebb áldozatot a mennyei oltárra, az isteni Fölség színe elé (Supplices Te rogamus), és vele együtt misztikusan mi is kilépünk önmagunkból, bebocsátást nyerünk a mennyei szentélybe, egy természetfölötti valóságnak leszünk kivételezett részesei.

A Katekizmus nagyon szépen és egészen pontosan meghatározza, hogy kik ennek a mennyei liturgiának tevékeny résztvevői: „Szent János Apokalipszise, melyet az Egyház liturgiájában olvasunk, elsősorban kinyilatkoztatja nekünk az égben fölállított trónust; és a trónon ülőt: ’az Urat’ (Iz 6,1). Azután ’az ott álló, mintegy megölt Bárányt’ (Jel 5,6): a megfeszített és föltámadt Krisztust, az igazi sátor egyetlen Főpapját, Őt, aki ’áldozó és áldozat, elfogadó és ajándékozott’. Végül ’az élő víz folyóját, (...) mely kristálytisztán fakad Isten és a Bárány trónjából’ (Jel 22,1), s amely a Szentlélek egyik legszebb szimbóluma. A Krisztusban ’újra összefoglaltak’ részt vesznek Isten dicsőítésének szolgálatában és tervének megvalósításában: az égi hatalmasságok, az egész teremtés (a négy élőlény), az Ó- és Újszövetség szolgái (a huszonnégy vén), Isten új népe (a száznegyvennégyezer, főként az ’Isten Igéje miatt’ vértanúkká lettek (Jel 6,9) és Isten szentséges Anyja (az Asszony; a Bárány Menyasszonya), és végül ’egy hatalmas sereg minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, akiket megszámlálni senki sem tudott’ (Jel 7,9). Ebben az örök liturgiában részesít minket a Szentlélek és az Egyház, amikor a szentségekben az üdvösség misztériumát ünnepeljük.” (KEK 1137-1139)

Mindenszentek ragyogó ünnepe a mi végső sorsunknak, a beteljesült üdvösségnek ezt a lenyűgöző és dicsőséges látomását tárja elénk: a szentek megszámlálhatatlan seregét a mennyei liturgia közösségében. Fohászkodjunk bizalommal a könyörületes Istenhez, hogy a mai misében előre megízlelhessük azt a fogyhatatlan örömöt, melyben a választottak a megdicsőült Krisztus menyegzős asztaláról részesülve osztoznak.