Homília a vízkereszt utáni IV. vasárnapra (Róm 13,8-10; Mt 8,23-27)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A vízkereszt meghatározó evangéliumi eseményeiben, azaz az ünnepkör saját misztériumaiban – a napkeleti bölcsek hódolatában, a gyermek Krisztus templomi jelenésében, a Jordánban való megkeresztelkedésben és a kánai bor-csodában – egytől egyig a Messiás mennyei Atyával egylényegű istensége és ebben az isteni természetben osztatlanul gyakorolt végtelen hatalma nyilatkozik meg. Ezeknek a nyilvános epifániáknak, Úr-jelenéseknek sorát gyarapítja a mai evangélium, hiszen Krisztus Urunk a teremtett világ zabolátlan erőinek is parancsol, midőn lecsendesíti a vihart, és szavára elülnek a Tibériás-tó félelmetes hullámai.

Aki ismeri a Szentföld éghajlati adottságait és földrajzát, az tudja, hogy itt nem lelki vagy teológiai mondanivalóhoz igazított mondvacsinált történetről van szó, hanem olyan jelenségről, amely kifejezetten gyakorinak számít a Galileai tavon. A tengerszint alatti mélységben feszülő víztükröt a környező, akár 300 méter magas dombokról lezúduló, eltérő hőmérsékletű viharos erejű szelek gyakorta korbácsolják föl. E hirtelen támadó erős légáramlatok elől, aki csak teheti a nyugati part nyugodtabb vizei felé navigál, de még inkább, a kikötők oltalmába menekül. Egy ilyen tomboló szélvész szolgált tehát alkalmául annak a csodának, mellyel a Messiás megmutatta a teremtett természet fölötti föltétlen uralmát. Hiszen ha az Isten az ő Igéjével hívta létbe ezt a világot, ha „mindenek őáltala lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3), akkor a természet erői, a világegyetem törvényei engedelmességgel tartoznak neki.

Most mégsem az Üdvözítő istenfiúi lényének kinyilatkoztatásáról szeretnék beszélni, hanem arról, amit az Anyaszentegyház egyetemes liturgikus öröksége és az Egyházatyák írásai is világosan kifejeznek. Krisztus a mai evangéliumban úgy jelenik meg, mint az új és tökéletes Noé, aki bárkájában, az Egyházat szimbolizáló hajóban állva lecsendesíti a lázadó és hiábavalóságnak alávetett természet erőit, hogy az igazaknak szabadulást szerezzen és megmentse őket a biztos pusztulástól. A Krisztus és Noé között húzódó párhuzam már az Újszövetség lapjain, elsősorban Péter apostol leveleiben megjelenik (2 Pét 2,5; 1 Pét 3,20). Sőt, Lukács evangélista tanúsága szerint maga a Messiás figyelmezteti imígyen tanítványait: „És miként Noé napjaiban történt, úgy leszen az Emberfiának napjaiban is.” (Lk 17,26)

Ezek után érthető, hogy minden liturgia anyjának, a húsvéti vigíliának olvasmányaiban is találkozunk ezzel az utalással: a második jövendölés idézi föl számunkra a vízözön eseményeit, hogy azután a keresztség fürdőjében fölismerjük annak kegyelmi beteljesülését. A víz ereje elpusztítja a bűnt és a bűnöst, de az isteni kiválasztás és könyörület által egyszersmind az igazak menekülésére is szolgál. Mert az Újszövetség bárkájában, vagyis az Egyházban, a szentek átvészelik a történelem hullámait, elkerülik a bűnök által kiprovokált isteni harag és igazságos ítélet vészterhes áradatát. Tertulliánus (~†220) a keresztségről szóló művében az evangéliumi bárkát az Egyházzal azonosítja, amelyet a világ tengerén ugyan folyamatosan háborgatnak az üldöztetések és a kísértések hullámai, de az a Megváltó Isten-ember jelenléte és üdvözítő hatalma miatt soha alá nem merülhet (De baptismo 12).

A keresztény nyugat nagy pátriárkája, Szt. Ágoston pedig így ír az Isten Városa című könyvében: „Kétség sem férhet hozzá, hogy [Noé bárkája] az evilági zarándokútját járó Isten Városának, azaz az Egyháznak szimbóluma, melyet azon fa által mentett meg, amelyre fölfüggesztették az egyetlen közvetítőt Isten és ember között, az ember Krisztus Jézust (1 Tim 2,5). A bárka méretei: hossza, magassága és szélessége az emberi testet idézik, amelynek valóságában Krisztus meghirdettetett, mint az emberekhez eljövendő; és el is jött… Az ajtó [például], melyet [a bárka] oldalán nyitottak nyilvánvalóan az a seb, melyet a Keresztrefeszített oldalán a lándzsa ütött… A bárka építésére vonatkozó minden részlet az Egyház vonásait jelzi.” (De Civitate Dei XV:26, és még részletesebben: Contra Faustum XII:14-17)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakasznak, illetve a hozzá kapcsolódó misztagógikus és patrisztikus magyarázatoknak az a tanulsága, hogy bárminemű megpróbáltatások érnek minket, a történelem viharai akármilyen vészjóslóan is dobálják Péter bárkáját, az Egyház hajóját, azért nem a víz az Úr, hanem az Emberfia, aki Egyházát soha el nem hagyja, és az Atyával közös isteni hatalommal parancsol a természet lázadó erőinek. A keresztség fürdőjében részesülve és hitünk által osztozunk abban a győzelemben, amit Krisztus Urunk mindnyájunk nevében a világ, a bűn és a halál fölött aratott.

Ha úgy tűnik, hogy fejünket szinte elborítják a hullámok, ha olykor recsegnek-ropognak az Egyház gerendái, Krisztus szava akkor is visszhangozzék lelkünkben: „mit féltek, kicsinyhitűek?” Ő parancsol a szeszélyes szeleknek, a dühösen habzó tenger engedelmeskedik neki. Garantálja az Egyház hajójának indefektibilitását, azaz elsüllyeszthetetlenségét: mert ígérete szerint Péter bárkáján a pokol kapui sem vesznek erőt (vö. Mt 16,18). Mindenféle veszedelemtől fenyegetve állandó kísértésünk a kétségbeesés; néha bizony Egyházunk mostoha anyának tűnik, akit méltatlan gyermekeinek és gondatlan pásztorainak vétkei súlyosan megterhelnek, de Krisztus megnyugtató erélyes szavaira: „nagy csendesség lőn”. Olyan csendesség, amelyben csakis a kegyelemben megerősített, természetfölötti békességet megízlelt lélek részesülhet. Ez a csendesség az imádás megnyugvása, az istentisztelet rendjében átélt isteni jelenlét nyugalma. A szentmiseáldozat fölajánlása a legkiválóbb alkalom arra, hogy ezt a csendességet – amely egyben a Keresztrefeszített látványára világot beborító döbbent csendet és a Nagyszombat győzelmes nyugalmát is magában foglalja – magunkba szívjuk, és mindenhová magunkkal hordozzuk.

Homília Kiskarácsonyra (január 1.)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A Julius Cézár által Kr. e. 45-ben bevezetett Julián naptár szerint ma, január 1-én van a polgári esztendő első napja. Ehhez a naphoz – csakúgy, mint mostanság – az antik világban is erkölcsileg feslett, kicsapongó mulatságok kapcsolódtak, s ezek ellensúlyozására illetve ezekért engesztelésképpen az Anyaszentegyház sok helyen böjtöt rendelt el és külön fogadalmi miséket mondatott a bálványimádás fertője ellen. Más liturgikus szokás azonban nem köthető a polgári év első napjához, hiszen az Egyház nem a világi értelemben vett időszámítás szerint értelmezi a történelmet, hanem a megtestesült Istenfiú megváltói művének fényében. A liturgikus év valódi mérföldkövei, igazodási pontjai Krisztus Urunk nagy kegyelemszerző, elevenítő misztériumai. Ennek a sajátosan keresztény szemléletnek megfelelően tehát a mai ünnep az Üdvözítő Istenembernek és az Ő makula nélkül való, kegyes Szülőjének titkait idézik meg számunkra.

(1) Január első napja elsősorban karácsony nyolcadának lezárása, a csodálatos betlehemi születés oktávája. A magyar nép ajkán évszázadokon keresztül egyszerűen csak kiskarácsonyként élt. Ma még egyszer, teljes ünnepélyességgel fölfrissítjük a Megváltó születése által ébresztett lelki örömöket, dicsérjük a magasságbeli Istent, aki Krisztusban egészen a földig, a mi korlátolt emberi létünkig hajolt, és meghirdetjük az Istennel kiengesztelődött lelkiismeret békéjét minden jóakaratú embernek. Az Anyaszentegyház liturgiája szövegszerűen is újra elénk tárja a megtestesülés éjszakájának misztériumát: a karácsony éjjeli mise szentleckéjét olvastatja, a mai ünnep introitusát, gradualéját, offertoriumát, communióját pedig egy az egyben a karácsony főmiséjéből veszi át.

Az Isten végtelen szeretetével és irgalmával szembesülő meglepett embert mintegy fölrázza a hitetlenkedés kábulatából: „Ne légy hitetlen, hanem hívő; valóban gyermek született nékünk, és Fiú adatott nékünk, aki külsejét tekintve ugyan hozzánk hasonló, de az egész világegyetem uralma az ő vállain nyugszik!” Nem álom ez csupán, nem a megváltás után áhítozó emberiség délibábja, hanem hús-vér valóság. A kiskarácsony egy újabb lehetőség arra, hogy a jászolba fektetett újszülöttben fölismerjük azt, aki az Atyától született az idők kezdete előtt, hogy még egyszer keblünkre szorítsuk – mint egykor az agg Simeon – a várva-várt Megváltót, akit az Atya minden nép előtt kinyilatkoztatott a pogányok megvilágosítására és Izráel dicsőségére.

(2) Természetesen az Atyaisten Örök Igéjének testi születése teljességgel elválaszthatatlan attól az alázatos názáreti Szűztől, aki – mint Éva leszármazottja és az ősbűn eltiprója – az egész emberiség nevében kimondta igenjét Isten üdvözítő tervére. A mi Istenünk kezdettől fogva úgy rendelte, hogy ennek a tisztaságos leánynak föltétlen hite és bátor beleegyezése legyen a mi megváltásunk reményteljes hajnala. A Malakiás próféta által megjövendölt „szövetség angyalát” (vö. 3,1) Mária saját méhében, mint az új és örök testamentum frigyládájában hordozta, így vált az ő szeplőtelen teste az isteni és emberi természet csodálatos egyesülésének nászházává.

A karácsony misztériuma Isten üdvözítő szándéka szerint egyszer s mindenkorra összeforrt Mária istenanyaságának fönséges titkával. Nincs krisztológia az Istenanya üdvtörténeti szerepének tisztázása nélkül, mint ahogy máriológiáról is hasztalan beszélni, ha nem válik azonnal nyilvánvalóvá: Boldogasszony anyánk minden kegyelmi kiváltsága abból ered, hogy a Megtestesült Istenfiú anyja lett. A római egyház ezt a szükségszerű összefüggést fölismerve a mai napon a názáreti Szűz tiszteletére egy második misét is celebrált a betlehemi barlangot jelképező Santa Maria Maggiore bazilikában. Ennek az ősi hagyománynak nyoma, hogy a mai mise könyörgései (collecta, complenda) megegyeznek a karácsonyi időszak fogadalmi Mária-miséinek saját imádságaival.

(3) A keresztény keleten ugyanakkor ezen a napon már nagyon korán az Úr körülmetélésének ünnepét tartották, s ezt a szokást a nyugati egyház is átvette a 6-7. században. Az ősatyánkkal, Ábrahámmal kötött szövetség alapján (Ter 17,9-12) és a mózesi törvény előírása szerint (Lev 12,3) a választott nép fiait a születéstől számított nyolcadik napon előbőrüktől meg kellett fosztani, hogy ez legyen a jele az Isten és az üdvösség ígéretét hordozó nép között létrejött szövetségnek. Ezt a szövetséget jött beteljesíteni, végérvényesen és egyetemesen megújítani a Megtestesült Istenfiú, aki egy lett közülünk, aki magára vette az emberiségnek minden terhét, beleértve a törvény igáját is.

Az egyházatyák és a lelki írók ezt az eseményt úgy értelmezték, mint a Megváltó valóságos emberségének nyilvános bizonyítékát, az Ő tökéletes fiúi engedelmességének cselekedetét. Egyúttal ez volt az első alkalom, midőn a mi irgalmas Üdvözítőnk vérét hullatta értünk, jelezvén, hogy íme megkezdődött a bűnök megváltásának nagy műve, amely a kereszthalál engesztelő áldozatával lesz majdan teljessé. Szt. Pál apostol tanítása, hogy ennek szükségképpen így kellett történnie, hiszen „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat!” (Zsid 9,22)

1974-ben VI. Pál pápa „Marialis cultus” kezdetű apostoli buzdításával gyakorlatilag újraírta ezt az ősi ünnepet, amely az új misekönyv megváltozott szövegeivel együtt mintegy új tartalmat is kapott. Pontosabban szólva: szinte nyomtalanul eltűnt belőle az újszülött Krisztus körülmetélésének és a karácsony nyolcadnapi liturgikus újraélésének motívuma. E nap lényegében Mária Istenanyaságának ünnepévé lett, amely a három ősi mondanivaló közül talán a legkevésbé volt hangsúlyos, s ebben a minőségben a XI. Piusz pápa által eredetileg október 11-re datált, azonos tartalmú ünnep szerepét vette át. Mindazonáltal lelkileg igen hasznos és hitünk szempontjából biztosan épületes, ha nem feledkezünk el a keresztény kelet és nyugat eredeti mondanivalójáról, amit az ünnep kora középkori megalapításával az Egyház híveinek emlékezetébe kívánt vésni.

Ha az ember nem csupán azért jön el a templomba, hogy teljesítse, letudja misehallgatási kötelességét, vagy éppen alkalma nyíljon az eucharisztikus színek alatt személyesen is találkozni Krisztus Urunkkal, hanem értő figyelemmel és nyitott lélekkel átelmélkedi az Egyház istentiszteleti rendjének tanítását; ha egyszersmind megérti, hogy a liturgián keresztül szentségi módon megújul, gyümölcseiben elérhetővé válik Krisztus megváltó misztériuma, akkor nem csodálkozik azon, hogy az Egyház egyetlen ünnepben hitünknek egyszerre több vetültét is megjelenítheti. Karácsonykor hármas születést ünneplünk, ma születést, körülmetélést, és a mindkettő hátterében álló Szűzanyát, Vízkeresztkor pedig majd a mágusok hódolatát, a Jordánban való megkeresztelkedést, és a kánai menyegzőt. A katolikus hit igazságai összefüggő egészet alkotnak; a Mennyei Atya Krisztusban, mint Főben foglalt össze mindent, mert Ő az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Neki, a béke fejedelmének, a nagy határozat hirdetőjének legyen dicséret, hála és áldás mindörökkön-örökké. Ámen.

Homília Mindenszentek ünnepére

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent Ágoston a húsvéti időszakban évről évre előszeretettel prédikált híveinek arról a Krisztus Urunk föltámadása után történt csodálatos halfogásról, melyben a tanítványok éppen 153 jókora halat emeltek ki hálójukban a Galileai tó vizéből (Jn 21,1-14). A helyi közösség már nagyon jól ismerte ezt az evangéliumi történetet, mégis minden évben érdeklődve várta a jellegzetes héber számmisztikára alapozott „nyakatekert” magyarázatot. Hasonlóképpen a VII. század derekán kialakult Mindenszentek ünnepe is kiváló alkalmat biztosít arra, hogy a számok különleges jelentéséről és jelentőségéről beszéljünk az Anyaszentegyház liturgiájában.

A mai szentleckében Szent János apostol titkos Jelenéseit hallottuk, és Isten kiválasztott szolgáinak számáról van benne szó. Isten angyala száznegyvennégyezer választottat jelölt meg homlokán; Izráel minden törzséből 12 ezret. De miért éppen 12 ezret? Egyrészről, mert Jákob pátriárkának éppen 12 fia volt: Júda, Ruben, Gád, Áser, Neftáli, Manassze, Simeon, Lévi, Isszakár, Zabulon, József és Benjámin, s tőlük származik Izráelnek, a választott népnek 12 törzse. A 12-es szám a biblikus szövegkörnyezetben mindig a teljességet, a kiteljesedést, az összesített egészt jelenti. Az ezres szorzó pedig azért szerepel a jánosi látomásban, mert az ezer általában olyan meghatározhatatlan sokaságot jelöl, melyet a számolatlan nagy tömeggel azonosítunk. Pontosan ezért van az, hogy a hétköznapi nyelvben gyakran hallunk ilyen és hasonló kifejezéseket: „ezer bocsánat” vagy „ezer köszönet”.

A 12 ezer tehát a teljességet, a kerek egészet hivatott számunkra megidézni, melyet még meg is szorzunk a számtalan sokasággal – vagyis egy olyan tömeg jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyet képtelenség lenne összeszámolni. Ha pedig ezt a hatalmas számot még meg is szorozzuk 12-vel, akkor vajon mit kapunk? „Hallottam a megjelöltek számát” – írja a patmoszi látnok – „144 000 megjelölt Izráel fiainak valamennyi törzséből.” Ez a szimbolikus szám, az ókor emberének fölfoghatatlan, óriási tömeget jelentett; a szentek közösségét, melyet Isten egybegyűjtött a föld minden szegletéből, a teremtés kezdete óta. Egy olyan nagy sereget, „melyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből és néptörzsből és népből és nyelvből.”

Ehhez kapcsolódik a római (ún. első) kánonban megörökített szentek száma. Tudjuk, hogy a nyilvános bazilikális római liturgia kezdeteitől fogva egészen 1970-ig, a római rítus egyetlen misekánont ismert, amelynek klasszikus, ránk hagyományozott formájában a szentek két fölsorolása is megtalálható. Az első listában 12 apostol szerepel (Péter és Pál, András, Jakab, János, Tamás, Jakab, Fülöp, Bertalan, Máté, Simon és Tádé,), majd 12 Rómában kiváltképp tisztelt vértanú (Linusz, Klétusz, Kelemen, Szixtusz, Kornél, Ciprián, Lőrinc, Krizógonusz, János és Pál, Kozma és Damján). De miért éppen ezek a szentek és miért éppen kétszer tizenkettő? Valójában a nevek kiválasztása egyáltalán nem esetleges, mert ezek a szentek minden egyház tanítójának és fejének, a római egyháznak saját és kedvelt szentjei (s ez alapján azonosítható be liturgiánk, mint jellegzetesen római liturgia, amit az apostolfejedelmek által alapított anyaegyháztól örököltünk). A kétszer tizenkettes elrendezés pedig arra utal, amit a jelenések könyvében olvastunk. 12-szer 12 ugyanis 144, a római misekánon tehát ezzel a finom utalással jeleníti meg számunkra a szentek leírhatatlan számú közösségét.

A szentek második listájában, melyet a pap a konszekráció után olvas föl, Keresztelő Szt. János szerepel először. Ennek két oka is van: (1) egyrészről Róma katedrálisa, azaz a pápa saját széktemploma nem a vatikáni Szt. Péter bazilika, hanem a lateráni Szt. János bazilika, amely éppen a Keresztelő tiszteletére lett fölszentelve, (2) másodszor pedig Krisztus előfutárának az ősi hagyomány szerint kiemelt tisztelet jár a szentek között, hiszen az isteni Mester saját tanúsága szerint: „Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11) A Keresztelő után tehát, aki az Istenszülőt követően első a szentek között, a fölsorolásban hét férfi (István, Mátyás, Barnabás, Ignác, Sándor, Marcellin és Péter) és hét női szentet találunk (Felicitász, Perpétua, Ágota, Luca, Ágnes, Cecília és Anasztázia).

A hetes szám pedig – hasonlóan a 12-höz – a tökéletességet, a teljességet jelenti. Ezért a misekánon második fölsorolása, csakúgy mint az első, a szentek közösségét, egy számokban kifejezhetetlen nagy sokaságot hivatott megjeleníteni. A mai ünnep értelme is ez: a liturgikus naptárban rengeteg szent ünnepét megtaláljuk, sokukat azonban csak a római martirológium említi meg, s vannak olyanok is, akikről az Egyház istentiszteleti rendje külön nem emlékezik meg, sőt van számtalan ismeretlen szent is – pontosabban olyan üdvözült, akiknek nevét csak Isten ismeri (de Ő öröktől fogva).

A szentmisében, a krisztusi keresztáldozat vértelen megújításakor – a küzdő és tisztulásban szenvedő egyház mellett – jelen van a teljes megdicsőült egyház is; számolatlanul vesznek bennünket körül az angyalok és a szentek. A Katekizmus így magyarázza ezt a misztériumot: „Azok tehát, akik (a liturgiát) ünneplik, a jeleken túl, már most az égi istentiszteletben vesznek részt, ott, ahol az ünneplés csupa közösség és ünnep.” (KEK 1136) Manapság igen elterjedt vélemény az, hogy mi, akik itt ülünk, vagyunk a liturgia ünneplésének legfőbb alanyai, valójában ez nem így van. A szentmisében ugyanis Isten szent angyala viszi el a legszentebb áldozatot a mennyei oltárra, az isteni Fölség színe elé (Supplices Te rogamus), és vele együtt misztikusan mi is kilépünk önmagunkból, bebocsátást nyerünk a mennyei szentélybe, egy természetfölötti valóságnak leszünk kivételezett részesei.

A Katekizmus nagyon szépen és egészen pontosan meghatározza, hogy kik ennek a mennyei liturgiának tevékeny résztvevői: „Szent János Apokalipszise, melyet az Egyház liturgiájában olvasunk, elsősorban kinyilatkoztatja nekünk az égben fölállított trónust; és a trónon ülőt: ’az Urat’ (Iz 6,1). Azután ’az ott álló, mintegy megölt Bárányt’ (Jel 5,6): a megfeszített és föltámadt Krisztust, az igazi sátor egyetlen Főpapját, Őt, aki ’áldozó és áldozat, elfogadó és ajándékozott’. Végül ’az élő víz folyóját, (...) mely kristálytisztán fakad Isten és a Bárány trónjából’ (Jel 22,1), s amely a Szentlélek egyik legszebb szimbóluma. A Krisztusban ’újra összefoglaltak’ részt vesznek Isten dicsőítésének szolgálatában és tervének megvalósításában: az égi hatalmasságok, az egész teremtés (a négy élőlény), az Ó- és Újszövetség szolgái (a huszonnégy vén), Isten új népe (a száznegyvennégyezer, főként az ’Isten Igéje miatt’ vértanúkká lettek (Jel 6,9) és Isten szentséges Anyja (az Asszony; a Bárány Menyasszonya), és végül ’egy hatalmas sereg minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, akiket megszámlálni senki sem tudott’ (Jel 7,9). Ebben az örök liturgiában részesít minket a Szentlélek és az Egyház, amikor a szentségekben az üdvösség misztériumát ünnepeljük.” (KEK 1137-1139)

Mindenszentek ragyogó ünnepe a mi végső sorsunknak, a beteljesült üdvösségnek ezt a lenyűgöző és dicsőséges látomását tárja elénk: a szentek megszámlálhatatlan seregét a mennyei liturgia közösségében. Fohászkodjunk bizalommal a könyörületes Istenhez, hogy a mai misében előre megízlelhessük azt a fogyhatatlan örömöt, melyben a választottak a megdicsőült Krisztus menyegzős asztaláról részesülve osztoznak.

Az ízléstelenség netovábbja – jelentés a magyar katolikus sajtó siralmas állapotáról

Ma a magyarkurir.hu katolikus hírportálon egy egyébként is meglehetősen semmitmondó híradáshoz olyan illusztrációt közöltek, ami minden jóérzésű keresztényt - felekezetre való tekintet nélkül - föl kellene háborítson (itt). Nem tudom, hogy honnan vették, de az elvtelen vallási szinkretizmusnak akár zászlójára is tűzhetnék. Hiába kárhoztatjuk mi püspökkari levelekben az „ősmagyar szinkretizmust”, ha közben a keleti vallásokkal úgy összeborulunk, hogy ebbe az összeborulásba szó szerint belekeverjük a Megváltó és egyedül Üdvözítő Krisztust is.

Hamarosan talán eljön az a nap, amikor a magyar katolikus sajtó Krishnát is minden szégyenérzet nélkül fogja homoerotikus töltetű illusztrációkon összeboronálni azzal, aki az egyetlen közvetítő Isten és ember között.


















A magyarkurir.hu szerkesztőinek pedig ajánlom figyelmébe az Egyház Tanitóhivatalának alábbi megnyilvánulását (he esetleg eddig elkerülte volna a magyar katolikus értelmiség krémjének szíves figyelmét):

Szilárdan kell ugyanis hinni, mint az Egyház hitletéteményének állandó részét, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia az Úr és az egyetlen Üdvözítő, aki megtestesülésével, halálával és föltámadásával elhozta az üdvtörténet beteljesedését, melynek Ő a teljessége és a középpontja.

Az Újszövetség tanúi ezt világosan megerősítik: ,,az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül” (1Jn 4,14); ,,Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét'' (Jn 1,29). Péter a főtanács előtt mondott beszédében, annak igazolásául, hogy a születésétől béna ember Jézus nevében gyógyult meg (vö. ApCsel 3,1-8), kijelenti: ,,Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.'' (4,12.) Ugyanő tanítja, hogy Jézus Krisztus ,,a mindenség Ura'”; ,,Ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt”; ezért ,,aki hisz benne, elnyeri az Ő nevében bűnei bocsánatát'” (10,36.42-43).

Szent Pál a korintusi közösségnek írja: ,,Igaz, beszélnek istenekről az égen és a földön, mivel sok istenük és uruk van, nekünk mégis egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s akiért mi is vagyunk; egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk'” (1Kor 8,5-6). János apostol is megerősíti: ,,Isten ugyanis úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak.” (Jn 3,16-17.) Az újszövetségi Szentírásban Isten egyetemes üdvözítő akarata szorosan kapcsolódik Krisztus egyetlen közvetítéséhez: ,,[Isten] azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, s egy a közvetítő Isten és az ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért.” (1Tim 2,4-6.)…

Ebben az értelemben állítható, és állítani kell, hogy Jézus Krisztusnak egyedülálló és páratlan, csak rá jellemző, kizárólagos, egyetemes, feltétlen jelentősége és értéke van az emberi nem és az emberiség története számára. Jézus ugyanis Isten minden ember üdvösségéért emberré lett Igéje. Erre hivatkozva tanítja a II. Vatikáni Zsinat: ,,Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése. Ő az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsőített és jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen.”

,,Krisztusnak éppen ez az egyedülálló mivolta az, ami abszolút és egyetemes jelentőséget ad neki, ezáltal - bár maga is része a történelemnek, mégis - Ő maga a történelem középpontja és célja. „Én vagyok az alfa és az omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Jel 22,13)

(Dominus Iesus, a Hittani Kongregáció nyilatkozata Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról; 2000. augusztus 6; ##13-14.)

Szent Adalbert főünnepére (április 23.)

Sancti Adalberti, Episcopi et Martyris (die 23 aprilis)

Ad aspersionem

Ant. Vidi aquam egrediéntem de templo a látere dextro, allelúia; et omnes ad quos pervénit aqua ista, salvi facti sunt, et dicent: allelúia, allelúia.
Ps. Confitémini Dómino, quóniam bonus: quóniam in sǽculum misericórdia eius. Glória Patri...
Ant. Vidi aquam.

V. Quóniam apud te est fons vitæ. R. Et in lúmine tuo vidébimus lumen.

Ecclésiam tuam, quǽsumus, omnípotens Deus, beáti Adalbérti mártyris tui atque pontíficis, exémplis confírma et méritis, in præséntis vitæ cursu cælésti protectiónem gubérna. Per Dóminum nostrum...

Ad processionem

Ant. Fíliæ Ierúsalem, veníte et vidéte mártyres cum corónis, quibus coronávit eos Dóminus, in die sollemnitátis et lætítiæ, allelúia, allelúia.

V. Coróna áurea super caput eius. R. Expréssa signo sanctitátis, glóriæ et honóris.

Deus, qui hodiérna die beátum Adalbértum, mártyrem tuum atque pontíficem, glória et honóre coronásti, concéde nobis fámulis tuis eius précibus et méritis conséqui véniam delictórum, et pérfrui gáudiis beatórum. Per Dóminum nostrum...

In redeundo

Hymnus

Salve festa dies, toto venerábilis,
Ævo, qua Deus inférnum vicit et astra tenet.
Salve, festa dies.

Sedit ángelus ad sepúlchrum Dómini stola claritátis coopértus,
vidéntes eum mulíeres, nímio terróre pertérritæ astituérunt a longe.
Tunc locútus est ángelus et dixit eis:

Nolíte metúere, dico vobis, quia illum quem quǽritis mórtuum,
Iam vivit, et vita hóminum cum eo resurréxit, allelúia.

V. Crucifíxum Dóminum laudáte,
et sepúltum propter vos glorificáte,
Resurgentésque a mórte adoráte.

Nolíte...

V. Recordámini quomódo prædíxit,
quia opórtet Fílium Hóminis crucifígi,
et tértia die a morte suscitári, allelúia.

V. Ora pro nobis, beáte Adalbérte. R. Ut digni efficiámur promissiónibus Christi.

Deus, qui beáto Adalbérto, mártyri tuo atque pontífici, de antíquo hoste victóriam, et hódie in cælis ætérnæ retributiónis palma contulísti, da nobis, quǽsumus, eius intercessiónis contra omnes adversitátes subsídium, et perpétuæ felicitátis obtinére triúmphum. Per Christum Dóminum nostrum...

Ad Missam

Officium (Introitus)

Protexísti me, Deus, a convéntu malignántium, allelúia, a multitúdine operántium iniquitátem, allelúia, allelúia. Ps. Exáudi Deus oratiónem meam cum déprecor: a timóre inimíci éripe ánimam meam. Glória Patri. Euouæ.

Collecta

Omnípotens, sempitérne Deus, qui hodiérna die beátum Adalbértum, mártyrem tuum atque pontíficem, mérito passiónis sanctis tuis coæquásti, tríbue, quǽsumus, ut méritis ipsíus per vitæ eius exémpla gradiámur, et ad ætérnam pátriam perveníre mereámur. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Infirmitátem nostram réspice, omnípotens Deus, et quia pondus propriæ actiónis gravat beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, intercéssio gloriósa nos prótegat. Per Dóminum nostrum...

Lectio Epistolæ beati Iacobi apostoli (1,2-12)

Caríssimi: Omne gáudium existimáte fratres mei, cum in temptatiónes varias incidéritis: sciéntes quod probátio fídei vestræ patiéntiam operátur. Patiéntia autem opus perféctum hábeat: ut sitis perfécti et intégri in nullo deficiéntes. Si quis autem vestrum índiget sapiéntia, póstulet a Deo, qui dat ómnibus affluénter, et non impróperat: et dábitur ei. Póstulet autem in fide nihil hǽsitans: qui enim hǽsitat, similis est flúctui maris, qui a vento movétur et circumfértur. Non ergo ǽstimet homo ille quod accípiat áliquid a Dómino. Vir duplex ánimo incónstans est in ómnibus viis suis. Gloriétur autem frater húmilis in exaltatióne sua: dives autem in humilitáte sua, quóniam sicut flos fœni transíbit. Exórtus est enim sol cum ardóre, et arefécit fœnum, et flos eius décidit, et decor vultus eius depériit: ita et dives in itinéribus suis marcéscet. Beátus vir, qui suffert temptatiónem: quóniam cum probátus fúerit, accípiet corónam vitæ, quam repromísit Deus diligéntibus se.

(Graduale:
Posuísti, Dómine, super caput eius corónam de lápide pretióso. V. Desidérium ánimæ eius tribuísti ei, et voluntáte labiórum eius non fraudásti eum.)

Alleluia

Allelúia. V. In die resurrectiónis meæ, dicit Dóminus, præcédam vos in Galilǽam.

Allelúia. V. Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur omnes recti córde. Allelúia.

Prosa (Sequentia)

Coróna sanctitátis et immortalitátis,
Ornávit hódie Dóminus mártyrem suum, Adalbértum.
Tersa oculórum crímina, iustus floret, ut palma.
Oculórum tersa lácrima, abólitur hoc ænígma.
Speculáris squama cadit, claret visus speciális.
Ubi Deus est ómnia, virtus sanctórum et glória.
Ubi Deus est ómnia, nec distínctus in ómnia manens,
Quod est, in glória, ómnibus est ómnia.
Unum est ómnium princípium, sacrum sócians collégium,
Unum est, sed dispar prǽmium pro mérito fidélium.
Cuius nos, consórtes glóriæ, ora, pater Adalbérte,
Quos in Adam perpétuæ scis addíctos misériæ. Amen.

Sequentia sancti Evangelii secundum Iohannem (15,1-7)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Ego sum vitis vera: et Pater meus agrícola est. Omnem pálmitem in me non feréntem fructum, tollet eum: et omnem, qui fert fructum, purgábit eum, ut fructum plus áfferat. Iam vos mundi estis propter sermónem, quem locútus sum vobis. Manéte in me: et ego in vobis. Sicut palmes non potest ferre fructum a semetípso, nisi mánserit in vite: sic nec vos, nisi in me manséritis. Ego sum vitis, vos pálmites: qui manet in me, et ego in eo, hic fert fructum multum: quia sine me nihil potéstis fácere. Si quis in me non mánserit, mittétur foras sicut palmes, et aréscet, et cólligent eum, et in ignem mittent, et ardet. Si manséritis in me, et verba mea in vobis mánserint, quodcúmque voluéritis, petétis, et fiet vobis.

Offertorium

Confitebúntur cæli mirabília tua, Dómine, et veritátem tuam in ecclésia sanctórum, allelúia, allelúia.

Secreta

(MNStr) Munus, quod pro beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, cuius hódie festa celebrámus, commemoratióne tibi humíliter implorámus, quǽsumus, Summe Pater, ut illíus auxílio ad remédium animárum nostrárum profíciat, atque paradísicas portas perdúcat. Per Dóminum nostrum...

(Missale 1484) Hóstias tibi, Dómine, beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis dicatas méritis benígnus assúme, et ad perpétuum nobis tríbue proveníre subsídium. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Tanto placábiles tibi, quǽsumus, Dómine, sint nostræ hostiæ, quanto sancti martyris tui Adalbérti atque pontificis, per cuius commemoratiónem exhibéntur, tibi gráta sunt mérita. Per Dóminum nostrum...

Communio

Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur omnes recti córde, allelúia, allelúia.

Complenda (Postcommunio)

(MNStr) Hoc sacraméntum Córporis et Sánguinis tui, quod súmpsimus, Dómine, quǽsumus, ut non nobis sit reátus ad pœnam, sed intercedénte beáto Adalbérto, mártyre tuo atque pontífice, pótius prosit ad véniam ómnium delictórum nostrórum. Per Dóminum nostrum...

(Missale 1484) Beáti Adalbérti, máryris tui atque pontíficis intercessióne, Dómine, placátus: præsta, quǽsumus, ut, quæ temporáli celebrámus actióne, perpétua capiámus salvatióne. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, Dómine, suffrágiis exorátus, pércepta sacraménta, tua nos virtúte deféndant. Per Dóminum nostrum...

Krisztus szolidáris velünk?

Manapság, nagyjából a hatvanas évek óta, nagyon népszerű lett vallási szövegkörnyezetben emlegetni a szolidaritást. Más hasonló kifejezések rutinszerű használata mellett, ez is annak a jele, hogy vallási élményeink és igényeink kezdenek ellaposodni, elvilágiasodni: a vallás középpontjába Isten dicsőítése és a lelkek üdve (vagy kárhozata) helyett szociológiai, sőt társadalompolitikai megfontolások kerültek.

A szolidaritás jellemzően nem teológiai, hanem társadalomtudományi eredetű kifejezés. Sem a klasszikus, sem a középkori latin nem ismeri, francia eredetű (bár a latin solidus = teljes, egész, tömör szóra vezethető vissza) és jellemzően a modern munkás és egyéb érdekképviseleti mozgalmak ihlették. A szó valójában olyan társadalmi jellegű közmegegyezést, közös érdekképviseletet jelent, mely azonos érdeklődésű, érdekű, célú egyének, vagy társadalmi csoportok között áll fönn, jön létre.

Távol álljon tőlem minden pedantéria vagy purizmus, de a teológiának (az isteni kinyilatkoztatásra alapozva) megvan a saját nyelvezete, és az adott jelentéstartalom kifejezésére alkalmasabb, helyesebb lenne a testvériség vagy a sorsközösség szavakat használni. Ha konkrétan a Megváltó Krisztus közösségvállalására gondolunk a megváltásra szoruló emberiséggel, akkor itt van mindjárt a biblikus 'szövetség': "Ez a kehely az új szövetség az én véremben" (Lk 22,19), vagy a 'testvériség', melynek alapja a Krisztus természetes Isten-Fiúsága és a mi kegyelmi, fogadott fiúságunk közötti szoros összefüggés: "A fogadott fiúság lelkét nyertétek el ... az Istennek fiai vagyunk ... Krisztusnak pedig társörökösei" (Róm 8:15-17; vö. Jn 1,12, etc.), de a 'sorsközösség' is sokkal közelebb áll ahhoz, amit az "Ige emberré (testté) lett" (Jn 1,14) vagy a "kiüresítette önmagát, fölvette a szolga alakját, emberekhez hasonló lett" (Fil 2,7; vö. Zsid 4,15) kijelentésekkel a sugalmazott Szentírás közölni akart.

Sajnos egyes nyelvi divatokkal a teológia, a liturgia, és általában a vallás sokszor nem gazdagodik, hanem éppen szegényedik. Előfordul, hogy nem azzal szolgáljuk az emberek lelki érdekeit, ha az általuk világi szövegkörnyezetből ismert nyelven és stílusban kezdünk hozzájuk beszélni, mivel bizonyos kifejezések az eredeti keresztény jelentéstartalomnak nem tökéletes megfelelői, hanem csupán gyenge, olykor félrevezető analógiái.

Canterbury (Becket) Szent Tamás ünnepére (december 29.)

Canterbury, vagy ahogy vulgo ismert: Becket Szent Tamás püspök és mártír tisztelete nagyon hamar, csupán néhány évvel oltárra emelése után már széles körben elterjedt a középkori Magyarországon. Esztergomban a róla elnevezett Tamás-hegyen társas káptalant is alapítottak tiszteletére, amely a török időkben pusztult el szinte nyomtalanul. A magyarországi liturgikus könyvek tanúsága szerint quasi helyi szentnek számít, ezért most közlöm miséjét a MNStr és a MS 1484 alapján.

Sancti Thomæ Cantuariensis, martyris et pontificis (die 29 decembris)

Officium (Introitus)

(MNStr; OStr:) Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur ómnes recti córde. Ps. Exáudi Deus oratiónem meam cum déprecor: a timóre inimíci éripe ánimam meam. Glória Patri. Euouae.

(MS 1484:) Státuit ei Dóminus testaméntum pacis, et príncipem fecit eum, ut sit illi sacerdótii dígnitas in aetérnum. Ps. Misericórdias Dómini in aetérnum cantábo. Glória Patri. Euouae.

Collecta

Deus, pro cuius Ecclésia gloriósus martyr et póntifex, Thomas: gládiis impiórum occúbuit: præsta, quǽsumus, ut qui eius implórant auxílium, petitiónis suæ salutárem consequántur efféctum. Per Dóminum nostrum…

Commemoratio Octavæ Nativitatis

Concéde, quǽsumus, omnípotens Deus: ut nos Unigéniti tui nova per carnem natívitas líberet, quos sub peccáti iugo vetústa sérvitus tenet. Per eúndem Dóminum nostrum...

Lectio epistolæ beáti Pauli Apóstoli ad Hebræos (5,1-6)

Fratres: Omnis póntifex ex homínibus assúmptus, pro homínibus constitúitur in his, quæ sunt ad Deum, ut ófferat dona, et sacrifícia pro peccátis. Qui condolére possit his, qui ignórant, et errant: quóniam et ipse circumdátus est infirmitáte. Et proptérea debet, quemádmodum pro pópulo, ita étiam pro semetípso offérre pro peccátis. Nec quisquam sumit sibi honórem, sed qui vocátur a Deo, tamquam Aaron. Sic et Christus non semetípsum clarificávit ut póntifex fíeret, sed qui locétus est ad eum: «Fílius meus es tu, ego hódie génui te.» Quemádmodum et in alio loco dicit: «Tu es sacérdos in ætérnum secúndum órdinem Melchísedech.»

Graduale

Iurávit Dóminus, et non pænitébit eum: tu es sacérdos in ætérnum secúndum órdinem Melchísedech. V. Dixit Dóminus Dómino meo: sede a dextris meis.

Alleluia

Allelúia. V. Glória et honóre coronásti eum: et constituísti eum super ópera mánuum tuárum, Dómine. Allelúia.

Prosa (Sequentia)

Spe mercédis et corónæ
stétit Thomas in agóne
ad mortem obédiens.

Morte Christum imitátus,
fide firmus et firmátus
firmo gressu grádiens.

Furit furor militáris,
ut vir sanctus sacris aris
immolétur hóstia.

Quem occídunt, et sciéntes,
introdúcunt nesciéntes
ad ætérna gáudia.

Christi fortis hic athléta,
qui subíre mortem læta
morte non abhórruit.

Ut sit salus infirmórum,
et medéla peccatórum
grátiam proméruit.

Non est morbus quem non curet,
dum morbórum non obdúret
tarda diffidéntia.

Cæci, claudi, surdi, muti
sunt ad usum restitúti
divína cleméntia.

Hostes Christi Christo cedunt,
signa signis dum succédunt
arguménta fídei.

Ergo Martyr invocétur,
ut per eum nobis detur
ad supérna próvehi.

Sequentia sancti Evangelii secundum Ioánnem. (10,11-16)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Ego sum pastor bonus. Bonus pastor ánimam suam dat pro óvibus suis. Mercenárius autem, et qui non est pastor, cuius non sunt oves própriæ, videt lupum veniéntem, et dimíttit oves et fugit: et lupus rapit, et dispérgit oves: mercenárius autem fugit, quia mercenárius est, et non pértinet ad eum de óvibus. Ego sum pastor bonus: et cognósco meas, et cognóscunt me meæ. Sicut novit me Pater, et ego agnósco Patrem: et ánimam meam pono pro óvibus meis. Et álias oves hábeo quæ non sunt ex hoc ovíli: et illas opórtet me addúcere, et vocem meam áudient, et fiet unum ovíle, et unus pastor.

Offertorium

Glória et honóre coronásti eum: et constituísti eum super ópera mánuum tuárum, Dómine.

Secreta

Intercedénte pro nobis glorióso mártyre tuo, Thoma, nos, quǽsumus, Dómine, vivíficent hæc sacra mystéria, ut, sicut illi contulísti glóriam sempitérnam, ita nobis eius intercessiónibus largiáris indulgéntiam. Per Dóminum nostrum...

Commemoratio Octavæ Nativitatis

Obláta, Dómine, múnera, nova Unigéniti tui nativitáte sanctífica: nosque a peccatórum nostrórum máculis emúnda. Per eúndem Dóminum nostrum…

Præfatio de Nativitate

Communio

Magna est glória eius in salutári tuo: glóriam et magnum decórem impónes super eum, Dómine.

Complenda (Postcommunio)

Cæléstibus, quǽsumus, Dómine, recreáti aliméntis, intercedénte pro nobis glorióso mártyre tuo, Thoma, ab univérsis nos tuére perículis, et petitiónum nostrárum desiderábilem obtinére concédas efféctum. Per Dóminum nostrum...

Commemoratio Octavæ Nativitatis

Præsta, quǽsumus, omnípotens Deus: ut natus hódie Salvátor mundi, sicut divínæ nobis generatiónis est auctor; ita et immortalitátis sit ipse largítor. Qui tecum vivit…