hétfő, július 18, 2016

Sarah vs. Lombardi – újabb konfliktus a szembemisézés kritikája miatt

A fordítás mindig komoly kihívást jelent, ami többet igényel az egyszerű nyelvismeretnél, filológiai fölkészültséget, stílusérzéket föltételez, valamint kompetenciát abban a témában is, amelyről a fordítandó szöveg szól. Nincs még egy olyan területe ennek a kényes munkának, ahol annyi hibával, csúsztatással találkoznánk, mint a liturgikus szövegek ferdítése fordítása esetében. Ennek a problémának tipikus példája az a mesterségesen életre keltett és dagasztott botrány, amely Sarah bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa kijelentését követte – miszerint kívánatos volna mihamarabb visszaállítani a keletelt misézés szokását az új rítusban is. A vatikáni szóvivő – a Szentszékre manapság jellemző kioktató stílusban és kétes tartalommal – azonnal kontrázott. A hangvétellel sajnos nem tudunk mit kezdeni, ami viszont a tartalmat illeti, szükségesnek mutatkozik mihamarabb letisztázni néhány dolgot, mielőtt a MKPK – az amerikai püspöki karhoz hasonlóan – hivatalos nyilatkozatot tesz a tényszerűséget kikerülve, ideológiai alapon.

Sarah bíboros új rítusú szentmisét mutat be keletelve

(1) A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója (Sacrosanctum Concilium), azaz, a liturgikus reform zsinati atyák által jóváhagyott alapokmánya a szembemisézést egyáltalán nem említi, valójában föl sem merült az eucharisztikus ünneplés irányának megváltoztatása, még a lehetőség szintjén sem, nem hogy kívánalomként.

(2) A szembemisézés lehetőségét először az a tanács (Consilium) vetette föl (zsinati fölhatalmazás nélkül), amely a konstitúció konkrét végrehajtására kapott mandátumot. Az Inter Oecumenici kezdetű instrukcióban (1964. szeptember 26.) ezt olvassuk:

91. Praestat ut altare maius exstruatur a pariete seiunctum, ut facile circumiri et in eo celebratio versus populum peragi possit.

91. Jó, ha a főoltárt a faltól elválasztva építik meg, hogy könnyen körüljárható legyen, és hogy rajta a néppel szembeni celebráció végezhető legyen.

Ebből a paragrafusból egyáltalán nem olvasható ki sem a már álló, történelmi oltárok szétverése, ill. elmozdítása, sem pedig a versus populum ünneplés kötelező mivolta. A szöveg természetes értelmezése az, hogy az új oltárok építésekor legyenek arra figyelemmel, hogy körüljárható legyen (ez a középkorig nagyjából mindenütt így volt és nem érinti a celebráció irányát!), valamint – mintegy másodlagos effektusként – a szembemisézés lehetségessé váljon (amennyiben kívánatos).

(3) Egyértelműen az Inter Oecumenici instrukció szövege ihlette az új misekönyv általános rendelkezéseinek ide vonatkozó paragrafusát is:

299. Altare exstruatur a pariete seiunctum, ut facile circumiri et in eo celebratio versus populum peragi possit, quod expedit ubicumque possibile sit. Altare eum autem occupet locum, ut revera centrum sit ad quod totius congregationis fidelium attentio sponte convertatur. De more sit fixum et dedicatum.

299. Az oltárt a faltól elválasztva úgy kell felállítani, hogy könnyen körüljárható legyen, hogy rajta a néppel szembeni celebráció végezhető legyen, amely ahol csak lehetséges, hasznos. Az oltár egyébként olyan helyet foglaljon el, hogy valóban központ legyen, amelyre önként ráirányul a hívők egész közösségének figyelme. A szokásnak megfelelően elmozdíthatatlan és felszentelt legyen.

Ahogy az instrukció esetében, úgy itt sincs semmi egyetemesen és kötelezően előírva (főleg nem a régi oltárokra vonatkozóan), ráadásul nyelvileg eléggé világos, hogy az első mondatban a "quod expedit" (amely hasznos) nem az alárendelt mondatrész toldalékaira vonatkozik (körüljárhatóság és a szembemisézés lehetősége), hanem a főmondatban foglaltakra (az oltár faltól való különállására).

A tény, hogy ma már alig találni olyan római katolikus templomot, ahol a főoltárt nem háttérdíszként, virágtartóként használják, nem mozdították el vagy rombolták le, a zsinat utáni liturgikus hanyatlásnak, a reform eltérítésének és a kedvezőtlen korszellemnek következménye.

(4) Sem pápa, sem vatikáni szóvivő, sem püspöki kar, sem egyházmegyés főpásztor nincs arra fölhatalmazva, sem törvényileg, sem lelkipásztorilag, hogy megfenyegessen, megbüntessen valakit azért, mert az egyház emberi emlékezetet meghaladó szent hagyományát (a keletelt imairányt, misorientációt) követi. Már csak azért sem, mert az új misekönyv általános rendelkezéseit átolvasva kiderül, még az új miserend is az oltár felé fordulva végzett ünneplést tartja normatívnak (a releváns passzusokat kigyűjtöttem, a fontos mondatokat kiemeltem):

2. Tanúság a hit változatlanságáról
A Zsinatnak ezzel a tanításával lépten-nyomon találkozunk a szentmise szövegeiben. Mert ezt a hitigazságot – amelyet a Leonianum-nak nevezett ősi Sacramentarium tömören így fogalmaz meg: „Valahányszor ennek az áldozatnak emlékét ünnepeljük, megváltásunk műve valósul meg,” – pontosan és szabatosan fejtik ki az Eukarisztikus imák; amikor ugyanis bennük az anamnézist (megemlékezést) mondja a pap, az egész nép nevében is Istenhez fordul, hálát ad, felajánlja az élő és szent áldozatot, vagyis az Egyház áldozatát, és azt a Bárányt, akinek feláldozása árán Isten kiengesztelődni akart, és könyörög, hogy Krisztus teste és vére a mennyei Atya előtt kedves és az egész világ javára üdvösséges áldozat legyen.

    A celebráns papra vonatkozó rubrikák:

124. [= 86.] A pap ezután ülőhelyéhez megy. A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek. A pap mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A nép feleli: Ámen. Majd a pap a nép felé fordulva kitárja a kezét és köszöntő szavakat mond valamelyik megadott formulával.

146. [= 107.] A pap visszatérve az oltár közepére, a nép felé fordulva kiterjeszti. majd összeteszi kezét, és imádságra szólítja fel az egybegyűlteket: Imádkozzatok, testvéreim, ... A nép feláll és feleli: Fogadja el az Úr... A pap pedig kitárt karral elvégzi a Felajánló könyörgést.

154. [= 112.] Ezután a pap kitárt karral fennhangon mondja: Urunk, Jézus Krisztus, ... Ennek végén kezét kiterjeszti, majd összeteszi és a nép felé fordulva békét hirdet: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. A nép válaszol: És a te lelkeddel.

157. [= 115.] Az ima befejeztével a pap térdet hajt, kezébe veszi a Szentostyát, azt kissé fölemelve tartja a paténa vagy kehely felett, és a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya, ... és a néppel együtt egyszer mondja: Uram, nem vagyok méltó ...

158. [= 116.] Ezután az oltár felé fordulva a pap halkan mondja: Krisztus teste őrizzen meg engem, ... és tisztelettel magához veszi Krisztus testét.

165. [= 122.] Majd a pap az oltárnál vagy a széknél állva a nép felé fordul és összetett kézzel mondja: Könyörögjünk! Ezután kitárt kézzel elimádkozza az Áldozás utáni könyörgést...

    Az asszisztens diakónusra vonatkozó rubrikák:

181. [= 136.] Miután a pap elimádkozta a békekönyörgést, és a pap köszöntésére: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor, a nép válaszol: És a te lelkeddel, a békeköszöntést, ha alkalmas, a diakónus összetett kézzel és a nép felé fordulva mondja.

185. [= 140.] Ha ünnepélyes áldás van vagy zárókönyörgés a népért, a diakónus felszólítja a híveket: Fogadjátok állva az áldást, vagy: Fogadjátok alázatos lélekkel az Úr áldását. A pap áldása után a diakónus összetett kézzel, a nép felé fordulva bocsátja el a népet: A szentmise véget ért...

    A koncelebrált misékre vonatkozó rubrikák:

243. [= 198.] Ezután a főcelebráns kezébe veszi az ebben a szentmisében átváltoztatott Szentostyát, a paténa vagy kehely felett kissé fölemelve tartja, és a nép felé fordulva mondja: Íme, az Isten Báránya...

244. [= 199.] Ezután a főcelebráns az oltár felé fordulva csendben mondja: Krisztus teste őrizzen meg ..., s Krisztus testét tisztelettel magához veszi.

    Az egyetlen szolgálattevővel celebrált misékre vonatkozó rubrikák:

257. [= 214.] Ezután a pap az oltárhoz lép és megcsókolja azt. Az oltár bal oldalán elhelyezett Misekönyv felé fordul, és ott is marad az Egyetemes könyörgésekig bezárólag.

268. [= 227.] Az egyesítés után csendben imádkozik: Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, ... vagy: Uram, Jézus Krisztus, szent tested és véred vétele ... Térdet hajt, kezébe veszi a megtört Szentostyát, és ha a szolgálattevő is áldozik, akkor feléje fordulva és az Úr testét kissé a kehely felett tartva mondja: Íme, az Isten Báránya, ..., és a szolgálattevővel együtt egyszer hozzáteszi: Uram, nem vagyok méltó, ... Ha a szolgálattevő nem áldozik, akkor a térdhajtás után a pap kezébe veszi a Szentostyát, az oltár felé fordulva marad és csendesen, egyszer mondja: Uram, nem vagyok méltó ..., és magához veszi Krisztus testét. Ezután fogja a kelyhet, és csendben mondja: Krisztus vére őrizzen meg ..., majd magához veszi a Szent vért.

A NÉP RÉSZVÉTELÉVEL BEMUTATOTT MISE RENDJE (2008, 3. kiadás)

1. A bevonulási ének végeztével a pap és a hívek állva keresztet vetnek, közben a pap a nép felé fordulva mondja: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

23. A pap az oltárnál állva átveszi a segédkezőktől a paténát az ostyával, azt kissé fölemelve az oltár fölött tartja, és halkan mondja: Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene…

29. Visszatérve az oltár közepéhez, a nép felé fordulva kiterjeszti, majd összeteszi kezét, és mondja: Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.

127. A pap a nép felé fordulva, karjait kitárva, majd összetéve, így szól: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor.

132. A pap térdet hajt, kezébe veszi a szentostyát, kissé fölemelve tartja a paténa felett, és a nép felé fordulva hangosan mondja: Íme, az Isten Báránya…

133. A pap az oltár felé fordulva halkan mondja: Krisztus teste őrizzen meg engem az örök életre.

(4) A Sarah bíboros kijelentése által kiprovokált vitában résztvevőknek tökéletesen igazuk van. A miseorientáció (keletelve misézés vs. szembemisézés) nem elhanyagolható, inkonzekvens kérdése liturgikus életünknek. Bár tökéletesen igazat adok a néhai Dobszay professzor úrnak: a liturgikus reform igazi botránya nem az ordinárium, hanem a proprium anyag szintjén mutatkozik meg (nem is beszélve a zsolozsmáról és a szentségek kiszolgáltatásáról!), mégis van két külsődleges, azonnal érzékelhető pontja eucharisztikus ünneplésünknek, amelynek illő és kellő szabályozásával azonnali javulást tudnánk elérni a papok és a hívek liturgikus szellemében. Ez a celebráció keletelésének visszaállítása és a kézreáldozás betiltása. Ez egyszerre orvosolná a mise áldozati jellegének, a szolgálati papság lelkiségének és karakterének, valamint az eucharisztikus jelenlét tiszteletének napjainkban mutatkozó súlyos hiányosságait.

A témáról további hasznos információk ITT.

Ajánlott olvasmány:
Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva - a liturgikus imairány (Ecclesia, Budapest, 2006)
Alácsi Ervin János: „Conversi ad Dominum oremus! A szembemisézés gyakorlatának kritikája”, A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról (Casa Editrice »La Maggione« - Miles Christi, Poggibonsi – Budapest, 2006): 15-40.

szerda, december 30, 2015

Ki állítja, hogy a tradícionalizmus nem lehet vagány?

Az ún. liberálisok (igazából nem szabadelvűek, hanem az elvektől szabadok) az egyházon belül (is) ki akarják maguknak sajátítani a "laza", "menő", "vagány" (manapság leginkább csak "kúl") jelzőket.

A helyzet az, hogy mindennek meg van a maga helye és ideje, vagy ahogy (nálam sokkal ékesebben) a Prédikátor könyve fogalmaz: "Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje a összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje a  gyűlölködésnek, ideje a háborúnak, és ideje a békének." (Préd 3,1-8)

Van nekem egy régi jó barátom, aki az FSSP tradícionalista papja, s miközben hit és erkölcs dolgában megalkuvást nem ismer, a liturgia közben nem bohóckodik, nem színészkedik, a gyóntatószékben nem lapít, nem mismásol, mégis kifejezetten "laza", "menő", "vagány" csóka. Még wikipédia oldal is van róla (angolul). Az egy dolog, hogy egykor a horvát nemzeti rögbi válogatott edzője volt, majd papként 5 évet töltött egy nigériai misszióban, de sportos keménységét mindmáig megőrizte. Hozzáteszem: 50 éves elmúlt. Vagányságát szemléltetendő álljon itt most két kedvenc képem róla.

Itt épp valahol a namíbiai sivatagban "sandboarding" közben. Jellemző, hogy a fekete reverendát itt sem volt hajlandó levenni, de még a kollárét sem lazította meg.
Ha nem lenne egyértelmű, ez itt az 5893 méter magas Kilimajaro csúcsa, ahová teljes oltárberendezéssel és miseruha szettel mászott föl (beleértve a birétumot :)), hogy ott a ritka oxigén miatt nehézkes légzéssel bemutathassa a legszentebb oltáráldozatot.
Na, akkor mi a "kúl", ha ez nem?

csütörtök, szeptember 17, 2015

Még egyszer, utoljára a pannonhalmi szentélyrombolásról és a "bencés" ikonoklasztákról

A Pannonhalmi Bencés Főapátság tájékoztatása szerint (ITT) tovább folynak a pannonhalmi Szent Márton-székesegyház szentélyének "fölújítási" munkálatai. Természetesen az ideológia ki van dolgozva és a szokásos ál-liturgikus maszlaggal tálalva: a bazilika szentélyét azért kell kiüríteni, a baldachinos oltárt pedig nyomtalanul eltüntetni, hogy "a tér eszkatologikus funkciója erősödjék". Ezen az alapon tessék a tihanyi apátsági templom szentélyét is sürgősen kiüríteni, a főoltár építményét kályhában eltüzelni! Micsoda időszerűtlen, barokk borzalom az is!?

Az érintett "bencés" ikonoklasztáknak üzenem: ha a leghalványabb tisztelettel lennének az Egyház egyetemes liturgikus hagyománya és a római rítus sajátos géniusza iránt, akkor elég lenne végre a szentélyben, keletelt oltáron bemutatni a szentmiseáldozatot ahhoz, hogy a kívánt eszkatologikus hatást elérjék!!!

 "Gratulálok" ahhoz (hozzáteszem: a totális inkompetenciáról és impotenciáról tanúságot tévő állami műemlékvédelmi hatóságnak is), hogy néhány év alatt sikerült teljesen szétverni a magyar történelem e jeles szentélyét, ez még a muszlim törököknek sem sikerült! "Mert tudjuk, ki mondotta: Enyém a bosszúállás, és én megfizetek. És ismét: Mert az Úr megítéli az ő népét. Rettenetes az élő Isten kezeibe esni." (Zsid 10,30-31) Innentől kezdve nem hogy nem teszem be a lábam a pannonhalmi bazilikába, de egyetlen szót sem vagyok hajlandó többé fecsérelni rá. Átadom annak, amit a régi rómaiak úgy mondtak: damnatio memoriae.

kedd, január 27, 2015

A "Keresztút" című német anti-tradicionalista film kritikája

Caeterum censeo: ecclesiam germanicam esse delendam. Az idősebb Cato egykor arra buzdította Rómát, hogy Karthágót el kell pusztítani. Valahogy így vagyok én mostanában az „intézményes” német katolicizmussal. Folyamatosan provokálnak, de a legutóbb akkor borult nálam a bili, amikor megnéztem a tavalyi "Kreuzweg" (Keresztút) című német filmet Dietrich Brüggemann rendezésében. Amennyire értek az ilyesmihez, filmművészetileg igényes alkotásról van szó, de még Hollywoodban sem tudják ilyen aljas módon űzni azt, amit az angolszász világban "social engineering"-nek neveznek (az emberek bizalomra való hajlamának manipulatív kihasználása). A bibliai(nak mondott) témájú új amerikai filmek (Noé, Mózes, stb.) egyszerűen ostobák, szenzációhajhászok, tartalmatlanok és bűzlenek a pénztől, de amit Brüggemann csinált, azt a lekezelő kevélység, az aljas megtévesztés, a magabiztos, ám csúnyán alulinformált tudálékosság vezérlete – s ez az, amikor a butaság rosszindulattal párosul.

A "Kreuzweg" azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha a német egyháznak egyetlen és valódi gondja, kihívása, betegsége a tradicionalista katolicizmus lenne (ami Brüggemann szerint eltorzítja a személyiséget, megnyomorítja a serdülőkorú gyermekeket és a testi-lelki terror eszközeivel igyekszik kordában tartani a boldog nagykorúságra vágyó híveket). Valójában azonban az történik, hogy az, aki ideologikus, kritizálja az idea-logikát, a korlátolt, rosszmájú cinizmus próbál értéknek látszani azáltal, hogy kigúnyol mindent, ami valódi eszményekre törekedve értéket teremt és képvisel.
A tradicionalista hívek között magam is sok nyavalyát, visszásságot tapasztaltam, ami többnyire visszavezethető a kényszerű kisebbségi létre, az évtizedes megaláztatásokra, a burkolt vagy nyílt üldöztetésekre, a hierarchia értetlenségére és nemtörődömségére. Az ítéletességre, besavanyodásra, kényszeres összeesküvéselmélet-gyártásra hajlamosító „szent maradék” mentalitásnak is megvannak a pszichológiai és szociológiai okai, de abban is biztos vagyok, hogy a német katolicizmus valódi mételyét nem a tridenti miséket látogató hívek között kell keresni, mert az igazi rákfene a teuton gőg, a Kant és Hegel által megmérgezett filozófia, a német teológusok kalkulált kétszínűsége és Messiás-szindrómája, az állam által behajtott egyházi adóból finanszírozott habzsi-dőzsi, az erkölcsi tunyaság és a spirituális elkényelmesedés – egyszerűbben fogalmazva: az igazi (ha úgy tetszik, régi) katolicizmusból való kiábrándultság.

Brüggemann minimum csúsztat (de inkább tudatosan csal és hazudik), amikor egy anya jeges szeretetlenségét és önző merevségét kivetíti a „hagyományhű egyházra”. De még ennél is vérforralóbb, amikor célzatosan és módszeresen lejárat mindent és mindenkit, aki (vagy ami) ezt a meggyőződést képviseli. Ebben az igyekezetében semmitől sem riad vissza, sem a hazugságtól, sem tudatlanságának szégyentelen fitogtatásától. Szerinte pl. a hagyományos rítusban azért nem szolgálhatnak lányok az oltárnál, mert akkor a gyülekezetben minden férfi őket stírölné. Amikor pedig a kézre áldozás tilalmáról esik szó, már a tradicionalista főszereplő kislány is kifakad németül: „Krass!” (= megdöbbentő, elképesztő, otromba túlzás, a latin crassus [sűrű, nehéz, durva] szóból). Tényleg? Ez már túl sok? Ez ássa alá a katolicizmus jövőjét a germán népek között? Ezért nincsenek papi hivatások? Ezért iratkoznak ki évente tízezrével a németek az egyházi adónyilvántartásból? Szomorú, de elkerülhetetlen a végkövetkeztetés: ha ezt tényleg így gondolják, akkor az „intézményes” német katolicizmus megérett a pusztulásra.


szerda, szeptember 03, 2014

Néhány megjegyzés Mátraverebély-Szentkút szabadtéri "oltárához" is

Az előző bejegyzésben olvasható a nemzeti kegyhely igazgatójának azon kijelentése, miszerint az új szabadtéri oltár a bizonyítéka annak, hogy nem őrjöng bennük a képromboló hajlam. Világos, hogy az ikonoklazmát én itt nem klasszikus egyháztörténelmi értelemben használtam (mint teológiai eretnekséget, amelyet a II. niceai zsinat elítélt), hanem sokkal inkább, mint olyan kripto-protestáns jelenséget, melynek elsősorban ideológiai és esztétikai okai vannak (az egyik túlteng, a másik meg hiányt szenved).

Tudni kell, hogy Szentkút szabadtéri "szentélye" 1932-ben eredendően lourdes-i barlangként épült, melybe szentségházzal ellátott oltárt is állítottak. Nem elhanyagolható tény, hogy ezt a zarándokok kívánságára és az ő adományaikból emelték. Az építmény lényege tehát az volt, hogy a palóc hívek ragaszkodását kifejezze a lourdes-i jelenés iránt, valamint lehetőséget biztosítson arra, hogy a szabadtéri misék alkalmával a nagy tömeg zavartalanul figyelemmel kísérhesse (audio-vizuálisan) a szertartásokat. Ezt tökéletesen szolgálta a lourdes-i jelenés szobraival díszített, szentségházzal ellátott, magasan kiemelt, széles (a szertartások végzésére alkalmas) eredeti oltárépítmény.
Ezt az elrendezést később, a liturgikus "reformok" korában gyökeresen megváltoztatták. Meghagyták ugyan a lourdes-i barlangot, de a lépcsőt szétverték, hogy az oltárt lejjebb hozhassák, a néphez közelebb és velük szemben állíthassák föl. A szentségház eltűnt (talán nem is olyan nagy kár érte, lévén hogy szabadtéri oltárról van szó, és immáron a barlang oltalmából kikerülve az időjárás viszontagságait kellett volna viselnie), viszont került mellé (persze gondosan decentralizálva) egy feszület és egy permanens, fix ambó (???).
Végül nézzük a kifogásaink "ellenbizonyítékaként" emlegetett legújabb átalakításokat. A lourdes-i barlang a szoborcsoporttal együtt nyomtalanul eltűnt (nesze nektek palóc adományozók!). Az oltár nem került vissza eredeti helyére, pedig ezt szerintem vizuális és akusztikus szempontok is igazolták volna, viszont alant, középen áll egy hihetetlenül ide nem illő, még a kegytemplom új szembemiséző kőkockáját is gusztustalanságában meghaladó, funkciótlan "menhír". Persze bennünket alapvetően a háttérdíszletként szolgáló falmozaikok kellene, hogy meggyőzzenek. Nem teszik. A mostanában népszerű, sokfelé foglalkoztatott szlovén jezsuita (Marko Ivan Rupnik) műve engem elsősorban a gyermekeknek szánt, '70-es években megjelent mesekönyvek illusztrációira emlékeztetnek, de ez legyen az én bajom. Sokkal aggályosabb a lourdes-i motívum teljes kipusztítása (minek a barlang, minek a lépcső?), valamint az a tény, hogy a barlang rusztikusságát idézni hivatott boltív alatt abszolút stílusidegen az Istenszülő mennyei megkoronázását ábrázoló kompozíció.

Tanulságos levélváltás Mátraverebély-Szentkút kapcsán

Váratlan fejlemény és bizonyos szempontból komoly eredmény, hogy Mátraverebély-Szentkút bazilikális rangra emelt kegytemplomának igazgatója levélben megkeresett és igyekezett magyarázattal szolgálni a történtekre. Miközben ez igazgató úr jellemrajzát egyértelműen pozitív értelemben árnyalja, rámutat arra is, hogy valóban szakadéknyi távolság tátong a két álláspont között, hovatovább az az ember benyomása, hogy nem is egy nyelvet beszélünk. Ez már önmagában is riasztó jelenség, hiszen úgy tűnik, nagyjából egy fél évszázad elegendő volt arra, hogy a liturgia hagyományos érzéke (minden vonzatával együtt) szinte nyom nélkül kopjon ki az emberekből. Az évszázadok alatt fölgyülemlett lelki, liturgikus, kulturális érzékenységet végleg elfojtani látszanak az ideológiai maszlagok és a szerencsétlen, rosszul átgondolt (vált vagy valós) egyházi szabályok. Nem tudom, van-e innen visszaút.

A közvélemény parányi szelete (aki erre a blogra véletlenül eltéved) és az utókor megérdemli, hogy levélváltásunknak nyoma maradjon. A szövegben semmi lényegeset nem változtattam meg, csupán néhány személyes és a tematika szempontjából lényegtelen részletet kivéve szerkesztettem. Azt viszont előrebocsátom (persze nincs szándékomban további sérelmeket okozni Peregrin atyának), eleve értetlenül állok az előtt, hogy 2006-ban Erdő Péter bíboros, érsek-prímás Mátraverebély-Szentkút apró, szinte falusi méretű templomát miért, milyen alapon nyilvánította nemzeti kegyhellyé (a bazilikális rangról pedig mindenki - vagy néhány kivétellel mindenki - tudja, hogy csak eszmei értéke van). Ennek semmilyen történelmi alapja nincs, Magyarországon (ellentétben pl. Lengyelországgal) sohasem volt ilyen, hiszen minden régiónak megvolt a saját búcsújáró és kegyhelye. Végül megjegyzem, hogy a vidék kegyes, jóravaló, hagyománytisztelő palóc népe sem örül egyöntetűen a változásoknak. Ezt személyes kapcsolatok útján tapasztaltam.

A templomigazgató első levele:

"Elküldték bejegyzésedet, ami a strigoniumon található. Nagyobb pontosságot és kevesebb érzelmi eszközökkel élő csúsztatást vártam volna tőled. Nem tapsikoltunk el 2,5 milliárdot, mert azt a projekt egészére kaptuk, nem csak a templomra, hanem pl. 5 km csatornaépítésre, és nem őrjöng bennünk a képrombolás, ennek bizonyítéka a szabadtéri oltár.

Észrevételeim a következők. Ha kicsit alaposabban kutatsz vagy kérdezel, akkor megtudhattad volna, hogy a szószék korábbi helye egy másodlagos állapot, aminek elhelyezése a templom statikai gondjainak egyik oka is volt. A szószék eredetileg a 19-20. századi, másodlagosan bekerült mellékoltár helyén állt, tehát az a felújítással eredeti helyére kerül vissza, úgy ahogy azt a trienti szellemben megkomponálták, a másik mellékoltár helyén pedig a a bazilika legkorábbi keresztje kap helyet, amit így megmentünk az enyészettől. A szószék használható lesz, szeretném is használni ünnepek alkalmával. A Szent Anna ábrázolás a templom egy másik pontján látható majd, Szent Antal szobra pedig egy külön kis teret kap a külső térben. A két mellékoltárt olyan plébániáknak adtuk át, ahol erre szükség volt, nálunk pedig ezzel megnyílt a tér a zarándokok szabad mozgásához a kegyszobor irányába, amit korábban is akadályozott ez a két mellékoltár (abban az időszakban tették be ugyanis, amikor nem voltak nagy zarándokaltok ezen a helyen).

A főoltár oltárasztalát csak a 30-as évek elején építették, mára lehasznált munka lett belőle. A tabernákulum ugyancsak 19. század végi, másodlagos betoldás. Mivel előkerült a kegyszobor barokk szekrénye, a szobor lentebb került a 19. századi állapothoz képest, és így egy lehetetlen helyzet jött volna létre, hogy a tabernákulum kb. derékig takarta volna a szobrot. Ezért választottuk azt a megoldást, hogy visszaalakítjuk a barokk teret, amit korábban pl. a felbetonozásokkal elpusztítottak az oltárépítmény lábazatánál, engedjük kibontakozni a barokk oltárt, amit körülvesz a barokk szószék és a megfeszített Krisztus 18. századi szobra. Az oltárépítmény predellájához így még az ezüst fogadalmi ajándékokat is vissza tudjuk helyezni egy üveg alá, amit kipusztított a templomból a jozefinista racionalizmus. Nem hiszem, hogy ez ellenkezne az egyház hagyományával.

Emellett szentszéki előírás, hogy a kegyhelyeken legyen egy olyan kápolna, ahol minden esemény közepette lehetőség van az adorálásra. Erre a célra az eddigi kriptát újból összenyitottuk a szentéllyel, visszavettük a liturgikus használatban, mert áthelyezve a sírokat, itt alakítottuk ki a szentségi kápolnát. Ez egyben arra is rávilágít, hogy a bazilika-stílus vagy a zarándoktemplomok horizontális középpontjában nem a tabernákulum, hanem a szent relikviái vagy a kegyszobor áll, és egy külön, adorációs helyként fenntartott kápolnában kap elhelyezést a Legszentebb minden nagyobb (római) bazilikában.

A kocka-oltárral lehet vitatkozni, ízlés dolga, de nem ismeretlen az egyház hagyományában. Ez itt azért volt fontos, mert a zarándokoknak megfelelő odajutást és mozgásteret kellett biztosítani a kegyszoborhoz ebben a viszonylag szűk térben, továbbá figyelni kellett arra, hogy a liturgiák alkalmával, hogyan tudjuk elhelyezni a sok paténát az átváltoztatásnál, amire a trienti oltár nem igazán alkalmas, mert nem erre használták. Gyertyatartók, kereszt, elfér rajta, szembe és "háttal"-misézésre egyaránt alkalmas az oltár. Kritikád tehát figyelmetlenségből egy félkész állapotról szólt, örülnék neki, ha tévedéseidet ugyanazon a helyen, ahol az írás közölve lett, korrigálnád. Esetleg nézd majd meg a helyszínen is, ha befejezzük a felújítást.

Műsoron kívül belenéztem a blogba. Engedj meg egy az írástól független észrevételt. Személy szerint kicsit elszomorít, ha egy ilyen hely többnyire csak az egyház, a liturgia jelenlegi negatívumairól tud szólni. Féltem is a tradicionalista hívek jelentős hányadát, nehogy megragadjatok egy liturgikus serdülőkorban, amikor az ember csak a rosszat tudja szemébe vágni a szüleinek, a jelen kor nemzedékének, mert az felnőtt korban már megrekedés, sokszor pedig (egyház) és (isten)kép rombolás - elsősorban magunkban.

fr. Peregrin"

Válaszom:

"Nem vagyok róla meggyőződve, hogy van értelme válaszolnom a leveledre, mivel egyrészt kétlem, hogy meg tudlak győzni, másrészt post factum emberileg lehetetlennek tartom az elvégzett munka visszarendezését. De mielőtt - a teljesség igénye nélkül - mégis megpróbálnék érdemben reagálni fölvetéseidre, két dolgot szeretnék tisztázni: (1) respektálom, hogy legalább igyekeztél magyarázattal szolgálni - hogy egyáltalán vetted a fáradtságot a reflexióra, ráadásul egy olyan blog bejegyzés alapján, amit a legnagyobb jóindulattal is max. 10-15 ember olvas. (2) A blogomon azt teszek közre, amit éppen akarok (nyilván a törvényesség keretein belül), és egyáltalán nem hiszem, hogy csak negatív dolgok szerepelnek rajta. Kétségtelen, hogy mostanában fölszaporodtak "reakciós"-jellegű írások (egyébként azoknak is komoly tartalma van, pl. lásd a valódi ignáci lelkület vagy a valódi XXIII. János apológiáját!), de sajnos szomorú időket élünk, és az Egyházat egyáltalán nem szolgálja a cinkos (el)hallgatás, vagy a szervilis hajlongás. Magunk között vagyunk, ismerjük a katolikus sajtó siralmas, kézivezérelt állapotát...

Nem tagadom, hogy a jelzőim erős érzelmi töltetről árulkodnak, de a fölháborodásom pont annyira valódi, mint amennyire jogos. Az Isten házáért való buzgóság emészt, s ebben a tekintetben az Isteni Mester sem a hűvös, kimért válaszlépések híve volt (ld. Jn 2,13-17). Nem állt szándékomban azt sugallni, hogy mind a 2,5 milliárdot a szentély átépítésére költöttétek, ebben a tekintetben kicsit valóban félreértelmezhetően fogalmaztam.

Az átrendezés előtti állapot nyilvánvalóan árulkodott arról, hogy belső építészetileg nem egy egységes térről van szó. A mellékoltárokról egyértelműen látszott, hogy későbbi (inkább klasszicista stílusú) betoldások, és a szószék helyzete sem tűnt eredetinek (vagy ésszerűnek). Ezzel kapcsolatosan két megjegyzés. (1) Ha Te mondod, elhiszem, hogy valóban szándékodban áll használni a szószéket, de azért valljuk be őszintén, hogy egy-két rendkívül elszigetelt esetet kivéve ez a gyakorlat lényegében halott a mai liturgikus-lelkipásztori életben, pedig ennek komoly történelmi háttere, retorikai és akusztikus okai is vannak. (2) Ha a stílusok rétegződését valamiféle purista fölfogás szerint ki kellene írtani a templomainkból, akkor egyházi épületeink félelmetesen gyorsan kiürülnének! A rétegződési folyamat egyrészt természetes - pl. kinek jutott volna eszébe a reneszánsz Bakócz-kápolnát a földdel tenni egyenlővé csak azért, mert a középkori esztergomi székesegyház eredeti, gótikus épületéhez nem passzolt (mint ahogy nem passzol a mai, szerintem ízléstelen és csonka monstrumhoz sem), másrészt a magyar történelem viharai miatt nagyon kevés templomunkban van meg a templomépület stílusához illő eredeti berendezés. Harmadrészt, ha egy ilyenfajta purizmus vezette a szentkúti képrombolókat, akkor hogy kerülhetett a szentély közepére az a tökéletesen stílusidegen és a szent teret bitorló kőkocka (ami sem oltárnak, sem asztalnak nem néz ki, inkább kelti egy posztmodern emlékmű benyomását), vagy éppen azok a rémesen szögletes fotelek (megjegyzem: a szerzetesek egyik elsődleges kötelességét jelentő kórusima végzéséhez illő és alkalmas stallumok helyett)?! Eltávolítottátok a XIX. század nyomait, hogy teret engedjetek a XXI. század lélektelen funkcionalizmusának, ipari "esztétikájának"??? Na erre mondtam én, hogy gyakorlatilag semmit sem nyertetek, de mindent elvesztettetek.

Továbbá: hogyan írhatod azt le jó lelkiismerettel, hogy helyreállítottátok a barokk teret és engedtétek érvényesülni a barokk oltárt??? Mutass már egyetlen érintetlen barokk szentélyt, amelyet ural egy élesre vágott, simára csiszolt kőkocka és a köré félkaréjban elhelyezett szögletes fotelek, amelyek még csak modernnek sem tűnnek, hiszen inkább juttatják az ember eszébe a kádári szocializmus munkás-kispolgári lakberendezési szokásait! De tovább megyek: lehet-e egyáltalán barokk oltárról beszélni, amikor az oltárasztal (liturgikusan a leglényegesebb elem!) el lett távolítva!? Itt legföljebb egy monumentális háttér dekorációról, egy túlméretezett és immáron arányaiban is célt tévesztett barokk színpadi díszletről van szó. Mintha modern minimalista színház folyna gazdagon faragott, aranyozott barokk díszletek között! Elöregedett a régi oltárasztal a régebben kötelezően előírt és mély liturgikus szimbolikát sugalmazó (értsd: a három nagyobb klerikus rend) hármas lépcsőzetével együtt? Szerintem olcsóbb lett volna újat építeni, mint kifaragni azt a csiszoltkő-korszakot idéző "menhírt". Túl magas volt a régi tabernákulum? Élnek még bútorasztalosok, akik barokk stílusban kisebbet, de legalább olyan szépet faragtak volna!

Nem tagadom, hogy köztünk az oltár funkcióját és orientációját tekintve lényegi fölfogásbeli különbségek vannak, mondhatni, egy mentális szakadék tátong, de ez most túl messzire vezetne, ráadásul nem vagyok biztos abban, hogy lenne értelme erről vitatkoznunk, hiszen "háttal" misézésről beszélsz (micsoda egy rémes sztereotípia!), valamint állítod, hogy a hagyományos rítus rendesen orientált ünneplésére is alkalmas a kőkocka. Ezek mind az ősi liturgikus hagyományok és a rituális előírások súlyosan elégtelen ismeretéről tanúskodnak.

Az is egy érdekes diskurzus lenne, hogy eredendően mi való templomaink horizontális középpontjába. Legalább odáig eljutottál, hogy van ilyen, vagy kellene ilyesminek léteznie. Persze a modern templomépítészet és szentélyberendezés sokszor mindent elkövet, hogy ezt feledtesse a hívekkel (a tabernákulum elpakolása oldalra, a szentélyek aszimmetrikus berendezése, az oltárok decentralizációja az egyik oldalra pakolt gyertyákkal és különféle "zöldségekkel" stb.) Valójában a liturgia ünneplését és így a liturgikus tér elrendezését is az oltárkeresztnek kellene dominálnia, nem a tabernákulumnak, és főleg nem valamely szent faragott képmásának (lett légyen az a legszentebb Istenszülő)! Ebben a tekintetben rubrikálisan nincs különbség régi és új liturgia, rendes és különleges forma között! Az egyháztörténelem folyamán valahogy - megjegyzem, szerves fejlődés nyomán -  mégis úgy alakult, hogy a liturgikus celebráció abszolút fókuszát jelentő oltárkereszt mellé (alá) idővel bekerült a Sanctissimumot rejtő oltárszekrény. A liturgikus szimbólumok, szimbólum rendszerek egymásra épülése, keveredése azonban nem az ördögtől való és akár a hagyomány gazdagodását is jelenheti (ha nem élnek vele vissza és a hívek kellőképpen kateketizálva vannak). Semmi sem zárja ki, hogy egy szentélynek többszörös dramaturgiai, lelki, teológiai, liturgikus fókusza legyen, amely vizuálisan a templom "horizontális középpontjába" van besűrítve. Mellesleg jegyzem meg, hogy a leghatározottabban ajánlom Neked elolvasásra és elmélyült tanulmányozásra XII. Piusz pápa beszédét, amit 1956. szeptember 22-én mondott el a Lelkipásztori Liturgia Nemzetközi Kongresszusán (angolul ITT érhető el). Ebben a pápa egyértelműen kihangsúlyozta, hogy az állandó, konszekrált oltár (altare permanens) liturgikus szempontból magasabb rendű berendezés az oltárszekrénynél, mégis a kettő elválasztása súlyos hiba lenne (lásd: De arte sacra szentszéki instrukció [1952], régi kánonjogi kódex 1268 #2, 1269 #1), gyakorlatilag egyenértékű azzal, amit a szentéletű pápa mint "túlzó és beteg régiségvágyat" (antikvarianizmust) elítélt (Mediator Dei, 64).

Folytathatnám, de az már túllépné az elektronikus levélváltás ésszerű kereteit...

Leveled végén - mielőtt ad hominem jelleggel személyeskedő megjegyzésekben sajnálkoztál serdülőkorban visszamaradott lelki állapotom fölött - azt írtad, hogy örülnél neki, ha tévedéseimet ugyanazon a helyen, ahol az írás közölve lett, korrigálnám. Kedves Atyám! Nem látom indokoltnak, hogy bármit is visszavonjak, mint ahogy sem most, sem később nem áll szándékomban a szentkúti kegyhelyre betenni a lábam."

A templomigazgató második levele:

"Köszönöm válaszodat. Valóban vannak köztünk felfogásbeli különbségek, valószínűleg ízlésvilágunk sem közös, nem is erre szeretnék reagálni.  Mindemellett válaszoddal kapcsolatban, négy dolgot továbbra is szeretnék hangsúlyozni, amit úgy érzem, nem sikerült érzékelned-érzékeltetnem.

1.Templomtípus-váltás történt, amely nem egy új, hanem egy a kereszténységnek szinte kezdetétől létező és a Trient által is teljes egészében méltányolt formát, a zarándok- vagy bazilikás jellegű templomot újítja fel. Ezekben nem találjuk a szentélytérben a tabernákulumot, hanem egy oldalkápolnában, mert ennek középpontjában a szent ereklye áll. Továbbá előírás számunkra az adorációs kápolna, aminek meg kell fellelnünk, erre éppen Benedek pápa pontifikátusa idején hívta fel figyelmünket egyik legközvetlenebb munkatársa, Card. Piacenza.

 2. Amennyiben esztétikai, teológiai, funkcionális értéket hordoz egy szent tárgy, őrizzük meg, képviselje a kontinuitást, amennyiben viszont nála ősibb, jelentősebb teológiai, esztétikai, funkcionális szempontot megjelenítő objektum áll rendelkezésünkre, azt miért kell alárendelni ennek az alacsonyabb rendű eszköznek? Gondolok pl. a másodlagosan behelyezett két mellékoltárra, ami ezzel a szószék, a kereszt jelenlétét kiütötte, közvetve pedig az épület statikáját megbontotta.  Ráadásul ez egy utánzat, meglehetősen primitív stílű képekkel. 

3. A barokk oltárfalat képfalnak hívják, ami a "szent színház" háttere, valóban mondhatjuk, de jó értelemben, hogy színpadi díszlete az üdvösség drámájának.

4. A  templomnak van egy liturgikus, zarándokélete, ezt nem nagyon látva, ismerve blogolni arról, hogy micsoda képrombolók a felújítók, nem biztos, hogy jó. A lehetőségeket, igényeket és adottságokat megismerve, megtekintve, arról a felújítókkal is beszélgetve, talán olyan szempontokat is figyelembe vehettél volna, amelyek lényegesek, de távolból nem látszanak."

Illik, hogy röviden én is válaszoljak:

A pusztítás alapjaként hivatkozott templomtípus váltásról csak annyit, hogy a bevezetőben már említettem: a bazilikális rang csak cím, nem jelenti, hogy egy falusi méretű barokk templomot az antik római bazilikák stílusában, szerkezeti fölépítése szerint át kellene alakítani. Ez nonszensz.

Nagyon "jól" hangzik ez a balthasariánus szöveg az üdvösség drámájának díszletéről, a helyzet mégis az, hogy az oltárépítmények létezésének egyetlen oka a konszekrált oltár, amivel lényege szerint egybetartozik.

Végül jelzem, hogy rövidesen az általad vádjaim cáfolataként emlegetett lourdes-i barlang és szabadtéri oltár-átalakításhoz is lesz egy rövid kommentárom. Az ízlésvilágunk különbözőségének illusztrációjaként pedig álljon itt egy kép a kolostorkápolnátokról és annak funkcionálisan hiábavaló "oltáráról". A kép magáért beszél.

Mint ahogy az alábbi kis videó sem kíván kommentárt egy szörnyű oltárasztal csodálatos metamorfózisáról. Így is lehet:


szerda, július 30, 2014

Folytatódik a magyar szentélyrombolás, avagy Mátraverebély-Szentkút kibelezése

A Szent Márton-hegyi (pannonhalmi) bencés szentély barbár, minimalista átépítése (ITT) után a népszerű ferences nemzeti kegyhely, Mátraverebély-Szentkút bazilika rangú temploma lett a magyar szentélyrombolás újabb szomorú állomása. A szentségtörő kezek értelmetlen pusztítását és kegyetlen képrombolását szemléltesse itt néhány kép! Ezzel az "átrendezéssel" semmit sem nyertek, de majdnem mindent tönkretettek, s mindezt nem kevés pénzből! Nem értem, hogy a műemlékvédelem miért képtelen arra, hogy leállítsa az egyházi hatóságok őrjöngő ikonoklazmáját! Erre nem is akarok több szót fecsérelni... még egy templom hazánkban, ahová soha többé nem teszem be a lábam.

A kegytemplom szentélye eredeti állapotában, még mielőtt a zsinatot követő liturgikus "reform" fölösleges bútordarabokkal zsúfolta tele
A lényegében érintetlen szentély közvetlen az eszeveszett pusztítás előtt
A szentély két és fél milliárd (!) forint felelőtlen eltapsikolása után. A mellékoltároknak hűlt helye; nem is értem miért hagyták meg a szószéket, amikor úgysem használja már senki.
Az oltárépítvény - az oltárasztal hiányában - immár hivalkodó háttérdekoráció, előtte egy puritán kőkocka, amely steril ipari éleivel teljesen "tájidegen" a barokk szentélyben, híján van minden ízlésnek, bájnak és méltóságnak.
Itt a végén – nehogy a történelmi igazságtétel véletlenül elkerülje őket – nevesíteni kell ennek a borzalomnak első számú felelőseit: Kálmán Péter Peregrin OFM, a kegyhely igazgatója és Holman Attila, a kivitelező Confector Kft. ügyvezető igazgatója.

hétfő, július 28, 2014

A "jóságos" János pápa igazi arca

XXIII. János pápa miközben éppen elutasítja a fejedelmi pompát, "Nem kell ide selyem és aranyos cicoma, egy egyszerű halásznak vagyok utóda!" - fölkiáltással
Szegény (ez év április 27 óta szent) XXIII. János pápa alakjával a zsinat utáni időkben sokszor és súlyosan éltek vissza, és az ún. novatores (újítók) számára állandó hivatkozási alapul szolgál. A „hivatalos” és az egyházi „establishment” által közvetített álláspont szerint az egyszerű nép puritán fia volt, a zsinat pápája, formabontó, spontán és közvetlen, minden modorosságtól és mesterkéltségtől mentes (erre a hírnévre, nyilvános közvéleményben kialakult képre [image-re] törekszik jelenleg Ferenc pápa is!), aki a zsinat előtti Egyház formalitásokba merevedett, lélektelen bürokratizmusát, színtelen-szagtalan funkcionalizmusát akarta megtörni.

Az ideológiáknak (mert ez vastagon az!) mindig is nehezére esett a történelmi tényekkel szembenézni, ezért – hogy sokkal árnyaltabb képet kapjunk a „jóságos” János pápáról – föl kell idéznünk néhány objektív történelmi részletet.

(1) 1960 januárjában XXIII. János szinódust hívott össze saját főegyházmegyéjében, amelynek (az 1960. június 19-én tartott allokúciójában világosan kifejtett szándéka szerint) az volt a feladata, hogy mintegy előkészítse, előre vetítse a II. vatikáni zsinat munkáját, irányvonalát. A szinódus a korabeli fölfogás szerint is rendkívül konzervatív szellemű rendelkezéseket hozott. Nem véletlen, hogy a hálátlan, manipulatív és az ideológiák miópikus szemüvegét viselő utókor úgy kezelte ezt a szinódust tanquam non fuerit (mintha meg sem történt volna). A főegyházmegyei zsinatról ITT lehet olvasni bővebben angolul).

(2) 1962. február 22-én (a II. vatikáni zsinat „hajnalán”) XXIII. János teátrális gesztussal (ez Ferenc pápától sem áll távol – mármint a teatralitás) a Szt. Péter-bazilika főoltárán írta alá a Veterum Sapientia kezdetű apostoli konstitúcióját, amely a latin nyelv egyházi diplomáciában, adminisztrációban, oktatásban és liturgiában való használatának új reneszánszát volt hivatott elindítani… Iterum dico: tanquam non fuerit… (A tanulságos konstitúció teljes magyar szövege olvasható ITT.)

A főúri sallangokkal szembeni ellenszenvtől fűtött "egyszerű plebejus" éppen bevonul a zsinat megnyitó ülésére, hogy lebontsa az Egyház küldetését hátráltató feudális csökevényeket
(3) Végül egy apró, de annál beszédesebb részlet. A „spontán, népfia és galamblelkű” pápa olyan féltve őrizte az Isten házának szentségét, hogy amikor egy Ostiában, Róma kikötővárosában tett látogatása alkalmával a lelkes hívek bekiabálásokkal és vastapssal fogadták, mosolyogva, a rá jellemző közvetlenséggel, de félreérthetetlen atyai szigorral utasította őket rendre. Ezt egy filmfelvétel is megörökítette. A pápa szavai magyarul: „Nagyon örülök, hogy eljöhettem ide, de ki kell fejeznem abbéli kívánságomat, hogy a templomban ne kiabáljatok, ne tapsikoljatok, ne üdvözöljétek fennhangon még a pápát sem, mert ez az Úr temploma, ez az Úr temploma (vö. Jer 7,4). Na mármost, ha ti elégedettek vagytok, hogy ebben a szép templomban lehettek, képzeljétek el milyen elégedett a pápa, hogy gyermekeit itt láthatja, mégsem csapkodja össze a tenyerét az arcotok előtt, és aki előttetek áll, az Szt. Péter utóda.”


Be kellene fejezni a demagóg történelemhamisítást, és ha már oltárra emeltük Roncalli pápát (jóllehet rosszul bújtatott legitimációs célzattal), illene legalább odafigyelni rá, tanulni tőle és példát venni róla.

hétfő, július 14, 2014

Hidegzuhany..., avagy Ferenc pápa észrevétele a foci világbajnoki döntő kapcsán

"Óó, úgy tűnik, a németek nem csak a péteri szolgálatban teljesítenek jobban..."

kedd, június 24, 2014

"Sentire cum ecclesia" és amit Loyolai Szent Ignác valójában mondott erről

Az Egyház kormányzatában, a papok és szerzetesek lelki formációjában, valamint a hívek lelkipásztori vezetésében a leggyakoribb és legsúlyosabb visszaélések az "engedelmesség nevében" történnek. Rendkívül veszélyes játék a hit kötelességtudatát, a hierarchikus engedelmességet és az egyházias érzületet fölhasználni (vagy inkább kihasználni) arra, hogy bizonyos "elöljárók" a katolikus hitnek és az engedelmesség erényének (valamint az egyházkormányzat szolgálati jellegének) igaz természetét eltorzítva kedvükre úrhatnámkodjanak másokon. Kétségtelen, hogy Isteni Mesterünk (és nyomában az apostolok) a vallási és politikai (!) hierarchiával szembeni engedelmességre intettek bennünket (vö. Mt 22,21; 23,2-3; Jn 19,11; 1Pét 2,13), de ő nem akart a dolgok kritikai vizsgálatáról és önálló akaratukról lemondó, valódi jogaikért kiállni képtelen, mindig az uralkodó széliránnyal tehetetlenül sodródó szerencsétlenség-csomagokat nevelni belőlünk! Az Üdvözítő a szelídséget a kígyó okosságával párosítva parancsolta meg nekünk (vö. Mt 10,16), miközben a világ fiaira jellemző okosságot (pragmatikus gondolkodást) is magasztalta tanítványai előtt (vö. Lk 16,8).

Az evangéliumi értelemben vett "világ" az egyházias érzület és engedelmesség karikatúrájaként szokta idézni Loyolai Szent Ignácot, aki (állítólag) azt írta a Lelkigyakorlatokban, hogy még a fehéret is feketének látja, ha az pápa azt mondja neki. Szent Ignác természetesen nem ezt mondta, de a helyzet tragikuma, hogy ezt az érvelést gyakran hallani "egyházi személyek" szájából is, akik ezzel nem egyszerűen egy hazug "világi" sztereotípiát vesznek át és erősítenek meg a gyakorlatban, hanem olykor igazolni is vélik hierarchikus hatalmukkal való visszaéléseiket (lásd újabban Ferenc pápa és a Szeplőtelen Fogantatás Ferenceseinek esetét!).

A kérdéses ignáci gondolat forrása a lelkigyakorlatos könyvéhez kapcsolt szabályokban keresendő, ahol a "regulae ad sentiendum vere in Ecclesia Militante" (a viaskodó Egyházban való igaz érzületre vonatkozó szabályok) című részben fejti ki a hit engedelmességéről és az egyházias érzületről szóló gondolatait. A Lelkigyakorlatokat Szent Ignác eredetileg spanyolul írta, de "hivatalos" szövegnek ma is a két latin fordítás jobban sikerült változatát tekintik. A nevezetes 13. szabály közkézen forgó magyar fordítása így szól: "Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt..." Amint már megszokhattuk, a magyar fordítás több ponton is pontatlan, és ez nem csupán ezoterikus nyelvi részletekben, hanem lényegi teológiai hiányosságokban nyilvánul meg. A latin eredeti a következő: "Ut in omnibus veritatem assequamur (ne in ulla re erremus) debemus semper [fixum] tenere, ut album, quod ego video, credam esse nigrum, si Ecclesia Hierarchica, ita illud [esse] definiat." (Exercitia Spiritualia S. P. Ignatii de Loyola, Ratisbonae: F. Pustet, 1920, p. 324) Ennek hitelt érdemlő magyar változata így hangzik: "Hogy mindenben az igazságot kövessük (és egyetlen dologban se tévedjünk) mindenkor szilárdan kell tartanunk magunkat ahhoz, hogy a fehéret, amelyet én látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház azt úgy definiálja."

(1) A lényeg nem az, hogy valamiféle "biztos úton" járjunk, hanem hogy az igazságot kövessük és a tévedéseket elkerüljük. Ez mindjárt ad némi lelkiismeretet kötelező objektivitást a kijelentésnek. A "korszellem" két alapvető kísértése, a "modern ember" két nagy eretneksége az egyéni lelkiismeret abszolút szabadsága és a hierarchikus tekintély iránti mélységes bizalmatlanság, gyanakvó ellenérzés. Szent Ignác szabálya ezeket hivatott kijavítani azáltal, hogy nem akármilyen belső meggyőződésre, hanem az objektív valósághoz és az isteni/természeti jogon alapuló tekintélyhez igazított lelkiismeretre hivatkozik.

(2) Ignácnak nem állt szándékában azt sugallni, hogy az embernek kötelessége legszentebb, jól informált lelkiismerettel kialakított meggyőződését föladnia bármilyen egyházi döntés miatt. Itt arról van szó, hogy az ember saját bizonytalan ítéletét (ahogy ő lát valamit) kész legyen alávetni a jól körülírható hierarchikus Egyház hivatalos szervei által hit és erkölcs dolgában kötelező erővel megfogalmazott, kifejezett (definiált) igazságoknak.

(3) Nem bármilyen egyházi döntésről (akár püspöki vagy pápai rendelkezésről!) van tehát szó, hanem doktrinális definícióról, ahol az objektív (kinyilatkoztatott és a Tanítóhivatal által megfogalmazott) igazságok megvallása és a szubjektív tévedések elkerülése a cél. Itt persze fölmerülhet a II. vatikáni zsinat által emlegetett "obsequium religiosum", vallásos engedelmesség vagy beleegyezés tematikája ("A római pápával közösségben tanító püspököket mindenkinek úgy kell tisztelnie, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érteniük a nyilatkozattal, melyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és a lélek vallásos engedelmességével kell ragaszkodniuk hozzá. Az értelem és akarat e vallásos engedelmességét különös módon tanúsítani kell a római pápa Tanítóhivatala iránt, még akkor is, ha nem 'ex cathedra' beszél; azaz tisztelettel el kell ismerni legfőbb Tanítóhivatalát, őszintén ragaszkodni kell tételeihez, az ő elgondolásának és akaratának megfelelően, ami az okmányok jellegéből, ugyanazon tanítás megismétléséből vagy a fogalmazás módjából ismerhető meg. - Lumen Gentium 25.), de ez egy másik és jelen esetben nem is föltétlen releváns eszmefuttatás tárgya.

Szegény Szent Ignácot sokan félreértik, rosszul idézik és ideáljait hamisan alkalmazzák - ez alól nem mentesek az egyházi hierarchia képviselői és saját fiai sem (akinek füle van a hallásra... vagy éppen áthallásra...) Tanulság: ismernünk kell (és sokszor akár hivatalosan is számon kérnünk) a hit engedelmességének és az egyházias érzületnek pontos határait, konkrét paramétereit!

kedd, május 06, 2014

"Az egyház még sohasem volt olyan jó állapotban, mint ma..." (Ferenc pápa, 2013. szeptember 16.)

Miközben Ferenc pápa többek között muszlim nők lábát csókolgatja teátrálisan (fittyet hányva a liturgikus előírásoknak, miszerint "viri selecti", azaz válogatott férfiak lábát kell megmosni Nagycsütörtökön):


Silvano Tomasi érsek, a Vatikán Genfbe akkreditált ENSZ-nagykövete május 5-én joviálisan jelenti be a II. vatikáni zsinatot követő "nagy tavasz" újabb mérföldkövének számító adatokat:


Gyermekekkel való szexuális visszaélések (pedofília) miatt csak 2004 óta világszerte 848 papot kellett laicizálni. Ezekből 384-et XVI. Benedek uralkodása alatt tiltottak el a papi működéstől, és csak a 2013-as esztendő során további 401-et zártak ki a papságból. További 2572 papot sújtottak valamely más, enyhébb egyházjogi büntetéssel. Csak az Amerikai Egyesült Államokban 2,5 milliárd dollárt fizettek ki a püspökök (a "csodálatos" megújulást hozó '60-as évek óta) elégtételként az áldozatoknak, illetve családjaiknak. Csak összehasonlításképpen: ez több mint kétszerese Magyarország éves honvédelmi költségvetésének!!

Kénytelen vagyok idézni Ferenc pápát, akit a Time és a Vanity Fair magazinok bizonyára nem ok nélkül kiáltottak ki az év emberének: “Io oso dire che la Chiesa mai è stata tanto bene come oggi.” - "Merem állítani, hogy az egyház még sohasem volt olyan jó állapotban, mint ma." (Ferenc pápa szavai a római klérussal való találkozása alkalmával a lateráni bazilikában, 2013. szeptember 16-án.)




kedd, március 11, 2014

Leó-ima Szent Mihály főangyalhoz - ha nem is közkívánatra, de a "közönségszolgálat" jegyében

Ez a bejegyzés bizonyos értelemben "riposzt", na nem visszavágás, vagy csattanós viszontválasz értelemben (ahogy normális esetben használjuk), hanem úgy, mint "re-post", azaz új közreadása - ha tetszik: update-je - egy régi blog-bejegyzésnek. Még 2007. szeptember 26-án közreadtam itt egy írást a szeptember 29-i Szent Mihály ünnepre, melyben szót ejtettem XIII. Leó pápa félelmetes látomásáról, melynek eredményeképpen az angyali seregek fejedelmét megszólító ún. Leó-ima született. Íme a régi bejegyzés releváns részlete:

"Az imádság eredetével kapcsolatban valójában nincsenek tökéletesen megbízható források, és a bizonytalanságot tovább növeli a tény, hogy idővel sok mende-monda alakult ki, járt szájról-szájra. Erről az Ephemerides Liturgicae római folyóirat egy hosszabb cikket közölt 1955-ben (V. LXIX, 54-60. old). A cikk 9-es számú lábjegyzete utal egy bizonyos Domenico Pechenino atya tanúságtételére, ami eredetileg a La Settimana del Clero egy 1947-es cikkében látott napvilágot. Pechenino atya XIII. Leó pontifikátusa alatt a pápa közvetlen munkatársaként dolgozott a Vatikánban.

«Nem igazán emlékszem a pontos évszámra. Egy reggel a nagy pápa, XIII. Leó szokása szerint miséje befejeztével hálaadásként részt vett egy másik mise bemutatásán. Hirtelen azt vettük észre, hogy a pápa fölemelte fejét, és tekintete összpontosult valamire a celebráns feje fölött. Mozdulatlanul, pislogás nélkül bámult valamit. Arckifejezése borzalomról és félelemről árulkodott, és hirtelen elsápadt. Valami szokatlan és komoly dolog történt vele. Végül, magához térve, finoman, de határozottan jelt adott, majd fölállt. Saját irodája felé vette az utat, kísérete pedig izgatottan és aggódva követte, suttogván: ’Szentatyám, nem érzi jól magát? Szüksége van valamire?’ Erre azt válaszolta: ’Nem, Semmire.’ Körülbelül fél óra elteltével magához kérette a Szent Rítus Kongregáció titkárát, akinek kezébe nyomott egy papirost, és utasította, hogy azt nyomtassák ki és küldjék el a világon minden ordináriusnak. Mi volt azon a papíron? Az az ima, amit minden olvasott mise után recitálunk a hívekkel.»

Bár ennél többet megbízható forrásból nem tudhatunk meg, idővel elterjedt az a híresztelés, hogy a pápának látomása volt, amelyben az Isten átengedte a sátánnak a XX. századot, hogy próbára tegye az Egyházat. Bár az Egyház XX. (és XXI.) századi történelme és az ima szövege (a hosszabb változatban) ezt alátámasztani látszik, XIII. Leó látomásának ezen értelmezése az marad, ami: szóbeszéd, amit megnyugtatóan igazolni nem lehet.

Azt mindenesetre kevesen tudják, hogy a rövid Szent Mihály imán túl, amit olvasott misék után volt szokásban elimádkozni, XIII. Leó egyúttal megfogalmazott egy új exorcizmust is, amit beillesztett a Római Rituálé imái közé. A pápa nyomatékosan kérte a püspököket és papokat, hogy gyakran végezzék el ezt az exorcizmust egyházmegyéjükben és plébániáikon, amint azt maga is tette akár napjában többször is."

Eddig a régi bejegyzés. Most egy régi adósságot kívánok azzal törleszteni, hogy az eleddig magyar nyelven el nem érhető exorcizmus szövegét saját fordításban közreadom. Teszem ezt elsősorban azért, mert az exorcizmus negyedik bekezdésében - a Szent Péter széke helyén fölállított utálatosság trónusáról - különös és szívfájdító aktualitást vélhetünk fölfedezni. A eredeti latint most nem közlöm, hiszen az a 2007-es bejegyzésben már teljes terjedelmében olvasható (ITT).
Exorcizmus a sátán és pártütő angyalai ellen

Mennyei seregek legdicsőségesebb fejedelme, Szent Mihály főangyal: védelmezz minket a küzdelemben és tusakodásban, melyet a fejedelemségekkel és hatalmasságokkal szemben, e világban a földi sötétség vezérei, a mennyekben a gonosz szellemek ellen vívunk. Jöjj segítségére az embereknek, akiket Isten halhatatlannak teremtett, és saját képének hasonlatosságára alkotott, és nagy áron váltott meg az ördög zsarnoksága alól.

Vívd meg az Úr harcát ma a szent angyalok seregével együtt, amint megütköztél a gőg fejedelmével, Luciferrel és pártütő angyalaival: és nem diadalmaskodhattak, sem helyük nem volt többé az égben. És levetteték ama nagy sárkány, a régi kígyó, ki ördögnek hívatik és Sátánnak, aki elcsábítja az egész világot; és a földre vetteték, és vele együtt az ő angyalai.

Lám, az ősi ellenség és az emberek gyilkosa dühöngve fölkelt. A fény angyalának képét öltve, a gonosz lelkek teljes hadával szerte körüljár, és rátámad a földre, hogy kitörölje róla Istennek és az ő Fölkentjének nevét, az örök dicsőség koszorújára rendelt lelkeket őrjöngve tegye áldozatává, és taszítsa örök pusztulásba. E gonosztevő sárkány álnokságának mérgét mint valami tisztátalan folyamot árasztja az eszüket vesztett és romlott szívű emberekre, a hazugság, kegyetlenség és káromlás lelkét, és a fényűzésnek, minden véteknek és hamisságnak halálos leheletét.

Az Egyházat, a szeplőtelen Bárány jegyesét a fortélyos ellenség betöltötte keserűségekkel és megrészegítette ürömmel; szentségtörő kezeit vetette minden kívánatos dolgaira. Ahol Szent Péter széke és az igazság katedrája a népek világosságára alapíttatott, oda helyezték utálatosságuk és kegyetlenségük trónusát, hogy megvervén a pásztort szétszélesszék a nyájat.

Segítsd tehát, győzhetetlen herceg, Isten népét a rá törő lelki álnokságokkal szemben, és vezesd diadalra. Téged tisztel őrizőjeként és pártfogójaként a szent Egyház, benned dicsekszik mint védelmezőjében a föld és a pokol istentelen hatalmai ellen, terád bízta az Úr a megváltott lelkeket, hogy bevezesd őket a mennyei boldogságba. Könyörögj a békesség Istenéhez, hogy vesse a Sátánt lábaink alá, hogy ne tarthassa többé fogságban az embereket és ne árthasson az Egyháznak. Ajánld föl imáinkat a Fölséges Isten színe előtt, hogy elénk siessen az Úrnak irgalmassága; és ragadd meg a sárkányt, a régi kígyót, aki az ördög és a Sátán, és megkötözve taszítsd őt a mélységbe, hogy ne hitegesse többé a népeket. Ámen.

Azért a te védelmedben és oltalmadban bizakodva, a mi szent szolgálatunknak hatalma által (ha laikus, vagy az exorcisták rendjét még föl nem vett klerikus mondja, akkor: az Anyaszentegyház szent hatalma által) az ellenséges ördögi cselvetéseket Jézus Krisztusnak, Istenünknek és Urunknak nevébe vetett hittel és bizalommal kezdjük elűzni.

V. Íme, az Úrnak keresztje, meneküljetek, ellenséges erők.
R. Győz az oroszlán Júda törzséből, Dávidnak gyökere.

V. Legyen a te irgalmasságod, Uram, mirajtunk.
R. Amint tebenned bízunk.

V. Uram, hallgasd meg az én könyörgésemet.
R. És az én kiáltásom jusson eléd.

(Ha legalább diákonus, hozzáteszi)

V. Az Úr legyen veletek!
R. És a te lelkeddel!

Könyörögjünk!

Istenünk, és a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja:  segítségül hívjuk a te szent nevedet, és könyörögve kérjük kegyelmedet, hogy a Szeplőtelen, mindenkor Szűz, Istenszülő Máriának, Szent Mihály főangyalnak, Szent Józsefnek, ugyanazon Szent Szűz Jegyesének, Szent Péter és Pál apostoloknak és minden szenteknek közbenjárása által méltóztassál nekünk megadni a segítséget a Sátán és minden más tisztátalan lélek ellen, akik körüljárnak a világban az emberi nem ártalmára és a lelkek elvesztésére. Ugyanazon Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

szerda, december 25, 2013

Homília a karácsony napi misére (in die)



Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Ha végigkérdeznénk az embereket, hogy valójában minek az ünnepe is a karácsony, valószínűleg az olvasottabb, megfelelő hitoktatásban részesült hívek közül is sokan azt felelnék, hogy a megtestesülésé, vagyis: ezen a napon testesült meg az Örök Ige, a második Isteni Személy. Pedig a megtestesülés valódi ünnepe nem ma van, hanem március 25-én, az Angyali Üdvözlet emléknapján, amit a magyar népi vallásosság Gyümölcsoltó Boldogasszonyként ismer. Mert a Fiúisten abban a pillanatban vette magára esendő emberi természetünket, amikor a Názáreti Szűz, ősanyánknak, Évának első bűnét visszafordítván kimondta az IGEN-t Isten megváltó tervére. „Íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint. És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék.” Krisztus emberi természetének csodálatos szűzi fogantatása a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és a második Isteni Személy megtestesülése egy és ugyanazon pillanatban valósult meg, tulajdonképpen egy és ugyanazon esemény. Nincs semmiféle különbség az ember-Krisztus és Isten megtestesült Fia között, sem időben, sem fokozatban. A keresztény hit egyik legalapvetőbb igazsága, hogy egyetlen Krisztus van, aki fogantatásának első pillanatától kezdve valóságos Isten és valóságos ember, isteni természete szerint egylényegű az Atyával, emberi természete szerint egylényegű velünk, emberekkel, s benne a két természet mindenféle sérelem és keveredés nélkül egyesült a második Isteni Személlyel.

De ha az Angyali Üdvözlet a megtestesülés titkának legfőbb ünnepe, mi a helyzet a karácsonnyal? Jóllehet a megváltó Istenember tényleg Názáretben fogant, először mégis az alázatos betlehemi születésben mutatta meg magát; az istenszülő szeplőtelen szűzi méhében eltöltött 9 hónapos rejtőzködés után a karácsony valódi „nyilvános istenjelenés”, azaz teofánia. Így válik igazán érthetővé a születés és a vízkereszt (epifánia) elválaszthatatlanul szoros kapcsolata. Ezért van az, hogy a karácsonyi idő a vízkereszt nyolcadával ér véget, sőt (a hagyományos kalendárium szerint) a vízkereszt utáni első vasárnapok, az ún. „menyegzős vasárnapok” is Krisztus nyilvános önkinyilatkoztatásainak jegyében telnek el (1° a gyermek-Krisztus a templomban, 2 ° a kánai menyegző – Krisztus első nyilvános csodája).

Akkor tehát téved az, aki reflexből kijelenti, hogy a karácsony a megtestesülés ünnepe? Tulajdonképpen nem, bár szűkebb értelemben véve pontosabban fogalmazna, ha azt mondaná: a karácsony a megtestesült Isten-Fiú születésének ünnepe. De végeredményben még ez is pontatlan vagy elégtelen lenne, hiszen a karácsony esetében nem egyetlen ünnepről, hanem egy egész ünnepkörről kell beszélnünk, és a megtestesülés, mint hitünknek a Szentháromság titkával szükségképpen összefüggő központi igazsága, végül is gyűjtőfogalom: csírájában magába foglalja az isteni kinyilatkoztatás teljes tartalmát. A Katolikus Egyház Katekizmusa Keresztes Szt. Jánost idézve ezt így fogalmazza meg: „Azzal, hogy Isten saját Fiát adta nékünk, aki az Ő Igéje, már nincs más nekünk szóló szava. Ebben az egyetlen Szóban Isten mindent közölt velünk, egyszer s mindenkorra…” (KEK 65)

Hogy a karácsonyi ünnepkör milyen sokrétű és hitünknek mennyi üdvözítő erejű igazságát idézi föl, az kiviláglik a mai ünnep liturgikus szövegeiből is. Tudjuk, hogy a karácsony a liturgikus év egyetlen olyan ünnepe, amelynek ősidők óta három saját miséje van. Van ugyan még egy olyan alkalom, amikor a pap három misét mondhat ugyanazon a napon, s ez halottak napja, de ez csupán késő középkori eredetű, és egyetemessé csak XV. Benedek pápa tette 1915-ben. A három karácsonyi mise eredete egészen a jeruzsálemi ősegyházra vezethető vissza. Az ottani őskeresztények az éjjel közepén a betlehemi barlangban misével emlékeztek meg Krisztus Urunk születéséről (éjféli mise, in nocte, media nocte, in gallicantu), majd Jeruzsálembe visszatérvén a város szélén lévő föltámadás templomban is bemutattak egy miseáldozatot (pásztorok miséje, hajnali mise, in aurora). Végül napközben (in die) a jeruzsálemi főtemplomban is volt egy ünnepi istentisztelet. Ezt a tiszteletreméltó szokást azután a római egyház is átvette. Az éj közepén a pápa a Santa Maria Maggiore bazilikában mutatott be szentmisét azon az oltáron, amely alatt a mai napig a betlehemi jászol egy darabját őrzik. A hajnali szertartás a Palatinus domb tövében lévő Szt. Anasztázia templomban volt, mert e vértanú neve föltámadást jelent. Végül a harmadik misét – melyet most itt mi is ünneplünk – a Szent Péter bazilikában mondták.

Bár az ünnep három miséjében megfigyelhetők árnyalatnyi hangsúlyeltolódások, lényegében mind a miseszövegek, mind pedig a zsolozsmaórák félreérthetetlenül beszélnek arról, amit a középkor óta „hármas születésnek” (triplex nativitas) mondunk. Az Egyház mindhárom születést egyszerre idézi föl, ünnepli meg és teszi szentségileg jelenvalóvá számunkra. A mai szentírási olvasmányok világosan szólnak Krisztus Isten-fiúságáról, az Atyától való isteni örök születéséről. Pál apostol azt mondja, hogy Isten hajdan a próféták által szólt az atyákhoz, de ezekben a napokban saját Fia által szólott hozzánk, aki által a világokat teremtette, mivel Ő dicsőségének fénye és lényegének képmása. Szent János az evangéliumban, a maga tömör módján ugyanezt fogalmazza meg: az Ige már kezdetben Istennél volt és Isten volt az Ige. Mindenek általa lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. A misekönyörgések is kihangsúlyozzák, hogy Krisztus testben való születése már egy új születés (nova nativitas), és ez az újdonság nem egyszerűen az egyedülálló szűzi születésre utal (talán arra is), hanem inkább arra, hogy a Fiú, ama betlehemi éjszakát öröktől fogva megelőzvén, isteni természete szerint az Atyától született, de nem mint teremtmény, hanem mint aki az Atyával egylényegű.
A második, emberi természet szerint való születést már a mise introitusában meghirdeti az Egyház: „Gyermek születik nékünk, és Fiú adatik nékünk.” A betlehemi jászolban fekvő, szegényes gyolcsokba tekert csecsemőben a megváltott Egyház már fölismeri isteni Üdvözítőjét. Nagy Szt. Leó pápa megindító karácsonyi beszédeinek egyikében így foglalja össze ezt a fönséges titkot: A Fiúisten leszállott mennyei székéről, de az atyai dicsőségből el nem távozott. Új rend szerint, új születéssel jött világra, de benne az emberi és isteni természet csodálatos egysége úgy valósul meg, hogy sem az alábbvaló természetet nem emészti el, sem a magasabb rendű természetet nem kisebbíti. Ő úgy szállt le az Istenszülő makulátlan méhébe, hogy az Atya kebelét sohasem hagyta el! Mert ha nem volna igaz Isten, nem hozhatna gyógyulást – ha nem volna igaz ember, nem adhatna üdvös példát.

A harmadik születés tehát, avagy a megváltó Krisztus kegyelmi születése a hívek lelkében, föltételezi az előző kettőt, azok egyenes következménye. Mert hogy mi Isten gyermekei vagyunk, csak azért lehetséges, mert Isten Egyszülött Fia értünk emberré lett. Az evangélium szerint: „Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Ő mindenben hasonló lett mihozzánk (a bűnt kivéve), hogy így mi is hasonulni tudjunk Őhozzá. A keresztségben az Ő életét vesszük magunkra; mi az Egyszülött Fiúban válunk az Atya gyermekeivé: így leszünk „fiak a Fiúban”. Egyesek talán megmosolyogták azt a kicsit régies megszólítást, amit a homília elején használtam, pedig mélységes-mély teológiai tartalom van mögötte: az „atyámfia” szó vallási kontextusban már nem egyszerűen testvért jelent, hanem azt is, hogy egyrészt mindnyájan egy közös Atya gyermekei vagyunk, másrészről, hogy üdvösségünk egyetlen záloga az, hogy a megtestesült Isten-Fiúban mi is elnyertük a (fogadott) istenfiúságot. Őrizzük féltékenyen ezt az atyafiságot”, ezt a kimondhatatlan méltóságot, vigyázzunk erre a fölmérhetetlen ajándékra, mert ezt nem pótolhatja semmi, ezt a világ nekünk nem képes megadni, de főleg mert e nélkül senki sem léphet majd be Urunk örömébe.