Homília a húsvét utáni VI. vasárnapra (1 Pét 4,7-11; Jn 15,26-27; 16,1-4)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Áldozócsütörtök, azaz a mi Urunk mennybemenetele után az Egyház tekintetét már végérvényesen az égre emeli, egyrészt, mert kegyes Üdvözítője és isteni Vőlegénye elfoglalta dicsőségben kiérdemelt helyét a mennyei Atya jobbján, másrészt, mert onnan várja a neki megígért másik Vigasztalót, az Igazság Lelkét, aki az Atyától származik. Az Egyház tehát a mennyország, a mennyei Jeruzsálem delejes vonzásában él, mert fölismerte Krisztusnak, mint Főnek mennybemenetele által, hogy nem e világból való, és hogy olyan jövőre hivatott, mely a Megváltó föltámadott embersége által képviselt új teremtéshez tartozik.

Krisztus Urunk fölemelkedése az ég felhői közé nem hagymázos káprázat vagy olcsó színházi show-elem, hanem annak demonstrálása, hogy Isten a megváltás művében visszafordította a nehézkedés törvényét, ami a bűn által nyert uralmat a teremtés fölött, és életünk valódi célja, végső beteljesedése túlmutat a fizikai világon. Egyfajta természetfölötti erőtérben élünk, és lelkiekben ránk már nem vonatkozik a tömegvonzás törvénye, hiszen a lelki gravitáció éppen fordítva működik: nem a föld középpontja felé, lefelé húz, hanem fölfelé hajt, a mennyei örök hazába. A Szentlélek kegyelmi ajándéka bennünk, keresztényekben – hiszen teljes egészében természetünk fölött áll –, hogy létezésünk súlypontja már nem az én, hanem Krisztus, aki a mennyei Atya jobbján ül, hogy folyton közbenjárjon értünk.

Beteges és célját vesztett az a vallásosság, amely teljesen önmagára összpontosít, amelynek kényszeres és minden mást elhomályosító, állandó elfoglaltsága az önvizsgálat. És itt most nem az üdvös, napi rendszerességgel megtartott lelkiismeretvizsgálatra gondolok, amit az Egyház mindig is buzgón ajánlott híveinek, hanem a rendezetlen és korlátolt énközpontúságra. Amikor vallásosságunk, lelki életünk alfája és ómegája, kezdete és vége én magam vagyok, amikor legfőbb gondolatom és aggodalmam, hogy „meg vagyok-e váltva?”, „a kiválasztottak közé tartozom-e?”, „üdvözülni fogok-e?” és „vajon hogy szerezhetnék erről bizonyosságot?”.

Az ilyen hívő nem a krisztusi igazságok tanúja, hanem az ateista ideológusok és a cinikus pszichológusok azon véleményét látszik igazolni, hogy a vallás nem több mint egyfajta rendellenes lelki szorongás, klinikailag diagnosztizálható neurózis. Sokan sötétnek és műveletlennek tartják a középkort, mégis éppen a humanizmussal és a reformációval következett be az, amit bizonyos gondolkodók a „nagy antropológiai fordulatnak” neveznek. A vallás középpontjába Isten helyett a „én” került, és a megváltó Krisztus sem önmagában, csodálatra méltó és imádandó istenemberi mivoltában érdekel már bennünket, hanem azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit tett értünk, hogy jutnak el hozzánk keresztáldozatának jótéteményei.

Ennek az ún. „antropológiai fordulatnak”, az emberarcú – valójában azonban emberközpontú – humanizmusnak egyenes következménye, szinte természetes fejleménye, hogy idővel erőt vett rajtunk egyfajta lelki restség, untat bennünket minden olyan vallásos tevékenység, amelynek középpontjában nem mi vagyunk. Így lett a teológiából antropológia, az imádságból meditáció, az istentiszteletből a közösség ünneplése, a gyónásból lelki beszélgetés, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiből emberbaráti jótékonykodás. Odáig jutottunk, hogy manapság azokat a papokat ünnepeljük, szerepeltetjük a TV-ben, hívjuk meg lelkigyakorlatokra, konferenciákra, akiktől igehirdetés és lelki vezetés helyett lapos és csöpögős pop-pszichológiát kapunk. Szinte senkit sem zavar, ha Feri atya másfél órás előadása alatt alig ejti ki Isten nevét, föltéve, hogy beszélt arról, miként érezhetjük magunkat jobban a bőrünkben.

Ha van vallási igazság, amire ma sürgősen szüksége van a világnak, az isteni Mesterünk felhívása, hogy „keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33; Lk 12,31) Vallásosságunk csak úgy lesz hiteles, úgy lesz igazi, Istennek tetsző vallásosság, ha visszahelyezzük Istent és az Ő üdvözítő igazságait abszolút jogaiba. Ha nem a világ barátságát keressük, hanem Krisztusét, ha életünket nem a teremtett és hiábavalóságnak alávetett világ tömegvonzásában éljük, hanem „lelki gravitációban”. Ez a mennybemenetel misztériumának nagy tanulsága.

A lelki gravitáció a kegyelem erőtere, ahol az ember már nem önmagára figyel, hanem az Istenre, ahol már nem a mulandó és változékony világ vigasztalásait hajhássza, hanem azt a másik Vigasztalót várja, akit Krisztus ígért meg Egyházának. A mai szentmise introitusa is arra emlékeztet, hogy egyedül Krisztus, aki a mennyekbe fölment és az Atya jobbján ül, az én megvilágosodásom és üdvösségem. Nem magamat, kiteljesedésemet, önmegvalósításomat, belső harmóniámat keresem, hanem Krisztust, aki egyszer s mindenkorra legyőzte a világot. Nem saját mélységeimet szólongatom, figyelmemet és erőfeszítéseimet nem magamra pazarlom, mert „szívem Tehozzád beszél, Téged keres tekintetem, a Te orcádat keresem, Istenem.”

Ahogy az Egyház buzdít bennünket minden egyes szentmisén: emeljük föl szívünket! Tudjuk, hogy ahol a kincsünk, ott lesz a szívünk is (Lk 12,34), márpedig a mi kincsünk a mennyekben vagyon, ül az Atyának jobbján, és onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.

Bochum, 1944 + nagyjából bárhol, 2012

A II. Vatikáni Zsinat miséje

Még én vagyok triumfalista, integrista, intranzigens és ódivatú? Kérem szépen, én minden ellenkező híreszteléssel ellentétben hatalmas rajongója és támogatója vagyok a II. Vatikáni Zsinat liturgiájának. Van is róla egy képem:

De nem csak Boldog XXIII. János pápa zsinati liturgiáját szeretem; hasonlóképpen nagy rajongója vagyok a VI. Pál-féle zsinati liturgiának is, ahogy a következő kép illusztrálja:

Homília ádvent II. vasárnapjára (Róm 15,4-13; Mt 11,2-10)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Amikor Szent Pál a mai szentleckében az okulásunkra született Szent Írásokról beszél, természetesen az Ószövetségre utal, hiszen a szó mai értelmében vett újszövetségi Szentírásról az Apostol idejében még nem beszélhetünk. Amint az előre megíratott, a béketűrés és vigasztalás Istene nem hagyta magát meghazudtolni, hanem elküldte nekünk Egyszülött Fiát, aki mennyei Atyjának igazmondását a hitetlenkedő világnak ékesen bebizonyította. Krisztus Urunk a pátriárkáknak tett ígéretek és az ószövetségi próféciák maradéktalan beteljesedése. Bizonyos értelemben mind a szentlecke, mind pedig az evangélium ezt az alapvető igazságot hivatott számunkra megerősíteni.

Az evangéliumon keresztül az Anyaszentegyház ma Keresztelő Szent János alakját állítja elénk, akiről a Megtestesült Ige maga mondja, hogy még a prófétáknál is nagyobb. De vajon miben is áll a Keresztelő e kivételes méltósága? Nagy Szent Gergely pápa szerint Keresztelő Szent János azért több és nagyobb minden más prófétánál, mert a prófétai küldetés lényege az eljövendő események megjóslása, a Keresztelő azonban nem csupán előre jelezte a Messiás eljövetelét, de magadatott neki az a kiváltság is, hogy személyesen találkozzék vele, ő mutasson rá, saját kezével merítse alá a Jordán folyó vizébe (vö. PL 76:1097). Ebben az értelemben Keresztelő Szent János az Ó- és Újszövetség határmezsgyéjén áll, összekötő kapocs Isten ígéretei és azok minden képzeletet fölülmúló beváltása között. Még meg sem született, már jelezte a Megtestesült Istenfiú, a velünk élő Isten eljövetelét, amikor anyjának, Erzsébetnek méhében örömmel repesett – vagy Lukács evangélista eredeti görög kifejezése szerint: táncolt – az Újszövetség frigyládájának, a názáreti Máriának közeledtére.

A Boldogságos Szent Szűzzel egyetemben Keresztelő Szent János hagyományosan és sajátosan ádventi szent, az ígért Messiás eljövetelének nagy angyala. Küldetésének célja nemcsak az volt, hogy az Isten Fölkentjének útját egyengesse, hanem hogy a megfelelő pillanatban rámutasson, fölfedje őt, midőn nyilvános működésének ideje elérkezett. Tanítványai és a hozzá tömegesen járuló bűnbánók előtt „megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Messiás” (Jn 1,20), ugyanakkor a Jordán folyónál feléje közeledő Krisztus láttán legott kijelentette: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). Ezzel az elsők között volt, akik prófétáltak a Messiás eljövendő szenvedéseiről és megváltó kereszthaláláról. Krisztus Urunk nyilvános működése valójában még kezdetét sem vette, de a Keresztelő már tudta, hogy a Megtestesült Ige úgy van közöttünk, mint leölésre szánt Bárány, akinek ártatlanul kiontott vérében köttetik meg az Új és Örök Szövetség. Ezért van az, hogy a keresztény ikonográfia viszonylag gyakran ábrázolja őt a Kálvária keresztje alatt, amint a haláltusáját vívó Megváltóra mutat. Elég, ha csak Matthias Grünewald híres oltárképére gondolunk, mely egykor az Isenheim-i kórház kápolnájában vigasztalta az anyarozs-mérgezésben szenvedő orbáncos betegeket.
Ha azonban a Keresztelő tisztában volt názáreti rokonának valódi kilétével, sőt küldetésének végső céljával is, miért tűnik úgy a mai evangéliumból, mintha elbizonytalanodott volna? A jelenetet elemző és magyarázó egyházatyák kizárták annak lehetőségét, hogy Szent Jánosban utólag, hosszú raboskodása alatt kételyek merültek volna föl. A Keresztelő valójában éppen azért küldi életének alkonyán tanítványait Krisztushoz, hogy azok saját szemükkel látván az isteni Mester által véghezvitt csodákat, higgyenek benne; küldetésének félreérthetetlen jelei és természetfölötti bölcsességének szavai legyőzzék bizalmatlanságukat. Hogy valóban volt János követőiben némi kétkedés, az kitűnik abból a szemrehányásból, amit néhányan közülük Krisztus Urunknak tettek: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? (Mt 9,14)

Természetesen az isteni Mester találóan megfelelt a kérdésre: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” A válasz valószínűleg egyszerre nyugtatta meg és zaklatta föl a tanítványokat. Egyrészt Krisztus nyíltan kijelenti, hogy Ő az az isteni Vőlegény, akit az Ószövetségben Isten megígért az ószövetség jegyesének, a választott népnek (vö. Zsolt 18,6; Én 2,8; Iz 62,5), ugyanakkor azonban azt is megjövendöli, hogy Isten – legalábbis egy időre – elveszi majd tőlük a várva-várt Vőlegényt (vö. Én 3,1; Jer 16,9).

Talán ugyanerre a kettőségre utal az Üdvözítő azon kijelentése is, hogy „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” (Mt 11,6). Szent Hiláriusz jegyzi meg, hogy abban János tanítványai nem találhattak semmi megbotránkoztatót, hogy vakok láttak, sánták jártak, poklosok megtisztultak, süketek hallottak, halottak föltámadtak, a szegényeknek pedig az evangélium hirdettetett (PL 9:978). Szent Hiláriuszhoz hasonlóan Nagy Szent Gergely is azt állítja, hogy Krisztus Urunk a kereszthalál botrányától féltette János tanítványait s egyszersmind saját apostolait: „Vajon akad-e olyan, akit nem lenyűgözne, hanem megbotránkoztatna e sok jel és csoda látványa? De a hitetlenek elméje komoly botránkozást szenvedett, midőn oly sok csodatétel után haldokolni látták Őt” (PL 76:1096). Persze az is lehetséges, hogy a megütközés veszélye egyszerűen csak azért állt fönt, mert isteni Mesterünk üzenetében nyíltan olyan jövendölések beteljesedésére célzott, melyeket Izajás próféta a messiási időkre vonatkoztatott (Iz 26,19; 29,18; 35,5-6; 61,1)

Kedves Testvérek! Ádventi előkészületünkben az Anyaszentegyház Keresztelő Szent Jánost állítja mellénk kísérőként, pártfogóként, vezérlő angyalként, példaképként és közbenjáróként. Az isteni Mester maga biztosít bennünket arról, hogy nála jobb, alkalmasabb vezetőt nem kaphattunk volna: „Bizony mondom nektek, nem támadott az asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Lelki rokonságunk Isten e kivételes nagy szentjével abban áll, hogy mi sem csak várakozunk Krisztus eljövetelére, nem csupán arra vagyunk hivatottak, hogy egyengessük az Úr útjait, hiszen mi már az ígéret birtokában vagyunk. Tudjuk, hogy amennyiben kellő és méltó módon fölkészülünk rá, részünk lesz majd a megtestesült Istenfiúval való személyes találkozásban. Az Anyaszentegyház liturgiája évről-évre lehetőséget ad nekünk, hogy a karácsony misztériumában átéljük e kegyelmi találkozást. Éljünk most ezzel a lehetőséggel, hogy majdan ne csak tükör által homályosan, de színről-színre lássuk Őt, úgy, ahogy van, mindörökkön-örökké.

Caveat a szentföldi zarándokoknak

Fouad Twal, a Jeruzsálemi Latin Patriarchátus érseke dekrétumot (49/2011) adott ki, mely a római liturgia különleges formájának (forma extraordinaria) használatát, ünneplését hivatott szabályozni a patriarchátus területén. Ebben kijelenti, hogy a patriarchátus joghatóságába tartozó plébániákon és kápolnákban a római liturgia ünneplése mindig a VI. Pál által bevezetett új miserend szerint történik! (Jeruzsálem érsekének joghatóságába kb. 75 000 hívő tartozik, akik Palesztina, Izrael, Jordánia és Ciprus területén élnek.) Nesze neked Summorum Pontificum, meg pápai motu proprio!

A rendelkezés értelmében a szentföldi bazilikákban és templomokban csak olyan zarándokcsoportoknak engedélyezett a "különleges forma" használata, akik hazájukban is ezt követik, ahhoz már hozzászoktak (ezt vajon ki ellenőrzi?). Jellemző a dokumentum szellemiségére, hogy ajánlása szerint "lehetőleg minden bazilikában és szentélyben legyen egy mellékoltár" - nyilván a szent helyektől minél távolabb - "ahol a pap a híveknek hátat fordítva (sic!) misézhet." (Jelzem, közös orientációról és nem hátat fordításról van szó!). Ha több pap is van egy zarándokcsoportban, csak egy misézhet (mivel a hagyományos rítusban nincs koncelebráció), hogy "a szent helyeket ne foglalják le egyéni celebrációkkal". (Gondolom, ennek az a "logikája", hogy minél kevesebb a mise, annál jobb...)

A jeruzsálemi pátriárka elrendeli továbbá, hogy lássák el a bazilikákat - idézem - "Boldog XXIII. János misekönyvével, de V. Piusz misekönyve tiltva van." A "zsinatos" és "jó" Giovanninak kijárt a "boldog" titulus, de V. Piusz neve elől már lemaradt a "szent". Ennél szomorúbb, hogy milyen liturgikus műveletlenségről árulkodik a kijelentés, ugyanis Szent V. Piusz misekönyve lényegileg és jogilag ugyanaz, mint Boldog XXIII. Jánosé, bár az ún. "tridenti" misszálé az évszázadok során bizonyos redakciókon, "ráncfölvarrásokon" esett át (némi rubrikális kiigazítás, új ünnepek bevezetése, stb.). Szent V. Piusz óta több editio typica (mérvadó mintakiadás) jelent meg: 1604 - VIII. Kelemen, 1634 - VIII. Orbán, 1884 - XIII. Leó, 1920 - XV. Benedek. Ráadásul 1955-ben XII. Piusz új nagyheti szertartásrendet vezetett be. Magyarul, ha elemi liturgikus műveltség állna a rendelkezés mögött, akkor az úgy szólna, hogy az ún. "tridenti" misekönyvnek csak a Boldog XXIII. János által 1962-ben jóváhagyott mintakiadását lehet használni, az azt megelőző XV. Benedek-féle mintakiadást, vagy még korábbi editio typica-t nem.

Az teljesen rendben van (szokásos eljárás), hogy a paptól celebretet követelnek, de egyben azt is előírja a dekrétum, hogy a különleges forma ünneplése csak annak engedélyezett, aki "megfelelően ismeri a rítust". Ezt vajon, ki és hogy dönti majd el? De hogy ne csak a negatív aspektusokat hangsúlyozzuk, a pátriárka legalább elrendeli, hogy minden bazilika és szentély sekrestyéjét föl kell szerelni minden olyan liturgikus eszközzel és anyaggal (a misekönyvön túl tehát pl. kánontáblákkal, manipulussal, megfelelő miseruhákkal), ami szükséges a "különleges forma" ünnepléséhez. Ezt a magyar egyházmegyék székesegyházai és zarándoktemplomai is igazán követhetnék...

Az alábbi kép egyértelművé teszi, hogy nagyjából milyen fogadtatásra érdemes egy ilyen rendelkezés meghozója. Persze a dolog csak "elméleti", hiszen a pellengérek (szégyenoszlopok) alkalmazását, "fölvilágosult" kalapos uralkodónk, II. József betiltotta.

Homília a pünkösd utáni XX. vasárnapra (Ef 5,15-21; Jn 4,46-53)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Az olyan hívek számára, akik gyakran forgatják, és figyelmesen olvassák az újszövetségi Szentírást, valószínűleg azonnal föltűnik, hogy a mai evangéliumi történet mennyire hasonlít a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyításához, amiről szent Máté apostol evangéliumának 8. fejezetében ír (vv. 5-13), Szent Lukács evangélista pedig – szinte ugyanazon szavakkal - elbeszélésének 7. fejezetében számol be (vv. 1-10). Valóban sok a párhuzam: mindkét beteg a galileai Kafarnaumban gyengélkedik, mindkét Krisztushoz forduló férfi Heródes Antipász tetrarcha, azaz negyedes fejedelem szolgálatában áll, az Emberfia mindkét alkalommal a hit fontosságára való hivatkozással részesíti a fiúkat a gyógyulás kegyelmében, mégpedig úgy, hogy a betegek maguk nincsenek jelen. Erre alapozva néhányan – akik magukat előszeretettel hívatják szentírás-tudósoknak, katolikus exegétáknak – azt állítják, hogy egyazon csodatétel két alig eltérő változatával van dolgunk, az apróbb különbségek pedig a szóbeli áthagyományozásból adódnak.

Nyilvánvaló, hogy aki erre az álláspontra helyezkedik, az nem veheti egy pillanatra sem komolyan a Katolikus Anyaszentegyház szigorú meggyőződését, miszerint a négy evangélium, melyek történeti értékét kétkedés nélkül elismeri, hűségesen adja tovább mindazt, amit az Isten Fia földi életében ténylegesen tett és tanított. A szent szerzők, a Szentlélek Isten sugallatától vezettetve, úgy írták meg az evangéliumot, hogy Krisztusról csak a színtiszta igazságot közölték. (Dei Verbum 18 és 19; KEK 126) Aki tehát a szentírók szavahihetőségét vagy az általuk rögzített szóbeli hagyomány történeti hitelességét megkérdőjelezi, és teszi ezt úgy, hogy mindeközben tisztában van az Egyház tanítóhivatalának erre vonatkozó állásfoglalásával, az könnyen a formális eretnekség bűnébe esik, s mint ilyen, már nem tartozik a Jó Pásztor juhai közé, elszakította magát Krisztus Misztikus Testétől. Ha ezt egyszersmind az Egyház által ráruházott katedráról teszi, akkor eretneksége ráadásul nyilvánossá válik, így botrányt okoz, pedig tudjuk, hogy aki akár egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, annak jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe hajítanák (vö. Mk 9,41).

Ha csupán az eredeti evangéliumi szövegek elemzésére hagyatkozunk, úgy is kiderül: a két gyógyítás elbeszélése között van néhány egészen szembeötlő különbség. A János által megörökített esemény helyszíne az a galileai Kána, ahol Krisztus Urunk a vizet borrá változtatta (4,46), ellenben a százados – Máté evangélista szerint - Kafarnaumban lépett oda a galileai városokat végigjáró Messiáshoz. A Megváltó elé járuló férfi János szerint bazilikósz, azaz fejedelmi tisztségviselő, más szóval udvaronc, Máté és Lukács szövegében azonban hekatontarchész, szó szerint századparancsnok, tehát katonaember. János evangélista elbeszélése alapján (48. vers) úgy tűnik, hogy az udvaronc zsidó származású, ellenben a századosról Lukács leírása alapján egyértelműen kiderül, hogy pogány, aki azonban szerette a zsidókat és sok jót tett velük. Az udvaronc személyesen találkozik és beszél az Üdvözítővel, Lukács szerint a százados azonban először a nép véneit, majd később a barátait küldi elébe. Az udvaronc továbbá saját fia életéért folyamodik Krisztushoz, míg a százados kedves szolgája érdekében jár el. A görög szöveg e tekintetben egyértelmű: hiszen János a hújosz, fiúgyermek szót, miközben Lukács a dúlosz, szolga kifejezést használja. Végül ez evangéliumi elbeszélésekből az is kiolvasható, hogy a kafarnaumi százados szolgája bénán feküdt otthon, vagyis egyfajta paralízisben szenvedett (Mt 8,6), míg a királyi tisztviselő fiát olyan betegség kínozta, amely magas lázzal járt.

Ezeknél azonban még perdöntőbb, hogy a két történet lényegi mondanivalója ugyan egyaránt a hit fontossága, az elbeszélések célja azonban egészen más. Máténál és Lukácsnál a százados saját méltatlanságát hangoztatja és a Messiás hatalmát arra, hogy a távolból is gyógyulásban részesítse szolgáját, és ennek megfelelően Krisztus dicséri őt szilárd hitéért, sőt példaként tárja a zsidó sokaság elé. Jánosnál ellenben az udvaronc kitartóan kérleli az Emberfiát, hogy menjen el hozzá, és személyesen gyógyítsa meg a beteget. Krisztus ezért nehezményezi hitének gyöngeségét, és a fejedelmi tisztviselő csak azután lett igazán hívővé, hogy ráeszmélt: fia gyógyulása pontosan abban az órában történt, amikor a Mester biztosította: fia életben van (vö. Jn 4,53). Az egyházatyák allegorikus magyarázata szerint a kafarnaumi százados a pogány népeket szimbolizálja, akik rendíthetetlen, csodálatraméltó hittel ragaszkodtak Krisztushoz, míg a fejedelmi tisztviselő tétova, „jeleket és csodákat” váró hite a zsidóság felemás fogadtatására utal.

A mai evangéliumi szakaszt közvetlenül megelőző vers azt is megemlíti, hogy midőn Krisztus Urunk Galileába ment, szívesen fogadták Őt a galileabéliek. Ez azonban még nem a hit befogadása, pusztán kíváncsiságtól hajtott vendégszeretet; annak kifejezése, hogy várnak tőle valamit, valami csodásat, meggyőzőt és látványosat. Ezzel a külsőségekben megnyilvánuló fogadtatással szemben (amit a görög déchomái ige használata érzékeltet) János evangélista ismeri az Isteni Ige belső, hittel való befogadását, s ilyenkor mindig a lambánein igét használja, melynek jelentése elfogad, megragad, magához vesz. „Mindazoknak pedig, kik befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek” – írja János apostol a prológusban (1,12).

Kedves Testvérek, a mai evangélium lényegi mondanivalója, igazi tanulsága ez: a mi Üdvözítőnkhöz nem valamiféle szenzációhajhász kíváncsiságtól ösztönözve kell közelednünk, mint a galileai tömeg, sem csodát várva, látványos gyógyulást keresve, mint az udvaronc. Nekünk Őt szívünkbe, elménkbe kell egészen befogadunk úgy, hogy semmit, lelkünk egyetlen apró zugát sem zárjuk el előle. Csak ha az Élő Isten Fiát imígyen szívünkbe zártuk, magunkhoz öleltük, akkor kapjuk meg a hatalmat, a természetfölötti erőt arra, hogy Isten gyermekei legyünk. Ez a hit befogadása, amiről János evangélista prédikál nekünk; ez közvetíti az udvaronc fiának a testi gyógyulást, de ami még fontosabb, ez hozza el a tisztviselőnek, sőt egész háza népének az üdvözítő hitben megélt lelki gyógyulást.

Itt, e romlandó világ siralomvölgyében az udvaronchoz hasonlóan mi is a hit zarándokútját járjuk: ingatag és töredékes hitünknek napról napra erősödnie kell, hogy akár hegyeket tudjunk megmozgatni vele (Mt 21,21; Mk 11,23) -- a sebzett, bűnre hajló természet tehetetlen nagy tömegét. El kell jutnunk a természetes kíváncsiságtól, a csodaváró ámuldozástól és a szükség vagy érdek által vezérelt érdeklődéstől odáig, hogy először is hiszünk Krisztus elevenítő igéinek, majd a hit megrendítő és életet formáló fölismerésén keresztül befogadjuk életünkbe a Megváltót, aki hűséges társként szegődik mellénk kimerítő vándorlásunk alatt. Földi zarándoklásunk közepette Ő a mi kiengesztelődésünk, vigasztalásunk, békénk, támaszunk, majdan pedig Ő lesz végső megnyugvásunk és örök üdvösségünk.

Homília a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra (1 Kor 1,4-8; Mt 9,1-8)

Először néhány liturgiatörténeti megjegyzés. Valaha a mai vasárnapnak nem volt saját miseszövege, mert az őszi évnegyedes böjt, a szeptemberre eső „quattuor temporum” szombatjának esti liturgiája egészen vasárnap reggelig eltartott. Hagyományosan a kántorszombatok hosszú, hét olvasmányos vigília-miséiben történtek a papszentelések illetve a papságra fölkészítő, ún. kisebb klerikus rendek föladása. Idővel a kántorböjt szombatjának miséjét az esti időpont helyett reggel kezdték el ünnepelni, így a terjedelmes vigília elmaradása űrt hagyott a vasárnapi istentiszteleti rendben. Ezt úgy oldották meg, hogy a szeptember 29-én tartott Szent Mihály főünnep – vagyis az arkangyalnak szentelt római bazilika konszekrációs évfordulójának – miseszövegeit rendelték a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra, melyet azután olyan szentírási olvasmányokkal egészítettek ki, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az újonnan fölszentelt papok élményeihez, hivatalához.

Az első korintusiakhoz írt levél mára kijelölt szakasza nyilvánvaló buzdítás a frissen fölszenteltekhez, hogy szüntelenül adjanak hálát a túlcsorduló kegyelmekért, amelyekben a püspök kézföltétele által részesültek, s hogy féltékenyen őrizzék feddhetetlenségüket Krisztus Urunk eljövetelének nagy napjáig. A Máté evangéliumából vett történet tanulsága pedig az volt az új papok számára, hogy még a legszörnyűbb betegségek gyógyításánál is nagyobb hatalmat kaptak azzal, hogy a bűnbocsánat szentségében a híveket föloldozhatják vétkeik alól.

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai mise-evangéliumban szereplő csodás gyógyítás mindhárom szinoptikus evangéliumban megtalálható, és gyanítom, hogy Máté apostol változatára annak rövidsége miatt esett a választás. Mindenesetre érdemes a történetet Márk és Lukács evangélisták leírásában is elolvasni, mert ők fontos adalékokkal szolgálnak. Máté azt írja, hogy Krisztus „átkele a tengeren, és az ő városába méne”. Ezt a várost Márk és Lukács egyértelműen Kafarnaumként – és nem Názáretként, Krisztus szülővárosaként – azonosítja, amit Máté talán azért nevezett a Megváltó városának, mert nyilvános működése során sokat és előszeretettel tartózkodott ott. Akárhogy is, az inaszakadt gyógyítása Kafarnaumban, méghozzá Péter apostol házában történt, aminek egyes lelki írók komoly szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, amennyiben mi mindnyájan Péter házának, vagyis az Anyaszentegyháznak lakói vagyunk, és ez az a közeg, ez az a szent hely, ahol lelkünk sebeire gyógyírt találhatunk, ahol ma is megvan a hatalom a bűnök bocsánatára.

Az is csak a parallel szinoptikus elbeszélésekből válik teljesen világossá, hogy az írástudók miért mondták: „Ez káromkodik”, midőn az Emberfia kijelentette a hordágyban tehetetlenül fekvő bénának, hogy „megbocsáttatnak neked bűneid.” Márk és Lukács ugyanis megjegyzik: „kezdének az írástudók és farizeusok gondolkodni, mondván: Kicsoda ez, hogy ilyen káromkodást beszél? Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint az Isten?” És valóban, a mai evangéliumi szakasznak nem más a célja, minthogy a Messiást úgy jelenítse meg előttünk, mint aki saját jogon, isteni hatalommal szabadon rendelkezik a bűnök fölött, mint akinek hatalma van akár a testet, akár a lelket orvosolni. A farizeusok tehát azért méltatlankodtak, azon botránkoztak meg, hogy Krisztus Urunk Istennel lényegében egyenlőnek jelentette ki magát, s ezért több alkalommal is meg akarták kövezni, csakúgy, mint amikor félreérthetetlenül kinyilatkoztatta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).

Krisztus valóságos és a mennyei Atyával egylényegű istensége már abban is megnyilvánul, hogy akadálytalanul és tévedhetetlenül belelátott az emberek lelkébe; látta az inaszakadtat kísérő emberek hitét, mint ahogy látta a fölháborodott farizeusok gonosz szívének gondolatait is. Előtte nyitott könyv volt az emberi lélek: „ismerte mindnyájukat” – olvassuk János evangéliumában – „mert nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az ember felől; mert ő tudta, mi van az emberben.” (2,25) De Üdvözítőnk istensége még ennél is csodálatosabban megnyilvánult abban, hogy az ágyhoz kötött, teljesen béna embert nemcsak testileg gyógyította meg, hanem bűnei bocsánatával lelkileg is megszabadította. Aranyszájú Szt. János írja: „Amennyivel nagyobb a lélek a testnél, annyival nagyobb dolog a bűnöket megbocsátani, mint a testet meggyógyítani. De mivel az első láthatatlan, a második pedig látható, azt teszi, ami kisebb dolog, de kézenfekvőbb, hogy a nagyobb, de kevésbé nyilvánvaló dolgot bizonyítsa.”

Szent Ágoston (In Ioann. LXXII, 3; PL 35:1823) és nyomában Aquinói Szt. Tamás (I-II, q. 113, a. 9) még ennél is messzebb mennek, mikor kijelentik, hogy a vétkek bocsánata és a bűnösök megigazulása még a menny és a föld teremtésénél is nagyszerűbb isteni tett, mivel az ég és a föld elmúlnak, de a választottak üdve és megigazulása örökké tart. A természetfölötti kegyelem java, akár egyetlen emberben is, utolérhetetlenül fölülmúlja az egész teremtett világ nagyszerűségét.

Szent Hiláriusz (Vidor) püspök és egyháztanító szerint az inaszakadt személyében a teljes pogányság hozatott a Megváltó Isten-ember elé, akit Ő fiának nevez, mert Isten kegyelméből újjá született. Látván a gyógyuláshoz szükséges hitet, a bűnöket, melyeket a mózesi törvény eltörölni nem tudott, Krisztus Urunk teljes bocsánatban részesítette. A fölépülés itt mind a testre, mind pedig a lélekre vonatkozik, ami nyilvánvaló jele a föltámadásnak, amikor is a test megszabadul minden gyöngeségétől, a lélek pedig múlhatatlan dicsőségbe öltözik.

Az evangéliumok tanúsítják, hogy Isteni Mesterünk bűnbocsátó hatalmát ráruházta apostolaira, mikor föltámadása után megjelent nekik, rájuk lehelt és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva.” (Mt 18,18; Jn 20,22-23). Anyaszentegyházunk tanítása szerint az apostolok és utódaik a Szentlélek hatalmában történt fölszentelésük által elnyerték a „kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18), melynek rendeltetése, hogy a Krisztustól kapott kulcsok hatalmának erejével megszabadítsák a vétkek hálójában vergődő híveket béklyóiktól. Szilárd hittel valljuk, hogy nincs olyan bűn, bármilyen súlyos legyen is, aminek föloldozására az Egyház isteni Alapítójától ne kapott volna fölhatalmazást. „Nincs senki, bármilyen gonosz vagy bűnös legyen is, aki ne remélhetné biztonsággal a bűnbocsánatot, ha tévelygéseit őszintén bánja.” (Római Katekizmus 1, 11, 5) Adjunk hálát Istennek és méltatlanságainkkal keserűen szembesülve vigasztalódjunk annak tudatában, hogy a keresztség szentségében egészen megtisztulva bebocsátást nyertünk a Megváltó városába, Péter házába, azaz a Katolikus Anyaszentegyházba, ahol az apostolutódok lelki szolgálata által a keresztség után elkövetett halálos bűnök szennye is lemosható; tékozló fiakból ismét Isten gyermekei és a mennyei ígéretek hordozói lehetünk. „Vigadok, mikor azt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!” (Zsolt 121,1; introitus-graduale)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakaszban elbeszélt események a farizeusokban félelmet, a körülállókban csodálkozást váltottak ki. Az inaszakadt testi és lelki gyógyulásának olvasása és átelmélkedése bennünk inkább az Egyszülött Fiú, az Atyával egylényegű örök Ige, a megtestesült Fiúisten imádását inspirálja. Magasztaljuk és dicsőítsük azt, akinek hatalma van a bűnöket megbocsátani, aki képes kegyelmével halálra szánt vétkesekből fogadott fiakat és a mennyország örököseit faragni. Ne feledjük, hogy egyetlen lélek megigazulása nagyobb tett, mint az ég és föld megteremtése volt. Ezért „méltó a Bárány, aki megöletett, hogy övé legyen a hatalom és istenség és bölcsesség és erő és tisztelet és dicsőség és áldás!” (Jel 5,12)