Teológiai párbeszéd a Szentszék és az FSSPX között. Személyes reflexiók.

Október 15-én a Szentszék Sajtóirodájának igazgatója, Federico Lombardi S.I. közleményt adott ki arról, hogy október 26-ával a Szentszék és a Szent X. Piusz Papi Testvérület megkezdik bilaterális teológiai konzultációik sorozatát, melynek keretében olyan dogmatikus - elsősorban ekkléziológiai - tárgyú kérdéseket vitatnak meg, melyek a II. Vatikáni Zsinat utáni évtizedek teológiai vitáinak középpontjában álltak-állnak: pl. ami a kollegialitás, ökumenizmus, stb. szabatos és hiteles katolikus értelmezésére vonatkozik.

Egyelőre lehetetlen megjósolni, hogy a történelmi jelentőségű tárgyalássorozat mikor és milyen eredménnyel zárul majd (ha egyáltalán). Az bizonyos, hogy a Szentszék részéről kinevezett teológusok mind igazi nagyágyúk, közülük pl. a spanyol jezsuita Luis Ladaria (a Hittani Kongregáció titkára) dogmatika tanárom volt a Gregoriánán (óráit az Aula Magnában kellett megtartani, mert százával tódultak előadásaira a lelkes hallgatók), de személyesen ismerem Charles Morerod svájci domonkos atyát (az Angelicum filozófia tanszékének dékánja). Ugyancsak örvendetes Karl Josef Becker, S.I. (a Gregoriana nyugalmazott professzora) bevonása, hiszen ekkléziológiai kérdésekben, főleg ami a "Lumen Gentium" konstitúció által fölvetett híres-hírhedt ún. "subsistit" kérdést illeti, nála nincs nagyon szaktekintély. Éppen ebben e témában komoly "összecsapások" várhatók, mivel a kiváló és nyíltan konzervatív érzelmű ekkléziológus, Sebastian Tromp S.I. által javasolt "subsistit" kifejezést (Krisztus Egyháza a Katolikus Egyházban ÁLL FÖNN) mind a tradicionalista, mind pedig a liberális oldalon módszeresen félremagyarázzák.

A szentszéki közleménnyel egy időben a Szent X. Piusz Papi Testvérület is kiadott egy kommünikét, melyben nyilvánosságra hozták a bizottságba általuk delegált tagok neveit is. Egyáltalán nem meglepő, hogy a listán csak francia illetőségű teológusok nevei olvashatók. Sajnos közülük egyetlen egyet sem ismerek. Az viszont egészen nyilvánvaló, hogy a Vatikán által nyilvánosságra hozott nevek ismeretében nagyon föl kell kötni azt a bizonyos gatyát, nehogy már az elején letaglózza őket az intellektuális fölény. Ismétlem: a Szentszék által megnevezett bizottsági tagokat ismerem, nagyformátumú teológusoknak, kiváló szakembereknek tartom őket; náluk korrektebb, a katolikus igazságok ideológiamentes keresése iránt elkötelezettebb tudósokat aligha találtak volna. Ha pusztán az emberanyagot nézzük (mármint a Szentszék részéről), a bizakodásra minden okunk megvan. A Szentlélek Isten elméket megvilágosító és fagyos szíveket melengető kegyelmét kérem mindannyiukra!

Szent Imre herceg és hitvalló főünnepére (november 5.)

A középkori magyar misszáléban Szent Imrének két ünnepe volt. Szeptember 2-án evilágból való elköltözését (1031), azaz mennyei születésnapját ünnepelték (ennek szövege megtalálható egy korábbi bejegyzésemben itt), november 5-én pedig elevációját, vagyis a szentek közé iktatását; ez számított Szent Imre herceg főünnepének, s ez az egyetlen Imre ünnep, amit a Tridenti és VI. Pál-féle Misszálék megtartottak. Imre herceg szenttéavatása 1083-ban történt államalapító atyjával, Istvánnal, tanítójával, Gellért püspökkel, valamint András és Benedek remetékkel együtt. A Missale Notatum Strigoniense ante 1341 szerint Szent Imre két miséjének az orációk kivételével azonos volt a szövege. Az 1484-es Missale Strigoniense már nem ismer semmiféle különbséget a két proprium között.

In elevatione Sancti Emerici Ducis et Confessoris I (die 5 novembris)

Officium (Introitus)

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium: lex Dei eius in corde ipsíus. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Deus, qui beátum Emerícum iuveníli flore niténtem in sanctórum et confessórum tuórum consórtio sublimásti, prǽsta, quǽsumus, ut, quem tibi facis esse devótum, eius apud te perpétuum sentiámus auxílium. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapiéntiæ (Ecclesiasticus 47,9-13. 24,1-4)

Dedit Dóminus confessiónem Sancto suo et Excélso in verbo glóriæ de omni corde suo laudávit Dóminum, et diléxit Deum qui fecit illum. Et dedit illi contra inimícos poténtiam, et stare fecit cantóres contra altárium, et in sono eórum dulces fecit modos. Et dedit in celebratiónibus decus, et ornávit témpora usque ad consummatiónem vitæ. Christus purgávit peccáta ipsíus et exaltávit in ætérnum cornu ipsíus. Sapiéntia laudávit ánimam suam, et in Deo honorificábitur, et in médio pópuli sui gloriábitur. Et in ecclésiis Altíssimi apériet os suum, et in conspéctu virtútis illíus gloriábitur. In médio pópuli laudábitur et in plenitúdine sancta admirábitur. Et in multitúdine electórum habébit laudem, et inter benedíctos benedicétur.

Graduale

Dómine, prævenísti eum in benedictiónibus dulcédinis: posuísti in cápite eius corónam de lápide pretióso. V. Vitam pétiit, et tribuísti ei longitúdinem diérum in sǽculum sǽculi.

Alleluia

Allelúia. V. Sprevit totum coniugálem, intret chorum virginálem confessor Christi, Emerícus, Stéphani regis únicus, inter choros angelórum fert corónam confessórum, oret pro nobis, cuius nos festa venerámur in terris.

Prosa (Sequentia)

Stirps regális, proles regis,
imitátor vere legis
vera dedit gáudia.

Hic diléctus par est malis,
in silvárum lignis qualis
arbor non est ália.

Crevit puer Emerícus,
summi Regis fit amícus
a primis cunábulis.

Cedit Hostis huic antíquus,
caro, mundus inimícus
in crucis signáculis.

Clangit tuba Gedeónis,
silent magi Pharaónis,
nec dat signum tértium.

Dum in psalmis decantándis
vigil præstat et sanándis
Christi dat commércium,

Salutántur sancti fratres,
puer hic honórat patres
pia per orácula.

Uni unum, álii duo,
trina terno, hepta quarto
divísa dans óscula.

Stupet pater, hæc dum videt
mæstus vultu corde ridet
pium placans fílium.

Pandit puer veritátem,
fratris monstrat sanctitátem
virginále lílium.

Hic Conrádo anxiáto
ferris quinis colligáto
rupit feni víncula.

Illustráta Pannónia
signis multis cum grátia
det laudes per sǽcula.

Sequentia sancti Evangelii secundum Lucam (12,35-44) (MNStr: Homo quidam péregre... Mt 25,14-23)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Sint lumbi vestri præcíncti, et lucérnæ ardéntes in mánibus vestris, et vos símiles homínibus exspectántibus dóminum suum quando revertátur a núptiis: ut, cum vénerit et pulsáverit, conféstim apériant ei. Beáti servi illi quos, cum vénerit dóminus, invénerit vigilántes: amen dico vobis, quod præcínget se, et fáciet illos discúmbere, et tránsiens ministrábit illis. Et si vénerit in secúnda vigília, et si in tértia vigília vénerit, et ita invénerit, beáti sunt servi illi. Hoc autem scitóte, quóniam si sciret paterfamílias, qua hora fur veníret, vigiláret útique, et non síneret pérfodi domum suam. Et vos estóte paráti: quia qua hora non putátis, Fílius hóminis véniet. Ait autem ei Petrus: Dómine, ad nos dicis hanc parábolam, an et ad omnes? Dixit autem Dóminus: Quis, putas, est fidélis dispensátor, et prudens, quem constítuit dóminus supra famíliam suam, ut det illis in témpore trítici mensúram? Beátus ille servus quem, cum vénerit dóminus, invénerit ita faciéntem. Vere dico vobis, quóniam supra ómnia quæ póssidet constítuet illum.

Offertorium

Véritas mea et misericórdia mea cum ipso: et in nómine meo exaltábitur cornu eius.

Secreta

Oblátio, quam tibi offérimus, Dómine, nos purget ab omni crímine, quo per eius intercessiónem cuius sacram recólimus, sumámus cæléstis pátriæ hereditátem. Per Dóminum nostrum...

Communio

Beátus servus, quem, cum vénerit Dóminus, invénerit vigilántem: amen dico vobis, super ómnia bona sua constítuet eum.

Complenda (Postcommunio)

Plebem tuam, Dómine, a cunctis adversitátibus prótege, et beáto Emeríco, confessóre tuo intercedénte, et præséntis vitæ opportunitátem, et futúræ sentiámus sempiternitátem. Per Dóminum nostrum...

A Magyarok Nagyasszonyának, a mennybe fölvett Istenszülőnek ünnepére (október 8.)

Szent István király halála előtt, 1038. Nagyboldogasszony napjának előestéjén Szűz Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. Ezt Hartvik püspök legendája így beszéli el: "...midőn már nem volt kétséges előtte, hogy elmúlás fenyegeti, hívatta a püspököket és a palota Krisztus nevét dicsérő nagyjait. Először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; szeressék az igazságot, kedveljék az égi szeretet láncait, gyakorolják a szeretet erényét, szorgalmazzák az alázatosságra törekvést. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: 'Ég királynője, e világ dicséretes újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel és a papsággal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet a te kezedbe ajánlom!' Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte." (Árpád-kori legendák és intelmek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983; 48-49. old.)

Első apostoli uralkodónk e fölajánló gesztusát eleink nemzedékről nemzedékre szent örökségként adták tovább. 1896-ban, a magyar millennium alkalmával az akkori esztergomi prímásérsek, Vaszary Kolos bíbornok kérésére azután XIII. Leó pápa engedélyezte Magyarország részére egy külön ünnep megtartását Magna Domina Hungariæ titulussal. Eleinte október 2. vasárnapján ünnepelték, majd Szent X. Piusz pápa - fölszabadítván a vasárnapi liturgiát - áttette október 8-ra. A II. Vatikáni zsinat után a Magyar Püspöki Kar - számomra érthetetlen okokból - áthelyezte szeptember 12-re, de 1984-től ismét visszakerült október 8-ára. Radó Polikárp Az egyházi év című könyvében (SZIT, Budapest, 1957) azt írta, hogy "A millenniumig nem volt a magyar nemzetnek külön ünnepe, melyen a Magyarok Nagyasszonyát tisztelte volna." (207. old.) Ez csak részben igaz (ami a mise és zsolozsma propriumokat illeti), hiszen a Hartvik-legendából kiderül, hogy Szent István koronáját és országát az Assumptio vigíliáján ajánlotta föl, vagyis a gesztus címzettje a mennybe fölvett és megdicsőült Isten-anya. Ezt figyelembe véve talán nem túl szerencsés (bár a dogma definiálásának időbeli közelsége okán érthető), hogy a hagyományos ("tridenti") misszáléhoz rendelt Magyarország külön miséi függelékben helyet kapott miseszöveg a Graduálét, Alleluiát, Evangéliumot és Offertóriumot a Szeplőtelen Fogantatás ünnepéről veszi, sőt az orációk is erre utalnak. A jövőben, egy átfogó és körültekintő liturgikus rendezés keretében remélhetőleg lehetőség nyílik majd egy alkalmasabb, a történelmi tényeket jobban szem előtt tartó mise-proprium összeállítására. Ami az ünnep zsolozsma szövegeit illeti, például, ott nagyrészt a középkori magyar Nagyboldogasszony-offíciumot használták föl. Nagy kár, hogy a mise-propriumok tekintetében a választás már nem alakult ilyen szerencsésen.

Külön érdekesség a mise fölajánló könyörgése, melyet nyilvánvalóan nem a modern-kori elvtelen ökumenizmus ihletett: "kérünk, hogy a szeplőtelen, kegyes Szűz közbenjárása által híveid atyáik ősi hitében megerősödjenek, az elveszett juhok pedig, visszatérve az igazság egységéhez, ezzel az üdvös eledellel táplálkozzanak." Gyönyörűséges!!! Mielőtt közreadom a mise szövegeit, adok egy linket Eszterházy Pál nádor szép imájához, melyet a Magyarok Nagyasszonyához címzett. Manapság is elkelne errefelé néhány hasonló lelkületű államférfiú (kattints).

Magna Domina Hungariæ (die 8 octobris)

Introitus

Gaudeámus omnes in Dómino, diem festum celebrántes sub honóre beátæ Maríæ Vírginis magnæ nostræ Dóminæ ac Patrónæ: de cuius solemnitáte gáudent ángeli, et colláudant Fílium Dei. Ps. Confitémini Dómino et invocáte nomen eius; annuntiáte inter gentes ópera eius. Glória Pátri. Euouæ.

Collecta

Deus, qui intercessióne Immaculátæ Vírginis Maríæ, gentem nostram innúmeris cumulásti benefíciis: concéde propítius; ut, quam protorége beáto Stéphano auctóre, Magnam Dóminam celebrámus, et Patrónam venerámur in terris, perénni eius consórtio lætémur in cælis. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapientiæ (Ecclesiasticus 24,23-31)

Ego quasi vitis fructificávi suavitátem odóris: et flores mei fructus honóris et honestátis. Ego mater pulchræ dilectiónis, et timóris, et agnitiónis, et sanctæ spei. In me grátia omnis viæ et veritátis: in me omnis spes vitæ et virtútis. Transíte ad me, omnes qui concupíscitis me, et a generatiónibus meis implémini: spíritus enim meus super mel dulcis, et hæréditas mea super mel et favum. Memória mea in generatióne sæculórum.Qui edunt me, adhuc esúrient, et qui bibunt me, adhuc sítient. Qui audit me non confundétur,et qui operántur in me non peccábunt: qui elúcidant me, vitam ætérnam habébunt.

Graduale

Benedícta es tu, Virgo María, a Dómino Deo excélso, præ ómnibus muliéribus super terram. V. Tu glória Ierúsalem, tu lætítia Isráel, tu honorificéntia pópuli nostri.

Alleluia

Allelúia. Tota pulchra es, María: et mácula originális non est in te. Allelúia.

Sequentia Sancti Evangelii secundum Lucam (1,26-28)

In illo témpore: Missus est ángelus Gábriel a Deo in civitátem Galilǽæ, cui nomen Názareth, ad vírginem desponsátam viro, cui nomen erat Ioseph, de domo David: et nomen vírginis María. Et ingréssus ángelus ad eam dixit: Ave grátia plena: Dóminus tecum: benedícta tu in muliéribus.

Offertorium

Ave, María, grátia plena: Dóminus tecum: benedícta tu in muliéribus, allelúia.

Secreta

Maiestáti tuæ, Dómine, Agnum immaculátum offeréntes, quǽsumus; ut intercedénte alma Vírgine immaculáta et fidéles tui in avíta patrum fide firméntur et oves quæ periérunt ad veritátis unitátem redeúntes, hoc salutári pábulo nutriántur. Per Dóminum nostrum...

Communio

Ínnova signa et immúta mirabília. Glorífica manum tuam et bráchium déxterum. Festína tempus et meménto finis ut enárrent mirabília tua.

Postcommunio

Ádiuvet pópulum tuum, quǽsumus, Dómine, beátæ Maríæ Vírginis immaculátæ, Magnæ nostræ Dóminæ ac Patrónæ intercéssio veneránda: ut, quos perpétuis cumulávit benefíciis, cunctis perículis expedítos, sua fáciat pietáte concórdes. Per Dóminum nostrum...

Szent Vencel ünnepére (szeptember 28.)

A mártírként tisztelt Szent Vencel (I.) cseh király (903/905-929), aki alattvalói között megszilárdította a nyugati (latin) kereszténységet, öccse féltékenységének és a kereszténységgel valamint a németbarát politikával szembenálló főuraknak esett áldozatul. A csehek nemzeti szentként ünneplik, de liturgikus tisztelete igen elterjedt volt az egész közép-európai régióban. Magyarországon szinte helyi szentnek számít, pozsonyi misekódexeink ereklyéi átvitelének (translatio S. Venceslai) ünnepéről (március 4.) is megemlékeznek.

Az alábbiakban a középkori esztergomi könyvek szerint közlöm a mise szövegeit, de összehasonlításképpen a Római Misekönyv saját kollektáját is belevettem. Az Esztergomi Ordináriuskönyv itt is kijelöli az egy mártírról szóló szekvenciát (Spe mercedis…). Ezt olvashatni Szent Gellért főünnepénél, az előbbi blog bejegyzésben. Az MNStr és a Nyomtatott 1484-es Misekönyv között vannak eltérések az ószövetségi olvasmányban, valamint a Graduale, Offertorium és Communio hármasában. Úgy látszik, a Graduale, Offertorium és Communio tekintetében még az Esztergomi Ordináriuskönyv megjelenése idejében is volt némi bizonytalanság, hiszen ott „vel” elválasztással mindkét változat szerepel.

Sancti Venceslai martyris (die 28 Septembris)

Officium (Introitus)

In virtúte tua, Dómine, lætábitur iustus, et super salutáre tuum exsultábit veheménter: desidérium ánimæ eius tribuísti ei. Ps. Magna est glória eius in salutári tuo; glóriam et magnum decórem impónes super eum. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

(MS 1484:) Deus, qui hodiérna die beátum Vencesláum, mártyrem tuum glória et honóre coronásti: concéde nobis, fámulis tuis, eius précibus et méritis véniam conséqui delictórum, et pérfrui gáudiis beatórum. Per Dóminum nostrum…

(Tridenti Missale:) Deus, qui beátum Vencesláum per martýrii palmam a terréno principátu ad cæléstem glóriam transtulísti: eius précibus nos ab omni adversitáte custódi; et eiúsdem tríbue gaudére consórtio. Per Dóminum nostrum…

Lectio Libri Sapientiæ (Sapientia 4,7-11.13-14.15)
(MNStr: Beatus vir, qui inventus est... Ecclesiasticus 31,8-11)

Iustus si morte præoccupátus fúerit, in refrigério erit. Senéctus enim venerábilis est non diutúrna, neque annórum número computáta: cani autem sunt sensus hóminis, et ætas senectútis vita immaculáta. Placens Deo factus est diléctus, et vivens inter peccatóres translátus est. Raptus est, ne malítia mutáret intelléctum eius, aut ne fíctio decíperet ánimam illíus. Consummátus in brevi, explévit témpora multa. Plácita enim erat Deo ánima illíus: propter hoc properávit edúcere illum de médio iniquitátum, quóniam grátia Dei et misericórdia est in sanctos eius, et respéctus in eléctos illíus.

Graduale

(MNStr:) Iustus non conturbábitur, quia Dóminus firmat manum eius. V. Tota die miserétur et cómmodat, et semen eius in benedictióne erit.

(MS 1484:) Posuísti, Dómine, super caput eius corónam de lápide pretióso. V. Desidérium ánimæ eius tribuísti ei, et voluntáte labiórum eius non fraudásti eum.

Alleluia

Alleluia. Iustus germinábit, sicut lílium: et florébit in ætérnum ante Dóminum. Alleluia.

Sequentia Sancti Evangelii secundum Matthǽum (16,24-27)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Si quis vult post me veníre, ábneget semetípsum, et tollat crucem suam, et sequátur me. Qui enim volúerit ánimam suam salvam fácere, perdet eam: qui autem perdíderit ánimam suam propter me, invéniet eam. Quid enim prodest hómini, si mundum univérsum lucrétur, ánimæ vero suæ detriméntum patiátur? Aut quam dabit homo commutatiónem pro ánima sua? Fílius enim hóminis ventúrus est in glória Patris sui cum ángelis suis: et tunc reddet unicuíque secúndum ópera eius. Amen dico vobis, sunt quidam de hic stántibus, qui non gustábunt mortem, donec vídeant Fílium hóminis veniéntem in regno suo.

Offertorium

(MNStr:) In virtúte tua, Dómine, lætábitur iustus, et super salutáre tuum exsultábit veheménter, desidérium ánimæ eius tribuísti ei.

(MS 1484:) Glória et honóre coronásti eum: et constituísti eum super ópera mánuum tuárum, Dómine.

Secreta

Gratánter, Dómine Deus, súscipe hoc sacraméntum: quod in honóre sancti Venceslái, mártyris tui immolámus: et ipsíus précibus dona nobis indulgéntiam et réquiem sempitérnam. Per Dóminum nostrum...

Communio

(MNStr:) Posuísti Dómine in cápite eius corónam de lápide pretióso.

(MS 1484:) Magna est glória eius in salutári tuo: glóriam et magnum decórem impónes super eum, Dómine, alleluia.

Complenda (Postcommunio)

Sumpta, Dómine, sacraménta, intercedénte beáto Vencesláo, mártyre tuo, profíciant nobis ad salútem: et ad ætérna gáudia perdúcant. Per Dóminum nostrum...

Szent Gellért ünnepére (szeptember 24.)

Szent Gellért csanádi püspök és vértanúnak a középkori magyar liturgikus könyvekben két ünnepe is volt. Főünnepét szeptember 24-én, mártíromságának napján ülték, míg február 24-én (szökőévben 25-én) tartották másodünnepét, amely egybeesett Szent Mátyás apostol ünnepnapjával (ezért minden bizonnyal csak kommemorálták).

A Szent Gellért vértanúhalálának ünnepére vonatkozó bejegyzésben az Esztergomi Ordináriuskönyv megjegyzi: „Egyetlen, saját könyörgés; ha akarod, hozzáveheted Keresztelő Szent János fogantatásának könyörgését.” (164. old) Mind a Missale Notatum Strigoniense ante 1341 (512. old; f 279 v), mind az 1484-es Missale Strigoniense (480-481. old; f. 155r) tartalmazza a Keresztelő ünnepének könyörgéseit. Ezeket valószínűleg magán- és kevésbé ünnepélyes misékben alkalmazták. Az mindenesetre furcsa, hogy az esztergomi egyház a jellegzetesen keleti ünnepet nem a szokásos 23-i dátumon, hanem egy nappal később kommemorálta.

Említésre érdemes szövegszerű eltérés az MNStr és az MS 1484 között csak az Alleluia versben van. Az Esztergomi Ordináriuskönyv az egy mártírról szóló szekvenciát (Spe mercedis…) jelöli ki a miséhez, de erről az ünnep saját helyén egyik misszálé sem tesz említést. Tájékoztató jelleggel azért közlöm a próza szövegét.

Előttem nem világos a dolog miértje, de van némi kavarodás az ünnep dátuma körül. Szent Gellért szeptember 24-én szenvedett vértanúhalált, ünnepét az esztergomi források 24-ére teszik, a Martyrologium Romanum is 24-én emlékezik meg róla. A Breviarium Romanum kiegészítéseként megjelent "Officia propria dioecesium Hungariae – Tomus alter" (SzIT, 1964) ugyancsak 24-re teszi, mint ahogy a VI. Pál-féle reformált könyvek is 24-ére írják az ünnepet. Ennek ellenére a régi Missale Romanum magyar propriuma szerint 25-én kell ünnepelni. Lehetséges, hogy egy közönséges rendi Mária-ünnep, a Fogolykiváltó B. M. V. miatt helyezték át a „tridenti” misszáléban? Nem tudom a választ, szívesen venném, ha valaki megnyugtatóan tisztázni tudná a kérdést. Itt most mindenesetre a források túlnyomó többségének tanúságát vesszük alapul, és 24-re rendeljük az ünnepet.

Sancti Gerardi Csanadiensis, Episcopi et Martyris (die 24 Septembris),
eodem die: Conceptio Sancti Ioannis Baptistæ

Officium (Introitus)

Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur omnes recti corde. Ps. Exáudi, Deus, oratiónem meam cum déprecor: a timóre inimíci éripe ánimam meam. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Deus, qui Beátum Gerárdum pontíficem agóne martýrii et stola immortalitátis coronásti, concéde propítius: ut cuius sollemnitátem devótis méntibus celebrámus in terris, eius perpétua defensióne muniámur in cælis. Per Dóminum nostrum...

commemoratio

Omnípotens, sempitérne Deus, qui institúta legália et sanctórum præcónia prophetárum in diébus conceptiónis beáti Ioánnis Baptístae implésti: præsta, quǽsumus, ut, cessántibus significatiónum figúris, sui magnificatióne eloquátur. Per Dóminum nostrum…

Lectio Libri Sapientiæ (Ecclesiasticus 14,22-27)

Beátus vir, qui in sapiéntia morábitur, et qui in iustítia sua meditábitur, et in sensu cogitábit circumspectiónem Dei. Qui excógitat vias illíus in corde suo, et in abscónditis suis intéllegens, vadens post illam quasi investigátor, et in viis illíus consístens. Qui réspicit per fenéstras illíus, et in iánuas illíus áudiens. Qui requiéscit iuxta domum illíus, et in pariétibus illíus figens palum státuet cásulam suam ad manus illíus, et requiéscent in cásula eius bona per ævum. Státuet fílios suos sub tégmine illíus, et sub ramis eius morábitur. Protegétur sub tégmine illíus a férvore, et in glória eius requiéscet.

Graduale

Beátus vir, qui timet Dóminum: in mandátis eius cupit nimis. V. Potens in terra erit semen eius: generátio rectórum benedicétur.

Alleluia

(MNStr:) Alleluia. Iurávit Dóminus et non pænitébit eum: Tu es sacérdos in ætérnum, secúndum órdinem Melchísedech. Alleluia.

(MS 1484:) Alleluia. Iustus germinábit, sicut lílium: et florébit in ætérnum ante Dóminum. Alleluia.

Sequentia Sancti Evangelii secundum Ioánnem (12,24-26)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Nisi granum fruménti cadens in terram, mórtuum fúerit; ipsum solum manet; si autem mórtuum fúerit, multum fructum affert. Qui amat ánimam suam, perdet eam: et qui odit ánimam suam in hoc mundo, in vitam ætérnam custódit eam. Si quis mihi minístrat, me sequátur: et ubi sum ego, illic et miníster meus erit. Si quis mihi ministráverit, honorificábit eum Pater meus.

Prosa (Sequentia) de uno martyre

Spe mércedis et corónæ
Stetit martyr in agóne
Ad mortem obœdiens.

Morte Christum imitátus,
Fide firmus et firmátus:
Firmo gressu grádiens.

Furit furor militáris,
Ut vir sanctus sacris aris
Immolétur hóstia.

Quem occídunt insciéntes,
Introdúcunt nesciéntes
Ad ætérna gáudia.

Christi fortis hic athléta:
Qui subíre mente læta
Mortem non abhórruit.

Ut sit salus informórum:
Et medéla peccatórum
Grátiam proméruit.

Non est morbus, quem non curet:
Dum morbórum non obdúret
Tarda diffidéntia.

Cæci, cláudi, surdi, muti
Sunt ad usum restitúti
Divína cleméntia.

Hostes Christi Christo cédunt,
Signa signis dum succédunt
Arguménta fídei.

Ergo martyr invocétur,
Ut per eum nobus detur:
Ad supérna próvehi. Amen.

Offertorium

Posuísti Dómine in cápite eius corónam de lápide pretióso: vitam pétiit a te, tribuísti ei, alleluia.

Secreta

Obláta, Dómine, múnera tua virtúte sanctífica, et intercessióne Beáti Gerárdi, pontíficis et Mártyris: ab ómnibus nos defénde perículis. Per Dóminum nostrum...

commemoratio

Tua nos, Dómine, munérimus altária cumulámus: illíus conceptiónem honóre débito celebrántes, qui Salvatórem mundi et cécinit affutúrum, et adésse monstrávit. Per Dóminum nostrum…

Communio

Magna est glória eius in salutári tuo: glóriam et magnum decórem impónes super eum, Dómine, alleluia.

Complenda (Postcommunio)

Satiásti, Dómine, famíliam tuam pretiosíssimi córporis et sánginis tui libámine, præsta, quǽsumus: ut intercessióne beáti Gerárdi, mártyris tui atque pontíficis: nobis profíciat ad salútem mentis et córporis. Per Dóminum nostrum...

commemoratio

Da, quǽsumus, omnípotens Deus, intra sanctæ Ecclésiæ tuæ úterum constitútos: eo nos spíritu ab iniquitáte nostra iustificári, quo beátum Ioánnem intra víscera matérna docuísti. Per Dóminum nostrum…

A Kassai Vértanúk ünnepére (szeptember 7.)

A kassai vértanúk név szerint: Pongrácz István magyar származású esztergomi kanonok, Grodecz (Grodziecki) Menyhért lengyel származású és Kőrösi (Krizevcanin) Márk horvát származású jezsuita áldozópapok.

Midőn Rákóczi György, Bethlen István erdélyi fejedelem hadvezérének hajdúi 1619. szeptember 3-án Kassa falai alá érkeztek, Dóczi András császári főkapitány kevés katonájával kilátástalannak látta a harcot, tekintettel a város protestáns vezetőségére. Másnap létrejött a város átadásáról szóló szerződés, melynek az volt a kikötése, hogy senkinek, se a katolikus híveknek, se a papoknak nem esik bántódása. Szeptember 5-én bevonultak a hajdúk a városba, és tüstént fölrúgták a megállapodást: Dóczit bilincsbe verték, s elhurcolták Erdélybe. Rákóczi meghagyta, hogy a három papot tartsák szigorú házi őrizetben. Kétnapi éheztetés után megpróbálták hittagadásra bírni őket. Az első sikertelen kísérlet után 7-én, éjféltájban ismét rájuk törtek, és válogatott kínzások után Márkot és Menyhértet lefejezték, Istvánt pedig halottnak vélve egy közeli szennygödörbe vetették, s mellédobták a másik két vértanú testét is.

Elvonulásuk után Eperjessy István, a három pap házikápolnájának sekrestyése, Pongrácz István nyöszörgésére lett figyelmes. De nem tudott rajta segíteni, mert maga sem merte elhagyni a házat, és Hoffmann tanácsos, akihez a kanonok úr tanácsára fordulnia kellett volna, szintén áldozatul esett a martalócok kegyetlenségének. Így húszórás kínlódás után István is meghalt.

Boldoggá avatásuk eljárását még 1628-ban indította el Pázmány Péter bíboros, de az csak 1905-ben vezetett sikerre, amikor Szent X. Pius pápa január 15-én népes magyar küldöttség jelenlétében engedélyezte nyilvános tiszteletüket. II. János Pál pápa kassai látogatása alkalmával 1995. júliusban szentté avatta őket. A tridenti misszálé az "Intret in conspectu" misét rendeli ünnepükre három saját könyörgéssel a "magyarország saját miséi" mellékletben. Az alábbiakban ez olvasható:

Introitus

Intret in conspéctu tuo, Dómine, gémitus compeditórum: redde vicínis nostris séptuplum in sinu eórum: víndica sánguinem Sanctórum tuórum, qui effúsus est. Ps. Deus, venérunt gentes in hæreditátem tuam: polluérunt templum sanctum tuum: posuérunt Ierúsalem in pomórum custódiam. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Beatórum Mártyrum Marci, Stéphani et Melchióris, quǽsumus Dómine précibus adiuvémur: ut quórum gloriámur triúmpho, fídei constántiam imitémur. Per Dóminuzm nostrum...

Lectio Libri Sapientiæ (3,1-8)

Iustórum autem ánimæ in manu Dei sunt, et non tangent illos torméntum mortis. Visi sunt óculis insipiéntium mori, et æstimáta est afflíctio éxitus illórum, et quod a nobis est iter extermínium; illi autem sunt in pace: etsi coram homínibus torménta passi sunt, spes illórum immortalitáte plena est. In paucis vexáti sunt, in multis bene disponéntur, quóniam Deus tentávit eos, et invénit illos dignos se. Tamquam aurum in fornáce probávit illos, et quasi holocáusti hóstiam accépit illos, et in témpore erit respéctus illórum Fulgébunt iusti et tamquam scintíllæ in arundinéto discúrrent. Iudicábunt natiónes, et dominabúntur pópulis, et regnábit Dóminus illórum in perpétuum.

Graduale

Gloriósus Deus in sanctis suis: mirábilis in maiestáte, fáciens prodígia. V. Déxtera tua, Dómine, glorificáta est in virtúte: déxtera manus tua confrégit inimícos.

Alleluia

Alleluia. V. Córpora sanctórum in pace sepúlta sunt, et nómina eórum vivent in generatiónem et generatiónem. Alleluia.

Sequentia sancti Evangélii secundum Lucam (21,9-19)

Cum autem audiéritis prǽlia et seditiónes, nolíte terréri: opórtet primum hæc fíeri, sed nondum statim finis. Tunc dicébat illis: Surget gens contra gentem, et regnum advérsus regnum. Et terræmótus magni erunt per loca, et pestiléntiæ, et fames, terrorésque de cælo, et signa magna erunt. Sed ante hæc ómnia iniícient vobis manus suas, et persequéntur tradéntes in synagógas et custódias, trahéntes ad reges et prǽsides propter nomen meum: contínget autem vobis in testimónium. Pónite ergo in córdibus vestris non præmeditári quemádmodum respondeátis: ego enim dabo vobis os et sapiéntiam, cui non póterunt resístere et contradícere omnes adversárii vestri. Tradémini autem a paréntibus, et frátribus, et cognátis, et amícis, et morte affícient ex vobis: et éritis ódio ómnibus propter nomen meum: et capíllus de cápite vestro non períbit. In patiéntia vestra possidébitis ánimas vestras.

Offertorium

Mirábilis Deus in sanctis suis: Deus Israel, ipse dabit virtútem, et fortitúdinem plebi suæ: benedíctus Deus, alleluia.

Secreta

Super has hóstias, Dómine benedíctio larga descéndat; quæ nos ad amórem tuum beatórum Mártyrum exémplo restáuret. Per Dóminum nostrum...

Communio

Et si coram homínibus torménta passi sunt, Deus tentávit eos: tamquam aurum in fornáce probávit eos, et quasi holocáusta accépit eos.

Postcommunio

Cæléstibus reféctos sacraméntis, et gáudiis, fac nos, Dómine beatórum Mártyrum glóriæ consórtes; cuius per hæc mystéria pignus accépimus. Per Dóminum nostrum...

Szent Imre herceg depozíciós ünnepére (szeptember 2.)

Szent Imre herceg, a magyar ifjúság védőszentje 1031. szeptember 2-án szenvedett halálos kimenetelű vadászbalesetet. Halálának pontos körülményei és helye sem ismert, valószínűleg egy vadkan öklelte fel a bihari Igfon-erdőben (az országnagyok kedvelt vadászterületén). Erre utal, hogy a XI-XII. század fordulóján itt épült föl a Szent Imre apátság épülete. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el.

VII. Gergely pápa 1083. november 4-én szentéletű apjával, István királlyal és nevelőjével, Gellért püspökkel együtt avatta szentté. Főünnepe a tridenti misszálé magyar propriumában és a VI. Pál-féle modern rítusban is november 5. Az esztergomi úzusban azonban volt külön, depozíciós ünnepként nyilvántartott liturgikus megemlékezés is szeptember 2-i haláláról. Az 1341 előttről származó notált misszáléban még saját könyörgései voltak, az 1484 nyomtatott misekönyvben a miseproprium mindenben azonos a november 5-i ünneppel.

A tridenti misszálé (más nemzetek számára és IX. Ince pápa rendelete alapján) erre a napra teszi Szent István király ünnepét, annak emlékéül, hogy a szövetséges keresztény erők 1686-ban visszafoglalták Buda várát a törököktől.


In depositione Sancti Emerici Ducis et Confessoris I (die 2 septembris)

Officium (Introitus)

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium: lex Dei eius in corde ipsíus. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

(MNStr:) Fac nos, Dómine, Deus noster, beáti confessóris tui Emeríci fovéri suffrágiis, et quem divérsis miráculis fecísti claréscere, eius nos précibus a peccátis absolútos in tua miseratióne semper custódi. Per Dóminum nostrum...

(Nyomtatott Missale, ugyanaz, mint a nov. 5-i főünnepen:) Deus, qui beátum Emerícum iuveníli flore niténtem in sanctórum et confessórum tuórum consórtio sublimásti, prǽsta, quǽsumus, ut, quem tibi facis esse devótum, eius apud te perpétuum sentiámus auxílium. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapiéntiæ (Ecclesiasticus 47,9-13. 24,1-4)

Dedit Dóminus confessiónem Sancto suo et Excélso in verbo glóriæ de omni corde suo laudávit Dóminum, et diléxit Deum qui fecit illum. Et dedit illi contra inimícos poténtiam, et stare fecit cantóres contra altárium, et in sono eórum dulces fecit modos. Et dedit in celebratiónibus decus, et ornávit témpora usque ad consummatiónem vitæ. Christus purgávit peccáta ipsíus et exaltávit in ætérnum cornu ipsíus. Sapiéntia laudávit ánimam suam, et in Deo honorificábitur, et in médio pópuli sui gloriábitur. Et in ecclésiis Altíssimi apériet os suum, et in conspéctu virtútis illíus gloriábitur. In médio pópuli laudábitur et in plenitúdine sancta admirábitur. Et in multitúdine electórum habébit laudem, et inter benedíctos benedicétur.

Graduale

Dómine, prævenísti eum in benedictiónibus dulcédinis: posuísti in cápite eius corónam de lápide pretióso. V. Vitam pétiit, et tribuísti ei longitúdinem diérum in sǽculum sǽculi.

Alleluia

(MNStr:) Allelúia. V. Serve bone et fidélis, quia in pauca fuísti fidélis, supra multa te constítuam. Allelúia.

(Nyomtatott Missale:) Allelúia. V. Sprevit totum coniugálem, intret chorum virginálem confessor Christi, Emerícus, Stéphani regis únicus, inter choros angelórum fert corónam confessórum, oret pro nobis, cuius nos festa venerámur in terris.

Prosa (Sequentia)

Stirps regális, proles regis,
imitátor vere legis
vera dedit gáudia.

Hic diléctus par est malis,
in silvárum lignis qualis
arbor non est ália.

Crevit puer Emerícus,
summi Regis fit amícus
a primis cunábulis.

Cedit Hostis huic antíquus,
caro, mundus inimícus
in crucis signáculis.

Clangit tuba Gedeónis,
silent magi Pharaónis,
nec dat signum tértium.

Dum in psalmis decantándis
vigil præstat et sanándis
Christi dat commércium,

Salutántur sancti fratres,
puer hic honórat patres
pia per orácula.

Uni unum, álii duo,
trina terno, hepta quarto
divísa dans óscula.

Stupet pater, hæc dum videt
mæstus vultu corde ridet
pium placans fílium.

Pandit puer veritátem,
fratris monstrat sanctitátem
virginále lílium.

Hic Conrádo anxiáto
ferris quinis colligáto
rupit feni víncula.

Illustráta Pannónia
signis multis cum grátia
det laudes per sǽcula.

Sequentia sancti Evangelii secundum Matthæum (25,14-23) (Nyomtatott Missale: Sint lumbi vestri præcíncti... Lk 12,35-44)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis parábolam hanc: Homo quidam péregre proficíscens, vocávit servos suos, et trádidit illis bona sua. Et uni dedit quinque talénta, álii autem duo, álii vero unum, unicuíque secúndum própriam virtútem, et proféctus est statim. Ábiit autem qui quinque talénta accéperat, et operátus est in eis, et lucrátus est ália quinque. Simíliter qui duo accéperat, lucrátus est ália duo. Qui autem unum accéperat, ábiens fodit in terram, et abscóndit pecúniam dómini sui. Post multum vero témporis venit dóminus servórum illórum, et pósuit ratiónem cum eis. Et accédens qui quinque talénta accéperat, óbtulit ália quinque talénta, dicens: “Dómine, quinque talénta tradidísti mihi, ecce ália quinque superlucrátus sum.” Ait illi dóminus eius: “Euge, bone serve et fidélis, quia super pauca fuísti fidélis, super multa te constítuam: intra in gáudium dómini tui.” Accéssit autem et qui duo talénta accéperat, et ait: “Dómine, duo talénta tradidísti mihi, ecce ália duo lucrátus sum.” Ait illi dóminus eius: “Euge, serve bone et fidélis, quia super pauca fuísti fidélis, super multa te constítuam: intra in gáudium dómini tui.”

Offertorium

Véritas mea et misericórdia mea cum ipso: et in nómine meo exaltábitur cornu eius.

Secreta

(MNStr:) Beáti Emeríci confessóris tui orátio tibi, Dómine, múnera nostra comméndet, ut ipso interveniénte hæc sacraménta, nobis salútem cónferant et munímen. Per Dóminum nostrum...

(Nyomtatott Missale, ugyanaz, mint a nov. 5-i főünnepen:) Oblátio, quam tibi offérimus, Dómine, nos purget ab omni crímine, quátenus et per eius intercessiónem sancti Emeríci, confessóris tui, cuius sacram recólimus festivitátem, sumámus pátriæ cæléstis hereditátem. Per Dóminum nostrum...

Communio

Beátus servus, quem, cum vénerit Dóminus, invénerit vigilántem: amen dico vobis, super ómnia bona sua constítuet eum.

Complenda (Postcommunio)

(MNStr:) Satiáti, Dómine, grátiæ tuæ munéribus, quǽsumus, ut Beátus Emerícus conféssor tuus sua nos semper intercessióne múniat, in cuius commemoratiónem hæc sancta tibi libávimus sacraménta. Per Dóminum nostrum...

(Nyomtatott Missale, ugyanaz, mint a nov. 5-i főünnepen:) Plebem tuam, Dómine, a cunctis adversitátibus prótege, et beáto Emeríco, confessóre tuo intercedénte, et præséntis vitæ opportunitátem, et futúræ sentiámus sempiternitátem. Per Dóminum nostrum...

Szent István Király főünnepére (augusztus 20.)

Szent István királyunk főünnepét (augusztus 20.) valaha vigíliával és nyolcaddal ünnepelte a középkori esztergomi egyház. Ennek nem egyszerűen csak a nemzeti büszkeség volt az oka, hanem az is, hogy a latin liturgia hagyományos, történelmi változatában szokás és kiváltság volt az adott nemzet, egyházmegye, keresztelő egyház fő patrónusait kiemelt liturgikus hangsúllyal, pompával ünnepelni (melynek keretében a szent miséje és offíciuma nyolc napon át ismétlődött, hacsak nem ütközött valami nagyobb rangú ünneppel).

Ez Magyarország fő apostolának, Szent István királynak esetében Magyarországon sajnos csak addig volt szokásban, amíg 1630-ban (főleg praktikus és nem valódi elvi okok miatt) Pázmány Péter nyomására a nemzeti szinódus el nem határozta a tridenti könyvek bevezetését. Csak remélni tudjuk, hogy a MKPK - legalább első apostoli uralkodónk ünnepével kapcsolatosan - ezt a tiszteletreméltó szokást újra életbe lépteti, illetve legalább a római rítus különleges formája számára kieszközli az Apostoli Szentszéktől (a jelenlegi helyzetben ehhez minden bizonnyal elegendő lenne egy püspökök által aláírt kérelem az illetékes hivatalhoz).

A fönt már említett poszt-tridentinumi folyamatnak "estek áldozatul" a nagy magyar szentek másodlagos (főleg translátiós) ünnepei is. Történetesen Szent István király második ünnepe, a szent jobb ereklye megtalálása (május 30.) megtalálható az ún. tridenti misszálé magyar propriumában a "Magyarország külön miséi" címszó alatt. Ezt majd később posztolom, mikor aktuálissá válik (tervbe van véve, hogy lassacskán egy megközelítőleg teljes magyar mise-propriumot közlök itt, ezeken az oldalakon). Ezt elsősorban a Missale Notatum Strigoniense (ante 1341) kéziratos forrás facsimile kiadása (kiad. Szendrei Janka, MTA Zenetudományi Intézet, Budapest 1982; Musicalia Danubiana I) és a nyomtatott Missale Strigoniense 1484 kritikai kiadása teszik lehetővé (kiad. Déri Balázs, Argumentum Kiadó, Budapest 2009; Monumenta Ritualia Hungarica I = Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum XVI).

Megjegyzés: a vigílián megemlékezés vehető Eudes Szt. Jánosról (mint a tridenti misszáléban), in die (augusztus 20-án) a MNStr megemlékezést közöl Szent Germánusz püspökről (bár az ordinárius könyv megjegyzi: "non plures orationes"), majd a nyolcadnapon (augusztus 27-én), mikor az ünnepnapi liturgia egy az egyben ismétlődött, a nyomtatott 1484-es misszálé megemlékezik Szt. Rúfuszról, míg a tridenti misszálé Kalazanci Szt. Józsefről.


Vigilia Sancti Stephani Regis et Confessoris (die 19 augusti)

Officium (Introitus)

Iustus non conturbábitur, quia Dóminus firmat manum eius tota die: miserétur et cómmodat, et semen eius in benedictióne erit, in ætérnum conservábitur. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Da, quǽsumus, omnípotens Deus, ut Beáti Stéphani regis et confessóris tui, quam prævénimus veneránda sollémnitas, et devotiónem nobis augeat et salútem. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapientiæ (Ecclesiasticus 39,6-14)

Iustus cor suum tradet ad vigilándum dilúculo ad Dóminum, qui fecit illum, et in conspéctu Altíssimi deprecábitur. Apériet os suum in oratióne, et pro delíctis suis deprecábitur. Si enim Dóminus magnus volúerit, spiritu intelligéntiæ replébit illum: et ipse tamquam imbres mittet elóquia sapiéntiæ suæ, et in oratióne confitébitur Dómino: ipse díriget consílium eius et disciplínam, et in abscónditis suis consiliábitur. Ipse palam fáciet disciplínam doctrínæ suæ, et in lege testaménti Dómini gloriábitur. Conlaudábunt multi sapiéntiam eius, et usque in sǽculum non delébitur. Non recédet memória eius, et nomen eius requirétur a generatióne in generatiónem. Sapiéntiam eius enarrábunt gentes, et laudem eius enuntiábit ecclésia.

Graduale

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium. V. Lex Dei eius in corde ipsíus, et non supplantabúntur gressus eius.

Sequentia sancti Evangelii secundum Lucam (11,33-36)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Nemo accéndit lucérnam et in abscóndito ponit neque sub módio, sed supra candelábrum, ut qui ingrediúntur lumen vídeant. Lucérna córporis tui est óculus tuus. Si óculus tuus fúerit simplex, totum corpus tuum lúcidum erit. Si autem nequam fúerit, étiam corpus tuum tenebrósum erit. Vide ergo, ne lumen quod in te est ténebræ sint. Si ergo corpus tuum totum lúcidum fúerit, non habens alíquam partem tenebrárum, erit lúcidum totum, et sicut lucérna fúlgoris illuminábit te.

Offertorium

In virtúte tua, Dómine, lætábitur iustus, et super salutáre tuum exultábit veheménter desidérium ánimæ eius tribuísti ei.

Secreta

Grata tibi sint, Dómine, múnera, quibus Beáti Stéphani, regis et confessóris semper veniéntem prævénimus festivitátem. Per Dóminum nostrum...

Communio

Magna est glória eius in salutári tuo: glóriam et magnum decórem impónes super eum, Dómine.

Complenda (Postcommunio)

Sanctificáti, Dómine, salutári mystério, quǽsumus, ut pro nobis Stéphani, regis et confessóris tui non desit orátio, cuius nos donásti votis præveníre sollémnia. Per Dóminum nostrum...


In die Sancti Stephani Regis et Confessoris (die 20 augusti), cum octava

Oratio ad Processionem

Concéde nobis, omnípotens Deus, per intervéntum Beáti Stéphani gloriosíssimi Pannoniórum regis, pacífice mundi cursus perágere, qui divinítus inspirátus subiéctos sibi pópulos tuæ maiestáti méruit subiícere. Per Christum Dóminum nostrum. Amen.

Officium (Introitus)

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium: lex Dei eius in corde ipsíus. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

(Esztergomi források:) Deus, qui Beátum Stéphanum, regem nostrum et confessórem tuum terréni impérii glória et honóre coronásti, et sanctórum tuórum societáte sublimásti: prǽsta, quǽsumus, ut quem Pannónia hábuit divínæ religiónis doctórem in terris, eum modo Ecclésia tua mereátur habére defensórem in cælis. Per Dóminum nostrum...

(Tridenti Missale:) Concéde, quaesumus, Ecclésiae tuae, omnípotens Deus: ut beátum Stéphanum, Confessórem tuum, quem regnántem in terris propagatórem hábuit, propugnatórem habére mereátur gloriósum in caelis. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapiéntiæ (Ecclesiasticus 47,9-13. 24,1-4)

Dedit Dóminus confessiónem Sancto suo et Excélso in verbo glóriæ de omni corde suo laudávit Dóminum, et diléxit Deum qui fecit illum. Et dedit illi contra inimícos poténtiam, et stare fecit cantóres contra altárium, et in sono eórum dulces fecit modos. Et dedit in celebratiónibus decus, et ornávit témpora usque ad consummatiónem vitæ. Christus purgávit peccáta ipsíus et exaltávit in ætérnum cornu ipsíus. Sapiéntia laudávit ánimam suam, et in Deo honorificábitur, et in médio pópuli sui gloriábitur. Et in ecclésiis Altíssimi apériet os suum, et in conspéctu virtútis illíus gloriábitur. In médio pópuli laudábitur et in plenitúdine sancta admirábitur. Et in multitúdine electórum habébit laudem, et inter benedíctos benedicétur.

Graduale

Dómine, prævenísti eum in benedictiónibus dulcédinis: posuísti in cápite eius corónam de lápide pretióso. V. Vitam pétiit, et tribuísti ei longitúdinem diérum in sǽculum sǽculi.

Alleluia

(MNStr:) Allelúia. V. Sancte rex Stéphane, succúrre nobis tuis devótis fámulis, qui de tua semper sollemnitáte gaudémus. Allelúia.

(Missale 1484:) Allelúia. V. Beátus rex Stéphanus, qui fulgens ut sol in cælo, ampléctens immortaliátem, gaudet in ætérnum in pa­ra­dí­so. Allelúia.

Prosa (Sequentia)

Corde, voce, mente pura
solvens Deo laudis iura
idolórum spreta cura
lætáre, Pannónia.

De supérnis illustráta,
verbo vitæ satiáta
crucis Christi iam fert grata
libens testimónia.

Ergo, per quem tibi datur
salus, cælum reserátur,
via vitæ demonstrátur
et iter iustítiæ.

Hunc extóllas digna laude,
huius festum colens gaude,
et gaudénti iam appláude
cántico lætítiæ.

Hic est Geisæ ducis natus,
visióne præsignátus,
ante ortum est vocátus
Stéphanus a Stéphano.

Credit pater et mirátur,
parit mater et lætátur,
infans crescens exaltátur,
ut cedrus in Líbano.

Nam, ut puer adolévit,
mox virtútum donis crevit,
cælos amans ima sprevit
hærens Dei Fílio.

Huius carnis tecta velo
mens inténta semper cælo
ardet tota Dei zelo,
instat evangélio.

Per hunc Christus prædicátur,
turba credens baptizátur,
fides Christi dilatátur,
in tota Pannónia.

Hic ad instar Salomónis
struit templa, ditat donis,
ornat gemmis et corónis
cruces et altária.

Ad docéndum hic prælátos,
viros ponit litterátos,
iustos, fidos et probátos
ad robur fidélium.

Hic taléntum sibi datum
Deo reddens duplicátum
ab ætérno præparátum
sibi scandit sólium.

Ubi Christo sociátus
et a Christo sublimátus
regnat semper coronátus
in supérna pátria.

Hunc devóte venerémur,
hunc ex corde deprecémur,
ut per ipsum sublevémur
ad cælórum átria. Amen.

Sequentia sancti Evangelii secundum Mattheum (25,14-23)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis parábolam hanc: Homo quidam péregre proficíscens, vocávit servos suos, et trádidit illis bona sua. Et uni dedit quinque talénta, álii autem duo, álii vero unum, unicuíque secúndum própriam virtútem, et proféctus est statim. Ábiit autem qui quinque talénta accéperat, et operátus est in eis, et lucrátus est ália quinque. Simíliter qui duo accéperat, lucrátus est ália duo. Qui autem unum accéperat, ábiens fodit in terram, et abscóndit pecúniam dómini sui. Post multum vero témporis venit dóminus servórum illórum, et pósuit ratiónem cum eis. Et accédens qui quinque talénta accéperat, óbtulit ália quinque talénta, dicens: “Dómine, quinque talénta tradidísti mihi, ecce ália quinque superlucrátus sum.” Ait illi dóminus eius: “Euge, bone serve et fidélis, quia super pauca fuísti fidélis, super multa te constítuam: intra in gáudium dómini tui.” Accéssit autem et qui duo talénta accéperat, et ait: “Dómine, duo talénta tradidísti mihi, ecce ália duo lucrátus sum.” Ait illi dóminus eius: “Euge, serve bone et fidélis, quia super pauca fuísti fidélis, super multa te constítuam: intra in gáudium dómini tui.”

Offertorium

Véritas mea et misericórdia mea cum ipso: et in nómine meo exaltábitur cornu eius.

Secreta

Sacrifícium, quod tuæ, Dómine, maiestáti offérimus, benígno vultu réspice: et intercessióne Beáti Stéphani regis et confessóris tui, nos ab ómnium inimicórum insídiis defénde, et prǽmia vitæ ætérnæ concéde. Per Dóminum nostrum...

Communio

Beátus servus, quem, cum vénerit Dóminus, invénerit vigilántem: amen dico vobis, super ómnia bona sua constítuet eum.

(Complenda) Postcommunio

Tuére, quǽsumus, Dómine, famíliam tuam, et quam per doctrínam Beáti Stéphani regis et confessóris tui de ténebris ad veram lucem convertísti, eam post istíus (Missale 1484: ipsíus; Tridenti Missale: huius) témporis decursum, obláti (Tridenti Missale: percépti) sacrifícii munímine cleménter perdúcas ad regna cælórum. Per Dóminum nostrum...

Szent László király depozíciós ünnepére (július 29.)

Szent László királyunknak a középkori esztergomi liturgiában két ünnepe is volt, a főünnep (június 27.) mellett megemlékeztek még halálának pontos dátumáról is (július 29.). László szentté avatását III. Béla király kezdeményezte 100 évvel a lovagkirály halála után. III. Celesztin pápa az ő kérésére két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat fölülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte a pápai delegátusokat. 1192. június 27-én, déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. László fő ünnepét ezért a szokástól eltérően azóta sem halála, "égi születésnapja" évfordulóján üljük, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján.

Az alábbiakban közlöm az esztergomi rítusban használatos július 29-re rendelt miseszöveget (amely a collectát kivéve ugyanaz, mint a főünnepen) a Missale Strigoniense 1484 alapján (kiad. Déri Balázs, Argumentum Kiadó, Budapest 2009; Monumenta Ritualia Hungarica I = Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum XVI, 433. old.)

In Depositione sancti Ladislai, Regis et Confessoris (die 29 iulii)

Officium

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium: lex Dei eius in corde ipsíus. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Deus, qui Beáto Ladíslao, regi et confessóri tuo post terrénae dignitátis fastígium æternitátis láuream contulísti: concéde propítius, ut, qui eius festivitátem devótis méntibus venerámur in terris, ipsi quoque in glória consociémur in cælis. Per Dóminum nostrum…

Lectio Libri Sapiéntiæ (Ecclesiasticus 47,9-13. 24,1-4)

Dedit Dóminus confessiónem Sancto suo et Excélso in verbo glóriæ de omni corde suo laudávit Dóminum, et diléxit Deum, qui fecit illum. Et dedit illi contra inimícos poténtiam, et stare fecit cantóres contra altárium, et in sono eórum dulces fecit modos. Et dedit in celebratiónibus decus, et ornávit témpora usque ad consummatiónem vitæ. Christus purgávit peccáta ipsíus et exaltávit in ætérnum cornu ipsíus. Sapiéntia laudávit ánimam suam, et in Deo honorificábitur, et in médio pópuli sui gloriábitur. Et in ecclésiis Altíssimi apériet os suum, et in conspéctu virtútis illíus gloriábitur. In médio pópuli laudábitur et in plenitúdine sancta admirábitur. Et in multitúdine electórum habébit laudem, et inter benedíctos benedicétur.

Graduale

Dómine, prævenísti eum in benedictiónibus dulcédinis: posuísti in cápite eius corónam de lápide pretióso. V. Vitam pétiit, et tribuísti ei longitúdinem diérum in sǽculum sǽculi.

Alleluia

Allelúia. V. Beátus vir, sanctus rex Ladíslaus, qui fulget ut sol in cælo, ampléctens immortalitátem, gaudet in ætérnum in pa­ra­dí­so. Allelúia.

Prosa

Novæ laudis attollámus
regem, cuius exsultámus
speciáli glória.

Dulci mellis novi favum
dulci regis Ladíslao
cánimus melódia.

Regis laudi nil discórdet,
cuius laudem non remórdet
cæléstis symphónia.

Confessórum Regem laudant,
per quem reges sibi gaudent
vitæ dari múnera.

O quam felix, quam præclára
Waradíni fulget ara
tuo claro nómine.

Quem precámur laudántes sínguli;
gemma regum totíus sǽculi
et spes salutífera.

Cuius regem sǽcula
manens sine mácula
lavit omni crímine.

Scala gentis Hungarórum,
per quam scandit ad cælórum
cathédram Pannóniae.

Fama cuius cælo tendit
et terrárum comprehéndit
quáttuor confínia.

Per hunc vigent sacraménta
et firmátur iam invénta
fídei relígio.

Ægros, curans, sanos fecit
et salútis opem iecit
virtútis offício.

Exáuditur in hac domo,
quicquid orans petit homo
per regis suffrágia.

Per quem neque gládius,
nec incúrsus hóstium
trépidat Hungária.

Hostis arte plebs arrépta
prece regis est adépta
salútis piácula.

Per quem auctor fídei
cornu stillat ólei
pósteris per sǽcula.

Per hunc gentes univérsas
Hungarórum iam convérsas
nóvimus império.

Procul ense patent per se
ferre gentes et advérsæ
nutu voluntário.

Sub obscúris sui iuris
iubar latens, sed iam patens
réserat prodígia.

Hostes cædunt, victor redit,
barbarórum Hungarórum
unus fugat mília.

Ipse suos laudatóres
pœnæ facit contentóres,
morbos curans et languóres
aufert et dæmónia.

Sed, qui suam sanctitátem
colunt, his fert sanitátem
et ad vitæ sospitátem
rex redúcit ómnia.

Regum genus triumphále,
Hungarórum salus, vale,
nunc refúlsit iubar tale
regum floris gérmine.

Regum radix Christiána,
lauda laudes fide sana,
quas exsúltans vox humána
fert in tuo nómine.

Assisténtes regis laudi,
coronátor regis, audi,
atque servos sancti regis
post hanc vitam tui gregis
transfer ad palátia.

Cuius laudi vis servíre
nos fac lætos conveníre,
fac ad Christum perveníre,
ubi confer et largíre
sempitérna gáudia.
Amen.

Sequéntia Sancti Evangélii secúndum Matthǽum (24,42-47)

Vigiláte ergo, quia nescítis qua hora Dóminus vester ventúrus sit. Illud autem scitóte, quóniam si sciret paterfamílias qua hora fur ventúrus esset, vigiláret útique, et non síneret pérfodi domum suam. Ídeo et vos estóte paráti: quia qua nescítis hora Fílius hóminis ventúrus est. Quis, putas, est fidélis servus, et prudens, quem constítuit dóminus suus super famíliam suam ut det illis cibum in témpore ? Beátus ille servus, quem cum vénerit dóminus eius, invénerit sic faciéntem. Amen dico vobis, quóniam super ómnia bona sua constítuet eum.

Offertorium

Véritas mea et misericórdia mea cum ipso: et in nómine meo exaltábitur cornu eius.

Secreta

Hóstias piæ placatiónis offérimus cleméntiæ tuæ, omnípotens Deus: ut beáti Ladíslai, regis nostri et confessóris tui méritis et précibus placátus accípias, et cleménter dispénses. Per Dóminum nostrum...

Communio

Beátus servus, quem, cum vénerit Dóminus, invénerit vigilántem: amen dico vobis, super ómnia bona sua constítuet eum.

Postcommunio

Sacraménta, Dómine, salutária suméntes, cleméntiam tuam humíliter exorámus: ut intercessiónem beáti Ladíslai, regis nostri et confessóris tui, et præséntibus non destituámur subsídiis, et gáudiis perfruámur ætérnis. Per Dóminum nostrum...

Árpád-házi Szent Kinga ünnepére (július 24.)

"Árpád-házi Szent Kinga (avagy Kunigunda) magyar szent, IV. Béla király lánya, Szent Margit és Boldog Jolán(ta) nővére, Lengyelország és Litvánia védőszentje. IV. Béla és Laszkarisz Mária legidősebb gyermekeként született 1224. március 5-én. Tizenöt évesen feleségül ment a Piast házbeli V. Boleszláv lengyel fejedelemhez, akivel szüzességi fogadalmat tettek. Kinga teljes hozományával hozzájárult a tatárok elleni védelemhez, a tatárjárás után pedig adományokkal járult hozzá az ország újjáépítéséhez. Templomokat, kolostorokat építtetett, köztük nagy kulturális jelentőségre szert tevő ószandeci ferences kolostort. Ide vonult vissza Kinga a férje halála után klarissza apácaként. Vagyonát szétosztotta a szegények közt. A kolostor priorisszája lett, ahol 10 hónapos betegség után 1292. július 24-én szenderült el az Úrban." (forrás: Wikipédia)

Tekintve, hogy Kingát VIII. Sándor avatta boldoggá 1690-ben, és II. János Pál 1999-ben szentté, a középkori esztergomi hagyományban még nem volt ismeretes liturgikus tisztelete. Az ún. Tridenti Misszalé-ban azonban már szerepelt Magyarország külön miséi között (saját collectával). Az alábbiakban ezt közlöm:

Cunegundae, Virginis et Reginae (die 24 iulii)

Introitus

Dilexísti iustítiam, et odísti iniquitátem: proptérea unxit te Deus, Deus tuus, óleo lætítiae præ consórtibus tuis. Ps. Eructávit cor meum verbum bonum: dico ego ópera mea Regi. Glória Patri. Euouae.

Collecta

Deus, qui beátam Cunegúndam dulcédinis tuæ benedictiónibus prævenísti, ac Vírginem étiam in coniúgio conservásti: præsta, quǽsumus, ut ipsa interveniénte per vitæ puritátem tibi iúgiter adhærére, et per eius vestígia gradiéntes, ad te perveníre felíciter mereámur. Per Dóminum nostrum…

Lectio Epístolæ beáti Páuli Apóstoli ad Corínthios (2,10. 17-18; 11,1-2)

Fratres: Qui gloriátur, in Dómino gloriétur. Non enim qui seípsum comméndat, ille probátus est; sed quem Deus comméndat. Útinam sustinerétis módicum quid insipiéntiæ meæ, sed et supportáte me: ǽmulor enim vos Dei æmulatióne. Despóndi enim vos uni viro vírginem castam exhibére Christo.

Graduale

Spécie tua et pulchritúdine tua inténde, próspere procéde et regna. V. Propter veritátem et mansuetúdinem et iustítiam: et dedúcet te mirabíliter déxtera tua.

Alleluia

Allelúia. V. Adducántur Regi Vírgines post eam: próximæ eius afferéntur tibi in lætítia. Allelúia.

Sequéntia Sancti Evangélii secúndum Matthǽum (6,17-23)

In illo témpore: Dixit Iesus discípulis suis parábolam hanc: Simile erit regnum cœlórum decem virgínibus: quæ, accipiéntes lámpades suas, exiérunt óbviam sponso et sponsæ. Quinque autem ex eis erant fátuæ, et quinque prudéntes: sed quinque fátuæ, accéptis lampádibus, non sumpsérunt óleum secum: prudéntes vero accepérunt óleum in vasis suis cum lampádibus. Horam autem faciénte sponso, dormitavérunt omnes et dormiérunt. Média autem nocte clamor factus est: Ecce, sponsus venit, exíte óbviam ei. Tunc surrexérunt omnes vírgines illæ, et ornavérunt lámpades suas. Fátuæ autem sapiéntibus dixérunt: Date nobis de óleo vestro: quia lámpades nostræ exstinguúntur. Respondérunt prudéntes, dicéntes: Ne forte non suffíciat nobis et vobis, ite pótius ad vendéntes, et émite vobis. Dum autem irent émere, venit sponsus: et quæ parátæ erant, intravérunt cum eo ad núptias, et clausa est iánua. Novíssime vero véniunt et réliquæ vírgines, dicéntes: Dómine, Dómine, aperi nobis. At ille respóndens, ait: Amen, dico vobis, néscio vos. Vigiláte ítaque, quia nescítis diem, neque horam.

Offertorium

Fíliæ regum in honóre tuo, ástitit regína a dextris tuis in vestítu deauráto, circúmdata varietáte.

Secreta

Accépta tibi sit, Dómine, sacrátæ plebis oblátio pro tuórum honóre Sanctórum: quorum se méritis, de tribulatióne percepísse cognóscit auxílium. Per Dóminum nostrum...

Communio

Quinque prudéntes vírgines accepérunt óleum in vasis suis cum lampádibus: média autem nocte clamor factus est: Ecce, sponsus venit: exíte óbviam Christo Dómino.

Postcommunio

Satiásti, Dómine, famíliam tuam munéribus sacris: eius, quǽsumus, semper interventióne nos réfove, cuius sollémnia celebrámus. Per Dóminum nostrum...

Zoborhegyi Szent András és Benedek ünnepére (július 17.)

"András és Benedek, mester és tanítvány. Nem magyarok, de régi hazánk földjét szentelték meg. Legendájukat rendtársuk, Boldog Mór későbbi pécsi püspök írta meg (1070-ben).

A lengyel Zoerárd, magyarosan Szórád hallotta első szent királyunk hírét, hazánkba jött, és András néven a Zobor-hegyi bencés monostorba lépett. A szkalkai barlangban, Trencsén közelében, a Vág folyó meredek partján remeteéletet élt. Legendája szerint a Zobor-hegyen vette át apátja kezéből azt a 40 szem pálmadiót, amely a nagyböjt alatt egyetlen tápláléka volt: egy nap egy szem. Keményen vezekelt, erdőirtással foglalkozott. Néha annyira elfáradt, hogy elájult. Egy alkalommal az Úr angyala tette szekérre, és vitte vissza barlangjába. Elhagyatottan halt meg, szerzetestársai ráakadva, a nyitrai, Szent Emmerám tiszteletére szentelt székesegyházban temették el.

Barlangját tanítványa, Benedek örökölte, aki nyilván szlovák eredetű volt. A kapott gazdag alamizsnákat mindig a szegények között osztotta szét. Egyszer kóbor rablók támadták meg. Pénzt kerestek, de nem találtak nála. Haragjukban megölték, és a barlang alatt rohanó Vágba vetették (1012?). A szent remetét hiába keresték. A jámbor hagyomány szerint egy sas vezette őket nyomra, amely állandóan egy helyen lebegett: a Vág vize fölött. Valaki leereszkedett a vízbe. Meg is találta a szent holttestét, a húsába nőtt vezeklőlánccal együtt." (Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium - részlet)

Szent László királyunk idején, 1083. július 17-én avatták őket szentté, István királlyal, Szent Imre herceggel és Szent Gellérttel együtt. Jóllehet András minden bizonnyal természetes halált halt és Benedeket sem kifejezetten hitéért ölték meg, a középkori esztergomi liturgia a mártírok miséjével ünnepelte őket.

Az alábbiakban közlöm az esztergomi rítusban használatos miseszöveget a Missale Strigoniense 1484 alapján (kiad. Déri Balázs, Argumentum Kiadó, Budapest 2009; Monumenta Ritualia Hungarica I = Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum XVI, 426. old.)


Andreæ et Benedicti (die 17 Iulii)

Officium

Iusti epuléntur et exsúltent in conspéctu Dei: et delecténtur in lætítia. Ps. Exsúrgat Deus, et dissipéntur inimíci eius; et fúgiant, qui odérunt eum a fácie eius. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Sanctórum tuórum, Dómine, Benedícti atque Andréæ natalítia veneránda: quǽsumus, Ecclésia tua devóte suscípiat: et fiat magnæ glorificatiónis amóre devótior. Per Dóminum nostrum...

Lectio Epístolæ beáti Páuli Apóstoli ad Hebrǽos (11,33–39)

Fratres: Sancti per fidem vicérunt regna, operáti sunt iustítiam, adépti sunt repromissiónes, obturavérunt ora leónum, extinxérunt ímpetum ignis, effugérunt áciem gládii, convaluérunt de infirmitáte, fortes facti sunt in bello, castra vertérunt exterórum: accepérunt mulíeres de resurrectióne mórtuos suos: álii autem disténti sunt non suscipiéntes redemptiónem ut meliórem invenírent resurrectiónem. Álii vero ludíbria, et vérbera expérti, ínsuper et víncula, et cárceres: lapidáti sunt, secti sunt, tentáti sunt, in occisióne gládii mórtui sunt, circuiérunt in melótis, in péllibus caprínis, egéntes, angustiáti, afflícti: quibus dignus non erat mundus: in solitudínibus errántes, in móntibus, in spelúncis, et in cavérnis terræ. Et hi omnes testimónio fídei probáti (in Christo Iesu, Domino nostro).

Graduale

Víndica, Dómine, sánguinem sanctórum tu­ó­rum, qui effúsus est. V. Posuérunt mor­tá­lia servórum tuórum escas volatílibus cæli, carnes sanctórum tuórum béstiis terræ.

Alleluia

Allelúia. V. Hæc est vera fratérnitas, quæ vicit mundi crímina: Chri­stum secúta est, ín­clita tenet regna cæléstia. Allelúia.

Prosa

O, beáta beatórum mártyrum sollémnia.
O, devóte recolénda victórum certámina.

Di­gni dignis fulgent signis, et florent virtútibus.
Illos semper condecénter venerémur láu­dibus.

Ut devóto corde toto adhæsérunt Dómino.
Et invícti sunt addícti atróci mar­­týrio.

Carceráti, trucidáti tormentórum génera.
Igne læsi, ferro cæsi pertulérunt plúrima.

Cum sint torti, cedunt morti carnis per intéritum,
ut elécti, sunt adépti be­a­tó­rum prǽmia.

Per contémptum mundanórum et per bella fórtia,
meruérunt an­ge­ló­rum victóres consórtia.

Ergo facti cohærédes Christo in cæléstibus.
Apud ipsum vo­ta nostra promovéte précibus.

Ut post huius finem vitæ et post transitória.
In per­én­ni mereámur exsultári glória.

Sequéntia Sancti Evangélii secúndum Lucam (6,17-23)

In illo témpore: Descéndens Iesus de monte: stetit in loco campéstri, et turba discipulórum eius, et multitúdo copiósa plebis ab omni Iudǽa, et Ierúsalem, et marítima, et Tyri, et Sidónis, qui vénerant ut audírent eum, et sanaréntur a languóribus suis. Et qui vexabántur a spirítibus immúndis, curabántur. Et omnis turba quærébat eum tángere: quia virtus de illo exíbat, et sanábat omnes. Et ipse elevátis óculis in discípulis suis, dicébat: Beáti páuperes, quia vestrum est regnum Dei. Beáti, qui nunc esurítis, quia saturabímini. Beáti, qui nunc fletis, quia ridébitis. Beáti, éritis cum vos óderint hómines, et cum separáverint vos, et exprobráverint, et eiícerint nomen vestrum tamquam malum propter Fílium hóminis. Gaudéte in illa die, et exsultáte: ecce enim merces vestra multa est in cælo.

Offertorium

Ánima nostra, sicut passer, erépta est de láqueo venántium: láqueus contrítus est, et nos liberáti sumus.

Secreta

Hæc hóstia, quǽsumus, Dómine, emúndet nostra delícta: et, intercedéntibus sanctis tuis, Benedícto atque Andréa: subditórum tibi córpora mentésque sanctíficet. Per Dóminum nostrum...

Communio

Dico autem vobis, amícis meis, ne terreámini ab his, qui vos persequúntur.

Postcommunio

Prótege, Dómine, plebem tuam: et, quam mártyrum tuórum, Benedícti et Andréæ assídua festivitáte facis esse devótam: tibi semper plácitam fíeri précibus concéde sanctórum. Per Dóminum nostrum...

A modern liturgikus fordítások tréfás jellemzése

Bevallom, az ötlet nem tőlem származik, hanem egy kiváló brit paptól, Sean Finnegan atyától, aki az általam rendszeresen olvasott blogján korábban közzétett egy nagyon szellemes, jellemzően fanyar brit humorral átitatott bejegyzést a modern liturgikus fordítások lapos mivoltáról. (lásd: itt)

Nos, én is megpróbálkoztam valami hasonlóval, Berzsenyi Dániel "A Magyarokhoz" című versét fölhasználva ehhez a kísérlethez, illusztrálandó, hogy manapság milyen eredménnyel nyúlnak bele szentírási és liturgikus szövegekbe, hogy azokat a modern ember ízléséhez igazítsák vagy agyonmagyarázzák. Sajnos, közel sem lett olyan szellemes, mint Finnegan atya szösszenete, de azért talán érzékelteti azt a fölháborodást, amit akkor éreztem, amikor pl. a Miatyánkot és a Hiszekegyet átírták.

Tehát az eredeti Berzsenyi szerzemény:

"Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja."

(Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz II., 1807)

Ez ma túl archaikus, bonyolult lenne az önjelölt liturgászok számára. Magyarán (szerintük) ennek ma valahogy így kellene hangoznia:

"Honfitársaim! Szomorú és zűrös időket élünk!
Elterjedt a gonosz bosszúállás szelleme,
és a föld népeit ez véres háborúkra indítja.

Napóleon gyorsan elfoglalta Poroszországot,
harcok folynak a balti régióban és az Adriai tenger partján,
de baj van az amerikai kontinensen és a Balkánon is."

Hirtelen költészetből híradós jelentés lett. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!

Magyar nyelvű TV riport a római FSSP plébánia működéséről

http://www.h2onews.org/_page_videoview.php?id_news=1616&lang=hu#

Térdeplő hívek nyelvre áldoztatása: "Nincs akadálya"

Részlet abból az interjúból, melyet Cardinal Antonio Cañizares Llovera, Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa adott az olasz 30 Giorni lapnak:

30 Giorni: Egy Spanyolországban adott interjúban Ön dicsérte a pápa elhatározását, hogy az általa ünnepelt liturgiák alkalmával csak térdeplőknek és nyelvre áldoztat. Várhatók ebben a tekintetben változások az Egyház általános fegyelmében?

Card. Cañizares: Ismert tény, hogy az Egyház jelenlegi általános fegyelme megköveteli, hogy szabályszerűen (normatíve) az Oltáriszentséget a hívek nyelvére osszák ki. Ugyanakkor létezik egy engedmény (indultum), amely adott püspökkarok kérelmére megengedi, hogy a hívek kézbe is áldozhassanak. Ezt érdemes az eszünkbe vésni. A pápa azonban, hogy világosan rámutasson arra a köteles tiszteletre, amellyel Krisztus Testéhez közelednünk kell, úgy kívánta, hogy mindazok, akik az ő kezéből veszik magukhoz az Oltáriszentséget, ezt térdelve és a nyelvükre tegyék. Ez számomra szép és tanulságos kezdeményezésnek tűnik Róma püspökének részéről. A jelenleg érvényben lévő előírások nem követelik meg senkitől sem, hogy ugyanígy cselekedjék, de ezt meg sem akadályozzák.




















(Forrás: www.newliturgicalmovement.org, 2009. március 10.)

A cisztercita rítus visszatért!

Az "Ecclesia Dei" Pápai Bizottság 2008. november 21-én közölte Főtisztelendő Josef Vollberg O.C.S.O. apáttal, a németországi Aachen egyházmegyéjében található trappista Mariawald kolostor apátjával, hogy a Szentatya megadta számukra az engedélyt (kiváltságot) az obszerváns cisztercita (trappista) liturgiához való visszatérésre (annak 1963/64-es állapota szerint).

Főtisztelendő Josef Vollberg apát úr személyesen adta át a Szentatyának a szerzetesek arra irányuló kérelmét, hogy a Monte Cistello-i (Róma, 1964) cisztercita "úzust" újra liturgikus használatba vehessék.

Az "Ecclesia Dei" újabb hivatalos állásfoglalása

Ezúttal az "Ecclesia Dei" Bizottság azzal a kérdéssel kapcsolatban adott ki hivatalos állásfoglalást, hogy a római rítus különleges formáját követő közösségek mit tegyenek akkor, ha egy kiemelkedő jelentőségű ill. parancsolt ünnepet az illetékes püspöki konferencia az eredeti napról áthelyezett pl. a rá következő vasárnapra. Ilyen konfliktus a hagyományos római naptár és a Novus Ordóhoz kötődő liturgikus gyakorlat között több ünnep alkalmával is előfordul: pl. Vízkereszt, Mennybemenetel és Úrnapja.

A kérdés tisztázása már régen időszerű volt, itt Magyarországon is adódott ebből konfliktus. A Szentszék illetékes szerve most tisztázta a helyzetet. A hagyományos rítushoz szervesen hozzátartozik a hagyományos naptár használata is, ezért minden közösségnek saját hatáskörben joga van eldönteni, hogy az adott jeles ünnepet mikor üli meg. Teheti ezt az 1962-es Misekönyv által előírt napon (bár ekkor értelemszerűen nincs szó lelkiismereti kötelezettségről a misehallgatásra), vagy követheti a helyi püspöki konferencia által meghatározott gyakorlatot.

Íme a hivatalos szöveg magyar fordítása:

1. Az 1962-es liturgikus könyvek törvényes használatával együtt jár az ezen könyvekhez elválaszthatatlanul hozzátartozó naptár használata is.

2. Bár az Egyházjogi Törvénykönyv 1246 §2 kánonja szerint a püspöki konferenciák egyes parancsolt ünnepeket törvényesen áthelyezhetnek más napokra a Szentszék jóváhagyásával, az is törvényes megoldás, ha ezen ünnepek miséjét és offíciumát az 1962-es liturgikus könyvek naptára által előírt napokon tartják meg. Ilyen esetekben azonban világosan érteni kell, hogy a püspöki konferencia törvényes döntése értelmében ezekre a napokra nem vonatkozik a kötelező miselátogatás.

3. Továbbá, az 1962-es Misszálé 356-361-es számú általános rendelkezéseivel összhangban helyénvaló, ha kötelező ünnepek liturgikus külsőségeit egy olyan vasárnapon tartják meg, amelyre a püspöki konferencia helyezte át, amint az már korábban is gyakorlat volt több országban.

(A hivatalos állásfoglalást Msgr. Camille Perl, az "Ecclesia Dei" Bizottság alelnöke látta el kézjegyével)

Dario Castrillon Hoyos bíborosnak, az "Ecclesia Dei" Bizottság elnökének válasza a "Summorum Pontificum"-mal kapcsolatban föltett néhány kérdésre

Dario Castrillon Hoyos bíborosnak, az "Ecclesia Dei" Bizottság elnökének válasza a "Summorum Pontificum" motu proprióval kapcsolatban föltett néhány kérdésre (általam kiemelt és fordított részletek):

A "Summorum Pontificum" motu proprio kibocsátásával az 1962-es Misekönyv használatára vonatkozó korábbi szabályok, melyeket a "Quattuor abhinc annos" és utána II. János Pál "Ecclesia Dei adflicta" motu propriója tartalmazott, érvényüket vesztették. Valójában ezt a "Summorum Pontificum" maga is kifejezetten megemlíti az 1. cikkelyben...

Fontos tudni, hogy a Szentatya (II. János Pál) akarata szerint már 1986. december 12-én megalakult egy "ad hoc" bizottság bíborosokból (Paul Augustin Mayer, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa, Agostino Casaroli, Bernardin Gantin, Joseph Ratzinger, William W. Baum, Edouard Gagnon, Alfons Stickler, Antonio Innocenti), melynek az volt a feladata, hogy megvizsgálja, milyen lépések szükségesek a "Quattuor abhinc annos" pápai engedély (indultum az 1962-es Misekönyv használatára, Prot. N. 686/84, 1984. október 3.) elégtelenségének föloldására.

A következőket állapították meg:

Az indultum már önmagában azt a benyomást keltette, hogy egyrészt a latin mise, az ún. "tridenti mise" valami alábbvaló, másodrangú dolog, amit az illetékes püspökök csak egyfajta türelmes szánalomból engedélyeztek, másrészről a szigorú föltételek miatt úgy tűnt, mintha a Szentszék maga is ezen az állásponton lenne, és nem adta volna meg az engedélyt, ha ezt nem kényszerítették volna ki.

Szükség van arra, hogy a püspököknek megismételjük és világossá tegyük mi is a Szentatya valódi akarata, ami nem negatív jellegű toleranciából fakad, hanem pozitív természetű, valódi lelkipásztori megfontolásból; nem a visszaélések által ébresztett fölháborodást hivatott lecsöndesíteni, hanem az ellentéteket szándékozik föloldani.

Az indultum minden megszorítását el kell törölni, hogy a püspökökben ne alakulhasson ki az a benyomás, mintha a Szentszék valójában nem akarná ezt az engedélyt...

Fölmerült ... hogy engedélyt kell adni, legalább a nagyobb városokban, hogy ünnepnapokon minden egyes templomban legyen egy latin nyelven ünnepelt szentmise, amelyhez szabadon választható a Római Misekönyv 1962-es változata, vagy (az új) misszálé.

Ami a püspökök engedélyét (vagy tiltását) illeti a szentmise latinul mondását illetően, meg kell jegyeznünk, hogy VI. Pál szerint, önmagában véve, amikor a pap magánjelleggel mond misét, azt latinul kellene tennie, mivel a népnyelv használatára vonatkozó engedmény lelkipásztori természetű, hogy a hívek megérthessék a rítus tartalmát és teljesebben tudjanak rajta résztvenni.

Megjegyzés. Ez nem a bíboros teljes válasza, csak néhány kiemelt részlet. A teljes szöveg megtalálható olaszul ITT, angolul pedig ITT.

A benedeki liturgikus reform újabb lépései

(1) A VI. Pál féle Missale Romanum múlt héten kinyomtatott 3. mintakiadásába (editio typica), az "Ite, missa est" elbocsátás 3 alternatíváját is bevették. Ezt állítólag a 2005-ös püspöki szinódus résztvevői kérték, hogy jobban kifejeződjön a miséből fakadó "missziós lelkiség". Tényleg nem akarok cinikus lenni, de még milyen "lelkiséget" akarunk a liturgia nyakába aggatni? Mi lenne - mondjuk - ha liturgikus lelkiséggel próbálkoznánk? Esetleg az 1962-es Misszáléből már quasi kiírtott "Benedicamus Domino"-val?

"Ite ad Evangelium Domini nuntiandum" - Menjetek, és/hogy hirdessétek az evangéliumot!
"Ite in pace, glorificando vita vestra Dominum" - Menjetek békében, dicsőítvén életetekkel az Urat!
"Ite in pace" ... "alleluia, alleluia" (tempore paschali) - Menjetek békében! ... alleluja, alleluja! (húsvéti időben)

(2) Arinze bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció elnöke bejelentette továbbá: a nemzeti püspöki konferenciák október végéig kaptak időt arra, hogy eldöntsék pontosan a mise mely pontján szerepeljen a pax (békecsók): az Agnus Dei előtt (mint most), vagy az ún. egyetemes könyörgések után. Véleményem szerint a jelenlegi helyzet tarthatatlan, hiszen az Agnus Dei alatt a hívek egymás hátát lapogatják, ide-oda forgolódva "fraterkáznak", miközben Isten föláldozott Báránya már ott "fekszik" az oltáron. A kezek szorgos szorongatását követően pedig minden átmenet nélkül következik az "Uram, nem vagyok méltó..."

"Os suum aperuit sapientiae..." (Proverbia 31,26)

Szinte napra pontosan két évvel a pro multis formula népnyelvű fordítására vonatkozó szentszéki instrukció után Erdő Péter bíboros, érsek-prímás világosan és tiszteletreméltó határozottsággal összegezte az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció állásfoglalását. Figyelemreméltó, hogy a Vatikáni Rádió magyar adása számára adott interjúra a Rómában jelenleg is folyó 12. püspöki szinódus szolgáltatott okot.


"Ami a liturgikus fordításokat illeti, a Szentszék évekkel ezelőtt kifejezett instrukciókkal tiltotta a magyarázó fordításokat. A szentírási részeket és a liturgikus szövegeket az eredeti szöveg pontos értelmében kell lefordítani. Ezt lehet utána magyarázni. Például az átváltoztatás szavai úgy állnak a misekönyvben, minden misekánonban, ahogyan az Újszövetségben ránk maradt. A Szent Vér átváltoztatásakor azt mondjuk, hogy „értetek és sokakért kiontatik”. Az első magyar fordítás, amelyet jóváhagyott a Püspöki Kar és a Szentszék is – és több mint 15 évig használtuk –, ezt szó szerint így hozta. Ezután német hatásra a „sokakért” szó helyére a „mindenkiért” került. Teológiailag ezzel sincs probléma, hiszen Krisztus mindenkiért meghalt, de az eredeti szövegben nem ez szerepel. A liturgikus vagy biblikus fordítás nem tévesztendő össze a teológiai magyarázattal. Kivált nem a helytelen és téves magyarázatokkal, de még a helyes magyarázattal sem. Az egy másik műfaj. Fordítani azt kell, ami oda van írva. Ezért létezik a római rítusban az editio typica, vagyis a liturgikus könyvek hivatalos latin kiadása, amelyhez minden fordításnak igazodnia kell. Ennek az irányelveit a Liturgiam Authenticam instrukció néhány évvel ezelőtt egész pontosan leszögezte."

Megjegyzés: A hír és a szöveg forrása a Magyar Kurír internetes hírportál.
(http://www.magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=24114)

Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció 2006. október 17-én kelt levele a pro multis formula hiteles fordításáról

A Főtisztelendő Eminenciás/Excellenciás Uraknak
A nemzeti Püspöki Konferenciák Elnökeinek

Prot. N. 467/05/L

Róma, 2006. október 17.

Eminenciás/Excellenciás Uram!

2005 júliusában az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció, a Hittani Kongregációval egyetértésben, levelet intézett minden püspöki konferencia elnökéhez, kikérve véleményüket a szentmise ünneplésekor a legszentebb Vér konszekrációs formulájában szereplő pro multis kifejezés különféle népnyelvű fordításaival kapcsolatban (ld. Prot. n. 467/05/L, 2005. július 9.). A püspöki konferenciák beérkezett válaszait a két dikasztérium megvizsgálta, majd jelentést tett róluk a Szentatyának. Az ő utasítása alapján ez a Kongregáció most Eminenciádhoz /Excellenciádhoz fordul a következőket adva elő:

(1) A pro multis szavaknak megfelelő és az Egyház által áthagyományozott szöveg az a formula, amely a római rítusban latinul az első századoktól kezdve használatos. Az elmúlt közel 30 év során néhány jóváhagyott népnyelvű szöveg a „mindenkiért” („for all”, „per tutti”, stb.) vagy annak megfelelő értelmező fordítását tartalmazta.

(2) Amint azt már korábban a Hittani Kongregáció kijelentette (ld. Sacra Congregatio pro Doctrina Fidei, Declaratio de sensu tribuendo adprobationi versionum formularum sacramentalium, 25 ianuarii 1974, AAS 66 [1974] 661), nem merülhet föl kétség az olyan misék érvényességével kapcsolatban, amelyeket egy kellőképpen jóváhagyott, és a „mindenkiért” kifejezésnek megfelelő formula használatával ünnepeltek, sőt a „mindenkiért” formula kétségkívül helyes értelmezését adná a szövegben kifejezett krisztusi szándéknak. A hit alapvető igazsága (dogma), hogy Krisztus a kereszten minden emberért meghalt (ld. Jn 11,52; 2 Kor 5,14-15; Tit 2,11; 1 Jn 2,2).

(3) Mindazonáltal sok érv szól a hagyományos pro multis formula pontosabb fordítása mellett
(a) A szinoptikus evangéliumok (Mt 26,28; Mk 14,24) világos utalást tesznek azon „sokakra”, akikért az Úr fölajánlja áldozatát, és ezt a kifejezést néhány biblikus tudós ki is hangsúlyozta, Izajás próféta szavaira utalva (53,11-12). Nyilvánvalóan lehetséges lett volna az evangéliumok szövegében a „mindenkiért” kifejezést használni (ld. például: Lk 12,41); ennek ellenére a megalapítás elbeszélése a „sokakért” fordulatot használja, és ezt a legtöbb modern bibliafordítás hűségesen ebben a formában adja vissza.
(b) A római rítus latin szövege mindig is a pro multis, és sohasem a pro omnibus formulát használta a kehely konszekrációjakor.
(c) A különböző keleti rítusok anaforái – akár görögül, szírül, örményül, a szláv nyelveken stb. – a latin pro multis-nak megfelelő nyelvi formát használják a saját nyelvükön.
(d) A „sokakért” a pro multis hűséges fordítása, míg a „mindenkiért” inkább egy olyan magyarázat, amely helyesen a hitoktatás körébe tartozik.
(e) A „sokakért” fordulat, miközben nyitott marad arra, hogy magába foglaljon minden egyes embert, azt a tényt is kifejezésre juttatja, hogy ez a megváltás nem valamiféle mechanikus módon valósul meg az ember saját akarata és közreműködése nélkül, hanem minden hívő arra hivatott, hogy a hitben elfogadja a fölajánlott ajándékot, befogadja a természetfölötti életet, amely azoknak adatik, akik részt vesznek ebben a misztériumban, akik ezt meg is élik, hogy így azon „sokak” közé számíttassanak, akikre a szöveg is utal.
(f) A Liturgiam authenticam instrukció értelmében arra kell törekedni, hogy a fordítások minél hűségesebben kövessék a mintakiadások latin szövegeit.

(4) Azon országok püspöki konferenciáit tehát, ahol jelenleg a „mindenkiért” formula, vagy annak valamilyen megfelelője van használatban, arra kérjük, hogy az elkövetkező egy-két évben a szükséges katekézis fölvállalásával készítsék elő híveiket a pro multis formula pontos népnyelvű fordításának (pl. „for many”, „per molti”, stb.) bevezetésére a Római Misekönyv következő fordításában, amelyet a püspökök és a Szentszék fog jóváhagyni az országukban való használatra.

Az Eminenciád/Excellenciád iránti legnagyobb megbecsülés és tisztelet kifejezése mellett,

őszintén maradok Krisztusban:

+ Francis Arinze bíboros
prefektus

Megjegyzés: Köszönet illeti Rihmer Zoltán barátomat, aki a magyar szöveget az eredetivel összehasonlította és a fordítást javította.

Megjelent az új "Miles Christi"

A szent Tetragrammot nem szabad kiejteni!!!

Csupán egy emlékeztető arra, hogy a Katolikus Egyház folytonos, egyértelmű és hivatalos tanítása szerint Isten Mózesnek kinyilatkoztatott legszentebb nevét, vagyis az ún. szent Tetragrammot (YHWH) nem szabad az emberi ajkaknak kiejteni. Éppen ideje, hogy ezt mind a teológiai fakultásokon (különösen a szentírástudományi tanszékeken), mind a szentimentális és vajmi kevés vallási vagy zenei értéket képviselő vallási popzenében tudomásul vegyék. Kiváló alternatívákat lehet találni; ilyen pl. a judaisztika szakos barátom által ajánlott "ha Shem", azaz, "a Név". Ősi zsidó hagyomány...

"A név, amely mindent magába foglal, Isten Fiának az a neve, amelyet megtestesülésében kapott: a JÉZUS név. Az isteni név emberi ajkak által kimondhatatlan, de amikor Isten Igéje felveszi emberségünket, nekünk megadja nevét és segítségül hívhatjuk: 'Jézus', 'YHWH megszabadít'." (A Katolikus Egyház Katekizmusa, # 2666)

"Az emberemlékezetet meghaladó hagyomány értelmében, amely már a fent említett Septuaginta fordításban is jelentkezik, a mindenható Isten nevét, amelyet héberül a szent tetragram, latinul pedig a Dominus 'Úr' szó fejez ki, minden népnyelvben egy ezzel egyező jelentésű szóval kell visszaadni." (Liturgiam Authenticam, # 41, c. -- Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció: Instrukció a népnyelvek használatáról a Római Liturgia könyveinek kiadásaiban; 2001. március 28.)

"A pusztán filológiai megfontolásokon túl, ott van még az Egyház hagyományához való hűség: a kezdetektől fogva a szent Tetragrammot keresztény környezetben nem ejtették ki, de nem is fordították le egyetlen nyelvre sem, amelyekre a Szentírás le lett fordítva." (Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció instrukciója az Amerikai Püspökök Konferenciájához, 2008. június 29.)

P.S.: A legutóbbi és legfrissebb tanítóhivatali állásfoglalást (ami történetesen elsősorban a Szentírás liturgikus használatára vonatkozik) ajánlom figyelmébe pl. a Szent István Társulat-féle Biblia fordítóinak és kiadóinak (lásd, Kiv 3, 15-16).

Gondolatok Áldozócsütörtökre, az Úr Mennybemenetelének ünnepére (ezévben: május 1.)

I. Krisztológiai jelentőség

1.) Krisztus embersége földi zarándokútja során

Krisztus embersége valóságos (Zsid 2,17), mégsem pontosan olyan, mint a miénk, mert tökéletesen bűntelen (Zsid 4,15), el van telve kegyelemmel és dicsőséggel (Jn 1,14), benne rejtezik a bölcsesség és tudás minden kincse (Kol 2,3), és benne lakik az istenség teljessége testileg (Kol 2,9). Ez szükségszerű következménye annak, hogy bár embersége valóságos, teljes és tulajdonságaiban nem keveredik isteni természetével, mégis a Fiú isteni személyéhez való egyedülálló közelsége miatt embersége maradéktalanul eltelik a kegyelem teljességével. Benne a kegyelem mintegy belső és természetes forrásból fakad, hiszen embersége a második isteni Személyben „áll fönn” (subsistit). Az Atyák szerint Krisztus hyper anthropon anthropos (Hitvalló Szt. Maximusz, Damaszkuszi Szt. János: az átlag ember fölé emelt ember).

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mi a „megistenített embert” imádjuk, hanem inkább az „emberré lett Istent.” Valójában a világi humanizmus éppen a megtestesülés titkának „fejre állítása”, reverziója!

A skolasztikus teológusok nyelvezete ugyanezt a titkot úgy írja le, hogy az Isten-ember földi életében simul viator et comprehensor (egyszerre földi zarándok és a boldogító színelátás élvezője), ami annyit jelent, hogy bár fogantatása első pillanatától kezdve mindent és mindenkit fölülmúlóan eltelt kegyelemmel, isteni erényekkel, a Szentlélek ajándékaival, „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért” mégis úgy lett ember, hogy elfogadta a földi zarándoklét behatároltságát, sőt a romlott emberi természet olyan tulajdonságait is, amelyek egyrészt nem voltak összeegyeztethetetlenek kegyelmi gazdagságával, másrészt szükségesek voltak az üdvösség árának megszerzéséhez, azaz a kereszthalálhoz. Bár bűn nem volt benne, s így a bűn által megromlott emberi természet sebzettségét sem kellett volna magára vennie, mégis szükség volt arra (illő és üdvös volt), hogy emberi természete szerint szenvedni tudjon (mind testileg, mind lelkileg), és halálra adja magát. Erre végtelen emberszeretete (az isteni filantrópia) és az Atya iránti föltétlen emberi engedelmessége ösztönözte.

2.) Krisztus fölmagasztalása kereszthalálát követően

Fil 2,6-9 (Lat. et propter quod, Gör. dio kai = ez okból, amiért is). Krisztus kereszthalálával kiérdemelte azt, ami már egyébként is kijárt neki titokzatos fogantatásának első pillanatától kezdve: azaz a fölmagasztalást és végső megdicsőülést emberi mivoltában is. Föltámadt és megdicsőült teste immár nem képes a szenvedésre, a halálra; elhagyta minden nehézségét, amit a megváltó kereszthalál miatt vállalt magára. Ám a föltámadás után még rejtőzködik kissé, Magdolnának megtiltja, hogy megérintse (Jn 20:17), az emmauszi tanítványok előtt rejti valódi identitását (Lk 24,15-16) az apostolok kétkedése miatt néhány falatot megoszt velük (Jn 21,15). Ezt mind azért teszi, hogy föltámadásának és megdicsőült testének valódiságát bizonyítsa a tanítványok előtt. Ám ez az időleges rejtőzködés véget ér a mennybemenetellel. Átszellemült (az Egyházatyák sajátos nyelvezete szerint átistenült) emberségének dicsősége teljes valóságában nyilatkozik meg a mennybemenetelkor. A mennybemenetel tehát nem elrejtőzés, hanem MEGNYILATKOZÁS. Valójában Krisztus nem eltűnik a tanítványok szeme elől (fizikailag talán), hanem kinyilatkoztatja Isten-emberségének teljes és megdicsőült formáját. Az Ascensio nem a szomorú búcsúzkodás ünnepe, vagy az elválásé. Krisztus nem eltávozik, hanem megmutatkozik. Ez nem a Megtestesült Isten elszakadása tőlünk, hanem valóságos EPIFÁNIA (Isten-nyilatkozás).

II. Üdvtörténeti jelentőség

„Atyám házában sok lakóhely vagyon. Máskülönben megmondottam volna nektek; mert megyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,2-3)

1.) A misztérium kinyilatkoztatás arra nézve, hogy mivé leszünk (ill. lehetünk) a kegyelemben való részesedés által.

Mert ő a személyes egység (unio hypostatica) által az Atyának természetes Fia emberi természete szerint is, és a kegyelemi teljesség benne belülről, isten-emberi lényének valóságából fakad. Mi azonban, amennyiben a kegyelem által hozzá hasonulunk, Istennek nem természetes, csak fogadott gyermekei lehetünk (Rom 8,15, 23; 9,4; Gal 4,5; Ef 1,5), akikben ugyan valóban gyökeret ver a kegyelem, de nem mint saját magunkból fakadó valóság, hanem mint amit tőle, a benne való részesedés arányában nyerünk el, ki nem érdemelt ajándékként. Kinyilvánítja tehát nekünk azt, hogy mi azzá válhatunk a kegyelem rendjében (per participationem), ami ő természete szerint (per naturam). Ezután kellene szüntelenül vágyódnunk, ez a perspektíva kellene, hogy motiválja mindennapi életünket. Ez a keresztény reménység lényege.

„Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együttesen sóhajtozik és vajúdik mind idáig. Sőt nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit; mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben s várjuk az Isten fiaivá való fogadást, testünknek a megváltását. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amiben remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát?” (Róm 8,22-25)

2.) Azt mondta, hogy helyet készít nekünk. Micsoda vígasztalás, hogy megdicsőülésével nem szűnt meg pártfogónk lenni, közbenjárni értünk!

KEK #661. Életének ez az utolsó mozzanata szorosan kapcsolódik az elsőhöz, vagyis a mennyből való alászálláshoz, amely a megtestesülésben történt meg. Csak az, aki az „Atyától jött”, tud visszatérni az Atyához, vagyis Krisztus. „Senki sem tud felmenni a mennybe, csak az Emberfia, aki a mennyből szállott alá” (Jn 3,13). A saját természetére hagyatkozva, az emberiség nem képes fölmenni az „atyai házba” (Jn 14,2), Isten életébe és boldogságába. Csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt a fölfelé vezető utat, „sőt reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy ahova ő a Fő és az Első érkezett, hozzá kapcsolódva mi is eljutunk”.

KEK #662. „Mikor majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32). A kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését, mert annak a kezdete volt. Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen papja, „nem emberi kézzel épített templomba lépett be (...) hanem a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9,24). A mennyben Krisztus folytonosan gyakorolja saját papi tisztjét: „mindörökké él, hogy közbenjárjon” azokért „akik rajta keresztül közelítenek az Istenhez” (Zsid 7,25). És mint a „jövendő javak főpapja” (Zsid 9,11), ő annak a liturgiának központja és legfőbb végzője, amely az Atyát dicsőíti a mennyben.

3.) A misztérium eszkatológikus jelentése; a végidőkre vonatkozó figyelmeztetés: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14)

„Galileai férfiak, mit álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek az égbe, úgy jő majd el, mint ahogy felmenni láttátok őt az égbe.” (ApCsel 1,11)

„De én az igazságot mondom: jobb nektek, hogy én elmenjek; mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jövend hozzátok; ha pedig elmegyek, el fogom őt küldeni hozzátok.” (Jn 16:7) A Megváltó ezen kijelentését magyarázva Szt. Ágoston (In Ioann. tract. 94, 4; PL 35:1869), és őt követvén Aquinói Szt. Tamás (ST III, q. 57, a. 1, ad 3), azt hangsúlyozza, hogy az apostolok túlságosan evilági, fizikai ragaszkodása Krisztushoz akadálya volt a Szentlélek eljövetelének. A Szentlélek kiáradása a szívekbe éppen ezt a kicsit földhözragadt szeretetet volt hivatva magasabb, természetfölötti szintre emelni, megtisztítani minden földi ragaszkodástól, mindentől, ami a lélek tekintetét elvonhatná a mennyei valóságoktól.

Természetesen Krisztus nem kárhoztatja az Apostolok őszinte baráti szeretetét, érthető emberi érzelmeit, de jelenlététnek „megvonásával” tulajdonképpen hitüket akarta megerősíteni (amely a nem látott dolgokra vonatkozik – Zsid 11,1), a végső beteljesedésbe vetett reményüket akarta megszilárdítani, szeretetüket akarta megtisztítani a csupán evilági ragaszkodástól. Ahogy a Tábor hegyi látomást sem lehetett meghosszabbítani (vö. Mt 17,1-13), de fontos szerepe volt a tanítványok megerősítésében, úgy most sem tarthatták maguk mellett az Üdvözítőt, mert szükségük volt arra, hogy a pünkösdi lángnyelvek kiégessék belőlük az evilági vigasztalások utáni vágyakozás salakját.

Három kívánság a Biblia évében

Méltóságos és Főtisztelendő Érintettek!

Ha már amúgy is a Biblia (nálam: Szentírás) éve van, vajon túl nagy kérés lenne, hogy a Káldi féle fordítás is megjelenjen könnyen kezelhető, egykötetes formában? Mondjuk a Tárkányi Béla által végzett ún. harmadik revízió (1862-65) alapján? Állítólag a vásárlók Bibliáért rohamozzák a könyvesboltokat; talán nem lenne olyan nagy ráfizetés.

Íme, a három kívánságom: légyszi, légyszi, légyszi!

Nahát-nahát. Meglepi.

Olyan útálatos dolog prófétának lenni. Babits szerint már Jónás is rühellte. Mindegy ... megint bejött. Az új "pro Iudaeis" imát mindenki útálja; úgy a megfeszült "tradícionalisták", mint a pán-keresztények és a zsidók.

A helyzet az, hogy ezt a szerencsétlen rendelkezést mostmár nyilván károsabb lenne viszavonni (pedig milyen jó lenne!). Mindenesetre ez jó lecke nekünk katolikusoknak. A tévedhetetlenség karizmája csak addig terjed, amíg a hitletétemény. Ha fegyelmi és politikai kérdésről, nem pedig hit és erkölcs dolgáról van szó, a kapitális melléfogás fájdalmas lehetőség. Jelen esetben kínos valóság.

Legyen már egyszer ez a lecke megtanulva, a keservit!

Az angolul tudóknak!

Atyámfiai!

Aki tud angolul, annak őszintén ajánlom azt a higgadt és informatív eszmecserét a "pro Iudaeis" könyörgés megváltoztatásával kapcsolatban, amit egy kedves cimborám blogján lehet olvasni.

http://www.exlaodicea.wordpress.com

"Audite hoc sacerdotes et adtendite domus Israël!" (Ozeás 5,1)

Megerősítést nyert az a korábbi "sajtópletyka", miszerint XVI. Benedek megváltoztatja a Nagypénteki szertartás könyörgésének szövegét a zsidók megtéréséért. Íme az új szöveg:

"Oremus et pro Iudaeis. Ut Deus et Dominus noster illuminet corda eorum, ut agnoscant Iesum Christum salvatorem omnium hominum.

Oremus.
Flectamus genua.
Levate.

Omnipotens sempiterne Deus, qui vis ut omnes homines salvi fiant et ad agnitionem veritatis veniant, concede propitius, ut plenitudine gentium in Ecclesiam Tuam intrante omnis Israel salvus fiat. Per Christum Dominum nostrum. Amen."

Mindenekelőtt le kívánom szögezni, hogy az új imádság szövegével tartalmilag nincs és nem is lehet bajom, hiszen a korábbi imádság lényegi mondanivalóját megőrízte. Tehát egyáltalán nem doktrinális, hanem pusztán liturgikus szempontból mondom, hogy rossz, nagyon rossz jel ez... Úgy tűnik, a jelenlegi "adminisztráció" sem képes ellenállni politikai lobbik nyomásának, és bizonyos mértékben föláldozza a "szerves feljődés és zavartalan folytonosság" elvét holmi kétes értékű "békülékenység" kedvéért. De miért is elhibázott ez? (1) Mert jelzi, hogy a liturgia tovább is ki van szolgáltatva az egyházpolitikának. (2) Ezentúl nincs garancia arra, hogy a jövőben nem kezdik el cenzurázni ilyen-olyan mondvacsinált, korszellemből fakadó indokokkal a liturgia bármely területét. (3) A régi liturgiát valóban lehetett volna (lehetne) jobbítani, gazdagítani, de a Vatikánban - a jelek szerint - némileg eltájolták magukat. (4) E rendelkezés fogadtatása nagyon negatív lesz, mind az orthodoxia, mind a a szélsőséges "tradícionalisták" körében. (5) Az ún. érintettek továbbra is ki fogják maguknak kérni, hogy nekik szükségük lenne megvilágosodásra, vagy Krisztus üdvözítőként való fölismerésére. Akkor most előrébb vagyunk?

Hová vezet az, ha nemcsak az Egyház évezredes litrugiáját, de a Szentírást magát elkezdjük szégyellni a világ előtt?! Mert tudni kell, hogy a régi ima nem volt más, mint egy egyszerű parafrázisa Szent Pál szövegének: 2 Kor 3,13-16! Minden tiszteletlenség nélkül és a köteles fiúi engedelmesség megtartása mellett mondom: ez bizony elkeserítő. Ugyanakkor azt mindenképp tisztázni kell, hogy az új oráció szövege is szentpáli parafrázis; a Róm 11,25-26 ihlette, amely végeredményben szinte szóról-szóra elismétli az 2 Kor 3,13-16-ban foglaltakat.

"Nem akarom, testvérek, hogy (saját bölcsességetekre hagyatkozzatok s) meg ne ismerjétek azt a titkot, hogy a vakság Izraelben csak részlegesen következett be, addig, amíg a pogányok egyetemessége be nem lép, s így majd egész Izrael üdvözül, amint meg van írva: Eljön a szabadító Sionból és elhárítja Jákobtól a gonoszságot. S ez lesz velük a szövetségem, amikor elveszem a bűneiket." (Róm 11,25-27)

Ez a szentírási részlet, mely minden kétséget kizáróan az új könyörgés szövegét ihlette, kifejezetten említi Izrael részleges vakságát (ami az Üdvözítőt illeti), és egyben kinyilvánítja, hogy "Jákobtól" kizárólag csak a Jézus Krisztus veheti el a "gonoszságot" és "bűnöket". A szentpáli idézet meglehetősen bonyolult egzegetikai szempontból, különösen, ami a "pogányok egyetemessége" és az "egész Izrael" kifejezések szabatos értelmezését illeti. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a Szentatya doktrinális értelemben semmilyen engedményt sem tett; Krisztus Urunk és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltát a rendelkezés egyáltalán nem érinti (lásd "Dominus Iesus" - 2000. augusztus 6.).

Ezt mindenképpen fejben kell tartani, mert ez leszereli mind a szélsőséges "tradícionalisták" epés bírálatait, mind az ún. "haladó", kritikátlanul és kényszeresen a korszellemhez igazodó "pán-keresztények" rajongását. Ismétlem: doktrinálisan nincs baj, az Egyház tanítása következetes és sértetlen maradt, de pont ezért bosszantó, hogy a liturgiát önkényesen átszabták, csak hogy egy olcsó verbális csavarral megenyhítsék az Egyház bírálóit (akiknek végeredményben nem a régi "pro Iudaeis" könyörgés volt a botránykő, hanem maga Krisztus - Róm 9,31-33!!!!!!!!!!!!!!!!!!).

Mindent összevetve azt mondhatom, hogy értelmiségiként és liturgikusan gondolkodó, hagyománytisztelő emberként meglehetősen zaklatott vagyok a történtek miatt, mindazonáltal katolikusként az "obsequium religiosum", avagy az "akarati és értelmi engedelmesség" szellemében fogok eljárni (vö. Lumen Gentium 25), még akkor is, ha "a csalatkozhatatlanság csak addig terjed, ameddig az isteni kinyilatkoztatás tartalma" (uo.), és jelen esetben közel sem "hit és erkölcs dolgáról" van szó, hanem pusztán egy (im)prudenciális, egyházpolitikai kérdésről. Azért jó, ha ezt mindenki fölfogja: itt csak a külső alkalmazkodás (konformitás) követelhető meg, a belső egyetértés (assensus fidei) nem.

(Végül az őszinteség megköveteli, hogy megjegyezzem: ezt a bejegyzést az első "zaklatott" változathoz képest kicsit átírtam. Utólag ugyanis szükségét láttam önmagam "moderálásának".)

A "Summorum Pontificum", avagy ahogy egy öregember megviccelte a világot

Tegnap (január 17-én) Veiszer Alinda a Záróra című műsorban Beer Miklós váci püspökkel beszélgetett a Magyar Televízió kettes csatornáján. Tulajdonképpen csak véletlen keveredtem ide, hiszen a TV vallási témájú műsorait, melyeknek legfőbb jellemzője a "negédes semmitmondás", elvből azonnal elkapcsolom. Most is csak az tartott a képernyő előtt, hogy Alindát az egyik legvállalhatóbb moderátornak tartom a magyar média sekélyes világában. Amikor Beer püspököt a "Summorum Pontificum" pápai rendelkezéséről kérdezték, ő elnéző félmosollyal az arcán azt felelte: "Én ezt csak úgy tudom értelmezni ..., hogy a merev szabályokat szeretné ő is egy kicsit tágítani (sic!) ... Én csak erre gondolok, hogy egy olyan kedves ... idős embernek a kedves kis vicce ... (he-he) ... hogy hát ő megvicceli a világot." (lásd: http://www.mtv.hu/videotar/?id=16309 körülbelül 21:56 körül)



De tényleg! ... Ez a XVI. Benedek egy komikus zseni! Ki gondolta volna, hogy német létére ilyen jó humora van! Mi tagadás, amikor meghallom az "Introibo"-t, én se bírom ki kuncogás nélkül, az introitusnál a vállam is elkezd rángatózni, az offertórium közben már visítva, az előttem ülő hátát lapogatva hahotázok, hogy aztán a konszekráció alatt már kivörösödött fejjel levegő után kapkodjak. Szerzett már nekem néhány feledhetetlenül vidám percet Rejtő Jenő, a Waczak szálló, vagy Besenyő Pista bácsi, de ez a XVI. Benedek, na ez verhetetlen! Így, élemedett korára igazán beértek a poénjai! Kinek hiányzik a beszüntetett rádiókabaré, amikor végre van "tridenti" misénk egy hátát mutógató kosztümös bohóccal, meg azzal a jellegzetes érthetetlen halandzsa szöveggel? ... Zseniális!

Hogy Beer püspök mennyire fején találta a szöget, nyilvánvalóan kiderül az alábbi, "tridenti" liturgiákon készült képes tudósításokból is:


Vidám hívő közösség az 1700-as évekből


Szentmise az 1960-as évek elején


"Tridenti" liturgia a "Summorum Pontificum" megjelenése után
(Bocsánat a kicsit elmosódott képért, de a fényképész maga sem bírta ki nevetés nélkül)

A MILES CHRISTI KATOLIKUS SZELLEMI MŰHELY MANIFESZTUMA

LITURGIA


I. A római rítus két formájához való viszony

A Miles Christi katolikus szellemi műhely egyértelműen a római rítus „rendkívüli” formája mellett kötelezi el magát. E hagyományos liturgia jobb megértését, megélését, lelki kiaknázását és ünneplését kívánja elősegíteni azzal, hogy magyar szerzők tanulmányait vagy külföldi szerzők műveinek fordítását közli, illetve ismerteti meg a magyar hívekkel.
Mivel azonban a mai katolikusok legnagyobb része többnyire vagy kizárólag a római rítus többségi, ún. „rendes” formájával találkozik a mindennapi vallásgyakorlatban, nem lehetünk közömbösek e megújított liturgia állapota iránt sem. Munkánkkal elő kívánjuk segíteni a reformált liturgia minél méltóbb és a hagyománnyal a lehető legnagyobb összhangban történő végzését: azt a törekvést, amelyet legtöbben a kissé félrevezető „reform reformja” megjelöléssel illetnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az újabb szertartásrend (az ún. „novus ordo”) számos választási lehetőségével és kivitelezési módjával a felelős személyek mindig úgy éljenek, hogy az a hagyományos rítushoz a legközelebb vigyen, elősegítve így a hívek és papok többsége számára a saját gyökereikkel való kapcsolat megtapasztalását.

II. A liturgia teljességben való szemlélete és elsőbbsége

A liturgia tárgyalása során el kívánjuk kerülni azt a gyakori hiányosságot, amely a liturgia fogalmát csupán a szentmisére korlátozza. Bár a szentmise valóban a legmagasztosabb és legfontosabb liturgikus cselekmény, mégis része egy tágabb rendszernek, amelynek szerves részei a zsolozsma, valamint további szentségek és szentelmények is. Az ekképpen felfogott liturgia az elméleti tárgyalásban és a gyakorlati megvalósításban is előnyt élvez bármi más népájtatossági vagy magánjellegű vallási gyakorlattal szemben, miközben természetesen nincs kárára az utóbbiakban kifejeződő lelki és kulturális értékeknek. Így például egy litánia vagy a rózsafüzér végzése nem szabad, hogy kiszorítsa a vesperást, és elkerülendő az is, hogy népének helyettesítse a szentmise rendes, ordinárium- és propriuménekeit.
A liturgia teljességéhez tartoznak a hagyományos római rítus történelmi, egyházmegyés, illetve szerzetesrendi változatai is. Ezeknek tanulmányozását, megismerését és lehetőség szerinti újjáélesztését mindenben elő kívánjuk segíteni úgy, hogy a mindenkor érvényes szabályokat teljes tiszteletben tartjuk, de távlatilag e változatok törvényesítéséért is dolgozunk.

III. A nép értő, tevékeny és szövegszerű részvételének elősegítése

Szilárd meggyőződésünk, hogy a X. Szent Pius pápa óta a Szentszék által folyamatosan ajánlott és szorgalmazott, ún. „participatio actuosa” a reformliturgiához hasonlóan vagy akár jobban megvalósítható a hagyományos római rítus keretein belül. Erre ad módot a nép akklamációin kívül az ordinárium és a proprium éneklése. Ezt a gyakorlatban csak úgy lehet megvalósítani, ha az értékes magyar népénekhagyomány mellett könnyen elsajátítható — a változó tételeknél modellszerű — gregorián dallamokat használunk, illetve ha a propriumot népnyelven is elérhetővé tesszük. Ilyen propriumok létrehozásában Magyarország világviszonylatban is élen jár, ezért ezek megismertetését, terjesztését és a hagyományos liturgia keretei közt való alkalmazását elő kívánjuk mozdítani. A hívek ilyesfajta énekes bekapcsolódása a liturgia tényleges anyagába előnyt élvez az olyan elterjedt, de kevésbé szerencsés megoldásokkal szemben, mint a ministráns összes válaszainak közös, prózai mondása (dialógusmise) vagy a mise valódi szövegétől független énekek éneklése (missa cum cantu) a csendes mise keretében.

IV. A liturgiát kezeljük liturgikus kérdésként!

Tekintettel a reformált liturgia jelenlegi, zilált állapotára, amelyre már II. János Pál pápa is számos esetben (leginkább a Redemptionis Sacramentum kezdetű dokumentumban) panaszkodott, jogosnak véljük a visszaéléseknek, sőt a liturgikus reform bizonyos vonatkozásainak bírálatát. Mindazonáltal ezt soha nem kívánjuk ideologikus módon vagy pusztán támadó éllel tenni, hanem csakis tárgyilagosan, gondosan megvizsgált tényekre alapozva, ahogyan erre — általa is nagyra becsült szakemberekkel együtt — jelenlegi Szentatyánk, XVI. Benedek pápa még bíborosként példát adott megnyilvánulásaival, majd Szent Péter Székét elfoglalva pápai tekintélyű szabályozásaival is (Sacramentum Caritatis, Summorum Pontificum).
Nem kívánunk egyházpolitikai vagy társadalmi kérdéseket liturgikus álruhába bújtatva tárgyalni: számunkra ezek jól körülhatárolt, egymástól független területek, amelyekkel a megfelelő összefüggésben kell foglalkozni, nem a liturgia ürügyén. Ez természetesen nem zárja ki, sőt sokszor egyenesen követeli, hogy szükség esetén rámutassunk az egyes liturgikus problémák mögött meghúzódó hittani kérdésekre, hiszen a különböző liturgikus jelenségek hátterében sokszor különböző (és olykor nem kifejezetten igazhitű) egyház-, szentség- vagy kegyelemtani felfogások éreztetik hatásukat. Ezért és ebből a szempontból mindenképpen van átjárás a liturgia és a teológia között, de soha ne feledjük el végcélunkat, amely nem a romboló kritika vagy az öncélú vita, hanem az Anyaszentegyház minden egyes tagjának segítése abban, hogy a hiteles liturgikus gyakorlatban felfedezze katolikus-keresztény életének forrását és csúcsát!

V. A Summorum Pontificum motu proprio gyakorlati megvalósítása

Már II. János Pál pápa is leszögezte Ecclesia Dei kezdetű motu propriójában, hogy „mindenütt tiszteletet kell tanúsítani azon hívők jogos igényei iránt, akik a korábbi liturgikus hagyományokhoz ragaszkodnak”. A hívők és papok e jogának gyakorlati érvényesítését XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója tette lehetővé világos, pontos és kötelező erejű rendelkezéseivel. Mivel azonban még sok lelkipásztor és hívő akad, aki vagy nem tud e jogáról, vagy nem mer föllépni ennek érdekében, minden törvényes eszközzel elő akarjuk segíteni, hogy hazánkban minden olyan helyen, ahol igény van rá, megszerveződjék és rendszeresen működjék a hagyományos római rendtartás szerinti szentmise ünneplése, a zsolozsmaimádság, illetve a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. Ez a segítség magában foglalja az alkalmas templomok felkutatását, a liturgikus alkalmak megszervezését, a szertartások idejének és helyének hirdetését, a szertartásokon való jelenlétet és az asszisztenciában való közreműködést, a celebráló papok erkölcsi és anyagi támogatását. Ahol pedig az egyházi felsőbbség részéről hiányzik a II. János Pál, majd XVI. Benedek pápák által megkövetelt nagylelkűség és készség a hívek kérésének teljesítésére, ott végső eszközként élni kényszerülünk a Summorum Pontificum motu proprio 7. cikkelyében megadott lehetőséggel: „Ha a világi hívek 5. cikkely 1. paragrafusában említett csoportjának kérését a plébános nem teljesíti, értesítsék erről a megyéspüspököt. A megyéspüspök nyomatékosan fel van kérve arra, hogy tegyen eleget kívánságuknak. Ha ő sem tud gondoskodni az ilyen szertartásról, az ügyet terjesszék az « Ecclesia Dei » Pápai Bizottság elé.”




TEOLÓGIA


A szükséges dolgokban egység, az eldöntetlen dolgokban szabadság, és mindenben szeretet.

XXIII. János pápa Ad Petri cathedram enciklikája (1959. június 29.)

A hit, amelyet az Újszövetség szükségesnek mond az üdvösségre (Mt 10,22; 24,13; Mk 16,16; Zsid 11,6), olyan szabad, de az isteni kegyelemtől ihletett emberi cselekedet, amellyel az ember elfogad minden Isten által neki kinyilatkoztatott igazságot. A hit kétségkívül magában foglalja az engedelmesség és az egész életre szóló elköteleződés vetületeit, de ezeken túlmutatva meghatározott tartalomra is vonatkozik (vö. Summa Theologica II–II., qq. 1–2; KEK 153–161.). Ezért a keresztény hit nemcsak és nem elsősorban bizakodó hit (fides fiducialis), amint azt egy leszűkítően voluntarista szemlélet tükrözi, hanem megvalló hit (fides confessionalis), amely az emberi értelem szempontjából megismerhető és rendszerezhető lényegi tartalmat föltételez — „… elmenvén tehát tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19)
Ennek megfelelően a kinyilatkoztatott igazságok alapvető megismerése és továbbadása egyrészről vallási kötelesség, másrészről a hit szükségképpen kutatja a mélyebb megismerés lehetőségeit, és örömét találja az Igazság önmagáért való szemlélésében, amely az értelem számára a mennyei boldogság előízét jelenti. Amint a hívő ember vallásos hódolata lényegében „szellemi istentisztelet” (Róm 12,1), úgy a teológia az a hamisítatlan „szellemi tej” (1Pét 2,2), amely után a hit által megvilágított értelem vágyakozik, hogy általa növekedjék az üdvösségre. A teológia tulajdonképpen a hívő értelem tudományos igényű reflexiója a kinyilatkoztatás tartalmáról (fides quaerens intellectum), ez viszont különbözik más tudományoktól abban a tekintetben, hogy alapvető tételeinek legfőbb forrása nem a természetes emberi ész, hanem a megfellebbezhetetlen tekintélyű Szentháromságos Egy Isten („Tudom, kinek hittem” — 2Tim 1,12), aki „sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud”. (I. Vatikáni Zsinat, „Dei Filius” — DH 3008; vö. Szám 23,19 és Róm 3,4)

I. Analogia fidei — a hit mértéke (vö. Róm 12,6)

A teológia tehát tudatosan fölépített, egységes rendszerbe foglalt, valódi tudomány, amelynek minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás teljes, szervesen fölépülő egészének figyelembevételével kell vizsgálnia. A tanbéli tévedések és eretnek elhajlások forrása sokszor éppen az, hogy egyes igazságokat összefüggéseikből kiragadva, mintegy abszolutizálva szemlélnek (vö. KEK 90,114).
Ezért föltétlen tekintettel kell lenni a hittitkok szükségszerű kapcsolatára, amelyet az elméleti teológia „nexus mysteriorum”-nak nevez (vö. KEK 90). Ez a kifejezés arra utal, hogy hitünk egyes igazságai nem független, elszigetelt és esetleges tételek, hanem egy szorosan összefüggő, kölcsönhatásban élő folytonosságot alkotnak. Amikor tehát megértjük, hogy egy adott tan miként illeszkedik a teológiai igazságok szerves egészébe, akkor egyúttal elmélyül a tételre vonatkozó ismeretünk, valamint világosabbá válik előttünk az adott igazság tényleges tartalma is.
A katolikus hitigazságok között létezik továbbá valamiféle hierarchia (hierarchia veritatum fidei), mivel egyes igazságok különböznek abban a tekintetben, hogy pontosan miként illeszkednek, kapcsolódnak a keresztény hit legalapvetőbb tételeihez (vö. Unitatis Redintegratio, # 11; KEK 90.). Az igazságok hierarchiája azonban nem igazol semmiféle olyan elvtelen egységtörekvést, amely szerint a keresztény hitet vissza kellene vezetni a legszükségesebb lényegi igazságokra, mintha minden más tekintetben teljes szabadság érvényesülne, sőt egyes igazságokat — jelentéktelennek minősítve őket — figyelmen kívül lehetne hagyni. Az igazságok hierarchiája nem tévesztendő össze a teológiai bizonyosság fokozataival sem: egyszerűen azt jelenti, hogy az egyes hitigazságok egyetlen középpont köré szerveződnek (vö. Bevezetés a KEK-hoz).

II. Reditus ad fontes — visszatérés a forrásokhoz (vö. Zsolt 41,2)

A teológia valódi tudomány, de az egyetlen olyan, amelyben a tekintély természeténél fogva elfogadható, sőt egyenesen szükségszerű érv. Elkerülhetetlen, hogy a teológus pontosan azonosítsa és tárgyilagosan megnevezze forrásait, és ezek egymáshoz való viszonyát is tisztáznia kell. A teológiának hierarchiába foglalt forrásanyaga van, amelyben a különböző tekintéllyel rendelkező források szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A XVI. században, a reformátorokkal folytatott hitviták kereszttüzében nyert megfogalmazást az a lényeges módszertani szemlélet, amely szerint a teológia mérvadó helyeit, fő forrásait a köztük fönnálló hierarchikus rend figyelembevételével és egyfajta „polgári egyetértésben” (civilis concordantia) kell fölhasználni. E fő forrásokat négy pontba lehet sűríteni. Ezek 1) a Szentírás a maga kánoni alakjában, 2) az apostoli hagyomány, amint azt legfőbb hordozóiban lehet föllelni: az egyetemes zsinatok dokumentumaiban, a szent liturgia szövegeiben, a pápák megnyilatkozásaiban és az egyházatyák írásaiban, 3) a klasszikus skolasztika teológiai szintézise, különös tekintettel Aquinói Szent Tamásra, s végül 4) a kegyelemtől segített emberi értelem, amint azt tiszteletreméltó bölcselők műveiben, illetve a történelem tanulságaiban látjuk kibontakozni.
A humanizmus által meghirdetett visszatérés a forrásokhoz (reditus ad fontes), amely újra visszaköszönt a XX. századi „résourcement” mozgalomban, lényegében helyes irányelv, de a protestantizmusba elhajló radikális humanizmus és az ún. „új teológia” (théologie nouvelle) ellenében meg kell hirdetni egy új konkordizmust is. A modern exegézis jótékony eredményeivel gazdagított szentírástudományt és a módszeres, kritikai kutatások által soha nem tapasztalt mértékben föltárt patrisztikus irodalmat nem szabad ürügyként fölhasználni egyfajta teológiai antikvarianizmus népszerűsítésére. Csalárd és hiteltelen az a modern ideológia, amely a korai, őseredeti forrásokra való hivatkozással valójában a szisztematikus elméleti teológia, főleg pedig a skolasztikus szintézis következtetéseit kívánja megkérdőjelezni.
A XVI. századi jeles konkordisták (de Soto, Cano, Toledo, Bellarmine) példája nyomán magunkévá tesszük a reditus ad fontes gondolatát, miközben elutasítjuk az elhajlásokat, de valódi értéknek tekintjük a lényegi fölismeréseket. E fölismerések egyike, hogy bár a klasszikus teológiai kommentárok és manuálék valóban hasznos segítséget jelentenek, lényeges, hogy a források tanulmányozása lehetőleg közvetlenül, első kézből, ne pedig másodlagos teológiai forrásanyag közvetítésén keresztül történjék. Ehhez természetesen fontos a bibliai nyelvek, de mindenekelőtt a latin készségszintű ismerete (theologizare latine loqui est), kiváltképp a magyarul elérhető teológiai irodalom szomorú elégtelensége miatt.
Emellett II. János Pál pápa maradandó megállapítása, hogy az Egyháznak újra meg kell tanulnia „mindkét tüdővel lélegezni” (Angelus-beszéd, 1996. június 29.). A teológusoknak (is) elengedhetetlen, hogy mind a keresztény kelet, mind a keresztény nyugat forrásait alaposan megismerjék, hiszen a keresztény világ e két „féltekéje” sajátos teológiai szemlélettel, lelkiséggel, liturgikus lelkülettel gazdagítja a teológia tudományát.

III. Aquinas, dux certissimus — Aquinói Szent Tamás az egyetemes és közös egyháztanító, a teológusok fejedelme

A teológiai források között kiemelten kell kezelnünk a skolasztikus teológiát, azon belül Aquinói Szent Tamást, mivel az Egyház tanítóhivatala évszázados és szakadatlan tanítása szerint Szent Tamás mind a filozófia, mind a teológia területén bizonyos elsőbbséget élvez (pl. Gravissimum Educationis, # 10; Optatam totius, # 15; Lumen Ecclesiae, # 2; Sapientia Christiana, ## 71,79–80; CIC, can. 252. § 3.). Ezt az elsőbbséget a tanítóhivatal tekintélye erősíti meg, ezért nem lehet megkérdőjelezni vagy elutasítani a legfőbb egyházi hatóság illetékességének bennfoglalt tagadása nélkül. Fontos, hogy ezt az egyházi ajánlást helyesen értelmezzük és pontosan magyarázzuk.
Egyrészről kívánatos elkerülni a XIX–XX. századi neotomizmus egyes képviselőinek rugalmatlanságát, olykor sekélyes, rosszul értelmezett ragaszkodását a tamási teológia minden egyes eleméhez, mintha az Angyali Doktor minden tekintetben tévedhetetlen lett volna, vagy rajta kívül senki más sem járult volna hozzá érdemben a teológia fejlődéséhez. Szent Tamás teológiai örökségét kiemelkedő tekintélye ellenére sem szabad kizárólagosként, vagy tökéletes, változhatatlan „izmusként” kezelni, mert egyrészt történelmi meghatározottsága okán mindig nyerhet pontosabb, világosabb megfogalmazást, másrészről nem képez zárt rendszert, amely képtelen lenne az új teológiai fölismeréseket, kutatási eredményeket integrálni.
Ugyanakkor a tanítóhivatal világos és kifejezett ajánlásával összeegyeztethetetlen az a manapság nem ritka álláspont, hogy a teológusok teljesen szabadon hagyhatják figyelmen kívül Szent Tamás tanítását, annak érdemi ismerete, tanulmányozása szükségtelen, és teológiai álláspontok ütköztetése alkalmával az Angyali Doktor véleménye ugyanolyan vagy esetleg kisebb súllyal esik latba, mint más egyházdoktoroké, teológusoké. Ebben a kérdésben, ellentétben bizonyos kortárs fölvetésekkel, az Egyház nem változtatta meg álláspontját.




TÁRSADALOM, KÖZÖSSÉG, EGYÉN


I. Katolicitás és evilági lét

Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanításáról. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem evilági fogalom, amelyet valamely politikai világnézet szintjén kellene időszerűvé tenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallás magánügy — ellenkezőleg: hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak itt kell érvényt szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a mennyek országára. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, és hitetlen vélekedés az, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgaiban illetéktelen lenne.
A világban megmutatkozó válság gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, ezáltal a világ középpontjába. Minket ez a válság arra ösztönöz, hogy a lehető legnagyobb nyomatékkal hangoztassuk az igazság és a béke iránti ragaszkodásunkat.
Az Anyaszentegyház hitet és erkölcsöt érintő szolgálata mellett nem elhanyagolható az sem, hogy miközben liturgiájával biztosítja a szentségi életet és tanításában sértetlenül őrzi, sőt kifejti a hitletéteményt, olyan viszony kialakítására törekszik a társadalmi rendszerekkel és e rendszerekben, amely a lelkek üdvösségének elősegítését szolgálja.
A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban legjobban a hierarchiában (szent rend) való létezés segíti az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán, természetes világ önmagában tökéletlen: metafizikai távlatokat és értelmet csak azzal a természetfölötti tartalommal kap, amelyet az Egyház közvetít neki. Ehhez képest a nyugati kultúra mai, keresztényietlen állapotában a hedonizmus, az individualizmus, a materializmus kivételes erővel kísért, általuk a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetíteni hivatott Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy „társadalmi lobbi” szintjére süllyed. A jelenleg érvényesülő szabadelvű tömeguralom törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra és a tömeges fogyasztásra mint társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre hivatkozik, és valamiféle erkölcsi emancipációra alapozza uralma fenntartásának eszközeit. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, természetfölöttit szolgáló keretek, a modern Európát katolicizmus és kereszténység nélküli, vagy egyenesen katolikus- vagy keresztényellenes tartalmak és vezérlő elvek működtetik.
A katolikus hívő erkölcsi feladata a respiritualizáció a jelenleg normaként ható hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, katolikus hitéhez. A szentségek vétele által, az igaz tanítás megvallásában és az egyházi hierarchiába illeszkedve akkor is tagja Jézus Krisztus titokzatos testének, ha a társadalmi berendezkedés nem ösztönzi, sőt ellentétes értékrend keretei közé kényszeríti. Az állam soha nem tudja biztosítani azt, hogy a mennyek országa már e világon bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön a mindennapokban. Különösen találóak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak — hanem kiválasztottalak titeket a világból —, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15,19)

II. Egy keresztény társadalom reménye

A teremtett világ célja az Isten kegyelméből elérhető megdicsőülés. Ebben a folyamatban az emberiség úgy viszonyul céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. A jelen társadalmait nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének uralkodójára, az Istenre kellene irányulnia, így irányítása e világon is egyetlen főséget feltételez, amely viszont e világon túlról nyeri legitimitását.
Ezt a rendet a keresztény Európában minden közösség más viszonyok közepette, de egészen hasonló rendben igyekezett megvalósítani. Magyarország lakosai majdnem ezer évig a Szent Korona boltozatának voltak egy-egy darabja. A Korona által kifejezett egység és szentség az ország lakosainak közös ügye volt, és ez az egység — az Anyaszentegyház tanításának megfelelően — valóban „az egyesekért és az egyesek felett állt”. A magyar király és a Magyar Királyság az isteni kegyelem rendjét volt hivatott megjeleníteni minden alattvalónak, akik közé sokáig nem vert éket a nemzeti sovinizmus, hiszen a nemzetek feletti államfő, az egymásra utaltság, az összetartozás Isten akaratában és a Kárpát-medence földrajzi közösségében az ország lakosainak szerves társadalmi keretet teremtett. A magyarok, a rokon népek és a nemzetiségek magyar tudatúakként (Hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindnyájuk közös nemzeti szellemének megfogalmazását. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a felebarátok szolgálatában, boldogságuk és boldogulásuk keresésében — ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is időszerűek minden felelősségteljesen gondolkodó magyar katolikus számára.
A csupán népfelség elvén alapuló államformák (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság), amelyekkel a magyarság több mint fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik, a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyoknak a Szent Korona által gyakorolt uralma végét hozták magukkal. A népek e közössége messze került nemzeti szellemétől, gyökereitől, és fokozatosan elfordult az őt tápláló kereszténységtől is, amely korábban erőt adott neki a történelem viszontagságai között. E kedvezőtlen körülmények között született meg — a történelmi alkotmányhoz és az isteni rendet leképező állami berendezkedéshez való visszatérésnek már a puszta igényétől is távol — a jelenlegi tömeguralom, amely az ismétlődő választások hangulati fölfokozottságával csak megoszlást szít és eltereli a figyelmet arról, hogy az állam polgárai csak hiszik, hogy felelősen döntenek, miközben egyre szorosabban fűzi őket egybe minden természetfölötti viszonyítástól elszakadt létük. Az állami felsőség ma nem objektív, nem semleges és nem karizmatikusan mértékadó, amire egy válságba került népnek szüksége lenne.
Ezzel egyet nem értve mi közösségi és egyéni szinten is a történelmi alkotmány, a jogfolytonosság elvének biztosítása, az emberi becsület, a közjó tiszta szolgálata, a hagyománytisztelet, a hitvalló élet révén reméljük a jövő társadalmát katolikus módon megújítani. A magyar társadalomnak megnyugvásra, biztonságra, e világon túlmutató, újra megtalált keresztény hitre és ahhoz illő életre van szüksége. A népuralmi kísérletekre tekintve tiszta fejjel és tiszta szívvel, őszintén el kell számolni valós veszteségeinkkel, és vissza kell szerezni régi biztosítékainkat.
A tisztán népuralmi formák átértékelése és elhagyása esetén a legitimitás az ország lakosságára száll vissza mint az ország boldogulásának és boldogságának letéteményesére. A változás azonban csak úgy következhet be, ha újra egy, a társadalmon kívül és a társadalom felett álló, szentelményi jóváhagyással bíró személyt és intézményt választ az ország népe, amilyen történelmünk során mindig a felkent király és az apostoli keresztény királyság volt.
Az apostoli királyságunk nem csupán egy társadalmi-gazdasági intézmény, és annak alternatívaként való itteni felvetése sem valamiféle idealizáló, nosztalgikus gondolat, régvolt történelmi emlékek bánatos felemlegetése. Az apostoli királyság a magyarság eredeti létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesíttetett, és amelyet talán számon kér majd rajtunk a Teremtő, emlékeztetve minket első szent királyunk felajánlására. Ebben a királyságban és az azt kísérő, értékelvű hivatásrendiségben, amelyre a magyar katolicizmus adott már gyakorlati példákat korábban, a közösség és a társadalmi igazságosság biztosítékra találhat a mennyiségelvű, a fogyasztással mindent és mindenkit közös nevezőre hozó berendezkedéssel szemben, amely az emberi természet legalantasabb mozgatóira alapoz.

MMVII. Ádvent, a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely klerikus és laikus tagjai

Több tájékozódási pontot, információt találhat még a Szellemi Műhelyünk tagjainak publikációit is tartalmazó MILES CHRISTI folyóiratunkban. Érdeklődjék közvetlenül itt: lacroix@freemail.hu

"csemege" a reformáció napjára

A reformáció napja több protestáns felekezetben október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét.

Egy csöppet megkésve ugyan, de jómagam is szertnék hozzájárulni ehhez a "jeles" eseményhez. Bár Luther teológiai mondanivalóját elsősorban teológiai kérdésként kell kezelni, és nem ilyen ad hominem szempontok alapján minősíteni, az ember mindig jól teszi, ha egy kicsit körülnéz annak az embernek a háza táján, akit hősként, vallási prófétaként ünnepel. Természetesen Luther valós karakterének megrajzolása nem könnyű dolog, és ennek megfelelően a reformer pszichológiai arcélének kutatása évszázadokon keresztül megosztotta az embereket. Katolikus oldalon a hitviták hevében sommás, sokszor kifejezetten rágalmazó ítéletek születtek. Johannes Cochlaeus (1479-1552), például, förtelmes kirohanások keretében feketítette be Luther személyiségét. Cochlaeus olykor méltatlan és féktelen vádaskodása évszázadokra meghatározta a Luther személyéről alkotott katolikus véleményt.

Az első pozitív kísérlet, hogy Luthert a modern pszichológia eszközeivel analizálják Hartmann Grisar, S.J. (1845 – 1932) nevéhez fűződik, aki azonban tudományos hozzáállása ellenére sem tudta magát függetleníteni az évszázados katolikus előítéletektől. Grissar a rendelkezésre álló művek és a szemtanúktól származó leírások alapján klasszikus mániákus depresszív alkatként diagnosztizálta Luthert, aki tehetetlenül sodródott radikális hangulatváltozásai, az önemésztő melankólia és a kényszeres rajongás között. Ezt a helyzetet csak súlyosbította vallási fanatizmusa, kihívó önteltsége, és bántó közönségessége. Jacques Maritain, például, Luther különböző életkorban készített portréira hivatkozva demonstrálja a reformátor fokozatos testi és lelki leépülését (Three Reformers: Luther-Descartes-Rousseau; London: Sheed and Ward, 1929).

Természetesen a 20. század második felében az elvtelen irénizmus és az ökumánia jegyében divattá vált elfogultsága és becsmérlő következtetései okán teljesen hiteltelennek, minden alapot nélkülözőnek kikiálltani Grissar elemzését. Ez olykor már odáig fajult, hogy katolikus történészek, teológusok, sőt egyházi vezetők sem általlották nyilvánosan ünnepelni Luther vallási géniuszát, kiemelkedő intellektusát, erkölcsi nagyságát, és előremutató egyházújítói tevékenységét. Valójában azonban ez a megközelítés legalább annyira elfogult és ideológikus, mint Cochlaeus vagy Heinrich Denifle (1844-1905) sokszor túlzó karikatúrája. Grissar modern pszichológián alapuló ítéletének lényegében helytálló voltát, a harcos, apologétikus hangvétel és a vitathatatlan elfogultság ellenére, ma már józan protestáns körökben is elismerik (Albert Mock, Abschied von Luther: Psychologische und Theologische Reflexionen zum Lutherjahr; Luthe-Druck und Medien Service, 1985).

A fönt említett szerzőkön és munkáikon kívül a témában ajánlom még:

Paul Hacker, The Ego in Faith: Martin Luther and the Origin of Anthropocentric Religion (Chicago: Francisan Herald Press, 1970), aminek eredeti német változatát nemrégen újra kiadták: Paul Hacker, Das Ich im Glauben bei Martin Luther: der Ursprung der anthropozentrischen Religion (Bonn: Nova und Vetera, 2002).

Elizabeth Vandiver, Ralph Keen, and Thomas D. Frazel, Luther's Lives: Two Contemporary Accounts of Martin Luther (Manchester University Press, 2002). Ez a könyv teljes egészében tartalmazza Cochlaeus és Melanchton Luther-életrajzát.

Most azonban a Lutherről írt tanulmányok helyett, idézzük közvetlenül magát a "nagy reformátort", akinek beteges fixációját a testnedvekkel és a bélsár különböző halmazállapotú változataival nyilvánvalóan nem Cochlaeus találta ki. Persze tudni kell, hogy az idézett "Asztali beszélgetések"-et finoman szerkesztették, és kifejezéseit a fordítás során valamelyest tompították.

Szemelvények a Martin Luther: Asztali beszélgetések (Helikon, 1983) című könyvből.

"Úgy tartom, Istennek legalább annyi munkája van a dolgok megsemmisítésével, mint megalkotásukkal és teremtésükkel - mondta Luther doktor a ganajra gondolván, és hozzáfűzte: - Csodálom, hogy a világ réges-rég nincs az égig teleszarva." (21. old.)

"Az emberi test ocsmány lúgostömlő, átszivárog és átfolyik rajta verejték, pisa, szar, nyál, takony és mindenféle gonosz nedvek. A múltkor addig vakartam a lábamat, míg végül négyféle nyirok csorgott belőle." (37. old.)

"De a legjobb a Pommer doktor tudománya, mert a gonosz lelkeket ő szarral gyötri. Gyakran kever szart a tejbe, hiszen úgy is bűzlenek ők minden ízükben, azért amikor az ő teheneitől is ellopták a tejet, rögvest lerántotta nadrágját, belerottyintott vigyázónak egy nagy hurkát egy teli tejesköcsögbe, jól elkeverte, mondván: 'Majszold, ürdüng!', mire soha többé nem lopták el a tejét." ( 85-86. old.)

"Sok lyukas diót mgroppantottam, hívén, hogy jók, de szarral fecskendették meg a pofámat; Zwinglius, Erasmus, csupa lyukas diók, amelyek az emberek pofáját összerondítják." (115. old.)

"Amikor egy nemesúrtól megkérdezte felesége, szereti vajon, a nemes azt felelte: 'Csakúgy szeretlek, mint egy jó szarást'; megbosszankodott ezen az asszony. Történt egyszer, hogy a férje maga mögé ültette a lóra, s egy egész hév nyári nap hosszán leszállni nem engedte, nehogy az asszony szükségét végezhetné. Azért ő végül is így szólt: 'Kedves uram, szeret éppen eléggé, csak ennél inkább ne szeressen!" (149. old.)

"Azért vagyok a legyeknek ellensége-haragosa, quia sunt imago Diaboli et haereticorum (mert ők az ördögnek és az eretnekeknek megannyi képmása). Ha fölnyitok egy szép könyvet, hamarosan rászáll egy légy, a seggét szánkáztatja rajta, mintha csak azt mondaná, hogy : 'Itt ülök, és idekenem a balzsamomat, avagy ganajomat'. Hasonlóképpen cselekszik az ördög: amikor a szívek a legtisztábbak, odamegy, és beléjük szarik." (224. old.)

"Emeljétek föl fejeteket, kapuk, táruljatok föl, ősi kapuszárnyak!" (Zsolt 23, 7)

Ezév november 18-tól, a pünkösd utáni 25. vasárnaptól kezdve, amely egyben a római Szent Péter- és Pál-bazilikák dedikációs ünnepe is, hetenkénti rendszerességgel megkezdődik a régi római rítusú szentmisék ünneplése a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-
főplebániatemplomban.

Ehhez kapcsolódóan az áldozópap által kiszolgáltatható szentségek és szentelmények hagyományos formában való vételére is lehetőség lesz. A szentmiséket minden vasárnap délután fél 4 órai kezdettel, ft. Osztie Zoltán plebános úr engedélyével ft. Kovács Ervin mutatja be, a Szent Mihály Laikus Káptalan énekes és oltárszolgálata mellett.

Mindenképpen hálás köszönet és tiszteletteljes főhajtás illeti ft. Osztie Zoltán atyát. Magyar egyházi körökben eddig meglehetősen fagyos volt a Summorum Pontificum pápai motu proprio fogadtatása, de a plébános úr nagylelkűen megnyitotta szívének és templomának kapuit!

Az örvendetes hír forrása a Szent Mihály Laikus Káptalan blogja, ahol a további időpontokra, jeles eseményekre vonatkozó friss információkat mindig közzéteszik.

http://capitulumlaicorum.blogspot.com/

A fölvilágosultabb családokért!

Amikor 1999-ben megjelent a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele „A boldogabb családokért!” címmel, kezdetben nagy lelkesedéssel fogadtam. Teológiai tanulmányaim egy korábbi szakaszában sokat foglalkoztam család- és házasságteológiai kérdésekkel, sőt 1998-ban szakirányú teológiai diplomát szereztem „Master in studiis theologicis de Matrimonio et familia” titulussal. Az MKPK 1999-es körlevelét alaposan átolvasva azonban gyorsan lehervadt kezdeti lelkesedésem, és fölbuzdulva a körlevél fölszólításán a dialógusra egy 12 oldalas esszét írtam a dokumentumról. Az esszé alapvetően kritikus hangvételűre sikeredett, s talán ez is volt az oka annak, hogy az MKPK családreferense – szakirányú képesítésem és teológiai illetékességem ellenére – válaszra sem méltatott.

Teológiai természetű észrevételeim között az egyik legfontosabbnak már akkor is azt tartottam, ami a körlevél 98. szakaszára vonatkozott. Itt a következőket olvashatjuk: „A II. Vatikáni Zsinat teológiája kiemeli a férfi és a nő egyenrangúságát a házasságban is. A patriarchális, férfiközpontú családmodellt az egyenjogú partnerek személyes kapcsolatára épülő család képe váltja fel…. A patriarchális felfogást már Jézus érvénytelenítette, amikor a válásra vonatkozó mózesi törvény helyett a Teremtő eredeti szándékát helyezte előtérbe az egy testté válás bibliai szimbólumára hivatkozva.”

Sajnos a dokumentum tényleges szerzője (kilétét illetően vannak ötleteim) nem tisztázza világosan, hogy pontosan mit ért patriarchális, férfiközpontú családmodell alatt. Annak a családi „berendezkedésnek”, amely szerint a férj a feleség, sőt az egész család feje a történelem során valóban voltak bizonyos formái, melyekben a férfiak visszaéltek a társadalom által nekik megítélt szereppel a nők és olykor a gyermekek kárára. Itt nyilvánvalóan tetten érhető az őseredeti bűnbeesésnek az a tragikus következménye, amit az emberiség bizonyos mértékben még ma is hordoz: „Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!” (Ter 3, 16) Ez a tagadhatatlan tény azonban nem hitelteleníti, még kevésbé érvényteleníti azt, amit a kinyilatkoztatásból világosan kiolvashatunk.

A körlevél kijelentése ráadásul azt a benyomást kelti, mintha már maga az Isteni Megváltó érvénytelenítette volna az ún. patriarchális családmodellt, de ezt az Egyház – amire a hitletétemény maradéktalan megőrzése és hiteles magyarázata bízatott – csak a II. Vatikáni Zsinat után ismerte volna föl! Valójában a válásra vonatkozó mózesi törvény érvénytelenítése, amire a körlevél hivatkozik, nem jelenti, mert nem jelentheti a patriarchális családmodell szétzúzását (vö. 1 Tim 2, 11-15!), hanem azt nyilatkoztatja ki egyértelmű és végleges formában, hogy a házasság köteléke szent és fölbonthatatlan. Az Egyház közel kétezer éves teológiai hagyományában semmi sem támasztja alá a körlevél finoman szólva újszerű egzegézisét. Amikor a dokumentum a Ter 2, 24 alapján a Teremtő eredeti szándékának előtérbe helyezéséről beszél, vagyis az ehhez képest elhajlásnak számító patriarchális modell helyesbítéséről, mintha megfeledkezne az előző 4 vers nyilvánvaló jelentéséről.

Ami a teremtéstörténet valódi tanulságait, valamint az Egyház tényleges álláspontját illeti, érdemes fölidézni a tanítóhivatal néhány világos állásfoglalását. „A férj a család irányítója és az asszony feje. Az asszony, mivel hús a férj húsából és csont az ő csontjából, úgy engedelmeskedjék a férjének, mint társa, nem pedig mint rabszolganője, azaz engedelmességét méltóságnak és tisztességnek kell kísérnie. Az elöljáró férjben és az alárendelt asszonyban – mert az előbbi Krisztus, az utóbbi az Egyház képmása – az isteni szeretetnek kell vezérelnie a kötelességek teljesítését. ΄Mert a férfi feje az asszonynak, mint Krisztus feje az Anyaszentegyháznak. . . De amint az Anyaszentegyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy az asszonyok is férjüknek mindenben’(vö. Ef 5,23--24).”[1]

XIII. Leó pápa, bár egyértelműen tanítja a férfi főségét, egyszersmind megerősíti a férfi és nő egyenlőségét Teremtőjük előtt: „…az Egyház létrehozta a mindenkit egyformán érintő házasságjogot azzal,...hogy egyenlő jogokkal ruházta föl a férjet és a feleséget, mert mint Szent Jeromos mondja: ΄Nálunk ha valamit nem szabad az asszonynak, azt nem szabad a férjnek sem, mert ugyanannak a szolgálatnak részesei’. Mindkét házastársat ugyanazok a jogok és kötelességek illetik meg, hiszen az Egyház helyreállította és védelmezte a nő méltóságát.”[2] Az Egyház legfőbb tanítója, az apostolok fejedelmének utódja tehát nem lát ellentétet alá-fölérendeltség és egyenlőség között!

Ezt a tanítást megismétli és egyúttal meg is erősíti XI. Piusz pápa, amikor „Casti Connubii” kezdetű enciklikájában Szent Ágostonra hivatkozik: „A szeretet kötelékével megszilárdított családi életben uralkodnia kell annak, amit Szent Ágoston a szeretet rendjének nevez. Ez a rend magával hozza a férj elsőbbségét az asszony és a gyermekek előtt, és az asszony készséges és önkéntes meghajlását és engedelmességét... Ez az engedelmesség nem tagadja meg, és nem veszi el a nőtől azt a szabadságot, ami őt emberi személyiségének kiváló méltóságánál fogva teljes joggal megilleti... Tiltja a család testében a szív elszakítását a fejtől, ami az egész szervezet kárával vagy pusztulásának veszélyével járna. Ha ugyanis a férj a fő, akkor a feleség a szív. S miként a férj első a kormányzásban, úgy az asszony első a szeretésben. Ezt az elsőbbséget igényelheti, sőt kötelessége is igényelni.”[3]

XI. Piusz pápa tudatában volt annak, hogy a szeretet rendjének konkrét megvalósítása bizonyos mértékben módosulhat korra és helyre való tekintettel, ám mindez a lényeget nem érinti: „Az asszonynak a férjével szembeni alárendeltsége fokát és módját tekintve személyek és korok szerint különböző lehet; sőt, ha a férj elmulasztaná kötelességét, az asszonynak kell átvennie a család kormányzását. De a család szervezetét és Istentől alkotott és megerősített alaptörvényét felforgatni vagy megsérteni sehol és soha nem szabad.”[4]

Egy pápai kihallgatás alkalmával XII. Piusz pápa beszédet intézett fiatal házasokhoz a családi tekintélyről, valamint a férj és a feleség viszonyáról.[5] Érdemes ezt a beszédet akár hosszabban fölidézni, mert tökéletesen megvilágítja a püspökkari körlevél furcsa egzegézisének tarthatatlanságát: „A tökéletes egyenlőség állapotában vagytok és cselekedtek, s a házassági szerződést teljes függetlenséggel, mint szigorúan egyenjogú személyek kötöttétek meg... Ugyanakkor, minden család életközösség és minden jól megszervezett közösségnek főre van szüksége, minden főhatalom pedig Istentől ered. Tehát az általatok alapított családnak is van feje, akit Isten ruházott föl tekintéllyel... Igen, a családfő tekintélye Istentől ered, mint ahogyan Istentől eredt Ádámnak, az emberi nem első családfőjének méltósága és tekintélye is... Ezért ő teremtetett elsőnek és azután Éva (1 Tim 2, 13-14).

A szentség állapotában a házasok a kegyelem révén egyenlően és közvetlenül egyesíttetnek Krisztussal. Valóban, akik Krisztusban megkeresztelkedtek, és Őt öltötték magukra – írta Szent Pál – mindnyájan Isten fiai, és nincs különbség férfi és nő között, mert mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal 3, 26-28). Más ellenben a helyzet az Egyházban és a családban, amennyiben ezek látható közösségek. Ezért ugyanez az apostol így intett: ΄Akarom, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig az Isten.’ (1 Kor 11, 3).

Ez az a természetes és a házasság egységével veleszületett tekintélyi rend, melyet a teremtő isteni Gondviselés, a férfit és a nőt megkülönböztető, sajátos és egymást kölcsönösen kiegészítő tulajdonságokkal látott el: ΄Az Úrban nincs férfiú asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül.’ (1 Kor 11, 11), kiáltott fel Szent Pál. A férfinek Isten az egységben való főséget, a testi erőt s a munkához szükséges tulajdonságokat adta meg, amivel családjának fenntartásáról kell gondoskodnia s azt biztosítania. Valóban, azt mondotta neki: ΄Arcod verejtékével edd a kenyeret.’ (Ter 3, 19). A nő számára a szülés kínjait, valamint gyermekei táplálásának és elemi nevelésének fáradalmait tartotta fenn.

Bár a nőnek férjétől való, a kinyilatkoztatás első lapjain szentesített függése megmaradt (Ter 3, 16), a népek apostola rámutat arra, hogy Krisztus irántunk és a nő iránt érzett szánalomból enyhítette az ősi törvény mélyén még visszamaradt keserűséget. Tette ezt úgy, hogy az ΄áldott vérrel eljegyzett’ Egyházzal való egyesülésében megmutatta, miként alakulhat át a fő tekintélye és a hitvestárs alávetése – ezeknek csökkenése nélkül – a szeretet erejénél fogva olyan szeretetté, mely az Ő Egyházzal való egyesülésének szeretetét utánozza. Krisztus arra is példát mutat, hogy a parancs erejének és az engedelmesség tisztelettudó hajlékonyságának a buzgó és kölcsönös szeretetben el lehet és el is kell felejtkeznie önmagáról. Így mindkettő elnyerheti és el is kell nyernie kölcsönös nemes jutalmát, mivel ezáltal születik és szilárdul meg a házi béke, melyet mint a rend és szeretet virágait Szent Ágoston úgy határozott meg, mint a parancsolás és az engedelmeskedés rendezett összhangját az együttlakók között: ordinata imperandi obediendique concordia cohabitantium. (De Civitate Dei I, 19, 14). Ez legyen a ti keresztény családotok példaképe!

Sokszor hangoztatják majd körülöttetek, hogy ez valami igazságtalan dolog, tanácsolják majd nektek, hogy önérzetesebb magatartást tanúsítsatok, hirdetik majd, hogy teljesen egyenlők vagytok férjetekkel, sőt sok tekintetben fölötte álltok. Ne hallgassatok a kísértő, ámító kígyó-hangokra újabb Évákként, engedvén letéríteni magatokat arról az útról, ami itt e földön egyedül vezethet el benneteket az igazi boldogsághoz.”

XII. Piusz pápa beszédének teológiai mondanivalója körülbelül így összesíthető: A kinyilatkoztatás és az annak szolgálatában álló egyházi tanítóhivatal mindig is tanította a férfi és nő egyenlőségét a teremtés és a kegyelem rendjében. Egyrészt mindketten különbségtétel nélkül a Teremtő Isten képére és hasonlatosságára lettek teremtve (Ter 1, 26), csakúgy, mint ahogy közösen kapták a parancsot, hogy hajtsák uralmuk alá a földet (Ter 1, 28). Másrészt: „Nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3, 28). Szent Pál kihangsúlyozza, hogy a keresztségben korra, származásra, nemre való tekintet nélkül mindnyájan egyetlen végső célra nyertünk meghívást. „Mi mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.” (2 Kor 3,18).

A teremtett létből és istenképiségből fakadó, a kegyelem rendjében megélt egyenlőség férfi és nő között nem jelent funkcionális egyenlőséget. Maga a teremtés rendje is tanúságot tesz amellett, hogy a férfi és nő különböznek testi és lelki adottságaik szerint egyaránt. Az ember, továbbá, természetéből fakadóan társas és társadalmi lény, aki életét – mert másként nem lehet – az alá-fölé rendeltség viszonyai alapján megszervezett közösségben éli. Így „a családban – akárcsak két vagy több, egy célra törekvő személy bárminemű társulásában – nélkülözhetetlenül szükség van egy tekintélyre, akinek az egység hathatós megvédése mellett az a feladata, hogy a tagokat egy közös cél felé irányítsa és vezesse.”[6]

Ugyanebben a szellemben nyilatkozik Mindszenty bíboros még zalaegerszegi plébános korában írt könyvében. Úgy tanítja a nő egyenlőségét a teremtett létből és a férfival közös természetfeletti célból eredően, hogy mindeközben kimondja a férfi főségét is. „Az első emberpár megteremtésének módjával Isten határozott szavakkal jelölte ki a nő helyét a férfi oldalán, mint ennek segítőtársát... Nem puszta eszköz a férfi kezében, de nem is lehet, hiszen emberi természete a férfiéval lényegileg egy... A természet rendje szerint a férfival nem jogegyenlőségi, hanem alárendelt helyzetben van. Csakhogy ez az alárendeltség mellérendeltséggel ér föl azzal, hogy a férfival egy a természetfeletti célja, egyenlőnek kell tekintenie és úgy is kell vele bánnia, főleg a házastárs legbensőbb tiszteletével és becsületével.”[7]

A püspökkari körlevél is nagyon helyesen elismeri, hogy manapság a családok életét egyre inkább veszélyezteti a férfieszménynek és az apa szerepének elhomályosulása (BCS 49). Éppen ezért érthetetlen, hogy miért akarja mindenáron érvénytelennek nyilvánítani a férfi és apa főségét hangsúlyozó hagyományos keresztény családmodellt, amiről ráadásul a Szentírás és az Egyház folytonos teológiai hagyománya tanúskodik. Most éppen az apák és férjek szerepének további gyengítését és a férfiak egyre súlyosabb méreteket öltő identitástudat-vesztését kellene minden rendelkezésre álló eszközzel megállítani. A magyar férfiaknak és apáknak most mindenekelőtt arra van szüksége, hogy atyaságukat, mint istenképiségük és élethivatásuk egyik legalapvetőbb vonatkozását éljék meg, hiszen az égen és a földön minden atyaság a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjáról nyerte nevét (Ef 3, 15).

---

[1] Arcanum Divinae Sapientiae, XIII. Leó enciklikája a házasság fölbonthatatlanságáról (1880. február 10.), # 11.

[2] Uo. # 14.

[3] Casti Connubii, XI. Piusz enciklikája a keresztény házasságról (1930. December 31), ## 26-27.

[4] Uo. # 28.

[5] XII. Piusz élete és válogatott beszédei (Magyar Jövő, 1942), 419-427. old.

[6] Uo.

[7] Mindszenty (Pehm) József, Az édesanya, (Hunikum Kiadó, Budapest, 1990.), 19-20. old.

Also sprach Ranjith...

Malcolm Ranjith Patabendige érsek, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa a következőket mondta egy interjúban, amit a Petrus internetes napilapnak adott. Minden érdeklődőnek, de különösen a magyar klérusnak és hierarchiának ajánlom szíves figyelmébe!

Az eredeti forrás olaszul: http://www.papanews.it/news.asp?IdNews=3840

Olvasható még angolul:
http://rorate-caeli.blogspot.com/

Őexcellenciája, milyen fogadtatásban részesült XVI. Benedek pápa motu propriója, ami fölszabadította a tridenti rítusú szentmisét? Néhányan még az Egyház kebelén belül is csavargatták az orrukat.

Voltak pozitív reakciók, de haszontalan lenne tagadni, kritikák és ellentétes állásfoglalások is, még teológusok, liturgikus szakértők, papok, püspökök, sőt bíborosok részéről is. Őszintén szólva én nem értem ezeket az elhatárolódásokat és (miért ne mondjuk ki?) lázadásokat a pápai tekintély ellen. Arra buzdítok mindenkit, különösen a lelkipásztorokat, hogy engedelmeskedjenek a pápának, aki Péter utódja. A püspökök különösképpen hűséget esküdtek a Szentatyának: legyenek hát következetesek és hűek kötelességükhöz!

Véleménye szerint minek tulajdoníthatók az ellenállásnak ezen megnyilvánulásai?

Tudja, bizonyos egyházmegyék részéről még magyarázó dokumentumok is napvilágot láttak, amelyek érthetetlen módon korlátozni akarják a pápa motu proprióját. Ezen tettek mögött egyrészről ideológiai előitéletek húzódnak meg, másrészről pedig a bűnök egyik legsúlyosabbika: a gőg. Megismétlem: mindenkit a pápa iránti engedelmességre szólítok föl! Ha a Szentatya úgy tartotta, hogy szükséges volt kiadni a motu propriót, akkor erre megvoltak az okai, amelyeket én teljességükben osztok.

A tridenti rítus XVI. Benedek által elhatározott fölszabadítása igazságos ellenszernek tűnik az oly sok liturgikus visszaéléssel szemben, amiket a Novus Ordo-ban szomorúan tapasztalhattunk a II. Vatikáni Zsinatot követően...

Nézze, én nem akarom kritizálni a Novus Ordo-t, de nevetnem kell, amikor azt hallom, még barátoktól is, hogy egy pap 'szent' csupán szentbeszédire és beszédstílusára alapozva. A szentmise áldozat, ajándék, misztérium függetlenül a paptól, aki celebrálja. Fontos, sőt alapvető, hogy a pap mintegy félrehúzódjék: mert a mise legfőbb cselekvője Krisztus maga. Ezért nem értem azokat az eucharisztikus ünnepléseket, amiket látványosságokká tesznek táncokkal, dalokkal és tapssal, ami sajnos gyakran megesik a Novus Ordo-val.

Monsignore, az Ön kongregációja megannyiszor elítélte ezeket a visszaéléseket...

Ez igaz. Van jónéhány dokumentum, amik azonban sajnos halott betűk maradtak, és poros polcokon végezték, vagy még rosszabb, a szemeteskosárban.

Mégegy dolog: sokszor nagyon hosszú homíliákat kell végighallgatni...

Ez ugyancsak egy visszaélés. Ellene vagyok a táncoknak és tapsikálásnak a szentmise alatt, mert az se nem cirkusz, se nem stadion. Ami a homíliákat illeti, amint azt a pápa aláhúzta, azoknak a kateketikai aspektust kell képviselniük, elkerülvén a szociológiai eszmefuttatásokat és a haszontalan pletykálást. Például, a papok sokszor elkezdenek politizálni, mert nem készültek föl rendesen a szentbeszédre, amit pedig lelkiismeretesen elő kell készíteni. A hosszú homíliák tulajdonképpen egyenlőek az elégtelen fölkészüléssel: egy beszéd megfelelő időtartama 10 perc, legföljebb 15 perc. Észben kell tartani, hogy a liturgikus ünneplés csúcspontja az Eucharisztia misztériuma, anélkül, hogy az ige-liturgiát lekicsinyelnénk, de tisztázván, hogy miként kell alkalmazni egy korrekt liturgiát.

Visszatérve a motu proprióra: néhányan kritizálták a latin nyelv használatát a mise alatt...

A tridenti rítus az Egyház hagyományának része. A pápa pontosan megmagyarázta e lépésének indokait, ami a szabadság és igazságosság gesztusa a hagyományhoz kötődő hívek felé. Ami a latint illeti, szeretném kihangsúlyozni, hogy azt sohasem tiltották be, sőt, ez garantálja az Egyház egyetemességét. Ismétlem: fölhívom a papokat, püspököket és bíborosokat, hogy félretéve minden gőgöt és előítéletet engedelmeskedjenek!