Megjelent az új "Miles Christi"

A szent Tetragrammot nem szabad kiejteni!!!

Csupán egy emlékeztető arra, hogy a Katolikus Egyház folytonos, egyértelmű és hivatalos tanítása szerint Isten Mózesnek kinyilatkoztatott legszentebb nevét, vagyis az ún. szent Tetragrammot (YHWH) nem szabad az emberi ajkaknak kiejteni. Éppen ideje, hogy ezt mind a teológiai fakultásokon (különösen a szentírástudományi tanszékeken), mind a szentimentális és vajmi kevés vallási vagy zenei értéket képviselő vallási popzenében tudomásul vegyék. Kiváló alternatívákat lehet találni; ilyen pl. a judaisztika szakos barátom által ajánlott "ha Shem", azaz, "a Név". Ősi zsidó hagyomány...

"A név, amely mindent magába foglal, Isten Fiának az a neve, amelyet megtestesülésében kapott: a JÉZUS név. Az isteni név emberi ajkak által kimondhatatlan, de amikor Isten Igéje felveszi emberségünket, nekünk megadja nevét és segítségül hívhatjuk: 'Jézus', 'YHWH megszabadít'." (A Katolikus Egyház Katekizmusa, # 2666)

"Az emberemlékezetet meghaladó hagyomány értelmében, amely már a fent említett Septuaginta fordításban is jelentkezik, a mindenható Isten nevét, amelyet héberül a szent tetragram, latinul pedig a Dominus 'Úr' szó fejez ki, minden népnyelvben egy ezzel egyező jelentésű szóval kell visszaadni." (Liturgiam Authenticam, # 41, c. -- Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció: Instrukció a népnyelvek használatáról a Római Liturgia könyveinek kiadásaiban; 2001. március 28.)

"A pusztán filológiai megfontolásokon túl, ott van még az Egyház hagyományához való hűség: a kezdetektől fogva a szent Tetragrammot keresztény környezetben nem ejtették ki, de nem is fordították le egyetlen nyelvre sem, amelyekre a Szentírás le lett fordítva." (Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció instrukciója az Amerikai Püspökök Konferenciájához, 2008. június 29.)

P.S.: A legutóbbi és legfrissebb tanítóhivatali állásfoglalást (ami történetesen elsősorban a Szentírás liturgikus használatára vonatkozik) ajánlom figyelmébe pl. a Szent István Társulat-féle Biblia fordítóinak és kiadóinak (lásd, Kiv 3, 15-16).

Gondolatok Áldozócsütörtökre, az Úr Mennybemenetelének ünnepére (ezévben: május 1.)

I. Krisztológiai jelentőség

1.) Krisztus embersége földi zarándokútja során

Krisztus embersége valóságos (Zsid 2,17), mégsem pontosan olyan, mint a miénk, mert tökéletesen bűntelen (Zsid 4,15), el van telve kegyelemmel és dicsőséggel (Jn 1,14), benne rejtezik a bölcsesség és tudás minden kincse (Kol 2,3), és benne lakik az istenség teljessége testileg (Kol 2,9). Ez szükségszerű következménye annak, hogy bár embersége valóságos, teljes és tulajdonságaiban nem keveredik isteni természetével, mégis a Fiú isteni személyéhez való egyedülálló közelsége miatt embersége maradéktalanul eltelik a kegyelem teljességével. Benne a kegyelem mintegy belső és természetes forrásból fakad, hiszen embersége a második isteni Személyben „áll fönn” (subsistit). Az Atyák szerint Krisztus hyper anthropon anthropos (Hitvalló Szt. Maximusz, Damaszkuszi Szt. János: az átlag ember fölé emelt ember).

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mi a „megistenített embert” imádjuk, hanem inkább az „emberré lett Istent.” Valójában a világi humanizmus éppen a megtestesülés titkának „fejre állítása”, reverziója!

A skolasztikus teológusok nyelvezete ugyanezt a titkot úgy írja le, hogy az Isten-ember földi életében simul viator et comprehensor (egyszerre földi zarándok és a boldogító színelátás élvezője), ami annyit jelent, hogy bár fogantatása első pillanatától kezdve mindent és mindenkit fölülmúlóan eltelt kegyelemmel, isteni erényekkel, a Szentlélek ajándékaival, „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért” mégis úgy lett ember, hogy elfogadta a földi zarándoklét behatároltságát, sőt a romlott emberi természet olyan tulajdonságait is, amelyek egyrészt nem voltak összeegyeztethetetlenek kegyelmi gazdagságával, másrészt szükségesek voltak az üdvösség árának megszerzéséhez, azaz a kereszthalálhoz. Bár bűn nem volt benne, s így a bűn által megromlott emberi természet sebzettségét sem kellett volna magára vennie, mégis szükség volt arra (illő és üdvös volt), hogy emberi természete szerint szenvedni tudjon (mind testileg, mind lelkileg), és halálra adja magát. Erre végtelen emberszeretete (az isteni filantrópia) és az Atya iránti föltétlen emberi engedelmessége ösztönözte.

2.) Krisztus fölmagasztalása kereszthalálát követően

Fil 2,6-9 (Lat. et propter quod, Gör. dio kai = ez okból, amiért is). Krisztus kereszthalálával kiérdemelte azt, ami már egyébként is kijárt neki titokzatos fogantatásának első pillanatától kezdve: azaz a fölmagasztalást és végső megdicsőülést emberi mivoltában is. Föltámadt és megdicsőült teste immár nem képes a szenvedésre, a halálra; elhagyta minden nehézségét, amit a megváltó kereszthalál miatt vállalt magára. Ám a föltámadás után még rejtőzködik kissé, Magdolnának megtiltja, hogy megérintse (Jn 20:17), az emmauszi tanítványok előtt rejti valódi identitását (Lk 24,15-16) az apostolok kétkedése miatt néhány falatot megoszt velük (Jn 21,15). Ezt mind azért teszi, hogy föltámadásának és megdicsőült testének valódiságát bizonyítsa a tanítványok előtt. Ám ez az időleges rejtőzködés véget ér a mennybemenetellel. Átszellemült (az Egyházatyák sajátos nyelvezete szerint átistenült) emberségének dicsősége teljes valóságában nyilatkozik meg a mennybemenetelkor. A mennybemenetel tehát nem elrejtőzés, hanem MEGNYILATKOZÁS. Valójában Krisztus nem eltűnik a tanítványok szeme elől (fizikailag talán), hanem kinyilatkoztatja Isten-emberségének teljes és megdicsőült formáját. Az Ascensio nem a szomorú búcsúzkodás ünnepe, vagy az elválásé. Krisztus nem eltávozik, hanem megmutatkozik. Ez nem a Megtestesült Isten elszakadása tőlünk, hanem valóságos EPIFÁNIA (Isten-nyilatkozás).

II. Üdvtörténeti jelentőség

„Atyám házában sok lakóhely vagyon. Máskülönben megmondottam volna nektek; mert megyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,2-3)

1.) A misztérium kinyilatkoztatás arra nézve, hogy mivé leszünk (ill. lehetünk) a kegyelemben való részesedés által.

Mert ő a személyes egység (unio hypostatica) által az Atyának természetes Fia emberi természete szerint is, és a kegyelemi teljesség benne belülről, isten-emberi lényének valóságából fakad. Mi azonban, amennyiben a kegyelem által hozzá hasonulunk, Istennek nem természetes, csak fogadott gyermekei lehetünk (Rom 8,15, 23; 9,4; Gal 4,5; Ef 1,5), akikben ugyan valóban gyökeret ver a kegyelem, de nem mint saját magunkból fakadó valóság, hanem mint amit tőle, a benne való részesedés arányában nyerünk el, ki nem érdemelt ajándékként. Kinyilvánítja tehát nekünk azt, hogy mi azzá válhatunk a kegyelem rendjében (per participationem), ami ő természete szerint (per naturam). Ezután kellene szüntelenül vágyódnunk, ez a perspektíva kellene, hogy motiválja mindennapi életünket. Ez a keresztény reménység lényege.

„Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együttesen sóhajtozik és vajúdik mind idáig. Sőt nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit; mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben s várjuk az Isten fiaivá való fogadást, testünknek a megváltását. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amiben remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát?” (Róm 8,22-25)

2.) Azt mondta, hogy helyet készít nekünk. Micsoda vígasztalás, hogy megdicsőülésével nem szűnt meg pártfogónk lenni, közbenjárni értünk!

KEK #661. Életének ez az utolsó mozzanata szorosan kapcsolódik az elsőhöz, vagyis a mennyből való alászálláshoz, amely a megtestesülésben történt meg. Csak az, aki az „Atyától jött”, tud visszatérni az Atyához, vagyis Krisztus. „Senki sem tud felmenni a mennybe, csak az Emberfia, aki a mennyből szállott alá” (Jn 3,13). A saját természetére hagyatkozva, az emberiség nem képes fölmenni az „atyai házba” (Jn 14,2), Isten életébe és boldogságába. Csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt a fölfelé vezető utat, „sőt reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy ahova ő a Fő és az Első érkezett, hozzá kapcsolódva mi is eljutunk”.

KEK #662. „Mikor majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32). A kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését, mert annak a kezdete volt. Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen papja, „nem emberi kézzel épített templomba lépett be (...) hanem a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9,24). A mennyben Krisztus folytonosan gyakorolja saját papi tisztjét: „mindörökké él, hogy közbenjárjon” azokért „akik rajta keresztül közelítenek az Istenhez” (Zsid 7,25). És mint a „jövendő javak főpapja” (Zsid 9,11), ő annak a liturgiának központja és legfőbb végzője, amely az Atyát dicsőíti a mennyben.

3.) A misztérium eszkatológikus jelentése; a végidőkre vonatkozó figyelmeztetés: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14)

„Galileai férfiak, mit álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek az égbe, úgy jő majd el, mint ahogy felmenni láttátok őt az égbe.” (ApCsel 1,11)

„De én az igazságot mondom: jobb nektek, hogy én elmenjek; mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jövend hozzátok; ha pedig elmegyek, el fogom őt küldeni hozzátok.” (Jn 16:7) A Megváltó ezen kijelentését magyarázva Szt. Ágoston (In Ioann. tract. 94, 4; PL 35:1869), és őt követvén Aquinói Szt. Tamás (ST III, q. 57, a. 1, ad 3), azt hangsúlyozza, hogy az apostolok túlságosan evilági, fizikai ragaszkodása Krisztushoz akadálya volt a Szentlélek eljövetelének. A Szentlélek kiáradása a szívekbe éppen ezt a kicsit földhözragadt szeretetet volt hivatva magasabb, természetfölötti szintre emelni, megtisztítani minden földi ragaszkodástól, mindentől, ami a lélek tekintetét elvonhatná a mennyei valóságoktól.

Természetesen Krisztus nem kárhoztatja az Apostolok őszinte baráti szeretetét, érthető emberi érzelmeit, de jelenlététnek „megvonásával” tulajdonképpen hitüket akarta megerősíteni (amely a nem látott dolgokra vonatkozik – Zsid 11,1), a végső beteljesedésbe vetett reményüket akarta megszilárdítani, szeretetüket akarta megtisztítani a csupán evilági ragaszkodástól. Ahogy a Tábor hegyi látomást sem lehetett meghosszabbítani (vö. Mt 17,1-13), de fontos szerepe volt a tanítványok megerősítésében, úgy most sem tarthatták maguk mellett az Üdvözítőt, mert szükségük volt arra, hogy a pünkösdi lángnyelvek kiégessék belőlük az evilági vigasztalások utáni vágyakozás salakját.

Három kívánság a Biblia évében

Méltóságos és Főtisztelendő Érintettek!

Ha már amúgy is a Biblia (nálam: Szentírás) éve van, vajon túl nagy kérés lenne, hogy a Káldi féle fordítás is megjelenjen könnyen kezelhető, egykötetes formában? Mondjuk a Tárkányi Béla által végzett ún. harmadik revízió (1862-65) alapján? Állítólag a vásárlók Bibliáért rohamozzák a könyvesboltokat; talán nem lenne olyan nagy ráfizetés.

Íme, a három kívánságom: légyszi, légyszi, légyszi!

Nahát-nahát. Meglepi.

Olyan útálatos dolog prófétának lenni. Babits szerint már Jónás is rühellte. Mindegy ... megint bejött. Az új "pro Iudaeis" imát mindenki útálja; úgy a megfeszült "tradícionalisták", mint a pán-keresztények és a zsidók.

A helyzet az, hogy ezt a szerencsétlen rendelkezést mostmár nyilván károsabb lenne viszavonni (pedig milyen jó lenne!). Mindenesetre ez jó lecke nekünk katolikusoknak. A tévedhetetlenség karizmája csak addig terjed, amíg a hitletétemény. Ha fegyelmi és politikai kérdésről, nem pedig hit és erkölcs dolgáról van szó, a kapitális melléfogás fájdalmas lehetőség. Jelen esetben kínos valóság.

Legyen már egyszer ez a lecke megtanulva, a keservit!

Az angolul tudóknak!

Atyámfiai!

Aki tud angolul, annak őszintén ajánlom azt a higgadt és informatív eszmecserét a "pro Iudaeis" könyörgés megváltoztatásával kapcsolatban, amit egy kedves cimborám blogján lehet olvasni.

http://www.exlaodicea.wordpress.com

"Audite hoc sacerdotes et adtendite domus Israël!" (Ozeás 5,1)

Megerősítést nyert az a korábbi "sajtópletyka", miszerint XVI. Benedek megváltoztatja a Nagypénteki szertartás könyörgésének szövegét a zsidók megtéréséért. Íme az új szöveg:

"Oremus et pro Iudaeis. Ut Deus et Dominus noster illuminet corda eorum, ut agnoscant Iesum Christum salvatorem omnium hominum.

Oremus.
Flectamus genua.
Levate.

Omnipotens sempiterne Deus, qui vis ut omnes homines salvi fiant et ad agnitionem veritatis veniant, concede propitius, ut plenitudine gentium in Ecclesiam Tuam intrante omnis Israel salvus fiat. Per Christum Dominum nostrum. Amen."

Mindenekelőtt le kívánom szögezni, hogy az új imádság szövegével tartalmilag nincs és nem is lehet bajom, hiszen a korábbi imádság lényegi mondanivalóját megőrízte. Tehát egyáltalán nem doktrinális, hanem pusztán liturgikus szempontból mondom, hogy rossz, nagyon rossz jel ez... Úgy tűnik, a jelenlegi "adminisztráció" sem képes ellenállni politikai lobbik nyomásának, és bizonyos mértékben föláldozza a "szerves feljődés és zavartalan folytonosság" elvét holmi kétes értékű "békülékenység" kedvéért. De miért is elhibázott ez? (1) Mert jelzi, hogy a liturgia tovább is ki van szolgáltatva az egyházpolitikának. (2) Ezentúl nincs garancia arra, hogy a jövőben nem kezdik el cenzurázni ilyen-olyan mondvacsinált, korszellemből fakadó indokokkal a liturgia bármely területét. (3) A régi liturgiát valóban lehetett volna (lehetne) jobbítani, gazdagítani, de a Vatikánban - a jelek szerint - némileg eltájolták magukat. (4) E rendelkezés fogadtatása nagyon negatív lesz, mind az orthodoxia, mind a a szélsőséges "tradícionalisták" körében. (5) Az ún. érintettek továbbra is ki fogják maguknak kérni, hogy nekik szükségük lenne megvilágosodásra, vagy Krisztus üdvözítőként való fölismerésére. Akkor most előrébb vagyunk?

Hová vezet az, ha nemcsak az Egyház évezredes litrugiáját, de a Szentírást magát elkezdjük szégyellni a világ előtt?! Mert tudni kell, hogy a régi ima nem volt más, mint egy egyszerű parafrázisa Szent Pál szövegének: 2 Kor 3,13-16! Minden tiszteletlenség nélkül és a köteles fiúi engedelmesség megtartása mellett mondom: ez bizony elkeserítő. Ugyanakkor azt mindenképp tisztázni kell, hogy az új oráció szövege is szentpáli parafrázis; a Róm 11,25-26 ihlette, amely végeredményben szinte szóról-szóra elismétli az 2 Kor 3,13-16-ban foglaltakat.

"Nem akarom, testvérek, hogy (saját bölcsességetekre hagyatkozzatok s) meg ne ismerjétek azt a titkot, hogy a vakság Izraelben csak részlegesen következett be, addig, amíg a pogányok egyetemessége be nem lép, s így majd egész Izrael üdvözül, amint meg van írva: Eljön a szabadító Sionból és elhárítja Jákobtól a gonoszságot. S ez lesz velük a szövetségem, amikor elveszem a bűneiket." (Róm 11,25-27)

Ez a szentírási részlet, mely minden kétséget kizáróan az új könyörgés szövegét ihlette, kifejezetten említi Izrael részleges vakságát (ami az Üdvözítőt illeti), és egyben kinyilvánítja, hogy "Jákobtól" kizárólag csak a Jézus Krisztus veheti el a "gonoszságot" és "bűnöket". A szentpáli idézet meglehetősen bonyolult egzegetikai szempontból, különösen, ami a "pogányok egyetemessége" és az "egész Izrael" kifejezések szabatos értelmezését illeti. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a Szentatya doktrinális értelemben semmilyen engedményt sem tett; Krisztus Urunk és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltát a rendelkezés egyáltalán nem érinti (lásd "Dominus Iesus" - 2000. augusztus 6.).

Ezt mindenképpen fejben kell tartani, mert ez leszereli mind a szélsőséges "tradícionalisták" epés bírálatait, mind az ún. "haladó", kritikátlanul és kényszeresen a korszellemhez igazodó "pán-keresztények" rajongását. Ismétlem: doktrinálisan nincs baj, az Egyház tanítása következetes és sértetlen maradt, de pont ezért bosszantó, hogy a liturgiát önkényesen átszabták, csak hogy egy olcsó verbális csavarral megenyhítsék az Egyház bírálóit (akiknek végeredményben nem a régi "pro Iudaeis" könyörgés volt a botránykő, hanem maga Krisztus - Róm 9,31-33!!!!!!!!!!!!!!!!!!).

Mindent összevetve azt mondhatom, hogy értelmiségiként és liturgikusan gondolkodó, hagyománytisztelő emberként meglehetősen zaklatott vagyok a történtek miatt, mindazonáltal katolikusként az "obsequium religiosum", avagy az "akarati és értelmi engedelmesség" szellemében fogok eljárni (vö. Lumen Gentium 25), még akkor is, ha "a csalatkozhatatlanság csak addig terjed, ameddig az isteni kinyilatkoztatás tartalma" (uo.), és jelen esetben közel sem "hit és erkölcs dolgáról" van szó, hanem pusztán egy (im)prudenciális, egyházpolitikai kérdésről. Azért jó, ha ezt mindenki fölfogja: itt csak a külső alkalmazkodás (konformitás) követelhető meg, a belső egyetértés (assensus fidei) nem.

(Végül az őszinteség megköveteli, hogy megjegyezzem: ezt a bejegyzést az első "zaklatott" változathoz képest kicsit átírtam. Utólag ugyanis szükségét láttam önmagam "moderálásának".)