péntek, december 31, 2010

Homília Kiskarácsonyra (január 1.)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A Julius Cézár által Kr. e. 45-ben bevezetett Julián naptár szerint ma, január 1-én van a polgári esztendő első napja. Ehhez a naphoz – csakúgy, mint mostanság – az antik világban is erkölcsileg feslett, kicsapongó mulatságok kapcsolódtak, s ezek ellensúlyozására illetve ezekért engesztelésképpen az Anyaszentegyház sok helyen böjtöt rendelt el és külön fogadalmi miséket mondatott a bálványimádás fertője ellen. Más liturgikus szokás azonban nem köthető a polgári év első napjához, hiszen az Egyház nem a világi értelemben vett időszámítás szerint értelmezi a történelmet, hanem a megtestesült Istenfiú megváltói művének fényében. A liturgikus év valódi mérföldkövei, igazodási pontjai Krisztus Urunk nagy kegyelemszerző, elevenítő misztériumai. Ennek a sajátosan keresztény szemléletnek megfelelően tehát a mai ünnep az Üdvözítő Istenembernek és az Ő makula nélkül való, kegyes Szülőjének titkait idézik meg számunkra.

(1) Január első napja elsősorban karácsony nyolcadának lezárása, a csodálatos betlehemi születés oktávája. A magyar nép ajkán évszázadokon keresztül egyszerűen csak kiskarácsonyként élt. Ma még egyszer, teljes ünnepélyességgel fölfrissítjük a Megváltó születése által ébresztett lelki örömöket, dicsérjük a magasságbeli Istent, aki Krisztusban egészen a földig, a mi korlátolt emberi létünkig hajolt, és meghirdetjük az Istennel kiengesztelődött lelkiismeret békéjét minden jóakaratú embernek. Az Anyaszentegyház liturgiája szövegszerűen is újra elénk tárja a megtestesülés éjszakájának misztériumát: a karácsony éjjeli mise szentleckéjét olvastatja, a mai ünnep introitusát, gradualéját, offertoriumát, communióját pedig egy az egyben a karácsony főmiséjéből veszi át.

Az Isten végtelen szeretetével és irgalmával szembesülő meglepett embert mintegy fölrázza a hitetlenkedés kábulatából: „Ne légy hitetlen, hanem hívő; valóban gyermek született nékünk, és Fiú adatott nékünk, aki külsejét tekintve ugyan hozzánk hasonló, de az egész világegyetem uralma az ő vállain nyugszik!” Nem álom ez csupán, nem a megváltás után áhítozó emberiség délibábja, hanem hús-vér valóság. A kiskarácsony egy újabb lehetőség arra, hogy a jászolba fektetett újszülöttben fölismerjük azt, aki az Atyától született az idők kezdete előtt, hogy még egyszer keblünkre szorítsuk – mint egykor az agg Simeon – a várva-várt Megváltót, akit az Atya minden nép előtt kinyilatkoztatott a pogányok megvilágosítására és Izráel dicsőségére.

(2) Természetesen az Atyaisten Örök Igéjének testi születése teljességgel elválaszthatatlan attól az alázatos názáreti Szűztől, aki – mint Éva leszármazottja és az ősbűn eltiprója – az egész emberiség nevében kimondta igenjét Isten üdvözítő tervére. A mi Istenünk kezdettől fogva úgy rendelte, hogy ennek a tisztaságos leánynak föltétlen hite és bátor beleegyezése legyen a mi megváltásunk reményteljes hajnala. A Malakiás próféta által megjövendölt „szövetség angyalát” (vö. 3,1) Mária saját méhében, mint az új és örök testamentum frigyládájában hordozta, így vált az ő szeplőtelen teste az isteni és emberi természet csodálatos egyesülésének nászházává.

A karácsony misztériuma Isten üdvözítő szándéka szerint egyszer s mindenkorra összeforrt Mária istenanyaságának fönséges titkával. Nincs krisztológia az Istenanya üdvtörténeti szerepének tisztázása nélkül, mint ahogy máriológiáról is hasztalan beszélni, ha nem válik azonnal nyilvánvalóvá: Boldogasszony anyánk minden kegyelmi kiváltsága abból ered, hogy a Megtestesült Istenfiú anyja lett. A római egyház ezt a szükségszerű összefüggést fölismerve a mai napon a názáreti Szűz tiszteletére egy második misét is celebrált a betlehemi barlangot jelképező Santa Maria Maggiore bazilikában. Ennek az ősi hagyománynak nyoma, hogy a mai mise könyörgései (collecta, complenda) megegyeznek a karácsonyi időszak fogadalmi Mária-miséinek saját imádságaival.

(3) A keresztény keleten ugyanakkor ezen a napon már nagyon korán az Úr körülmetélésének ünnepét tartották, s ezt a szokást a nyugati egyház is átvette a 6-7. században. Az ősatyánkkal, Ábrahámmal kötött szövetség alapján (Ter 17,9-12) és a mózesi törvény előírása szerint (Lev 12,3) a választott nép fiait a születéstől számított nyolcadik napon előbőrüktől meg kellett fosztani, hogy ez legyen a jele az Isten és az üdvösség ígéretét hordozó nép között létrejött szövetségnek. Ezt a szövetséget jött beteljesíteni, végérvényesen és egyetemesen megújítani a Megtestesült Istenfiú, aki egy lett közülünk, aki magára vette az emberiségnek minden terhét, beleértve a törvény igáját is.

Az egyházatyák és a lelki írók ezt az eseményt úgy értelmezték, mint a Megváltó valóságos emberségének nyilvános bizonyítékát, az Ő tökéletes fiúi engedelmességének cselekedetét. Egyúttal ez volt az első alkalom, midőn a mi irgalmas Üdvözítőnk vérét hullatta értünk, jelezvén, hogy íme megkezdődött a bűnök megváltásának nagy műve, amely a kereszthalál engesztelő áldozatával lesz majdan teljessé. Szt. Pál apostol tanítása, hogy ennek szükségképpen így kellett történnie, hiszen „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat!” (Zsid 9,22)

1974-ben VI. Pál pápa „Marialis cultus” kezdetű apostoli buzdításával gyakorlatilag újraírta ezt az ősi ünnepet, amely az új misekönyv megváltozott szövegeivel együtt mintegy új tartalmat is kapott. Pontosabban szólva: szinte nyomtalanul eltűnt belőle az újszülött Krisztus körülmetélésének és a karácsony nyolcadnapi liturgikus újraélésének motívuma. E nap lényegében Mária Istenanyaságának ünnepévé lett, amely a három ősi mondanivaló közül talán a legkevésbé volt hangsúlyos, s ebben a minőségben a XI. Piusz pápa által eredetileg október 11-re datált, azonos tartalmú ünnep szerepét vette át. Mindazonáltal lelkileg igen hasznos és hitünk szempontjából biztosan épületes, ha nem feledkezünk el a keresztény kelet és nyugat eredeti mondanivalójáról, amit az ünnep kora középkori megalapításával az Egyház híveinek emlékezetébe kívánt vésni.

Ha az ember nem csupán azért jön el a templomba, hogy teljesítse, letudja misehallgatási kötelességét, vagy éppen alkalma nyíljon az eucharisztikus színek alatt személyesen is találkozni Krisztus Urunkkal, hanem értő figyelemmel és nyitott lélekkel átelmélkedi az Egyház istentiszteleti rendjének tanítását; ha egyszersmind megérti, hogy a liturgián keresztül szentségi módon megújul, gyümölcseiben elérhetővé válik Krisztus megváltó misztériuma, akkor nem csodálkozik azon, hogy az Egyház egyetlen ünnepben hitünknek egyszerre több vetültét is megjelenítheti. Karácsonykor hármas születést ünneplünk, ma születést, körülmetélést, és a mindkettő hátterében álló Szűzanyát, Vízkeresztkor pedig majd a mágusok hódolatát, a Jordánban való megkeresztelkedést, és a kánai menyegzőt. A katolikus hit igazságai összefüggő egészet alkotnak; a Mennyei Atya Krisztusban, mint Főben foglalt össze mindent, mert Ő az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Neki, a béke fejedelmének, a nagy határozat hirdetőjének legyen dicséret, hála és áldás mindörökkön-örökké. Ámen.

péntek, október 29, 2010

Homília Mindenszentek ünnepére


Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent Ágoston a húsvéti időszakban évről évre előszeretettel prédikált híveinek arról a Krisztus Urunk föltámadása után történt csodálatos halfogásról, melyben a tanítványok éppen 153 jókora halat emeltek ki hálójukban a Galileai tó vizéből (Jn 21,1-14). A helyi közösség már nagyon jól ismerte ezt az evangéliumi történetet, mégis minden évben érdeklődve várta a jellegzetes héber számmisztikára alapozott „nyakatekert” magyarázatot. Hasonlóképpen a VII. század derekán kialakult Mindenszentek ünnepe is kiváló alkalmat biztosít arra, hogy a számok különleges jelentéséről és jelentőségéről beszéljünk az Anyaszentegyház liturgiájában.

A mai szentleckében Szent János apostol titkos Jelenéseit hallottuk, és Isten kiválasztott szolgáinak számáról van benne szó. Isten angyala száznegyvennégyezer választottat jelölt meg homlokán; Izráel minden törzséből 12 ezret. De miért éppen 12 ezret? Egyrészről, mert Jákob pátriárkának éppen 12 fia volt: Júda, Ruben, Gád, Áser, Neftáli, Manassze, Simeon, Lévi, Isszakár, Zabulon, József és Benjámin, s tőlük származik Izráelnek, a választott népnek 12 törzse. A 12-es szám a biblikus szövegkörnyezetben mindig a teljességet, a kiteljesedést, az összesített egészt jelenti. Az ezres szorzó pedig azért szerepel a jánosi látomásban, mert az ezer általában olyan meghatározhatatlan sokaságot jelöl, melyet a számolatlan nagy tömeggel azonosítunk. Pontosan ezért van az, hogy a hétköznapi nyelvben gyakran hallunk ilyen és hasonló kifejezéseket: „ezer bocsánat” vagy „ezer köszönet”.

A 12 ezer tehát a teljességet, a kerek egészet hivatott számunkra megidézni, melyet még meg is szorzunk a számtalan sokasággal – vagyis egy olyan tömeg jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyet képtelenség lenne összeszámolni. Ha pedig ezt a hatalmas számot még meg is szorozzuk 12-vel, akkor vajon mit kapunk? „Hallottam a megjelöltek számát” – írja a patmoszi látnok – „144 000 megjelölt Izráel fiainak valamennyi törzséből.” Ez a szimbolikus szám, az ókor emberének fölfoghatatlan, óriási tömeget jelentett; a szentek közösségét, melyet Isten egybegyűjtött a föld minden szegletéből, a teremtés kezdete óta. Egy olyan nagy sereget, „melyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből és néptörzsből és népből és nyelvből.”

Ehhez kapcsolódik a római (ún. első) kánonban megörökített szentek száma. Tudjuk, hogy a nyilvános bazilikális római liturgia kezdeteitől fogva egészen 1970-ig, a római rítus egyetlen misekánont ismert, amelynek klasszikus, ránk hagyományozott formájában a szentek két fölsorolása is megtalálható. Az első listában 12 apostol szerepel (Péter és Pál, András, Jakab, János, Tamás, Jakab, Fülöp, Bertalan, Máté, Simon és Tádé,), majd 12 Rómában kiváltképp tisztelt vértanú (Linusz, Klétusz, Kelemen, Szixtusz, Kornél, Ciprián, Lőrinc, Krizógonusz, János és Pál, Kozma és Damján). De miért éppen ezek a szentek és miért éppen kétszer tizenkettő? Valójában a nevek kiválasztása egyáltalán nem esetleges, mert ezek a szentek minden egyház tanítójának és fejének, a római egyháznak saját és kedvelt szentjei (s ez alapján azonosítható be liturgiánk, mint jellegzetesen római liturgia, amit az apostolfejedelmek által alapított anyaegyháztól örököltünk). A kétszer tizenkettes elrendezés pedig arra utal, amit a jelenések könyvében olvastunk. 12-szer 12 ugyanis 144, a római misekánon tehát ezzel a finom utalással jeleníti meg számunkra a szentek leírhatatlan számú közösségét.

A szentek második listájában, melyet a pap a konszekráció után olvas föl, Keresztelő Szt. János szerepel először. Ennek két oka is van: (1) egyrészről Róma katedrálisa, azaz a pápa saját széktemploma nem a vatikáni Szt. Péter bazilika, hanem a lateráni Szt. János bazilika, amely éppen a Keresztelő tiszteletére lett fölszentelve, (2) másodszor pedig Krisztus előfutárának az ősi hagyomány szerint kiemelt tisztelet jár a szentek között, hiszen az isteni Mester saját tanúsága szerint: „Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11) A Keresztelő után tehát, aki az Istenszülőt követően első a szentek között, a fölsorolásban hét férfi (István, Mátyás, Barnabás, Ignác, Sándor, Marcellin és Péter) és hét női szentet találunk (Felicitász, Perpétua, Ágota, Luca, Ágnes, Cecília és Anasztázia).

A hetes szám pedig – hasonlóan a 12-höz – a tökéletességet, a teljességet jelenti. Ezért a misekánon második fölsorolása, csakúgy mint az első, a szentek közösségét, egy számokban kifejezhetetlen nagy sokaságot hivatott megjeleníteni. A mai ünnep értelme is ez: a liturgikus naptárban rengeteg szent ünnepét megtaláljuk, sokukat azonban csak a római martirológium említi meg, s vannak olyanok is, akikről az Egyház istentiszteleti rendje külön nem emlékezik meg, sőt van számtalan ismeretlen szent is – pontosabban olyan üdvözült, akiknek nevét csak Isten ismeri (de Ő öröktől fogva).

A szentmisében, a krisztusi keresztáldozat vértelen megújításakor – a küzdő és tisztulásban szenvedő egyház mellett – jelen van a teljes megdicsőült egyház is; számolatlanul vesznek bennünket körül az angyalok és a szentek. A Katekizmus így magyarázza ezt a misztériumot: „Azok tehát, akik (a liturgiát) ünneplik, a jeleken túl, már most az égi istentiszteletben vesznek részt, ott, ahol az ünneplés csupa közösség és ünnep.” (KEK 1136) Manapság igen elterjedt vélemény az, hogy mi, akik itt ülünk, vagyunk a liturgia ünneplésének legfőbb alanyai, valójában ez nem így van. A szentmisében ugyanis Isten szent angyala viszi el a legszentebb áldozatot a mennyei oltárra, az isteni Fölség színe elé (Supplices Te rogamus), és vele együtt misztikusan mi is kilépünk önmagunkból, bebocsátást nyerünk a mennyei szentélybe, egy természetfölötti valóságnak leszünk kivételezett részesei.

A Katekizmus nagyon szépen és egészen pontosan meghatározza, hogy kik ennek a mennyei liturgiának tevékeny résztvevői: „Szent János Apokalipszise, melyet az Egyház liturgiájában olvasunk, elsősorban kinyilatkoztatja nekünk az égben fölállított trónust; és a trónon ülőt: ’az Urat’ (Iz 6,1). Azután ’az ott álló, mintegy megölt Bárányt’ (Jel 5,6): a megfeszített és föltámadt Krisztust, az igazi sátor egyetlen Főpapját, Őt, aki ’áldozó és áldozat, elfogadó és ajándékozott’. Végül ’az élő víz folyóját, (...) mely kristálytisztán fakad Isten és a Bárány trónjából’ (Jel 22,1), s amely a Szentlélek egyik legszebb szimbóluma. A Krisztusban ’újra összefoglaltak’ részt vesznek Isten dicsőítésének szolgálatában és tervének megvalósításában: az égi hatalmasságok, az egész teremtés (a négy élőlény), az Ó- és Újszövetség szolgái (a huszonnégy vén), Isten új népe (a száznegyvennégyezer, főként az ’Isten Igéje miatt’ vértanúkká lettek (Jel 6,9) és Isten szentséges Anyja (az Asszony; a Bárány Menyasszonya), és végül ’egy hatalmas sereg minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, akiket megszámlálni senki sem tudott’ (Jel 7,9). Ebben az örök liturgiában részesít minket a Szentlélek és az Egyház, amikor a szentségekben az üdvösség misztériumát ünnepeljük.” (KEK 1137-1139)

Mindenszentek ragyogó ünnepe a mi végső sorsunknak, a beteljesült üdvösségnek ezt a lenyűgöző és dicsőséges látomását tárja elénk: a szentek megszámlálhatatlan seregét a mennyei liturgia közösségében. Fohászkodjunk bizalommal a könyörületes Istenhez, hogy a mai misében előre megízlelhessük azt a fogyhatatlan örömöt, melyben a választottak a megdicsőült Krisztus menyegzős asztaláról részesülve osztoznak.

szerda, május 19, 2010

Az ízléstelenség netovábbja – jelentés a magyar katolikus sajtó siralmas állapotáról

Ma a magyarkurir.hu katolikus hírportálon egy egyébként is meglehetősen semmitmondó híradáshoz olyan illusztrációt közöltek, ami minden jóérzésű keresztényt - felekezetre való tekintet nélkül - föl kellene háborítson (itt). Nem tudom, hogy honnan vették, de az elvtelen vallási szinkretizmusnak akár zászlójára is tűzhetnék. Hiába kárhoztatjuk mi püspökkari levelekben az „ősmagyar szinkretizmust”, ha közben a keleti vallásokkal úgy összeborulunk, hogy ebbe az összeborulásba szó szerint belekeverjük a Megváltó és egyedül Üdvözítő Krisztust is.

Hamarosan talán eljön az a nap, amikor a magyar katolikus sajtó Krishnát is minden szégyenérzet nélkül fogja homoerotikus töltetű illusztrációkon összeboronálni azzal, aki az egyetlen közvetítő Isten és ember között.


















A magyarkurir.hu szerkesztőinek pedig ajánlom figyelmébe az Egyház Tanitóhivatalának alábbi megnyilvánulását (he esetleg eddig elkerülte volna a magyar katolikus értelmiség krémjének szíves figyelmét):

Szilárdan kell ugyanis hinni, mint az Egyház hitletéteményének állandó részét, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia az Úr és az egyetlen Üdvözítő, aki megtestesülésével, halálával és föltámadásával elhozta az üdvtörténet beteljesedését, melynek Ő a teljessége és a középpontja.

Az Újszövetség tanúi ezt világosan megerősítik: ,,az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül” (1Jn 4,14); ,,Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét'' (Jn 1,29). Péter a főtanács előtt mondott beszédében, annak igazolásául, hogy a születésétől béna ember Jézus nevében gyógyult meg (vö. ApCsel 3,1-8), kijelenti: ,,Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.'' (4,12.) Ugyanő tanítja, hogy Jézus Krisztus ,,a mindenség Ura'”; ,,Ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt”; ezért ,,aki hisz benne, elnyeri az Ő nevében bűnei bocsánatát'” (10,36.42-43).

Szent Pál a korintusi közösségnek írja: ,,Igaz, beszélnek istenekről az égen és a földön, mivel sok istenük és uruk van, nekünk mégis egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s akiért mi is vagyunk; egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk'” (1Kor 8,5-6). János apostol is megerősíti: ,,Isten ugyanis úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak.” (Jn 3,16-17.) Az újszövetségi Szentírásban Isten egyetemes üdvözítő akarata szorosan kapcsolódik Krisztus egyetlen közvetítéséhez: ,,[Isten] azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, s egy a közvetítő Isten és az ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért.” (1Tim 2,4-6.)…

Ebben az értelemben állítható, és állítani kell, hogy Jézus Krisztusnak egyedülálló és páratlan, csak rá jellemző, kizárólagos, egyetemes, feltétlen jelentősége és értéke van az emberi nem és az emberiség története számára. Jézus ugyanis Isten minden ember üdvösségéért emberré lett Igéje. Erre hivatkozva tanítja a II. Vatikáni Zsinat: ,,Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése. Ő az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsőített és jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen.”

,,Krisztusnak éppen ez az egyedülálló mivolta az, ami abszolút és egyetemes jelentőséget ad neki, ezáltal - bár maga is része a történelemnek, mégis - Ő maga a történelem középpontja és célja. „Én vagyok az alfa és az omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Jel 22,13)

(Dominus Iesus, a Hittani Kongregáció nyilatkozata Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról; 2000. augusztus 6; ##13-14.)

csütörtök, április 22, 2010

Szent Adalbert főünnepére (április 23.)

Sancti Adalberti, Episcopi et Martyris (die 23 aprilis)

Ad aspersionem

Ant. Vidi aquam egrediéntem de templo a látere dextro, allelúia; et omnes ad quos pervénit aqua ista, salvi facti sunt, et dicent: allelúia, allelúia.
Ps. Confitémini Dómino, quóniam bonus: quóniam in sǽculum misericórdia eius. Glória Patri...
Ant. Vidi aquam.

V. Quóniam apud te est fons vitæ. R. Et in lúmine tuo vidébimus lumen.

Ecclésiam tuam, quǽsumus, omnípotens Deus, beáti Adalbérti mártyris tui atque pontíficis, exémplis confírma et méritis, in præséntis vitæ cursu cælésti protectiónem gubérna. Per Dóminum nostrum...

Ad processionem

Ant. Fíliæ Ierúsalem, veníte et vidéte mártyres cum corónis, quibus coronávit eos Dóminus, in die sollemnitátis et lætítiæ, allelúia, allelúia.

V. Coróna áurea super caput eius. R. Expréssa signo sanctitátis, glóriæ et honóris.

Deus, qui hodiérna die beátum Adalbértum, mártyrem tuum atque pontíficem, glória et honóre coronásti, concéde nobis fámulis tuis eius précibus et méritis conséqui véniam delictórum, et pérfrui gáudiis beatórum. Per Dóminum nostrum...

In redeundo

Hymnus

Salve festa dies, toto venerábilis,
Ævo, qua Deus inférnum vicit et astra tenet.
Salve, festa dies.

Sedit ángelus ad sepúlchrum Dómini stola claritátis coopértus,
vidéntes eum mulíeres, nímio terróre pertérritæ astituérunt a longe.
Tunc locútus est ángelus et dixit eis:

Nolíte metúere, dico vobis, quia illum quem quǽritis mórtuum,
Iam vivit, et vita hóminum cum eo resurréxit, allelúia.

V. Crucifíxum Dóminum laudáte,
et sepúltum propter vos glorificáte,
Resurgentésque a mórte adoráte.

Nolíte...

V. Recordámini quomódo prædíxit,
quia opórtet Fílium Hóminis crucifígi,
et tértia die a morte suscitári, allelúia.

V. Ora pro nobis, beáte Adalbérte. R. Ut digni efficiámur promissiónibus Christi.

Deus, qui beáto Adalbérto, mártyri tuo atque pontífici, de antíquo hoste victóriam, et hódie in cælis ætérnæ retributiónis palma contulísti, da nobis, quǽsumus, eius intercessiónis contra omnes adversitátes subsídium, et perpétuæ felicitátis obtinére triúmphum. Per Christum Dóminum nostrum...

Ad Missam

Officium (Introitus)

Protexísti me, Deus, a convéntu malignántium, allelúia, a multitúdine operántium iniquitátem, allelúia, allelúia. Ps. Exáudi Deus oratiónem meam cum déprecor: a timóre inimíci éripe ánimam meam. Glória Patri. Euouæ.

Collecta

Omnípotens, sempitérne Deus, qui hodiérna die beátum Adalbértum, mártyrem tuum atque pontíficem, mérito passiónis sanctis tuis coæquásti, tríbue, quǽsumus, ut méritis ipsíus per vitæ eius exémpla gradiámur, et ad ætérnam pátriam perveníre mereámur. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Infirmitátem nostram réspice, omnípotens Deus, et quia pondus propriæ actiónis gravat beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, intercéssio gloriósa nos prótegat. Per Dóminum nostrum...

Lectio Epistolæ beati Iacobi apostoli (1,2-12)

Caríssimi: Omne gáudium existimáte fratres mei, cum in temptatiónes varias incidéritis: sciéntes quod probátio fídei vestræ patiéntiam operátur. Patiéntia autem opus perféctum hábeat: ut sitis perfécti et intégri in nullo deficiéntes. Si quis autem vestrum índiget sapiéntia, póstulet a Deo, qui dat ómnibus affluénter, et non impróperat: et dábitur ei. Póstulet autem in fide nihil hǽsitans: qui enim hǽsitat, similis est flúctui maris, qui a vento movétur et circumfértur. Non ergo ǽstimet homo ille quod accípiat áliquid a Dómino. Vir duplex ánimo incónstans est in ómnibus viis suis. Gloriétur autem frater húmilis in exaltatióne sua: dives autem in humilitáte sua, quóniam sicut flos fœni transíbit. Exórtus est enim sol cum ardóre, et arefécit fœnum, et flos eius décidit, et decor vultus eius depériit: ita et dives in itinéribus suis marcéscet. Beátus vir, qui suffert temptatiónem: quóniam cum probátus fúerit, accípiet corónam vitæ, quam repromísit Deus diligéntibus se.

(Graduale:
Posuísti, Dómine, super caput eius corónam de lápide pretióso. V. Desidérium ánimæ eius tribuísti ei, et voluntáte labiórum eius non fraudásti eum.)

Alleluia

Allelúia. V. In die resurrectiónis meæ, dicit Dóminus, præcédam vos in Galilǽam.

Allelúia. V. Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur omnes recti córde. Allelúia.

Prosa (Sequentia)

Coróna sanctitátis et immortalitátis,
Ornávit hódie Dóminus Mártyrem suum, Adalbértum.
Tersa oculórum crímina, iustus floret, velut palma.
Oculórum tersa lácrima, abólitur hoc ænígma.
Speculáris squama cadit, claret visus speciális.
Ubi Deus est ómnia, virtus sanctórum et glória.
Ibi Deus est ómnia, nec distínctus, ut ómnia manens,
Quod est in glória, ómnibus est ómnia.
Unum est ómnium prǽmium sacrum, sócians collégium,
Unum est, sed dispar prǽmium pro mérito fidélium.
Cuius nos, consórtes glóriæ ora, pater Adalbérte,
Quos in Adam perpétuæ scis addíctos misériæ. Amen.

Sequentia sancti Evangelii secundum Iohannem (15,1-7)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Ego sum vitis vera: et Pater meus agrícola est. Omnem pálmitem in me non feréntem fructum, tollet eum: et omnem, qui fert fructum, purgábit eum, ut fructum plus áfferat. Iam vos mundi estis propter sermónem, quem locútus sum vobis. Manéte in me: et ego in vobis. Sicut palmes non potest ferre fructum a semetípso, nisi mánserit in vite: sic nec vos, nisi in me manséritis. Ego sum vitis, vos pálmites: qui manet in me, et ego in eo, hic fert fructum multum: quia sine me nihil potéstis fácere. Si quis in me non mánserit, mittétur foras sicut palmes, et aréscet, et cólligent eum, et in ignem mittent, et ardet. Si manséritis in me, et verba mea in vobis mánserint, quodcúmque voluéritis, petétis, et fiet vobis.

Offertorium

Confitebúntur cæli mirabília tua, Dómine, et veritátem tuam in ecclésia sanctórum, allelúia, allelúia.

Secreta

(MNStr) Munus, quod pro beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, cuius hódie festa celebrámus, commemoratióne tibi humíliter implorámus, quǽsumus, Summe Pater, ut illíus auxílio ad remédium animárum nostrárum profíciat, atque paradísicas portas perdúcat. Per Dóminum nostrum...

(Missale 1484) Hóstias tibi, Dómine, beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis dicatas méritis benígnus assúme, et ad perpétuum nobis tríbue proveníre subsídium. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Tanto placábiles tibi, quǽsumus, Dómine, sint nostræ hostiæ, quanto sancti martyris tui Adalbérti atque pontificis, per cuius commemoratiónem exhibéntur, tibi gráta sunt mérita. Per Dóminum nostrum...

Communio

Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur omnes recti córde, allelúia, allelúia.

Complenda (Postcommunio)

(MNStr) Hoc sacraméntum Córporis et Sánguinis tui, quod súmpsimus, Dómine, quǽsumus, ut non nobis sit reátus ad pœnam, sed intercedénte beáto Adalbérto, mártyre tuo atque pontífice, pótius prosit ad véniam ómnium delictórum nostrórum. Per Dóminum nostrum...
(Missale 1484) Beáti Adalbérti, máryris tui atque pontíficis intercessióne, Dómine, placátus: præsta, quǽsumus, ut, quæ temporáli celebrámus actióne, perpétua capiámus salvatióne. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, Dómine, suffrágiis exorátus, pércepta sacraménta, tua nos virtúte deféndant. Per Dóminum nostrum...

kedd, április 06, 2010

Krisztus szolidáris velünk?

Manapság, nagyjából a hatvanas évek óta, nagyon népszerű lett vallási szövegkörnyezetben emlegetni a szolidaritást. Más hasonló kifejezések rutinszerű használata mellett, ez is annak a jele, hogy vallási élményeink és igényeink kezdenek ellaposodni, elvilágiasodni: a vallás középpontjába Isten dicsőítése és a lelkek üdve (vagy kárhozata) helyett szociológiai, sőt társadalompolitikai megfontolások kerültek.

A szolidaritás jellemzően nem teológiai, hanem társadalomtudományi eredetű kifejezés. Sem a klasszikus, sem a középkori latin nem ismeri, francia eredetű (bár a latin solidus = teljes, egész, tömör szóra vezethető vissza) és jellemzően a modern munkás és egyéb érdekképviseleti mozgalmak ihlették. A szó valójában olyan társadalmi jellegű közmegegyezést, közös érdekképviseletet jelent, mely azonos érdeklődésű, érdekű, célú egyének, vagy társadalmi csoportok között áll fönn, jön létre.

Távol álljon tőlem minden pedantéria vagy purizmus, de a teológiának (az isteni kinyilatkoztatásra alapozva) megvan a saját nyelvezete, és az adott jelentéstartalom kifejezésére alkalmasabb, helyesebb lenne a testvériség vagy a sorsközösség szavakat használni. Ha konkrétan a Megváltó Krisztus közösségvállalására gondolunk a megváltásra szoruló emberiséggel, akkor itt van mindjárt a biblikus 'szövetség': "Ez a kehely az új szövetség az én véremben" (Lk 22,19), vagy a 'testvériség', melynek alapja a Krisztus természetes Isten-Fiúsága és a mi kegyelmi, fogadott fiúságunk közötti szoros összefüggés: "A fogadott fiúság lelkét nyertétek el ... az Istennek fiai vagyunk ... Krisztusnak pedig társörökösei" (Róm 8:15-17; vö. Jn 1,12, etc.), de a 'sorsközösség' is sokkal közelebb áll ahhoz, amit az "Ige emberré (testté) lett" (Jn 1,14) vagy a "kiüresítette önmagát, fölvette a szolga alakját, emberekhez hasonló lett" (Fil 2,7; vö. Zsid 4,15) kijelentésekkel a sugalmazott Szentírás közölni akart.

Sajnos egyes nyelvi divatokkal a teológia, a liturgia, és általában a vallás sokszor nem gazdagodik, hanem éppen szegényedik. Előfordul, hogy nem azzal szolgáljuk az emberek lelki érdekeit, ha az általuk világi szövegkörnyezetből ismert nyelven és stílusban kezdünk hozzájuk beszélni, mivel bizonyos kifejezések az eredeti keresztény jelentéstartalomnak nem tökéletes megfelelői, hanem csupán gyenge, olykor félrevezető analógiái.