Loyolai Szent Ignác, az öszvér, a mór és a mindenkor szűz Mária...

 

Van egy kedvenc történetem Loyolai Szent Ignác atyánkról, amit ő maga beszél el a Visszaemlékezéseiben (ami online olvasható Gyenis András SJ fordításában)

A dátum 1522 márciusa - miközben a kiátkozott Luther éppen előbújik rejtekhelyéről és visszatér Wittenbergbe -, a korábban világi dicsőséget, katonai sikereket és udvari kegyeket kereső büszke baszk lovag hosszú lábadozása és lelki ébredezése után éppen Montserratba tart, a Boldogságos Szűzanya csodálatos kegyhelyére, hogy fegyvereit letegye a "fekete Madonna" lábai elé, szolgálatait pedig fölajánlja Istennek, a fejedelmek Fejedelmének és a királyok Királyának. Még nem tért meg teljesen: már a kegyelem igazgatja, de még forrnak benne a lelkes katona indulatai, még buzognak benne a zabolátlan ösztönök.

"15. Amint az úton haladt, utolérte egy mór, aki hasonlóképpen öszvérháton utazott. Együtt haladtak előre, és társalgás közben a boldogságos Szüzet is megemlítették. A mór teljesen megfelelőnek tartotta, hogy a Szűz férfi közreműködése nélkül fogant, azt azonban már nem tudja elhinni, hogy a szüléskor is szűz maradt, s bizonyítékul azokat a természetes okokat említette fel, melyek éppen eszébe jutottak. Bármennyi ellenérvet sorakoztatott is föl a Zarándok, nem tudta eltéríteni a mórt nézetétől. Eközben a mór oly sietve ügetett tova, hogy szeme elől veszett. Nagyon bántotta az, ami közte és a mór között történt. Felindulás vett rajta erőt, és lelkében elégületlenséget érzett, mivel azt hitte, hogy nem teljesítette kötelességét, és egyúttal haragra gerjesztette a mórral szemben. Azt gondolta, hogy helytelenül cselekedett, midőn eltűrte, hogy a mór olyan dolgokat mondott a boldogságos Szűzről, és kötelességének tartotta, hogy becsületének megvédésére utána menjen. Feltámadt benne a vágy, hogy a mórt felkeresi, és néhány tőrdöféssel fizet neki szavaiért. Hosszabb ideig tartó tétova tanácstalanság után kétségben maradt, mert nem tudta, hogy mitévő legyen. A mór, aki elinalt, megnevezte ugyan a helyet, ahova tartott, mely nem esik messze az országúttól, de maga az országút nem vezetett a helységen keresztül.

16. Miután belefáradt annak hosszas megfontolásába, hogy melyik a helyesebb, anélkül, hogy dönteni tudott volna, úgy határozott, hogy eleresztett kantárszárral engedi az öszvért addig haladni, ahol az út elágazik. Ha az öszvér a helységbe vezető útra tér, akkor fölkeresi a mórt és néhányszor beledöfi tőrét; ha pedig nem megy a helység felé, hanem tovább halad az országúton, akkor békében hagyja. Úgy is tett, ahogy elgondolta. Tetszett a mi Urunknak, hogy az öszvér megmaradt az országúton, és nem lépett a helység felé vivő útra, jóllehet alig volt távolabb tőle 30–40 lépésnél és az odavezető út nagyon széles és kényelmes volt."

A megtérés útjára lépett, de a teljes kegyelmi átalakulás előtt álló Ignác lelki vívódása nemcsak vicces, de tanulságos is. Szentpáli kifejezéssel élve a "régi ember" forrong a dühtől; azt vizionálja, hogy a mindannyiunk Űrnőjét (Nuestra Señora) megsértő muszlimot néhány jól irányzott tőrdöféssel a pokolra küldi. Ám az új ember már tiltakozik benne, visszafogja az ártani készülő harcos kezet. Végül az isteni kegyelem indíttatására a gondviselésre bízza magát és az egész ügyet.

Nincs kétségem afelől, hogy Miasszonyunk maga irányította az öszvért a mór helyett Montserrat irányába. Nem kért abból, hogy Ignác bosszút álljon érte... Tucho bíboros kétes karakter, kétes ötletekkel és kétes motivációkkal. Nem vitás, hogy a Mater Populi Fidelis azért született, hogy pápai honfitársa, védnöke és mecénása kétes örökségét megőrizze. Csak Isten a tudója, hogy ehhez XIV. Leó pápa miért asszisztált. A Hittani Dikasztérium dokumentuma szerencsétlen iromány (volt már ilyen, pl. a megigazulás és az ún. limbus puerorum ügyében), teológiailag felszínes, gyöngén érvelt és egy quaestio disputata vonatkozásában túl hamar mondott túl sarkos véleményt. Ráadásul kellemetlen helyzetbe hozta azokat a tiszteletreméltó teológusokat is, akik ugyancsak fönntartással kezelik a coredemptrix címet, de nem tagadják annak lényegi, doktrinális tartalmát, és főleg nem osztoznak Tucho és elvtársai valódi indítékaiban és meggyőződésében. A dokumentum csak annyit ért el, hogy hiszterizálta az amúgy is zaklatott katolikus közvéleményt, miközben érdemben semmivel sem járult hozzá a kérdés tudományos tisztázásához.

Tanulságos Loyolai Szent Ignác története. Amikor a Szűzanya "becsületéről" van szó, érthető módon forrong bennünk a buzgó indulat, de józannak, tárgyilagosnak kell maradnunk, és mindenekelőtt a gondviselésre bíznunk magunkat. A vasból kovácsolt kardot érdemes letenni a Madonna lábaihoz...

A sokat idézett, régi mondás: De Maria nunquam satis! (Máriáról sosem elég!) ugyan igaz, de csak néhány fontos megkülönböztetéssel (ahogy az Angyali Doktor mondaná: secundum quid) – s ez analóg Szent Ágoston híres és sűrűn félreértett kijelentésével: "Szeress, és tégy, amit akarsz!". A Boldogságos Szűz Máriát sohasem önmagában, hanem mindig istenanyai minőségében kell tekintenünk, i.e., amennyiben Krisztushoz vezet bennünket (quoad Iesum). A Szűzanya lényének és lelki kiváltságainak ragyogása valóban csodálatos, de rajta és benne minden fény "reflektált": Krisztusból - a mi győzedelmes Napunkból - ered, és Márián - a mi sötét éjszakánk vezérlő Holdján - tükröződik vissza.

A máriológia - mint teológiai tudományág - mindig a tisztánlátás és mértéktartás e hármas "megkülönböztetéséhez" kell, hogy tartsa magát: (1) Conditio viae: Mária nem rendelkezett mennyei kiváltságokkal vagy a boldogító színelátással, mert mint minden más ember (Krisztust kivéve), ő is csak e siralomvölgy zarándoka volt. (2) Conditio naturae humanae et sexus mulieris: minden természetfölötti kegyelme ellenére, nem lépi túl az emberi természet szabta határokat (nem rendelkezik angyali természettel), sem saját nemének határait (pl. nem lehet papi hivatal viselője). (3) Conditio missionis Deiparae: Nem rendelkezik minden lehetséges természetfölötti kegyelemmel, kiváltsággal, csak ami szükséges és illendő volt istenanyai küldetéséhez.

"A Szent Szűz számára elegendők azok a méltóságok, amelyeket Szent Fia közöltetett vele és megadott neki, s amelyek tekintetében fölülmúlt minden emberi dicséretet és tiszteletet, ezért hát nem illendő, hogy a Szent Szűz tiszteletére újabb méltóságokat találjunk ki, hiszen nincs szüksége a mi hazugságainkra annak, aki teljesen eltelt az Igazsággal magával." (Szent Bonaventura, Sent. III, d. 3, a. 1, q. 2, ad 3)

Loyolai Szent Ignác, a lelkek megkülönböztetésének védőszentje - könyörögj érettünk!

COREDEMPTRIX vagy SOCIA ET CONSORS REDEMPTORIS?

Október 7-én a Hittani Dikasztérium kiadott egy dokumentumot (teológiai állásfoglalást) Mater populi fidelis – doktrinális megjegyzés néhány Mária-címről az üdvösség művében való együttműködésére vonatkozóan címmel.

Lehetséges, hogy a Hittani Dikasztérium levele nem a legkörültekintőbben fogalmaz, egyes kérdéseket némileg vázlatosan kezel, sőt alkalmas bizonyos érzékenységek megsértésére, de az még engem is meglepett, hogy milyen fölháborodással, sőt egyenesen hisztérikusan reagáltak egyesek arra, ahogy a dokumentum a 17–22. paragrafusban a Miasszonyunkra használt „coredemptrix” titulust (jelzőt, címet) tárgyalja.

Bár XVI. Benedek és Ferenc egyes kijelentéseiből (kétségkívül furcsa ez a „koalíció”) már következtetni lehetett arra, hogy manapság az egyházi tanítóhivatal nem sok szimpátiát érez a „coredemptrix” jelző használata iránt, néhány konzervatív és ún. „tradi” személy (hogy ne mondjam: véleményhuszár) azonnal farkast kiáltott, amikor elolvasta a szentszéki dokumentum ezzel kapcsolatos doktrinális jellegű következtetését:

„Tekintettel arra, hogy meg kell magyarázni Mária Krisztushoz képest alárendelt szerepét a megváltás művében, nem lenne helyénvaló a „társmegváltó” címet használni Mária együttműködésének meghatározására. Ez a cím azzal a kockázattal jár, hogy elhomályosítja Krisztus egyedülálló üdvözítő közbenjárását, s ezért zavart kelthet és egyensúlyhiányt okozhat a keresztény hit igazságainak harmóniájában, mert »nincs másban, senkiben üdvösség; mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben nekünk üdvözülnünk kellene« (ApCsel 4,12). Amikor egy kifejezés sok, ismételt magyarázatot igényel ahhoz, hogy ne térjen el a helyes jelentéstől, akkor nem szolgálja Isten népének hitét, és haszontalanná válik.” (Mater populi fidelis, 22.)

Volt olyan, aki a Hittani Dikasztérium prefektusát (aki valóban kétes alak, mind morálisan, mind doktrinálisan, és mint ilyen, Ferenc pápaságának egyik legsötétebb szégyenfoltja) elhomályosult értelmű szodomita hivatalbitorlónak nevezte, csak mert a „coredemptrix” cím használatának hasznossága és szabatossága ellen merészelt állást foglalni. Az ilyen és hasonló reakciókat méltatlannak érzem egy higgadt, keresztény lelkületű, nyílt fórumú teológiai érveléshez, ráadásul tudományosan haszontalan, nem célravezető, személyeskedő, antagonizáló hatású. Nem mindig, mindenkor és minden fórumon prudens dolog telefröcsögni az étert magánjellegű teológiai véleményünkkel (lásd Nazianzi Szent Gergely első teológiai beszédét, 3.), még ha (az érintett személyek karakterét illetően) egyébként helytálló is a véleményünk. Ami még perdöntőbb az ügyben, teológiailag több fontos megkülönböztetést is figyelmen kívül hagy egy hasonló típusú, „lekiabálós” kritika.

Szeretném a kérdés megvitatását a higgadt, tudományos jellegű teológiai érvelés felé kormányozni, ehhez pedig szükség van arra, hogy (a megfelelő distinkciók használatával) kicsit megágyazzunk a „problémának”. Ehhez szükségesnek ítéltem saját mariológiai jegyzetem idevágó részét hosszabban idézni. De mielőtt a szöveget ide bemásolnám, mindenképpen tisztáznunk kell, hogy a II. Vatikáni Zsinatot közvetlenül megelőző időkben, sőt egy kicsit alatta és utána is) nem a „coredemptrix” cím használata mellett érvelők számítottak konzervatívoknak vagy „tradinak”, hanem éppen ellenkezőleg, azok, akik fönntartásokat tápláltak iránta: pl. XII. Piusz „házi teológusa” és több enciklikájának „szellemírója”, Sebastian Tromp SJ, valamint Heinrich Lennerz SJ, aki tagja volt a „mennybevétel” dogmájának 1950-es kihirdetését előkészítő bizottságnak stb. Ezek a teológusok mind kiváló, köztiszteletnek örvendő tudósok voltak, megkérdőjelezhetetlen erkölcsi karakterrel és föltétlen hűséggel a katolikus hagyomány iránt. Igazából a „coredemptrix” mellett érvelők számítottak „progresszívnak”, mint pl. Roschini, Bover, Seiler és Carol. Ezt a tényállást (lásd: E. J. Cuskelly, M.S.C., „Mary’s Coredemption: A Different Approach to the Problem”, in: Theological Studies, vol. 21, issue 2., 207–220. o.,) mindenképpen tisztázni kellett ahhoz, hogy világosan lássuk, mi jelenleg teológiai értelemben a „status quaestionis”, és egyben eloszlassuk azt a megalapozatlan hiedelmet, hogy aki a „coredemptrix” ellen van, az egy utolsó, gerinctelen „libsi”.

Nem kívánok teológiai vitába bocsátkozni, mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy a kérdés bonyolult, fontos és aprólékos teológiai megkülönböztetéseket kíván, sajnos a zsinat utáni korszakban ideológiai ellentétek örvényébe került, és szükség van higgadt, józan, tisztafejű és jóindulatú érvelésekre.

Szóval:

„Mária közvetítői és kegyelemkiosztó szerepe gyakorlatilag lelki értelemben vett és velünk kapcsolatban érvényesülő anyaságának egyik szükségszerű mozzanata.

Erga Christum: (1) maternitas physica (Krisztusnak valódi, testi értelemben vett anyja, aki megfogan és világra hoz); (2) maternitas moralis (erkölcsi anyaság, mivel szabadon mondja ki az igent az istenanyaságra). Erga homines: maternitas spiritualis (minden élők és az egész Egyház lelki Anyja)

Ez a lelki anyaság nem a természet rendjében és „biológiai” életünk vonatkozásában érvényesül (ilyen értelemben inkább Évát nevezzük minden élő anyjának), hanem a kegyelem rendjében, az „adoptív” természetfölötti életünk tekintetében. Mária tehát, mint az új Éva, fogadott anyánk: (1) a Krisztussal való lelki rokonság okán – Isten és Mária természetes Fiának érdeméből, a kegyelem által részesülünk a fogadott fiúság méltóságában (Róm 8,29; Ef 4,15 stb.); (2) a megváltásunk művében való szoros közreműködése következtében. Amikor kimondta az „igent”, Krisztussal együtt minket is megfogant, mert Krisztusban mint Főben, mi, tagjai is jelen vagyunk (Ágoston, De virg. c. 6); (3) Krisztus kifejezett rendelkezése folytán (Jn 19,26–27) – Itt (és következetesen János evangéliumában) Krisztus az Egyházatyák szerint tudatosan szólítja asszonynak Máriát, ezzel hangsúlyozva ki, hogy ő az új Éva (vö. Ter 3.). (4) A kereszt alatt osztozott Megváltó Fiának szenvedéseiben, amely fájdalmak az emberiség új, kegyelmi életre szülésének fájdalmai voltak.

Előzetesen három nagyon fontos megkülönböztetést kell tennünk:

(1) ontológikus ill. statikus közvetítés (mediatio ontologica seu substantialis) és aktív ill. dinamikus közvetítés (mediatio activa seu functionalis) között

Definíció: Azt hívjuk közvetítőnek, aki két egymástól elvált, illetve egymással összekülönbözött fél közé helyezi magát, hogy azokat kibékítse egymással, köztük új egyességet formáljon. A „mediator” hivatala tehát szükségszerűen egyesít magában két elemet: a statikus és dinamikus közvetítést. A statikus jelleg abból adódik, hogy a közvetítőnek valóban a két fél között kell elhelyezkednie (in medio stat). A funkcionális jelleg pedig azt jelöli, hogy a médiumnak ténylegesen és aktívan közvetítenie kell a két fél között. (Ágoston, De Civitate Dei, IX, 15; PL 41:268-269; Bonaventura, III Sent., d. 19, a. 2, q. 2.; Tamás, III Sent., d. 19, art. 5, solutio ad q. 2; ST III, q. 26, a. 1; Bellarmin; De Controversiis, lib. 5, De Christo Mediatore, cap. 1.)

Krisztusban az ontológikus közvetítés a személyes egységnek köszönhető teljes isteni és emberi természete között, s ilyen értelemben gyakorlatilag a Megtestesülést magát jelöli. A hiposztatikus unió értelmében az Istenembert (theandros) „összetett személynek” (persona composita) mondjuk (ST III, q. 2, a. 4.), mert bár a Fiú személye egy és oszthatatlan, mégis egyszerre két természetben „áll fönn” minden keveredés nélkül. Ez biztosítja Krisztus egyedülálló ontológiai, ill. metafizikai helyzetét Isten és ember között, valamit ez képezi minden aktív közvetítői tevékenysége alapját.

Isten és ember viszonylatában a tényleges közvetítői státuszt csak az Istenember töltheti be. Az aktív, ill. gyakorlati közvetítésben azonban Krisztusnak lehetnek társai (angyalok, szentek), akik azonban tevékenységüket szigorúan az Újszövetség egyetlen Közvetítőjének (1 Tim 2,5) alávetett helyzetben és tőle való függésben gyakorolják.

(2) A második megkülönböztetés Krisztus megváltói művére vonatkozik, amely által önmagában kiengesztelte a világot Istennel. Ennek gyümölcse nemcsak a bűnök eltörlése (deletio culpae) és az értük fölajánlott engesztelés (reparatio iniuriae), hanem egy végtelen jutalomra érdemes jótett is (meritum praemio dignum), azaz természetfölötti javak megnyerése számunkra, amelyek közül az első és legfontosabb a fogadott istengyermekség ajándéka (filiatio adoptiva).

(3) A harmadik distinkció szerint beszélünk objektív megváltásról (redemptio constitutiva vel obiectiva), amely Krisztus kereszthalálával beteljesített megváltói tevékenységét jelenti, illetve szubjektív megváltásról (redemptio executiva vel subiectiva), amely a megváltás gyümölcseinek személyre alkalmazását (applicatio fructuum) takarja -- Kol 1,24. Az angyalok és emberek közvetítői hatalma a szubjektív megváltásra szorítkozik, amennyiben imádkoznak egymásért, engesztelni tudnak a másikért, és de congruo kegyelmeket tudnak egymás számára kiérdemelni.

Nyilvánvaló, hogy minden kegyelem forrása (még Mária számára is) maga Krisztus, akinek teljességéből mindnyájan részesültünk (Jn 1,16). Ebben az értelemben Mária egyszerre anyja és gyermeke Szent Fiának, hiszen emberi természete szerint ugyan Krisztus Mária természetes fia, mint megváltó Istenember (és ebben az értelemben nemcsak isteni természete szerint) azonban valójában ő „nemzette” a Szent Szüzet is a természetfölötti életre (az evangéliumokban talán ezért látunk bizonyos „távolságtartást” Krisztus és Mária között).

Mária közvetítői és közbenjárói tevékenységéről a Szenthagyomány egyértelműen és egyetemesen tanúskodik. Ezt a hozzá intézett imák, illetve az „Új Éva” hasonlat (per feminam mors, per feminam vita; Ágoston, Sermo 232, 2; PL 38:1108, etc.) implicite tartalmazzák. Maga a Mediatrix név, különböző kontextusokban már az 5. századtól fogva explicite előfordul (lásd, Lennerz, pp. 200-202), majd a kora skolasztikus kortól kezdve válik általánossá.  E titulust legtöbbször kísérik más hasonértelmű kifejezések (pl. Advocata, Iréneusz, Adv. Haer, V, 19; PG 7:1175; Germanus, In dormit. B. V.; PG 98:362; Auxiliatrix, Reconciliatrix, Reparatrix, Inventrix vel dispensatrix gratiae, Genitrix vitae, Mater salutis).

„Hoc nomen (Maria) consistit ex quinque litteris, videlicet M.A.R.I.A. Ponamus ergo pro M Mediatrix, pro A Alleviatrix, pro R Reparatrix, pro I Illuminatrix, pro A Auxiliatrix.” (Nagy Szt. Albert; Sermo 2 de Assumptione B. V.)

A szentírók Mária közvetítői szerepét mindig másodlagosként (ministerialiter, ex participationem), nem abszolút szükségszerűként (mintha Krisztus közvetítése elégtelen lenne önmagában), és alárendeltként értelmezték (Mediatrix ad Mediatorem vel Mediatrix Mediatoris, Clairvaux-i Bernát [doctor mediationis], Sermo in Dominicam inter octavam Assumptionis; PL 183:429k), ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a megváltás jelenlegi rendjében Isten szabad és megmásíthatatlan döntése alapján Mária aktív közreműködése és közvetítése kikerülhetetlen. Ezt fejezik ki a klasszikus hasonlatok a vízvezetékről (aquaeductus – Clairvaux-i Bernát: Serm. In Nativ. B. V., de aquaeductu, 4; PL 183:439k), illetve Mária szerepéről, mint nyak Krisztus Misztikus Testén (collum Mystici Corporis Christi – Hermannus Tornacensis, kb. 1147, De Incarnatione, cap. 8; PL 180:29k; Bonaventura, Sent. III, d. 3. p. 1, a. 1; Opera Omnia, III:67; Ubertinus de Casali, Arbor vitae crucifixae Iesu, Lib. I, cap, 8, col. 14; Sziénai Bernardin: Quadrag. De Evangelio aeterno, Serm. 10, a. 3, c. 3), aki a Főt a tagokkal összeköti (lásd, Szt. X. Piusz, Ad illum diem, 1904. febr. 2).

XV. Benedek 1921. január 12-én bizonyos egyházmegyék és szerzetesközösségek számára jóváhagyta a „B. M. Vis, omnium gratiarum Mediatricis” titulusú ünnep miséjét és offíciumát. (Más pápai megnyilatkozások a témában, Lennerz, pp. 221-222; Tromp, pp. 152-153.)

Krisztus egyedülálló közvetítői „hivatala” nem zárja ki, hogy a megszentelő kegyelem állapotában lévők jótetteikkel kiérdemeljék maguk számára „de condigno” (meritum), mások számára „de congruo” (pl. suffragia) isten kegyelmeit. A kegyelemszerzésben (acquisitio gratiarum) tehát lehetnek társai Krisztusnak (pl. szentek és angyalok), ez azonban szigorúan a szubjektív megváltás területére szorítkozik. A kegyelemszerzés tekintetében Mária messze fölülmúlja Krisztus Misztikus Testének minden más tagját: (1) egyedülálló közelsége miatt Szent Fiához (istenanyaság); (2) kegyelemteljessége miatt; (3) tetteinek és erényeinek tökéletesége miatt; és (4) mert közvetítése kiterjed minden egyes kegyelemre.

„Omnis gratia, quae huic saeculo communicatur, triplicem habet processum. Nam a Deo in Christum, a Christo in Virginem, a Virgine in nos ordinatissime dispensatur.” (XIII. Leó, Iucunda semper, 1894. szept. 8) Cf. XIII. Leó, Fidentem (1896. szept. 20)

Isten saját szabad elhatározásából, valamint hogy megtisztelje és megdicsőítse a Megváltó Istenember édesanyját, eleve úgy rendelte, hogy minden Krisztus által kiérdemelt kegyelem Mária közbenjárásán keresztül közöltessék az emberiséggel (Mater hominum et Ecclesiae, VI. Pál, 1964. nov. 24; AAS 56 [1964], p. 1115). Mária egyetemes közvetítői szerepének konkrét gyakorlását a teológusok általában mennyei megdicsőülése és a boldogító színelátásban való részesülése utánra teszik (XIII. Leó, Adiutricem populi; 1895. szept. 5.).

Lumen Gentium 60-62! „...ita intelligitur, ut dignitati et efficacitati Christi unius mediatoris nihil deroget, nihil superaddat.”

Fontos distinkciók (Lennerz): (1) Máriának nincs szerepe a szentek eleve elrendelésében; (2) nincs része az Újszövetség szentségeinek, mint az üdvösség hathatós eszközeinek alapításában, illetve abban, hogy az emberek bizonyos cselekedetei érdemszerzőek (nem iktatja ki a szentségek és az érdemszerző cselekedetek saját – diszpozitív – kauzalitását) (3) Mária sohasem fizikai (principalis aut instrumentalis), csak morális értelemben vett eszköze a kiosztott kegyelmeknek (tota eius causalitas est in ordine morali).

Socia et Consors Redemptoris vagy Co-redemptrix?

A Mediatrix titulushoz különösen a 20. század óta egyesek hozzákapcsolják a Coredemtrix, azaz, társmegváltó elnevezést. Ennek legelső ismert megjelenése egy 14-15. századi himnusz:

Pia, dulcis, et benigna; Nullo prorsus luctu digna; Si fletum hinc eligeres,                  Ut compassa Redemptori, Tu Corredemptrix fieres. (Orationale S. Petri, Salzburg)

Ó, kegyes, édes és jóindulatú; semmiképpen sem méltó bármiféle kínra; ha mégis vállalod itt a könnyhullatásokat, azért teszed, hogy vele együtt szenvedvén, társmegváltó légy a Megváltóval.

Első tudatos teológiai használata: Alfonsus Salmeron, SJ  (†1585) volt (Loyolai Szt. Ignác egyik legelső társa, kiváló biblikus). E ritka titulus pontos értelme tisztázatlan. A fogalom megjelenik pontifikális dokumentumokban: XIII. Leó, Iucunda Semper – 1894; X. Piusz, Ad Diem Illum – 1904; XV. Benedek, Inter Sodalicia – 1918; de a pontos kifejezést először XI. Piusz használja.

Pl. XI. Piusz: „A fiataloknak követniük kell a legszentebb Istenanya gondolatait és vágyait, aki nekünk édesanyánk és társmegváltónk; valamint erőfeszítéseket kell tenniük, hogy ők maguk is társmegváltók és apostolok legyenek az Actio Catholica lelkülete szerint.” (L’Osservatore Romano, 1934. március 25.)

Bizonyos mariológusok azzal érvelnek, hogy Coredemtrix természetes és szükségszerű velejárója a Mediatrix címnek, amennyiben mindkettő Mária lényeges és egyedülálló közreműködését hangsúlyozza a megváltás művében; az előbbi a kegyelmek megszerzésében (acquisitio), míg a másik a kegyelmek kiosztásában (dispensatio).

Mária közreműködése a megváltás művében, „fiat”-jától a Kálváriáig tökéletesen megfelel az érdemszerzés követelményeinek. Ezért van, hogy – miként X. Piusz írja – Mária valóban kiérdemelte mindazt „de congruo”, amit Krisztus megszerzett számunkra „de condigno.” (Ad diem illum, 1904. febr. 2)

A közvetítés-kiosztás (qua Mediatrix vel Dispensatrix) tekintetében nem merül föl probléma. („universorum munerum dispensatrix”; X. Piusz, Ad diem illum, 1904. febr. 2). A megszerzéssel kapcsolatban (qua Coredemptrix) azonban néhány dolgot tisztázni kell. Már esett szó arról, hogy az Egyház bármelyik kegyelmi állapotban lévő tagja „szerezhet” (= kiérdemelhet) kegyelmet a maga és mások számára, de csak a szubjektív megváltás koordinátáin belül (magyarul: a kieszközölt kegyelem egyetlen objektív forrása valójában Krisztus kereszthalála, így a mi közreműködésünk csak a kegyelmek kiosztására, közöltetésére szorítkozik).

Mária „társmegváltói” közreműködésével (cooperatio in opere redemptionis) kapcsolatban a legalapvetőbb és legfontosabb kérdés tehát, hogy közreműködése csak a szubjektív megváltás területére szorítkozik-e, azaz, beszélhetünk-e róla a szó szoros értelmében mint társmegváltóról (Coredemptrix), vagy csak mint a Megváltó társáról (Socia et Consors Redemptoris)?

Morálteológiai alapvetés: közreműködésről, részvállalásról akkor beszélünk, ha valaki a fő cselekvőt (agens principalis) tette végrehajtásában fizikailag (physice) vagy morálisan (moraliter) segíti. A segítség lehet közvetlen (mediata vel proxima), amennyiben föltétlenül szükséges a cselekedet végrehajtásakor, illetve közvetett (immediata vel remota), ha a tettestárs csak a föltételek előteremtésében segédkezik. (A materiális és formális közreműködés nem azonos a fizikai és morális közreműködéssel. A materiális és formális megkülönböztetés arra vonatkozik, hogy a másodlagos cselekvő kifejezetten osztozik-e a fő cselekvő szándékában.)

CONTRA (Merkelbach, Lennerz, Philips, Tromp): Mária közvetett közremüködése az objektív megváltás művében megkérdőjelezhetetlen, hiszen physice méhében hordta, világra hozta, szoptatta, gondozta egyszülöttjét, moraliter pedig fölajánlotta őt a Templomban, könyörgött, imádkozott a megváltás beteljesedéséért, csendes társul szegődött Szent Fia mellé. Ami azonban a közvetlen részvállalást jelenti Krisztus üdvözítő kereszthalálában, physice Mária minden fájdalma és együttérzése ellenére csak külső szemlélő a Golgotán, moraliter pedig azt kell mondanunk, hogy Krisztus megváltói tettét mindig az Atya iránti engedelmességből és nem pedig édesanyja kifejezett tanácsára, kérésére vagy utasítására teljesítette be (jóllehet mindvégig támogatását élvezte).

Erre a problémára érdekes megoldást kínál a neves magyar mariológus, Gallus Tibor SJ. Összefoglalás: "Az együttműködés lehet közvetett vagy közvetlen. Az utóbbit lehet formai vagy anyagi értelemben venni. A szent Szűz istenanyasága közvetlen részvétel a megváltás művében, de nem formai, hanem csak anyagi értelemben, hiszen a megváltás formális elvének egyedül Krisztust mondhatjuk. Következésképpen a Szent Szüzet Krisztussal együtt igazán és illőképpen coredemptrixnek nevezhetjük ugyan, de csak analóg értelemben." Lásd: Tiburtius Gallus S.J., "Ad B. M. Virginis in redemptione cooperationem", in: Divus Thomas 51 (1948): 113–135.

Mária ugyan valóságosan részt vesz a megváltás objektív rendjének kibontakoztatásában, de direkt részvétele kizárt, mivel (amint azt már IX. Piusz dogmatikusan definiálta) Mária is Krisztus kereszthalálának érdeméből részesült a megváltásban (bár preventív módon). Miként lehetne egyszerre szerző és kezdeményezett, hiszen a kegyelemszerzés eleve föltételezi a megváltottságot (vagyis a kegyelmi állapotot)? Az érdem elve vagy oka nem lehet az érdem eredménye vagy hatása (Lennerz).

PRO (Roschini, Seiler, Miravalle, Vox Populi Mariae Mediatrici):

Párhuzam és szükségszerű összefüggés van a személyi egység és az Istenanyaság, valamint Krisztus főségi kegyelme és Mária kegyelemteljessége között. (A gond az, hogy Krisztus főségi kegyelme nemcsak mértékében, de lényegileg tér el Mária kegyelmeteljességétől!). Mária lelki anyasága fölöttünk formálisan kegyelmeteljességének és társmegváltói működésének következménye, mert nemcsak a megtestesülésben (gratia capitalis in potentia, in actu primo), hanem a megváltó áldozatban is részt vesz (gratia capitalis in actu, in actu secundo).

Ez a közreműködés az objektív megváltásban: direkt, közeli és közvetlen; az Atya úgy rendelte, hogy Mária érdemei (merita) és elégtételei (satisfactiones) megváltó értékkel rendelkeztek. Ebben az értelemben megváltásunk egy közös okság (joint causality) eredménye, bár Krisztus megváltói tette végtelen, önmagában álló (self-sufficient) de condigno ex toto rigore iustitiae, míg Máriáé véges, Krisztusnak alárendelt és ex mera condignitate. Mária együttműködését úgy kell fölfogni: „hogy az Örök Atya az ő érdemeit és elégtételeit Krisztus érdemeivel és elégtételeivel együtt (és azoknak alárendelten) fogadta el ugyanazon célból: az emberiség megbékélése érdekében.”

Isten saját szabad elhatározásából úgy rendelte, hogy a megtestesülés és a megváltás műve egészében a Szűzanya szabad „igen”-jétől függjön. Mária az ő igenjét tudatosan az egész megváltásra váró emberiség helyében, nevében, érdekében és javára mondta ki. (Parallel az ignáci „theandrikus rekapitulációval”, csak hiányzik Krisztus főségi kegyelme!) Ez a megfogalmazás valószínűleg Szt. Tamással jelenik meg először, aki az angyali üdvözletet, azaz a megtestesülés pillanatát úgy tekinti, mint ami nemcsak konkrétan Krisztus két természetének „misztikus egybekelését” jelenti (egyházatyák), hanem azt a titkos egységet is, ami egyúttal létrejön a Megváltó Isten és a megváltott emberiség (az Egyház között) – ST III, q. 30, a. 1. Mária beleegyezése ebben az értelmezésben az az Egyház nevében tudatosan fölvállalt „igen”, ami nemcsak közvetlenül a megtestesülésre vonatkozott, hanem a megváltás egész művére is.

Lennerz erre azt válaszolja, hogy amint az Atya hozzájárult a megváltás művéhez, mégsem nevezhető mediátornak, úgy Mária beleegyezése sem teszi őt a megváltás objektív rendjének közvetlen szereplőjévé. Vagyis: Egyedül Krisztus rendelkezik a közvetítés és megváltás nélkülözhetetlen föltételével: ontológikus (lényegi) értelemben, megtestesülésén keresztül csak az Istenember képviselheti egyszerre a megbántott felet (Istent) és a bűn felelősségét, ill. következményeit hordozó emberiséget (rekapituláció). Továbbá Merkelbach szerint (334. old) az üdvösség kegyelmének „de condigno” kiérdemléséhez elengedhetetlen Krisztus „főségi kegyelme”, amely által tagjai számára is érdemszerzővé válik megváltói tette.

Úgy tűnik, a lényegi kérdésekben alapvető egyetértés van a két tábor között, s a vita valójában arról folyik, hogy okos-e egy olyan titulust dogmatikusan definiálni, ami könnyen félreérthető, s mint ilyen, hozzájárulhat túlzásokhoz, vagy kiválthat éles kritikákat. In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus caritas.

„El kell ismerni, hogy nem tűnik lehetségesnek teljes bizonyossággal bizonyítani, hogy Mária valóban fizikai oksági viszonyt gyakorolt. A teológia ebben a kérdésben aligha fog túllépni a komoly valószínűség határain, mivel az idézett hagyományos szövegekben nagyon nehéz meglátni, hogy pontosan hol végződik a szó szerinti és hol kezdődik a metaforikus jelentés... Amikor a Hagyomány azt mondja nekünk, hogy Mária helyzete a misztikus testben összehasonlítható a nyak helyzetével, amely a Fejet a tagokkal egyesíti, és továbbítja nekik az életerőt, legalábbis a használt metafora kifejező, de nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy több, mint metafora... Mária befolyása lelkünkre, igaz, továbbra is titokzatos (de valószínűnek tűnik, hogy több, mint erkölcsi: úgy tűnik, szabad és tudó eszközként vesz részt a kegyelem létrehozásában, némileg úgy, ahogy egy csodatevő csodát tehet az érintkezése és áldása által).” Garrigou, The Mother of the Saviour, TAN, 1993, pp. 206-207)

Eddig a jegyzetem szövege. Hangsúlyozom, nem kívánok végeláthatatlan vitába szállni senkivel, nem is fogok válaszolni semmilyen megkeresésre, de azt mindenképpen bizonyítani szerettem volna, hogy a "coredemptrix" cím használatával szembeni teológiai fönntartás tudományosan nem megalapozatlan, nem a morális és intellektuális elferdülés jele, nem "progresszív" vagy "libsi" álláspont, hanem kimondottan konzervatív teológiai vélemény, amit tiszteletreméltó teológusok fajsúlyos érvelései támogatnak.

Persze szerencsétlen dolog, hogy a Hittani Dikasztérium élén egy olyan dicstelen karakter áll, amilyen (reméljük, már nem sokáig), de ad hominem sárdobálással nem lehet leszerelni minden érvet (ez nem is elegáns, nem is tudományos), ráadásul tudomásul kell venni, hogy XVI. Benedek és Ferenc kijelentései, valamint a Hittani Dikasztérium (a jelenlegi pápa kézjegyével hitelesített) állásfoglalása után nem kétséges, hogy a "status quaestionis" a "coredemptrix" prudens volta (és nem föltétlen lényegi tartalma) ellen érvelők felé mozdult el, méghozzá jelentősen. Ezt magánjelleggel, érvekkel megtámasztva, szigorúan  tudományos közegben természetesen lehetséges vitatni (hiszen a kérdés dogmatikus értelemben továbbra sincs véglegesen lezárva), én azonban személy szerint üdvözlöm és megalapozottnak tartom a Dikasztérium állásfoglalását (s teszem mindezt úgy, hogy magam teológiai értelemben kimondottan konzervatív, tomista gondolkodónak tartom, és nem is hagyom magam megfélemlíteni se egyik, sem másik oldalról).

Nem vagyunk közösségben!

Múlt vasárnap (2025. október 26.) a német közszolgálati televízió, a ZDF (gyakorlatilag a német M2) legalábbis nevében "katolikus" misét közvetített a münsteri Szent Anna plébániatemplomból, méghozzá a helyi "queer", föltételezhetően LMBTQ (megmégsokmindenféle) közösség rendezésében.

Vonatkoztassunk most el attól, hogy a helyi templom milyen indusztriális vasbetonszörnyeteg, és hogy a "rockbanda" milyen színvonaltalan, '60-'70-es évekből itt maradt "beat" muzsikát játszott, ráadásul rosszul, és a hívek alig-alig kapcsolódtak be az éneklésbe (nesze neked aktív részvétel!)! Vonatkoztassunk el attól, hogy "Pumukli atya" egy rémséges frizuravarjú (név szerint: Karsten Weidisch), aki tételesen több, jelenleg érvényben lévő liturgikus előírást is megsértett (pl. nem volt az oltáron terítő, szivárványos stóláját a kazulán kívül hordta, liturgikus gesztusai - lásd orans-pozíció - szabálytalanok voltak, a konszekráció alatt zenei aláfestés szólt, a celebránst egy leszbikus képviselő áldoztatta meg a kehellyel - másodikként, stb.). Ezért soha, senki nem fogja elővenni, meginteni, engedetlennek, fölforgatónak tartani...

Nem, nem, nem! Koncentráljunk kizárólag arra, hogy Ferenc pápa rossz emlékű és meghamisított adatokra épülő "Traditionis custodes" motu propriója szerint "ez a római rítus lex orandijának egyetlen kifejeződési formája" (1. cikk). Gratulálok! Ünnepélyesen, ország-világ előtt kijelentem, hogy én ezekkel nem vagyok közösségben, én ezekkel nem egy igát húzok, nincs közöm hozzájuk (vö. 2Kor 6,14-16). Vagy-vagy. Épp itt az ideje dönteni...

A tanulságos videó ITT MEGTEKINTHETŐ (csak erős idegzetűeknek!). 

Szent Newman János Henrik EGYHÁZTANÍTÓ!!!

Ez a rendkívül örvendetes hír a Szentszék által ma kiadott Bollettinoban jelent meg:

"2025. július 31-én a Szentatya, XIV. Leó kihallgatáson fogadta Marcello Semeraro bíboros urat, a Szenttéavatási Dikasztérium prefektusát.

Ugyanezen audiencia során a Szentatya megerősítette a bíborosoknak és püspököknek, a Szenttéavatási Dikasztérium plenáris ülése tagjainak pozitív véleményét az Egyetemes Egyház doktora címmel kapcsolatban, amelyet hamarosan Szent Newman János Henriknek, a Római Szent Egyház bíborosának, az angliai Néri Szent Fülöp Oratórium alapítójának adományoznak, aki 1801. február 21-én született Londonban (Egyesült Királyság) és 1890. augusztus 11-én halt meg Edgbastonban (Egyesült Királyság)."

Ezen a blogon korábban már megemlékeztünk az új egyháztanítóról, és megadtuk a saját miséje bevezető könyörgését (kollektáját) is latin és magyar nyelven (ITT). Ezt alighanem a fejlemények fényében újra kell majd fogalmazni (hiszen Newman innentől kezdve nem hitvalló, hanem egyháztanító). Amit viszont nem kell, sőt nem szabad újrafogalmazni, az Newman híres Biglietto-beszéde, melyet 1879. május 12-én mondott el, amikor a római Palazzo della Pigna épületében XIII. Leó pápától átvette a bíborosi kalapot.

Most amikor egy másik Leó pápától, e néven a XIV.-től egyházdoktorrá készül avattatni, jól tesszük (és jól teszik a bíborosok és püspökök is), ha újraolvassuk és szívünkbe/elménkbe zárjuk és megfogadjuk Szent Newman János Henrik hitvalló és egyháztanító "szellemi végrendeletét".

Íme:

A hosszú évek során sok hibát követtem el. Nincs bennem semmi abból a magas tökéletességből, amely a szentek írásainak sajátja, vagyis, hogy nincs bennük tévedés; de bízom benne, hogy mindannak tekintetében, amit írtam, a következőket tulajdoníthatom magamnak: az őszinte szándékot, az önző célok hiányát, az engedelmesség kedélyét, a helyreigazításra való nyitottságot, a tévedéstől való rettegést, az Anyaszentegyház szolgálatának vágyát, és – Isten irgalmából – a siker méltányos mértékét.

És – örömmel mondhatom – kezdettől fogva egyetlen nagy gonoszság ellen küzdöttem. Harminc, negyven, ötven éven keresztül minden erőmmel ellenálltam a vallási liberalizmus szellemének. Még soha nem volt az Anyaszentegyháznak akkora szüksége bajnokokra ez ellen, mint éppen most, midőn – fájdalom! – a tévedésnek ez a csapdája az egész földkerekségen elterjedt; és e nagyszerű alkalomból, amikor természetes, hogy aki a helyemben van, a világ és az Anyaszentegyház jelenlegi helyzetére, valamint jövőjére irányítja figyelmét, remélem, nem tekinthető helytelennek, ha megújítom tiltakozásomat az ellen, amivel szemben oly sokszor fölszólaltam.

A vallási liberalizmus az a doktrína, mely szerint a vallásban nincs pozitív [objektív] igazság, és az egyik hitvallás épp ugyanolyan jó, mint a másik; ez az a tanítás, amely napról napra növekszik és erősebbé válik. Ez összeegyeztethetetlen bármely vallás igaznak való elismerésével. Azt tanítja, hogy mindegyiket tolerálni kell, mert mindegyik csupán vélemény kérdése. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság, hanem érzelem és ízlés; nem objektív tény, nem csodálatos [természetfölötti]; és minden egyes embernek joga van arra, hogy kénye-kedve szerint határozza meg annak tartalmát. A vallási odaadás [buzgalom] nem föltétlenül a hiten alapszik. Az ember járhat protestáns templomba vagy katolikusba, mindkettőből meríthet jót, és nem föltétlen kell egyikhez sem tartoznia. Fraterkázhatnak [pajtáskodhatnak] együtt szellemi gondolatokban és érzésekben, anélkül, hogy a tanításra nézve bármilyen közös nézetük lenne, vagy annak egyáltalán szükségét látnák. Mivel pedig a vallás ennyire személyes sajátosság és ennyire magánügy, szükségszerűen figyelmen kívül kell hagynunk az emberek egymással való érintkezésében. Ha egy ember minden reggel [mint valami ruhadarabot] új vallást vesz fel, mi közöd hozzá? Ugyanolyan illetlen dolog egy másik ember vallását firtatni, mint jövedelmének forrásairól vagy háztartása irányításáról faggatni. A vallás semmilyen értelemben sem társadalmi kötelék ...

A kereszténység túl gyakran volt halálosnak tűnő veszélyben ahhoz, hogy most rettegnünk kelljen bármilyen új próbatételtől. Ez eddig bizonyos. Másrészt ami bizonytalan – és ezekben az ádáz küzdelmekben általában véve bizonytalan, és nagy meglepetés, amikor megtapasztaljuk – az a sajátos mód, ahogy ilyenkor a Gondviselés kimenti és megőrzi választott örökségét. Néha az ellenségünk a barátunkká válik; néha elvétetik tőle a gonoszságnak különös ártó hatalma, amely annyira fenyegető volt; néha önmagától hullik szét darabjaira; néha pedig éppen csak annyit tesz, amennyi javunkra válhat, majd elenyészik.

Az Anyaszentegyháznak általában nincs más dolga, mint saját feladatai teljesítésében bizalommal és békességgel kitartani; szilárdan megállni, és megtapasztalni az Isten üdvözítő erejét. "A szelídek pedig örökölni fogják a földet, és gyönyörködnek a béke sokaságában." (Zsolt 36:11; Mt 5,4).

„Hazugságtól csöpög az ajkuk, és a csalárdság pecsétként égett rájuk.” – Amit sokan sejtettünk, most beigazolódott: lelepleződött a "Traditionis custodes" fölháborító csúsztatása

Egy amerikai katolikus újságíró (ún. vatikanista), Diane Montagna, akivel az egyetemen egy ideig évfolyamtársak voltunk (és a reggeli latin misék után közösen kávézgattunk), hozzájutott a hagyományos latin rítust karanténba záró, lelkipásztorilag döbbenetesen érzéketlen pápai dokumentum, a Traditionis Custodes előzményeként értékelhető szentszéki jelentéshez, amely a világegyház püspökeinek véleményét értékelte ki a hagyományos latin rítus benedeki liberalizációjáról (Summorum Pontificum) és annak hatásairól.

Amit mindig is sejtettünk, most minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert: A világegyház püspökeinek véleménye javarészt pozitív volt, a motu proprio és a kísérő levél aláírójának (az előző pápának) és valódi szerzőjének (ún. szellemírójának), Andrea Grillo professzornak megállapításai, következtetései, indoklásai elfogultak, érzéketlenek, hamisak, csúsztatóak, túlzóak, ideológiailag vezéreltek, romboló szándékúak voltak. A leleplezés egyháztörténelmi léptékű, nagyban hozzájárul a történelmi igazságszolgáltatáshoz, az előző pontifikátus motivációinak, vezetői stílusának és következményeinek tisztán látó, objektív értékeléséhez!

Én a részemről e tekintetben megelégszem néhány idevágó szentírási szakasz idézésével:
 
„Uram, szabadítsd meg lelkemet a csalárd ajkaktól és az álnok nyelvtől!” (Zsolt 119,2)
 
„A hazug ajkak utálatosak az Úrnál; akik pedig híven cselekszenek, tetszenek neki.” (Péld 12,22)
 
„Mert aki az életet szereti, és jó napokat akar látni, tartóztassa meg nyelvét a gonosztól, és ajkai ne szóljanak álnokságot.” (1Pét 3,10)
 
„Semmi gonosz beszéd szájatokból ne származzék, hanem ami a hitben épülésre jó, hogy használjon a hallgatóknak!” (Ef 4,29)
 
Diane Montagna úrhölgy cikkét (amely eredetileg ITT jelent meg) viszont érdemes teljes egészében magyarra fordítva közzétenni (lásd alant!), mint ahogy a cikk alapját képező szentszéki összefoglalást (általános értékelést) is. Az utóbbit IDE KATTINTVA lehet magyarul olvasni. (A magyar fordítás gyöngeségeiért elnézést kérek. Idő hiányában a ChatGPT-t vettem igénybe, s ezt a szöveget csak hevenyészve tudtam átfutni, javítani.)

Íme, Miss Montagna cikke:

VATIKÁN, 2025. július 1. – Új bizonyítékok kerültek napvilágra, amelyek komoly repedéseket tárnak fel a Traditionis Custodes (A hagyomány őrzői) című dokumentum alapjaiban – ez Ferenc pápa 2021-es rendelete volt, amely korlátozta a hagyományos római liturgia gyakorlását.

E tudósító birtokába került a Vatikán átfogó értékelése a püspöki konzultációról, amelyik – a hivatalos álláspont szerint – „indokolta” Ferenc pápa azon döntését, hogy visszavonja XVI. Benedek 2007-es Summorum Pontificum kezdetű apostoli levelét, amely szélesebb teret engedett a vetus ordonak, ismertebb nevén a „hagyományos latin misének” és szentségeknek.

Az eddig nyilvánosságra nem hozott szöveg, amely a Hittani Kongregáció 2020-as püspöki konzultációjáról készült hivatalos jelentés kulcsfontosságú része, kimondja: „A kérdőívre válaszoló püspökök többsége szerint a Summorum Pontificum jogszabályi módosítása több kárt okozna, mint hasznot.” Ez az átfogó értékelés tehát közvetlenül ellentmond annak az indoklásnak, amelyre Ferenc pápa a Traditionis Custodes bevezetését alapozta, és komoly kérdéseket vet fel annak hitelességével kapcsolatban.

Amikor Ferenc pápa 2021. július 16-án kihirdette a Traditionis Custodest, azt mondta, a kérdőívre érkezett válaszok „aggodalommal és szomorúsággal” töltötték el, és megerősítették abban, hogy be kell avatkoznia. A világegyház püspökeihez intézett kísérőlevelében így fogalmazott: „Sajnálatos módon elődeim lelkipásztori szándékát... gyakran súlyosan figyelmen kívül hagyták. A II. János Pál pápa és különösen nagylelkűen XVI. Benedek által nyújtott lehetőséget arra használták fel, hogy mélyítsék a szakadékokat, erősítsék az ellentéteket, és ösztönözzék az Egyház egységét sértő nézeteltéréseket.” Azt is írta, hogy a püspökök „kérései” kényszerítették arra, hogy visszavonja nemcsak a Summorum Pontificumot, hanem minden azt megelőző szabályt, útmutatást, engedélyt és szokást is.

A Vatikán értékelése szerint azonban a megosztottság, az eltérések és nézeteltérések nem a hagyományos liturgiához ragaszkodó hívektől erednek, hanem egy püspöki kisebbség tudatlanságából, előítéleteiből és ellenállásából a Summorum Pontificummal szemben. A Hittani Kongregáció jelentése leszögezi: „A kérdőívre válaszoló püspökök többsége, akik nagylelkűen és értelmesen hajtották végre a Summorum Pontificumot, végső soron elégedettségüknek adtak hangot.” Azt is megjegyzi, hogy „ott, ahol a papság szorosan együttműködött a püspökkel, a helyzet teljesen megnyugodott.”

Ez az értékelés megerősíti azt, amit már 2021 októberében jelentettem: A Traditionis Custodes felnagyított és súlyos problémaként állított be olyasmit, ami a hivatalos jelentésben csupán másodlagos volt. Továbbá a szöveg világossá teszi, hogy a Traditionis Custodes figyelmen kívül hagyta, elhallgatta azt a békét, amelyet a Summorum Pontificum helyreállított, és szemet hunyt egy „állandó püspöki megfigyelés” fölött – miszerint a régi rítusú liturgia által egyre több fiatal tér vissza az Egyházba. Az értékelés előre jelezte – a püspöki válaszok alapján –, hogy mi fog történni, ha a Summorum Pontificumot elnyomják – és ezek az előrejelzések helytállónak bizonyultak.

A hivatalos jelentés keletkezése és felépítése

A Hittani Kongregáció 2020 márciusában küldte ki a püspököknek az értékelő kérdőívet, tizenöt évvel azután, hogy XVI. Benedek kiadta a Summorum Pontificumot. A 2020 decemberére visszaérkező válaszokat a Kongregáció prefektusa, Luis Ladaria bíboros, valamint Guido Pozzo érsek, a feloszlatott Ecclesia Dei Pápai Bizottság egykori titkára értékelte és foglalta össze. A jelentés, amelyet a Hittani Kongregáció másik volt vezetője, Gerhard Müller bíboros szerint maga is olvasott és támogatólag véleményezett, döntő szerepet játszott abban, hogy Ferenc pápa hivatalosan konzultálni tudjon a témában.

Ugyanakkor maga a jelentés nem lett nyilvánosan közzétéve – ez tette lehetővé, hogy a Traditionis Custodes a püspöki visszajelzéseket a maga módján értelmezze és hivatkozzon rájuk. A birtokunkba került másolat a teljes jelentés első részét tartalmazza (feltehetően egyfajta „vezetői összefoglaló”), amely három fő részből áll:

1.    „A válaszok jellemzői” – itt felvázolják a püspöki válaszadók fő tendenciáit, nyelvi és kulturális eltéréseit, valamint a pozitív és negatív megállapításokat.
2.    „A megjegyzések szintézise” – ez részletes áttekintést ad a kérdésekre adott konkrét püspöki válaszokról.
3.    „Javaslatok a jövőre nézve” – itt ajánlásokat fogalmaznak meg a dokumentum célja, joghatásai és esetleges korrekciói kapcsán.

A jelentés hangsúlyozza, hogy a válaszadók többsége „gyakorlatias és nyitott” hozzáállással kezelte a Summorum Pontificumot, sőt – idézve: „Az általános benyomás az, hogy a Summorum Pontificum hozzájárult a békés liturgikus együttéléshez az egyházmegyékben, különösen ott, ahol bölcsen és szeretettel alkalmazták.” Sőt, a püspökök válaszaiban gyakran az jelent meg, hogy a hagyományos liturgia iránti érdeklődés – főként a fiatalabb generáció körében – hiteles keresésből ered, nem pedig ideológiai lázadásból.

A püspöki válaszok tartalma

A jelentés szerint a püspökök válaszaiban több fő témakör és visszatérő megállapítás figyelhető meg:

1. A liturgikus béke és egység helyreállása
Sokan hangsúlyozták, hogy a Summorum Pontificum segített csökkenteni a feszültségeket, amelyeket a liturgikus reform utáni időszak okozott. Ahol a hagyományos liturgiát bölcsen és pásztori érzékenységgel alkalmazták, ott a különböző csoportok között megbékélés jött létre.

2. A fiatalok vonzódása a régi rítushoz
A püspökök többször kiemelték, hogy a fiatalabb hívek körében mutatkozott a legnagyobb érdeklődés a hagyományos liturgia iránt. Ezek közé sokan olyan fiatal felnőttek tartoznak, akik:
⦁    nem nőttek fel a latin misében,
⦁    de a „szentség” és „csend” iránti vágy vezette őket oda,
⦁    és gyakran megtérés, illetve a hithez való visszatérés kísérte érdeklődésüket.  

3. A hagyományos rítus mint lelkipásztori eszköz
Számos válaszadó püspök hangsúlyozta, hogy a vetus ordo nem nosztalgikus vagy reakciós elemként van jelen, hanem valóságos lelkipásztori eszközként, amely segít az embereknek közelebb kerülni Istenhez, elmélyíteni a hitüket és megtapasztalni az Egyház gazdagságát.

4. Félelmek és előítéletek néhány püspöknél
A jelentés megjegyzi, hogy egyes püspökök aggodalommal tekintettek a hagyományos liturgia elterjedésére, és azt „problémás”, „megzavaró”, sőt néha „veszélyes” jelenségként értelmezték. Ezek a püspökök:
⦁    sok esetben nem ismerték mélyebben a liturgiát vagy a híveket, akik kérték,
⦁    és inkább visszatérést szerettek volna a régi engedélyezési (indult) rendszerhez, hogy jobban ellenőrizhessék a helyzetet.    

5. Néhány félreértés a Summorum Pontificum céljával kapcsolatban
Egyes püspökök azt hitték, hogy a dokumentum az SSPX (Szent X. Piusz Testvériség) megbékélését célozta, és mivel ez nem történt meg, szerintük kudarcot vallott. A jelentés azonban kiemeli:
XVI. Benedek világosan jelezte, hogy a Summorum Pontificum célja az egyházi belső megbékélés, nem kizárólag az SSPX visszahozása volt.

6. Félelem a megosztottságtól, de nem általános
Néhány püspök tartott attól, hogy két „egyházzá” szakad az Egyház, vagy hogy a hagyományhoz kötődő csoportok elutasítják a II. Vatikáni Zsinatot. A jelentés szerint ez részben igaz, de nem általánosítható. Ahol a püspök jelen volt, kísért és tanított, ott ezek az aggodalmak alábbhagytak.

7. A forma rendkívüli értéke
A püspökök közül sokan elismerték, hogy a hagyományos liturgia:
⦁    szellemi gazdagságot hordoz,
⦁    összeköt a múlt örökségével,
⦁    és alkalmas arra, hogy megszólítsa a ma emberét is, különösen a fiatalokat, értelmiségieket, családokat és megtérőket.
Javaslatok a jövőre nézve

A jelentés az alábbi javaslatokat fogalmazza meg a hagyományos liturgia jövőbeni helyzetének jobb megértése és kezelése érdekében:

1. Pásztori kíséret és közelség
A püspökök számára alapvető, hogy:
⦁    jelen legyenek azok mellett a közösségek mellett, amelyek a régi rítust igénylik,
⦁    megismerjék ezeknek a híveknek a lelkületét, motivációit és hitét,
⦁    ne csak felülről szabályozzanak, hanem valódi pásztori kapcsolatban álljanak ezekkel a csoportokkal.
Ez segít elkerülni az elszigetelődést, és elősegíti az egységet.

2. A hívek jobb megkülönböztetése
A jelentés azt ajánlja, hogy különbséget kell tenni azok között, akik:
⦁    hitből és hűségből vonzódnak a hagyományos liturgiához,
⦁    és azok között, akik ideológiai vagy lázadó magatartással utasítják el a zsinatot vagy a modern Egyházat.
A pásztori döntéseket ennek alapján kell meghozni: a jóhiszemű, építő közösségeket támogatni kell, míg a megosztókat óvatosan kezelni.

3. A püspöki hatáskör megerősítése
Több válaszadó püspök kérte, hogy világosabb legyen:
a hagyományos liturgia engedélyezése az ő hatáskörük, és ne alakuljon ki újra egy „kettős hatóság”, ahol Róma vagy más testületek kerülnek közvetlen kapcsolatba a helyi csoportokkal.
Ez a világos egyházkormányzati rend és a püspöki tekintély tiszteletben tartása miatt fontos.

4. Képzés és liturgikus műveltség
Javasolt, hogy a papképzésben és a pasztorális továbbképzésekben:
⦁    legyen helye a hagyományos liturgia megismerésének,
⦁    hogy a papok és püspökök ne csak elméletből ismerjék ezt a formát,
⦁    hanem képesek legyenek értelmezni, megkülönböztetni és bölcsen kísérni a híveket ezen a téren is.

5. Egységes és világos szabályozás
A püspökök igénye, hogy ne legyenek:
⦁    homályos vagy ellentmondásos rendelkezések,
⦁    illetve ne maradjanak helyi kezdeményezések teljesen rendezetlenül.
Ehelyett világos, rugalmas, de irányadó szabályokat kérnek, amelyek lehetővé teszik a jó pásztori döntéseket, és nem rekesztenek ki senkit önkényesen.

6. A liturgikus reform megértésének előmozdítása
A jelentés szerint a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja nem ért véget, és még mindig van mit tanulni és megérteni belőle. Ennek előmozdítására szükséges:
⦁    mélyebb oktatás a reform eredeti céljairól,
⦁    a szentmise szépségének felfedezése a Novus Ordo formájában is,
⦁    valamint a két forma közötti párbeszéd és kölcsönös gazdagodás.

Végkövetkeztetés

A jelentés nem pusztán egy adminisztratív összegzés, hanem egy mély lelkipásztori reflexió, amely az Egyház egységének és a hívek lelki javának szolgálatában áll. A hagyományos liturgia körüli valóság összetett és árnyalt: nem lehet leegyszerűsíteni ideológiai vagy pusztán fegyelmi kérdéssé.
A következők kiemelten fontosak:

⦁    Az Egyház egysége nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt teszi, hanem hogy közös úton járunk – egymás iránti tisztelettel, a Szentlélek vezetése alatt.
⦁    Azok a hívek, akik a hagyományos liturgiához vonzódnak, nem feltétlenül szakadárok vagy lázadók, hanem gyakran mély hitből fakadóan keresik azokat a formákat, amelyek számukra segítik az Istennel való kapcsolatot.
⦁    Ugyanakkor el kell kerülni, hogy a régi liturgia az egyházellenesség vagy a zsinat elutasításának szimbólumává váljon.
⦁    A püspökök feladata, hogy bölcsen kísérjék ezeket a közösségeket, előmozdítva az Egyház egységét, szeretetét és hitelességét.

Végső soron a cél nem az egyik liturgikus forma győzelme a másik felett, hanem annak felismerése, hogy minden hitelesen végzett liturgikus forma a Krisztus misztériumához vezet – és így az Egyház küldetését szolgálja a világban.

"Mostantól ez a te cirkuszod, mostantól ezek a te majmaid..." - avagy a pillanat, amikor mindez tudatosul az új pápában

 

Régen, a II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reform előtt a pápai koronázási misének volt egy őszintén szólva komikus mozzanata (amit természetesen a reform eltörölt). Amikor a hívek összegyűltek a Szent Péter-bazilikában, a szentmise kezdete előtt az albanói bíboros püspök először a kórusban lévő papság felé, majd a hajóban lévő tömeg felé intett, és ünnepélyesen előénekelte a Hic nunc est motettát, amit a kórus folytatott: circus tuus, hae nunc sunt scimiae tuae! Erre az alkalomra a többszólamú motettát, amit Palestrina 1555-ben  II. Marcell pápa koronázására komponált, a 16. századtól kezdve rutinszerűen kezdték használni, így sajnos az eredeti gregorián verzió elveszett.

Íme, a szóban forgó tétel teljes szövege:

Hic nunc est circus tuus, hae nunc sunt simiae tuae,
quas Dominus in sapientia sua Petro tradidit,
et per manus eius nunc tibi commendat.
Gaude in stultitia sanctorum,
laetare in tumultu gratiae,
nam per hos clamosos
regnum caelorum patefit.

Mostantól ez a te cirkuszod, mostantól ezek a te majmaid,
akiket az Úr az ő bölcsességében Péternek adott,
és az ő keze által most reád bíz.
Örvendezz a szentek oktalanságában (vö. 1Kor 3,18–19),
örülj a kegyelem forgatagában,
mert e zajongókon keresztül
nyílik meg [neked] a mennyek országa.

Sajnos beágyazható hangfájlt a motettáról nem találtam, ellenben erre a LINKRE kattintva egy nem túl mesterien kivitelezett előadása meghallgatható.

Adja Isten, hogy XIV. Leó gondos és bölcs (értsd: a világ szemében oktalan) porondmestere legyen ennek a lezüllött, szutykos cirkusznak és ezeknek a nehezen idomítható majmoknak! :)