kedd, március 01, 2011

Homília ötvened vasárnapra (1 Kor 13,1-13; Lk 18,31-43)


Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Talán világosabbá válik előttünk a böjtelői időszak értelme, ha megvizsgáljuk, római Anyaszentegyházunk a Szentlélek Úristen sugallatára e három vasárnapon mely evangéliumi részeket válogatta ki, és pontosan milyen megfontolásból. Hetvened vasárnapon Szt. Mátétól olvastuk a példázatot a nap különböző óráiban meghívott szőlőművesekről és a szőlősgazdáról, aki mindnyájuknak egyenlő bért fizetett. Hatvanad vasárnapon a magvetőről hallottunk, aki bőségesen szórta a magokat, de azok a befogadó talaj minőségétől függően elhaltak vagy többszörös gyümölcsöt termettek. A mai napon pedig az evangélium a jerikói vak koldus szeme világának csodás visszaadását állítja elénk okulásul.

Ennek a választásnak hátterében valószínűleg azt sejthetjük, hogy hagyományosan a nagyböjt volt a katekumenek, azaz a hittanulók keresztségre való fölkészítésének időszaka, és mielőtt fokozatos beavatásuk elkezdődött volna, az Anyaszentegyház ezekkel az evangéliumi képekkel emlékeztette őket: (1) hogy mindnyájan meghívást kaptak az Úr szőlejébe, és attól függetlenül, hogy életük mely pontján válaszoltak a hívó szóra, mennyei jutalmukat az isteni irgalmasság sajátos igazsága garantálja. (2) Amennyiben valaki válaszolt a meghívásra, elengedhetetlen, hogy az isteni igazságok és a megszentelő kegyelem magvait figyelemmel és készségesen, termékeny talajként befogadja, hogy akár százszoros termést hozzon. (3) Végül pedig a szilárd hitben fogant kitartás jutalma nem más, mint a bűn által okozott lelki vakság föloldása; az isteni élet világossága beragyogja lényünk legsötétebb zugait is, hogy az Ő fényében lássuk meg az igazi világosságot (vö. Zsolt 35,10).

Természetesen a ki nem érdemelt meghívás, az isteni tanítás termékeny befogadása és a lelki megvilágosodás olyan programot jelöl ki, amelyet nemcsak a hittanulóknak kell követniük, hanem minden egyes hivőnek, aki lelkiismeretesen, az élet megjavításának őszinte szándékával kívánja átélni a nagyböjti időszaknak, a húsvéti előkészületnek testi-lelki gyakorlatait. Divatos kifejezéssel élve a hamarosan elkezdődő nagyböjt egy olyan edzésprogramot jelent a hívő ember számára, amelynek célja az elkényelmesedett test lázadó hajlamainak megfékezése, az elgyengült akarat megacélozása és az értelem elhomályosult látásának élesítése.

Kedves Testvérek! A múlt vasárnapon arról is beszéltem, hogy az Egyház nyilvános istentiszteletének két alappillére a szentmise ünneplése és az istendicséret folyamatos áldozatának, a zsolozsmának éneklése. A liturgia mondanivalója teljes mélységében csak akkor tárul föl előttünk, ha mindkettőre odafigyelünk. A böjtelő időszakával a hajnali imaórákban elkezdődik a Teremtés Könyvének folytatólagos olvasása, és ezen a héten Ádám és Noé után Ábrahámra irányul az Egyház figyelme. A választott nép e pátriárkájáról tudjuk, hogy a kenyér- és boráldozatot bemutató titokzatos Melkizedek, Szálem királya és főpapja előtt tized fizetésével hódolt, miután részesült áldásában (Ter 14,18-20). Azt is tudjuk, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, midőn azt kérte tőle, hogy Mória földjén ajánlja föl egyszülött fiát, Izsákot egészen elégő, engesztelő áldozatul (Ter 22,1-19).

Ezek után aligha csodálkozhatunk afölött, hogy a mai mise evangéliuma Krisztusnak azzal a jövendölésével kezdődik, hogy az Emberfiának föl kell mennie Jeruzsálembe, hogy beteljesedjék a megváltás isteni terve, mely szerint neki szenvednie és meghalnia kell, azaz engesztelő áldozatként önként vállalnia kell a leöletést a bűnök bocsánatára. Melkizedek Jeruzsálem királya és főpapja volt, Ábrahám pedig Mória hegyén, vagyis az Úr szentélyének későbbi helyén, a Sionon készül egyszülött fiát föláldozni a szövetség megpecsételésére. Mindezek az előképek egyszerre teljesednek be a Megváltó Krisztusban: Ő az új és örök szövetség főpapja Melkizedek rendje szerint (Zsolt 109,4; Zsid 5,6. 10; 6,20; 7,17. 21), aki „atya nélkül és anya nélkül, nemzetségtábla nélkül jelent meg, nincs napjainak sem kezdete, sem vége” (Zsid 7,3). „Az ő nemzedékét ki tudná elbeszélni?” (Iz 53,8), hiszen emberi természete szerint atya nélkül született, istensége szerint pedig anya nélkül, öröktől fogva. A szenvedése előtti estén pedig kezébe vette a kenyeret és a borral telt kelyhet, melyben fölajánlotta önmagát, valóságos testét és vérét a bűnök bocsánatára.

Krisztus Urunknak, a mennyei Atya egyszülött Fiának drága vérében köttetik meg az új és örök szövetség Isten és ember között, Ő a gondviselő Isten ajándéka a hívő embernek, aki Mória földjén, Jeruzsálemben vállalt véráldozata által kiváltja a választott nép első szülöttjeinek, az ígéret gyermekeinek örök halálát, csakúgy, mint tette egykor Izsákkal, Ábrahám fiával a pusztaságban.

Ez a fölülmúlhatatlan isteni szeretetből vállalt önkéntes áldozat ad értelmet életünknek és halálunknak, minden erőfeszítésünknek és érdemszerző jótettünknek; imáinknak, böjtölésünknek és alamizsnálkodásunknak. Ha tekintetünket nem szegezzük az Emberfia szögekkel általvert szent testére, ha nem indítjuk föl magunkban a korinthusi levélben magasztalt örökkévaló szeretet erényét, akkor minden lemondás és igyekezet hiábavaló, a nagyböjt hasztalan fogyókúrává vagy tisztítókúrává lesz, adományaink haszonelvű vagy érzelgős jótékonykodássá válnak. Erre figyelmeztet bennünket a népek anyja és tanítója, az Egyház még utoljára, mielőtt hamvazószerdán a bűnbánat jelét magunkra vennénk.

Nincsenek megjegyzések: