Áldás szentáldozáskor, szentáldozás helyett? - kérdések és lehetséges válaszok

Manapság, az internet és kábeltévé korában hihetetlen gyorsan átveszünk kultúridegen szokásokat, helyi hagyományok vagy egyéni szokások pillanatokon belül képesek globalizálódni. Az ezt részben magyarázó csordaszellem okolható pl. az ún. Valentin-napért (még az sem zavar senkit, hogy a III. századi római vértanú, Valentinus nálunk hosszú évszázadok óta Bálint), illetve a Halloweenért (így, angolul, pedig létezik magyarul a mindenszentek vigíliája kifejezés, amit lehetne rövidíteni mondjuk így: mindszent-előeste).

Ez alól az egyházi szokások sem kivételek, így alakulhatott ki esküvőinken a bevonulás-mizéria (ki, mikor, kivel?), a friss házasok nyilvános nyalifalija a templomban és a menyasszonyi csokor hajigálása a templom előtt vagy a lagzin. De ilyen kritikátlanul átvett, kimondottan kártékony kordivat oltáraink aszimmetrikus elrendezése (erről már írtam korábban) vagy templomaink vetítővásznakkal való elcsúfítása (miért nem lehet énekeskönyvet adni a hívek kezébe?).

Most egy olyan szokást veszek górcső alá, amely ugyancsak új keletű, ugyancsak kritikátlanul átvett külföldi minta, és amellyel kapcsolatosan az egyházi hatóságok éppúgy késlekednek a helyzet megnyugtató rendezésével. A szentáldozás ideje alatt, a szentségi áldozás helyett kiosztott "ad hoc" áldásokról van szó. Bevallom, a szokással magam is csak a '90-es évek legelején találkoztam az Amerikai Egyesült Államokban; eleinte kifejezetten szimpatikus volt, később némi gyanakvás vett erőt rajtam. A mai napig tanácstalan vagyok abban a kérdésben, hogy szabad-e, illő-e, kell-e a szokást tolerálni vagy támogatni, s ha valaki kezeit mellkasán keresztezvén vagy az ujját ajkára helyezvén jön ki áldoztatáskor (jelezvén, hogy nem kíván szentségileg áldozni) a sértődések, nyilvános jelenetek elkerülése végett magam is megáldom.

Magyarországon azért ez fölnőttek esetében még elég ritka, bár egyes helyeken az első szentáldozásban még nem részesült gyermekeket rendszeresen kihozzák szüleik áldásra. Az előbbi mindig minimum elgondolkodtatott, az utóbbi esetben viszont mostanáig nem igazán voltak kifogásaim, egyrészt, mert ezt a gyakorlatot láttam a keleti keresztények között is, ahol a pap az összekevert eucharisztikus színeket (a Krisztus testét és vérét) tartalmazó kelyhet helyezi olykor a gyermek fejére áldásként (vajon régen is így volt, vagy ez náluk is új szokás?), másrészt mert lelkipásztori előnyt láttam benne, amennyiben a gyermekekben talán fölébreszti az Oltáriszentségben való szentségi részesedés vágyát, aminek egyelőre csak halovány "árnyékát", közel sem egyenértékű "helyettesét" kapják meg a papi áldásban. Ez így, ebben a formában valamiféle - elnézést a kifejezés pongyolaságáért - "eucharisztikus beetetés" lenne.

Az mindenesetre tény, hogy normális esetben, hagyományosan nem az áldoztatás az áldásosztás alkalmas, megfelelő, kijelölt helye és ideje. Az eucharisztikus "synaxis" keretén belül erre csak két példa van a nyugati liturgiatörténetből: (1) A hagyományos római nászmise asszonyszentelő prexében a Miatyánk után; "ott, ahol a mozarab vagy gallikán liturgiákban az ünnepélyes püspöki áldás, az ároni áldás keresztény örököse is elhangzott." (Földváry Miklós István, A házasságkötés rítussora a magyar hagyományban, Magyar Egyházzene XXIII (2015/2016), 362.) Illetve: a szentmise végén, amely ugyancsak a püspöki rituális szokások utánzásaképpen alakult ki, viszonylag későn (a késő középkorban) és nem is egyetemesen. (Lásd: J. A. Jungmann,The Mass of the Roman Rite: Its Origins and Development, 439-447.)

A szokás indokolatlansága melletti érv az is, hogy az Oltáriszentség látható jelenlétében, pl. szentségimádáskor, szentségi áldáskor a rubrikák (általános rituális rendelkezések) szerint minden más áldás elmarad, szigorúan tilos. Ezért indokoltnak látszik a bizánci papok azon szokása, hogy ilyenkor az eucharisztikus kelyhet használják áldásra (jóllehet, náluk az egészen kis gyermekek megáldoztatása sem kizárt). Ha ezt a szokást a latin liturgia keretében is hivatalosan jóváhagynák, célszerű lenne a bizánci eljárást alkalmazni (bár ilyenkor fönnáll a cibórium kiborulásának veszélye), vagy esetleg a szentségi ostyával apró keresztet rajzolni a nem-áldozó hívő felé (mint a régi rítusban az áldozó felé is!), ügyelve arra, hogy az áldó mozdulat szigorúan a cibórium szája fölött történjék. Az viszont az áldoztató pap ujjaira ragadt eucharisztikus morzsák miatt szigorúan ellenjavallott, sőt határozottan kizárt, hogy a pap hüvelykujjával ilyenkor keresztet rajzoljon a nem-áldozó homlokára (ez a valóságos jelenlét potenciális, majdnem biztos profanizációja lenne).

De hol született meg, honnan indult hódító útjára ez az egészen új keletű szokás? Erre nincs egyértelmű, tévedhetetlen válaszom, de minden általam ismert erre vonatkozó forrás (pl. angolul ITT) arra enged következtetni, hogy a szokás az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki, egy fiatalok lelkipásztori gondozására alapított (felekezetileg meglehetősen nyitott) Life Teen nevű program kezdte el terjeszteni a '80-as években. Érdekes adalék (bár a témától lényegében független), hogy a Life Teen alapítóját, Dale Fuscheket, aki ezt megelőzően az arizonai Phoenix egyházmegyéjének papja volt, a kétezres évek első évtizedében elítélték fiatal fiúk, férfiak kárára elkövetett szexuális visszaélések miatt, majd kiátkozták és laicizálták.

Akármi is az eredete, a szokás annak ellenére járt be globális diadalutat, hogy erre vonatkozóan a Szentszék már adott ki negatív hangvételű állásfoglalást, amit persze nagyon kevesen ismernek. Az Istentiszteleti Kongregáció többszöri megkeresés után 2008. november 22-én adta ki hivatalos válaszát az ezzel kapcsolatos kérdésekre (Protocol No. 930/08/L). Idézem:

"1. A szentmise liturgikus áldását szabályszerűen mindenki a szentmise végén, mindössze néhány pillanattal a szentáldozás kiosztása után kapja meg.

2. A szentmise keretében világiak [beleértve az áldoztatásra fölhatalmazott világiakat] nem adhatnak áldást. Ezek az áldások a pap hatáskörébe tartoznak (vö. Ecclesia de Mysterio, Notitiae 34 ('97. augusztus 15.), 6. cikk, 2. §; 1169. kánon, 2. §; és Rituale Romanum, De Benedictionibus (1985), n. 18).

3. Továbbá a szentáldozást osztók kézrátétele – aminek megvan a maga szentségi jelentősége, mely itt egyáltalán nem helyénvaló – a szentáldozás helyett kifejezetten elutasítandó.

4. A Familiaris Consortio kezdetű apostoli buzdítás 84. cikke „tiltja, hogy a lelkipásztor bármilyen oknál fogva, vagy bármilyen lelkipásztori megfontolásból valamilyen szertartással hozzájáruljon az elváltak második házasságához”. Tartani kell attól, hogy a szentáldozást helyettesítő áldás bármilyen formája azt a benyomást kelti, hogy az elváltak és újraházasodottak bizonyos értelemben visszakerültek a kifogástalan hírű katolikusok státuszába.

5. Hasonlóképpen azoknak, akiket a törvényi előírások szerint nem szabad szentáldozáshoz engedni, az Anyaszentegyház fegyelme már világossá tette, hogy nem járulhatnak szentáldozáshoz és nem kaphatnak áldást. Ebbe beletartoznak a nem-katolikusok és a 915. kánonban megemlítettek (vagyis azok, akik a kiközösítés vagy tiltás büntetése alatt állnak, illetve azok, akik makacsul kitartanak valamilyen nyilvános súlyos bűnben).”

A Szentszék hivatalos állásfoglalása értelmében, valamint a szent liturgia hagyományai, rendelkezései és szellemisége alapján a következő aggályok merül(het)nek föl a szentáldozás alatt és helyett kiosztott áldásokkal kapcsolatban. (1) Az áldás nem ugyanaz, mint a szentáldozás, így az áldásosztás megszakítja az áldoztatás szertartásos folyamatát. (2) A gyakorlat nem szerepel a liturgikus könyvekben, márpedig az egyházi és liturgikus jog tiltják az új elemek (engedély nélküli) beiktatását a liturgiába. (3) Az Oltáriszentség látható jelenlétében a rubrikák szerint tilos bármit és bárkit megáldani (kivéve az Oltáriszentséggel). (4) Fönnáll a veszélye annak, hogy az áldoztatásra engedélyt kapott világiak is áldást osztanak, pedig erre nincs hatalmuk. (5) Félő, hogy nem-katolikusok, kiközösítettek, szentségi tilalom alatt állók vagy nyilvános bűnösök kérnek és kapnak áldást, noha ez törvénytelen. (6) A gyakorlat magában hordozza a veszélyt, hogy a szentségi áldozás pótlékává válik, bátorítván azt az érzést, hogy ezen a ponton "nekem is jár valami" (nem jár, itt minden ingyenes és érdemtelen ajándék), és illetlen dolog bárkit "üres kézzel" elküldeni. (7) Ha valaki bármilyen okból szentségi áldozás nélkül kíván vagy kénytelen - amennyire ez extraszakramentálisan lehetséges - az eucharisztikus liturgia áldásaiban részesedni, annak hagyományos és megfelelő módja az ún. lelki áldozás (erről bővebben ITT), a keleti egyházakban pedig az antidoron (megáldott, de nem konszekrált oltárkenyér).

Miután a kérdést alaposan körbejártam, arról lelkiismeretesen tájékozódtam, még mindig tisztázatlan bennem néhány dolog. Értem és elfogadom az aggályokat, de még mindig nem vagyok arról meggyőződve, hogy a kellő óvatossággal eljárva, a nyilvánvaló visszaéléseket, törvénytelen helyzeteket kizárva nem lenne-e lelkipásztorilag hasznos és indokolt a katolikus szülők gyermekeit áldásban részesíteni (miközben szüleik áldoznak) azzal a kifejezett szándékkal, hogy bennük fölébresszük az eucharisztikus jelenlét utáni vágyat. Elvégre is az isteni Mester fölszólította tanítványait: "Hagyjátok a kisdedeket hozzám jőni, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Isten országa!" (Mk 10,14)

Nem tudom. Jó lenne ebben a kérdésben érdemi vitát folytatni, és még jobb lenne ezt a kérdést kellő körültekintéssel hivatalosan rendezni - mondjuk egy püspöki, netán püspökkari nyilatkozattal.

Az eljegyzés mint külön szertartás

Nem olyan régen (pontosan tavaly szeptemberben) már szó esett a házasságkötés rítusának egy ősi eleméről, az ún. velatio nuptialisról, vagyis az esküvői lepellel való letakarásról, melynek mély értelmű szimbolikáját, az Ószövetség népéig és a görög-római kultúrvilágig visszanyúló gyökereit részletesen és hosszasan ismertettem. A velatio nuptialis a legkorábbi időktől fogva több mint ezer éven át, egyes helyeken egészen a VI. Pál-féle liturgiareform új szentségi szertartásainak bevezetéséig a katolikus esküvők velejárója maradt. A világ egyes területein ma is gyakorolják, de olyan helyeken (pl. Magyarországon) sem ártana újraéleszteni a hagyományt, ahol egykor bizonyíthatóan szokásban volt, noha az utóbbi időben sajnálatosan feledésbe merült.

Most egy olyan szertartásos elemről lesz szó, amely csökevényesen a mai napig részét képezi a templomi esküvőknek, de egyes helyeken (ez alatt elsősorban Spanyolországot és korábbi gyarmatait értjük) ma is önálló szertartásként él. Természetesen a gyűrűhúzással járó eljegyzésről beszélek. Az eljegyzés mint a házasságkötés első és önálló rítusa szinte egyetemes vallási jelenség, éppúgy megtaláljuk a pogány vallásokban (pl. a görög-római rítusokban), mint az Ószövetség népének gyakorlatában, ahol az eljegyzés (erusin/kiddusin) teljesen önálló, törvényes kötelezettségekkel járó eljárás, illetve szertartás volt, amelyet adott esetben hosszú hónapok választottak el a menyegzőtől (nissuin/hupa). A jegyespár és persze családjaik házassági ígéretét, törvénnyel szabályozott elköteleződését olykor eljegyzési ajándékok cseréje, akár írásos szerződéskötés kísérte, szentesítette.

Ennek a menyegzőt megelőző aktusnak maradványa a gyűrűhúzás, amely kezdetben egyetlen gyűrűvel történt, és a menyasszony lefoglaltságát jelezte, később a legtöbb helyen, Magyarországon pl. a 14. századtól kezdve, a "fölvilágosultabb" kétgyűrűs változat vált általánossá (lásd ITT). A házasság hagyományos, 1500 éven keresztül lényegében változatlan formájában tehát a gyűrű(k) megáldása és fölhúzása a tényleges frigy, a hivatalos nász szentesítését, teológiai értelemben vett szentségi megkötését MEGELŐZŐEN történt, nem pedig utána, ahogy az a mai reformliturgiában van! A gyűrűhúzás egy teljesen új, a liturgikus hagyományokkal teljesen ellentétes értelmezést kapott az új szertartásrendben, ahol már nem az eljegyzés gesztusa, hanem a már megkötött házasság utólagos tárgyi leképezése!

Attól függetlenül, hogy a gyűrűhúzással vagy -cserével járó elköteleződés csökevényesen a házasságkötés szertartásának része maradt, bizonyos helyeken önálló szertartásként is tovább élt (a hagyományoktól függően több-kevesebb törvény előtti kötelezettséggel), más helyeken (pl. Magyarországon vagy angolszász területeken) kizárólag szekuláris gyakorlat (családi hagyomány, népszokás, világi gyakorlat) maradt. Itt érdemes megjegyezni, hogy amennyiben az eljegyzés önálló rítusként jóval a házasság előtt megtörténik, már nem indokolt az esküvői szertartásban szokásos gyűrűhúzással megismételni. Ezt a gyakorlatot követi a bizánci rituális hagyomány is.

Mindenesetre a 20. század legelején a Szentszék úgy érezte, hogy az egyre népszerűbb eljegyzési szokások az Egyház részéről is megkívánnak bizonyos lelkipásztori megfontolásokat, megoldásokat. Ezért Szent X. Piusz pápa elrendelte, hogy a Szent Zsinati Kongregáció (a tridenti zsinat határozatainak implementálásáért felelős dikasztérium) vizsgálja meg a kérdést, majd saját tekintélyével megerősítette a Kongregáció döntését, amely a Ne Temere kezdetű dekrétumban jelent meg 1907. augusztus 10-én.

"Ugyanígy azt is kérték a püspökök, Európa és más régiók püspökei is, hogy tegyenek lépéseket az eljegyzések egyes zavart keltő hatásai, azaz a jövőbeli házasság magánígéretei ellen. A tapasztalat ugyanis elég jól megtanított bennünket, milyen veszedelmekkel járnak az efféle eljegyzések: először a bűnre való késztetés és a tapasztalatlan lányok megtévesztése; utána a föloldhatatlan civódás és viszálykodás. Ezekre a problémákra válaszul X. Piusz pápa, legszentebb urunk, az összes egyház iránt tanúsított törődése miatt, és bizonyos mértékletességgel óhajtva megszüntetni az imént említett károkat és veszélyeket, megbízta a Szent Zsinati Kongregációt, hogy foglalkozzon az üggyel, majd javasoljon neki olyan dolgokat, amelyeket megfelelőnek ítél."

A Kongregáció pedig azt a határozatot hozta, amit a pápa meg is megerősített: "Csak azok az eljegyzések tekinthetők érvényesnek és szerzik meg a kánoni joghatást, amelyeket írásban köttetnek és mindkét fél, valamint a lelkész, a helyi ordinárius vagy legalább két tanú aláír." Ezt azután szinte szó szerint átvette az 1917-ben hatályba lépett Egyházi Törvénykönyv 1017. kánonja: "A házassági ígéret, akár egyoldalú, akár kétoldalú, mindkét formában semmis és érvénytelen, kivéve, ha azt írásban tetszik és aláírják a felek és vagy a lelkész, vagy a helyi ordinárius, vagy legalább két tanú."

Noha Magyarországon nincs kimutatható hagyománya a templomban, pap és tanúk előtt szertartásosan elvégzett külön eljegyzésnek, ráadásul ennek nincs olyan pontosan megállapítható rítusa, melyet Róma hivatalosan jóváhagyott volna, bizonyos területeken, kultúrákban ma is szokásban áll mind a hagyományos latin rítusban, mind pedig a modern reformliturgiában. Ennek egyik formáját ismertetem most magyar nyelven. Ez az eredetileg angol szöveg először 1950-ben jelent meg az Amerikai Egyesült Államokban. Philip T. Weller 1947 és 1952 között kiadta az 1925-ös Rituale Romanum teljes népnyelvű fordítását három kötetben. Bár a Római Rituále nem tartalmaz eljegyzési szertartást, Weller atya - mivel a 20. században, főleg a II. világháború után jelentősen megnőtt erre az igény a laikusok között - az első kötet függelékében közreadott egy saját maga által szerkesztett szöveget (nem ez volt a szerző egyetlen "kreatív" megoldása).

Sajnos a szertartást indító antifónának nincs dallama, de Weller javaslatára lehet az egészet zsoltártónuson énekelni (ő valamiért a 8. tónust ajánlja), vagy lehet a Breviarium Romanum keddi vesperásának 2. antifónáját használni (Vota mea Domino reddam coram omni populo eius), mely tökéletesen egybeesik a Weller által javasolt antifóna szövegével. Itt az antifóna a 3. tónusban van, nyilván a zsoltárt is ezen kell énekelni (a Liber Usualis pl. a tonus 3g-t írja elő).

Noha Magyarországon az eljegyzés szertartásos, templomi ünneplésének nincs hagyománya, igazi liturgikus csemege ez a szöveggyűjtemény, melyet Weller atya egy valós lelkipásztori igényre válaszolva jó érzékkel úgy állított össze, hogy az több helyen is összecsengjen a házasság szertartásával. Az eljegyzés a 126. zsoltárral kezdődik, míg a hagyományos nászmise graduáléja, traktusa és kommúnió verse a 127. zsoltárból származik. Az eljegyzés zsoltára tehát ugyanúgy "megelőlegezi" a nászmisét, mint az eljegyzés magát az esküvőt. Mindkét szertartásban megjelenik az ószövetségi Tóbiás alakja: az eljegyzés olvasmányában és a nászmise introitusában; és amint az eljegyzés végső, elbocsátó áldása, úgy az esküvői nászáldás is megemlíti az ősatyákat: Ábrahámot, Izsákot és Jákobot stb.

Adott esetben (globalizálódó világunkban) nem tartanám ördögtől valónak, ha ilyesmit - amennyiben a jegyespár kéri, és elmagyarázzák nekik, hogy ez nem jár polgári vagy kánonjogi kötelességekkel - a mi papjaink is vállalnának. Némi méltóságot és stabilitást kölcsönözne a keresztény szerelmespárok ígéreteinek, szentelményként pedig kegyelmileg megtámogatná a keresztény házasságra való fölkészülésüket.

Az eljegyzés rítusa

Mielőtt a pap beleegyezne az eljegyzés szertartásának megtartásába, mindenképpen győződjék meg arról, hogy a jegyesek szabad állapotúak és nem esnek semmilyen tilalom vagy irregularitás alá. Azt is világossá kell tennie a jegyességre készülők és családjaik előtt, hogy az eljegyzést a jelenleg hatályban lévő Egyházi Törvénykönyv nem szabályozza, hanem a részleges jog hatáskörébe utalja. A Kódex csak annyit állapít meg, hogy „házassági ígéretből nem származik kereseti jog a házasság megkötésének kieszközlésére; ellenben helye van kártérítési keresetnek, ha kártérítés jár.” (1062. kán. 2. §.) Magyarországon a részleges jog – mivel a hivatalos egyházi eljegyzés nincs szokásban – nem szabályozza a kérdést, és ugyan a házasságra jelentkezőket a jegyesek naplójába be kell írni, ennek nincsenek jogi következményei.
A szertartás napján a karingbe és fehér stólába öltözött pap (vagy diákonus) az oltár előtt várja a jegyespárt. Legyen kéznél egy aspergillum (szenteltvízhintő) és egy oltármisekönyv. Illő és üdvös, hogy az eljegyzés előtt a jegyesek elvégezzék szentgyónásukat, az eljegyzés után pedig szentmisén vegyenek részt, melyen szentáldozáshoz járulnak. Miközben a jegyesek az oltárhoz vonulnak, a kórus a következő antifónát és zsoltárt mondja vagy énekli:

Ant. Fogadásaimat az Úrnak teljesítem az ő egész népének színe előtt. (Zsolt 115,9)

126. zsoltár

Ha az Úr nem építi a házat, *
hiába fáradnak, akik azt építik.
Ha az Úr nem őrzi a várost, *
hiába virrasztanak az őrizők.
Hiábavaló virradat előtt fölkelnetek, †
és dolgotok után járni késő este is, *
kenyereteket gondok közt enni.
Mert kedveltjeinek, még ha alszanak is, ő meg tudja adni, †
íme, az Úr ajándéka a gyermek is, *
a méh gyümölcse az ő áldása.
Miként a nyilak a harcos kezében, *
olyanok a fiak ifjúságuknak erejében.
Boldog ember, ki megtölti azokkal tegezét, *
nem szégyenül meg, midőn ellenségeivel a város kapuiban perbe száll.
Dicsőség az Atyának és Fiúnak *
és Szentlélek Istennek,
Miképpen kezdetben vala, most és mindenkor *
és mindörökkön örökké. Ámen.

Ant. Fogadásaimat az Úrnak teljesítem az ő egész népének színe előtt. (Zsolt 115,9)

A pap (vagy diákonus) ilyen vagy hasonló buzdításban részesíti a jegyespárt:

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!
A teremtő és gondviselő Isten terve szerint való, hogy meghívást kaptatok a szent házasságra, ezért most megjelentetek Krisztus Urunknak, a gyönyörűséges mennyei Vőlegénynek és az ő tisztaságos jegyesének, az Anyaszentegyháznak színe előtt, hogy az egyházi szolgálattevőnek és az Isten népének jelenlétében ünnepélyesen is megerősítsétek eljegyzéseteket. Azért jöttetek ma ide, hogy elnyerjétek Isten és az Anyaszentegyház áldását elhatározásotokra, és kérjétek az itt jelenlévő híveket, hogy jámbor imáikkal támogassanak titeket. Bizonyára tudatában vagytok, hogy ami a mennyei Atya sugallatára elkezdődött bennetek, annak beteljesedéséhez éppúgy elengedhetetlen az ő segítő kegyelme. Reméljük, hogy őszintén, komolyan és imádságos lélekkel megfontoltátok azon fogadalmatokat, hogy egy napon majd összeházasodtok. Az esküvőtök [kitűzött] időpontjáig hátralévő időszakot használjátok föl arra, hogy méltóképpen, erényes élettel készítsétek föl magatokat a házasság szentségére! S midőn majd elérkezik az a szent nap, amelyen visszavonhatatlanul átadjátok magatokat egymásnak, már szilárd alapokra tudjátok fektetni az előttetek álló közös életet. E sírig tartó közös élet sok örömmel és áldással fog szolgálni, ha minden nap magatokra veszitek Krisztus gyönyörűséges igáját és könnyű terhét (vö. Mt 11,30). Ha mindvégig hűségesek maradtok őhozzá, evilági szeretetetek a földön beteljesedik és tökéletességre jut az örök menyegzőn az égben. Legyen a ti közösségetek, melyet egy napon meg kívántok pecsételni a keresztény házasságban, igazi szentségi képe és hasonlatossága annak a tökéletes szeretetből fakadó egységnek, mely Krisztus és az ő szerelmes jegyese, az Anyaszentegyház között vagyon (vö. Ef 5,32)!

Pap: Fogjátok meg egymást kezét és ígérjetek egymásnak hűséget!

Vőlegény: A mi Urunk nevében én, N., ígérem, hogy egy napon téged, N., feleségül veszlek Isten és az Anyaszentegyház rendelése szerint. Szeretni foglak, amint magamat szeretem, és föláldozom életemet éretted, ahogy Krisztus is fölajánlotta életét áldozatul az ő jegyeséért, az Anyaszentegyházért. Igaz és hűséges leszek hozzád életemnek minden napján, segítelek és vigasztallak téged minden szükségedben. Ezeket és mindazokat, amiket egy férfiúnak meg kell cselekednie jegyeséért, ígérem, megteszem éretted, és e fogadalmat hűségesen megtartom.

Menyasszony: A mi Urunk nevében én, N., ígérem, hogy egy napon hozzád, N., feleségül megyek Isten és az Anyaszentegyház rendelése szerint. Szeretni foglak, amint magamat szeretem, tisztelni és becsülni foglak téged mint uramat [férjemet], ahogy az Anyaszentegyház szereti vőlegényét, Krisztust. Igaz és hűséges leszek hozzád életemnek minden napján, segítelek és vigasztallak téged minden szükségedben. Ezeket és mindazokat, amiket egy nőnek meg kell cselekednie jegyeséért, ígérem, megteszem éretted, és e fogadalmat hűségesen megtartom.

Ekkor a pap stólájának két végét kereszt alakban a jegyespár összefont jobb kezeire helyezi, s míg bal kezével a stóla végeit helyükön tartja, a következő szavakat mondja, miközben a jobb kezében tartott aspegillummal meghinti a jegyespárt.

P: Bizonyságot teszek ünnepélyes fogadalmatokról és jegyeseknek nyilvánítalak titeket: az Atyának, + és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. R. Ámen.

Itt következik (ha van) a jegyességi gyűrű megáldása:

P: Segítségünk + az Úr nevében!
M: Aki az eget és a földet alkotta.
P: Az Úr legyen veletek!
M: És a te lelkeddel!

P: Könyörögjünk!
Mindenható Istenünk, az emberi nem teremtője és megőrzője, és az örök üdvösség megadója, méltóztassál megengedni, hogy a vigasztaló Szentlélek leszálljon e gyűrűre! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké. R. Ámen.

A vőlegény fogja a gyűrűt és először (magyar szokás szerint) a menyasszony jobb kezének mutatóujjára húzza, mondván: Az Atyának, majd a középső ujjára, mondván: és Fiúnak, s végül a gyűrűs ujjára, mondván: és Szentlélek Istennek nevében.
Ekkor a pap kinyitja az oltármisekönyvet a kánontáblánál és csókra nyújtja a keresztrefeszítés képénél először a férfinak, majd a nőnek. Ezután a következő könyörgéseket mond(hat)ja:

P: Könyörögjünk!
Urunk, terjeszd ki jobbodat hűséges szolgáid fölé, hogy teljes szívükből keressenek téged, és elnyerjenek minden tőled remélt jótéteményt!
Mindenható, örök Isten, tekints jóságosan szolgáidra, akik örömteli szívvel jöttek el szentélyedbe, hogy ígéretüket kinyilvánítsák [színed előtt]; add meg, hogy akik egyedül tebenned bíznak, elteljenek a te malasztoddal, a szeretet kötelékében éljenek együtt e földön, s végül elnyerjék az örökkévaló élet örömeit! Krisztus, a mi Urunk által. R. Ámen.

Ha az eljegyzést nem követi szentmise (vagy ha követi is mise, de a pap alkalmasnak találja), a következő olvasmányokat olvassák föl:

Olvasmány Tóbiás könyvéből (7,10. 12. 15–17; 8,4–10)
Mondá Tóbiás: Én ma itt nem eszem és nem iszom, hanem ha előbb kérésemet jóváhagyod és megígéred, hogy nekem adod leányodat, Sárát. Mondá neki az angyal: Ne félj ennek adni őt, mert ez istenfélőnek kell adni leányodat feleségül; azért nem lehetett ő másé! És Ráguel fogván leányának jobb kezét, Tóbiás jobb kezébe adá, mondván: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene legyen veletek, és ő adjon össze titeket, és teljesítse áldását rajtatok! És írlapot vévén, házasságlevelet írának. És ezek után vendégeskedének, áldván az Istent. Erre Tóbiás inté a szüzet, és mondá neki: Sára! Kelj föl, és könyörögjünk az Istennek ma és holnap és holnapután; mert e három éjjel az Istennel egyesülünk; elmúlván pedig a harmadik éjszaka, a mi házasságunkban leszünk. Mert szentek fiai vagyunk, és nem egyesülhetünk úgy, mint a pogányok, kik nem ismerik az Istent. Fölkelvén tehát mind a ketten, szorgalmasan imádkoznak vala együtt, hogy egészség adassék nekik. És mondá Tóbiás: Atyáink Ura, Istene! Áldjanak téged az egek és a föld, a tenger és kutak és folyóvizek, és minden teremtményeid, melyek azokban vannak! Te alkottad Ádámot a föld agyagából, és segítségül adtad neki Évát. És most, Uram, te tudod, hogy nem bujaság okáért veszem nővéremet feleségül, hanem csak maradékainkhoz való szeretetből, kikben áldassék neved mindörökkön örökké. Sára is mondá: Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk, és öregedjünk meg mindketten együtt egészségben!

A szent evangélium szakasza János szerint (15,4–17)
Maradjatok énbennem, és én tibennetek! Miképpen a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt önmagától, ha nem marad a szőlőtőn; azonképpen ti sem, ha énbennem nem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők; aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha ki énbennem nem marad, kivettetik, mint a szőlővessző, és elszárad; és összeszedvén azt, tűzre vetik, és elég. Ha énbennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, amit akartok, kérjetek, és meglesz nektek. Ez által dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek, és tanítványaim legyetek. Amint engem szeretett az Atya, én is szerettelek titeket. Maradjatok az én szeretetemben! Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben; valamint én is megtartottam Atyám parancsait, és az ő szeretetében maradok. Ezeket szólottam nektek, hogy az én örömem tibennetek állandó, és a ti örömetek teljes legyen. Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs ennél, mint ha valaki az ő életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha megcselekszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit mível az ő ura; hanem barátaimnak mondottalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, megjelentettem nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, s én rendeltelek, hogy elmenvén, gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!

Végül a pap, kiterjesztvén kezeit a jegyespár feje fölött, megáldja őket:

P: Áldja meg Isten a ti testeteket és lelketeket; árassza ki rátok áldását, amint egykor megáldotta Ábrahámot, Izsákot és Jákobot; terjessze ki fölétek jobbját az Úr; és küldje el az ő szent angyalát, hogy őrizzen titeket életetek minden napján! R. Ámen.

Menjetek békével!

Ott, ahol a részleges jog esetleg elismeri az eljegyzést (Magyarországon nem ez a helyzet), ügyelni kell arra, hogy a házassági ígéret semmis és érvénytelen, kivéve, ha azt írásban tetszik és aláírják a felek, és vagy a lelkész, vagy a helyi ordinárius, vagy legalább két tanú. A szertartás vagy az azt követő szentmise után tehát a pap a következőképpen kitöltött dokumentumot helyez(het)i a jegyespár elé, hogy azt aláírásukkal hitelesítsék:

A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében!
A mindenható Isten, az Anyaszentegyház és az itt összegyűlt hívek előtt, mi, az alulírottak e napon ígéretet tettünk arra, hogy egymásnak fogjuk szentelni magunkat a házasság szentségében, ami nem más, mint annak a nagy szentségnek misztériuma, mely Krisztusra és az ő jegyesére, az Anyaszentegyházra vonatkozik. Kegyelmével és hétformájú ajándékával világosítsa meg lelkünket a Szentlélek Isten, és indítsa akaratunkat arra, hogy jegyességünk idejét józanul, jámborul és igaz módon töltsük ki, várván annak az áldott közösségnek beteljesülését, amelyre meghívást kaptunk, és amelyre ünnepélyesen elköteleztük magunkat! Beléd helyezzük, Urunk, bizodalmunkat; soha ne engedd, hogy megszégyenüljünk!

N. N. és N. N.
dátum: ……
templom: ……
pap: ……
tanúk: …… és ……

A Keresztény egység székének nyolcada vagy Ökumenikus imahét? - a hiteles katolikus egységtörekvésről

Január (Nagyboldogasszony) hava közepén szokták tartani a keresztény felekezetek (ha nagyon szigorúak és kínosan szabatosak akarunk lenni, akkor hozzátesszük: plusz az unitáriusok) az ún. ökumenikus imahetet. (Itt jegyzem meg: jó lenne végre megszabadulni ettől a szörnyű germanizmustól, és elkezdeni ekumenizmust és celibátust emlegetni a közbeszédben.) Ennek helyi megszervezését segítendő a magyarországi "bevett" egyházak és különféle felekezetek manapság már közös direktóriumot is kiadnak (szentírási szakaszokkal, közös imaszándékokkal stb.). Ez a kényszeredett, halálosan unalmas, valójában minimális őszinte érdeklődést és lelkesedést kiváltó, sokszor átpolitizált és túlideologizált protokolleseményeken kívül más konkrét hozadékkal nem szolgál. Semmilyen érdemi közeledést nem gerjeszt (márpedig a gyümölcseiről ismerszik meg a fa); az egyházak országos szinten és a gyülekezetek helyi szinten jobban teszik, ha karitatív, oktatási, közéleti tevékenységük kapcsán kezdeményeznek rendszeres egyeztetést egymással, és nem egy évben egy hétre demonstratíve összejönnek a "királyi" média kamerái előtt némi következmények nélküli, erőltetett szócséplésre.

Kevesen tudnak arról, hogy az ún. ökumenizmus mai formája teljes mértékben protestáns kezdeményezés, gyökerei az 1910-es Missziók Nemzetközi Tanácsa világkongresszusához, illetve az ennek fejleményeként végül 1948-ban megalakított Egyházak Világtanácsához (World Council of Churches) nyúlnak vissza. A Katolikus Anyaszentegyház ettől kezdetben világosan és következetesen elhatárolódott; ezzel kapcsolatban mindenképpen érdemes elolvasni XI. Piusz pápa "Mortalium Animos" kezdetű enciklikáját (1928) az igazi vallásegység előmozdításáról (magyarul ITT). Ebben a dokumentumban XI. Piusz egyértelműen megfogalmazta, hogy bár a keresztények felekezeti megosztottsága valóban megbotránkoztatásra ad alkalmat, valójában a Krisztus által alapított látható Egyháznak, az egyetlen Jó Pásztor egyetlen aklának (vö. Jn 10,16) egysége kézzelfoghatóan megvalósul a Katolikus Anyaszentegyházban, melynek lényegi adottsága (amellett, hogy szent, katolikus és apostoli) az, hogy EGY!

"Mindezekből érthető, Tisztelendő Testvérek, miért nem engedte meg az Apostoli Szentszék híveinek a nem katolikusok tanácskozásain a részvételt. A keresztények egyesülését ugyanis nem lehet másként elősegíteni, mint annak sürgetésével, hogy a kívülállók, akik valamikor sajnálatos módon elszakadtak, Krisztus egy és igaz Egyházába visszatérjenek. Ahhoz az egy és igaz Egyházhoz, amely mindenki által fölismerhető és Alapítójának akaratából mindig olyan marad, amilyennek maga Krisztus alapította minden ember üdvösségére." (Mortalium Animos 10.)

XI. Piusz (1857–1939)

Hosszú évtizedeken át a Katolikus Anyaszentegyház nem is volt hajlandó semmilyen szinten sem részt venni az Egyházak Világtanácsában, hiszen azzal minimum bennfoglaltan elismerte volna, hogy csak egy az egyenlő jogokkal, azonos legitimitással rendelkező sok keresztény felekezet közül - s ezzel gyakorlatilag azt is elismerte volna, hogy lényegi tulajdonsága, azaz egysége (KEK 813–816) nem valóságos, csupán gondolati konstrukció, ábrándos vágyálom, üres elmeszülemény. Annak ellenére, hogy a '60-as évek óta a "Mortalium Animos" alapelveit megtagadva, és olykor elvtelen, haszontalan kompromisszumok árán (mit kerestünk mi, katolikusok a reformáció 500. évfordulójának ünnepségsorozatán?) a Katolikus Anyaszentegyház egyfajta paradigmaváltás mellett kötelezte el magát az ökumenikus gyakorlatban, a Szentszék hivatalosan ma sem vesz részt az Egyházak Világtanácsának munkájában, csak megfigyelői státuszú küldötteket delegál az ülésekre.

Miközben az Egyház tanítóhivatala egyes megnyilatkozásaiban szigorúan és következetesen kárhoztatta a felekezeti, tanbeli különbségeket elvtelenül összemosó, lekicsinylő hamis irenizmust (a látszateredményekért bármit beáldozó békülékenységet - pl. Unitatis Redintegratio 11.), a gyakorlatban az ún. ökumenikus párbeszéd (béketalálkozók, közös nyilatkozatok, amik semmit sem oldanak meg, de mindenkit összezavarnak) abszolút, megkérdőjelezhetetlen, megföllebbezhetetlen értékké, szinte bármilyen teológiai, liturgikus abúzust igazoló jelszóvá nőtte ki magát. Ennek szomorú eredménye, hogy míg XI. Piusz óvva intett az ún. pánkeresztény mozgalom kétes célkitűzései ellen, ma már riasztó számban vallják magukat nyíltan pánkereszténynek olyanok, akik papíron katolikusok. Sohasem felejtem el egykori plébánosom reakcióját, amikor figyelmeztettem arra, hogy a Hittani Kongregáció döntése értelmében a Gál Ferenc által erőltetett és sajnos a Magyar Püspöki Kar által is támogatott "ökumenikus" hiszekegyben nem megengedett a katolikus jelzőt (ami az Anyaszentegyház lényegi tulajdonságai közé tartozik) egyetemessel behelyettesíteni. Ma is a fülemben csöng a plébános gúnyos kacajjal kísért pikírt válasza: "Ugyan már! Én inkább hiszek az egyetemes, mint a katolikus egyházban!"

E hosszúra sikerült, de nem haszontalan bevezető után, mintegy a lényegre térve rá kell mutatnunk, hogy a Katolikus Anyaszentegyház mindig is gennyes, fájdalmas sebként élte meg a kereszténység megosztottságát, megannyi keresztény lélek (formális vagy materiális) elszakadását Krisztus egyetlen igaz Egyházától. Manapság divatos kifejezéssé lett az, hogy az Egyház "fölismervén az idők jeleit" cselekszik. Ez érhető tetten abban is, hogy a keresztény egység érdekében végzett imahadjárat megelőzi a pánkeresztény ihletettségű, protestáns gyökerű ökumenizmust, hiszen amit most ökumenikus imahétnek nevezünk, valójában tiszta katolikus kezdeményezés.

Eredetileg a "Keresztény egység székének nyolcada" néven volt ismert a Szentszék által is fölkarolt "alulról érkező és építkező" gyakorlat. Az egység nyolcada ugyanis január 18-án kezdődik, mely hagyományosan (1558-tól) Szent Péter apostolfejedelem római székfoglalásának ünnepe. (Ezt az ünnepnapot a sok tekintetben a VI. Pál-féle liturgia előszeleként értelmezhető 1962-es naptárreform eltörölte, és hiányzik az új liturgikus könyvekből is.) Az imanyolcad január 25-én zárul, azaz Szent Pál apostolfejedelem megtérésének ünnepén (Pálforduláskor). A kezdeményezés még 1908-ban egy anglo-katolikus hajlamú amerikai episzkopáliánus lelkésztől indult, név szerint Paul Wattson of Graymoortól, aki 1909-ben katolizált és Lurana Mary White-tal együtt megalapította az Engesztelés Társaságát, más néven a Graymoor Ferences Testvérek és Nővérek Rendjét.

Paul Wattson of Graymoor (1863–1940)

Szent X. Piusz pápa szinte azonnal fölkarolta a kezdeményezést, már 1909. december 27-én áldását adta a keresztény egység nyolcadának gyakorlatára. Az eredeti célkitűzés természetesen az volt, hogy nyolc napon keresztül a hívek buzgón imádkozzanak azért, hogy minden eltévedt bárány visszatérjen a Jó Pásztor egyetlen, igaz aklába, minden keresztény hívő, sőt a teljes emberiség egyesüljön az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. A búcsúk hivatalos gyűjteményében, az ún. Raccoltában (1910) a Szentszék a szokásos föltételek mellett teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik az oktáva végzése közben, annak első vagy utolsó napján szentáldozáshoz járulnak. Noha a Keresztény egység székének nyolcadát az 1968-as Enchiridion Indulgentiarum átnevezte Imádság az Egyház egységéértre (Pro unitate Ecclesiae oratio), majd az Enchiridion Indulgentiarum 1999-es 4. kiadása a Keresztények egységéért végzett imahétre (Hebdomada pro christianorum unitate), az engedélyezett teljes búcsú érintetlenül megmaradt.

XV. Benedek pápa 1916-ban azután az imanyolcadot kiterjesztette a teljes Anyaszentegyházban való használatra. 1916. február 25-én a következő szöveggel adta ki erre vonatkozó "Romanorum Pontificum" kezdetű apostoli levelét: "Minden korszakban ez volt a római pápák, elődeink szándéka - és ez hasonlóképpen minket is fölöttébb foglalkoztat -, hogy azok a keresztények, akik sajnos eltávolodtak a katolikus vallástól végre visszatérjenek hozzánk, mint elhagyott Anyához. Mert mindenekelőtt a hit egységében ragyog föl az Egyház igazságára jellemző legfőbb tulajdonság, és Pál apostol arra buzdítja az efezusiakat, hogy őrizzék meg a Lélek egységét a békesség kötelékében, hirdetvén, hogy egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség (Ef 4,5). Ezért örömmel hallottunk az Engesztelés Társaságáról, amelyet New Yorkban alapítottak, s hogy imádságot javasoltak Szent Péter római székfoglalásának ünnepétől Szent Pál megtérésének ünnepéig, hogy az egységnek e célját elnyerjék az Úrtól. Egyúttal örvendeztünk, hogy ezek az imák, melyeket a boldog emlékű X. Piusz pápa megáldott, az amerikai püspökök pedig jóváhagytak, széles körben elterjedt az Egyesült Államokban. Annak érdekében, hogy a fönt említett imákat mindenhol és a lelkek bőséges javára fölajánlják Istennek, s így a kívánt cél még könnyebben elérhető legyen, mi, egyeztetvén tiszteletreméltó testvéreinkkel, a Római Szentegyház bíboros inkvizítoraival, irgalmasan plenáris búcsút és bűneik teljes elengedését adományozunk a világon lévő minden krisztushívőnek, nőnek és férfinak, aki január hónap 18. napjától, Szent Péter római székfoglalásának ünnepétől, ugyanazon hónap 25. napjáig, amelyen Szent Pál megtérésére emlékezünk, minden évben naponta egyszer elmondja az alant fölsorolt imákat, és ennek az oktávnak az utolsó napján őszinte bűnbánatot gyakorolva, szentgyónást végezve és a szentáldozástól fölfrissülve, ellátogat bármely templomba vagy nyilvános oratóriumba, és ott elmondja ezeket az imákat Istenhez a keresztény uralkodók közötti egyetértésért, az eretnekségek kiirtásáért, a bűnösök megtéréséért és Anyaszentegyházunk fölmagasztalásáért... A jelen levél mindörökre érvényben marad, minden ellenkező rendelkezés ellenére is. Azon imáknak azonban, amelyeket a nyolcad alatt kell mondani az Egyház egységéért, rendeletünk értelmében a következő formát kell követniük, és nehogy bármilyen változás csússzon beléjük, úgy rendelkeztünk, hogy azok egy példányát az Apostoli Levelek Archívumában meg kell őrizni."

XV. Benedek (1854–1922)

Most pedig álljon itt a XV. Benedek által örök időkre, megváltoztathatatlanul jóváhagyott, a szentmise vagy vesperás (esetleg szentségimádás) után szuffrágiumszerűen végezhető imádság szövege először latinul:

Ant. Ut omnes unum sint, sicut tu Pater in me, et ego in te; ut mundus credat quia tu me misísti. (Ioann. 17,21)

V. Ego dico tibi, quia tu es Petrus.
R. Et super hanc petram ædificábo Ecclésiam meam.

Orémus.
Dómine, Iesu Christe, qui dixísti apóstolis tuis: Pacem relínquo vobis, pacem meam do vobis: ne respícias peccáta nostra, sed fidem Ecclésiæ tuæ; eámque secúndum voluntátem tuam pacificáre et coadunáre dignéris. Qui vivis et regnas, Deus, per ómnia sǽcula sæculórum. R. Amen.

Majd magyar fordításban:

Ant. Hogy mindnyájan eggyé legyenek, amint te, Atyám, énbennem, és én tebenned, úgy ők is mibennünk eggyé legyenek, s így elhiggye a világ, hogy te küldöttél engem. (Jn 17,21)

V. Én mondom neked, hogy te Péter vagy.
R. És e kősziklára fogom építeni anyaszentegyházamat.

Könyörögjünk!
Urunk, Jézus Krisztus, ki azt mondottad apostolaidnak: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek: ne a mi bűneinket nézzed, hanem Egyházadnak hitét; és őt a te akaratod szerint békességben részeltetni és egyesíteni méltóztassál! Ki élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké. R. Ámen.

Ehhez még különböző forrásokból, hagyományok alapján hozzá lehet tenni más imádságokat is. Pl. a hitszakadás megszűnéséért (eredetileg ad tollendum schisma, 1962-től pro unitate Ecclesiæ) végzett hagyományos fogadalmi (votív) mise könyörgését:

Deus, qui erráta córrigis, et dispérsa cóngregas, et congregáta consérvas; quǽsumus, super pópulum christiánum tuæ uniónis grátiam cleménter infúnde, ut divisióne reiécta vero pastóri Ecclésiæ tuæ se úniens tibi digne váleat famulári. Per Dóminum nostrum, Iesum Christum, Fílium tuum, qui tecum vivit et regnat in unitáte Spíritus sancti, Deus, per ómnia sǽcula sæculórum. R. Amen.

Isten, ki a téveseket helyreigazítod, a szétszórtakat összegyűjtöd és az összegyűjtötteket megőrzöd; kérünk, öntsd kegyesen egységed malasztját a keresztény népre, hogy elvetvén a megoszlást és egyesülvén az Egyház igazi pásztorával, méltóképpen szolgálhasson neked! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké. R. Ámen.

"Ízlés" szerint a következő szép könyörgést:

Deus, Pater Dómini nostri, Iesu Christi, qui únicus est Salvátor noster et Princeps pacis; fac nos per grátiam tuam magna illa perícula, quibus propter dissensiónes nostras mísere subiacémus, alte cordi appónere. Aufer a nobis inimicítiam omnem et invídiam, quicquid dénique piæ unitáti et concórdiæ adversétur; et sicut unum tantum corpus est et unus Spíritus et una spes vocatiónis nostræ, unus Dóminus, una fides, unum baptísma, unus Deus et Pater nostrum ómnium [Eph. 4,4–6], ita nos omnes, concórdes simul et unámimes, uno sancto vínculo veritátis et pacis, fídei et caritátis, coniúncti, te una mente et uno ore in ætérnum glorificémus. Per Iesum Christum, Dóminum nostrum. R. Amen.

Isten, a mi Urunk-, Jézus Krisztusnak, egyedüli Üdvözítőnknek és a békesség Fejedelmének Atyja; add, hogy malasztod által mélyen szívünkbe fogadjuk azon nagy veszedelmeket, melyek viszályaink miatt nyomorúságosan fenyegetnek minket! Távoztass el tőlünk minden ellenségeskedést és gyűlölséget, s általában mindazt, ami a jámbor egységgel és egyetértéssel ellenkezik; és amint csak egy test van és egy Lélek, és hivatásunk egy reménységre szól; egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten és mindenek Atyja [Ef 4,4–6], úgy mi is mindnyájan, megegyezők és egyetértők, az igazság és a békesség, a hit és a szeretet egyetlen szent köteléke által egyesítve, egy lélekkel és egy szájjal dicsőítsünk téged mindörökké! A mi Urunk, Jézus Krisztus által. R. Ámen.

Esetleg az imanyolcadot ihlető anglo-katolikus hagyományból a puritánok által ártatlanul fölségsértéssel megvádolt és kivégzett canterburyi érsek, William Laud (1573–1645) imáját:

O gracious Father, we humbly beseech thee for thy holy Catholic Church; that thou wouldst be pleased to fill it with all truth, in all peace. Where it is corrupt, purify it; where it it in error, direct it; where in anything it is amiss, reform it. Where it is right, establish it; where it is in want, provide for it; where it is divided, reunite it; for the sake of him who died and rose again, and ever liveth to make intercession for us, Jesus Christ, thy Son, our Lord. R. Amen.

Kegyelmes Atyánk, alázattal esedezünk hozzád a te szent katolikus Egyházadért, hogy méltóztassál őt minden igazsággal és békességgel eltölteni! Amiben megromlott, tisztítsd meg; amiben megtévedt, irányítsd; ha bármiben vétett, újítsd meg! Igazságában szilárdítsd meg, szükségében gondoskodj róla, megosztottságában egyesítsd! Annak kedvéért, aki kínhalált szenvedett és föltámadott, és mindörökké él, hogy közbenjárjon érettünk, Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk. R. Ámen.

Végezetül egy emlékeztető arra, hogy eredetileg a Paul Wattson of Graymoor által 1908-ban megálmodott, a Szentszék által "in forma specifica" jóváhagyott és teljes búcsúval ellátott Keresztény egység székének nyolcadában minden egyes napnak saját imaszándéka van.

Napi imaszándékok:
Január 18. Hogy minden eltévelyedett bárány visszatérjen Szent Péternek, az egy pásztornak nyájába.
Január 19. Hogy minden elszakadt keleti keresztény visszatérjen az Apostoli Szentszékkel való egységbe.
Január 20. Hogy minden anglikán alávesse magát Krisztus helytartója tekintélyének.
Január 21. Hogy a lutheránusok és minden más protestánsok visszataláljanak az Anyaszentegyházba.
Január 22. Hogy minden keresztény (különösen Amerikában) eggyé váljon Szent Péter székének közösségében.
Január 23. Hogy az "elkallódott", nem gyakorló katolikusok visszatérjenek a szentségi élethez.
Január 24. Hogy az izraeliták megtérjenek.
Január 25. Hogy az Egyház missziós tevékenysége mindenkit megnyerjen Krisztusnak.

Oltárrendezés 101 - a feszület és a gyertyatartók pontos helye az oltárasztalon

Minden oltáron, melyen bemutatják a szentmiseáldozatot, lennie kell egy keresztnek, melyen rajta van a keresztrefeszített Krisztus képe (ezt hívják feszületnek). Bármilyen is az oltár pozíciója (keletelt vagy sem, a szentély felé néz, avagy a hajó - a nép - felé van fordítva), a feszületnek a szentmiseáldozatot bemutató pap felé kell fordulnia, pontosabban a celebránsnak kell a feszület felé fordulnia, hiszen hagyományosan a rubrikák (Ritus servandi) gyakori utasításokkal figyelmeztetik a papot, hogy a szentmise egyes pillanataiban meg kell hajolnia a feszület felé (pl. a mise elején és végén, az oltár[kereszt] tömjénezésekor), illetve szemeit fel kell emelnie, hogy pillantását a keresztrefeszített Krisztusra vesse (pl. az evangélium előtti Munda Cor, a prefáció bevezetőjében a Deo nostro, a római kánon kezdetekor a Te igitur alatt).

Utóbbi esetben ugyan a rubrikák úgy fogalmaznak, hogy a pap tekintetét  az Isten, illetve a menny felé (ad Deum vel ad caelum) emelje, ez a liturgikus útmutatások szándéka szerint és a klasszikus oltárelrendezés esetén egy és ugyanaz. Éppen ezért előírásosan a megfelelő méretű feszületet "super altare" (az oltárra, az oltár fölé) kell helyezni mind a celebráns, mind a gyülekezet számára látható módon, ami normális esetben azt jelenti, hogy vagy a menzára (az oltárasztalra) kerül, vagy - ha van - a grádicsra (az oltárasztal fölé emelkedő polc[ok]ra), vagy az oltár fölött függ a falon, esetleg lóg a mennyezetről.

Az oltár- és templomberendezés hagyományos előírásai szerint a feszületnek ideálisan ugyanolyan anyagból kell lennie, mint az oltár gyertyatartóinak, és alapzatának (tövének, támasztékának) olyan magasnak kell lennie, mint a két mellette lévő gyertyatartónak - méghozzá úgy, hogy a feszület maga ezek fölé emelkedjék. Ebből az is nyilvánvaló, hogy a feszületnek a gyertyák között (tehát nem mellettük, vagy velük átellenben) kell elhelyezkednie az oltáron!

Mára a VI. Pál-féle Római Misekönyv Általános Rendelkezéseiben mindezen előírásoknak csak egy sovány, erősen "diétás" kivonata maradt:

307. A gyertyatartók a liturgikus cselekményeknél a tisztelet és az ünnepélyesség szükséges kifejezői (vö. 117. sz.). Az oltáron vagy az oltár körül úgy kell elhelyezni őket, hogy minden művészi összhangban legyen, figyelembe véve az oltár és a presbitérium struktúráját. Vigyázni kell, hogy a gyertyatartók ne akadályozzák a híveket annak látásában, ami az oltárnál történik, vagy amit az oltárra helyeznek.
 
308.  Vagy az oltáron, vagy az oltár közelében legyen kereszt a megfeszített Krisztussal, amelyet jól láthasson az egész egybegyűlt nép. Jó, ha az ilyen feszület, a liturgikus ünneplésen kívül is az oltár mellett marad, hogy az Úr üdvöt hozó szenvedését a hívek emlékezetébe idézze.

Mindazonáltal még ebből a szűkszavú (és -keblű) leírásból is kiderül, hogy az oltárfeszület, illetve a gyertyatartók nem járulékos díszei, hanem szükségszerű, elsődleges és lényegi kellékei az oltárberendezésnek. Nem világos, hogy a 307. bekezdés mit ért az oltár struktúráját figyelembe vevő művészi összhang alatt, de az biztos, hogy nem azt a ma egyre elterjedtebb, sőt egyenesen általánossá váló (minden történelmi, liturgikus és törvényi alapot nélkülöző) szokást, hogy a gyertyatartókat és/vagy feszületet az oltárasztal egyik oldalára helyezik, míg a virágot (amely voltaképpen nem is igazi kelléke az oltárnak) a másikra.

Az oltár aszimmetrikus elrendezése, a szentmiseáldozat bemutatásának vizuális decentralizációja teljesen idegen az eucharisztikus liturgia lelkületétől, a templomépítkezés és - berendezés évszázados szabályaitól. Az áldozatbemutatás ugyanis az oltár közepén, egészen pontosan az oltárkőre helyezett korporálé fölött történik, melynek központiságát minden rendelkezésre álló eszközzel (vizuálisan, az oltárelrendezéssel) is ki kell emelni.

Az ó- és újszövetségi iratokban folyton azzal találkozunk, hogy Isten az ő népe és szentélye közepett (en meso, in medio - szó szerint: közepén) lakik. Mózesnek a csipkebokor közepén égő tűzben jelenik meg az Isten (Kiv 3,2). A Hóreb hegyén Isten a "tűz és felhő közepéből" szól Mózeshez és a néphez (MTörv 4,15; 5,4; 5,22 stb.). Az ószövetségi engesztelésnapi áldozat vérét is a frigyláda fedlapjának közepére (az ún. kaporetre vagy propitiatoriumra, magyarul az irgalom székére vagy engesztelés helyére) kellett locsolni, melyet két oldalt szigorúan szimmetrikus elrendezésben közrefogott a két kerub képmása (vö. 3[1]Kir 6,19.27). Az egészen elégő áldozat hordozható oltárának is pont a közepén volt a tűz, mely a fölajánlott áldozati adományt elemésztette (vö. Kiv 38,4). Ugyanígy a keresztrefeszített Megváltó is két lator között, középen függött a Kálvárián (Mt 27,38). János mennyei jelenésében az élet fája (Krisztus keresztje) az élet vize folyójának közepén és mindkét partján állt (Jel 22,2).

A szétválasztott eucharisztikus színekben, tehát áldozati állapotban oltárra helyezett, valóságosan, igazán és lényegileg jelenvaló Krisztus és az ő látható, képi megjelenítése a feszületen elválaszthatatlanul összetartozik, fogalmilag, teológiai és liturgikus szempontból szoros egységet alkot, ezért mindkettőnek a figyelem abszolút központjában, a szentély és az oltár vizuális fókuszában kell állnia.

Erre a tényre XVI. Benedek pontifikátusa alatt a Pápai Liturgikus Szertartások Hivatala többször is fölhívta a figyelmet (ITT meg ITT angolul). Elérkezett az idő, hogy leszokjanak papjaink, sekrestyéseink, oltárdíszítőink (kezdve a püspöki székesegyházakkal) az oltárok lusta, igénytelen és értelmetlen decentralizálásáról, aszimmetrikus (csálé) elrendezéséről!

Megjelent és kapható a régi-új, kétnyelvű, latin-magyar misszále a római rítus hagyományos formája szerint!

Az Ős-Kép Kiadó jóvoltából megjelent a legendás Klinda Pál-féle teljes hagyományos latin-magyar misszále 1932-es változatának hasonmás kiadása. A könyv érdekessége és egyedülálló erénye, hogy nem csupán retrospektív jellegű, hanem naprakésszé tett kiadványról van szó: az 1962-es Missale Romanum és az 1964-es magyar proprium alapján készült függelékkel, sőt a középkori magyar liturgikus hagyomány egyes elemeivel és az újonnan engedélyezett, választható prefációkkal kiegészítve. Az ára a körülményekhez és a tekintélyes terjedelemhez képest baráti: 7900 Ft. Megrendelni közvetlenül az Ős-Kép Kiadótól lehet (ITT).

Ave verum corpus - a gregorián változat magyarul

Az egyik legszebb és legnépszerűbb eucharisztikus énekünk, az "Ave verum corpus" valamikor a XIII. században született, valószínűleg ferences környezetben. A strófikus szerkezetű rímes ének általában a konszekráció után, vagy szentségimádásokkor hangzott el; és ősiségéből fakadó tekintélye miatt bekerült az Éneklő Egyház római katolikus népénektárba is 159-es számmal. Itt olvasható a latin szöveg magyar nyelvű fordítása is, de tudtommal az eredeti gregorián dallamra énekelhető magyar változat még nem született. Ezt próbáltam meg orvosolni az alábbi kísérlettel (melyhez Földváry Miklós István tanár úr javaslatait is fölhasználtam).

A magyar szöveg egyetlen helyen tér el számottevően az eredeti latintól, az utolsó sor: "Fili Mariae", Mária fia a szűkös szótagszám és a rím miatt "fiú és jegyes" lett, arra a patrisztikus eredetű gondolatra utalva, hogy a megtestesült Ige szűzi, szeplőtelen Édesanyjának egyszerre fia (emberi természete szerint) és jegyese (istensége okán).

Az "Ave verum corpus" nem mellesleg gyönyörű polifón tételeket is ihletett:

(1) William Byrd (1543–1623)

 

 

(2) Marc-Antoine Charpentier (1643–1704)

 

(3) Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791)