AKKOR MOST NEM ÁLDOZHATOK NYELVRE?

A Magyar Katolikus Püspöki Kar rendelkezéseket adott ki a koronavírusos járvány megelőzése érdekében (ITT). Csak idő kérdése volt, hogy a magyar püspökök is kritikátlanul átvegyék az olasz, francia, angol stb. püspökök nem minden tekintetben átgondolt iránymutatásait a járvány terjedésének megelőzésére az istentiszteleteken összegyűlt hívek között. Egy francia fiatal katolikus emiatt tiszteletteljes és szívszorító nyílt levelet írt tiltakozásul a francia püspököknek (angol szöveg ITT).

Természetesen az előrelátás okos és igazán keresztény erény, a rendelkezések túlnyomó többsége tökéletesen észszerű és hasznos is, de a kézbe áldoztatás ráerőszakolása a hívekre nemcsak az általános liturgikus törvény tekintetében aggályos, nemcsak a hívek jogait sérti, de a vírus terjedése szempontjából sem meggyőzően releváns és hosszútávon szörnyű következményei lehetnek (pl. hogy hatalmas tömegek szoknak rá félelemből vagy csordaszellemből a kézbe áldozásra, amit azután a járvány lecsengése után sem hagynak el).

Két dolgot kell ezzel kapcsolatban megjegyezni, a magyar püspökök – úgy tűnik – tudják, hogy a szentáldozás nyelvre történő általános formáját nem tilthatják be (jogosan és igazságosan), ezért csak KÉRIK „a kézbe áldoztatás általánossá tételét”.

Részemről tökéletesen egyetértek azzal a közleménnyel, amit Anglia és Wales Latin Mise Társasága adott ki, reagálva püspökeik hasonló tartalmú rendelkezéseire. Íme a rövid összefoglaló:

Miközben megjegyezzük, hogy ezek az iránymutatások nem kánonjogilag hatályos rendelet formájában lettek kiadva, üdvözöljük azokat. Ugyanakkor szeretnénk az alábbiakat tisztázni a rendkívüli formának, valamint a latin egyház más hagyományos rítusainak és úzusainak, például a domonkos rítusnak ünneplésére vonatkozóan.

1. Ezekben a liturgikus formákban a gyülekezet tagjai nem adják egymásnak [kézfogással] a béke jelét; a legszentebb Vért nem osztják ki (a kehelyből) a híveknek; és nincsenek különleges világi áldoztatók. E tekintetben ezek a liturgikus formák már betartják vagy eleve szükségtelenné teszik azokat az iránymutatásokat, melyeket a vírus súlyosabb kitörése esetén a fokozott higiéniai szint megkövetel.

2. Ezekben a liturgikus formákban, a rájuk alkalmazandó egyetemes liturgikus törvény szerint nem szabad a Szentostyát a hívek kezébe adni. Ha a COVID-19 elterjedése szükségessé teszi a nyelvre történő áldoztatás fölfüggesztését, ez azt jelenti, hogy a hívek nem járulhatnak szentáldozáshoz ezeken a miséken. A hívők szentáldozásban való részesedése semmiképpen sem szükséges a mise érvényességéhez vagy törvényességéhez (ilyen körülmények között). Ha az óvatosság diktálja egy ilyen lépés szükségességét, a hívőket ösztönözni kell arra, hogy kövessék a „lelki áldozás” gyakorlatát.

3. Megjegyezzük azonban: egyáltalán nem tűnik​​ valószínűnek, hogy a kézbe áldoztatás kevésbé járul hozzá a fertőzés terjedéséhez, mint a nyelvre áldoztatás. Éppen ellenkezőleg, a kézbe történő áldoztatás eredményeként a Szentostya fertőzött felületeket érinthet, a bal kéz tenyerét és a jobb kéz ujjait, amit el lehet kerülni, ha a pap közvetlenül az áldozó nyelvére helyezi azt.

Minden szakértő azt hangsúlyozza, hogy a fertőzés legfőbb veszélye az óhatatlanul sok szennyezett felülettel érintkező kéz, ha nincs rendszeresen szappannal mosva, fertőtlenítve (amelynek szükségességét a celebráns pap esetében a magyar püspökök levele is helyesen kiemeli).

Még néhány hasznos szó a „lelki áldozásról”. Álljon itt először az Egyház tanítóhivatalának egyértelmű útmutatása a kérdésben: „Atyáink e Szentség használatával kapcsolatban helyesen és bölcsen a magunkhoz vétel három módját különböztették meg. Egyesekről azt tanították: csak szentségileg vehetik, például a bűnösök. Mások csak lelkileg, akiknél ti. megvan az elhatározás, hogy az égi kenyeret élő hittel, mely (Gal 5,6) a szeretetben működik, vennék, s így érzik is a gyümölcsét és hasznát. A harmadik csoport, akik szentségileg és lelkileg is veszik, ők azok, akik előbb megvizsgálják és előkészítik magukat, úgy, hogy menyegzős ruhába öltözve járuljanak az isteni asztalhoz (Mt 21,11k). A szentségi vételnél pedig mindig szokás volt Isten Egyházában, hogy a hívek a papoktól kapják a szentáldozást, a miséző papok viszont önmagukat áldoztassák. E szokást, mint amely az apostoli időkre megy vissza, joggal és méltán meg kell őrizni.” Tridenti zsinat, 13. ülés, 8. fejezet (Denzinger-Hünermann 1648.)

XII. Piusz a Mediator Dei kezdetű enciklikájában arra figyelmeztet, hogy amennyiben valamilyen okból a hívek nem tudják szentségileg magukhoz venni az isteni Üdvözítő legszentebb Testét, igyekezzenek legalább lelkileg részesülni a vele való zavartalan lelki egyesülés kegyelmeiből: „Mindenekelőtt azt kívánja az Egyház, hogy a keresztény hívek legalább lelkiáldozást végezzenek olyankor, amikor ténylegesen nem tudnak a szentáldozáshoz járulni; keltsék fel magukban a hit érzelmeit, bízzák rá magukat alázatos lélekkel az isteni Üdvözítő akaratára, és igyekezzenek minél tökéletesebb szeretetben vele egyesülni.” (§ 115.)

II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában (2003. április 17.) így ír a lelki áldozásról: „Nagyon jó állandóan éleszteni a lélekben az Eucharisztia iránti vágyat. Ebből született a lelki áldozás gyakorlata, mely századok óta közismert az Egyházban, és a lelki élet szent mesterei ajánlják. Jézusról nevezett Szent Teréz írta: Amikor nem áldoztok és nem vesztek részt szentmisén, megáldozhattok lelkileg, ami nagyon hasznos... Így nagyon megerősödik bennetek a mi Urunk szeretete.” (§ 34.)

Egy olyan korban, amikor boldog-boldogtalan, megfelelő lelki élőkészület, lelkiismeret-vizsgálat és szentségi gyónás nélkül áll sorba áldozáshoz (mintha ez mindenkinek eleve járna), talán még hasznos és lelki értelemben gyümölcsöző is lehet némi „szentségi böjt”, azaz, a kedvezőtlen körülményeket szem előtt tartó „pusztán” lelki áldozás.

Erről XVI. Benedek pápa a következőt mondja a Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításában: „Kétségtelen, az Eucharisztiában akkor részesedünk teljesen, amikor személyesen az oltárhoz járulunk szentáldozáshoz. Mindazonáltal ügyelni kell arra, hogy e jogos megállapítás ki ne alakítson bizonyos automatizmust a hívők között, mintha abból a tényből fakadóan, hogy valaki a liturgia idején a templomban tartózkodik, joga, netán kötelessége volna az Eucharisztia asztalához járulni. A szentmisén való részvétel akkor is szükséges, érvényes, tartalmas és gyümölcsöző, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz. Ilyen körülmények között jó ápolni a Krisztussal való teljes egyesülés vágyát, például a lelki áldozás gyakorlásával, melyre II. János Pál pápa emlékeztetett, és amelyet a lelki élet szent mesterei ajánlottak.”

A lelki áldozás hagyományos módja a következő: a hívőnek mindent ugyanúgy kell tennie, mint szentségi áldozáskor, (1) meg kell vizsgálnia lelkiismeretét, nehogy súlyos bűn állapotában legyen (ha terheli ilyen bűn a lelkét, azt előbb meg kell gyónnia), (2) el kell végeznie előtte az illő fölkészülést, utána pedig a méltó hálaadást. A lelki áldozás föltételezi, hogy a hívő a megszentelő kegyelem állapotában van, hiszen ez lényegileg nem más, mint az Eucharisztia színei alatt igazán, valóságosan, lényegileg jelenvaló Krisztus iránti lángoló szeretetünknek fölindítása. A lelki áldozás két kihagyhatatlan eleme tehát a tökéletes (istenszeretetből és nem a jogos büntetés félelméből fakadó) bűnbánat fölindítása és az Oltáriszentségben jelenlévő Üdvözítő iránti vágyakozó szeretet fölszítása a lélekben.

A tökéletes bűnbánat fölindítása

Teljes szívemből bánom és megvetem minden bűnömet, mert félem a mennyország elvesztését és a pokol kínjait, de különösen is mert téged, végtelenül jó és szeretetre méltó Istenemet megbántottalak, azért erősen ígérem, hogy kegyelmed segítségével a jóra a törekszem, és a bűnt, valamint a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm. Ámen.

A lelki áldozás imái

Ó, Jézusom, hiszem és vallom, hogy igazán, valóságosan és lényegileg jelen vagy a legszentebb Oltáriszentségben. Mindenek fölött szeretlek téged, és vágyom a lelkembe fogadni téged. Mivel ebben a pillanatban nem tudlak téged szentségileg magamhoz venni, jöjj és legalább lelkileg költözz a szívembe! Magamhoz ölellek, mintha már itt lennél, és teljes egészében egyesülök veled. Soha ne engedj elszakadnom tőled! Ámen. (Ligouri Szent Alfonz Mária alapján)

Ó, Jézusom, lábaid elé borulok és fölajánlom neked töredelmét bűnbánó szívemnek, mely alázattal átérzi semmiségét a te jelenlétedben. Imádlak téged szavakkal ki nem fejezhető szeretetednek szentségében, az eucharisztiában. Vágyom arra, hogy befogadhassalak téged szívemnek szegényes hajlékába. Amíg a szentségi áldozás boldogságára várok, lélekben kívánlak téged birtokolni. Jöjj el hozzám, Jézusom, miképpen én is közeledem hozzád! Ölelje át szereteted egész lényemet életemben és halálomban! Hiszek tebenned, remélek tebenned, szeretlek téged! Ámen. (Raphael Merry del Val bíboros alapján)

Rövid elmélkedés a szentélyrekesztőkről - avagy: hogyan állíthatnánk helyre templomaink szentségét és a hanyatló liturgikus szellemet nyugaton

Kedvenc lefekvés előtti olvasmányom jelenleg egy A. W. N. Puginról, a zseniális 19. századi romantikus angol építészről, a neo-gótika atyjáról szóló életrajz (God’s Architect). Az elképesztően részletes és jó stílusban megírt könyv szerzője Rosemary Hill, aki ezért a munkájáért Wolfson díjat kapott. Pugin mániákus személyisége, nyers modora, gyenge egészsége ellenére mindössze 40 éves korában bekövetkezett haláláig (1852) építészetével átfestette nemcsak az Egyesült Királyság, de a teljes Brit Birodalom (sőt, talán majdnem a teljes keresztény kultúrkör) tájképét, lefektette a modern építészet alapelveit, tanítványok, utánzók egész seregét hagyta maga mögött. Több okból Gaudíval együtt Pugin a kedvenc építészem: mindketten mélyen hívő katolikusok voltak, a keresztény középkorhoz nyúltak vissza ihletért, ugyanakkor modern, előremutató módon alkalmazták ismereteiket, igyekeztek „nemzeti” jegyeket integrálni a stílusukba és holisztikusan gondolkodtak az építészetről (Pugin nagyban inspirálta az ún. arts and crafts mozgalmat), integrálva a külsőt és belsőt, a szerkezetet és díszítést, megtervezve minden apró részletet (ácsozat, burkolat, kerámia, színes üveg, bútorzat, kárpitozás stb.).

A magdeburgi (ma lutheránus) dóm lettnere "népoltárral"

Exeter (ma anglikán) székesegyházának kereszt karzata (rood loft) két "népoltárral"

Pugin nem technokrata volt, hanem valódi látnok, művész és „ideológus” egyben, aki harcos hangvételű írásokban védte meg építészetének meghatározó alapelveit. Korszakalkotónak mondható a szentélyrekesztők antikvitásáról, hasznáról és szimbolikus jelentéséről írott tanulmánya. Ebben jó ösztönnel és kikezdhetetlen logikával, egyszersmind a rá jellemző szatirikus stílusban fogalmazta meg érveit, melyek egyszerre voltak fájdalmasan időszerűtlenek és időtlenül igazak. Pugin alaptétele az volt, hogy a keresztény templomépítészet lényegi eleme, elhagyhatatlan, identitást meghatározó rendező elve a többszörösen szakaszolt térrendezés. Ennek egyik legfontosabb jellemzője volt az ún. szentélyrekesztő (jubé vagy lettner), mely szerzetesi és káptalani templomokban tömör falazat, többnyire átláthatatlan „kereszt karzat” (rood loft) volt, plébániai templomokban részben átlátható, fából, fémből, esetleg alacsony kőkorlátból álló „kereszt rácsozat” (rood screen), kisebb templomokban, kápolnákban pedig egyszerű „kereszt gerenda” (rood beam). (Ezekben a szóösszetételekben a kereszt kifejezés nem a keresztirányúságot jelöli – bár az is igaz – hanem azt a szinte egyetemes szokást, hogy a szentélyrekesztők tetejére, a szentély főbejárata fölé a keresztrefeszítés valamilyen ábrázolását helyezték).

Eredeti, 15. századi jubé egy francia plébániatemplomban (Chapelle Saint-Fiacre, Le Faouet)

Pugin tipikus "rood screen"-je, neo-gótikus plébániai kereszt rácsozata (St Giles, Cheadle, 1845)

A középkori templomba lépő hívő dinamikusan érzékelte a belső teret, többszörös elkülönítő jellegű térelemeken keresztül a mozgás folyamatában tárult föl előtte a szakrális épületbelső, fokozatosan vezetve őt beljebb és beljebb a templom létesítő okának, a szentségi misztériumnak szívébe. A misztikus kinyilatkoztatásnak ez a fokozatossága egyszerűen lehetetlen egy csarnokszerű, teljesen nyitott térben, ahol a tekintet nincs fékezve, visszafogva, akadályozva, ahol nincs jelen a rejtőzködésnek és föltárulkozásnak, a lehatároltságnak és az áthatolhatóságnak ingadozó, ringató, megkapó és áhítatot keltő játéka. A keresztrefeszítés jelenetével és egyéb bibliai történetekkel, angyalok és szentek alakjával díszített szentélyrekesztő fölfogható egyfajta mozivászonként, ami valójában nem kizárja, ellehetetleníti, hanem inkább megmutatja, sőt, kinyilatkoztatja a tér mögötti teret, az ideigvaló, földi, változandó rítus mögötti örökkévaló, mennyei és változhatatlan valóságot. Természetesen a keresztelő egyházakban, plébániai templomokban nem volt teljesen kirekesztve az eucharisztikus liturgiából a hívő tekintet (a szerzetesi és káptalani templomokban is volt általában „népoltár” a szentélyrekesztők elé építve); a jubé ilyen terekben inkább egyfajta sejtelmesen átlátszó, apró szemű csipke szerepét töltötte be, egyszerre fedett le (hangsúlyozva a misztérium érinthetetlen szentségét) és tárt föl (engedett betekintést a hit megerősítését kereső szemeknek). Aki mélyebben akarja kutatni a szentélyrekesztők liturgikus és lelkipásztori értelmét, hasznát, annak a már említett Pugin tanulmányon kívül ajánlom Jacqueline E. Jung művészettörténész nagyszerű könyvét a témáról (The Gothic Screen), illetve Földváry Miklós István remek magyar nyelvű cikkeit (ITT és ITT és ITT).

 

A svéd Gotland-szigeti Öja templom eredeti "kereszt gerendája" (13. sz. vége)

16. századi francia "kereszt gerenda" (Lampaul-Guimiliau, Bretagne)

A szentélyrekesztőkkel kapcsolatban Pugin zseniális intuíciója, tűpontos diagnózisa (melyet sajnos korának katolikusai sem értettek vagy voltak hajlandók elfogadni) az volt, hogy a nyugati liturgia hanyatlása (és végül kódolt bukása) nem a 20. században kezdődött, hanem a késő barokk korban, amikor a gyülekezet és a liturgikus asszisztencia dinamikus térérzékelését székekkel, majd fix padsorokkal ellehetetlenítették, valamint a rétegzett, fokozatokban föltárulkozó tereket megszüntették a középkori templomok szentélyrekesztőinek lebontásával és az új templomterek nyitott, csarnokszerű elrendezésével. Ahol hiányzik a szentségi teológia kinyilatkoztató rejtőzködésének és rejtőzködő kinyilatkoztatásának építészeti visszhangja, megerősítése, tudatosítása, ott a Szentháromságos Isten trónusánál szolgáló hatalmas égi szellemekből előbb-utóbb pirospozsgás, kövér puttók lesznek, a Krisztusban föltárulkozó igaz Istenből Thália vagy – ami még rosszabb – Dionyszosz, a kultuszból színház, a papból színész vagy ülést levezető elnök, a szentélyből színpad, az oltárból pedig asztal. Egyenes (bár többszörösen összetett és nem azonnal nyilvánvaló) logikai kapcsolat van a szentélyrekesztők lebontása (a szentségi titkok lemeztelenítése) és a konferencia jellegű szembemisézés gyakorlata között.

St Wilfrid's, Cantley (South Yorkshire) George Gilbert Scott (1874) és Ninian Comper által (1894) helyreállított belső tere. St Wilfrid's az angol vidéki plébániatemplomok gyönygyszeme és mintapéldája.

St. Wilfrid's Ninian Comper által tervezett ún. sarum oltára oltármennyezettel (canopeum, ciborium) és oszlopkeretes oltárfüggönnyel (ridell curtain). A legszebb és "legkorrektebb" oltár, amit valaha láttam.

A keleti egyházak jól teszik, ha fölfigyelnek erre az összefüggésre, mert jelenleg egyedül az ikonosztázionok és a lefüggönyözött szentélyek tartják őket vissza a liturgikus összeomlástól. A nyugati liturgiakutatóknak pedig azt ajánlom figyelmébe, hogy nem a hagyományos liturgikus szövegek kultikus használata vagy a szép középkori szertartások hűséges rekonstruálása hozza meg elsőként és legbiztosabban az áhított szemlélet béli változást, a végletekig leépült liturgikus lelkiség és gondolkodás gyógyulását, hanem olyan szimbolikus értékű, non-verbális jellegű gesztusok, mint a kézreáldozás megszüntetése, a szembemiséző asztalok fölszámolása és a templomterek hagyományos rétegzése (elsősorban a szentélyrekesztők használata). Pugint sem az apologetika hitérvei vagy a tridenti misszálé szövegei bírták rá a katolicizálásra, hanem a középkori templomépítészet belső törvényszerűségeinek fölfedezése. A 19. században a traktáriánusok vagy anglo-katolikusok mozgalmát (és bizonyos értelemben az anglikán egyházi élet újra definiálását) is az támogatta leghathatósabban, hogy javarészt Pugin hatására átálltak a „box church”-ről (puritán „doboz” templomok ülő galériákkal és egyetlen központi elhelyezkedésű szószékkel) a viktoriánus éra neo-gótikus plébániatemplomaira (melynek belső tere rétegzett, a lerekesztett szentély középpontjában pedig az oltár áll).

St Brinius', Dorchester-On-Thames, Oxfordshire - az ideális falusi kápolna. W. W. Wardell, Pugin híres tanítványa tervezte, az Egyesült Királyság katolikusainak emancipációja után az első templomok között épült (1846-49).

 A St Brinius káprázatos belső tere - nemrég Rev. John Osman plébános állíttatta helyre Ninian Comper stílusában.

A St Brinius kápolna liturgikus használatban.

Végül St Cyprian's, Clarence Gate, London - az ideális plébániai csarnoktemplom szentélyrekesztővel (a mellékoltároknál is). Pugin után a másik nagy kedvenc építészem, Ninian Comper tervezte (1866).

Amúgy a szentélyrekesztők nyugaton is általános és kötelező berendezései voltak a keresztény templomoknak, egészen a barokk korig. Ókori és barokk példákról találunk szép grafikákat Pugin fönt hivatkozott tanulmányában.