Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!
Tekintve, hogy a római rítus modern miserendjében már eltörölték a böjtelő, más néven septuagesima idejét, és közben fölnőtt legalább két olyan nemzedék, amelynek semmiféle emléke, ismerete sincs az Anyaszentegyháznak erről az ősi, tiszteletreméltó hagyományáról, hasznos lesz számunkra fölidézni, hogy eleink miért és miként ünnepelték ezt a nagyböjtre fölkészítő három hetes időszakot.
A Vízkereszt utáni menyegzős vasárnapok hangulatától, tematikájától a böjtelőt az Egyház jól érzékelhető jelekkel, élénk dramaturgiával választja el. Az oltárok és egyházi szolgák a bűnbánat violaszín ruháiba öltöznek, elmarad a karácsonyi misztérium által ihletett ujjongó hálaének, a Gloria, de legfőképpen elhallgat az Alleluia, az Úr önfeledt dicséretére fölszólító biztatás, melyet a Tractus súlyos zsoltárszövegei váltanak föl. Az allelujától Egyházunk úgy búcsúzik el, hogy a hetvened vasárnapot bevezető szombat esti vesperás záró "benedicamus Domino" verzikulusa után még kétszer ünnepélyesen elénekelteti, hogy azután egészen húsvétig "laus tibi Christe" – "dicsőség neked, Krisztus" mondassék helyette. A középkorban, egyes katedrális liturgiákban ennél sokkal drámaibb keretek között történt a búcsúzás: volt, ahol a kórusban éneklő gyermekek fáklyás körmenetben, sóhajtozások és jajgatás közepette koporsóban temették el az alleluját, más helyeken pedig egy szalmabábúra írták föl, amit azután nyilvánosan elégettek.
Nyilvánvaló, hogy ezeknek a látható liturgikus jeleknek és jámbor szokásoknak értelme abban áll, hogy kifejezzék az időszak bűnbánati jellegét, és fölkészítsék a híveket a közelgő nagyböjt szigorú fegyelmére: lemondásaira és vezekléseire. Arra, hogy a böjtelőt bevezető vasárnapot pontosan miért nevezik hetvened vasárnapnak, már a középkorban sem tudtak egyértelmű, és minden tekintetben megnyugtató választ adni. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a negyven napos böjtöt megnyitó negyvened vasárnap titulusának mintájára nevezték el a később kialakult böjtelő mindhárom vasárnapját, annak ellenére, hogy köztük nem 10, hanem csak 7 nap telik el. Az ünnep középkori magyar neve, "kilenchagyó vasárnap" is ezzel kapcsolatos, hiszen arra emlékeztet, hogy a 6 böjti vasárnaphoz rendelt 3 böjtelői vasárnappal éppen 9 hétre vagyunk húsvéttól.
Az egyházatyák és a liturgia középkori magyarázói mélységes szimbolikus jelentést tulajdonítanak a ténynek, hogy a keresztény hit központi misztériumát ünneplő húsvétot 70 napos bűnbánati időszak előzi meg, majd hasonlóképpen 70 napos pünkösdig tartó, örömteli időszak követi. Szt. Ágoston azt írja: "Kétfajta idő létezik: a most, amit földi életünk kísértéseinek és megpróbáltatásainak közepette élünk; és a másik, az akkor, melyet majd örökkétartó biztonságban és örömben töltünk el. Ennek mintájára két időszakot ünneplünk, a húsvét előtti és a húsvét utáni időt. A húsvétot megelőző időszak a jelen életünk szomorúságát, a húsvétot követő időszak pedig eljövendő életállapotunk boldogságát jelzi… Ezért van, hogy az előző időt böjttel és imádsággal töltjük, míg a másodikban föladjuk a böjtöt, és átadjuk magunkat az istendicséretnek." (Enarrationes; Ps. CLVIII.)
A középkorban nagy tekintélynek örvendő Legenda Aurea (egy több régebbi forrás alapján a 13. század végén összeállított legendagyűjtemény) a Szt. Ágoston által említett két időnek, a most-nak és az akkor-nak megfelelően arról beszél, hogy hetvened vasárnappal megkezdődik az a húsvétig tartó időszak, mely a világ bűnnek és romlásnak való alávetettségét jelzi. Ezért van az, hogy a zsolozsma virrasztó imaóráiban az Egyház ekkor kezdi meg a Teremtés könyvének, bűnbeesésünk történetének olvasását. Ugyanezen okból idézi a mai vasárnap introitusa a 17. zsoltárt: "Körülvettek engem a halál sóhajai, körülfogtak az alvilág kínjai…"
A liturgia kiváló középkori magyarázói, pl. Alcuin, Amalarius (De eccl. Off., I, 1) és Chartres-i Ivo, nemcsak két időről, de két helyről is beszélnek: Babilonról és Jeruzsálemről. Babilon a bűnökben elmerült világ képe, amelyben élve a keresztények próbaidejüket töltik, Jeruzsálem ellenben a mi mennyei hazánk, ahol megpróbáltatásaink után enyhülésre találunk. Izráel népe, melynek sorsa tulajdonképpen az egész emberiség történelmének nagy előképe, kitiltatott Jeruzsálemből és Babilon fogságába került. Ez a fogság, mely a választott népet elszakította Sion hegyétől, az Úr szentélyétől éppen 70 évig tartott, s ennek a misztériumnak kifejezésére rendelte úgy az Egyház, hogy a húsvét előtti bűnbánati időszak 70 napon át tartson. Ezek után érthető, hogy az Egyház ajkáról a mai nappal eltűnik az alleluja ujjongó éneke, hiszen a bűn rabságára emlékezünk az elhurcolt zsidók énekével: "Babilon folyóvizei mellett, ott ültünk és sírtunk, midőn Sionra emlékezénk. A fűzfákra függesztettük benne hangszereinket, mert ott, kik elvittek és fogságban tartottak minket, énekszót kívántak tőlünk… [De] hogyan énekeljük az Úr énekét idegen földön?" (Zsolt 136,1-2. 4)
Kedves Testvérek! A mise leckeolvasmánya emlékeztet bennünket, hogy böjtelői fölkészülésünk alatt bűnbánatunknak, vezeklésünknek gyakorlatait olyan kitartással és olyan céltudatosan kell vállalnunk, mint a sportolók. Úgy kell küzdenünk, hogy a végső jutalmat, a mennyei Jeruzsálem polgárjogát, a Krisztus drága vére árán megszerzett üdvösséget elnyerjük. Mert világossá kell válnia előttünk, hogy mi nem a földi sikerek hervatag babérjaira törünk, hanem a mennyei örök boldogság hervadhatatlan koszorújáért viaskodunk. Az Egyház a liturgián keresztül megtanít bennünket arra, hogy ne csak a levegőt verdessük céltalanul, hanem halandó testünk tudatos és felelős sanyargatásával a halhatatlan lelket eddzük meg. Itt az ideje, hogy amint Mózes közbenjárására a választott nép ivott a kősziklából, hogy sivatagi vándorlása során testi szomjúságát csillapítsa, úgy nekünk is kitartóan Krisztushoz, a mi lelki sziklánkhoz kell járulni, hogy belőle szellemi italt nyerjünk, ami megőriz minket az örök életre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése