péntek, szeptember 13, 2019

Újabb figyelmeztető versikék papoknak szentmise előtt (Sacerdotale Romanum, 1554)


In Domini mensa quid tractes, sedule pensa:
Vivere sive mori confert, quod porrigis ori.
Aegris et sanis bona est refectio panis,
Sed Christi panis non est sanus nisi sanis:
Indigne sumis, si non sumis reverenter,
Vel non catholice, aut habens mortale scienter.

Hogy az Úr asztalán mit veszel kézbe, jól gondold meg!
Mit szájadhoz emelsz, életet vagy halált hoz neked.
Betegnek és egészségesnek jót tesz, ha felüdül kenyérrel,
De Krisztus kenyere nem egészséges, csak az épnek:
Méltatlanul veszed, ha nem veszed tisztességgel,
Vagy nem katolikus hittel, vagy tudatos halálos bűnnel.

Iram, odium, rixas, rancorem, pelle sacerdos:
Pelle inimicitias, pelleque defidiam.
Casta placent superis, tu casto corpore, casta
Mente Deum tractes, sit procul atra lues.
Sit procul et luxus: sanctorum sancta sacerdos
Dum petis: horrendum sit procul omne malum.

Vesd el, ó pap, a haragot, gyűlölséget, civódást, rosszindulatot,
Vesd el az ellenségeskedést, és vesd el a hitetlenséget!
A tiszta dolgok tetszenek a Magasságbelinek, tiszta testtel, tiszta lélekkel
érintsd az Istent, legyen tőled távol a vészterhes ragály!
Legyen tőled távol a bujaság is; míg a szentek szentjébe igyekszel,
Ó pap, legyen tőled távol irtóztatóként minden gonoszság!

csütörtök, szeptember 12, 2019

Jó Pásztor - romantikus képzelgések és a kemény evangéliumi valóság

A mi Urunknak, mint Jó Pásztornak alakja mind az Ószövetség, mind az Újszövetség könyveiben megjelenik: ott van a zsoltárokban (22.), a prófétai irodalomban (Izajásnál és Ezekielnél), az evangéliumokban (Lukácsnál és Jánosnál) és az apostoli levelekben (Pálnál és Péternél). De vajon értjük-e, hogy ezzel a lelki szemeink elé állított képpel mit akar nekünk mondani az isteni kinyilatkoztatás? Ez a kép legtöbbünknek bizony csak egyfajta negédes, csöpögős barokk szentimentalizmust képvisel, vagy a 19. század végének jólfésült, szőke fürtökkel, csillogó szemekkel és rózsapiros orcával ábrázolt Krisztusát idézi föl, aki egy tündéri aranyos, bolyhos kisbárányt cipel a vállán. Ennek a giccses figurának azonban semmi köze sincs az evangéliumok Krisztusához!
Jó Pásztor alakja ugyanis az előbb elhangzott prófétai jövendölés fényében nézve fontos messiási cím, krisztológiai titulus, amelyet isteni Üdvözítőnk nyilvános működése során tudatosan vállal föl és alkalmaz magára. Valójában, amikor Krisztus az evangéliumokban kijelenti magáról, hogy ő a Jó Pásztor, akkor igen kemény beszédet mond, mert arra mutat rá, hogy benne végre beteljesedett Ezekiel vigasztaló szózata (34,11-16): az Úristen nem egyszerű prófétákat küld népéhez, hanem ő maga fogja személyesen fölkeresni és meglátogatni szeretett nyáját, hogy szétszóródott juhait megmentse, összegyűjtse, megerősítse és táplálja. Akkor majd juhai fölismerik az ő hívó szavát és megtudják, hogy ő az Úr, az Izajás által is megígért Emánuel, vagyis a velük és közöttük élő Isten.

Az is súlyosan téved, aki a Jó Pásztor alakját az ókori hellenisztikus költészet kedvelt műfajából, az ún. bukolikus, vagy pásztori költészetből akarja magyarázni. A Vergilius eklogáiból is ismert idilli pásztorvilágnak nyomát sem találjuk abban a krisztusi beszédben, amelyben Ezekiel jövendölésének beteljesítőjeként határozza meg önmagát, és a próféciát saját küldetésének éleivel árnyalja. Krisztus Urunk a Jó Pásztorral kapcsolatban tolvajokról, rablókról, nemtörődöm béresekről, báránybőrbe bújt farkasokról beszél, ami egyrészt az írástudókkal való konfliktusának kiéleződésére, valamint az általa meghívottak belső veszedelmeire utal. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy Krisztus e kijelentéseket a farizeusok gyűlölködése közepette teszi; példabeszédének mintegy keretét képezi, hogy a Megtestesült Istenfiút a nép világtalan vezetői nem átallottak bűnös embernek és ördögtől megszállottnak mondani (vö. Jn 9,24; 10,20).
Ezt figyelembe véve azonnal érthetővé válik, hogy a Megváltó a jó pásztor és az engedelmes juhok mellett miért emlegeti saját önfeláldozó halálát: „és én életemet adom juhaimért”. Az Emberfia lelki szemeit már ekkor a keresztfára szegezi, és gondolatait az ő engedelmes életáldozatának drámája tölti be. A Jó Pásztor, aki teljes sorsközösséget vállal juhaival, érettük és helyettük áldozza föl magát hibátlan húsvéti bárányként, megízleli a szenvedés és kínhalál minden keserűségét, hogy nekik életük legyen, és bőségben legyen. Mi ez, ha nem a húsvéti misztérium, a tökéletes pászka foglalata? Ez még egyértelműbbé válik, ha tovább olvassuk az evangélium szövegét: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem életemet, hogy ismét fölvegyem. Senki sem veszi el tőlem, hanem én teszem azt le magamtól, és hatalmam vagyon annak letételére, és ismét hatalmam vagyon annak fölvételére. E parancsolatot vettem Atyámtól.” (Jn 10,17-18).

A Jó Pásztor tehát nem csupán engedelmes, önfeláldozó halálát jövendöli meg, amelyet önszántából vállal juhaiért, hanem azt is, hogy hatalma van letett életét újra fölvenni, sírba szállt emberségét föltámasztani a halálból. Az Örök Ige szólott a próféták ajka által, amikor megígérte, hogy nem hagyja magára a hamis pásztoroktól és mihaszna béresektől szenvedő nyájat. Jó Pásztorként gyűjtötte össze az egyetlen akolba, az Egyházba azokat a juhait, akik hallgattak szavára. Nem riadt vissza a farkasoktól, akik életére törtek, hanem készakarva letette életét engesztelő áldozatul bűneinkért, váltságul a rábízott nyáj üdvösségéért. De hatalma volt rá, hogy életét harmadnapra újra fölvegye, és ezt az életet meg akarja osztani övéivel!
Adjunk hálát az Istennek, hogy lelkünknek ilyen jó pásztora van, nem elpuhult, csillagszemű álmodozó, nem idealizált, súlytalan irodalmi figura, hanem kemény, harcos vezér, aki félelem nélkül megküzd értünk az alvilág erőivel, és annyira szeret minket, hogy még az életét is föláldozza értünk, a mi üdvösségünkért! Egy ilyen pásztor mögé nem kínos, nem dicstelen dolog beállni. Legyen neki dicsőség, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt Isten, mindörökkön örökké! Ámen.

csütörtök, szeptember 05, 2019

Saint-Cher-i Hugó O.P. - a mise ünneplésére készülő papok lelki tükre (latin szöveg és magyar fordítás)

Speculum sacerdotum Missam celebrare volentium
(Hugo de Sancto Caro, O.P., c. 1200-1263)

Primo ante Missam habenda sunt tria:
Intentionis discussio
Generalis contritio
Et pura confessio.
Intentionis discussio.
Ne propter vanam gloriam celebret.
Ne propter alicuius personae favorem.
Ne propter lucrum temporale.
Ne propter consuetudinem.
Generalis contritio.
De omissis quae facere debuit.
Et de comissis corde, ore, et opere.
Pura confessio.
Notabilium criminum notorum et ignotorum.
In Missa sit:
Diligens cura circa locum, id est, circa altare, ut sit rite paratum.
Diligentior circa calicem, ne sit fractus vel non apte reparatus.
Diligentissimus circa materiam, ne hostia sit corrupta, vinum acetosum, aut desit aqua.
In Canone sit diligentia:
Magna in signis, ut diligenter faciat.
Maior in verbis, ut veraciter dicat.
Maxima in intentione, ut firma fide consecrare intendat.
In Consecratione habeat:
Diligentiam ad conficiendum Corpus Christi.
Reverentiam ad tangendum Corpus Christi.
Devotionem ad sumendum Corpus Christi.
In tangendo Corpus Christi sit reverentia:
Magna propter continentiam tam excellentis Corporis Christi.
Maior propter continentiam tam excellentis animae Christi.
Maxima propter continentiam tam excellentis Divinitatis Christi.
Quid in consecrando intendit facere.
Deum per latriam colere.
Mortem Christi memorare.
Totam ecclesiam adiuvare.
Quid in consecrando intendit consequi.
Remissionem peccatorum.
Victoriam tentationum.
Amotionem tribulationum.
Augmentum dilectionis.
Inseparabilitatem unionis.
Accelerationem fruitionis.
Sit humilis oratio in primo et in secundo memento.
Ne tam indignus minister indigne recipiat tam dignissimum mysterium.
Ne tam indevotus presbyter tam iustissimum iudicem flectat in suum iudicium.
Ne tam immundus hospes tam excellentissimum hospitem a se repellat faetore criminum.
Et ut eum Dominus piissimus participem faciat electorum sacerdotum.
In primo memento pro se et pro vivis oret.
Ut una secum sint participes tanti mysterii.
Auditores digni missarum beneficii.
Contemptores humiles vanitatum mundi.
Satisfactores stabiles defectus proprii.
Et sectatores vigiles divini beneficii.
In secundo memento pro defunctis oret.
Ut per suavissimum mysterium habeant continuum subsidium.
Ut per preces ecclesiae fidelium habeant suave a poenis refrigerium.
Ut per hoc nostrum divinum viaticum habeant securum reditum ad sanctorum consortium.
Post Missam sit summa gratiarum actio.
De tanto pane suavissimo angelorum, creatore creaturarum a creatura recepto.
De tanto cibo perpetuo omnium sanctorum, creatore creaturarum a creatura recepto.
De tanto viatico proficuo Christi electorum, creatore creaturarum a creatura recepto.
Ite post Missam sit ad conservandum sollicitudo.
Magna ut secum esse gaudeat.
Maior ut secum semper maneat.
Maxima ut secum ad caelos se provehat ad laudendum ipsum in saecula saeculorum. Amen.


Először is a szentmise előtt három dologra van szükség:
a szándék megfontolására,
általános bűnbánatra
és őszinte bűnvallomásra.
A szándék megfontolása:
Ne hiú önteltségből ünnepeljen.
Ne valamely emberi személy kegyéért.
Ne ideigtartó nyereségért.
Ne megszokásból.
Általános bűnbánat:
A kötelességmulasztásokért.
A szívvel, szájjal és tettel elkövetett dolgokért.
Őszinte bűnvallomás:
A tudatos és tudattalan súlyos vétkekért.
A misében legyen:
Alapos gondosság a helyre, vagyis, az oltárra, hogy az legyen megfelelően előkészítve.
Még alaposabb gondosság a kehelyre, hogy ne legyen törött vagy rosszul javított.
A legalaposabb gondosság az anyagra, hogy az ostya ne legyen romlott, a bor ecetes, vagy hiányozzék a víz.
A kánonban legyen gondosság:
Nagy a jelekben, hogy alaposan végezze őket.
Még nagyobb a szavakban, hogy pontosan mondja őket.
A legnagyobb a szándékban, hogy erős hittel szándékozzon konszekrálni.
A konszekrációban legyen:
Gondosság Krisztus testének szerzésében.
Tisztelet Krisztus testének érintésében.
Áhítat Krisztus testének vételében.
Krisztus testének érintésében legyen tisztelet:
Nagy Krisztus oly nagyszerű testének közelsége miatt.
Még nagyobb Krisztus oly nagyszerű lelkének közelsége miatt.
A legnagyobb Krisztus oly nagyszerű istenségének közelsége miatt.
Mit szándékozik a konszekrációval tenni:
Istent imádattal tisztelni.
Krisztus haláláról megemlékezni.
Az egész Egyházat megsegíteni.
Mit akar a konszekrációval elérni:
A bűnök bocsánatát.
A kisértések legyőzését.
A megpróbáltatások eltávoztatását.
A szeretet növekedését.
Az egyesülés szétválaszthatatlanságát.
Az üdvösség élvezetének sürgetését.
Legyen alázatos a könyörgése az első és második megemlékezésben.
Nehogy egy ily méltatlan szolga méltatlanul fogadja a legméltóságosabb misztériumokat.
Nehogy egy ily haszontalan pap a legigazságosabb bírót ítéletében befolyásolja.
Nehogy egy ily tisztátalan jövevény a legméltóságosabb vendéget bűneinek bűzével magától elriassza.
És hogy őt a legkegyesebb Úr részeltesse választott papjai társaságában.
Az első megemlékezésben magáért és az élőkért könyörögjön:
Hogy vele együtt részük legyen e nagy misztériumban.
Hogy méltó tanítványai legyenek a misék jótéteményeinek.
Hogy alázatos megvetői legyenek a világ hívságainak.
Hogy kitartó engesztelői legyenek saját fogyatékosságaiknak.
És hogy éber követői legyenek az isteni jótéteményeknek.
A második megemlékezésben az elhunytakért könyörögjön:
Hogy a legédesebb misztérium által folytonos segítségük legyen.
Hogy az Egyház híveinek imái által a kínoktól kellemes enyhülést nyerjenek.
Hogy a mi isteni útravalónk által biztos bebocsátást nyerjenek a szentek társaságába.
A mise után legyen lelkes hálaadás.
Az angyalok legédesebb kenyere miatt, amit a teremtmény minden élők Teremtőjétől kapott.
A mindenszentek fogyhatatlan tápláléka miatt, amit a teremtmény minden élők Teremtőjétől kapott.
A Krisztus választottjainak üdvös útravalója miatt, amit a teremtmény minden élők Teremtőjétől kapott.
Így a mise után őrizze meg igyekezetét.
Erősen, hogy örvendezzen Istennel lenni.
Még erősebben, hogy mindig vele maradhasson.
A legerősebben, hogy Isten magával ragadja őt a mennyekbe dicsérni őt mindörökkön örökké. Ámen.

szerda, szeptember 04, 2019

Figyelmeztető versike papoknak szentmise előtt (Missale Salisburiense, 1521)


Presbyter, in Christi mensa
Quid agis, bene pensa:
Aut tibi vita datur,
Aut mors æterna paratur.
Dum candela luit
Se destruit officiando,
Presbyter ita ruit,
Si sit reus, celebrando.
Mors tua, mors Christi,
Fraus mundi, gloria caeli,
Et dolor inferni,
Sunt memoranda tibi.

Áldozópap, jól gondold meg,
hogy mit teszel Krisztusnak asztalán!
Vagy élet adatik néked,
vagy örök halálod készül ottan.
Ahogy a gyertya vesződik,
szolgálva emészti önmagát,
a pap romlásba úgy rohan,
ha misét bűn terhével ünnepel.
Emlékezzél halálodra,
Krisztus halálára, a világ csalárdságára,
a mennyország dicsőségére
és a pokol kínjára!

Buda eliberata (1686-2019) - prédikáció Budavár visszafoglalásának 333. évfordulóján a Mátyás-templomban



Hagyományosan – a középkor óta – Magyarországon Szent István állam- és egyházalapító királyunknak két ünnepe van: a főünnepe augusztus 20-án, a szent jobb ereklyének megtalálása május 30-án. A tridenti liturgikus reform egységesítő törekvésein fölbátorodva 1625-ben a magyar országgyűlés katolikus rendjei azzal a kéréssel fordultak VIII. Orbán pápához, hogy az ország két fő patrónusának, Szent István királynak és Szent Adalbertnek miséit vegye föl az új római misekönyvbe, zsolozsmáikat pedig az új római breviáriumba, hogy az egész katolikus világ megtisztelje és megünnepelje őket. A kérelmet végül csak a Szent Liga megalapítója, Magyarország megmentője, Boldog XI. Ince pápa teljesítette, aki Szent István ünnepét Buda fölszabadulásának örök emlékezetéül szeptember 2-ára rendelte.

Ezen a napon hazánkban évszázadok óta Szent Imre herceg halálának évfordulóját, ún. depozíciós ünnepét ülték, mindaddig, amíg praktikus és egyházpolitikai okokból 1630-ban a magyar püspökök el nem határozták a rítusváltást: esztergomiról tridentire. Természetesen hazánkban továbbra is augusztus 20. maradt első apostoli királyunk főünnepe, de mivel Buda várát a nemzetközi csapatok 1686. szeptember 2-án vették vissza a töröktől, kialakult az a kegyes helyi szokás, hogy a budai polgárok votív (fogadalmi) jelleggel ezen a napon az egyébként csak más európai egyházakban számontartott napot díszes körmenettel ünnepelték a város sikeres ostromára emlékezve.

Ha tehát történelmileg nincs is túl sok okunk Szent István királyt a mai napon ünnepelni, mindazonáltal jó és megalapozott okunk van arra, hogy hálás szívvel emlékezzünk meg Buda visszavételéről, a 145 keserves éven át tartó muzulmán-török megszállás végéről. Ahhoz, hogy megértsük, milyen jelentős diadal, milyen életbevágó sorsforduló volt ez fővárosunknak, nemzetünknek, hazánknak (sőt, bizonyos értelemben az egész keresztény Európának), szükséges magunkat szembesíteni a történelmi előzményekkel és néhány kevéssé ismert, de tanulságos tényszerű adattal.

Mohácsnál 7 magyar püspök esett el, szinte a teljes magyar egyházi főrend odaveszett. A kettős királyság időszakában Ferdinánd és Szapolyai minden püspöki székbe a saját embereit szerette volna ültetni, de egyik sem ismerte el a másikat. Így 1535-ig Magyarországon mindössze három fölszentelt püspök volt, a megszállt területekre eső elhagyatott egyházmegyék, székesegyházak szörnyű hanyatlásnak indultak. 1568-ban az apostoli nuncius már arról panaszkodik, hogy az egyházi méltóságok a lelkek üdvösségét nem tartják szemük előtt, a kánoni törvényeket nem tartják be, nem rezideálnak az egyházmegyéikben, istentiszteleteket nem végeznek, többjük még püspökké sem szentelteti magát.

Pár évtizeddel a mohácsi vereség után a világi (alsó)papság veszteségei már közel 90 százalékosak voltak, a papnevelés pedig lényegében megszűnt. A török területeken a katolikus klérust üldözték, míg az újhitű protestáns prédikátorok gyakorlatilag szabadon jártak-keltek. A törökök eltiltották a harangozást, az énekes szertartásokat, a körmeneteket. A királyi Magyarország törökkel határos területein a 16. század közepére már egy papra legalább tíz falu jutott; a Veszprémi Egyházmegye Zalai Főesperességében pl. 100 plébánia volt betöltetlen. Az ország 56 ferences rendházából már csak 2-3 működött, a 131 pálos kolostorból már csak 6 állt fönn, de elpusztultak a többi rendek kolostorai is, 1639-ben már Pannonhalma is kiürült.

A török csak a 16. században közel félmillió magyar rabszolgát hurcolt el az országból. 1603-ban az eszéki hídon 80.000, 1633-ban pedig 100 ezernél több magyar rabot – főleg fiatal férfiakat – hajtottak át. A tatárok az 1657-es betörés után 95.000 rabot hurcoltak el Erdélyből. A Mohácsi Vész korában Angliában több mint egymillióval kevesebben laktak Magyarországnál, a török hódoltság végére Anglia lakossága másfél millióval volt több hazánkénál. Magyarország lakossága kivérzett a háborúkban, néprablásban, nélkülözésben – ha úgy nézzük: 150 év alatt 2-2 és fél millió ember tűnt el (vagy meg se született) az országban. Itt ásatott meg a történelmi Magyarország sírja, Trianon csak pontot tett a halotti bizonyítvány végére!


Csak ezeknek az információknak tudatában foghatjuk föl, hogy mit jelentett az a dicsőséges szeptember 2-a, milyen jelentős sorsforduló volt Buda visszavétele, milyen hálával tartozunk a Katolikus Egyháznak, amiért Péter szentéletű utódja, Boldog XI. Ince pápa megszervezte és finanszírozta a nemzetközi összefogást, a torzsalkodó, vallásháborúkban kiábrándult fejedelmek között megteremtette a keresztény egyetértést és elhatározást, amely egyedül lehetett alapja Európa egészséges immunválaszának a török áfium ellen. Ki tudja? Talán nem elrugaszkodott azt mondani, hogy ha ez akkor nem valósul meg, ma talán már nem lenne Magyarország (még egy trianonnyi sem), de ha lenne is, 80-90 százaléka genfi zsoltárokat énekelne!

Buda ostroma – melyre Bécs 1683-as dicsőséges fölszabadítása teremtette meg az alkalmat – 1686. június 21-től szeptember 2-ig, 44 súlyos véráldozatokkal járó napon át tartott. 1683-ban többek között Thököly Imre árulása miatt még nem nyílt alkalom Buda visszavételére, de az 1684-es eredménytelen ostrom kudarca is tüzelte a keresztény hadat. Azon az 1686-os forró nyáron az utolsó, sikeres roham szeptember 2-án, félórás tüzérségi előkészítés után, este fél hatkor indult meg az esztergomi bástya irányában. Aviánói Boldog Márk szentszéki legátus, kapucinus tábori lelkész az elsők között hágott föl a falakra, kezében egy fakereszttel, amire Szent József képét szögezte. Ő és az ostromlók többsége a győzelem jeleként értékelte, hogy a nagymecsetként működő Nagyboldogasszony templom egyik fala még a lőporraktár július 22-i fölrobbanásakor leomlott, és egy befalazott fülkéből előkerült a Szűzanya szobra isteni gyermekével a karján. Másnap Aviánói Boldog Márk körmenetben vitette végig a váron a „Lőporos Madonna” szobrát, valamint ő mutatta be a Te Deumos, hálaadó szentmisét is a Mátyás-templomban.


Dokumentumok bizonyítják, hogy mindkét fáradhatatlan megmentője Magyarországnak, Boldog XI. Ince pápa és az ő apostoli küldötte, Boldog Aviánói Márk is a Szentséges Istenszülő, Magyarország Nagyasszonya közbenjárásának tulajdonította a nehezen megszerzett, de annál fényesebb diadalt. Azt hangoztatták, hogy BUDA neve prófétai jel, mert azt jelenti: Beata Virgo Dabit Auxilium – A Boldogságos Szűz nyújt majd segítséget!

Erről Clairvaux-i Szent Bernát híres homíliája jut eszembe a tenger csillagának nevezett Szűzanyáról: „Ó, bárki is légy, ki úgy érzed, hogy e világnak szökőárjában közelebb vagy ahhoz, hogy a széllökésektől és viharoktól dobáltass, mint hogy a szilárd talajon megállj; ha a förgetegben nem akarsz elmerülni, ne vedd le szemeidet e csillag fényességéről! Ha a kisértések vihara támad föl benned, amikor a megpróbáltatások zátonyára futsz, nézz föl erre a csillagra, kiálts Máriához! Ha a kevélység, nagyravágyás, rágalmazás, vetélkedés hullámai dobálnak, nézz föl erre a csillagra, kiálts Máriához! Amikor a harag, sóvárság vagy testiség csábításai csapdossák lelked csónakját, kiálts Máriához! Amikor bűneid sokasága fölzaklat, lelkiismereted szégyene összezavar, amikor az ítélet félelmetes gondolata megrémít, s elnyelni készül a szomorúság feneketlen mélysége és a kétségbeesés szakadéka, gondolj Máriára! Veszélyben, szorongattatás közepette, kételyben, gondolj Máriára, kiálts Máriához! Ne távozzon el ajkadról, ne hagyja el szívedet; és hogy elnyerhesd imájának kegyét, ne utasítsd el életének példáját! Őt követvén sohasem térsz le a helyes útról; az ő segítségéért folyamodván sohasem esel kétségbe; gondolataidban őrízvén őt sohasem veszíted el a célodat. Ha ő fogja kezedet, sohasem botolsz el; ha ő támogat téged, nem lesz okod félelemre; ha ő vezet téged, sohasem fáradsz el; az ő szerető jósága mindvégig elkísér.” (Hom. II de laud. Virg.)

Jól teszi a magyar, ha hallgat Szent Bernát szépséges intelmére! Jónéhány bizonyítékunk van arra, hogy a történelem igazolja nemzetünk bizalmát Égi Pátrónánk anyai oltalmában és hathatós közbenjárásában. A Mohácsi Vész után kivérzett ország, a hitújítók által összezavart, szentségek és püspöki útmutatás nélkül maradt magyar egyház végül föl tudott egyenesedni másfél évszázados gyötrelmeiből, de csak miután azon a dicsőséges szeptember 2-án a Szeplőtelen Istenanyába, a Magyarok Nagyasszonyába vetette minden reményét és föltétlen bizodalmát! Beata Virgo Dabit Auxilium – A Boldogságos Szűz nyújt majd segítséget!

Súlyos a paphiány? Nincs, aki élő, igaz hitre nevelje gyermekeinket? Nincs pásztorbot, ami a szétszéledő nyájat megvigasztalja és a ragadozó farkasoktól megóvja? Omladozó szentélyeink lassan kiürülnek, elhagyott oltáraink díszüktől megfosztva állnak? Nézz föl az égre, arra a ragyogó csillagra, gondolj Máriára, kiálts Máriához! Nemzeti hagyományainktól, keresztény meggyőződésünktől, európai kulturális gyökereinktől idegen ideológiák garázdálkodnak földünkön, ragadják el fiainkat, rontják meg iskoláinkat? Nézz föl az égre, arra a ragyogó csillagra, gondolj Máriára, kiálts Máriához! Beata Virgo Dabit Auxilium – A Boldogságos Szűz nyújt majd segítséget!