 |
| Isten szolgája, Emil Kapaun százados, amerikai tábori lelkész miséje a koreai háború idején (1950. október 7-én), 8 hónappal azelőtt, hogy hősi halált halt a pjoktongi hadifogolytáborban |
A Dominus vobiscum – Et cum spiritu tuo (Az Úr legyen veletek! – És a te lelkeddel!) köszöntő formula (ún. akklamáció) ilyen-olyan formában egyetemes jellemzője az apostoli egyházak liturgikus életének, beleértve a protestantizmus liturgikusan gondolkodó irányzatait, az anglikán és lutheránus közösségeket is. Lévén, hogy a keresztény istentiszteleti élet alapvető eleméről van szó, fontos tudnunk, hogy ez az akklamáció honnan ered, mit jelent, és a különböző népnyelveken hogyan adható vissza hűségesen. A liturgikus üdvözlés népnyelvű fordításával kapcsolatban a Katolikus Anyaszentegyház tanítóhivatala világos útmutatással látta el a részegyházakat, nemzeti püspöki karokat. „Egyes szavakat, amelyek az egész ókori Egyház vagy annak nagy része kincsestárához tartoznak, továbbá amelyek az emberiség kulturális örökségének részévé váltak, a fordítás során lehetőség szerint szó szerint kell megőrizni, mint pl. a nép Et cum spiritu tuo ‘És a te lelkeddel’ válaszának szavait.” (Liturgiam authenticam, Istentiszteleti Kongregáció, Instrukció a népnyelvek használatáról a római liturgia könyveinek kiadásában, 2001. március 28.) A szentszéki figyelmeztetés kiváltó oka a régi (2011 előtti) angol (And also with you – És veled is) és brazíliai portugál: (Ele está no meio de nós - Ő közöttünk van) fordítás hiányossága és egyes teológusok, liturgikus szakértők reduktív értelmezése volt.
Szilárd bibliai eredetű és bevett, megváltoztathatatlan egyházi hagyomány
Damiani Szent Péter egyháztanító így ír a XI. századi remetéknek, akikben lelkiismereti kérdésként merült föl, hogy teljes pusztai magányukban, a szentmise vagy a szent offícium (zsolozsma) végzésekor van-e értelme önmaguknak válaszolgatni:
„Nyilvánvaló tehát, hogy az üdvözlésnek e módját nem az emberi kitaláció új keletű döntése határozta meg, hanem bizonyíthatóan a Szentírás ősi tekintélyéből vétetett. Ott ugyanis, ha alaposan vizsgálódunk, megtaláljuk mind egyes, mind pedig többes számban. Egyes számban, ahogy az angyal mondja a boldogságos Istenszülőnek: »Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr van teveled!« (Lk 1,28) Gedeon üdvözlésekor is ugyanígy szól az angyal: »Az Úr veled, erős férfiú!« (Bírák 6,12) Többes számban pedig Boóz így köszöntötte az aratóit Rút könyvében: »Az Úr legyen veletek!« (Rút 2,4), s amint a Krónikák könyvében találjuk, az Istentől küldött próféta üdvözli a csatából győzelmesen visszatérő Asát, Júda királyát hadseregével, mondván: »Az Úr veletek, mert az Úrral voltatok!« (2Krón 15,1). Midőn tehát az Egyház a pap üdvös köszöntését veszi, a köszöntést viszonozva ő maga is imádkozik és imádkozva visszaköszön, kérvén, hogy miként a pap azt kívánta, hogy az Úr velük legyen, azonképpen méltóztasson az Úr vele is lenni, mondván: »És a te lelkeddel!«; vagyis »Legyen a te lelkeddel a mindenható Isten!«, hogy őhozzá a mi üdvösségünkért méltóképpen tudjál könyörögni. Figyeljük meg, hogy nem azt mondja: »teveled«, hanem: »a te lelkeddel«, hogy mindazt, amit az egyházi szertartásokban véghezviszünk, a lélek szerint mérlegeljük. És jól tesszük, ha azt kívánjuk, hogy az Isten legyen az ember lelkével, mert az értelemmel élő ember az ő szellemében és lelkében teremtetett az Isten képére és hasonlatosságára, valamint ott képes az isteni kegyelem és megvilágosodás befogadására.
De az a néphez intézett püspöki köszöntés, mely így szól: »Béke legyen veletek!« vagy »Békesség nektek!« sem az emberi értelem erőfeszítéséből származik, hanem hasonlóképpen a Szentírás tekintélyéből fakad. Hiszen az Ószövetségben is azt találjuk, hogy az angyal így szól Dánielhez: »Ne félj, kívánságoknak férfia! Békesség néked! Erősödjél meg és légy derék!« (Dán 10,19), és az Újszövetségben is azt olvassuk, hogy az Úr szinte mindig így köszönti tanítványait: »Békesség néktek!« (Lk 24,36; Jn 20,19). Ezért azután ugyanezt a köszöntési formát ajánlja tanítványainak, amikor azt mondja: »Bemenvén pedig a házba, köszöntsétek azt mondván: Békesség e háznak!« (Mt 10,12; Lk 10,5). Az apostolutódok, vagyis az egyházak püspökei tehát méltán használják ezt a köszöntési formát, hiszen az Istennek házát köszöntik, ahol mindenkinek a békesség fiának illik lennie, hogy midőn megállapodik fölöttük a békesség üdvözlete, az mind a köszöntőknek, mind a köszöntötteknek gyümölcsöt hozzon.
Az eddigiekből tehát kitűnik, hogy amint a prófétai írások és a zsoltárok költészete vagy éppen az evangéliumi kegyelem isteni sugallatra jutottak tudomásunkra, úgy ez a mondás: »Az Úr legyen veletek!« sem az emberi értelem ítéletéből, hanem az Ó- és Újszövetség tekintélyéből ered. Miképpen tehát a Szentírás tekintélyéből semmit nem veszünk el a körülmények változása miatt, sem hozzá nem adunk semmit, mivel benne az Anyaszentegyház hagyománya őrződik meg, azonképpen ez a papi köszöntés sincs kitéve a dolgok forgandóságának, mintha egyszer használni, másszor pedig elhagyni kellene, mert az egyházi hagyomány megváltoztatása még akkor is megengedhetetlen, ha valaki, mások társaságát nélkülözve, egyedül találja magát.” (Damiani Szent Péter: Az Úr legyen veletek! – Gomorra könyve, Zrínyi, 2020, 32–34. old.)
Damiani Péter ugyan nem említi külön, de a páli levelek alapján egyértelmű, hogy ez az egyes elemeiben ószövetségi eredetű köszöntés (pl. 1Sám 17,37; 20,13) az apostoli egyházban már tulajdonképpen bevett köszöntő formulának tekinthető: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme a ti lelketekkel.” (Gal 6,18; Fil 4,23; 2Tim 4,22; Filem 1,25) Ezt megerősíti Antiochiai Szent Ignác tanúsága is (II. sz. első fele).
Az Úr (legyen) veletek! – ki ez az Úr?
W. C. Van Unnik hosszasan elemzi a formula gyakori ószövetségi használatát, és arra a következtetésre jut, hogy az „Isten” és az „Úr” lényegében fölcserélhető, behelyettesíthető szavak. Ugyanakkor a megvizsgált szentírási szakaszok arról tanúskodnak, hogy az Úristen jelenlétét itt elsősorban nem statikus, hanem dinamikus értelemben kell magyaráznunk, azaz Isten segítő, oltalmazó, védelmező, megszentelő jelenléteként. Érdekességként meg kell jegyeznünk, hogy bár a formula levezethető az Ószövetségből, a zsidó liturgiából nem kimutatható, így keresztény sajátosságnak kell tekintenünk.
Mivel a formula kimondottan a keresztény istentiszteleti gyakorlathoz köthető, nem kizárható, hogy az „Úr” alatt kimondottan Krisztust, a megtestesült Istenfiút kell értenünk, hiszen – ahogy azt Oscar Cullman kimutatta (Az Újszövetség krisztológiája, Budapest, 1990, Református Zsinati Iroda) – a Kyrios (Úr) szó, amit a Septuaginta Isten nevének fordításaként használ, az újszövetségi görögben Krisztus saját titulusaként jelenik meg (pl. Fil 2,11), és – mint ilyen – a Megváltó istenségét hivatott kifejezni. Ezzel a magyarázattal lényegében egybecseng a liturgikus egzegézis azon hagyománya, mely az áldozati liturgiát vezetőben (főleg a püspökben) a föltámadott Krisztust, az Újszövetség megdicsőült Főpapját látja misztikusan, de valóságosan megjelenítve, míg az oltárt rejtő szentélyben bizonyos értelemben fölismerni véli az utolsó vacsora alkalmával használt emeleti termet.
E köszöntés újszövetségi funkcióját vizsgálva azonban, főleg ha az angyali üdvözletre gondolunk, megmutatkozik annak „szentháromságos dimenziója” is. „Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr teveled, áldott vagy te az asszonyok között!” (Lk 1,28) A názáreti Szűz összezavarodik és elgondolkodik az üdvözlet szavain: „minemű köszöntés ez?” (v. 29) Gábriel arkangyal magyarázata egyértelműen szentháromságos „szerkezetű”. „Íme, méhedben fogansz, és fiat szülsz, és az ő nevét Jézusnak hívod. Ez nagy leszen, és a Magasságbeli Fiának fog hívatni… A Szentlélek száll terád, és a Magasságbelinek ereje megárnyékoz téged; és azért a Szent is, mely tőled születik, Isten Fiának fog hívatni.” (Lk 1,28. 31–32. 35) Megjelenik itt a teljes Szentháromság: a Magasságbeli Atyaisten és Jézus, az Isten Fia, és a Magasságbeli ereje, a Szentlélek. Az Úr tehát, aki a názáreti Szűzzel van, a Szentháromság Egy Isten, hiszen a Szűzanya egyszerre és igazán a mennyei Atya leánya, a megtestesült Ige Anyja, és a Szentlélek tisztaságos jegyese. A keresztség által bennünk is „szentháromságos szerkezetű” az Isten jelenléte: hiszen a mennyei Atya fogadott gyermekei vagyunk, fiak a Fiúban, azaz Krisztus testvérei és társörökösei, valamint a Szentlélek templomai.
W. C. Van Unnik, aki – amint már említettük – a kifejezés üdvözlésként való használatának szokatlanságát hangsúlyozza, valamint azt, hogy az Úristen jelenléte itt elsősorban nem statikus, hanem dinamikus értelemben jelenik meg, úgy érvel, hogy: „Az Úr itt nem annyira az Atya vagy a Fiú, hanem az Úr manifesztációja a Lélekben. Ez az üdvözlés annak a kinyilvánítása, hogy Isten Lelke valóban jelen van. A gyülekezet válasza nagyon is helyénvaló: amikor a lelkész biztosítja őket a Lélek jelenlétéről, aki ’velük van’, vagyis a lelkükkel, válaszul a léleknek ugyanazon isteni segítségéről biztosítják őt is, mivel sajátos karizmát birtokol, és prófétai szolgálata miatt szüksége van erre a segítségre.” (293–294. o.)
A Szentlélek segítsége különösen fontos a legmagasabb rendű imádság, az eucharisztikus istentisztelet során, hiszen a Szentlélek tanít meg minket imádkozni, pontosabban a Szentlélek maga könyörög helyettünk és érettünk: „A Lélek is segíti gyarlóságunkat; mert mit és miképpen imádkozzunk, nem tudjuk, hanem maga a Lélek könyörög érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm 8,26)
És a te lelkeddel! - héber idióma?
A „lelkeddel” szót sokan és sokáig jellegzetesen sémi idiómának (héber nyelvi sajátosságnak) tartották, ami egyszerűen csak ennyit jelent: „teveled”, mivel a héber nefes szó, amelyet a héber Biblia Hetvenes görög fordítása (Septuaginta) következetesen psyché-vel fordít, és amely alapvetően „lelket” vagy „szellemet” jelent, akár jelenthet „ént” is. Ahogy azonban már a múlt század derekán több tudós is (pl. W. C. Van Unnik, Bernard Botte OSB, Paulinus Milner OP) rámutatott: ezzel az érveléssel az a probléma, hogy a héber Biblia Hetvenes görög fordítása (Septuaginta) soha nem a héber nefes szót, hanem mindig következetesen a ruah, „lélegzet” vagy „szellem” kifejezést fordítja a görög pneuma szóval, márpedig a paralel újszövetségi szövegekben és a görög liturgikus formulában pneuma áll (meta tou pneúmatos hymón). Így egyértelműnek tűnik, hogy a „lelkeddel” használata a liturgiában nem csupán a „te” tipikusan héber körülírása, nem is csupán retorikai fogás (szinekdoché), ahol a rész áll az egész helyett (pars pro toto). Pl. „Véle jün haragos ötször ötven szablya.” (Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem), ahol a szablya harcost, vitézt, katonát jelent. Itt alighanem olyan következetes és sajátosan biblikus (újszövetségi, sőt szentpáli) szóhasználatról van szó, amihez a keresztény hagyomány kitartóan ragaszkodik, s amit az egyházatyák a kezdetektől fogva „lelki értelemben” magyaráztak.
Ki és kinek? – a „lelki” magyarázat
Csak a szigorú értelemben vett (magasabb) papi rendekben lévők (diákonus, áldozópap, püspök) mondhatják: „Az Úr legyen veletek!”, egyébként helyette egy másik bibliai verzikulus használatos: „Uram, hallgasd meg az én imádságomat – És az én kiáltásom jusson eléd!”
„Megint csak tetszésünkre volt, hogy a püspökök és áldozópapok ne egymástól eltérően, hanem egyazon módon köszöntsék a népet, mondván: Az Úr legyen veletek!, amint az Rút könyvében olvasható (2,4), és a nép azt válaszolja: És a te lelkeddel!, miként azt az apostolok hagyománya alapján az egész Kelet is megőrizte.” (brágai szinódus [563], 3. kapitula)
„A laikus, aki a gyülekezetet vezeti, úgy cselekszik, mint egy az egyenlők között… A laikus ne használjon olyan szavakat, amelyek a papra vagy a diákonusra tartoznak, és el kell hagyja azokat a szertartásokat, amelyek túlságosan könnyen kapcsolathatók össze a misével, például a köszöntéseket – különösen ’Az Úr legyen veletek’ köszöntést – és az elbocsátásokat, mivel ezek azt a benyomást kelthetik, mintha a laikus fölszentelt szolgálattevő lenne.” (Istentiszteleti Kongregáció, Christi Ecclesia, Direktórium a pap távollétében végzett vasárnapi szertartásokról, 1988. június 2., 39. §.)
Jogos tehát a föltételezés, miszerint a „lélek” itt a papok sajátságos szentségi konszekrációjára utal, ami bennük a püspöki kézföltétel által kiáradó Szentlélek műve. De az is lehet (amennyiben a bennfoglalt létigét optativusként, azaz óhajtó értelmű kötőmódban képzeljük el), hogy a Dominus vobiscum áldási formulaként szolgál, ami viszont ugyanúgy fönn van tartva a papi rendekben szolgálóknak.
Az első elmélet szerint az itt említett „lélek” kifejezetten a papszenteléskor kapott (Szent)Lélekre vonatkozik. Az általános papságot keresztsége által gyakorló gyülekezet megerősíti, hogy a fölszentelt pap a püspöki kézföltétel által megkapta a megfelelő lelki kenetet, hogy a szentségi szolgálat papi vezetőjévé váljon. E szóhasználatnak különleges szépsége, hogy nem annyira a pap konkrét személyéről, hanem inkább a szolgálati papság magasztos hivataláról szól, melyet az elnyert egyházi rend által Isten Szentlelke támogat és garantál. A papnak nem a személyes identitása vagy életpéldája a fontos, hanem hogy hivatalból, Krisztus személyét képviselve, az Újszövetség Főpapjának „alakját” magára öltve cselekszik. A korai egyházatyák, mint például Aranyszájú Szent János (344–407), Mopszuesztiai Teodór (350–428) és Niszibiszi Narszai (399–502), valamint a szír Abrahám bar Lipeh (VII. sz.) kifejezetten támogatják ezt az értelmezést.
„Ha a Szentlélek nem lenne e közös atyánkban és tanítónkban [Flavianus antiochiai püspökre utalva], akkor – kevéssel azelőtt, hogy fölment a szentélybe és mindnyájatoknak békességet kívánt – nem válaszoltatok volna mindnyájan együtt: »és a te lelkeddel«. Ezért válaszoltok hát ezzel a kifejezéssel, nemcsak akkor, amikor fölmegy a szentélybe, vagy amikor megszólít titeket, vagy amikor értetek imádkozik, hanem akkor is, amikor a szent oltárasztalnál szolgál, és ezt a félelmetes áldozatot készül bemutatni. Mármost mit mondjak? Hiszen tudják a beavatottak: addig nem nyúl a fölajánlott ajándékokhoz, amíg nem kérte értetek az Úr kegyelmét, és ti nem válaszoltatok neki: »és a te lelkeddel«, mely válasszal magatokat arra emlékeztetitek, hogy az, aki itt van, semmit sem tesz a maga erejéből, és a fölajánlott ajándékok sem az emberi természet művei, hanem a jelenvaló és mindenek fölött lebegő Lélek malasztja az, ami beteljesíti ezt a misztikus áldozatot.” (Chrysostomus, De sancta Pentecoste, hom. 1.; PG 50:458–459)
„Ezért áldja meg [az szentmiseáldozatot bemutató pap] a jelenlévőket az üdvözlés szavával, és ezért kap áldást tőlük is, amikor azt válaszolják neki: »És a te lelkeddel«. Amikor azt mondják »és a te lelkeddel«, nem az ő lelkére utalnak, hanem a Szentlélek kegyelmére, mely által az alávetettek hiszik, hogy közel került a papsághoz, amint azt Szent Pál mondta: »kinek az én lelkemben szolgálok az ő Fiának evangéliuma által.« (vö. Róm 1,9) Mintha azt mondaná: hogy a Szentlélek kegyelmének ajándéka által, amely nekem ígéretett, teljesítsem az evangélium szolgálatát, és ti mindannyian csatlakozzatok az én lelkemhez…
Ebben az értelemben az »És a te lelkeddel« kifejezést a gyülekezet a papnak címezi az Egyházban kezdettől fogva meglévő szabályok szerint, s ennek oka az, hogy amikor a pap magaviselete jó, az nyereség az Egyház testének, és ha a pap magaviselete szentségtelen, az mindenkinek veszteség. Mindannyian azért imádkoznak, hogy a béke által a Szentlélek kegyelmének ígéretét elnyerje, hogy a köz érdekében végzett szolgálatát igyekezzék megfelelően és helyesen teljesíteni. Ily módon a pap bőségesebb békét nyer a Szentlélek kegyelmének kiáradásából, és általa segítséget kap a tőle elvárt cselekedetekhez, mert a pap, a szolgálatában éppúgy, mint a többi feladatában, a helyes dolgot látszik cselekedni, mikor az áldás tőle árad a gyülekezetre, és onnan [vissza] rá.” (Mopszuesztiai Teodór, Magyarázat a Mi Atyánkról, a keresztségről és az Eucharisztiáról, 5. fej.)
„Az emberek szeretettel válaszolnak a papnak, és azt mondják: »Veled, ó pap, és a te papi lelkeddel!« Nem arról a lélekről beszélnek, amely a papban van, hanem arról, amelyet a pap a kézföltétel által kapott. A kézföltétel által a pap megkapja a Lélek erejét, hogy képes legyen elvégezni az isteni misztériumokat. A nép ezt a kegyelmet nevezi a pap lelkének, és imádkoznak, hogy ő békét nyerjen vele, és az ővele.” (Niszibiszi Narszai, Az Egyház misztériumainak magyarázata, 17A)
„Utána pedig az emberek így válaszolnak a papnak: Neked is legyen békesség a papság lelkével, amelyet megkaptál.” (Abrahám bar Lipeh, Interpretatio Officiorum)
A Traditio apostolica (III–IV. sz.) püspökszentelési imája is a „vezetés lelkét” kéri Istentől a szentelendőre: „És most áraszd ki az erőt is, amely tőled származik, a vezetés lelkének erejét, amelyet szerelmes Fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál, s amelyet ő megadott szent apostolaidnak, akik megalapították az Egyházat szerte a világon...” Ez a fölszentelési ima tehát kifejezetten utal a Krisztusnak adott Lélek ajándékára, amelyet viszont Krisztus hasonlóképpen az apostoloknak adományozott, s amely – amint azt ez az ima is mutatja – kiárad az Egyház fölszentelt püspökeire. Az áldozópapok szentelési imája hasonlóképpen ezt kéri: „Tekints az itt lévő szolgádra, és add meg neki az áldozópapság kegyelmének és tanácsának lelkét, hogy tiszta szívvel segítse és kormányozza népedet...”. A diákonusokért mondott imában: „Add meg szolgádnak a kegyelem és buzgóság lelkét”.
„Az Et cum spiritu tuo-t leginkább úgy értelmezhetjük, mint a pap liturgikus és szentségi tevékenységére vonatkozó közmegegyezés megnyilvánulását. Nem mintha a gyülekezet ezzel fölhatalmazást vagy hatalmat adna a papnak, hogy helyette cselekedjen, inkább arról van szó, hogy a gyülekezet újfent elismeri őt, mint képviselőjét, szószólóját és közvetítőjét, akinek vezetése alatt az egybegyűlt közösség a mindenható Isten elé merészel járulni. Így a köszöntésben és annak válaszában ugyanaz a kettős jelentés nyer kifejezést, amely újra megjelenik az oráció [bevezető könyörgés] végén; a Dominus vobiscum a könyörgés végi per Christum elővételezésének tűnik, az Et cum spiritu tuo pedig a nép ámenjében kifejezett beleegyezés előfutára.” (J. A. Jungmann: The Mass of the Roman Rite, Vol. 1, 365. old.)
Hányszor?
A szentmise hagyományos latin (trienti) rítusában kilenc alkalommal hangzik el a lépcsőimától az utolsó evangéliumig; ötször az oltár felé fordulva, négyszer az oltártól kifordulva a gyülekezet felé. Itt a számok jelentőségét nem szabad abszolutizálni, hiszen ez szinkronikusan (térben) és diakronikusan (időben) változó volt a latin rítus különböző (egyházmegyei vagy szerzetesi) úzusai között. Pl. Aquinói Szent Tamás még hét alkalomról beszél (ami szerinte a Szentlélek hét ajándékát jelzi – Summa Theologiae III, q. 83, a. 5 ad 6), vagy azért, mert az ő idejében még nem voltak általánosan elterjedtek a lépcsőima és az utolsó evangélium, vagy azért, mert ezeket nem tekintették a miserítus szerves részének.
1. a lépcsőimában, az oltárhoz való fölmenetel előtt (Aufer a nobis…)
2. a kollekta előtt (nép felé)
3. az evangélium előtt
4. a fölajánlás előtt (nép felé)
5. a prefáció előtt
6. a pax előtt
7. a posztkommúnió előtt (nép felé)
8. az elbocsátó áldás előtt (nép felé)
9. az utolsó evangélium előtt
A VI. Pál-féle reformliturgiában már legföljebb ötször hangzik el: a bevezető üdvözléskor – ráadásul itt kiváltható egy másik formulával –, az evangélium előtt, a prefáció előtt, a pax előtt, és az elbocsátó áldás előtt. Teljesen érthetetlen, hogy a misekönyörgések – orációk – előtti üdvözléseket milyen okból és milyen fölhatalmazás alapján törölték el, főleg úgy, hogy ezeket a kereszténység első évszázadaitól fogva apostoli eredetű és egyetemes hagyománynak tartották (lásd pl. brágai szinódus [563], 3. kapitula).
Vagy azért hangzik el, hogy fölhívja a jelenlévők (asszisztencia, illetve hívek) figyelmét valami fontosra, ami következik, vagy azután, hogy az asszisztencia és a nép egymással párhuzamosan két különböző dologgal foglalatoskodott, s ezzel szólít föl a közös, egységes cselekvésre.
A középkorban népszerű allegorikus liturgiamagyarázatok többféle értelmezést jegyeztek föl, ezek közül csupán egyik az Angyali Doktoré. „A pap ötször fordul meg a nép felé [Tamás itt beleérti az evangéliumolvasást is], hogy jelezze, föltámadása napján Urunk ötször jelent meg, amint azt föntebb a Krisztus föltámadásáról szóló értekezésben mondottuk (Summa Theologiae III, q. 55, a. 3 ad 3).” (Summa Theologiae III, q. 83, a. 5 ad 6)
1. először Mária Magdolnának a sírnál (Mk 16,9; Jn 20,14–17);
2. az asszonyoknak a sírtól jövet (Mt 28,9);
3. Péternek (Lk 24,34);
4. kettőnek a tanítványok közül útközben, amikor vidékre (Emmauszba) mentek (Mk 16,12; Lk 24,13–15);
5. az apostoloknak a jeruzsálemi emeleti teremben (Mk 16,14; Lk 24,36; Jn 20,19).
Mi a mód?
A liturgikus formulából – s ez nem ritka a biblikus előfordulásoknál sem – a létige (copula) hiányzik (illetve hallgatólagos, beleértett). A Szentírásban, amint az a létige formájából vagy annak hiányában a szövegkörnyezetből kiderül, javarészt kívánságként (optatív módban) jelenik meg, de előfordul kijelentő (deklaratív) módban is.
(1) Lehet kijelentő módban, azaz ténymegállapításként vagy megerősítésként (biztosítékként): hiszen – ha a föltámadott Krisztus jelenéseit látjuk bele a köszöntésekbe – az üdvözítő Krisztus vigasztaló jelenléte tanítványai között ténykérdés: „Íme, én veletek vagyok mindennap világ végezetéig.” (Mt 28,20) Ehhez hozzátehetjük, hogy a formula használata általában a liturgikus gyülekezetre, a közös istentiszteleti alkalmakra jellemző, és az Üdvözítő ígérete szerint „ahol ketten vagy hárman összejőnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)
(2) Vagy lehet kötőmódban értelmezni, azaz kívánságként. A „pax”-nál pl. egyértelműen kívánság: sit semper vobiscum.
Ajánlott irodalom:
Damiani Szent Péter, Az Úr legyen veletek! / Gomorra könyve (Budapest: Zrínyi, 2020)
J. A. Jungmann, S.J., The Mass of the Roman Rite: its Origins and Development, trans. F.A. Brunner C.Ss.R. (Westminster, MD: Christian Classics, 1986): 363–365. o.
W. C. Van Unnik, “Dominus Vobiscum:” The Background of a Liturgical Formula: A. J. B. Higgins (ed.), in New Testament Essays (Manchester, University Press, 1959): 270–305. o.
Bernard Botte OSB, „Dominus vobiscum” in Bible et Vie Chrétienne 62 (March/April 1965): 33–38. Valamint: Antiphon 14.2 (2010): 230–235. o.
Paulinus Milner, 'Et Cum Spiritu Tuo,' in Studies in Pastoral Liturgy, Vol. 3, ed. Placid Murray, OSB (Dublin: The Furrow Trust, 1967), ~ 202. o.
Michael K. Magee, The Liturgical Translation of the Response “Et cum spiritu tuo”, in Communio 29 (Spring 2002): 152–171. o.
