Szent Newman János Henrik EGYHÁZTANÍTÓ!!!

Ez a rendkívül örvendetes hír a Szentszék által ma kiadott Bollettinoban jelent meg:

"2025. július 31-én a Szentatya, XIV. Leó kihallgatáson fogadta Marcello Semeraro bíboros urat, a Szenttéavatási Dikasztérium prefektusát.

Ugyanezen audiencia során a Szentatya megerősítette a bíborosoknak és püspököknek, a Szenttéavatási Dikasztérium plenáris ülése tagjainak pozitív véleményét az Egyetemes Egyház doktora címmel kapcsolatban, amelyet hamarosan Szent Newman János Henriknek, a Római Szent Egyház bíborosának, az angliai Néri Szent Fülöp Oratórium alapítójának adományoznak, aki 1801. február 21-én született Londonban (Egyesült Királyság) és 1890. augusztus 11-én halt meg Edgbastonban (Egyesült Királyság)."

Ezen a blogon korábban már megemlékeztünk az új egyháztanítóról, és megadtuk a saját miséje bevezető könyörgését (kollektáját) is latin és magyar nyelven (ITT). Ezt alighanem a fejlemények fényében újra kell majd fogalmazni (hiszen Newman innentől kezdve nem hitvalló, hanem egyháztanító). Amit viszont nem kell, sőt nem szabad újrafogalmazni, az Newman híres Biglietto-beszéde, melyet 1879. május 12-én mondott el, amikor a római Palazzo della Pigna épületében XIII. Leó pápától átvette a bíborosi kalapot.

Most amikor egy másik Leó pápától, e néven a XIV.-től egyházdoktorrá készül avattatni, jól tesszük (és jól teszik a bíborosok és püspökök is), ha újraolvassuk és szívünkbe/elménkbe zárjuk és megfogadjuk Szent Newman János Henrik hitvalló és egyháztanító "szellemi végrendeletét".

Íme:

A hosszú évek során sok hibát követtem el. Nincs bennem semmi abból a magas tökéletességből, amely a szentek írásainak sajátja, vagyis, hogy nincs bennük tévedés; de bízom benne, hogy mindannak tekintetében, amit írtam, a következőket tulajdoníthatom magamnak: az őszinte szándékot, az önző célok hiányát, az engedelmesség kedélyét, a helyreigazításra való nyitottságot, a tévedéstől való rettegést, az Anyaszentegyház szolgálatának vágyát, és – Isten irgalmából – a siker méltányos mértékét.

És – örömmel mondhatom – kezdettől fogva egyetlen nagy gonoszság ellen küzdöttem. Harminc, negyven, ötven éven keresztül minden erőmmel ellenálltam a vallási liberalizmus szellemének. Még soha nem volt az Anyaszentegyháznak akkora szüksége bajnokokra ez ellen, mint éppen most, midőn – fájdalom! – a tévedésnek ez a csapdája az egész földkerekségen elterjedt; és e nagyszerű alkalomból, amikor természetes, hogy aki a helyemben van, a világ és az Anyaszentegyház jelenlegi helyzetére, valamint jövőjére irányítja figyelmét, remélem, nem tekinthető helytelennek, ha megújítom tiltakozásomat az ellen, amivel szemben oly sokszor fölszólaltam.

A vallási liberalizmus az a doktrína, mely szerint a vallásban nincs pozitív [objektív] igazság, és az egyik hitvallás épp ugyanolyan jó, mint a másik; ez az a tanítás, amely napról napra növekszik és erősebbé válik. Ez összeegyeztethetetlen bármely vallás igaznak való elismerésével. Azt tanítja, hogy mindegyiket tolerálni kell, mert mindegyik csupán vélemény kérdése. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság, hanem érzelem és ízlés; nem objektív tény, nem csodálatos [természetfölötti]; és minden egyes embernek joga van arra, hogy kénye-kedve szerint határozza meg annak tartalmát. A vallási odaadás [buzgalom] nem föltétlenül a hiten alapszik. Az ember járhat protestáns templomba vagy katolikusba, mindkettőből meríthet jót, és nem föltétlen kell egyikhez sem tartoznia. Fraterkázhatnak [pajtáskodhatnak] együtt szellemi gondolatokban és érzésekben, anélkül, hogy a tanításra nézve bármilyen közös nézetük lenne, vagy annak egyáltalán szükségét látnák. Mivel pedig a vallás ennyire személyes sajátosság és ennyire magánügy, szükségszerűen figyelmen kívül kell hagynunk az emberek egymással való érintkezésében. Ha egy ember minden reggel [mint valami ruhadarabot] új vallást vesz fel, mi közöd hozzá? Ugyanolyan illetlen dolog egy másik ember vallását firtatni, mint jövedelmének forrásairól vagy háztartása irányításáról faggatni. A vallás semmilyen értelemben sem társadalmi kötelék ...

A kereszténység túl gyakran volt halálosnak tűnő veszélyben ahhoz, hogy most rettegnünk kelljen bármilyen új próbatételtől. Ez eddig bizonyos. Másrészt ami bizonytalan – és ezekben az ádáz küzdelmekben általában véve bizonytalan, és nagy meglepetés, amikor megtapasztaljuk – az a sajátos mód, ahogy ilyenkor a Gondviselés kimenti és megőrzi választott örökségét. Néha az ellenségünk a barátunkká válik; néha elvétetik tőle a gonoszságnak különös ártó hatalma, amely annyira fenyegető volt; néha önmagától hullik szét darabjaira; néha pedig éppen csak annyit tesz, amennyi javunkra válhat, majd elenyészik.

Az Anyaszentegyháznak általában nincs más dolga, mint saját feladatai teljesítésében bizalommal és békességgel kitartani; szilárdan megállni, és megtapasztalni az Isten üdvözítő erejét. "A szelídek pedig örökölni fogják a földet, és gyönyörködnek a béke sokaságában." (Zsolt 36:11; Mt 5,4).

„Hazugságtól csöpög az ajkuk, és a csalárdság pecsétként égett rájuk.” – Amit sokan sejtettünk, most beigazolódott: lelepleződött a "Traditionis custodes" fölháborító csúsztatása

Egy amerikai katolikus újságíró (ún. vatikanista), Diane Montagna, akivel az egyetemen egy ideig évfolyamtársak voltunk (és a reggeli latin misék után közösen kávézgattunk), hozzájutott a hagyományos latin rítust karanténba záró, lelkipásztorilag döbbenetesen érzéketlen pápai dokumentum, a Traditionis Custodes előzményeként értékelhető szentszéki jelentéshez, amely a világegyház püspökeinek véleményét értékelte ki a hagyományos latin rítus benedeki liberalizációjáról (Summorum Pontificum) és annak hatásairól.

Amit mindig is sejtettünk, most minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert: A világegyház püspökeinek véleménye javarészt pozitív volt, a motu proprio és a kísérő levél aláírójának (az előző pápának) és valódi szerzőjének (ún. szellemírójának), Andrea Grillo professzornak megállapításai, következtetései, indoklásai elfogultak, érzéketlenek, hamisak, csúsztatóak, túlzóak, ideológiailag vezéreltek, romboló szándékúak voltak. A leleplezés egyháztörténelmi léptékű, nagyban hozzájárul a történelmi igazságszolgáltatáshoz, az előző pontifikátus motivációinak, vezetői stílusának és következményeinek tisztán látó, objektív értékeléséhez!

Én a részemről e tekintetben megelégszem néhány idevágó szentírási szakasz idézésével:
 
„Uram, szabadítsd meg lelkemet a csalárd ajkaktól és az álnok nyelvtől!” (Zsolt 119,2)
 
„A hazug ajkak utálatosak az Úrnál; akik pedig híven cselekszenek, tetszenek neki.” (Péld 12,22)
 
„Mert aki az életet szereti, és jó napokat akar látni, tartóztassa meg nyelvét a gonosztól, és ajkai ne szóljanak álnokságot.” (1Pét 3,10)
 
„Semmi gonosz beszéd szájatokból ne származzék, hanem ami a hitben épülésre jó, hogy használjon a hallgatóknak!” (Ef 4,29)
 
Diane Montagna úrhölgy cikkét (amely eredetileg ITT jelent meg) viszont érdemes teljes egészében magyarra fordítva közzétenni (lásd alant!), mint ahogy a cikk alapját képező szentszéki összefoglalást (általános értékelést) is. Az utóbbit IDE KATTINTVA lehet magyarul olvasni. (A magyar fordítás gyöngeségeiért elnézést kérek. Idő hiányában a ChatGPT-t vettem igénybe, s ezt a szöveget csak hevenyészve tudtam átfutni, javítani.)

Íme, Miss Montagna cikke:

VATIKÁN, 2025. július 1. – Új bizonyítékok kerültek napvilágra, amelyek komoly repedéseket tárnak fel a Traditionis Custodes (A hagyomány őrzői) című dokumentum alapjaiban – ez Ferenc pápa 2021-es rendelete volt, amely korlátozta a hagyományos római liturgia gyakorlását.

E tudósító birtokába került a Vatikán átfogó értékelése a püspöki konzultációról, amelyik – a hivatalos álláspont szerint – „indokolta” Ferenc pápa azon döntését, hogy visszavonja XVI. Benedek 2007-es Summorum Pontificum kezdetű apostoli levelét, amely szélesebb teret engedett a vetus ordonak, ismertebb nevén a „hagyományos latin misének” és szentségeknek.

Az eddig nyilvánosságra nem hozott szöveg, amely a Hittani Kongregáció 2020-as püspöki konzultációjáról készült hivatalos jelentés kulcsfontosságú része, kimondja: „A kérdőívre válaszoló püspökök többsége szerint a Summorum Pontificum jogszabályi módosítása több kárt okozna, mint hasznot.” Ez az átfogó értékelés tehát közvetlenül ellentmond annak az indoklásnak, amelyre Ferenc pápa a Traditionis Custodes bevezetését alapozta, és komoly kérdéseket vet fel annak hitelességével kapcsolatban.

Amikor Ferenc pápa 2021. július 16-án kihirdette a Traditionis Custodest, azt mondta, a kérdőívre érkezett válaszok „aggodalommal és szomorúsággal” töltötték el, és megerősítették abban, hogy be kell avatkoznia. A világegyház püspökeihez intézett kísérőlevelében így fogalmazott: „Sajnálatos módon elődeim lelkipásztori szándékát... gyakran súlyosan figyelmen kívül hagyták. A II. János Pál pápa és különösen nagylelkűen XVI. Benedek által nyújtott lehetőséget arra használták fel, hogy mélyítsék a szakadékokat, erősítsék az ellentéteket, és ösztönözzék az Egyház egységét sértő nézeteltéréseket.” Azt is írta, hogy a püspökök „kérései” kényszerítették arra, hogy visszavonja nemcsak a Summorum Pontificumot, hanem minden azt megelőző szabályt, útmutatást, engedélyt és szokást is.

A Vatikán értékelése szerint azonban a megosztottság, az eltérések és nézeteltérések nem a hagyományos liturgiához ragaszkodó hívektől erednek, hanem egy püspöki kisebbség tudatlanságából, előítéleteiből és ellenállásából a Summorum Pontificummal szemben. A Hittani Kongregáció jelentése leszögezi: „A kérdőívre válaszoló püspökök többsége, akik nagylelkűen és értelmesen hajtották végre a Summorum Pontificumot, végső soron elégedettségüknek adtak hangot.” Azt is megjegyzi, hogy „ott, ahol a papság szorosan együttműködött a püspökkel, a helyzet teljesen megnyugodott.”

Ez az értékelés megerősíti azt, amit már 2021 októberében jelentettem: A Traditionis Custodes felnagyított és súlyos problémaként állított be olyasmit, ami a hivatalos jelentésben csupán másodlagos volt. Továbbá a szöveg világossá teszi, hogy a Traditionis Custodes figyelmen kívül hagyta, elhallgatta azt a békét, amelyet a Summorum Pontificum helyreállított, és szemet hunyt egy „állandó püspöki megfigyelés” fölött – miszerint a régi rítusú liturgia által egyre több fiatal tér vissza az Egyházba. Az értékelés előre jelezte – a püspöki válaszok alapján –, hogy mi fog történni, ha a Summorum Pontificumot elnyomják – és ezek az előrejelzések helytállónak bizonyultak.

A hivatalos jelentés keletkezése és felépítése

A Hittani Kongregáció 2020 márciusában küldte ki a püspököknek az értékelő kérdőívet, tizenöt évvel azután, hogy XVI. Benedek kiadta a Summorum Pontificumot. A 2020 decemberére visszaérkező válaszokat a Kongregáció prefektusa, Luis Ladaria bíboros, valamint Guido Pozzo érsek, a feloszlatott Ecclesia Dei Pápai Bizottság egykori titkára értékelte és foglalta össze. A jelentés, amelyet a Hittani Kongregáció másik volt vezetője, Gerhard Müller bíboros szerint maga is olvasott és támogatólag véleményezett, döntő szerepet játszott abban, hogy Ferenc pápa hivatalosan konzultálni tudjon a témában.

Ugyanakkor maga a jelentés nem lett nyilvánosan közzétéve – ez tette lehetővé, hogy a Traditionis Custodes a püspöki visszajelzéseket a maga módján értelmezze és hivatkozzon rájuk. A birtokunkba került másolat a teljes jelentés első részét tartalmazza (feltehetően egyfajta „vezetői összefoglaló”), amely három fő részből áll:

1.    „A válaszok jellemzői” – itt felvázolják a püspöki válaszadók fő tendenciáit, nyelvi és kulturális eltéréseit, valamint a pozitív és negatív megállapításokat.
2.    „A megjegyzések szintézise” – ez részletes áttekintést ad a kérdésekre adott konkrét püspöki válaszokról.
3.    „Javaslatok a jövőre nézve” – itt ajánlásokat fogalmaznak meg a dokumentum célja, joghatásai és esetleges korrekciói kapcsán.

A jelentés hangsúlyozza, hogy a válaszadók többsége „gyakorlatias és nyitott” hozzáállással kezelte a Summorum Pontificumot, sőt – idézve: „Az általános benyomás az, hogy a Summorum Pontificum hozzájárult a békés liturgikus együttéléshez az egyházmegyékben, különösen ott, ahol bölcsen és szeretettel alkalmazták.” Sőt, a püspökök válaszaiban gyakran az jelent meg, hogy a hagyományos liturgia iránti érdeklődés – főként a fiatalabb generáció körében – hiteles keresésből ered, nem pedig ideológiai lázadásból.

A püspöki válaszok tartalma

A jelentés szerint a püspökök válaszaiban több fő témakör és visszatérő megállapítás figyelhető meg:

1. A liturgikus béke és egység helyreállása
Sokan hangsúlyozták, hogy a Summorum Pontificum segített csökkenteni a feszültségeket, amelyeket a liturgikus reform utáni időszak okozott. Ahol a hagyományos liturgiát bölcsen és pásztori érzékenységgel alkalmazták, ott a különböző csoportok között megbékélés jött létre.

2. A fiatalok vonzódása a régi rítushoz
A püspökök többször kiemelték, hogy a fiatalabb hívek körében mutatkozott a legnagyobb érdeklődés a hagyományos liturgia iránt. Ezek közé sokan olyan fiatal felnőttek tartoznak, akik:
⦁    nem nőttek fel a latin misében,
⦁    de a „szentség” és „csend” iránti vágy vezette őket oda,
⦁    és gyakran megtérés, illetve a hithez való visszatérés kísérte érdeklődésüket.  

3. A hagyományos rítus mint lelkipásztori eszköz
Számos válaszadó püspök hangsúlyozta, hogy a vetus ordo nem nosztalgikus vagy reakciós elemként van jelen, hanem valóságos lelkipásztori eszközként, amely segít az embereknek közelebb kerülni Istenhez, elmélyíteni a hitüket és megtapasztalni az Egyház gazdagságát.

4. Félelmek és előítéletek néhány püspöknél
A jelentés megjegyzi, hogy egyes püspökök aggodalommal tekintettek a hagyományos liturgia elterjedésére, és azt „problémás”, „megzavaró”, sőt néha „veszélyes” jelenségként értelmezték. Ezek a püspökök:
⦁    sok esetben nem ismerték mélyebben a liturgiát vagy a híveket, akik kérték,
⦁    és inkább visszatérést szerettek volna a régi engedélyezési (indult) rendszerhez, hogy jobban ellenőrizhessék a helyzetet.    

5. Néhány félreértés a Summorum Pontificum céljával kapcsolatban
Egyes püspökök azt hitték, hogy a dokumentum az SSPX (Szent X. Piusz Testvériség) megbékélését célozta, és mivel ez nem történt meg, szerintük kudarcot vallott. A jelentés azonban kiemeli:
XVI. Benedek világosan jelezte, hogy a Summorum Pontificum célja az egyházi belső megbékélés, nem kizárólag az SSPX visszahozása volt.

6. Félelem a megosztottságtól, de nem általános
Néhány püspök tartott attól, hogy két „egyházzá” szakad az Egyház, vagy hogy a hagyományhoz kötődő csoportok elutasítják a II. Vatikáni Zsinatot. A jelentés szerint ez részben igaz, de nem általánosítható. Ahol a püspök jelen volt, kísért és tanított, ott ezek az aggodalmak alábbhagytak.

7. A forma rendkívüli értéke
A püspökök közül sokan elismerték, hogy a hagyományos liturgia:
⦁    szellemi gazdagságot hordoz,
⦁    összeköt a múlt örökségével,
⦁    és alkalmas arra, hogy megszólítsa a ma emberét is, különösen a fiatalokat, értelmiségieket, családokat és megtérőket.
Javaslatok a jövőre nézve

A jelentés az alábbi javaslatokat fogalmazza meg a hagyományos liturgia jövőbeni helyzetének jobb megértése és kezelése érdekében:

1. Pásztori kíséret és közelség
A püspökök számára alapvető, hogy:
⦁    jelen legyenek azok mellett a közösségek mellett, amelyek a régi rítust igénylik,
⦁    megismerjék ezeknek a híveknek a lelkületét, motivációit és hitét,
⦁    ne csak felülről szabályozzanak, hanem valódi pásztori kapcsolatban álljanak ezekkel a csoportokkal.
Ez segít elkerülni az elszigetelődést, és elősegíti az egységet.

2. A hívek jobb megkülönböztetése
A jelentés azt ajánlja, hogy különbséget kell tenni azok között, akik:
⦁    hitből és hűségből vonzódnak a hagyományos liturgiához,
⦁    és azok között, akik ideológiai vagy lázadó magatartással utasítják el a zsinatot vagy a modern Egyházat.
A pásztori döntéseket ennek alapján kell meghozni: a jóhiszemű, építő közösségeket támogatni kell, míg a megosztókat óvatosan kezelni.

3. A püspöki hatáskör megerősítése
Több válaszadó püspök kérte, hogy világosabb legyen:
a hagyományos liturgia engedélyezése az ő hatáskörük, és ne alakuljon ki újra egy „kettős hatóság”, ahol Róma vagy más testületek kerülnek közvetlen kapcsolatba a helyi csoportokkal.
Ez a világos egyházkormányzati rend és a püspöki tekintély tiszteletben tartása miatt fontos.

4. Képzés és liturgikus műveltség
Javasolt, hogy a papképzésben és a pasztorális továbbképzésekben:
⦁    legyen helye a hagyományos liturgia megismerésének,
⦁    hogy a papok és püspökök ne csak elméletből ismerjék ezt a formát,
⦁    hanem képesek legyenek értelmezni, megkülönböztetni és bölcsen kísérni a híveket ezen a téren is.

5. Egységes és világos szabályozás
A püspökök igénye, hogy ne legyenek:
⦁    homályos vagy ellentmondásos rendelkezések,
⦁    illetve ne maradjanak helyi kezdeményezések teljesen rendezetlenül.
Ehelyett világos, rugalmas, de irányadó szabályokat kérnek, amelyek lehetővé teszik a jó pásztori döntéseket, és nem rekesztenek ki senkit önkényesen.

6. A liturgikus reform megértésének előmozdítása
A jelentés szerint a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja nem ért véget, és még mindig van mit tanulni és megérteni belőle. Ennek előmozdítására szükséges:
⦁    mélyebb oktatás a reform eredeti céljairól,
⦁    a szentmise szépségének felfedezése a Novus Ordo formájában is,
⦁    valamint a két forma közötti párbeszéd és kölcsönös gazdagodás.

Végkövetkeztetés

A jelentés nem pusztán egy adminisztratív összegzés, hanem egy mély lelkipásztori reflexió, amely az Egyház egységének és a hívek lelki javának szolgálatában áll. A hagyományos liturgia körüli valóság összetett és árnyalt: nem lehet leegyszerűsíteni ideológiai vagy pusztán fegyelmi kérdéssé.
A következők kiemelten fontosak:

⦁    Az Egyház egysége nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt teszi, hanem hogy közös úton járunk – egymás iránti tisztelettel, a Szentlélek vezetése alatt.
⦁    Azok a hívek, akik a hagyományos liturgiához vonzódnak, nem feltétlenül szakadárok vagy lázadók, hanem gyakran mély hitből fakadóan keresik azokat a formákat, amelyek számukra segítik az Istennel való kapcsolatot.
⦁    Ugyanakkor el kell kerülni, hogy a régi liturgia az egyházellenesség vagy a zsinat elutasításának szimbólumává váljon.
⦁    A püspökök feladata, hogy bölcsen kísérjék ezeket a közösségeket, előmozdítva az Egyház egységét, szeretetét és hitelességét.

Végső soron a cél nem az egyik liturgikus forma győzelme a másik felett, hanem annak felismerése, hogy minden hitelesen végzett liturgikus forma a Krisztus misztériumához vezet – és így az Egyház küldetését szolgálja a világban.