péntek, december 31, 2010

Homília Kiskarácsonyra (január 1.)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A Julius Cézár által Kr. e. 45-ben bevezetett Julián naptár szerint ma, január 1-én van a polgári esztendő első napja. Ehhez a naphoz – csakúgy, mint mostanság – az antik világban is erkölcsileg feslett, kicsapongó mulatságok kapcsolódtak, s ezek ellensúlyozására illetve ezekért engesztelésképpen az Anyaszentegyház sok helyen böjtöt rendelt el és külön fogadalmi miséket mondatott a bálványimádás fertője ellen. Más liturgikus szokás azonban nem köthető a polgári év első napjához, hiszen az Egyház nem a világi értelemben vett időszámítás szerint értelmezi a történelmet, hanem a megtestesült Istenfiú megváltói művének fényében. A liturgikus év valódi mérföldkövei, igazodási pontjai Krisztus Urunk nagy kegyelemszerző, elevenítő misztériumai. Ennek a sajátosan keresztény szemléletnek megfelelően tehát a mai ünnep az Üdvözítő Istenembernek és az Ő makula nélkül való, kegyes Szülőjének titkait idézik meg számunkra.

(1) Január első napja elsősorban karácsony nyolcadának lezárása, a csodálatos betlehemi születés oktávája. A magyar nép ajkán évszázadokon keresztül egyszerűen csak kiskarácsonyként élt. Ma még egyszer, teljes ünnepélyességgel fölfrissítjük a Megváltó születése által ébresztett lelki örömöket, dicsérjük a magasságbeli Istent, aki Krisztusban egészen a földig, a mi korlátolt emberi létünkig hajolt, és meghirdetjük az Istennel kiengesztelődött lelkiismeret békéjét minden jóakaratú embernek. Az Anyaszentegyház liturgiája szövegszerűen is újra elénk tárja a megtestesülés éjszakájának misztériumát: a karácsony éjjeli mise szentleckéjét olvastatja, a mai ünnep introitusát, gradualéját, offertoriumát, communióját pedig egy az egyben a karácsony főmiséjéből veszi át.

Az Isten végtelen szeretetével és irgalmával szembesülő meglepett embert mintegy fölrázza a hitetlenkedés kábulatából: „Ne légy hitetlen, hanem hívő; valóban gyermek született nékünk, és Fiú adatott nékünk, aki külsejét tekintve ugyan hozzánk hasonló, de az egész világegyetem uralma az ő vállain nyugszik!” Nem álom ez csupán, nem a megváltás után áhítozó emberiség délibábja, hanem hús-vér valóság. A kiskarácsony egy újabb lehetőség arra, hogy a jászolba fektetett újszülöttben fölismerjük azt, aki az Atyától született az idők kezdete előtt, hogy még egyszer keblünkre szorítsuk – mint egykor az agg Simeon – a várva-várt Megváltót, akit az Atya minden nép előtt kinyilatkoztatott a pogányok megvilágosítására és Izráel dicsőségére.

(2) Természetesen az Atyaisten Örök Igéjének testi születése teljességgel elválaszthatatlan attól az alázatos názáreti Szűztől, aki – mint Éva leszármazottja és az ősbűn eltiprója – az egész emberiség nevében kimondta igenjét Isten üdvözítő tervére. A mi Istenünk kezdettől fogva úgy rendelte, hogy ennek a tisztaságos leánynak föltétlen hite és bátor beleegyezése legyen a mi megváltásunk reményteljes hajnala. A Malakiás próféta által megjövendölt „szövetség angyalát” (vö. 3,1) Mária saját méhében, mint az új és örök testamentum frigyládájában hordozta, így vált az ő szeplőtelen teste az isteni és emberi természet csodálatos egyesülésének nászházává.

A karácsony misztériuma Isten üdvözítő szándéka szerint egyszer s mindenkorra összeforrt Mária istenanyaságának fönséges titkával. Nincs krisztológia az Istenanya üdvtörténeti szerepének tisztázása nélkül, mint ahogy máriológiáról is hasztalan beszélni, ha nem válik azonnal nyilvánvalóvá: Boldogasszony anyánk minden kegyelmi kiváltsága abból ered, hogy a Megtestesült Istenfiú anyja lett. A római egyház ezt a szükségszerű összefüggést fölismerve a mai napon a názáreti Szűz tiszteletére egy második misét is celebrált a betlehemi barlangot jelképező Santa Maria Maggiore bazilikában. Ennek az ősi hagyománynak nyoma, hogy a mai mise könyörgései (collecta, complenda) megegyeznek a karácsonyi időszak fogadalmi Mária-miséinek saját imádságaival.

(3) A keresztény keleten ugyanakkor ezen a napon már nagyon korán az Úr körülmetélésének ünnepét tartották, s ezt a szokást a nyugati egyház is átvette a 6-7. században. Az ősatyánkkal, Ábrahámmal kötött szövetség alapján (Ter 17,9-12) és a mózesi törvény előírása szerint (Lev 12,3) a választott nép fiait a születéstől számított nyolcadik napon előbőrüktől meg kellett fosztani, hogy ez legyen a jele az Isten és az üdvösség ígéretét hordozó nép között létrejött szövetségnek. Ezt a szövetséget jött beteljesíteni, végérvényesen és egyetemesen megújítani a Megtestesült Istenfiú, aki egy lett közülünk, aki magára vette az emberiségnek minden terhét, beleértve a törvény igáját is.

Az egyházatyák és a lelki írók ezt az eseményt úgy értelmezték, mint a Megváltó valóságos emberségének nyilvános bizonyítékát, az Ő tökéletes fiúi engedelmességének cselekedetét. Egyúttal ez volt az első alkalom, midőn a mi irgalmas Üdvözítőnk vérét hullatta értünk, jelezvén, hogy íme megkezdődött a bűnök megváltásának nagy műve, amely a kereszthalál engesztelő áldozatával lesz majdan teljessé. Szt. Pál apostol tanítása, hogy ennek szükségképpen így kellett történnie, hiszen „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat!” (Zsid 9,22)

1974-ben VI. Pál pápa „Marialis cultus” kezdetű apostoli buzdításával gyakorlatilag újraírta ezt az ősi ünnepet, amely az új misekönyv megváltozott szövegeivel együtt mintegy új tartalmat is kapott. Pontosabban szólva: szinte nyomtalanul eltűnt belőle az újszülött Krisztus körülmetélésének és a karácsony nyolcadnapi liturgikus újraélésének motívuma. E nap lényegében Mária Istenanyaságának ünnepévé lett, amely a három ősi mondanivaló közül talán a legkevésbé volt hangsúlyos, s ebben a minőségben a XI. Piusz pápa által eredetileg október 11-re datált, azonos tartalmú ünnep szerepét vette át. Mindazonáltal lelkileg igen hasznos és hitünk szempontjából biztosan épületes, ha nem feledkezünk el a keresztény kelet és nyugat eredeti mondanivalójáról, amit az ünnep kora középkori megalapításával az Egyház híveinek emlékezetébe kívánt vésni.

Ha az ember nem csupán azért jön el a templomba, hogy teljesítse, letudja misehallgatási kötelességét, vagy éppen alkalma nyíljon az eucharisztikus színek alatt személyesen is találkozni Krisztus Urunkkal, hanem értő figyelemmel és nyitott lélekkel átelmélkedi az Egyház istentiszteleti rendjének tanítását; ha egyszersmind megérti, hogy a liturgián keresztül szentségi módon megújul, gyümölcseiben elérhetővé válik Krisztus megváltó misztériuma, akkor nem csodálkozik azon, hogy az Egyház egyetlen ünnepben hitünknek egyszerre több vetültét is megjelenítheti. Karácsonykor hármas születést ünneplünk, ma születést, körülmetélést, és a mindkettő hátterében álló Szűzanyát, Vízkeresztkor pedig majd a mágusok hódolatát, a Jordánban való megkeresztelkedést, és a kánai menyegzőt. A katolikus hit igazságai összefüggő egészet alkotnak; a Mennyei Atya Krisztusban, mint Főben foglalt össze mindent, mert Ő az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Neki, a béke fejedelmének, a nagy határozat hirdetőjének legyen dicséret, hála és áldás mindörökkön-örökké. Ámen.

Nincsenek megjegyzések: