szombat, május 26, 2018

A görökatolikusok is ráléptek a liturgikus szövegek igénytelen modernizálásának sikamlós útjára


Immár bejárta a katolikus hírfelületeket, hogy a Görögkatolikus Metropólia május 23-án Nyíregyházán, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán bemutatta az idén húsvétkor megjelentetett új zsoltároskönyvét. Nem egészen értem, hogy erre miért volt szükség. Főleg ebben a meglehetősen gyöngén kivitelezett formában.

A magyar (római rítusú) népzsolozsmai használatban alkalmazott, ún. Dobszay-féle fordítás sem tökéletes, de jelenleg ennél alkalmasabbat nem ismerek nyilvános istentiszteleti keretek között végzett karimára (értsd: liturgikus éneklésre). Persze a római rítusú zsolozsmában elvileg a Vulgata szövegéhez kellene igazodni (ennek persze a Liturgia Horarum magyar kiadása abszolút nem felel meg, a népzsolozsmai változat sem mindenben), a görögkatolikusoknál azonban ez nyilván nem így van. Rendben, készséggel elfogadom, hogy a bizánci rítusú részegyházaknak joga van saját (a Szeptuagintához igazított?) fordítást alkalmazni, de azt lehet jól is csinálni, márpedig ezzel az Orosz Atanáz, miskolci megyéspüspök által fordított, száraz, ihlettelen, minden hieratikus jelleget nélkülöző, közönséges nyelvezetű zsoltároskönyvvel nagyon nem jártak jól.

Megpróbáltam becsülettel végigolvasni, de már az 1. zsoltárnál elszakadt a cérna. Az ördög a részletekben rejlik. Csak két példa: (1) "és levele le nem hull." Fölolvasták ezt valaha hangosan? le-le-le-le-le-le-le... Mind a Káldi, mind a Dobszay-féle szöveg egyszerűen megoldja a problémát: "levele EL nem hull". Ugye, milyen egyszerű? (2) "Amit cselekszik, mind sikerül". Micsoda? Sikerül? Ja, a véletlen: ahogy esik, úgy puffan. Akkor már miért nem: "mázlija van mindenben, amit tesz." Elfogadom, a Káldi "megszerencsésíttetnek" talán már túlzás, de oly sok elegánsabb megoldást lehetett volna találni!

Ítélet: hebehurgya, lapos, a szent liturgiához méltatlan zsoltároskönyv lett jóváhagyatva a Szentszékkel. Viseljék minden következményét, a történelmi ítélet előtti felelősségét! Bár liturgikusan messze jobban állnak a rómaiaknál, mégis azt mondom: lassítani kéne arrafelé, az észak-keleti országrészben! Kicsit nagyobb körültekintést kívánok istenszerető püspökeinknek!

kedd, május 22, 2018

Erdő Péter bíboros, prímás-érsek korszakos beszéde

Mint igazi Péter (kőszikla) és igazi első (prímás) a magyar egyház főpásztorai között, az esztergomi bíboros érsek úr elmondta élete talán legfontosabb és legbátrabb beszédét május 20-án, pünkösd vasárnapon, az esztergomi főszékesegyházban. A tartalom ugyan nem volt túl konkrét, de azért lehetett olvasni a sorok között. Mérhetetlen tiszteljük miatta és buzgón imádkozunk érte. (A teljes beszéd olvasható ITT!)

A beszéd legfontosabb részleteit igazán érdemes fölidézni:

„Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, … az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,12–14) – így beszél Jézus tanítványaihoz a mai evangéliumban. De mi ez a sok mondanivaló? A korai kereszténység századai óta voltak, és talán vannak ma is, akik úgy gondolták: a Szentlélek valami egészen mást, korról korra új meg új kinyilatkoztatásokat fog közölni, meghaladja vagy elfeledteti Jézus tanítását, hogy mást hozzon helyette, ami annak az időnek talán jobban megfelel. Vagy a kiválasztottak egy szűk csoportja előtt titokzatos rejtelmeket fog feltárni, amelyek teljesen eltérnek az evangéliumtól...

Manapság gyakran beszélünk arról, hogy a Szentlélek korában élünk. Fontos dolog ez, de jól kell értenünk... [A helyes értelmezéstől való eltérés egyik formája] a túlzott spiritualizmus, amely egyes változataiban a mélyebb, titokzatos tudásra törekvő gnózis alakját öltötte. Ma is kísértés lehet, hogy a Szentlélekre hivatkozva felülírjuk Krisztust. Hogy a biztos és az Újszövetségben, meg a hagyományban világosan továbbadott krisztusi tanításra azt mondjuk, hogy ma már nem aktuális, hanem a Szentlélek valami mást, valami újat fog súgni nekünk, hogy ez lenne az igazi haladás. Nekünk azonban tudnunk kell, hogy a Szentlélek Krisztus Lelke. Hogy ő nem magától beszél, hanem azt mondja el, amit hall (vö. Jn 16,13). Róla mondja Jézus: „az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,14). A Szentlélek tehát nem mást, nem újat mond, hanem abban segít, hogy Krisztus tanítását jobban megértsük és alkalmazzuk életünk változó körülményei között

HOGY EGY KICSIT EGYÉRTELMŰBBEN FOGALMAZZUNK: Nincs olyan (mert teológiai képtelenség), hogy új, vagy második pünkösd, mert ami ott, az emeleti teremben az apostolokkal történt egyszeri és megismételhetetlen, állandó és stabil valóság a pünkösdkor megszületett Egyház életében. Csak akkor beszélhetünk új pünkösdről, ha elismerjük, hogy új Egyház is született, márpedig Krisztus egyetlen igaz Egyházának mandátuma a világ végéig szól, és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.
ÉRTJÜK MI EZT? (1) Nincs új pünkösd (az egyszer volt és állandó valóság az Egyházban); (2) nincs új Lélek (az ugyanis az Atyával és Fiúval egyként örökkévaló); (3) nincs új Egyház (csak az az egy apostoli nyáj és az az egy farkasok által ostromlott akol, amelyen kívül nincs üdvösség); és (4) nincs új tanítás (mert a Lélek annak a Krisztusnak igazságára vezet el minket, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, és az Egyház a Lélektől csak azt kapja, amit Krisztusból merít).

Lássatok csodát! - pontifikális missa sollemnis kommentárral (angolul)

Ilyet tényleg ritkán lát az ember, ezért csodaszámba megy! Április 28-án Washington D.C.-ben, az USA nemzeti kegyhelyén Alexander King Sample érsek, az oregoni Portland főpásztora pontifikális ünnepi misét mutatott be, amit az EWTN Network élőben közvetített. Az amerikai főváros Szeplőtelen Fogantatás bazilikájában ünnepelték a Summorum Pontificum kezdetű motu proprio 10. évfordulóját egy votív Mária-misével (Szeplőtelen Szív). Ez egy pontifikális nagymise az érsek saját katedrálisában a trónnál; a pápai szinten kívül ez a liturgikus ünnepélyesség legmagasabb fokozata. Külön csemege az angolul tudóknak, hogy két szakértő kommentálja, magyarázza a szertartásokat. Szerencsére betekintést nyerhetünk az érsek nyilvános beöltözésébe is. Alaposan begyakorolt, kompetens asszisztencia és szép zene (gregorián, polifónia, orgonamuzsika, hangszeres zene) kíséri a szertartást.


kedd, május 08, 2018

Közéleti kommentár politikai elfogultság nélkül

Tegnap jelent meg a hír, miszerint a Fidesz képviselőcsoportja a parlamenti alakuló ülés előtt ökumenikus istentiszteletet tart az Országházban. Minden politikai elfogultság nélkül mondom, hogy ez nagyon nincs rendben!!!

(1) Az ún. ökumenikus istentisztelet már régen a bögyömben van. (a) Egyrészt a vallás- és felekezeti szabadságot földbe tiporja, miszerint minden törvényesen működő egyháznak, vallási felekezetnek joga van úgy imádni az Istent, ahogy azt meggyőződése diktálja és nyilvános istentiszteleti rendje előírja. (b) Másrészt mitől "ökumenikus" egy ilyen esemény, amikor az apostoli hagyományokkal rendelkező és minden Krisztus által alapított szentséget ünneplő, kiszolgáltató egyház legszilárdabb meggyőződése, hogy az Istennek leginkább tetsző és az Egyháznak legtöbb kegyelmi gyümölcsöt termő istentisztelet a szentmiseáldozat bemutatása. Az ilyen "ökumenikus" imaalkalmak gyakorlatilag a legkevésbé liturgikus protestáns hagyomány lepusztított, informális áhítat-gyakorlatát követik. A legnagyobb közös osztó tipikus esete... (nesze neked "quantum potest, tantum aude"!!!).

(2) Az ún. apostoli és teljes szentségi életet élő egyházak közös és általános meggyőződése, valamint a Katolikus Egyház konkrét kánonjogi előírása, hogy az istentiszteletek kijelölt, rendes helye a konszekrált, vagy minimum benedikált templom, oratórium, kápolna, szentély (cf. can. 1205, 1214, 1219). Ez alól csak valódi szükség ad fölmentést - gondoljunk csak a tábori lelkészekre, vagy a misszionáriusokra! (can. 932 1.§.)

A politikai kereszténység, Szerelmes Atyámfiai, olyan, mint a szadduceusi vallásosság... Amikor legutóbb olvastam, nem sok jót mondott róla az Újszövetség.

szombat, április 07, 2018

COMMA IOANNEUM (1Jn 5:7-8), avagy tévedésben vagyunk vagy 1500 éve?


Íme, közeledik a húsvét utáni első vasárnap (fehérvasárnap), és ilyenkor óhatatlanul fölmerül a hagyományos latin rítus szentleckéjében évről-évre elhangzó Comma Ioanneum (1Jn 5:7-8) hitelességének kérdése. Most akkor csak megcsaljuk magunkat és emberi okoskodásokkal egybemosva olvassuk a Szentírást, vagy ez is a nyilvános kinyilatkoztatás része?

A vitatott szakasz:
Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, az Ige, és a Szentlélek: és e három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a Lélek, és a víz, és a vér: és e három egy.”


A modern szövegkritikai ellenvetések:

(1) A legkorábbi görög kéziratok nem tartalmazzák (az arány kb. 500:10): (a) egyrészt a „régebbi jobb”-elv nem mindig igaz (a liturgiatudományban sem!), másrészt (b) ennek oka az is lehet, hogy az ariánusok (s ez a gyakorlat nem állt tőlük távol) módszeresen törölték, vagy kihagyták a másolatokból a számukra problematikus részt.
Erasmus a XVI. század elején az általa gondozott görög szövegből – a korai kéziratos bizonyítékokra hivatkozva törölte – majd az emiatt kialakuló botrány miatt visszatette. A XVI. század óta tehát része az ún. görög Textus Receptus-nak.

(2) Egyetlen arámi, szír vagy kopt kézirat sem tartalmazza (a bizánci és örmény ortodoxok viszont kifejezetten elfogadják a Comma jánosi eredetét).

(3) Egyes Vulgata kéziratok nem tartalmazzák, de a túlnyomó többség (95%) igen! Ráadásul az ennél korábbi Vetus Latina – mely csak töredékesen maradt ránk – úgy tűnik, tartalmazta.

(4) Jelentős patrisztikus szerzők nem ismerik, ill. nem hivatkoznak rá explicit módon: Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Origenés, Atanáz, Jeromos, Ágoston. Ellenben utalnak rá: Ciprián, a Jeromosnak tulajdonított bevezető a kánoni levelekhez (V-VI. sz.) kifejezetten elmarasztalja azokat, akik „az igazságtól elhajolva” kihagyják, Avilai Priscillianus, Ruspei Fulgentius, 484-es Karthágói Zsinat).

Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai:

A tridenti zsinat 1546-ban (IV. ülésszak) kötelező erővel meghatározta a bibliai kánont: „Ha valaki a könyveket teljes egészükben összes részeikkel együtt úgy, ahogyan a katolikus Egyházban azokat olvasni szokták, és az ősi latin Vulgata kiadásban benne vannak, nem fogadja el szent és kánoni könyveknek, és az előbb említett hagyományokat tudva és teljes megfontoltsággal megveti: legyen kiközösítve!” (DH 1504)
Az Egyházban bevett gyakorlat (consuetudo Ecclesiae) minden kétséget kizáróan a hitelességet támogatja, de a Vulgata pápai tekintéllyel megerősített hivatalos kiadásai, a Sixtina (1590) és a Clementina (1592) is tartalmazzák (bár nem teljesen egyértelmű, hogy a zsinati kijelentés erre vonatkozik-e).
A Szent Officium 1897. január 13-án kiadott dekrétumában kijelentette, hogy katolikus teológusok nem tagadhatják, vagy kérdőjelezhetik meg biztonsággal a Comma hitelességét. XIII. Leó pápa két nappal később jóváhagyta ezt a határozatot, bár – ahogy egyesek érvelnek – nem in forma specifica (azaz, nem minden egyes részletében teljes pápai tekintélyével megerősítve).
Később a Szent Officium 1927. június 2-án kelt dekrétumában tisztázta, hogy a korábbi ítélet nem azért született, hogy a katolikus teológusok kutatásának szabadságát egyszer s mindenkorra megvonja. Ebben az értelemben „gondosan mérlegelve, azzal a mértéktartással és önuralommal, amelyet a dolog komolysága megkíván” (DH 3681) a tudósok továbbra is vizsgálhatják a kérdést. Ez azonban a bibliatudomány vizsgálódásának szabadságára vonatkozik, nem arra, hogy a Szentírás nyomtatásban megjelenő szövegéből a Commát önkényesen és módszeresen kihagyják (a szerkesztők ezzel mintegy prejudikálva az Egyház tanítóhivatalának végleges döntését).

Az egyházi hagyomány bizonysága:

A tridenti zsinat anatémájában a Vulgata mellett (és előtt!!!) hivatkozik az Egyház bevett gyakorlatára. Ez alatt értjük (1) azt a hagyományt, ahogyan a Szentírást, és benne János első levelét az Egyházban olvasni szokás volt. Ez az V-VI. századtól egyértelműen a Comma inklúziójáról tanúskodik, amit a hivatalos Vulgata Sixto-Clementina is megerősített. Ezt támogatja az Erasmus kezdeti elutasítása által kiváltott heves ellenreakció; a tény, hogy a hitújítók sem vetették el (a Károli-fordításban is benne van); valamint a Szent Offícium 1897-es ítélete (az 1927-es enyhítés ellenére is). De az Egyház bevett szokásának (consuetudo Ecclesiae) elválaszthatatlanul és elutasíthatatlanul része (2) a liturgikus gyakorlat is. A szent liturgia az Egyház rendes tanítóhivatalának elsődleges „szerve”, s mint ilyen, egyértelműen a Comma hitelességét támogatja. A húsvét utáni első vasárnapnak (fehérvasárnap, vagy quasimodo-vasárnap: az egyik legősibb miseproprium) szentleckéje tartalmazza, de megtalálható Urunk Legszentebb Vére (július 1.) ünnepének graduáléjában is. Igaz, ez utóbbi ünnep nem képvisel emberemlékezetet meghaladó hagyományt. Ugyan eredete egészen a XVI. századig visszavezethető, csak Boldog IX. Piusz pápa terjesztette ki a teljes római rítusterületre 1849-ben (július 1-re pedig Szent X. Piusz pápa tette át).

A modern szövegkritika következetlensége:

Vannak más (sokkal inkább) vitatható (ún. görög-minoritású) passzusok, melyek rendszerint bekerülnek a Biblia-kiadásokba, a legtöbbjüket egyetlen szerkesztő sem merné kihagyni, vagy a lábjegyzetekbe száműzni!
Csak néhány példa:
Mt 16,2b-3
Mk 16,9-20
Lk 22,19b-20
Lk 22,43-44
Jn 5,3b.4
Az már a modern magyar nyelvű Szentírás-kiadások botránya, hogy pl. a Jeromos Társaság-féle „neo-káldi” a Comma Ioanneum mellett pl. cenzúrázza a tökéletesen ártalmatlan Jn 5,3b-4-et is: „Az Úr angyala pedig időnként alászállt a tóba: és a víz megmozdult, és aki elsőként szállt a tóba a víz megmozdulása után, meggyógyult, bármilyen betegségben is sínylődött.”

Végkövetkeztetés:

Ha a tudósok vitatkoznak is, a krisztushívőkre ezek a tudományos véleménykülönbségek nem tartoznak, és a kinyilatkoztatás forrásaira vonatkozó kérdésekben mindig kerülni kell a kockázatot, ha pedig nem lehet kizárni a tévedés lehetőségét, akkor pedig inkább a biztonság felé elmozdulva „tévedjünk”! Egyetlen kiadónak, szerkesztőnek sem szabadna azt a vakmerőséget elkövetnie, hogy önhatalmúlag (az Egyház teljes tanítói tekintéllyel megerősített és végleges döntése nélkül, azt jogtalanul megelőlegezve) cenzúrázza a hivatalosnak tekintett Szentírást (Vulgata Sixto-Clementina). Az már a kortárs szentírástudomány és a VI. Pál-féle Novus Ordo sajátos és sajnálatos nehézsége (hogy ne mondjam: egyéni szocproblémája!), hogy a hamleti jellemű pápa által kezdeményezett és a modern liturgikus használat számára előírt Neo-Vulgata (1979) is a szemétdombra hajította a Comma Ioanneum-ot.

szombat, február 17, 2018

Sabbato post Cineres

Domine, ascende ad nos in navim,
et cedat ventus! (cf. Mc 6,51)

péntek, november 10, 2017

Javaslat az újszövetségi kantikumok fordítására


Úgy tűnik, elszalasztottuk a lehetőséget, hogy a Liturgiam Authenticam kezdetű instrukció szellemében a zsolozsma pontos és igényes hivatalos fordítását adjuk a klérus és a hívek kezébe. A Liturgia Horarum új kiadása ugyanis változatlanul tartalmazza az 1991-es, erőltetett, lehangolóan közönséges és énekelhetetlen szöveget.

A Magnum Principium megjelenése óta egyébként is más szelek kezdtek fújni Rómában (Németországról nem is beszélve!). Így már az is óriási eredmény lenne, ha a népzsolozsmai gyakorlatban használt fordításokat képesek lennénk korrigálni (ott ahol szükségesnek, tanácsosnak látszik). A fordítóknak egyébként maximális tisztelet jár azért, hogy az összes magyar fordítás közül képesek voltak a legigényesebbet megszülni, és persze el kell ismerni, hogy nem szerencsés ezeket a szövegeket 20-30 évenként újrafordítani. Ugyanakkor manapság az akkori viszonyokhoz képest szabadabban és rengeteg filológiai élménnyel, eredménnyel gazdagabban tudjuk ezeket a szövegeket "kézbe venni".

Ez a bejegyzés kísérlet arra, hogy az újszövetségi kantikumok példáján keresztül bemutassa, hogyan lehet egy magyar bibliás hagyományoknak (Káldi és Károli!), a liturgikus fordítás szabályainak és az eredeti Vulgata szöveg mércéjének jobban megfelelő szöveget előállítani. Ismétlem: nem hibátlan és megváltoztathatatlan etalonról, hanem egy kísérletről van szó. Ennek igazi megértéséhez természetesen tanácsos lenne az eredeti görög és latin szövegek, a Károli és Káldi fordítások, valamint a népzsolozsmás forma egyfajta szinopszisa.



Benedictus (Lc 1,68-79)

Áldott az Úr, Izráelnek Istene, *
mert meglátogatta és megváltotta az ő népét.
És fölemelte nékünk az üdvösség szarvát, *
Dávidnak, az ő szolgájának házában.
Amint szólott az ő szent prófétáinak szája által, *
kik eleitől fogva voltak.
Hogy szabadulást ad a mi ellenségeinktől, *
és mindazok kezéből, kik gyűlölnek minket.
Hogy irgalmasságot cselekedjék atyáinkkal, *
és megemlékezzék az ő szent szövetségéről.
Az esküvésről, mellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak, *
hogy megadja nékünk.
Hogy megszabadulván ellenségeink kezéből, *
félelem nélkül szolgáljunk néki.
Szentségben és igazságban az ő színe előtt, *
életünknek minden napján.
És te gyermek, a Magasságbeli prófétájának hívattatol, *
mert az Úr orcája előtt jársz előkészíteni az ő útjait.
Hogy az üdvösség ismeretét adjad az ő népének, *
az ő bűneiknek bocsánatára.
A mi Istenünknek mélységes irgalmassága által, *
mellyel meglátogatott minket a magasságból támadó:
Hogy megvilágosítsa azokat,
kik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, *
hogy a mi lábainkat a békesség útjára igazítsa.

Magnificat (Lc 1,46-55)

Magasztalja *
az én lelkem az Urat.
És örvendezik az én lelkem *
az én üdvözítő Istenemben.
Mert tekintetre méltatta
az ő szolgálójának alázatosságát, *
íme, mostantól fogva boldognak mondanak engem
minden nemzetségek.
Mert nagy dolgokat cselekedett nekem, aki hatalmas, *
és szent az ő neve.
És az ő irgalmassága nemzedékről nemzedékre, *
azokon, akik őt félik.
Hatalmasságot cselekedett az ő karjával, *
szétszórta az ő szívük gondolatában kevélyeket.
Levette a hatalmasokat a trónjukról, *
és fölmagasztalta az alázatosakat.
Az éhezőket betöltötte javakkal, *
és a gazdagokat üresen elbocsátotta.
Fölvette Izráelt, az ő szolgáját, *
megemlékezvén az ő irgalmasságáról.
Miképpen szólott vala atyáinknak, *
Ábrahámnak és az ő ivadékának mindörökké.

Nunc dimittis (Lc 2,29-32)

Most bocsátod el szolgádat, Uram, *
a te igéd szerint békességben.
Mert látták szemeim *
a te üdvösségedet.
Akit szerzettél *
minden népek színe előtt,
világosságul a nemzetek megvilágosítására, *
és dicsőségére népednek, Izráelnek.

szerda, november 01, 2017

Luther-mosdatás a katolikus médiában


A reformáció 500. évfordulója bizarr jelenségeket generál a katolikus közéletben és médiában. A Szentszék közös nyilatkozatot ad ki a Lutheránus Világszövetséggel, melyben hálásan emlékeznek a reformáció spirituális és teológiai adományaira! Katolikus püspökök, papok vesznek részt lelkesen a protestáns megemlékezéseken, méltatva a Katolikus Egyház egyik legkérlelhetetlenebb ellenségének érdemeit! A Vatikán gyakorlatilag hagiológiai és ikonográfiai jegyekkel ellátott bélyeget bocsát ki az évfordulóra! A Luther által elhagyott ágostonos szerzetesrend legfőbb elöljárója litániát énekel az örökfogadalmát és a szerzetesség intézményét epés gúnnyal megtagadó reformátor bámulatos erényeiről. Mindezt persze szolgai lelkülettel, szégyenérzet nélkül "jelenti" a katolikus média. Mi történik itt? Közben rendőri erőszakkal távolítják el a békésen imádkozó tiltakozókat a brüsszeli katedrálisból. Hát ennyire föloldódott e világ sártengerében a katolikus hitérzék?

Ennyi erővel (főleg ha már TV sorozatot nézünk róla itthon) lelkesen ünnepelhetnénk I. Szulejmán szultánt augusztus 29-én, a mohácsi tragédia emléknapján. De akár minden évben egész Romániával egyetértésben tűzijátékkal üdvözölhetnénk december 1-ét annak "hálás" emlékezetére, hogy elcsatolták Erdélyt Magyarországtól.


Szerencsére az interneten pdf formátumban ingyen letölthető Hartmann Grisar S.J. becsületes történészhez illő, tárgyilagos könyve az igazi Lutherről (akinek alakjáról szakszerűen lefejti a rosszindulatú, valótlan katolikus rágalmakat és a protestáns történetírás propagandisztikus, hagiográfiai túlzásait). Akiket még nem hagyott teljesen magára a  sensus fidei, akiket még nem vezetett teljesen félre a beteg korszellem, jól teszik, ha Lutherre és 1517. október 31-re Grisar könyvének lelkiismeretes tanulmányozásával emlékeznek.

Én a magam részéről arra használtam föl október 31-ét, hogy megemlékezzek mindenszentek vigíliájáról (vagyis Krisztus Urunk misztikus testének, a Katolikus Egyháznak névtelenül megdicsőült tagjairól), valamint Szent Farkas (Wolfgang) regensburgi püspökről, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett azáltal, hogy elhozta a pogány magyaroknak az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház igaz vigaszát, a krisztusi megváltás örömhírét.

péntek, augusztus 11, 2017

Mise kakasszóra (in galli cantu) - mikor?


Kommentben kérdés érkezett egy 2012 karácsonyi bejegyzésemre, amiben – szokás szerint – kikeltem az éjféli mise kifejezése és gyakorlata ellen. Az éjféli misék gyakorlata sem liturgikusan, sem lelkipásztorilag nem igazolható. Utóbbi szempontból egyenesen a hívek és a klérus kegyetlen kínzásának tűnik (nem is beszélve a városi tömegközlekedés hiánya, ritkasága által okozott problémákról).

Először is: pl. a karácsonynak hagyományosan van vigília miséje, ami a mai modern, VI. Pál-féle liturgikus gyakorlattal ellentétben nem egy ünnep saját (napi) miséjének előesti ünneplését jelenti (ez tökéletesen légből kapott, és a római liturgia szellemétől idegen). Valójában – ha egyáltalán – inkább az ellenkező folyamat figyelhető meg, azaz, egyes üres vasárnapokat (dominica vacans) az előző, hosszúra nyúló szombati virrasztóliturgiák miséjével "töltöttek föl" (lásd pl. az őszi kántorböjt utáni – ma pünkösd utáni XVIII. – vasárnap esetét!). A lényeg, hogy a klasszikus értelemben vett vigília misék (melyeket lilában, bűnbánati jelleggel [alleluia nélkül, böjttel stb.] ünnepeltek) saját, teljes jogú és értékű liturgiák voltak, melyek az egész előkészületi napot "lefedték".

Ami a karácsony napjára engedélyezett három önálló mise első darabját illeti, a neve értelmében (missa in nocte) ezt eredendően sötét éjjel, hajnalhasadás előtt mondták el, azaz, szó szerint már karácsony napján (25-én). Nem véletlenül nevezték ezt missa in galli cantu-nak, ami annyit tesz: mise kakasszóra.

A missa in galli cantu (mise kakasszóra) kifejezés megértéséhez elsősorban ismernünk kell az ún. cirkadián ritmus fogalmát. Ez a körülbelül 24 órás bioritmus meglehetősen tipikus jelenség a növény- és állatvilágban, pl. az emberben is megfigyelhető. Ezt a "belső időmérő rendszert" elsősorban biokémiai folyamatok (pl. melatonin szint) irányítják, de külső tényezők is hatást gyakorolnak rá, pl. a fényviszonyok.

A kakasok jellemzően hajnal 4 óra körül kezdenek kukorékolni, de ezt az év során az évszakok változásával rövidülő és megnyúló éjszakákkal összefüggésben jelentősen változó fényviszonyok is befolyásolják.

A kakasszó egyházi (ezalatt értsd elsősorban monasztikus) jelentőségéről már a benedeki regulát megelőző Regula Magistri (kb. Kr.u. 500) egyértelműen tanúskodik, amikor nyilvánvalóan egy megszilárdult, évtizedes, ha nem évszázados gyakorlatot rögzít. Az egyházi (szerzetesi) közösség napi ima- és munkaciklusainak meghatározásához időmérő eszközként használták a kakasok kukorékolását: pl. az első kakasszó jelezte az éjszaka végét, s hogy hamarosan fölkél a nap. Ezért az éjszakai virrasztó imaórát (matutinum) téli időszakban az első kakasszó előtt, nyári időszakban az első kakasszó után kezdték énekelni (cf. Regula Magistri, cap. XXIII)

Nagy Szt. Gergely ennek megfelelően így ír híres Jób-kommentárjában: "És a kakas megértést kapott: először is, hogy az éjszakai időszak óráit jelezze, és végül, hogy az ébresztő hangjait kiadja." (Moralia XXX,11 [PL 76:961])

Ez praktikusan mit jelent? Hát azt, hogy ha karácsonykor mindenáron az őseredeti szokáshoz akarnánk ragaszkodni, akkor fölkelnénk az éjszaka közepén, a téli időszakra való tekintettel elénekelnénk még a kakasszó előtt a matutinumot, majd rögtön utána ünnepelnénk a misét, ami kb. éppen hajnalhasadásra érne véget (így ezt nem sokkal követné a missa in aurora, azaz, a hajnali mise). Ezt azért (úgy vélem) célszerű meghagyni a monasztikus közösségeknek (már ha élnek egyáltalán klasszikus értelemben vett szerzetesi életet).

Mit lehet tenni egy egyházmegye városi nagy plébániáin? (1) Helyreállítják az eredeti ókeresztény szokást (sok szerencsét az éjjel 3-kor ürességtől tátongó templomokhoz!). (2) A vigíliamisét elmondják 24-én délelőtt, este egy még "istenes", de már sötét órában (pl. 21:00 vagy 22:00) modern értelemben elővételezik a 25-i első karácsonyi misét, majd kb. 6:00-kor elmondják a hajnali misét, a karácsonyi nagymisét pedig 25-én szürkületig, az est leszálltáig. Persze mindezt úgy, hogy kihangsúlyozzák: liturgikus értelemben a 24-én elővételezett első karácsonyi mise (missa in galli cantu) a szó legteljesebb értelmében nem ment föl a karácsony napi misehallgatás kötelezettsége alól. (3) Totálisan megadjuk magunkat a modern liturgia precedens nélküli igénytelenségének. Mit sem törődünk vigíliával, böjttel! Bezabálunk töltött káposztából, mákos bejgliből (ütős egyveleg!) 24-én este, majd részben az álomtól, részben az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, részben a botrányos TV műsortól kótyagosan elbotorkálunk az éjféli misére, ami után a ropogós hajnali fagyban gyalog bukdácsolva hazaverekedjük magunkat, mert az éjszakai buszjáratok bizony rendkívül ritkák! Ezek után hallani sem akarunk karácsony tényleges napjának megszenteléséről! A hajnali misét meghagyjuk a falusi nagymamánknak, a napközi misét pedig a 24-én egész este korhelykedő, s reggel még a túlárazott pezsgő okozta fejfájástól gyötrődő buliarcú ismerősöknek! Inkább egész nap döglünk a díványon a TV távirányítóját kapcsolgatva, időről-időre savlekötőt majszolgatva, vagy éppen bejelentkezünk egy "wellness hotelbe", hogy a jacuzzit lestoppolva egy bugyogó baci-levesben főzzük magunkat rózsaszínre. Gratulálok!

Nagyon röviden: tartsuk meg a hagyományt, de ésszel! Legyünk tekintettel egy-egy közösség körülményeire, adottságaira. Se a testi-lelki restségnek, se merev ideológiáknak ne adjuk meg magunkat!

hétfő, július 18, 2016

Sarah vs. Lombardi – újabb konfliktus a szembemisézés kritikája miatt

A fordítás mindig komoly kihívást jelent, ami többet igényel az egyszerű nyelvismeretnél, filológiai fölkészültséget, stílusérzéket föltételez, valamint kompetenciát abban a témában is, amelyről a fordítandó szöveg szól. Nincs még egy olyan területe ennek a kényes munkának, ahol annyi hibával, csúsztatással találkoznánk, mint a liturgikus szövegek ferdítése fordítása esetében. Ennek a problémának tipikus példája az a mesterségesen életre keltett és dagasztott botrány, amely Sarah bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa kijelentését követte – miszerint kívánatos volna mihamarabb visszaállítani a keletelt misézés szokását az új rítusban is. A vatikáni szóvivő – a Szentszékre manapság jellemző kioktató stílusban és kétes tartalommal – azonnal kontrázott. A hangvétellel sajnos nem tudunk mit kezdeni, ami viszont a tartalmat illeti, szükségesnek mutatkozik mihamarabb letisztázni néhány dolgot, mielőtt a MKPK – az amerikai püspöki karhoz hasonlóan – hivatalos nyilatkozatot tesz a tényszerűséget kikerülve, ideológiai alapon.

Sarah bíboros új rítusú szentmisét mutat be keletelve

(1) A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója (Sacrosanctum Concilium), azaz, a liturgikus reform zsinati atyák által jóváhagyott alapokmánya a szembemisézést egyáltalán nem említi, valójában föl sem merült az eucharisztikus ünneplés irányának megváltoztatása, még a lehetőség szintjén sem, nem hogy kívánalomként.

(2) A szembemisézés lehetőségét először az a tanács (Consilium) vetette föl (zsinati fölhatalmazás nélkül), amely a konstitúció konkrét végrehajtására kapott mandátumot. Az Inter Oecumenici kezdetű instrukcióban (1964. szeptember 26.) ezt olvassuk:

91. Praestat ut altare maius exstruatur a pariete seiunctum, ut facile circumiri et in eo celebratio versus populum peragi possit.

91. Jó, ha a főoltárt a faltól elválasztva építik meg, hogy könnyen körüljárható legyen, és hogy rajta a néppel szembeni celebráció végezhető legyen.

Ebből a paragrafusból egyáltalán nem olvasható ki sem a már álló, történelmi oltárok szétverése, ill. elmozdítása, sem pedig a versus populum ünneplés kötelező mivolta. A szöveg természetes értelmezése az, hogy az új oltárok építésekor legyenek arra figyelemmel, hogy körüljárható legyen (ez a középkorig nagyjából mindenütt így volt és nem érinti a celebráció irányát!), valamint – mintegy másodlagos effektusként – a szembemisézés lehetségessé váljon (amennyiben kívánatos).

(3) Egyértelműen az Inter Oecumenici instrukció szövege ihlette az új misekönyv általános rendelkezéseinek ide vonatkozó paragrafusát is:

299. Altare exstruatur a pariete seiunctum, ut facile circumiri et in eo celebratio versus populum peragi possit, quod expedit ubicumque possibile sit. Altare eum autem occupet locum, ut revera centrum sit ad quod totius congregationis fidelium attentio sponte convertatur. De more sit fixum et dedicatum.

299. Az oltárt a faltól elválasztva úgy kell felállítani, hogy könnyen körüljárható legyen, hogy rajta a néppel szembeni celebráció végezhető legyen, amely ahol csak lehetséges, hasznos. Az oltár egyébként olyan helyet foglaljon el, hogy valóban központ legyen, amelyre önként ráirányul a hívők egész közösségének figyelme. A szokásnak megfelelően elmozdíthatatlan és felszentelt legyen.

Ahogy az instrukció esetében, úgy itt sincs semmi egyetemesen és kötelezően előírva (főleg nem a régi oltárokra vonatkozóan), ráadásul nyelvileg eléggé világos, hogy az első mondatban a "quod expedit" (amely hasznos) nem az alárendelt mondatrész toldalékaira vonatkozik (körüljárhatóság és a szembemisézés lehetősége), hanem a főmondatban foglaltakra (az oltár faltól való különállására).

A tény, hogy ma már alig találni olyan római katolikus templomot, ahol a főoltárt nem háttérdíszként, virágtartóként használják, nem mozdították el vagy rombolták le, a zsinat utáni liturgikus hanyatlásnak, a reform eltérítésének és a kedvezőtlen korszellemnek következménye.

(4) Sem pápa, sem vatikáni szóvivő, sem püspöki kar, sem egyházmegyés főpásztor nincs arra fölhatalmazva, sem törvényileg, sem lelkipásztorilag, hogy megfenyegessen, megbüntessen valakit azért, mert az egyház emberi emlékezetet meghaladó szent hagyományát (a keletelt imairányt, misorientációt) követi. Már csak azért sem, mert az új misekönyv általános rendelkezéseit átolvasva kiderül, még az új miserend is az oltár felé fordulva végzett ünneplést tartja normatívnak (a releváns passzusokat kigyűjtöttem, a fontos mondatokat kiemeltem):

2. Tanúság a hit változatlanságáról
A Zsinatnak ezzel a tanításával lépten-nyomon találkozunk a szentmise szövegeiben. Mert ezt a hitigazságot – amelyet a Leonianum-nak nevezett ősi Sacramentarium tömören így fogalmaz meg: „Valahányszor ennek az áldozatnak emlékét ünnepeljük, megváltásunk műve valósul meg,” – pontosan és szabatosan fejtik ki az Eukarisztikus imák; amikor ugyanis bennük az anamnézist (megemlékezést) mondja a pap, az egész nép nevében is Istenhez fordul, hálát ad, felajánlja az élő és szent áldozatot, vagyis az Egyház áldozatát, és azt a Bárányt, akinek feláldozása árán Isten kiengesztelődni akart, és könyörög, hogy Krisztus teste és vére a mennyei Atya előtt kedves és az egész világ javára üdvösséges áldozat legyen.

    A celebráns papra vonatkozó rubrikák:

124. [= 86.] A pap ezután ülőhelyéhez megy. A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek. A pap mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A nép feleli: Ámen. Majd a pap a nép felé fordulva kitárja a kezét és köszöntő szavakat mond valamelyik megadott formulával.

146. [= 107.] A pap visszatérve az oltár közepére, a nép felé fordulva kiterjeszti. majd összeteszi kezét, és imádságra szólítja fel az egybegyűlteket: Imádkozzatok, testvéreim, ... A nép feláll és feleli: Fogadja el az Úr... A pap pedig kitárt karral elvégzi a Felajánló könyörgést.

154. [= 112.] Ezután a pap kitárt karral fennhangon mondja: Urunk, Jézus Krisztus, ... Ennek végén kezét kiterjeszti, majd összeteszi és a nép felé fordulva békét hirdet: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. A nép válaszol: És a te lelkeddel.

157. [= 115.] Az ima befejeztével a pap térdet hajt, kezébe veszi a Szentostyát, azt kissé fölemelve tartja a paténa vagy kehely felett, és a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya, ... és a néppel együtt egyszer mondja: Uram, nem vagyok méltó ...

158. [= 116.] Ezután az oltár felé fordulva a pap halkan mondja: Krisztus teste őrizzen meg engem, ... és tisztelettel magához veszi Krisztus testét.

165. [= 122.] Majd a pap az oltárnál vagy a széknél állva a nép felé fordul és összetett kézzel mondja: Könyörögjünk! Ezután kitárt kézzel elimádkozza az Áldozás utáni könyörgést...

    Az asszisztens diakónusra vonatkozó rubrikák:

181. [= 136.] Miután a pap elimádkozta a békekönyörgést, és a pap köszöntésére: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor, a nép válaszol: És a te lelkeddel, a békeköszöntést, ha alkalmas, a diakónus összetett kézzel és a nép felé fordulva mondja.

185. [= 140.] Ha ünnepélyes áldás van vagy zárókönyörgés a népért, a diakónus felszólítja a híveket: Fogadjátok állva az áldást, vagy: Fogadjátok alázatos lélekkel az Úr áldását. A pap áldása után a diakónus összetett kézzel, a nép felé fordulva bocsátja el a népet: A szentmise véget ért...

    A koncelebrált misékre vonatkozó rubrikák:

243. [= 198.] Ezután a főcelebráns kezébe veszi az ebben a szentmisében átváltoztatott Szentostyát, a paténa vagy kehely felett kissé fölemelve tartja, és a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya...

244. [= 199.] Ezután a főcelebráns az oltár felé fordulva csendben mondja: Krisztus teste őrizzen meg ..., s Krisztus testét tisztelettel magához veszi.

    Az egyetlen szolgálattevővel celebrált misékre vonatkozó rubrikák:

257. [= 214.] Ezután a pap az oltárhoz lép és megcsókolja azt. Az oltár bal oldalán elhelyezett Misekönyv felé fordul, és ott is marad az Egyetemes könyörgésekig bezárólag.

268. [= 227.] Az egyesítés után csendben imádkozik: Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, ... vagy: Uram, Jézus Krisztus, szent tested és véred vétele ... Térdet hajt, kezébe veszi a megtört Szentostyát, és ha a szolgálattevő is áldozik, akkor feléje fordulva és az Úr testét kissé a kehely felett tartva mondja: Íme, az Isten Báránya, ..., és a szolgálattevővel együtt egyszer hozzáteszi: Uram, nem vagyok méltó, ... Ha a szolgálattevő nem áldozik, akkor a térdhajtás után a pap kezébe veszi a Szentostyát, az oltár felé fordulva marad és csendesen, egyszer mondja: Uram, nem vagyok méltó ..., és magához veszi Krisztus testét. Ezután fogja a kelyhet, és csendben mondja: Krisztus vére őrizzen meg ..., majd magához veszi a Szent vért.

A NÉP RÉSZVÉTELÉVEL BEMUTATOTT MISE RENDJE (2008, 3. kiadás)

1. A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek, közben a pap a nép felé fordulva mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

23. A pap az oltárnál állva átveszi a segédkezőktől a paténát az ostyával, azt kissé fölemelve az oltár fölött tartja, és halkan mondja: Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene…

29. Visszatérve az oltár közepéhez, a nép felé fordulva kiterjeszti, majd összeteszi kezét, és mondja: Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.

127. A pap a nép felé fordulva, karjait kitárva, majd összetéve, így szól: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor.

132. A pap térdet hajt, kezébe veszi a szentostyát, kissé fölemelve tartja a paténa felett, és a nép felé fordulva hangosan mondja: Íme, az Isten Báránya…

133. A pap az oltár felé fordulva halkan mondja: Krisztus teste őrizzen meg engem az örök életre.

(4) A Sarah bíboros kijelentése által kiprovokált vitában résztvevőknek tökéletesen igazuk van. A miseorientáció (keletelve misézés vs. szembemisézés) nem elhanyagolható, inkonzekvens kérdése liturgikus életünknek. Bár tökéletesen igazat adok a néhai Dobszay professzor úrnak: a liturgikus reform igazi botránya nem az ordinárium, hanem a proprium anyag szintjén mutatkozik meg (nem is beszélve a zsolozsmáról és a szentségek kiszolgáltatásáról!), mégis van két külsődleges, azonnal érzékelhető pontja eucharisztikus ünneplésünknek, amelynek illő és kellő szabályozásával azonnali javulást tudnánk elérni a papok és a hívek liturgikus szellemében. Ez a celebráció keletelésének visszaállítása és a kézreáldozás betiltása. Ez egyszerre orvosolná a mise áldozati jellegének, a szolgálati papság lelkiségének és karakterének, valamint az eucharisztikus jelenlét tiszteletének napjainkban mutatkozó súlyos hiányosságait.

A témáról további hasznos információk ITT.

Ajánlott olvasmány:
Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva - a liturgikus imairány (Ecclesia, Budapest, 2006)
Alácsi Ervin János: „Conversi ad Dominum oremus! A szembemisézés gyakorlatának kritikája”, A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról (Casa Editrice »La Maggione« - Miles Christi, Poggibonsi – Budapest, 2006): 15-40.

szerda, december 30, 2015

Ki állítja, hogy a tradícionalizmus nem lehet vagány?

Az ún. liberálisok (igazából nem szabadelvűek, hanem az elvektől szabadok) az egyházon belül (is) ki akarják maguknak sajátítani a "laza", "menő", "vagány" (manapság leginkább csak "kúl") jelzőket.

A helyzet az, hogy mindennek meg van a maga helye és ideje, vagy ahogy (nálam sokkal ékesebben) a Prédikátor könyve fogalmaz: "Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje a összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje a  gyűlölködésnek, ideje a háborúnak, és ideje a békének." (Préd 3,1-8)

Van nekem egy régi jó barátom, aki az FSSP tradícionalista papja, s miközben hit és erkölcs dolgában megalkuvást nem ismer, a liturgia közben nem bohóckodik, nem színészkedik, a gyóntatószékben nem lapít, nem mismásol, mégis kifejezetten "laza", "menő", "vagány" csóka. Még wikipédia oldal is van róla (angolul). Az egy dolog, hogy egykor a horvát nemzeti rögbi válogatott edzője volt, majd papként 5 évet töltött egy nigériai misszióban, de sportos keménységét mindmáig megőrizte. Hozzáteszem: 50 éves elmúlt. Vagányságát szemléltetendő álljon itt most két kedvenc képem róla.

Itt épp valahol a namíbiai sivatagban "sandboarding" közben. Jellemző, hogy a fekete reverendát itt sem volt hajlandó levenni, de még a kollárét sem lazította meg.
Ha nem lenne egyértelmű, ez itt az 5893 méter magas Kilimajaro csúcsa, ahová teljes oltárberendezéssel és miseruha szettel mászott föl (beleértve a birétumot :)), hogy ott a ritka oxigén miatt nehézkes légzéssel bemutathassa a legszentebb oltáráldozatot.
Na, akkor mi a "kúl", ha ez nem?

csütörtök, szeptember 17, 2015

Még egyszer, utoljára a pannonhalmi szentélyrombolásról és a "bencés" ikonoklasztákról

A Pannonhalmi Bencés Főapátság tájékoztatása szerint (ITT) tovább folynak a pannonhalmi Szent Márton-székesegyház szentélyének "fölújítási" munkálatai. Természetesen az ideológia ki van dolgozva és a szokásos ál-liturgikus maszlaggal tálalva: a bazilika szentélyét azért kell kiüríteni, a baldachinos oltárt pedig nyomtalanul eltüntetni, hogy "a tér eszkatologikus funkciója erősödjék". Ezen az alapon tessék a tihanyi apátsági templom szentélyét is sürgősen kiüríteni, a főoltár építményét kályhában eltüzelni! Micsoda időszerűtlen, barokk borzalom az is!?

Az érintett "bencés" ikonoklasztáknak üzenem: ha a leghalványabb tisztelettel lennének az Egyház egyetemes liturgikus hagyománya és a római rítus sajátos géniusza iránt, akkor elég lenne végre a szentélyben, keletelt oltáron bemutatni a szentmiseáldozatot ahhoz, hogy a kívánt eszkatologikus hatást elérjék!!!

 "Gratulálok" ahhoz (hozzáteszem: a totális inkompetenciáról és impotenciáról tanúságot tévő állami műemlékvédelmi hatóságnak is), hogy néhány év alatt sikerült teljesen szétverni a magyar történelem e jeles szentélyét, ez még a muszlim törököknek sem sikerült! "Mert tudjuk, ki mondotta: Enyém a bosszúállás, és én megfizetek. És ismét: Mert az Úr megítéli az ő népét. Rettenetes az élő Isten kezeibe esni." (Zsid 10,30-31) Innentől kezdve nem hogy nem teszem be a lábam a pannonhalmi bazilikába, de egyetlen szót sem vagyok hajlandó többé fecsérelni rá. Átadom annak, amit a régi rómaiak úgy mondtak: damnatio memoriae.