Erdő Péter bíboros, prímás-érsek korszakos beszéde

Mint igazi Péter (kőszikla) és igazi első (prímás) a magyar egyház főpásztorai között, az esztergomi bíboros érsek úr elmondta élete talán legfontosabb és legbátrabb beszédét május 20-án, pünkösd vasárnapon, az esztergomi főszékesegyházban. A tartalom ugyan nem volt túl konkrét, de azért lehetett olvasni a sorok között. Mérhetetlen tiszteljük miatta és buzgón imádkozunk érte. (A teljes beszéd olvasható ITT!)

A beszéd legfontosabb részleteit igazán érdemes fölidézni:

„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, … az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,12–14) – így beszél Jézus tanítványaihoz a mai evangéliumban. De mi ez a sok mondanivaló? A korai kereszténység századai óta voltak, és talán vannak ma is, akik úgy gondolták: a Szentlélek valami egészen mást, korról korra új meg új kinyilatkoztatásokat fog közölni, meghaladja vagy elfeledteti Jézus tanítását, hogy mást hozzon helyette, ami annak az időnek talán jobban megfelel. Vagy a kiválasztottak egy szűk csoportja előtt titokzatos rejtelmeket fog feltárni, amelyek teljesen eltérnek az evangéliumtól...

Manapság gyakran beszélünk arról, hogy a Szentlélek korában élünk. Fontos dolog ez, de jól kell értenünk... [A helyes értelmezéstől való eltérés egyik formája] a túlzott spiritualizmus, amely egyes változataiban a mélyebb, titokzatos tudásra törekvő gnózis alakját öltötte. Ma is kísértés lehet, hogy a Szentlélekre hivatkozva felülírjuk Krisztust. Hogy a biztos és az Újszövetségben, meg a hagyományban világosan továbbadott krisztusi tanításra azt mondjuk, hogy ma már nem aktuális, hanem a Szentlélek valami mást, valami újat fog súgni nekünk, hogy ez lenne az igazi haladás. Nekünk azonban tudnunk kell, hogy a Szentlélek Krisztus Lelke. Hogy ő nem magától beszél, hanem azt mondja el, amit hall (vö. Jn 16,13). Róla mondja Jézus: „az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,14). A Szentlélek tehát nem mást, nem újat mond, hanem abban segít, hogy Krisztus tanítását jobban megértsük és alkalmazzuk életünk változó körülményei között

HOGY EGY KICSIT EGYÉRTELMŰBBEN FOGALMAZZUNK: Nincs olyan (mert teológiai képtelenség), hogy új, vagy második pünkösd, mert ami ott, az emeleti teremben az apostolokkal történt egyszeri és megismételhetetlen, állandó és stabil valóság a pünkösdkor megszületett Egyház életében. Csak akkor beszélhetünk új pünkösdről, ha elismerjük, hogy új Egyház is született, márpedig Krisztus egyetlen igaz Egyházának mandátuma a világ végéig szól, és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.
ÉRTJÜK MI EZT? (1) Nincs új pünkösd (az egyszer volt és állandó valóság az Egyházban); (2) nincs új Lélek (az ugyanis az Atyával és Fiúval egyként örökkévaló); (3) nincs új Egyház (csak az az egy apostoli nyáj és az az egy farkasok által ostromlott akol, amelyen kívül nincs üdvösség); és (4) nincs új tanítás (mert a Lélek annak a Krisztusnak igazságára vezet el minket, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, és az Egyház a Lélektől csak azt kapja, amit Krisztusból merít).

Lássatok csodát! - pontifikális missa sollemnis kommentárral (angolul)

Ilyet tényleg ritkán lát az ember, ezért csodaszámba megy! Április 28-án Washington D.C.-ben, az USA nemzeti kegyhelyén Alexander King Sample érsek, az oregoni Portland főpásztora pontifikális ünnepi misét mutatott be, amit az EWTN Network élőben közvetített. Az amerikai főváros Szeplőtelen Fogantatás bazilikájában ünnepelték a Summorum Pontificum kezdetű motu proprio 10. évfordulóját egy votív Mária-misével (Szeplőtelen Szív). Ez egy pontifikális nagymise az érsek saját katedrálisában a trónnál; a pápai szinten kívül ez a liturgikus ünnepélyesség legmagasabb fokozata. Külön csemege az angolul tudóknak, hogy két szakértő kommentálja, magyarázza a szertartásokat. Szerencsére betekintést nyerhetünk az érsek nyilvános beöltözésébe is. Alaposan begyakorolt, kompetens asszisztencia és szép zene (gregorián, polifónia, orgonamuzsika, hangszeres zene) kíséri a szertartást.

Közéleti kommentár politikai elfogultság nélkül

Tegnap jelent meg a hír, miszerint a Fidesz képviselőcsoportja a parlamenti alakuló ülés előtt ökumenikus istentiszteletet tart az Országházban. Minden politikai elfogultság nélkül mondom, hogy ez nagyon nincs rendben!!!

(1) Az ún. ökumenikus istentisztelet már régen a bögyömben van. (a) Egyrészt a vallás- és felekezeti szabadságot földbe tiporja, miszerint minden törvényesen működő egyháznak, vallási felekezetnek joga van úgy imádni az Istent, ahogy azt meggyőződése diktálja és nyilvános istentiszteleti rendje előírja. (b) Másrészt mitől "ökumenikus" egy ilyen esemény, amikor az apostoli hagyományokkal rendelkező és minden Krisztus által alapított szentséget ünneplő, kiszolgáltató egyház legszilárdabb meggyőződése, hogy az Istennek leginkább tetsző és az Egyháznak legtöbb kegyelmi gyümölcsöt termő istentisztelet a szentmiseáldozat bemutatása. Az ilyen "ökumenikus" imaalkalmak gyakorlatilag a legkevésbé liturgikus protestáns hagyomány lepusztított, informális áhítat-gyakorlatát követik. A legnagyobb közös osztó tipikus esete... (nesze neked "quantum potest, tantum aude"!!!).

(2) Az ún. apostoli és teljes szentségi életet élő egyházak közös és általános meggyőződése, valamint a Katolikus Egyház konkrét kánonjogi előírása, hogy az istentiszteletek kijelölt, rendes helye a konszekrált, vagy minimum benedikált templom, oratórium, kápolna, szentély (cf. can. 1205, 1214, 1219). Ez alól csak valódi szükség ad fölmentést - gondoljunk csak a tábori lelkészekre, vagy a misszionáriusokra! (can. 932 1.§.)

A politikai kereszténység, Szerelmes Atyámfiai, olyan, mint a szadduceusi vallásosság... Amikor legutóbb olvastam, nem sok jót mondott róla az Újszövetség.

COMMA IOANNEUM (1Jn 5:7-8), avagy tévedésben vagyunk vagy 1500 éve?

Íme, közeledik a húsvét utáni első vasárnap (fehérvasárnap), és ilyenkor óhatatlanul fölmerül a hagyományos latin rítus szentleckéjében évről-évre elhangzó Comma Ioanneum (1Jn 5:7-8) hitelességének kérdése. Most akkor csak megcsaljuk magunkat és emberi okoskodásokkal egybemosva olvassuk a Szentírást, vagy ez is a nyilvános kinyilatkoztatás része?

A vitatott szakasz:

„Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, az Ige, és a Szentlélek: és e három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a Lélek, és a víz, és a vér: és e három egy.”

A modern szövegkritikai ellenvetések:

(1) A legkorábbi görög kéziratok nem tartalmazzák (az arány kb. 500:10): (a) egyrészt a „régebbi jobb”-elv nem mindig igaz (a liturgiatudományban sem!), másrészt (b) ennek oka az is lehet, hogy az ariánusok (s ez a gyakorlat nem állt tőlük távol) módszeresen törölték, vagy kihagyták a másolatokból a számukra problematikus részt.

Erasmus a XVI. század elején az általa gondozott görög szövegből – a korai kéziratos bizonyítékokra hivatkozva törölte – majd az emiatt kialakuló botrány miatt visszatette. A XVI. század óta tehát része az ún. görög Textus Receptus-nak.

(2) Egyetlen arámi, szír vagy kopt kézirat sem tartalmazza (a bizánci és örmény ortodoxok viszont kifejezetten elfogadják a Comma jánosi eredetét).

(3) Egyes Vulgata kéziratok nem tartalmazzák, de a túlnyomó többség (95%) igen! Ráadásul az ennél korábbi Vetus Latina – mely csak töredékesen maradt ránk – úgy tűnik, tartalmazta.

(4) Jelentős patrisztikus szerzők nem ismerik, ill. nem hivatkoznak rá explicit módon: Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Origenés, Atanáz, Jeromos, Ágoston. Ellenben utalnak rá: Ciprián, a Jeromosnak tulajdonított bevezető a kánoni levelekhez (V-VI. sz.) kifejezetten elmarasztalja azokat, akik „az igazságtól elhajolva” kihagyják, Avilai Priscillianus, Ruspei Fulgentius, 484-es Karthágói Zsinat).

Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai:

A tridenti zsinat 1546-ban (IV. ülésszak) kötelező erővel meghatározta a bibliai kánont: „Ha valaki a könyveket teljes egészükben összes részeikkel együtt úgy, ahogyan a katolikus Egyházban azokat olvasni szokták, és az ősi latin Vulgata kiadásban benne vannak, nem fogadja el szent és kánoni könyveknek, és az előbb említett hagyományokat tudva és teljes megfontoltsággal megveti: legyen kiközösítve!” (DH 1504)

Az Egyházban bevett gyakorlat (consuetudo Ecclesiae) minden kétséget kizáróan a hitelességet támogatja, de a Vulgata pápai tekintéllyel megerősített hivatalos kiadásai, a Sixtina (1590) és a Clementina (1592) is tartalmazzák (bár nem teljesen egyértelmű, hogy a zsinati kijelentés erre vonatkozik-e).

A Szent Officium 1897. január 13-án kiadott dekrétumában kijelentette, hogy katolikus teológusok nem tagadhatják, vagy kérdőjelezhetik meg biztonsággal a Comma hitelességét. XIII. Leó pápa két nappal később jóváhagyta ezt a határozatot, bár – ahogy egyesek érvelnek – nem in forma specifica (azaz, nem minden egyes részletében teljes pápai tekintélyével megerősítve).

Később a Szent Officium 1927. június 2-án kelt dekrétumában tisztázta, hogy a korábbi ítélet nem azért született, hogy a katolikus teológusok kutatásának szabadságát egyszer s mindenkorra megvonja. Ebben az értelemben „gondosan mérlegelve, azzal a mértéktartással és önuralommal, amelyet a dolog komolysága megkíván” (DH 3681) a tudósok továbbra is vizsgálhatják a kérdést. Ez azonban a bibliatudomány vizsgálódásának szabadságára vonatkozik, nem arra, hogy a Szentírás nyomtatásban megjelenő szövegéből a Commát önkényesen és módszeresen kihagyják (a szerkesztők ezzel mintegy prejudikálva az Egyház tanítóhivatalának végleges döntését).

Az egyházi hagyomány bizonysága:

A tridenti zsinat anatémájában a Vulgata mellett (és előtt!!!) hivatkozik az Egyház bevett gyakorlatára. Ez alatt értjük (1) azt a hagyományt, ahogyan a Szentírást, és benne János első levelét az Egyházban olvasni szokás volt. Ez az V-VI. századtól egyértelműen a Comma inklúziójáról tanúskodik, amit a hivatalos Vulgata Sixto-Clementina is megerősített. Ezt támogatja az Erasmus kezdeti elutasítása által kiváltott heves ellenreakció; a tény, hogy a hitújítók sem vetették el (a Károli-fordításban is benne van); valamint a Szent Offícium 1897-es ítélete (az 1927-es enyhítés ellenére is). De az Egyház bevett szokásának (consuetudo Ecclesiae) elválaszthatatlanul és elutasíthatatlanul része (2) a liturgikus gyakorlat is. A szent liturgia az Egyház rendes tanítóhivatalának elsődleges „szerve”, s mint ilyen, egyértelműen a Comma hitelességét támogatja. A húsvét utáni első vasárnapnak (fehérvasárnap, vagy quasimodo-vasárnap: az egyik legősibb miseproprium) szentleckéje tartalmazza, de megtalálható Urunk Legszentebb Vére (július 1.) ünnepének graduáléjában is. Igaz, ez utóbbi ünnep nem képvisel emberemlékezetet meghaladó hagyományt. Ugyan eredete egészen a XVI. századig visszavezethető, csak Boldog IX. Piusz pápa terjesztette ki a teljes római rítusterületre 1849-ben (július 1-re pedig Szent X. Piusz pápa tette át).

A modern szövegkritika következetlensége:

Vannak más (sokkal inkább) vitatható (ún. görög-minoritású) passzusok, melyek rendszerint bekerülnek a Biblia-kiadásokba, a legtöbbjüket egyetlen szerkesztő sem merné kihagyni, vagy a lábjegyzetekbe száműzni!

Csak néhány példa:

Mt 16,2b-3

Mk 16,9-20

Lk 22,19b-20

Lk 22,43-44

Jn 5,3b.4

Az már a modern magyar nyelvű Szentírás-kiadások botránya, hogy pl. a Jeromos Társaság-féle „neo-káldi” a Comma Ioanneum mellett pl. cenzúrázza a tökéletesen ártalmatlan Jn 5,3b-4-et is: „Az Úr angyala pedig időnként alászállt a tóba: és a víz megmozdult, és aki elsőként szállt a tóba a víz megmozdulása után, meggyógyult, bármilyen betegségben is sínylődött.”

Végkövetkeztetés:

Ha a tudósok vitatkoznak is, a krisztushívőkre ezek a tudományos véleménykülönbségek nem tartoznak, és a kinyilatkoztatás forrásaira vonatkozó kérdésekben mindig kerülni kell a kockázatot, ha pedig nem lehet kizárni a tévedés lehetőségét, akkor pedig inkább a biztonság felé elmozdulva „tévedjünk”! Egyetlen kiadónak, szerkesztőnek sem szabadna azt a vakmerőséget elkövetnie, hogy önhatalmúlag (az Egyház teljes tanítói tekintéllyel megerősített és végleges döntése nélkül, azt jogtalanul megelőlegezve) cenzúrázza a hivatalosnak tekintett Szentírást (Vulgata Sixto-Clementina). Az már a kortárs szentírástudomány és a VI. Pál-féle Novus Ordo sajátos és sajnálatos nehézsége (hogy ne mondjam: egyéni szocproblémája!), hogy a hamleti jellemű pápa által kezdeményezett és a modern liturgikus használat számára előírt Neo-Vulgata (1979) is a szemétdombra hajította a Comma Ioanneum-ot.

Sabbato post Cineres

 

Domine, ascende ad nos in navim,

et cedat ventus! (cf. Mc 6,51)

Javaslat az újszövetségi kantikumok fordítására

Úgy tűnik, elszalasztottuk a lehetőséget, hogy a Liturgiam Authenticam kezdetű instrukció szellemében a zsolozsma pontos és igényes hivatalos fordítását adjuk a klérus és a hívek kezébe. A Liturgia Horarum új kiadása ugyanis változatlanul tartalmazza az 1991-es, erőltetett, lehangolóan közönséges és énekelhetetlen szöveget.

A Magnum Principium megjelenése óta egyébként is más szelek kezdtek fújni Rómában (Németországról nem is beszélve!). Így már az is óriási eredmény lenne, ha a népzsolozsmai gyakorlatban használt fordításokat képesek lennénk korrigálni (ott ahol szükségesnek, tanácsosnak látszik). A fordítóknak egyébként maximális tisztelet jár azért, hogy az összes magyar fordítás közül képesek voltak a legigényesebbet megszülni, és persze el kell ismerni, hogy nem szerencsés ezeket a szövegeket 20-30 évenként újrafordítani. Ugyanakkor manapság az akkori viszonyokhoz képest szabadabban és rengeteg filológiai élménnyel, eredménnyel gazdagabban tudjuk ezeket a szövegeket "kézbe venni".

Ez a bejegyzés kísérlet arra, hogy az újszövetségi kantikumok példáján keresztül bemutassa, hogyan lehet egy magyar bibliás hagyományoknak (Káldi és Károli!), a liturgikus fordítás szabályainak és az eredeti Vulgata szöveg mércéjének jobban megfelelő szöveget előállítani. Ismétlem: nem hibátlan és megváltoztathatatlan etalonról, hanem egy kísérletről van szó. Ennek igazi megértéséhez természetesen tanácsos lenne az eredeti görög és latin szövegek, a Károli és Káldi fordítások, valamint a népzsolozsmás forma egyfajta szinopszisa.

Benedictus (Lc 1,68-79)

Áldott az Úr, Izráelnek Istene, *

mert meglátogatta és megváltotta az ő népét.

És fölemelte nékünk az üdvösség szarvát, *

Dávidnak, az ő szolgájának házában.

Amint szólott az ő szent prófétáinak szája által, *

kik eleitől fogva voltak.

Hogy szabadulást ad a mi ellenségeinktől, *

és mindazok kezéből, kik gyűlölnek minket.

Hogy irgalmasságot cselekedjék atyáinkkal, *

és megemlékezzék az ő szent szövetségéről.

Az esküvésről, mellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak, *

hogy megadja nékünk.

Hogy megszabadulván ellenségeink kezéből, *

félelem nélkül szolgáljunk néki.

Szentségben és igazságban az ő színe előtt, *

életünknek minden napján.

És te gyermek, a Magasságbeli prófétájának hívattatol, *

mert az Úr orcája előtt jársz előkészíteni az ő útjait.

Hogy az üdvösség ismeretét adjad az ő népének, *

az ő bűneiknek bocsánatára.

A mi Istenünknek mélységes irgalmassága által, *

mellyel meglátogatott minket a magasságból támadó:

Hogy megvilágosítsa azokat,
kik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, *

hogy a mi lábainkat a békesség útjára igazítsa.

Magnificat (Lc 1,46-55)

Magasztalja *

az én lelkem az Urat.

És örvendezik az én lelkem *

az én üdvözítő Istenemben.

Mert tekintetre méltatta
az ő szolgálójának alázatosságát, *

íme, mostantól fogva boldognak mondanak engem
minden nemzetségek.

Mert nagy dolgokat cselekedett nekem, aki hatalmas, *

és szent az ő neve.

És az ő irgalmassága nemzedékről nemzedékre, *

azokon, akik őt félik.

Hatalmasságot cselekedett az ő karjával, *

szétszórta az ő szívük gondolatában kevélyeket.

Levette a hatalmasokat a trónjukról, *

és fölmagasztalta az alázatosakat.

Az éhezőket betöltötte javakkal, *

és a gazdagokat üresen elbocsátotta.

Fölvette Izráelt, az ő szolgáját, *

megemlékezvén az ő irgalmasságáról.

Miképpen szólott vala atyáinknak, *

Ábrahámnak és az ő ivadékának mindörökké.

Nunc dimittis (Lc 2,29-32)

Most bocsátod el szolgádat, Uram, *

a te igéd szerint békességben.

Mert látták szemeim *

a te üdvösségedet.

Akit szerzettél *

minden népek színe előtt,

világosságul a nemzetek megvilágosítására, *

és dicsőségére népednek, Izráelnek.

Luther-mosdatás a katolikus médiában

A reformáció 500. évfordulója bizarr jelenségeket generál a katolikus közéletben és médiában. A Szentszék közös nyilatkozatot ad ki a Lutheránus Világszövetséggel, melyben hálásan emlékeznek a reformáció spirituális és teológiai adományaira! Katolikus püspökök, papok vesznek részt lelkesen a protestáns megemlékezéseken, méltatva a Katolikus Egyház egyik legkérlelhetetlenebb ellenségének érdemeit! A Vatikán gyakorlatilag hagiológiai és ikonográfiai jegyekkel ellátott bélyeget bocsát ki az évfordulóra! A Luther által elhagyott ágostonos szerzetesrend legfőbb elöljárója litániát énekel az örökfogadalmát és a szerzetesség intézményét epés gúnnyal megtagadó reformátor bámulatos erényeiről. Mindezt persze szolgai lelkülettel, szégyenérzet nélkül "jelenti" a katolikus média. Mi történik itt? Közben rendőri erőszakkal távolítják el a békésen imádkozó tiltakozókat a brüsszeli katedrálisból. Hát ennyire föloldódott e világ sártengerében a katolikus hitérzék?

Ennyi erővel (főleg ha már TV sorozatot nézünk róla itthon) lelkesen ünnepelhetnénk I. Szulejmán szultánt augusztus 29-én, a mohácsi tragédia emléknapján. De akár minden évben egész Romániával egyetértésben tűzijátékkal üdvözölhetnénk december 1-ét annak "hálás" emlékezetére, hogy elcsatolták Erdélyt Magyarországtól.

Szerencsére az interneten pdf formátumban ingyen letölthető Hartmann Grisar S.J. becsületes történészhez illő, tárgyilagos könyve az igazi Lutherről (akinek alakjáról szakszerűen lefejti a rosszindulatú, valótlan katolikus rágalmakat és a protestáns történetírás propagandisztikus, hagiográfiai túlzásait). Akiket még nem hagyott teljesen magára a  sensus fidei, akiket még nem vezetett teljesen félre a beteg korszellem, jól teszik, ha Lutherre és 1517. október 31-re Grisar könyvének lelkiismeretes tanulmányozásával emlékeznek.

Én a magam részéről arra használtam föl október 31-ét, hogy megemlékezzek mindenszentek vigíliájáról (vagyis Krisztus Urunk misztikus testének, a Katolikus Egyháznak névtelenül megdicsőült tagjairól), valamint Szent Farkas (Wolfgang) regensburgi püspökről, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett azáltal, hogy elhozta a pogány magyaroknak az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház igaz vigaszát, a krisztusi megváltás örömhírét.