Coredemptrix - harmadszor

Nem állt szándékomban cikksorozatot indítani, főleg nem a Mater populi fidelis dokumentumról és a Szűzanya coredemptrix címéről, de az egész affér olyannyira tökéletes kórképet ad a végletekig polarizált egyházi közélet és a teológustársadalom siralmas állapotáról (hogy a szentszéki hivatalok és a püspöki karok diszfunkciójáról már ne is beszéljek), hogy nem lehet - felelőtlenség? - a ziccereket kihagyni.

Egy ideig együtt jártam egyetemre a "mindig hasznos" vatikanistával, Ms. Diane Montagnával, s egy rövid és véletlenszerű látogatás a honlapján további gondolatokat, reflexiókat indított el bennem. Diane substack oldalán megjelent egy tanulságos interjú Salvatore Maria Perella, OSM (szervita) atyával, a kiváló és köztiszteletben álló mariológussal, a Roschini által alapított római pontifikális intézet, a Marianum egykori dékánjával, aki II. János Pál és XVI. Benedek pápák tanácsadója (ún. peritusa) volt mariológiai kérdésekben. Perella az egyik fő munkatársa és kommentátora volt az ún. Częstochowa-nyilatkozatnak is, amely a Pápai Nemzetközi Mária Akadémia által szervezett XII. Nemzetközi Mariológiai Kongresszuson (1996. augusztus 18–24.) született a Coredemptrix-Mediatrix-Advocata titulus teológiai kidolgozatlanságáról és dogmatikai definíciójának időszerűtlenségéről (ehhez a konklúzióhoz tartotta magát mind II. János Pál, mind pedig legfőbb teológusa, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek). Természetesen (és ezt mindenképpen "fair" megemlítenünk) a nyilatkozat és Perella atya részletes kommentárja akkor sem maradt érdemi kritika nélkül: lásd pl. az általam személyesen is ismert (és tavaly elhunyt) Mons. Arthur Culkins responzumát!

A lényeg, hogy Perella fontos háttér-információkkal szolgál a Mater populi fidelis reális értékeléséhez. Először is kijelenti, hogy a dokumentum tudományosan elég sekélyes, de mégis van praktikus haszna, amennyiben elindított egy vitát, illetve egy remélhetőleg mélyebb szintű szakmai vizsgálódást (ez az én naiv reményem is). Ugyanakkor több ponton erősen kritizálja a Tucho-Bergoglio tengely dokumentumát, hiszen: (1) körültekintőbb és alaposabb előkészítő munkára lett volna szükség; (2) a tárgy/terület kompetens szakértőit meg sem kérdezték (e tekintetben Tucho hazudott, de erről majd később); (3) a konklúzió túlságosan is Bergoglio kritikus, ám valójában informális (tehát nem kifejezetten tanítóhivatali) kijelentéseire támaszkodott; (4) erőlteti az ökumenikus szemléletet a katolikus hit tisztázásának kárára; (5) túl hosszú és nem tudományosan érvel (hiányzik belőle a brevitas és sobrietas hagyományos római erénye).

Don Perella mindezt úgy fogalmazta meg, hogy közben egyértelművé tette: személyesen nem rajongója, támogatója a coredemptrix címnek, azt ő sem használná. Megjegyzem (és ismétlem: ennek tisztázása teljesen és vétkesen hiányzik a kérdéssel kapcsolatos reakciókból, vitairatokból), ez az álláspont eredendően nem a progresszív, urambocsá modernista gondolkodók, hanem a konzervatív római iskola klasszikus képviselőinek (pl. Tromp, Lennerz) sajátja. Perella azt is világosan elmagyarázza, hogy a szeplőtelen fogantatás dogmatikus definíciója (1854. december 8.) után fölpezsdült mariológia felszínre hozott több túlzó, sőt teljesen elfogadhatatlan és alkalmatlan címet (redemptrix, substitutrix), és bár a coredemtrix titulus több pápa tanításában is megjelenik, XII. Piusz tudatosan kerülte, II. János Pál pedig (noha előtte 7-szer is alkalmazta) az 1996-os nyilatkozat után már soha többé nem használta.

Egy kis kitérő: érdemes utalni arra - ahogy teszi ezt Perella is -, hogy Ratzinger az 1996-os döntés magyarázatakor (híres beszéd a Marianumon) utalt arra, hogy a vallásos köznyelvben - főleg, ami a Szűzanyát illeti - gyakran keveredik az észszerűség (értsd: tudományos igényű megfogalmazás) és a szentimentalizmus (ti. az érzelmileg vezérelt odaadás). Ez természetes, mindazonáltal szükség van a kellő megkülönböztetés (distinkció) erényére. Pl. az "Advocatus" (Paraklétosz) abszolút és teljes értelemben Krisztus (vö. Iz 9,6; Jn 14,16; 1Jn 2,1) és/vagy a Szentlélek (vö. Jn 14,26; 15,26; 16,7) címe, ezért Miasszonyunkra (és esetleg más szentekre) csak analóg értelemben alkalmazandó (alkalmazható). [Ilyen pl. az Atya szó is, ami abszolúte és tökéletesen helyes módon csak a mennyei Atyáról mondható el - vö. Mt 23,9 -, mivel minden más atyaság csak "részeltetett", vagy ahogy Szent Pál mondja: róla kapja nevét a mennyben és a földön - vö. Ef 3,15]. Zárójel bezárva...

Ms. Montagna egy másik cikkben leírja azt a párbeszédet is, amely Tucho és közte folyt le, amikor a prefektus 3 héttel a Mater populi fidelis megjelenése után sajtótájékoztatót tartott, hogy tisztába tegyen jó néhány fölmerült kérdést (vajon a dokumentum elérte-e a célját - értsd: tisztába tett-e bármit is -, ha maga is tisztázásra szorul?). Szóval Tuchót megkérdezték, hogy valóban "mindig helytelen, alkalmatlan"-e (siempre inoportuno, sempre inappropriato, always inappropriate) a coredemptrix használata. Erre lényegében klasszikus modernista választ kapott: kivéve, amikor nem.... :)

Tucho szerint a MPF nem a titulus teljes elutasítása, mert csak a hivatalos egyházi használatra vonatkozik (liturgikus szövegekben és szentszéki dokumentumokban), és csak innentől kezdve (azaz: nem visszamenőleg). Nem vonatkozik továbbá a hívek magánájtatosságaira, illetve a teológiai párbeszédre, vitákra, érvelésekre. Ráadásul a negatív ítélet nem azért született, mert a mögöttes teológiai tartalom szükségképpen elvetendő, hanem mert fönnáll a "lelkipásztori félreértés" kockázata. Azt mondta: nem állt a dikasztérium szándékában határokat szabni. He?

Arra a kérdésre, hogy konzultáltak-e mariológusokkal a dokumentum megszövegezése előtt és alatt, Tucho azt felelte "sok-sok" mariológust megkérdeztek. Ez - ahogy korábban már utaltam rá - szemenszedett hazugság, s ezt nemcsak Perella atya, de Maurizio Gronchi, a dikasztérium konzultora is megerősítette. Gronchi szerint elég beszédes, hogy a dokumentumot nem a Vatikánban, hanem a Jézustársaság kúriáján mutatták be, és egyetlen valamirevaló mariológus sem volt hajlandó az eseményen megjelenni.

Végül teszek még egy tanulságos kitérőt, amely illusztrálja, hogy az egyházi "szervezeti kultúra" hanyatlása miatt mennyire hiányzik a körültekintés, az óvatosság, a teológiai nyitottság és pontosság a kicsit komplexebb megközelítést igénylő (de egyáltalán nem ezoterikus, hanem a mindennapi liturgikus- és imaéletünket érintő) kérdések nyilvános tárgyalásából. Egy kurrens híradásban értesültem arról, hogy egy pap (nem akárki és nem akárhol) nyilvános előadás-sorozatában elmélkedett arról, hogy a názáreti jegyesek, Mária és József egészséges és normális emberekként (természetes impulzusoktól és belső tüzektől fűtve) az élet természetes továbbadásáról álmodoztak, és hagyományos családtervezésben gondolkodtak, de az angyal (pontosabban az isteni kegyelem) közbeszólt.

Ez azért így, a szószékről elég durva. Nem mondom, ez is egy teológiai vélemény, de a prédikáció nem teológiai vélemények szellőztetésére való. Ha már ilyesmiről beszélünk, az igazsághoz, a tájékoztatás kiegyensúlyozottságához, a Szűzanya iránti odaadáshoz minimálisan hozzátartozott volna annak megemlítése, hogy létezik egy másik, igencsak ősi (a II. század óta operatív) és tiszteletreméltó teológiai vélemény (amit Szent Ágostontól kezdve Aquinói Szent Tamáson át egészen Szent II. János Pálig sokan képviselnek), miszerint a názáreti Szűz zsenge gyermekkora óta szüzességét Istennek szentelte (erre utal kérdése az angyali üdvözletkor: "Miképpen leszen ez, holott férfiút nem ismerek?" - Lk 1,14). Lásd pl.: Nysszai Gergely, In diem Natalem Christi, PG 40:1139; Ágoston, De sancta virginitate 4,4; PL 40:398; Aquinói Tamás, ST III, q. 28, a. 4; Suarez, De myst. vitae Christi, disp. 6, sect. 2, nr. 1; Suarez, In ST III, 28, disp. 6, sect. 2, n. 1.