Je suis dobszaysta

 A Példabeszédek könyvében olvassuk:

„Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje az összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlölködésnek, ideje a háborúnak, és ideje a békének.” (Péld 3,1-8)

Eddig az isteni kinyilatkoztatás. Ki vitatkozhatna, szállhatna szembe ezekkel az isteni igékkel? Nyilván én sem teszem, de azért néha annyira fárasztó újra és újra a „kiszakításnak, lebontásnak, sírásnak, eldobásnak, eltépésnek és háborúnak” oldalán találni magam! Néha olyan jó lenne ültetni, építeni, nevetni, ölelkezni, megőrizni, szeretni és békességben lenni! De mit tehet az ember, ha folyton provokálják?!

A legutóbbi váratlan és kéretlen provokáció Gável András ürmös, vitriolos tollából származik a vasarnap.hu oldalról.

Gável András - az arc az írás mögött

A cikk nem egyéb, mint páratlanul tapló, személyeskedő támadás egy köztiszteletben álló tudós, Dobszay László professzor ellen, aki már védekezni sem tud, hiszen közel 10 éve halott. Az indulatos írásban egy alapvető megkülönböztetésekre képtelen intellektus általánosításával mindenki „en bloc” le van „dobszaystázva”, aki úgy gondolja, hogy a nyilvános istentiszteleteinken, a szentmiseáldozat bemutatásán nincs helye az ún. gitáros daloknak. Pedig én pontosan ezt gondolom, még úgy is, hogy sok „modern”, kortárs zenét hallgatok: a jazztól a blues-on át egészen a heavy metalig. Csak éppen nem gondolom, hogy ezeket a zenei stílusokat be kellene hurcolnunk a templomba. Bár Dobszay tanár úrral kifejezetten jóban voltam, nem vagyok „dobszaysta”, és főleg nem – ahogy Gável meglehetősen tapintatlanul fogalmaz – Dobszay-hívő. Kikérem magamnak! Én Krisztus Jézusban hiszek, az élő Isten Fiában, az emberiség Megváltójában, mert nem adatott más név az ég alatt, melyben üdvözülhetnénk! (vö. ApCsel 4,12)

keresztény "pol-beat".

Továbbmegyek: nem gyűlölöm sem a gitáros dalokat, sem a szerzőiket, sem az előadóikat. Éppenséggel csak nem tartom ezt a zenei stílust kompatibilisnek az istentiszteleti szolgálattal, mert összemossa a szentet a profánnal, a vallásost a liturgikussal, a magánájtatosságot a nyilvános istentisztelettel, a zsigerit az éterivel, Dionysost Apollóval. Nincs viszont semmi bajom azzal, ha ezek a nóták egy „ifi” imacsoportban, vagy a tábortűz körül hangzanak el. Persze jobban örülnék, ha nem 3-4 akkordos, kő egyszerű, rossz prozódiával megírt érzelgős pop dalok szólnának, amelyek erősen datált világi stílusukban egy már régen elavult beat korszakot idéznek. Amerikában (ahonnan ezek importálva lettek) már a ’80-as évek óta külön iparág jött létre a keresztény könnyű- és keményzene promóciójára; ott ezt már profik csinálják, drága, jól behangolt hangszereken, komoly hangszeres és zeneelméleti tudással (tessék csak Strypert és Neal Morse-ot hallgatni!). Na, ez például hiányzik itthon! Miért nem egy keresztény könnyűzenei kiadót szerveznek Gável és barátai, hogy mecenatúrát, menedzsmentet, produkciós segítséget adjanak kiemelkedően tehetséges pop-rock muzsikusoknak és igényes szerzeményeiknek?

 

Inspiráló modern keresztény rock magas színvonalon,

komoly hangszeres fölkészültséggel.

Ilyet itthon miért nem lehet? Az első sorban csápolnék.

Vitathatatlanul Gável írásának legmélyebb (sőt, leggaládabb) pontja a két következő sértő kijelentés: „Sajnos be kell látnunk, hogy Dobszay László rendszeresen, sokszor sajnos gyűlöletkeltő, nem éppen keresztényi stílusban esett neki a liturgiában szolgáló gitáros szerzőknek.” És: „[Dobszay] az akadémiai bástyák mögül békésen kutatgatta a gregoriánt, miközben [Sillye] Jenőt és támogatóit csesztette az ÁEH, meg a rendőrség.” Milyen nemtelen és milyen tipikusan álnok tempó már azzal vádolni az „ellenfelet”, amit valójában ő maga művel, képvisel! Dobszay emlékét posztumusz meggyalázni, nyíltan (persze minden bizonyíték nélkül) gyűlöletkeltéssel, keresztényietlen viselkedéssel, sőt burkoltan kommunistabérencséggel, elvtelen kollaborációval vádolni egy hitvalló, nemzetközileg elismert magyar akadémikust, az mi? Az nem gyűlöletkeltés, nem keresztényietlen magatartás? Ez a kirohanás bizony a képmutatás definíciója!

A cikk ellenséges, minden értékelhető érvelést nélkülöző szerzője azzal véli elvenni modortalan támadásának élét, hogy néha megdicséri Dobszay tanár úr vitathatatlan tudományos eredményeit és szakértelmét, de ez kb. olyan, mint amikor Shakespeare klasszikus drámájában a Julius Caesart gyászoló Antonius „megdicséri” az összeesküvők vezérét, Brutust. Angolul ezt hívják „backhanded compliment”-nek (kétélű, balkézről jött bóknak). Ha az irományban megszólt Rajeczky Benjámin és Dobszay László valóban világhírű muzikológusok, liturgiakutatók, zenepedagógusok voltak (és azok voltak), akkor talán nem kellett volna türelmesen, előítéletek nélkül meghallgatni és alaposan megfontolni mondanivalójukat, szakmai érveiket? Nem kellett volna szerényen és alázatosan meghajolni a tudományos tekintély, a szakmai kompetencia és a liturgikus zene lobogó, szenvedélyes szeretete előtt?

Nekem bizony úgy tűnik, hogy a párbeszédre, érdemi véleményütköztetésre, szakmai vitára éppen a Gável-féle duzzogó filiszteusok képtelenek, különben nem úgy írnának, mint egykor a megfellebbezhetetlen, fröcsögő Luther, aki az Anyaszentegyházat „ördögi bárcás kurvának”, a pápát pedig „hazug, bálványimádó rablóvezérnek” és „Antikrisztusnak” nevezte. Hogyan másként minősíthetnénk az olyan kijelentéseket, mint pl. ez: „Elefántcsonttornyaikból egyházzenei bűzbombáikkal néha megrontják az egyház egyébként egyre egészségesebb levegőjét.”

Szerintem stílusos most egy XX. századi (igazi kortárs?) egyházzenei gyöngyszemmel elköszönni, amelynek bármikor helye van templomaink falai között, a szentmise liturgiájában. A kerub-ének többszólamú átiratát Edward Bairstow tette közzé 1925-ben.

De van ám ennél egyszerűbb és egészen friss szerzemény is hasonló stílusban, egykori tanárom és barátom, Peter Kwasniewski tollából (2014-ben publikálva).

Üröm az örömben – megújul az „Orate fratres” – nagyszerű, de lehetett volna jobban is?

Nagy Szent Gergely pápa miséje (a Szent Családról nevezett mester, Köln, 1479/80–1515)

A Magyar Katolikus Püspöki Kar olyan döntést hozott, amely a klasszikus népmesére emlékeztet Mátyás királyról és az eszes leányról. Az MKPK ugyanis – csakúgy, mint az eszes leány – hozott is ajándékot, meg nem is, amikor azt a döntést hozta, hogy a Római Misekönyv új fordításába a mise fölajánlását követő Orate, fratres fölszólítás a következő magyar fordításban kerül majd be: „Imádkozzatok testvéreim, hogy az én áldozatom és a tiétek kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt!”

Egyrészt örülök, hogy a zsinatot követő időszakban kárhozatos sietséggel és megfelelő teológiai, filológiai fölkészültség nélkül hevenyészve elkészített népnyelvű fordítások kijavítása – úgy, ahogyan azt az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció még 2001-ben előirányozta a Liturgiam Authenticam kezdetű instrukciójában – végre nálunk is megkezdődött. Ez mindenképpen üdvözlendő, pozitív fejlemény, amely reménykedésre ad okot; remélem, lesz még folytatása. Másrészt viszont szomorúsággal tölt el, hogy ez nem jelent megfelelően előkészített, átgondolt, tudományos igényű és átfogó (az ordót és a proprium anyagot egyaránt érintő) revíziót, mint a hatalmas harcok árán és gigászi erőfeszítéssel 2010-ben kiadott új angol nyelvű misszálé, hanem csupán esetleges és szórványos fércmunkát, toldozást-foltozást. A legújabb folt, amely a VI. Pál-féle miserend magyar ruhájára fölkerült, vagyis a fölajánlás utáni papi fölszólítás új szövege, igen felemásra sikeredett.

Az egyik szemem nevet, hiszen az eddigi változatnál lényegesen jobb fordítás született! Ez kijavítja elődje fatális hibáját, amelyet a külföldi rossz példák és a kor divatos ideológiái ihlettek, s amely összemosta a pap és a hívek áldozatbemutató szerepét, vagyis a szolgálati, hierarchikus papságot és a világi hívők általános, lelki papságát (Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok – 1Pét 2,9). A két papság között ugyanis az Anyaszentegyház világos tanítása szerint nemcsak fokozatbeli, hanem lényegi különbség van: „A szolgálati papság lényegében különbözik a hívők általános papságától, amiatt, hogy szent hatalmat ad a hívők szolgálatára. A fölszentelt szolgák Isten népe szolgálatát a tanítás (a tanítás feladata), az istentisztelet (liturgikus feladat) és a lelkipásztori irányítás (irányítás feladata) által végzik.” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1592.) Erre külön figyelmeztetett II. János Pál pápa egy 2002. szeptember 21-én tartott beszédében az ad limina látogatásra megjelent brazil püspökök jelenlétében: „A [II. vatikáni] zsinatot követő években … az történt, hogy önkényesen összekeverték a szerepeket, különösképpen ami a papi szolgálatot és a laikusok szerepét illeti (pl. az eucharisztikus ima megkülönböztetés nélküli, közös elmondása, a laikusok által tartott szentbeszédek, laikus áldoztatók alkalmazása, miközben a papok tartózkodnak ettől). Ezek a súlyos gyakorlati visszaélések gyakran tanbeli tévedésekből erednek, különös tekintettel a liturgia jellegére, a keresztények közös papságára, a laikusok hivatására és küldetésére, és a papok szentségi jellegű szolgálatára.”

A korábbi magyar fordítás a latin „meum ac vestrum sacrificium” világos különbségtétellel fölvértezett latin kifejezést egyszerűen csak „áldozatunk”-nak fordította, mint a 2010-ig hatályos régi angol szöveg. Ezt a tendenciát, bár kicsit más megfogalmazásban, megfigyelhetjük a német és a francia változatokban is, ahol mindmáig a lényeget ravaszul megkerülő, fordításként egyáltalán nem értelmezhető „az Egyház áldozata” (die Gaben der Kirche) vagy „az egész Egyház áldozata” (le sacrifice de toute l’Église) kifejezések szerepelnek. Ezekhez képest „az én áldozatom és a tiétek” óriási előrelépés, merész és az uralkodó áramlatokkal bátran szembeforduló döntés, amelynek csak örülni lehet. Az új változat egyébként szóról szóra megegyezik az ún. Szunyogh-féle (még a hagyományos rítushoz készült) kétnyelvű misszálé szövegével. A valamivel korábbi, Klinda-féle fordítás a tartalmilag valamivel szerencsésebb, de nyelvileg talán kicsit suta „én és a ti áldozatotok” verziót hozza.

Hogy mégis miért sír a másik szemem? Alapvetően két okból. Az első az a „meum ac vestrum” fordításával kapcsolatos. Míg az előbb fölvázolt okokból indokolt volt a pap és a nép áldozatfölajánló szerepének szövegszerű, a latin eredetihez hívebb elválasztása, a konkrét megvalósulás nem minden problémától mentes. Ezt úgy mondom, hogy egy fiatalkori zsengémben, az első egyetemi évek alatt született (ma már erősen avítt) egyik írásomban még magam is ezt a fordítást szorgalmaztam (A Novus Ordo Missae magyar fordításának hibái). Bár ezt a változatot természetesen lehet az Egyház tanításával tökéletesen megegyező módon is értelmezni, félreértésekre is okot adhat, amennyiben valaki úgy magyarázná, hogy itt két különböző áldozatról van szó: az egyiket (Krisztus szentségileg igazán, valóságosan és lényegileg megjelenített keresztáldozatát) a pap ajánlja föl, míg a másikat (az imádság, hódolat és önmegtagadás lelki természetű áldozatát) pedig a hívek. Valójában azonban csak egy bűnöket teljességgel eltörlő és igazán üdvözítő áldozat van, a megváltó Krisztusé, a különbség pedig abban áll, hogy a pap fölszentelt szolgaként, hierarchikus papságának erejéből, Krisztussal mint Fővel szentségileg azonosulva cselekszik, míg a hívek az Egyháznak, Krisztus misztikus testének tagjaiként általános, lelki papságukat gyakorolják. Az áldozat tehát egy, az áldozatfölajánló szerep viszont kettős. Persze ez nem zárja ki, hogy – amint erre az Anyaszentegyház nem szűnik meg buzdítani híveit – saját áldozataikat egyesítsék az eucharisztikus áldozatbemutatással, és ekképp igyekezzenek biztosítani, hogy saját erőfeszítéseik, kegyelemből fakadó érdemeik elfogadásra méltók legyenek a mindenható Atyaisten színe előtt.

Aki nem hisz nekem, higgyen XII. Piusz pápa csodálatosan szép és világos magyarázatának, melyet a Mediator Dei kezdetű, 1947-es liturgikus témájú enciklikájából merítünk! A pápa azzal kezdi, hogy egyértelműen definiálja a szolgálati és a világi papság közötti lényegi különbséget: „Vannak ugyanis ma olyanok, Tisztelendő Testvérek, akik visszatérnek rég elítélt tévtanokhoz, és azt tanítják, hogy az Újszövetségben a papi hatalom minden keresztény hívőt megillet; azt is állítják, hogy Jézusnak az utolsó vacsorán adott parancsa az egész Egyházra közvetlenül szállt át, hogy megcselekedjék azt, amit ő cselekedett, és csak később keletkezett a papi hierarchia. Ezért úgy vélekednek, hogy maga a nép bír papi hatalommal, és a pap csak a nép megbízásából cselekszik. Úgy képzelik tehát, hogy a szentmiseáldozat a szó szoros értelmében vett együtt-bemutatás (concelebratio) révén jön létre, és kívánatosabbnak vélik, hogy a pap a hívek seregével együtt »koncelebráljon«, semmint hogy külön mutassa be az áldozatot a nép jelenléte nélkül. Fölösleges bővebben kifejteni, hogy ezek a csalárd tévtanok mennyire ellentmondanak mindazoknak az igazságoknak, amelyeket a korábbiakban már tárgyaltunk, amikor a papoknak a Krisztus titokzatos Testében elfoglalt helyéről volt szó. Csupán azt kívánjuk megismételni, hogy a pap kizárólag azért képviseli a népet, mert Jézus Krisztusnak, mint a tagok Fejének személyét jeleníti meg, ki önmagát áldozza föl érettük. A pap tehát úgy lép az oltár elé, mint Krisztus szolgája, aki kisebb Krisztusnál, de nagyobb a népnél. A nép viszont nem képviseli semmiképpen sem az isteni Megváltó személyét, nem is közvetítő önmaga és az Isten között, tehát semminemű papi jogai nincsenek. Mindezek kötelező hitigazságok.” (Mediator Dei, 80-82.)

Ugyanakkor a pápa komoly szavakkal figyelmeztet arra, hogy igenis van áldozatbemutató szerepe a Krisztus misztikus testébe keresztségük által beoltott tagoknak, jóllehet az lényegileg különbözik a Krisztus Főségét szentségileg képviselő és gyakorló paptól: „Ezzel szemben viszont mégis lehet más szempont szerint azt mondani, hogy a hívek is részt vesznek a szent áldozat bemutatásában. Erről világosan szóltak már többen is Elődeink és az egyháztanítók közül. Halhatatlan emlékű III. Ince pápa ezeket mondja: »Nemcsak a papok mutatják be az áldozatot, hanem a hívek is valamennyien: mert ami kifejezetten végbemegy a papi hatalom parancsára, ugyanahhoz lélekben a hívek is csatlakoznak«. Ide illik Bellarmin Szent Róbert számos mondása közül is az egyik: »Az áldozatot elsősorban Jézus Krisztus személye ajánlja föl. A mi fölajánlásunk, melyet az átváltoztatást követően teszünk, annak tanúságtétele, hogy az egész Egyház együtt érez Krisztus fölajánlásával és vele egyesül a fölajánlásban.« … Magát azt a vérontás nélküli áldozatot, amelynél Krisztus az átváltoztatás szavai nyomán áldozatként megjelenik az oltáron, kizárólag a pap mutatja be, mégpedig mint Krisztus személyének megtestesítője, nem pedig mint a nép képviselője. Mármost azonban a pap, amikor az isteni áldozatot az oltárra helyezi, a Szentháromság dicsőségére és az egész Anyaszentegyház javára mutatja azt be a mennyei Atyának. Ebben a szoros értelemben vett »bemutatásban« a hívek kettős módon vesznek részt: a pap keze által és a pappal egyesülve. Ily módon a hívek szentmise-»bemutatása« is belekapcsolódik az istentiszteletbe. A hívek tehát először is a pap keze által mutatják be a szentmiseáldozatot. Ez abból következik, hogy amikor a pap Krisztus személyében jelenik meg, Krisztus, mint az összes tagok Feje mutatja be áldozatát; éppen ezért joggal lehet mondani azt is, hogy Krisztussal együtt az egész Anyaszentegyház bemutatja az áldozatot. Másodszor a hívek a pappal egyesülve mutatják be a szentmisét. Nem azért mondjuk ezt, mintha a hívek is ugyanolyan értékű liturgikus ténykedést végeznének, mint a pap, mert ez a ténykedés egyedül a papra tartozik; ellenben azért mondjuk, hogy vele együtt mutatják be a szentmisét, mert egyesítik imádásukat, könyörgésüket, engesztelésüket és hálaadásukat a pap imájával, sőt magának a Főpapnak imájával; azzal a szándékkal, hogy ugyanannak az áldozatbemutatásnak keretében a pap által végzett szertartás nyomán ezek az imák is az Atyaisten trónja elé szálljanak. A külső szertartás mindig a belső, lélekből fakadó istentisztelet megnyilatkozása. Az Újszövetség áldozata ezek szerint azt a lelkületet nyilatkoztatja meg, amellyel Krisztus, ővele és őáltala pedig titokzatos Testének minden egyes tagja dicsőíti és imádja az Istent.” (Mediator Dei, 90-91.)

Aki ezeket a fontos definíciókat, distinkciókat figyelmen kívül hagyja, és gondolatilag egymástól teljesen elválasztja a pap és a hívek áldozatát, az bizonyos értelemben azoknak a kezére játszik, akik modernista érzelmektől és ideológiáktól vezérelve annak idején tudatosan elcsalták az egyébként valóságos különbségtételt. Márpedig a Szunyoghtól örökölt és most újra bevezetett: „az én áldozatom és a tiétek” erre – ha nem is szándékoltan – lehetőséget biztosít. Olyan fordítást kellene (kellett volna) tehát találni, mely nem alkalmas arra, hogy félreérthető, s így alkalomadtán joggal kritizálható legyen. Nem szabad támadási felületet adni azoknak, akik érdektelenségből vagy téves teológiai nézeteik miatt a „pont úgy jó, ahogy volt”-féle status quo hívei.

El kell ismerni, hogy a hívek királyi papságával kapcsolatban még XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikájánál is világosabban fogalmaz a II. vatikáni zsinat: „Az Egyházban a szolgálatok különbözők, de a küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget, hogy az Ő nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. A világi hívek pedig – részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének – Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk szerepét.” (Apostolicam Actuositatem, 2.) Ezt az Apostoli Szentszék 1997-es interdikaszteriális instrukciója a szolgálati és világi papság szerepeire vonatkoztatva így fejtette ki: „Valódi egyenlőség létezik mindenki között a méltóság és a tevékenység terén, amely minden hívő számára közös Krisztus Testének felépítésében … a hívek papsága és a szolgálati vagy hierarchikus papság, bár lényegileg és nem csak fokozatban különböznek egymástól, mégis egymásra rendeletetett; [mivel] mindegyik a maga módján osztozik Krisztus egyetlen papságában. A kettő között hathatós egység van, mivel a Szentlélek az Egyházat egységessé teszi a közösségben, a szolgálatban és a különféle hierarchikus és karizmatikus ajándékok kiáradásában.” (Ecclesiae de Mysterio, 1.)

A kétféle papságnak és a kétféle (lényegileg különböző, de egymásra rendeltetett) áldozatbemutató szerepnek a fönt idézet szentszéki dokumentum által említett „hathatós egysége” jelenik meg a római kánon több kifejezésében is. A Memento Domine-ben ezt olvassuk: „akikért neked fölajánljuk, vagy akik neked fölajánlják a dicséretnek ezen áldozatát” (pro quibus tibi offerimus, vel qui tibi offerunt hoc sacrificium laudis). A Hanc igitur-ban: „Azért ez áldozati adományát szolgálatunknak, valamint egész háznépednek” (Hanc igitur oblationem servitutis nostrae, sed et cunctae familiae tuae). Az Unde et memores-ben: „mi, a te szolgáid és a te szent néped … fölajánljuk tündöklő fölségednek a te adományaidból és ajándékaidból e tiszta áldozatot, szent áldozatot, szeplőtelen áldozatot, az örök élet szent kenyerét, és az örök üdvösség kelyhét” (nos, servi tui, sed et plebs tua … offerimus praeclarae maiestati tuae de tuis donis ac datis hostiíam puram, hostiam sanctam, hostiam immaculatam, panem sanctum vitae aeternae, et calicem perpetuae). Ennél nem is lehetne egyértelműbbé tenni, hogy nemcsak a papi szolga, de Isten szent népe is valódi fölajánlója – ha nem is ugyanúgy, csak a pap keze által, de ugyanazon isteni adományból és ajándékból – Krisztus szentséges testének és vérének, a tiszta és szeplőtelen áldozatnak.

Ennek fényében, és az esetleges félreértések elkerülése végett tanácsos lett volna így fordítani a fölajánlást követő papi fölszólítást: „Imádkozzatok, testvérek, hogy az áldozat, az enyém és a tiétek, elfogadásra találjon a mindenható Atyaisten előtt!” Nem vitatom, hogy a birtokos névmások majdnem gondolatjeles szerepeltetése egy csöppet szokatlan, de nyelvi és teológiai szempontból messze helytállóbb megoldás, és a Liturgiam Authenticam kezdetű instrukció szerint a latint kell pontosan lefordítani, nem félve attól, hogy esetleg kiérződik a szövegből némi „latin akcentus”.

Az általam ajánlott megoldásból kitűnik, hogy mi az MKPK új fordításának másik gyöngesége. Az „acceptabile fiat” szó szerint azt jelenti, hogy „elfogadható legyen”. Ha a mérvadó latin azt akarta volna mondani, hogy „kedves legyen”, ezt könnyen és többféleképpen megtehette volna; akkor úgy fogalmazott volna, hogy: „gratum fiat” vagy „(bene)placitum fiat”, DE NEM TETTE! Persze elismerem, hogy az „elfogadható legyen” nem lett volna túl szerencsés, hiszen az elfogadhatónak manapság inkább pejoratív töltete van: se nem rossz, se nem jó, inkább elfogadható, azaz elégséges, elmegy, éppen csak kielégítő. Krisztus legszentebb és üdvözítő erejű keresztáldozatának szentségi megújításáról pedig nem szabad így beszélnünk. Ez indokolja a jelentést tökéletesen kifejező, de nem szolgaian betű szerinti „elfogadásra találjon”.

Persze engem senki nem kérdezett, de sajnos azokat se, akik a középkori és liturgikus latin legnagyobb szakértői Magyarországon.

Tanítás a keresztvetésről

Ékkövekkel díszített kereszt (Crux gemmata) a ravennai Szent Apollinaris in Classe bazilika szentélyében (VI. század)

Egyértelmű bizonyítékaink vannak a korai atyák írásaiból, hogy a keresztvetés gyakorlata nem késő középkori fejlemény, egyfajta ortodox vagy katolikus „elhajlás”, hiszen az ókeresztény egyház már a második században ismerte és gyakran alkalmazta. A rendelkezésre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy a keresztet eredetileg nem a mai formában „rajzolták” magukra, másokra, vagy bizonyos tárgyakra, hanem a hüvelyk- vagy mutatóujjukkal jelölték meg vele saját homlokukat. Ezt a patrisztikus irodalomban számtalan utalás tanúsítja, és egyértelműen összefügg a Szentírás bizonyos hivatkozásaival, elsősorban Ezékiel próféta látomásával (Ez 9,1–11), mely szerint az Úr csak azokat kímélte meg öldöklő angyalainak haragjától, akiket – mivel nem vettek részt a bálványimádás utálatosságában – egy kerub a homlokukon megjelölt (a Tau betű kereszt alakú jelével). Ez visszhangzik Szent János apostol jelenéseiben is, ahol ugyanígy menekülnek meg Isten választottjai a végső pusztulástól az ítélet napján (Jel 7,3; 9,4 és 14,1).

„Minden mozdulatunk előtt” – írja Tertullianus (160–240) – „jövés-menésünk során, amikor lábbelinket és ruhánkat fölvesszük, amikor mosakszunk, amikor étkezünk, amikor meggyújtjuk lámpásainkat, fekve vagy ülve, minden közönséges foglalatosságunk közepette homlokunkat megjelöljük a kereszt jelével” (De corona, cap. 3). Más atyáktól tudjuk, hogy a keresztények között nemcsak a homlok megjelölése volt elterjedt, de gyakran az ajkukat (Jeromos, Epitaphium S. Paulae) és szívüket is (Prudentius, Liber Cathemerinon, VI, 129) hasonlóképpen áldották meg (ez a hármas áldás ma is szokásban áll az evangéliumolvasás előtt, mely a gyakorlat rendkívüli ősiségét mutatja). Egyes szentségek (pl. betegek kenete) és szentelmények (hamvazkodás) kiszolgáltatásakor a pap is ilyen kis kereszteket alkalmaz.

A kép annyiban "csalóka", hogy liturgikusan elvileg ezt (sem) összehajtott ujjakkal, hanem nyitott tenyérrel kellene végezni

A keresztvetés egyúttal mást és másokat megáldó gesztusként is szolgált. Már Tertullianus úgy beszél a jó keresztény feleségről, mint aki lefekvés előtt megjelöli ágyát a kereszt jelével (Ad uxorem, II, 5). Jeruzsálemi Szent Cirill is megjegyzi a Katekéziseiben: „Ne szégyelljük megvallani a Megfeszítettet! Legyen a kereszt a mi pecsétünk, amelyet ujjaink merészen rajzolnak homlokunkra, és minden más dologban: a kenyérre, amit fogyasztunk, a pohárra, amit kiiszunk, minden jövésünkben és menésünkben; alvás előtt, amikor lefekszünk és amikor fölébredünk; amikor úton vagyunk és amikor megnyugszunk.” (XIII, 36) Természetesen, amikor a megáldandó személy vagy tárgy nem volt „kéznél”, azaz karnyújtásnyira, a keresztvetés közvetlen érintés nélkül a megfelelő irányba fordulva, a levegőbe történt. Erről tanúskodik a III-IV. században Epiphanius (Adversus Hæreses, XXX, 12) és Sozomen (Historia Ecclesiastica, VII, 26).

Ezen a ponton meg kell említenünk az áldozati liturgia ünneplése során használt kis keresztvetéseket is a fölajánlott ajándékok fölött, főleg ami a misekánon alatt hagyományosan alkalmazott meglepően gyakori áldásokat illeti. A római liturgia hagyományos, zsinat előtti változata szerint a celebráns a kánon alatt 25-ször vetett keresztet az adományok fölött, míg a VI. Pál-féle reformliturgiában ezekből egyetlen egy maradt meg (a Te igitur alatt)! Egyes elméletekkel szemben ezek nem a nagyon kevéssé ismert pogány áldozati szertartásokból örökölt rámutató gesztusok (lásd: J. A. Jungmann, The Mass of the Roman Rite, vol. 2, 144. o.), de nem is a neurotikus középkori ember túlzásokra hajlamos, kényszeres cselekvésének maradványai. A bizonyítékok valójában arra engednek következtetni, hogy a formájuk és funkciójuk alapján ezek a szentmise szertartásos mozzanatainak nagyon ősi rétegét képezik és már eleve keresztvetések voltak. Azzal a gyakran hangoztatott ellenérvvel szemben pedig, hogy ezek alkalmazása a fölajánlás alatt és a konszekráció előtt még éppenséggel érthető, de a kenyér és bor átlényegülése után Krisztus valóságos testévé és vérévé már teljesen indokolatlanok (minek megáldani a konszekrált színeket?), elég arra utalnunk, ami az Egyház különböző (keleti és nyugati) rítusaira egyetemesen jellemző, tudniillik, hogy az áldozati liturgia sem a szövegek, sem a gesztusok szintjén nem azonosít be egy konkrét pillanatot az átváltoztatásra, hanem a teljes szertartásnak tulajdonít konszekrációs hatékonyságot. Ezen a szertartások szintjén nem változtatnak a skolasztikában divatos és teológiailag egyébként nem érdektelen eszmefuttatások sem az átlényegülés pontos időpontjáról (ld. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, III, q. 75, a. 7.), főleg azért nem, mert maga az Angyali Doktor is szépséges allegorikus magyarázatot fűz a római kánon közben elvégzett keresztvetésekhez (Summa Theologiae, III, q. 83, a. 5, ad 3.).

Valószínűnek tűnik, hogy a ma közismert, nagyobb keresztvetésünk (homloktól mellig és válltól vállig) általános bevezetése a monofizitizmus és monotheletizmus által kiváltott, a IV. századtól a VII. századig elhúzódó hitviták közvetett eredménye. A hüvelykujj vagy az egyetlen mutatóujj használatát jelképes okokból fokozatosan fölváltotta a két ujj (a mutató- és a középső ujj, illetve a hüvelykujj és mutatóujj) mint Krisztus két elválaszthatatlan, de keveredés nélkül egyesült természetének és két teljes értékű (isteni és emberi) akaratának nyilvános kifejezése (és megvallása). Figyelembe véve, hogy a kereszt megrajzolásához már nem egy, hanem két ujjat használtak, az üldözések kora után már rejtőzködni sem kellett, és látható módon akarták igazhitűségüket bizonyítani, logikusnak tűnik, hogy egy szélesebb gesztussal, nagyobb mozgással kössék össze a keresztvetést. Valamivel később a keleti keresztények nagyobb része már három ujjat használt: a hüvelyk-, mutató- és középső ujjat, míg a gyűrűs és kisujj vissza volt hajtva a tenyéren. Az előbbiek a Szentháromság-Egy Isten három személyét jelölték, míg az utóbbiak a Krisztusban keveredés nélkül egyesült két természet vagy akarat szimbolizálására szolgáltak. Ugyanakkor, ha a papok nem magukat, hanem más embereket vagy tárgyakat áldottak meg, ujjaikat úgy tartották, hogy megformálják vagy az ICXC (Iesous Christos) Krisztus monogramot, vagy a görög IXC kezdőbetűket, ami a Jézus Krisztus, Üdvözítő (Iesous Christos Soter) rövidítése.

A keresztény ikonográfia legkorábbi emlékei azt látszanak igazolni, hogy a két (mutató és középső) ujjal vetett kereszt képviseli az ősibb és általánosabb gyakorlatot, melyet például Oroszországban egészen a XVII. századig, Nikon pátriárka reformjáig megőriztek. Amikor a pátriárka bevezette a három ujjas keresztvetést, ez egyházszakadáshoz vezetett, mert az ún. óhitűek (sztaroverci) mereven elutasították az újítást.

A baloldali Krisztus-Pantokrátor ikon a VI. század első feléből származik (Sínai-hegy, Szent Katalin kolostor), a jobboldali képen pedig az üldözések elől Romániába menekült óhitű ortodox hívek püspöke, Leonty látható.

A források ugyan gyérek és nem egyértelműek, de úgy tűnik, hogy eleinte a nyugati keresztények is úgy jelölték meg magukat a kereszt jelével, mint a keletiek többsége, azaz a hüvelyk-, mutató- és középső ujjukkal rajzolták magukra a megváltás jelét, míg a gyűrűs és kisujjukat visszahajtották a tenyerükre. Európa egyes területein, elsősorban a mediterrán régióban ma is ez az általános gyakorlat – Itáliában például talán éppen a VII. századtól a IX. századig különösen erős bizánci hatásra. Arrafelé ugyancsak elterjedt szokás, hogy a keresztvetés után ajkukhoz érintik – megcsókolják – a hüvelyk- és mutatóujjuk fölső percével megformált apró keresztet. A keresztvetést követő csóknak megvannak a liturgikus párhuzamai is, ugyanis néhány érett középkori miserítusban a rubrikák szerint a celebráns az oltárhoz való fölmenetele után, de még az introitus előtt keresztet rajzolt az oltárra, majd annak helyét csókkal illette (mint ahogy egyébként akár mást is, pl. az oltárkeresztet, az evangéliumoskönyvet vagy a misekönyvet a kánonképnél).

Valószínű, hogy a keresztvetés közben az oldalirányú mozgás is keleti módra, eleinte jobbról balra haladva történt, ezt diktálná a liturgiában általános „jobbkéz-szabály” is, melynek lényege, hogy a jobb oldal (kéz és láb) mindig elsőbbséget élvez a ballal szemben. Bizánci rítusú barátaimtól hallottam, hogy mivel a szent liturgia alatt a nép felé forduló pap a nyugaton is szokásos rend szerint, vagyis föntről lefelé, balról jobbra rajzolja a keresztet a hívek irányában, ők nem tesznek mást, mint egyszerűen lekövetik az áldó mozdulatot. Ezek szerint tehát innen eredeztethető, hogy a hívek – letükrözve a papi gesztust, a vízszintes irányú mozgást jobbról balra haladva végzik el. Bármit is gondolunk erről az elméletről, bizonyítékunk van arra, hogy a nyugati kereszténység liturgikus gyakorlatában is élt a keresztvetés ma egyértelműen keletiként fölfogott sorrendje; például az észak-angliai York misszáléjának rubrikái szerint a celebráns a Miatyánkot követő ún. embolizmus (Libera) alatt a paténával bizánci módra vetett magára keresztet (azaz a jobb válltól haladva a bal felé).

Az érett középkorban – talán egy-két elszigetelt kivételtől eltekintve – már biztosan általános a mai latin gyakorlatból ismert balról jobbra haladó mozdulat, melyhez természetesen – mint a liturgikus gesztusok szinte mindegyikéhez – születtek allegorikus, lelki magyarázatok. A sokféle értelmezés közül itt most csak egyet idézünk az angliai Syon kolostor (Isleworth, Middlesex) Brigitta-rendi apácáinak „Myroure of Our Ladye” (Miasszonyunk tükre) című, XV. századi, lelki olvasmányokat tartalmazó könyvéből: „És akkor jelöld meg magadat a szent kereszt jelével, hogy elűzd magadtól a gonoszlelket minden csalárdságával együtt! Mert, amint Aranyszájú Szent János mondja, a gonoszlelkek bárhol meglátják a kereszt jelét, elmenekülnek onnan, mert úgy félik azt, mint a botot, amellyel elverik őket. Önmagad megáldása során a kezeddel kezd a fejedtől lefelé, majd a baloldalon, és hidd, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus a Főtől indulva szállott alá, vagyis az Atyától jött a földre szentséges megtestesülése által, a földről pedig balra ment, vagyis keserűséges kínhalála által az alvilágra szállt, onnan azután dicsőséges mennybemenetele által fölment Atyjának jobbjára.”

Valószínűsíthető, hogy a keresztvetéseket már a korai időktől kezdve kísérték bizonyos szövegek, invokációk, áldó formulák, attól függően, hogy milyen keresztvetésről volt szó és pontosan milyen kontextusban. Ez nyilván abból következik, hogy a szentségi üdvrendben, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásakor általános jelenség az anyag (konkrét, fizikai jel) és a forma (kísérő, létesítő erejű igék) összekapcsolása. Volt, ahol a jel használata kívánta meg a szavak hozzákapcsolását, hiszen segítettek annak tudatosításában, hogy mi miért történik, ráadásul az Isten nevét segítségül hívó igék hatékonyságot kölcsönöztek a gesztusoknak, de arra is bőven akad példa, hogy az áldásban, könyörgésben elhangzó szövegek kívánták meg a látható, külső jelet, melytől szintúgy a kegyelemközlés hatékonyságának növelését remélték. Ennek megfelelően a rendelkezésre álló források többféle invokációt megőriztek: „A Krisztus jele”, „Az élő Isten pecsétje”, „Jézus nevében”; „A Szentháromság nevében”, „A mi segítségünk az Úr nevében”, „Istenem, jöjj segítségemre” stb. A legelterjedtebb formula nyugaton: „Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”, keleten pedig az a fohász, amelyet mi, latinok is megőriztünk a nagypénteki liturgiában: „Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan, irgalmazz nekünk!”

A keresztvetéseket aszerint is lehet osztályozni, hogy a hívek jámbor buzgalomból magukat jelölik meg vele, vagy a papok (és más szolgálattevők) liturgikus környezetben alkalmazott gesztusként alkalmazzák. Az első esetben természetesen nincs sok értelme a túlszabályozásnak, és tanácsos az emberemlékezetet meghaladó helyi szokásokat is tiszteletben tartani, az utóbbi esetben azonban rubrikális előírások által szabályozott cselekvésről van szó, így méltányos és üdvös a hatályos előírásokat betartani (és betartatni). A papi áldások tekintetében a nyugati hagyomány kétféle kéztartást ismer, a valószínűleg ősibb kétujjas áldást: vagy a mutató- és középső ujj egyenes összeszorításával, vagy úgy, hogy a mutatóujj egyenes, a középső ujj pedig kissé legörbül (az IC – Iesus Christus – monogramot formálva). Ezt a gesztust látjuk több ikonografikus ábrázoláson és a pápákról készült hagyományos képeken. A másik variáció az, amit a liturgikus könyvek rubrikái előírnak úgy a papoknak, mint a ministránsoknak: e szerint az áldás nyitott tenyérrel és összeszorított, egyenes ujjakkal történik. A szimbolikus magyarázatok szerint ez Krisztus öt szent sebére emlékeztet bennünket.

A szeminaristák és oltárszolgák képzése során többek között arra is hangsúlyt kellene fektetni, hogy a liturgikus gesztusokat, pl. kéztartásokat rendesen, szabályosan tudják végezni. Jelenleg a keresztvetés előírásos módja a következő: (1) nem latin (hosszú szárú), hanem görög (egyenlő szárú) keresztet vetünk magunkra; (2) a nyitott tenyerű, összeszorított ujjú bal kéz a mellkas alsó vonalán nyugszik; (3) a nyitott tenyerű, összeszorított ujjú jobb kéz a fejtől a mellkasig, a bal válltól a jobb vállig haladva írja le a kereszt jelét; (4) mégpedig úgy, hogy a jobb kéz a kereszt alsó szárának megjelölése során nem ereszkedik a mellkasra helyezett bal kéz alá. Ezt nagyon szépen és érthetően illusztrálja az alábbi kép.

Persze a gesztusok és a hozzá kapcsolódó szavak helyes megtartása mellett legalább olyan fontos a mögöttes lelki tartalom is. Az ókeresztény egyházban már teljesen elterjedt – így valószínűleg apostoli eredetű – szokást megtartva belehelyezzük magunkat egy közel kétezer éves hagyomány sodrába (amit a protestánsok közül még a lutheránusok és az anglikánok is tiszteletben tartanak és használnak). Keresztvetéskor a megváltás jelét vesszük magunkra, hiszen e jelben van a mi üdvösségünk. E jeltől betegesen retteg és szűkölve menekül ősi ellenségünk, a hazug kígyó, a lelkek pusztulását kereső ordító oroszlán. A liturgikus (allegorikus ihletésű) magyarázatok valamelyikét – pl. a fönt idézett Brigitta-rendi apácáknak ajánlottat – észben tartva igyekezzünk mélyebb lelki tartalommal megtölteni a mozdulatsort! A keresztvetés nem üres gesztus, hanem egyrészt imádság, másrészt (főleg, ha a keresztségünk malasztjára emlékeztető szenteltvíz használata is kíséri) valódi szentelmény, amely a megfelelő lelki dispozíciók megléte esetén kegyelemközlő erővel rendelkezik.

Az Áldások könyvének ideológiai és szerkezeti alapelvei a hagyományos Rituáléval szemben

Előzmények:

A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a Sacrosanctum Concilium többek között a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásának revízióját is elrendelte. Ezt a munkát a zsinati rendelkezések implementálásával megbízott tanács (Consilium) 23-as számú munkacsoportja (Cœtus) kezdte meg Pierre-Marie Gy O.P. vezetésével (†2004), aki utolsó erejével is körmeszakadtáig védte a liturgikus reform vezérelveit és végtermékeit, attól sem riadván vissza, hogy vitriolos stílusban kritizálja Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa A liturgia szelleme című könyvét. Az új Rituálé áldásokat tartalmazó kötete – több redakciós fázis után – végül csak 1984. május 31-én jelent meg. Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció által előkészített és II. János Pál jóváhagyásával kiadott Rituale Romanum ex decreto Sacrosancti Œcumenici Concilii Vaticani II. instauratum, De Benedictionibus hivatalos magyar fordítását a Szent István Társulat csak jóval később, 2012-ben jelentette meg. Az Áldások könyve című kiadvány használatát a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a 410/2012. számú határozatával rendelte el. Konkoly István szombathelyi püspök megbízásából a fordítást Verbényi István és Katona Nándor készítették.

Egyúttal - és mintegy elöljáróban - fontos megjegyezni, hogy a XVI. Benedek által 2007-ben kiadott Summorum Pontificum kezdetű motu proprio engedélyt adott a római rítusú papoknak, hogy a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásakor a hagyományos Rituálét használják (art. 9, §. 2).

Az új könyv ideológiai háttere:

(1) Az imádságban Istent szólítjuk meg, nem a teremtményekhez vagy az ördögökhöz beszélünk.

Következmény: az exorcizmusok gyökeres kiirtása, a fölszólító (imperatív) imádságokat fölváltják az óhajtó (prekatív) szövegek (az ördögűzők beszámolói szerint ez a hatékonyságot is befolyásolja). Ugyanakkor Krisztus messiási tevékenységének egyik lényegi eleme a tisztátalan lelkek kiűzése (Mt 12,24–30), maga is parancsoló hangnemben szólítja meg a Sátánt és romlott angyalait (Mt 4,10; Mk 1,25–26; Lk 8,29), a papok pedig az ő nevében, fölszólítására és hatalmával cselekszenek ugyanígy (vö. Mt 10,1 és 8; Mk 6,12; 16,17; Lk 10,17; ApCsel 19,11–16).

(2) Az áldást elsősorban emberekre és tevékenységükre kérjük, nem dolgokra (bár ennek lehetőségét nem zárják ki az Áldások könyvének Általános rendelkezései – §. 12).

Következmény: burkolt, gyakorlati protestantizmus – a szentségi üdvrend (és végeredményben a megtestesülés teológiája) kérdőjeleződik meg –, a teremtmény mint külső jel a Teremtő akaratából nem lehet-e hordozója, közvetítője az isteni jelenlétnek, tevékenységnek mint belső kegyelmi tartalomnak? Krisztus a vakon születettet szemeit nyállal elkevert sárral nyitja meg (Jn 9,6–7), a vérfolyásos asszony Krisztus ruhájának szegélyét illetve gyógyul meg (Mk 5,27–34). Még a Pál apostol testén lévő kendőknek és kötényeknek is volt ereje a betegeket meggyógyítani és a gonoszlelkeket kiűzni (ApCsel 19,11–12).

(3) Az áldás fölismeri és megvallja a teremtett dolgok jóságát, ezért őrizkedni kell a sátáni befolyás már-már babonás emlegetésétől (az Általános rendelkezések azért elvben elismerik, hogy az áldások arra is szolgálnak, hogy a gonosz hatalmát megtörjék – §. 11.)

Következmény: az apotropaikus (elhárító) jellegű imádságok számának radikális lecsökkentése. Ugyan Isten eredendően tényleg jónak teremtette a világot (Ter 1,21), és kezének művei puszta létükkel hirdetik az Úr dicsőségét (Zsolt 144,10–12), az eredeti bűn következtében a Teremtő már nem járkál úgy teremtményei között az alkony hűvösén, mint egykor (Ter 3,5), és az ember is kiűzetett a paradicsomból (Ter 3,23). Mi már nem az Éden-kertben élünk, hanem a tövist és bogáncsot termő kietlen földön, mely átkozott lett az ember engedetlensége és lázadása miatt (Ter 3,17–18). Amint Szent Pál apostol egyértelműen tanítja, a bűnbeeséssel az egész teremtett világ alávettetett a hiábavalóságnak, ezért sóhajtozva és vajúdva várja a romlandóság szolgaságából való szabadulást (Róm 8,19–22).

Jób könyvében a Sátán az Isten kérdésére: „Honnan jössz?”, így felel: „Körül kerültem a földet és megjártam azt.” (Jób 1,7; 2,2) A Szentírás ezzel a megfogalmazással a tulajdonos föllépését jelzi. Amikor Isten Ábrahámnak adta a kánaániták földjét, azt mondta neki, hogy járja be azt „hosszában és széltében” (Ter 13,17), Mózesnek és Józsuénak pedig azt mondta: „Minden hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek” (MTörv 11,24; Józsue 1,3). Jób könyvében tehát a Sátán azzal kérkedik, hogy ő birtokba vette a földet, vagy ahogy Szent Pál fogalmaz: ő „e világ istene” (2Kor 4,4). Péter apostol ezért inti józanságra és virrasztásra a híveket, hiszen az ördög ordító oroszlánként, vagyis mint aki ura és tulajdonosa e világnak, körüljár, keresvén, akit elnyeljen (1Pét 5,8).

A szerkesztői elvek:

(1) A történelmi hagyományokat elvetve és az előzményeket, évszázados formákat figyelmen kívül hagyva az áldásokat egyetlen közös szerkezetbe erőszakolták bele (egy kaptafára gyártották le). Az Általános rendelkezések szerint (§§. 20-22.) az első fő elem általában három részből áll: a bevezető szertartásból (már nem a szokásos „Adiutorium nostrum…” verzikulussal, hanem általában keresztvetéssel, amit üdvözlés és magyarázat követ), az ún. igeliturgiából (Szentírás-olvasás, válaszos zsoltár), és végül a hívek könyörgéséből. A második fő elem maga a könyörgés vagy áldó formula a megfelelő jel (pl. kézrátétel, keresztvetés, szenteltvízhintés) kíséretében.

(2) A hagyományoktól eltérően az áldó könyörgés mellett az ún. igehirdetés konstitutív jellegű fő elemmé vált (az áldás is ebből meríti hatékonyságát), ezért az még a rövidebb formulák használata esetén sem elhagyható (§. 23.). A szenteltvíznek – mint az isteni áldás közvetítőjének – használata erősen megritkult: vagy eltörölték, vagy választhatóvá tették. A szenteltvízhintés már nem központi eleme az áldások szertartásának, „készítése” a Rituálé megkülönböztetett, kiemelt helyéről az Áldások könyvének 33. fejezetébe lett száműzve (428. o.), exorcizmusok nem kísérik, apotropaikus (elhárító) erejéről nem történik említés.

Egyes pozitív fejlemények:

Míg a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójának konkrét előírásai nem mindig szerencsések (pl. a házasság megkötése a nászmisét mintegy félbeszakítva, az evangélium és homília után – §. 78.), vannak előremutató tendenciák:

(1) A népnyelv használatának – természetesen a latin megtartása mellett – nagyobb teret kell adni (§. 63.). Persze ez a folyamat már a II. vatikáni zsinat előtt beindult, hosszú évszázadok óta használtak népnyelvű szövegeket a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásakor (lásd: Halotti beszéd és könyörgés!), illetve közvetlen a zsinat előtt már megjelentek teljes egészében népnyelvű Rituálék is, pl. angolul (Roman Ritual, 1962), vagy magyarul az ún. Collectio Rituum 1961-ben (egyébként szörnyű fordításban).

(2) A zsinati útmutatás alapján (§. 79.) radikálisan csökkenteni kellett a püspököknek (pl. liturgikus eszközök) és a szerzetesrendeknek (pl. rózsafüzér, skapuláré) fönntartott áldások számát. Továbbá engedélyezni kellett, hogy egyes áldásokat megfelelő lelkületű és adottságokkal rendelkező világiak – pl. családfők, közösségvezetők – is kiszolgáltathassanak. (Az Áldások könyvében ilyen pl. a család megáldása – újszülött gyermek megáldása – betegek megáldása – állatok megáldása – asztali áldások – utazás előtti áldás – munkaeszközök megáldása stb.) Sajnos pl. a családfők áldása gyermekeikre, javaikra, használati tárgyaikra, az otthonok szenteltvízzel való rendszeres meghintése stb. ennek ellenére nem terjedtek el széles körben.

Jób vígasztalása gyász idején

A középkori halotti zsolozsmának van egy gyönyörű responzóriuma, melynek szövege Jób könyvéből származik (Jób 2,10; 1,21-22).

Si bona suscépimus de manu Dómini, mala autem quare non sustineámus?
* Dóminus dedit, Dóminus ábstulit, sicut Dómino plácuit, ita factum est: sit nomen Dómini benedíctum!
V. In ómnibus his non peccávit Iob lábiis suis, neque stultum quid contra Deum locútus est.
* Dóminus dedit…

A jókat ha elvettük az Isten kezéből, a rosszat miért ne fogadnánk el?
* Az Úr adta, az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, minden úgy is lett: az Úr neve legyen áldott!
V. Mindebben nem vétkezett Jób ajkaival, és oktalanságot nem szólt Isten ellen.
* Az Úr adta…

Léon Bonnat: Jób (1880)

Ez a válaszos ének kiválóan alkalmas temetésekre, gyászmisékre vigaszénekként.

A római rítus változatának kvadrát írású kottája:

Az esztergomi rítus - véleményem szerint - szebb variánsa magyarul és modern notációval:

A latin eredeti hanganyaga a Schola Hungarica interpretálásában:

Egy "caveat": itt sajnos az utolsó sorban "elírás" történt, ezért a "neque stultum quid contra Deum" helyett (helytelenül) "neque quid stultum contra Dei" szerepel (1:30-1:35).

A responzóriumnak számos többszólamú átirata született. Itt most csak kettőt adok közre, az első Orlandus Lassusnak (1532-1594), a másik Lassus egy nagyon kevéssé ismert tanítványának, Leonard Lechnernek (1553–1606) tollából. Kivételesen úgy érzem, hogy a tanítvány itt túlszárnyalta mesterét.