"Inebriabuntur ab ubertate domus tuae, et torrente voluptatis tuae potabis eos; quoniam apud te est fons vitae, et in lumine tuo videbimus lumen." (Ps. 35,9-10)

csütörtök, március 10, 2011

Homília nagyböjt első vasárnapjára (2 Kor 6,1-10; Mt 4,1-12)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Anyaszentegyházunk Szt. Pálnak, a népek nagy apostolának szavaival szólít meg bennünket midőn megkezdjük húsvéti fölkészülésünk, nagyböjti lelki gyakorlataink szent idejét. „Íme, most van itt az alkalmas idő, íme, most van az üdvösség napja!” Hogy miben különbözik ez az időszak a liturgikus év más periódusaitól, hogy mennyiben alkalmasabb ez a nap a többinél és pontosan mire, arra talán éppen a mai evangélium adja meg a választ. Szt. Máté apostol külön kihangsúlyozza, hogy miután a Lélek kivezette Krisztus Urunkat a pusztába, ott negyven nap és negyven éjjel böjtölt. Az Egyházatyák számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez a szám szimbolikus jelentőségű, és lelki üzenete van a krisztushívők számára.

A böjtelői időszakban a 70-es szám dominált, utalván a hetven éves babiloni fogságra, és rajta keresztül a bűn hatalmának alávetett, paradicsomi hazából kiűzetett emberiség kiszolgáltatottságára, nehéz sorsára. A 40-es szám más bibliai emlékeket idéz föl bennünk. Noé idejében a vízözön negyven napon át áradt a földre (Ter 7,17), hogy azután Isten új szövetséget kössön Noéval, és megesküdjön: soha többé ilyen pusztítást nem bocsát az általa teremtett világra. Amikor Isten kinyilatkoztatta magát a pusztában, és Mózes közvetítésével törvényt adott a választott népnek, életet és halált, áldást és átkot tárva eléjük (MTörv 30,19), Mózes negyven nap és negyven éjen át tartózkodott a Sinai-hegyen, bemenvén az Isten jelenlétét jelző felhő közepébe (Kiv 24,18). Izráel pusztai vándorlása is 40 éven át tartott, melynek leteltével végül birtokba vehették az atyáiknak megígért földet, új életet kezdve a hosszú rabság és tikkasztó vándorlás után.

De a 40-es szám eszünkbe juttatja azt a negyven hetet is, amit minden magzat születése előtt édesanyja méhében tölt. Az anya gyermeke születése után már nem is emlékszik fájdalmaira és szorongatásaira afölötti örömében, hogy új életet hozott a világra (vö. Jn 16,21). A 40-es szám tehát mind a természet, mind pedig a kinyilatkoztatás révén arra irányítja a figyelmünket, hogy a kényelmetlen lemondások, megpróbáltatások, önmegtagadások szükségszerű előzményét, emberpróbáló nyitányát képezik egy új élet fakadásának. Krisztus Urunk ezért döntött úgy, hogy negyven nappal és negyven éjjel böjtöl a júdeai pusztaságban, mert az Ő nyilvános működése, megváltói műve egyrészről beteljesítette az ószövetségi előképeket, másrészről pedig megnyitotta nekünk a soha el nem múló isteni élet tisztaságos és elevenítő forrásait.

A mi isteni Megváltónk és az általa alapított Egyház bölcsességét, lelkipásztori érzékenységét mutatja, hogy évről-évre, újra és újra átélhetjük e 40 napos várakozást, mely alkalmas időként szolgál nekünk arra, hogy üdvösségünk titkát még mélyebben, még hatékonyabban befogadhassuk, és Krisztussal együtt meghalván a bűnnek, vele együtt új életre támadjunk. A mai szentmisének minden egyes proprium tétele a 90. zsoltárból származik és mind egytől egyig közvetlenül a Messiásra vonatkozik. A 90. zsoltárról még a sátán is tudta, hogy messiási jövendölés, hiszen az evangélium által idézett kísértő szavainak a zsoltárból vett idézettel kívánt nyomatékot adni. Mert Isten Fölkentje az, akit az Atya mindig meghallgat, és a szorongattatásból kiragadva megdicsőít; Ő az, akinek minden lépésére angyalok vigyáznak, Ő az, aki a Fölségesnek oltalmában lakozik és a Mindenható árnyékában nyugszik, Őt veszi körül pajzsként és páncélként az örök Atya hűsége.

Persze mi tudjuk, hogy a keresztség szentsége által a teremtő és gondviselő Atyának mi is fogadott gyermekei lettünk az Ő Egyszülött Fiában – fiak a Fiúban –, és mivel részesültünk érdemeiben, részesülni fogunk kiváltságaiban is; a vele együtt vállalt földi megaláztatás végül megszerzi nekünk a mennyei dicsőséget. Bennünk csupán annyiban van élet, amennyiben hasonulunk hozzá, az Ő makulátlan képére és hasonlatosságára változunk át nap mint nap, dicsőségről dicsőségre (2 Kor 3,18). Ennek megfelelően az Anyaszentegyház ősi szokása, hogy a napot befejező imaórában, a kompletóriumban híveivel a 90. zsoltárt (is) imádkoztatja, jelezvén ezzel, hogy miután a keresztség kegyelme által Krisztust öltöttük magunkra, immáron ránk, az Újszövetség vérében tisztára mosott krisztusi fiakra is vonatkoznak a kinyilatkoztatott szavak.

„Íme, most van itt az alkalmas idő, íme, most van az üdvösség napja!” Mert a mai evangéliummal meghívást nyertünk arra, hogy haladéktalanul és maradéktalanul hasonuljunk a mi isteni Mesterünkhöz. Vállaljuk földi zarándoklatunknak minden nyűgét, szenvedését, kihívását és lemondását; ha kell, akár pokolra is szálljunk vele együtt, hogy hozzá társul szegődve végül osztozhassunk a húsvét örömében, a testi és lelki föltámadás kegyelmében. Az elkövetkezendő negyven nap tehát arra alkalom, hogy a halott cselekedetektől, a mihaszna vétkektől, a test és lélek tunyaságától, bűn okozta nehézkedésétől megszabadulva belépjünk az isteni kegyelem vonzásába. A velünk emberségében egylényegű isteni Mesterhez hasonlóan a Lélektől vezettetve vonuljunk ki a pusztába, a lemondások és megerőltető önfegyelem helyére, ahol kitartásunk jutalma az lesz, hogy ésszerű és teljes embert kívánó lelki gyakorlatunknak, istentiszteletünknek jutalmaként majd angyalok szolgálnak nekünk.

Mert az igazak a zsoltáros ígérete szerint áspiskigyón és viperán fognak járni, eltiporják az oroszlánt és a sárkányt, aki az emberek vesztére tör, és álnok módon fenekedik rájuk. Aki Krisztussal járja végig ezt a 40 napot, annak nem kell félnie, mert a szorongatás idején az Atya vele lesz, megmenti és megdicsőíti őt, betölti őt hosszú élettel és megmutatja az öröktől fogva neki készített üdvösséget.

kedd, március 01, 2011

Homília ötvened vasárnapra (1 Kor 13,1-13; Lk 18,31-43)


Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Talán világosabbá válik előttünk a böjtelői időszak értelme, ha megvizsgáljuk, római Anyaszentegyházunk a Szentlélek Úristen sugallatára e három vasárnapon mely evangéliumi részeket válogatta ki, és pontosan milyen megfontolásból. Hetvened vasárnapon Szt. Mátétól olvastuk a példázatot a nap különböző óráiban meghívott szőlőművesekről és a szőlősgazdáról, aki mindnyájuknak egyenlő bért fizetett. Hatvanad vasárnapon a magvetőről hallottunk, aki bőségesen szórta a magokat, de azok a befogadó talaj minőségétől függően elhaltak vagy többszörös gyümölcsöt termettek. A mai napon pedig az evangélium a jerikói vak koldus szeme világának csodás visszaadását állítja elénk okulásul.

Ennek a választásnak hátterében valószínűleg azt sejthetjük, hogy hagyományosan a nagyböjt volt a katekumenek, azaz a hittanulók keresztségre való fölkészítésének időszaka, és mielőtt fokozatos beavatásuk elkezdődött volna, az Anyaszentegyház ezekkel az evangéliumi képekkel emlékeztette őket: (1) hogy mindnyájan meghívást kaptak az Úr szőlejébe, és attól függetlenül, hogy életük mely pontján válaszoltak a hívó szóra, mennyei jutalmukat az isteni irgalmasság sajátos igazsága garantálja. (2) Amennyiben valaki válaszolt a meghívásra, elengedhetetlen, hogy az isteni igazságok és a megszentelő kegyelem magvait figyelemmel és készségesen, termékeny talajként befogadja, hogy akár százszoros termést hozzon. (3) Végül pedig a szilárd hitben fogant kitartás jutalma nem más, mint a bűn által okozott lelki vakság föloldása; az isteni élet világossága beragyogja lényünk legsötétebb zugait is, hogy az Ő fényében lássuk meg az igazi világosságot (vö. Zsolt 35,10).

Természetesen a ki nem érdemelt meghívás, az isteni tanítás termékeny befogadása és a lelki megvilágosodás olyan programot jelöl ki, amelyet nemcsak a hittanulóknak kell követniük, hanem minden egyes hivőnek, aki lelkiismeretesen, az élet megjavításának őszinte szándékával kívánja átélni a nagyböjti időszaknak, a húsvéti előkészületnek testi-lelki gyakorlatait. Divatos kifejezéssel élve a hamarosan elkezdődő nagyböjt egy olyan edzésprogramot jelent a hívő ember számára, amelynek célja az elkényelmesedett test lázadó hajlamainak megfékezése, az elgyengült akarat megacélozása és az értelem elhomályosult látásának élesítése.

Kedves Testvérek! A múlt vasárnapon arról is beszéltem, hogy az Egyház nyilvános istentiszteletének két alappillére a szentmise ünneplése és az istendicséret folyamatos áldozatának, a zsolozsmának éneklése. A liturgia mondanivalója teljes mélységében csak akkor tárul föl előttünk, ha mindkettőre odafigyelünk. A böjtelő időszakával a hajnali imaórákban elkezdődik a Teremtés Könyvének folytatólagos olvasása, és ezen a héten Ádám és Noé után Ábrahámra irányul az Egyház figyelme. A választott nép e pátriárkájáról tudjuk, hogy a kenyér- és boráldozatot bemutató titokzatos Melkizedek, Szálem királya és főpapja előtt tized fizetésével hódolt, miután részesült áldásában (Ter 14,18-20). Azt is tudjuk, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, midőn azt kérte tőle, hogy Mória földjén ajánlja föl egyszülött fiát, Izsákot egészen elégő, engesztelő áldozatul (Ter 22,1-19).

Ezek után aligha csodálkozhatunk afölött, hogy a mai mise evangéliuma Krisztusnak azzal a jövendölésével kezdődik, hogy az Emberfiának föl kell mennie Jeruzsálembe, hogy beteljesedjék a megváltás isteni terve, mely szerint neki szenvednie és meghalnia kell, azaz engesztelő áldozatként önként vállalnia kell a leöletést a bűnök bocsánatára. Melkizedek Jeruzsálem királya és főpapja volt, Ábrahám pedig Mória hegyén, vagyis az Úr szentélyének későbbi helyén, a Sionon készül egyszülött fiát föláldozni a szövetség megpecsételésére. Mindezek az előképek egyszerre teljesednek be a Megváltó Krisztusban: Ő az új és örök szövetség főpapja Melkizedek rendje szerint (Zsolt 109,4; Zsid 5,6. 10; 6,20; 7,17. 21), aki „atya nélkül és anya nélkül, nemzetségtábla nélkül jelent meg, nincs napjainak sem kezdete, sem vége” (Zsid 7,3). „Az ő nemzedékét ki tudná elbeszélni?” (Iz 53,8), hiszen emberi természete szerint atya nélkül született, istensége szerint pedig anya nélkül, öröktől fogva. A szenvedése előtti estén pedig kezébe vette a kenyeret és a borral telt kelyhet, melyben fölajánlotta önmagát, valóságos testét és vérét a bűnök bocsánatára.

Krisztus Urunknak, a mennyei Atya egyszülött Fiának drága vérében köttetik meg az új és örök szövetség Isten és ember között, Ő a gondviselő Isten ajándéka a hívő embernek, aki Mória földjén, Jeruzsálemben vállalt véráldozata által kiváltja a választott nép első szülöttjeinek, az ígéret gyermekeinek örök halálát, csakúgy, mint tette egykor Izsákkal, Ábrahám fiával a pusztaságban.

Ez a fölülmúlhatatlan isteni szeretetből vállalt önkéntes áldozat ad értelmet életünknek és halálunknak, minden erőfeszítésünknek és érdemszerző jótettünknek; imáinknak, böjtölésünknek és alamizsnálkodásunknak. Ha tekintetünket nem szegezzük az Emberfia szögekkel általvert szent testére, ha nem indítjuk föl magunkban a korinthusi levélben magasztalt örökkévaló szeretet erényét, akkor minden lemondás és igyekezet hiábavaló, a nagyböjt hasztalan fogyókúrává vagy tisztítókúrává lesz, adományaink haszonelvű vagy érzelgős jótékonykodássá válnak. Erre figyelmeztet bennünket a népek anyja és tanítója, az Egyház még utoljára, mielőtt hamvazószerdán a bűnbánat jelét magunkra vennénk.