"Inebriabuntur ab ubertate domus tuae, et torrente voluptatis tuae potabis eos; quoniam apud te est fons vitae, et in lumine tuo videbimus lumen." (Ps. 35,9-10)

szerda, május 27, 2020

A II. eucharisztikus ima visszatetsző hegemóniája és annak rendkívül kétes okai



Sem a II. vatikáni zsinatra előkészített liturgikus témájú munkadokumentum (schema), sem a végül elfogadott és törvényesített liturgikus konstitúció, a Sacrosanctum Concilium végleges szövege nem említ semmilyen új eucharisztikus imát. A zsinati atyák közül egyedüliként Wilhelm Duschak S.V.D. (egy németországi születésű misszionárius püspök a Fülöp-szigetekről, a protestánsoknak is elfogadható ökumenikus miserend létrehozásának legfőbb támogatója) kérelmezte egy új eucharisztikus ima bevezetését a római kánon helyett, vagy annak alternatívájaként. A zsinati többség a javaslatot nem találta időszerűnek, és nem támogatta.

Miközben a zsinat még javában ülésezett, számos „progresszív” teológus (pl. a hírhedt Hans Küng), vagy önjelölt liturgikus „szakértő”, elsősorban a németalföldi területekről és Franciaországból, kísérleti jelleggel elkezdett összeállítani saját eucharisztikus imákat. Az Apostoli Szentszék engedélyének megkérése nélkül ezek közül néhányat a helyi püspökök konferenciái jóváhagytak, kinyomtattak és terjesztettek még azelőtt, hogy a népnyelvek használatát a misekánon imádkozásában egyáltalán jóváhagyták volna.

A liturgikus reform végrehajtásával megbízott Consilium 10-es számú tanulmányi csoportja volt a miserend esetleges megváltoztatásáért felelős „szakmai” grémium. A tanulmányi csoportnak az (egyetlen) római kánon változtatás nélküli megtartásával kapcsolatos legfontosabb kifogásai három érvre épültek: (1) A római kánon terhessé és unalmassá válna, ha mindig hangosan mondanák, hiszen mindig ugyanaz. (2) A benne szereplő szentek listája túlságosan is Róma városához kötődik. (3) A kánon stilisztikai szempontból nem kielégítő, és jelentős átdolgozást igényelne ahhoz, hogy összefüggő irodalmi egységként jelenjen meg, amely kielégíti a modern irodalmi ízlés igényeit. A római kánonnal szemben (különösen Cipriano Vagaggini részéről) komoly kritika fogalmazódott meg annak „belső szerkezeti és teológiai hibái” miatt. A tridenti zsinat tanítását a misekánonról teljesen figyelmen kívül hagyták: „És miközben illendő, hogy a szent dolgok szent módon legyenek kiszolgáltatva, és minden szent dolgok között ez az áldozat a legszentebb; azért, hogy méltóképpen és tisztelettel legyen fölajánlva és magunkhoz véve, a Katolikus Egyház sok évvel ezelőtt megalkotta és meghatározta a Szent Kánont, amely olyannyira mentes minden hibától, hogy nincs benne semmi olyan, ami nem a legmagasabb fokon árasztja egy bizonyos életszentség és jámborság kedves illatát, és ami nem emeli föl Istenhez azoknak lelkét, akik az áldozatot fölajánlják.” (XXII. ülésszak, 4. fejezet.) Szerencsére, egyesek erőteljes ellenállása miatt (pl. éppen a hamletikus alkatú VI. Pál pápa részéről) a Consilium kénytelen volt elvetni a római kánon szövegének radikális újraszerkesztésére irányuló szándékát, ehelyett úgy döntöttek (a holland püspökök példáját és kérvényeit követve), hogy új szövegeket hoznak létre saját stilisztikai preferenciáiknak megfelelően.

Eredetileg két már létező, történelmi előzményekkel rendelkező anaforát akartak használni: a Hippolytus-féle kánont (a II. eucharisztikus ima ihlető forrását) és Szent Bazil alexandriai anaforáját (melyet végül nem fogadtak el, mert bizonyos teológiai nehézségeket vetett föl az epikélizis kérdése). Végül két vadonatúj kompozíciót fogadtak el: a bencés Cipriano Vagaggininak, a római Sant'Anselmo pápai liturgikus intézet professzorának tollából. Ez a két új eucharisztikus ima szolgált a jelenlegi III. és IV. kánon alapjául.

Az 1967 októberében Rómában megtartott püspöki szinóduson a püspökök többsége egyetértett azzal a javaslattal, hogy új anaforákat illesszenek be a készülő új misekönyvbe, de csak bizonyos kikötésekkel, amelyek közül az egyik az volt, hogy a római kánonnak mindig az első és legkiválóbb helyet kell elfoglalnia az anaforák között, valamint ezt kell használni vasár- és ünnepnapokon (ez a kikötés ma már nyilvánvalóan üres és impotens frázis).

A progresszív püspökök szorgalmazására és a Consilium „szakértőinek” támogatásával terveztek engedélyezni sok más, már használatban vagy terjesztésben levő eucharisztikus imát (a ’60-as évek végére körülbelül már kb. 200 ilyen szövegről tudunk), de a pápa negatív döntése végül e reményeket lehűtötte. Ennek ellenére néhány püspöki konferenciának sikerült jóváhagyatnia egyes új szövegek használatát pro aliquibus locis – bizonyos területeken (pl. Svájci kánonok, gyermekkánonok).

Egy átlagos mai egyházközségben a II. eucharisztikus ima a leggyakrabban használt kánon, még vasárnapokon és kiemelt ünnepeken is. Olykor a III. eucharisztikus imát is igénybe veszik, különösen vasárnap és ünnepnapokon. A IV. eucharisztikus imát azonban alig használják; elsősorban azért, mert túl hosszúnak találják. Az I. eucharisztikus imát, a római kánont, amelyet a római rítusban nagyjából másfél évezreden keresztül használtak kizárólagosan, manapság szinte soha nem imádkozzák a papok. Amint egy olasz liturgikus tudós megjegyezte: „Használata manapság olyan minimális, hogy statisztikailag irreleváns”.

Szokás azt állítani, hogy a II. eucharisztikus ima lényegében megegyezik az úgynevezett „Hippolytus-kánonnal”. Hippolytus a harmadik század egyházának eléggé ellentmondásos alakja volt (†236). Igazhitűségét számos ponton gyanú övezte, de más tekintetben kifejezetten szorgos támogatója volt az ortodoxiának. Két pápával, Zephyrinus-szal (†217) és Callistus-szal (†222) komoly nézeteltérései akadtak, és az utóbbival szemben ellenpápává kiáltatta ki magát. Végül kiengesztelődött az Egyházzal, és vértanúként halt meg Szardínia sóbányáiban, az igazi pápával együtt. Számos korai egyházi forrást köszönhetünk neki, köztük azt is, ami egyes modern tudósok szerint a római egyház legkorábbi eucharisztikus imája volt, bár erősen vitatott, hogy ezt bárki valaha használta-e a szentmiseáldozat bemutatásakor.

Az úgynevezett Hippolytus-kánon az Apostoli Hagyomány című értekezés része. Ez az apostoli hagyományról alkotott személyes gondolatait tükrözi, és az Egyház soha nem ismerte el hivatalos egyházi könyvként. Az eredeti görög szöveg elveszett, és a most elérhető verzió kopt, arab, etióp, szír és latin változatokon alapul. Ezért nem tudjuk, hogy a meglévő szöveg mennyiben felel meg annak, amit Hippolytus valójában írt. Az összes tudós, aki ezt tanulmányozta, egyetért azzal, hogy a szöveg története során minden egyes egymást követő kiadással kiegészítéseket és módosításokat szenvedett. Egyes tudósok nagyon kritikusan kezelik a szöveg integritását. A teljes szöveg éppen legellentmondásosabb része az eucharisztikus ima, amelyben az eredeti jelentős módosításának gyanúja merül föl. Végül Hippolytus maga sem állította soha, hogy eucharisztikus imája a III. századi Rómában valaha is használatban állt volna. Világossá teszi, hogy az Apostoli Hagyományban található imák nem mások, mint az általa kívánatosnak tartott imádság modelljei.

Louis Bouyer, aki a reform-liturgia előkészítő bizottságának, a Consiliumnak tagja volt, elismerte, hogy jelentős szerepet játszott a II. eucharisztikus ima összeállításában, és emlékirataiban az alábbiakat adja elő: „Dom [Bernard] Botte-ot és engem fölkértek, hogy a szöveget [a Hippolytus-féle eucharisztikus imát] toldozzuk-foltozzuk be, és ezeket az elemeket (Sanctus és közbenjáró könyörgések) illesszük bele – másnap reggelre! […] Ma sem tudom újraolvasni ezt a valószínűtlen kompozíciót anélkül, hogy ne emlékeznék vissza a kávézó teraszára a Trasteverén, ahol a ránk szabott feladatot gyorsan be kellett fejeznünk, hogy a [Vatikán] Bronzkapuja előtt meg tudjunk jelenni a ’gazdáink’ által megjelölt időpontig.” (Louis Bouyer, Louis Bouyer emlékiratai, 2014, 221–222.)

Bernard Botte (1883-1980) és Louis Bouyer (1913-2004)
A II. eucharisztikus ima valódi szerzői ők voltak,
nem a Szentlélek vagy az Anyaszentegyház Hagyománya





A II. kánon szerzői – egy estés kávéházi „ülésszakuk” során – megtartották a római Sanctust, és a hippolytusi anyag egy részét beillesztették annak választható saját prefációjába, de ha a celebránsok más prefációkat használnak vele, akkor az eredeti anyag ezen része teljesen kimarad. Jelenleg a II. kánon 48 sorból áll, kivéve a nép akklamációját (Halálodat hirdetjük, Urunk…), amely a Missa Normativa állandó része és nem a II. kánon sajátja, valamint a halotti és egyéb fogadalmi misék saját betétjeit. Ebből a 48 sorból 30 azonos vagy hasonló a római kánon megfelelő részeihez, csak 7 felel meg a hippolytusi kánon adott részének, 5 leírható köztesként, azaz, egyikkel sem azonos, de mindkettőre hasonlít, 2 valószínűleg keleti eredetű beillesztés alapján került a hippolytusi kánonba, 1 mozarab, 1 gallikán és 2 kifejezetten új kompozíciónak tekinthető. Ezért nagyon kétséges, hogy lehet-e erre a toldozott-foltozott kánonra úgy hivatkozni, mint amely stilisztikai egységgel bír; és a tény, hogy kétharmadát a római kánonból származtatják, igen megnehezíti, hogy bármiféle komoly stilisztikai eltérést (még kevésbé javulást) tulajdonítsunk neki.

A Római Misekönyv általános rendelkezéseinek 364-es szabálya kimondja: „A II. eucharisztikus ima, sajátosságai miatt, helyesebben alkalmazható hétköznapokon, vagy különleges körülmények esetén.” A rubrika javaslata ellenére gyakran használják vasárnap, parancsolt ünnepeken, illetve kiemelt, koncelebrált ünnepi misék során. A rubrika szerint ez a hétköznapokra a legmegfelelőbb "sajátos jellemzői miatt". Nos, a legszembetűnőbb "sajátossága" valójában a szélsőséges rövidsége. Elméletileg az anafora (ideértve a kenyér és bor központi helyzetű konszekrációját is) a miserend legfontosabb és leghangsúlyosabb része, ám amikor a II. kánont használják, ez csak kb. 3–5 percig tart (beleértve a hívek fölkiáltását, a pap rituális gesztusait és még a halottakról való különleges megemlékezést is). Eltekintve most attól, hogy a II. kánon minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem Hippolytusé, hiszen éppen annak üdvtörténeti és teológiai szempontból legfontosabb részeit vágták ki belőle, sőt inkább hasonlít egy kibelezett római kánonhoz, a 3-5 perc, ami alatt a szöveg elimádkozható, aránytalanul és méltatlanul rövid, teljesen alkalmatlan az ünnepi és vasárnapi liturgiák emelkedett hangulatához, különösen, ha összevetjük az ilyenkor egyáltalán nem ritka 20-30 perces homíliával! Manapság rendszeres jelenség, hogy az ún. igeliturgia (három olvasmány, válaszos zsoltár, homília, hívek könyörgése) 40-50 percre duzzad föl, ami után az ún. áldozati liturgiát (áldoztatással, ablúcióval együtt) kb. 10 perc alatt összecsapják. Ez nyilvánvalóan óriási, az eucharisztikus istentisztelet logikájától merőben idegen aránytévesztés, ami mögött – ha rosszindulatúk lennénk – még akár egyfajta protestáns-ízű eltolódást is sejthetnénk az oltáráldozati liturgiáról az ige asztalának szolgálata felé. Vajon a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kapcsán nem ilyenekről kellene inkább beszélnünk???

Az egyértelmű, nyilvánvaló és kézenfekvő megoldás természetesen a minimum másfél évezreden át egyetlen, valóban ősi eucharisztikus ima, a római kánon következetes (ha nem kizárólagos) használata a latin liturgia rituális hagyományaiban. Én személy szerint (egyházi jóváhagyás ide vagy oda) jobban bízok abban, hogy egy ilyen ősi szöveg (melyet a tridenti zsinat határozatban definiált hibátlanként, jámborságot és életszentséget árasztóként) szentségileg hatékony, a hit nyilvános kifejezéseként szabatos, a köteles hódolat imájaként Istennek igen kedves. Sokkal inkább, mint azok a szövegek, amelyeket a nem éppen vallási teljesítményeiről híres XX. század fennhéjázó írástudói, a Vagagginik, a Botte-ok, a Bouyer-k szerkesztettek poros könyvtárszobákban, vagy caffè macchiatót szürcsölgetve a római bárok teraszán.

Tanulságképpen, itt letölthetővé teszem az eredeti Hippolytus-kánon, a II. eucharisztikus ima jelenleg hatályos változata és a misekönyv eredeti latinjához filológiailag sokkal hűségesebb saját fordítás táblázatban egymás mellé helyezett szövegét, mely sorról-sorra követhetően leleplezi, hogy milyen félrevezető és álságos kijelentés az, hogy a II. kánon szövege Hippolytusra és a római egyház III. századi gyakorlatára vezethető vissza. Egyszer s mindenkorra világosan és érthetően meg kell fogalmazni: a II. eucharisztikus imának nem sokkal több köze van az ún. Hippolytus-kánonhoz, mint Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versének az azonos című Árpád-kori nyelvemlékünkhöz a Pray-kódexből. A tények makacs dolgok!

Összehasonlító táblázat

kedd, május 26, 2020

A latin nyelv NEM TUDÁSA a római rítusú klerikusok között


15 éves koromban rendszeres ministránsként megemlítettem a plébánosomnak: annyira tetszik az oltárszolgálat, hogy elgondolkoztam a papi hivatáson. Mivel bolsevik idők jártak még, állami gimibe jártam és nem tanultam latint, azonnal kijelentette: ha szemináriumba készülsz, előtte meg kell tanulnod latinul, majd itt a plébánián magánórákat adok neked. Emlékszem, mennyire megdöbbentem: latint? minek? ráadásul a szeminárium előtt? Úgy tűnik, akkoriban egy valamirevaló plébános, akit még a két világháború között szenteltek, a latin tudást elválaszthatatlannak tartotta a papságtól. Persze ez még az a papi generáció volt, amelyik időnként összejárt bridzsezni, fröccsözni, a kártyaasztalnál pedig latinul konverzáltak, csak hogy frissen tartsák egykori tudásukat. Bizony!

Ma, nagyjából 30 évvel később odáig jutottunk, hogy egyes püspökök (név nélkül) már olvasni sem tudnak latinul, a papok többsége (tisztelet a kivételnek) gúnyosan kiröhögi azt a kollégáját, aki időnként bátortalanul a latin nyelv fontosságára próbálja fölhívni a figyelmüket. Mi történt itt néhány évtized alatt? MI VÁLTOZOTT? ELVILEG ÉS JOGILAG SEMMI! Egyesek olykor tesznek néhány bátortalan kísérletet arra, hogy a II. vatikáni zsinatra, vagy inkább annak szellemére (ami kb. olyan mint A tanú című zseniális filmben a szocialista szellem vasútja) hivatkozzanak, de ennek A VALÓSÁGBAN SEMMI ALAPJA.

Kezdjük azzal, hogy a zsinat pápája, a "nyitás embere", az azóta legitimációs céllal szentté avatott XXIII. János pápa éppen a zsinat hajnalán (1962. február 22-én) deklarálta meglehetősen teátrális stílusban a latin nyelv fontosságát és nélkülözhetetlenségét az Anyaszentegyház (főként a római klérus) életében. Gyakorlatilag példátlan dolog, hogy a pápa a latin nyelvről írt Veterum Sapientia kezdetű apostoli konstitúcióját nyilvános gesztussal a Szent Péter bazilika főoltárán írta alá (semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy pontifikátusa egyik leghangsúlyosabb tettéről van szó). A "jó János pápa" e dokumentummal (csakúgy, mint az 1960-as római szinódus határozataival) ékes bizonyítékát adta annak, hogy nagyon téved, aki őt utólag liberális hajlamú reformernek akarja beállítani. A kiváló apostoli levél teljes szövege olvasható e bejegyzés végén. Érdekességként megjegyezzük, hogy ezt a dokumentumot és annak rendelkezéseit senki azóta nem helyezte hatályon kívül. Foganatja viszont (ez utólag már cáfolhatatlan) sem sok volt, ezért szokás "elveszett enciklika"-ként emlegetni.

De nemcsak az ún. aggiornamento atyjának nem állt szándékában a latin nyelv használatát végzetesen elsorvasztani, de magának a II. vatikáni zsinatnak sem. Nézzük, a zsinati dokumentumok mit mondanak a latin használatáról: "A latin szertartás sok évszázados hagyománya szerint a klerikusoknak a szent zsolozsmában meg kell maradniok a latin nyelvnél." (Sacrosanctum Concilium, 101. 1. §) Ezt több zsinat utáni rendelkezés is kifejezett módon megerősítette. Ennek ellenére ma vajon hány kolléga forgatná lelki haszonnal a Liturgia Horarum latin nyelvű kiadását? A plébániák padlása tele van ilyen kiadványokkal. Persze a zsinati határozat megengedte a püspököknek, hogy szigorúan egyénileg elbírált esetekben és kivételként ez alól fölmentést adjanak, de világos, hogy ez eseti engedmény, főleg a missziós területek gyengén képzett bennszülött klérusának szólt, és maga VI. Pál is szomorú fejleménynek, sőt abúzusnak tartotta, hogy egyre több kérelem érkezett ilyen fölmentésre. 1966. augusztus 15-i, Sacrificium Laudis című apostoli levelében így panaszkodik a püspököknek: "A levelekből, amelyeket néhányan küldtetek, és sok más forrásból megtudjuk, hogy széthúzó [a törvényestől eltérő] gyakorlatokat vezettek be a szent liturgiába a ti közösségeitek vagy tartományaitok (csak azokról beszélünk, amelyek a latin rítushoz tartoznak). Míg egyesek nagyon hűek a latin nyelvhez, mások be akarják vezetni a népnyelvet a kórusimában [zsolozsmázásban]. Mások, különféle helyeken, szeretnék lecserélni a gregorián éneket újonnan szerzett dallamokra. Sőt néhányan kitartóan azt hangoztatják, hogy a latin nyelvet teljes mértékben el kell törölni. El kell ismernünk, hogy ezek a kérések némileg fölzaklatnak és elszomorítanak bennünket. Kíváncsivá tesz minket, hogy mi az oka ennek az új gondolkodásmódnak és ennek a hirtelen ellenszenvnek a múlt iránt; kíváncsiak vagyunk, hogy miért erőltetik ezeket a dolgokat."

Ahogy a XXIII. Jánosnál még nyilvánvalóbban legitimációs célzattal kanonizált VI. Pál ebben az apostoli levélben elismeri, a latin nyelv megtartása nem kis erőfeszítésekkel jár ugyan, de a problémák nem fölülmúlhatatlanok, ha a püspökök betartják a papképzésre vonatkozó zsinati előírásokat, pl. az Optatam Totius dekrétum rendelkezését: "[A papnövendékeknek] a latin nyelvet is el kell sajátítaniuk, azon a fokon, mely lehetővé teszi, hogy a tudományos forrásokat és az Egyház megnyilatkozásait érthessék és fölhasználhassák. Tanítani kell minden szertartás saját liturgikus nyelvét, és nagyon támogatni kell a Szentírás és a Szenthagyomány nyelveinek megfelelő ismeretét." (13.) Vagy amint VI. Pál még a zsinat alatt kijelentette: "A fiatal pap kulturális formációjának minden bizonnyal magában kell foglalnia a megfelelő nyelvek, különösen a latin nyelv ismeretét (főként a latin szertartásúak között)." (apostoli levél, Summi Dei Verbum, 1963. november 4.) VI. Pál pápai tekintélyével expressis verbis megerősítette a Veterum Sapientia fontosságát és hatályosságát: "A pápáknak mindig is erős meggyőződése volt, hogy a latin és az ókori nyelvek tanulása elválaszthatatlanul kapcsolódik a papságra készülő fiatalok oktatásához és képzéséhez, és e témában fontos és komoly dokumentumokat tettek közzé mind a múltban, mind a jelen időkben.... Az Apostoli Szentszék által az ügyben kiadott legutóbbi dokumentumok közül  minden bizonnyal a legfontosabb helyet foglalja el a Veterum Sapientia kezdetű apostoli konstitúció." (Studia Latinitatis, motu proprio, 1964. február 22.)

Azoknak pedig, akik azt merik mondani, hogy a zsinat szelleme már meghaladta a zsinat betűjét (mondjuk az ilyenek nyilván nem ismerik az egyházi tanítóhivatal működésének belső és szükségszerű logikáját), azt feleljük: a jelenleg hatályos egyházi törvények, rendelkezések is előírják azt, amit a zsinat és a "zsinat pápái" tanítottak: "A papnevelés szabályzata gondoskodjék arról, hogy a növendékek ne csak a hazai nyelvet sajátítsák el pontosan, hanem a latint is JÓL ISMERJÉK." (Egyházi Törvénykönyv, 249. kán.) Ezen túl a zsinat utáni pápák tanítóhivatala is megerősíti, hogy a jelenlegi helyzet szégyenletes, tarthatatlan, sőt a törvény betűjével és szellemével szöges ellentétben áll. II. János Pál Sapientia Christiana kezdetű apostoli konstitúciója (1979. április 29.) ezt írja elő: "A teológiai karok számára szükséges a latin nyelv megfelelő ismerete, hogy a hallgatók megértsék és fölhasználhassák az Egyház forrásait és dokumentumait." (IV. rész, 3. §.) XVI. Benedek nem kevésbé egyértelműen fogalmaz: "Sürgősen támogatni kell a latin jobb megismerése és hozzáértőbb használata iránti elkötelezettséget mind az egyházi összefüggésben, mind a kultúra szélesebb világában." (Lingua Latina, 3. §., motu proprio, 2012. november 10.) Még világosabb kifejezését látjuk a pápai szándéknak a Sacramentum Caritatis kezdetű poszt-szinodális buzdításban (2007. február 22.): "Ahhoz, hogy az Egyház egyetemességét és egységét jobban kifejezzük, a Püspöki Szinódus javaslatait követve, összhangban a II. Vatikáni Zsinat útmutatásaival – az olvasmányokat, a homíliát és a hívek közös könyörgését kivéve –, jó, ha az ilyen szentmiséket [nemzetközi találkozók alkalmával] latin nyelven végzik; ugyanígy latinul imádkozzák az Egyház hagyományának legismertebb imádságait, és esetleg a gregorián ének tételeit. Még általánosabban kérem, hogy a leendő papokat a szemináriumi évektől kezdve készítsék föl arra, hogy értsék és végezni tudják a szentmisét latinul, továbbá, hogy használni tudják a latin szövegeket és énekelni tudják a gregoriánt; ne mulasszák el megtanítani a híveknek latinul a legáltalánosabb imádságokat és a liturgia bizonyos részeinek gregorián énekeit." (62. §.)

Ebből nyilvánvaló, hogy következetes és folyamatos elvárásként állította föl XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek pápák tanítása, hogy minden papnövendéknek EL KELL SAJÁTÍTANIA a római egyház saját nyelvét. Senki sem állíthatja tehát, hogy a 249. kánon rendelkezései azért váltak "halott betűvé", mert a jogalkotó nem tudta az élő emlékezetben megtartani a hozzájuk való ragaszkodást. A pápák hozzáállását a latin tanulmányok előmozdításához még a papnevelésnél is szélesebb összefüggésekben bizonyítja a VI. Pál által létrehozott Latin Akadémia; egy olyan alapítás, amelyet XVI. Benedek helyreállított és megerősített. A latin nyelv ismeretének elkeserítő hanyatlását a klérus körében nem az Egyház tanítóhivatalának és jogalkotásának hiányosságaira vezethetjük vissza, hanem a végrehajtók érdektelenségére és engedetlenségére. A papnevelés elsődleges fölvigyázói és felelősei a püspökök és az általuk kinevezett szemináriumi nevelők, tanárok. Az ő feladatuk lenne, hogy ellenőrizzék és kikényszerítsék az egyházi törvények és szentszéki rendelkezések hűséges betartását és betartatását azzal, hogy a papszentelésre vonatkozó alkalmasság (papi idoneitás) elengedhetetlen követelményeként kezeljék a jó latin tudást. Mint tudjuk, látjuk, ennek ma semmi köze a valósághoz. Így következhetett be, hogy a mai papok többsége jóformán olvasni sem tud latinul, aki pedig egyházi körökben a latin nyelv fontosságára és kivételezett helyzetére merészel utalni, annak föl kell készülnie arra, hogy értetlenség, gúny, közutálat (netán burkolt vagy nyílt üldöztetés) tárgyává válik.

A Monty Python-csoport Brian élete című filmjéből vett klasszikus jelenet sajnos ma simán lejátszódhatna egy középiskolai latin tanár és egy római katolikus papnövendék (netán plébános) között. Íme:



Őszentsége XXIII. János pápa
Veterum Sapientia
apostoli konstitúciója
a latin nyelv tanulmányozásának előmozdítására
(forrás: http://www.depositum.hu/acta/Veterum_Sapientia.doc)

JÁNOS PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
ÖRÖK EMLÉKEZETÜL

Az ősi világ bölcsessége, amelyet gondosan megőrzött a görög és római irodalom, és az ősi népek valóban híres tanítása, kétség kívül előre jelezte az Evangélium hajnalát, amely Evangéliumot Isten Fia, „a kegyelem és igazság Bírája és Tanítója, az emberi nem Fénye és Vezetője”1 meghirdetett a földön.

Ez volt az egyházatyák és egyháztanítók véleménye. Az ókor ezen kimagasló irodalmi műveiben felismerték az ember lelki felkészülését azokra a természetfeletti értékekre, amelyeket Jézus Krisztus közölt az emberiséggel, hogy „beteljesítse a történelmet”.2

Így a kereszténység kezdete nem jelentette az ember korábbi eredményeinek eltörlését. Semmi nem veszett el, ami valamilyen módon igaz, igazságos (helyes), nemes és szép volt.

Tiszteletreméltó nyelvek

Az Egyház ennek a bölcsességnek irodalmi megnyilvánulásait mindig is magasra értékelte. Különösen is nagyra tartja a görög és a latin nyelvet, amelyet, mint egy arany öltözetet, borított magára a bölcsesség. De ugyanígy üdvözölte más tiszteletreméltó nyelvek használatát is, amelyek keleten virágoztak. Hiszen ez utóbbiak is nem kis hatással voltak az emberiség és a civilizáció fejlődésére. Azáltal, hogy az Egyház ezeket a nyelveket a szent liturgiákba és a Szentírás különböző fordításaiba is bevezette, bizonyos helyeken érvényben maradtak egészen napjainkig, állandóan tanúskodva az ókor élő hangjáról.

Az elsődleges hely

De ezen nyelvek sokasága között az elsődleges helyet kétségkívül annak a nyelvnek kell megadni, amelynek eredete Latium-ban található, és amely később a kereszténységnek az egész Nyugaton történt elterjedése oly csodálatos eszközének bizonyult.

És mivel Isten különleges gondviselése nyomán ez a nyelv oly sok nemzetet egyesített a Római Birodalom tekintélye alatt – és tette ezt oly sok évszázadon át –, ez a nyelv az Apostoli Szentszék törvényes nyelve is lett.3 Megőriztetvén az utókornak, az Európa keresztény népei közötti egység köteléke lett.

A latin nyelv természete

Természetéből fakadóan, a latin nyelv igen alkalmas a kultúra bármely formájának a népek közötti terjesztésére. Nem támaszt semmilyen féltékenységet. Nem részesít előnyben egyetlen nemzetet sem, hanem mindenkinek egyenlő pártatlansággal áll rendelkezésére, és mindenki számára egyenlőképp elfogadható.

Nem felejthetjük el a latin nyelv jellegzetes nemességét sem, amely megmutatkozik a beszédben. „Tömör, változatos és harmonikus stílusa, telve fenséggel és méltósággal”,4 világossá és hatásossá teszi a kifejezéseket.

A latin nyelv megőrzése a Szentszék által

Ezek miatt az okok miatt az Apostoli Szentszék mindig is azon fáradozott, hogy megőrizze a latin nyelvet, méltónak tartva azt arra, hogy használja tanítói tekintélyének gyakorlása közben, „mennyei igazságai és szent törvényei ragyogó öltözeteként.”5 Továbbá az Egyház megköveteli felszentelt szolgáitól is, hogy használják azt, mert így, bárhol is legyenek, a leghatékonyabb módon tudják elsajátítani a Szentszék álláspontját valamely ügyben, ill. a legkönnyebben így tudnak kommunikálni a Szentszékkel és egymással.

Így „ennek a nyelvnek ismerete és használata”, amely oly szorosan összefonódott az Egyház életével, „nem is annyira kulturális vagy irodalmi, hanem vallási okokból fontos.”6 Ezek a szavak Elődünk, XI. Pius pápa szavai, aki vezetése mellett elrendelt egy tudományos kutatást is a tárggyal kapcsolatban, és a latin nyelvnek három tulajdonságára mutatott rá, amely megfelel az Egyház természetének. „Mert az Egyháznak, pontosan mivel átöleli mind a nemzeteket, és arra rendeltetett, hogy fennmaradjon az idők végezetéig, szüksége van egy olyan nyelvre, amely egyetemes, változatlan és nem köznyelv.”7

Egyetemes

Mivel „minden egyháznak a Római Egyház körül kell gyülekeznie”,8 és mivel a Pápáknak „igazi, rendes és közvetlen püspöki hatalmuk van az összes és mindenegyes egyház felett, és az összes és mindenegyes Főpásztor felett, akárcsak a hívők felett is”,9 tartozzon bármely rítushoz vagy nyelvhez, különösen is kívánatosnak tűnik, hogy a kölcsönös kommunikáció eszköze egységes és egyetemes legyen, különösen az Apostoli Szentszék és az ugyanazt a latin rítust használó egyházak között.
Amikor tehát a Római Pápák tanítani akarják a katolikus világot, vagy amikor a Római Kúria Kongregációi olyan ügyekkel foglalkoznak, vagy olyan dekrétumokat alkotnak meg, amelyek a hívők egész Közösségét érintik, változatlanul a latin nyelvet használják, mint a minden nemzet számára elfogadható anyai hangot.

Változatlan

Továbbá az Egyház nyelvének nemcsak egyetemesnek, de változatlannak is kell lennie. A modern nyelvek ki vannak téve a változásnak, és egyikük sem áll felette a másiknak tekintély szempontjából. Így ha a Katolikus Egyház igazságait rábíznánk közülük némelyekre, ezen igazságok jelentéstartalmai, a maguk változatosságában, nem mindenki számára nyilvánulnának meg elégséges világossággal és pontossággal. Ráadásul nem lenne olyan nyelv, amely közös és változatlan normaként szolgálna, hogy annak segítségével lehessen meghatározni a többi fordítás pontos jelentését.

A latin viszont valóban ilyen nyelv. Szilárd és változatlan. Már régen megszűnt az az idő, amikor még a szavak jelentéstartalmának változása – amely a nyelv napi, köznyelvi használatának eredménye – hatással volt rá. Igaz, néhány latin szó új jelentéstartalmat kapott, ahogy a keresztény tanítás kifejlődött, és magyarázni, ill. védeni kellett azt, de azóta ezek a jelentéstartalmak elfogadottakká és szilárdan megalapozottakká váltak.

Nem köznyelv

Végezetül, a Katolikus Egyház olyan méltósággal bír, amely messze felülmúl minden merőben emberi társadalmat, mivel Őt Krisztus Urunk alapította. Egészen alkalmas tehát, hogy a nyelv, amelyet használ, nemes, fenséges és nem-köznyelv legyen.

Ezenkívül, a latin nyelvet „valóban katolikusnak nevezhetjük”.10 Hiszen ezt a nyelvet megszentelte az Apostoli Szentszék, minden Egyház Anyja és Tanítómestere, által történt állandó használata, és úgy kell azt becsülni, mint „egyedülálló értékű … kincset”.11 Általános útlevél a ókeresztény írók és az Egyház tanítását tartalmazó dokumentumok helyes megértéséhez.12 Igen hatékony kapocs is, amely csodálatos folytonosságban kapcsolja össze a ma Egyházát a múlt és a jövő Egyházával.

A latin nyelv nevelő értéke

Senki nem vonhatja kétségbe akár a rómaiak nyelvének, akár általában hatalmas irodalmuknak alakító és nevelő értékét. Az egyik leghatékonyabb formálása a még alakítható fiatal elmének. Gyakoroltatja, megérleli és tökéletesíti az értelem és a szellem alapvető képességeit. Fokozza a bölcsességet, és élesíti az ítélőképességet. Segíti a fiatal elmét, hogy pontosan értse meg a dolgokat, és az értékek igazi érzékét alakítja ki. Ugyancsak eszköze a kiemelkedően értelmes gondolatra és beszédre való tanításnak.

Egy természetes eredmény

Egészen nyilvánvalóvá válik mindezek megfontolásából, hogy a Római Pápák miért magasztalták oly gyakran a latin nyelv kiválóságát és fontosságát, és miért írták elő annak tanulmányozását és a világi, valamint rendi klérus által való használatát, előre látván azokat a veszélyeket, amelyek a latin nyelv elhanyagolásából fakadnának.

Elhatározás a latin nyelv megtartása mellett

És Mi Magunk is, ösztönözve azon indokok súlyától, amely indokok sarkallták Elődeinket és a tartományi zsinatokat,13 teljes szilárdsággal elhatároztuk, hogy visszaállítjuk ezt a nyelvet a maga méltó helyére, és megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy előmozdítsuk annak tanulmányozását és használatát. A latin nyelv használatát sok területen megkérdőjelezték, és sokan kérdezik, mi az Apostoli Szentszék véleménye az üggyel kapcsolatban. Elhatároztuk tehát, hogy ebben a dokumentumban alkalmas irányelveket jelentetjük meg, hogy így biztosítsuk, hogy a latin nyelv ősi és megszakítatlan használata megmaradjon, és ahol szükséges, visszaálljon.

Úgy gondoljuk, elég világosan kifejeztük véleményünket a tárggyal kapcsolatban, amikor a következő szavakat intéztük kiváló latinisták egy csoportjához: „Sajnálkozunk, hogy oly sokan, akiket rejtélyes módon elkápráztatott a tudományos fejlődés, feladatuknak tekintik a latin nyelv és segédtudományai tanulmányozásának kiűzését vagy korlátok közé szorítását. … Mégis, a tudomány sürgetése ellenére is, Mi Magunknak az a véleményünk, hogy pontosan az ellenkező irányvonalat kell követni. A legnagyobb hatással az elmére azok a dolgok vannak, amelyek jobban megfelelnek az emberi természetnek és méltóságnak. Ezért a legnagyobb buzgósággal kell megszerezni mindazt, ami neveli és nemesíti az értelmet. Máskülönben a szegény halandó teremtmények olyanokká válnak, mint a gépek, amelyeket épített: hideg, kemény és szeretet nélküli.”14

RENDELKEZÉSEK A LATIN NYELV TANULMÁNYOZÁSÁNAK ELŐMOZDÍTÁSA ÉRDEKÉBEN

Alaposan megfontolva mindazt, amit fentebb előadtunk, Hivatalunk teljes tudatában és Tekintélyünk erejében, elhatározzuk és megparancsoljuk a következőket:

Felelősség az alkalmazásért

1. A püspökök és a rendi főelöljárók igyekezzenek biztosítani, hogy szemináriumaikban és iskoláikban, ahol serdülő fiatalokat nevelnek a papságra, mindenki szorgalmasan betartsa az Apostoli Szentszék határozatát az üggyel kapcsolatban, és nagy gondossággal engedelmeskedjenek előírásainknak.

2. Gyakorolván atyai gondoskodásukat, őrködjenek, nehogy akárki is, aki joghatóságuk alá tartozik, és aki éhezik a forradalmi változásokra, a latin nyelvnek a magasabb szent tanulmányokban és a liturgiában való használata ellen írjon, vagy nehogy valaki is előítéletei miatt könnyedén vegye a Szentszék akaratát ebben a tárgyban, vagy azt hamisan értelmezze.

A latin nyelv tanulmányozása mint előfeltétel

3. Ahogyan az Egyházi Törvénykönyvben (1394. kánon) található, és ahogyan azt Elődjeink megparancsolták, mielőtt az egyházi intézmények diákjai megkezdenék egyházi tanulmányaikat, elégségesen hosszú időn keresztül oktassák őket a latin nyelvre a legkiválóbb tanárok, a legnagyobb pontossággal követvén a kijelölt módszert. „És ennek okáért: nehogy később, amikor megkezdik magasabb tanulmányaikat, … a nyelv kellő ismeretének hiánya miatt ne tudják teljesen megérteni a hittételeket, vagy ne tudjanak részt venni azokban az egyetemi disputációkban, amelyek oly kiváló intellektuális képzést biztosítanak a fiatalemberek számára a hit megvédése érdekében.15

Kívánjuk, hogy ugyanezt a szabályt alkalmazzák azokra is, akiket Isten előrehaladott korban hív meg a papságra, és akiknek klasszikus képzését vagy elhanyagolták, vagy túlságosan felületesen kezelték. Senkit ne engedjenek a filozófiai és teológiai tanulmányokhoz addig, amíg teljesen meg nem alapozták latintudását, és amíg nem tudja használni azt.

A hagyományos „curriculum” helyreállítása

4. Mindenütt, ahol a latin nyelv tanulmányozása lecsökkent azáltal, hogy a tanulmányi rendet az állam által a nyilvános iskolák számára előírt rendhez alakították, és ez azt az eredmény hozta, hogy a nyelv tanítása már nem olyan teljes és alapos, ott teljesen állítsák helyre a nyelv tanításának hagyományos módszerét. Ez a Mi akaratunk, és senki sem kételkedhet afelől, hogy szükséges szigorúan őrködni a tanulmányok fölött, amelyeket az Egyház intézményeinek növendékei végeznek; és ez nem csak a tantárgyak számára és fajtájára vonatkozik, hanem az ezen tantárgyakra szánt időre is.

Ha a körülmények azt követelik, hogy a curriculumhoz a megszokottakon kívül további tantárgyakat is hozzáadjanak, ebben az esetben vagy hosszabbítsák meg a tanulmányok idejét, vagy pedig ezeket az új tantárgyakat sűrítsék össze, esetleg tegyék át más időpontra.

A szent tantárgyakat latinul kell előadni

5. Sok korábbi intézkedésnek is megfelelően, a szent tárgyakat latinul kell tanítani, amely nyelvet sok évszázados tapasztalat alapján „a legalkalmasabbnak kell tartanunk arra, hogy a legnehezebb és legmélyebb gondolatokat és fogalmakat a lehető legkönnyebben és világosan magyarázzuk meg”. Ugyanis amellett, hogy már hosszú ideje annak, hogy szókészlete a legalkalmasabb és egyértelmű kifejezésekkel lett gazdagabb, amely szókészletet a leginkább alkalmasnak találjuk arra, hogy a maga teljességében őrizze meg a katolikus hitet, nem kis mértékben arra is szolgál, hogy megmesse a haszontalan bőbeszédűséget.

Ezért ezen tudományok egyetemi tanárai kötelesek latinul előadni, és latin nyelven írt könyveket használni. Ha a latin nyelv nem kellő ismerete valakit akadályoz abban, hogy ezen rendelkezésünknek engedelmeskedjen, ezeket a személyeket fokozatosan fel kell váltani olyanokkal, akik alkalmasak erre a feladatra. Bármilyen nehézség merüljön is fel akár a diákok, akár a professzorok részéről, ezt a püspököknek és rendi elöljáróknak türelemmel, de a leírtakhoz való ragaszkodással, a tanároknak pedig jóakarattal kell megoldaniuk.

A Latin Akadémia

6. Mivel a latin az Egyház élő nyelve, meg kell felelnie a naponta növekvő nyelvi követelményeknek. Új szavakkal kell ellátni, amelyek alkalmasak és megfelelőek a modern dolgok kifejezésére, szavakkal, amelyek egységesek és egyetemesek lesznek használatukban, és az ősi latin nyelv géniuszának megfelelően alkották meg őket. Ezt a módszert követték a Szentatyák és a legkiválóbb skolasztikus írók is.

Ezen célból, tehát, meghagyjuk a Szemináriumok és Egyetemek Szent Kongregációjának, hogy állítson fel egy Latin Akadémiát, egy, a latin és görög nyelvek professzorainak nemzetközi csoportjával. Ezen Akadémia legfontosabb feladata – hasonlóan az egyes nemzeti Akadémiákhoz, amelyeket azért alapítottak, hogy fejlesszék saját nyelvüket – az lesz, hogy felügyelje a latin nyelv megfelelő fejlődését, bővítve a latin szókincset ott, ahol az szükséges, olyan szavakkal, amelyek megfelelnek a latin különleges karakterének és színének.

Irányítani fogja a latin nyelv tanításával foglalkozó iskolákat is, különösen a keresztény iskolákat. Ezen iskolák feladata az lesz, hogy a latin nyelvnek egy teljesebb megértését adja, és képessé tegyen ezen nyelv megfelelő eleganciával történő használatára, akár szóban, akár írásban. Azok számára jönnek majd létre, akik feladata a latin nyelv szemináriumokban és egyházi intézményekben való tanítása, dekrétumok és döntések megírása, vagy éppen a Szentszék, az egyházmegyei kúriák és szerzetesrendek hivatalaiban a levelezés lefolytatása

A görög nyelv tanítása

7. A latin nyelv szorosan kötődik a göröghöz, mind struktúrájában, mint pedig létező művei fontosságában. Ezért, ahogyan azt Elődeink gyakran elrendelték, azokat, akik a jövőben az oltárnál teljesítik majd szolgálatukat, az általános és középiskolákban tanítsák görögre is. Így amikor majd elérkeznek a magasabb tudományokhoz – különösen, ha szentírástudományból vagy teológiából akarnak fokozatokat nyerni –, képesek lesznek használni és helyesen megérteni a skolasztikus filozófia forrásait; de nem csak ezt, hanem a Szentírás, a liturgia és a Szentatyák eredeti szövegeit is.17

Syllabus a latin nyelv tanításához

8. Továbbá meghagyjuk a Szemináriumok és Egyetemek Szent Kongregációjának, hogy a latin nyelv tanításához készítsen egy Syllabust, amelyet mindenkinek hűségesen meg kell tartania. A Syllabus azok számára, akik követik azt, biztosítja majd a nyelv megfelelő megértését és használatát. A püspöki bizottságok átrendezheti majd ezt a Syllabust, ha ez szükséges, de soha nem rövidíthetik azt le, ill. nem változtathatják meg természetét. Az Ordináriusok ne merészeljék addig érvényesíteni saját elgondolásaikat, amíg azokat meg nem vizsgálta és jóvá nem hagyta az említett Szent Kongregáció.
Végül Apostoli hatalmunk erejében, akaratunkkal és parancsunkkal ezen Konstitúciónk minden határozatát, rendelkezését, megállapítását és javaslatát szilárdan kihirdetjük és megerősítjük, minden ellenkező értelmű rendelkezés ellenére, még ha külön említést is igényelne.

Kelt Rómában, Szent Péternél, Szent Péter Trónusának ünnepén, február hónap 22-ik napján, az 1962-es esztendőben, pápaságunk negyedik évében.

XXIII. JÁNOS PÁPA

Jegyzetek

1. Tertullianus, Apol. 21: Migne, FL 1, 294.
2. Eph. 1, 10.
3. Epist. S. Cong. Stud. Vehementer sane, ad Ep. universos, July 1, 1908: Ench. Cler., N. 820. Cf. also Epist. Ap. Pit XI, Unigenitus Dei Filius, Mar. 19, 1924: AAS 16 (1924), 141.
4. XI. Pius, Epist. Ap. Officiorum omnium, Aug. 1, 1922: AAS 14 (1922), 452-453.
5. XI. Pius, Motu proprio Litterarum latinarum, Oct. 20, 1924: AAS 16 (1924), 417.
6 XI. Pius, Epist. Ap. Officiorurn omniuin, Aug. 1, 1922: AAS 14 (1922), 452.
7. Ibid.
8. St. Iren., Adv. Haer. 3, 3, 2: Migne PG 7, 848.
9. Cf. CIC, can. 218, pars. 2.
10. Cf. XI. Pius, Epist. Ap. Officiorurn omnium, Aug. 1, 1922: AAS 14 (1922), 453.
11. XII. Pius, Al. Magis quam, Nov. 23, 1951: AAS 43 (1951), 737.
12. XIII. Leó, Epist. Encycl. Depuis le jour, Sept. 8, 1899: Acta Leonis XIII, 19 (1899), 166.
13 Cf. Collectio Lacensis, espec. vol. III, 1018s. ( Cone. Prov. Westmonasteriense, a (1859); Vol. IV, 29 (Conc. Prov. Parisiense, a 1849); Vol. IV, 149, 153 (Cone. Prov. Rhemense, a 1849); Vol. IV, 359, 861 (Conc. Prov. Avenionense, a 1849); Vol. IV, 394, 396 (Cone. Prov. Burdigalense, a 1850); Vol. V, 61 (Cone. Strigoniense, a 1858); Vol. V. 664 (Conc. Prov. Colocense, a 1863); Vol. VI, 619 (Synod. Vicariatus Suchnensis, a 1803).
14 International Convention for the Promotion of Ciceronian Studies, Sept. 7, 1959, in Discorsi Messaggi Colloqui del Santo Padre Giovanni XXIII, I, pp. 234-235. Cf. Address to Roman Pilgrims of the Diocese of Piacenza, April 15, 1959, in LOsservatore Romano April 16, 1959; Epist. Pater misericordiarum, Aug. 22, 1961, in A.4S 53 (1961), 677; Address given on the occasion of the solemn inauguration of the College of the Philippine Islands at Rome, Oct. 7, 1961, in LOsservatore Romano, Oct. 9-10, 1961; Epist. lucunda laudatio, Dec. 8, 1961: AAS 53 (1961), 812 [English summary in TPS, VII, 367-8.]
15. Pius XII, Epist. Ap. Officiorum omnium, Aug. 1, 1922: AAS 14 (1922), 453.
16. Epist. S. C. Stud., Vehementer sane, July 1, 1908: Ench. Cler., N. 821.
17. Leo XIII. Lit. Encyci. Providentissimus Deus, Nov. 18, 1893: Acta Leonis XIII 13 (1893), 342; Epist. Plane quidem inteiligis, May 20, 1885, Acta, 5, 63-64; Pius XII, Alloc. Magis quam, Sept. 23, 1951: AAS 43 (1951), 737.

kedd, május 19, 2020

A COVID-19 járvány, illetve az ezzel kapcsolatos egyházi intézkedések negatív következménye - KÉZREÁLDOZÁS, AZ ÚJ NORMA?

Bár a magyar katolikus sajtót (még az elvileg teljesen szabad elektronikus csatornáit is) egyfajta szolgalelkűség és provincializmus jellemzi, még itt is kialakult némi vita arról, hogy a hierarchia által különösebb mérlegelés nélkül elfogadott állami megszorító intézkedéseknek lelkipásztori szempontból milyen következményei lehetnek. A médiumokon (rádión, TV-n, internetes közösségi felületeken) keresztül történő lelki "szolgáltatás" bizonnyal sok lelki haszonnal is járt, de sokakban fölmerült azoknak esetleges káros következménye is.

Bár az írott és elektronikus sajtó (az internethasználat az utóbbi kategóriába tartozik) fontos eszköze, területe a lelkipásztori munkának és evangelizációnak, meggyőződésem, hogy ezt nem "amatőr barkácsolásban" helyes végezni, hanem min. fél-professzionális megközelítésben, megfelelő technikai kiszolgáló személyzettel és olyan személyiségekkel, akik adottságaik, képességeik, szakmai ismereteik (esetleg személyi karizmájuk) alapján valóban képernyőre valók. Csak egy példa: szerintem nem mindegy, hogy pl. egy lelkigyakorlatos misét a pesti ferencesektől közvetítenek képzett kamera-csapattal, pl. Barsi Balázs prédikációjával, vagy egy falusi templomból két ásítozó lányministránssal, képzetlen kántorral és egy közepesen fölkészült átlagos orátorral.

A templomok az elmúlt időszakban lehet, hogy nem voltak kulcsra zárva (bár ilyet is láttam, s az ilyen helyeken még az egyéni szentséglátogatást sem tették lehetővé), de nyilvános istentiszteleteket nem lehetett tartani. Ez most újra megengedett mindenhol az országban. Addig és ahol ez nem volt lehetséges, egyes lelkipásztorok részéről szép gesztusnak tartottam magánjellegű kezdeményezéseiket, hogy pl. YouTube videók föltöltésével megpróbálják elérni híveiket (azoknak egy behatárolt csoportját). Persze (bár a szándék dicséretes) fölmerül a kérdés, hogy ilyen formában pontosan hány hívet is lehet elérni: kinek van számítógépe/okostelefonja, internet kapcsolata, ki tudatos fölhasználója ennek az információforrásnak? Kihez jut el az információ egy konkrét Facebook oldalról vagy YouTube csatornáról?

Ennél azonban szerintem súlyosabb kérdés, hogy noha a megoldást egyfajta szükséghelyzet és jó szándék vezérelte, nem lesz-e ennek negatív, dimenziójában egyelőre beláthatatlan következménye a jövőre nézve. Ami egyes papok rosszul leplezett nárcizmusát illeti, arról meg kifejtettem a véleményem egy korábbi posztban (reductio ad absurdum). Ezen túl fontos kérdésként merül föl a helyzet hívekre gyakorolt hatása is. Hányan kényelmesednek bele a "tele-evangelizációba", az otthoni fotelből nézett misékbe, a YouTube-ról letöltött prédikációkba? Ezek közül hány fog visszaszokni a templomba, a nyilvános istentiszteletekhez, a személyes és közösségi vallásgyakorlásba? Személyes véleményem, hogy veszélyes üzem hosszútávon kitartani e forma mellett, és szokást formálni egy ideiglenes szükségmegoldásból. Mint ahogy a gazdasági életnek, kultúrának, oktatásnak is létszükséglet a mihamarabbi újraindulás, a személyes és közösségi lelkipásztorkodással is ez a helyzet.

Most azonban a járvány idejére bevezetett egyházi rendelkezéseknek inkább egy másik vetületét kívánom megvizsgálni, s ez nem más, mint a kézbe áldozás erőltetése. Erről is volt már szó ITT a blogon. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a szentáldozás általánosan érvényes, ezért nem betiltható módja a római rítusban a nyelvre áldozás. A kézre áldozás gyakorlata a legitim katolikus hierarchia érvényben lévő liturgikus rendelkezéseivel szembeni lázadásként az 1960-as évek második felében jelent meg, elsősorban németalföldi egyházmegyékben. Ezt az "ex-lex" helyzetet próbálta kezelni VI. Pál utasítására az Istentiszteleti Kongregáció az 1969-es Memoriale Domini kezdetű instrukciójában (angolul ITT), amely VI. Pál tipikus skizofrén (finomabban szólva: hamletikus) hozzáállását tükrözi. Bár kimondja, hogy a kézre áldozás visszaélésként, törvénytelenül terjedt el, mint ahogy azt is, hogy a római rítusban továbbra is a nyelvre áldozás a törvény által támogatott alapvető forma, a kellő óvintézkedések mellett ott megtarthatónak tartotta, ahol 1969-re az már elterjedt és a püspöki karok jóváhagyják. A törvényhozó e skizoid megoldási kísérletét vizsgálva nem csodálkozhatunk azon, hogy e tekintetben most ott tartunk, ahol... Ezt a helyzetet jó realitásérzékkel értékeli a magyarul is megjelent rövid könyvecske: Dominus est.


A hívek elvitathatatlan jogát arra, hogy a hagyományos, törvényes és általános szokás szerint nyelvükre fogadhassák az Oltáriszentséget a liturgikus jog, többek között az Istentiszteleti Kongregáció 2004-es instrukciója, a Redemptionis sacramentum fönntartja (§. 92:  "A hívőnek mindig megvan a joga ahhoz, hogy saját választása szerint a nyelvére kérje a szent ostyát."). Az egyházmegyés püspököknek vagy püspöki konferenciáknak (főleg a plébánosoknak, káplánoknak) egyszerűen nincs joguk ezt a kérdést saját hatalmuk alá rendelni. (Ezen túlmenően megjegyezném, hogy tekintettel az eucharisztikus morzsák deszakralizációjának gyakorlatilag erkölcsi bizonyosságára a kézre áldozás során, annak parancsszerű előírása még akkor is érvénytelen lenne, ha Rómából származnék). Mint tudjuk, a római rítus ún. különleges formájára, a hagyományos latin rítusra a liturgikus jog sajátságos szabályai vonatkoznak, így ott ez a kérdés föl sem merül, a probléma itt csak a nyelvre áldozás vagy lelki áldozás dikotómiájában (kettősségében, szembeállásában) értelmezhető. Hozzá kell tennünk azonban és világosan leszögeznünk: ha egy hívő ragaszkodik a nyelvre áldozáshoz (még a járvány idején is), a római egyház általánosan érvényes törvénye alapján ez nem tagadható meg tőle.

Ez a vírus számos endemikus (népbetegség-szerű) hibát tárt föl a kortárs katolikus hierarchiában, nem utolsósorban a minimum implicit (bennfoglalt) elismerését annak, hogy az Egyház Krisztustól nyert és a világ végezetéig tartó lelki hatalma alsóbbrendű az ideigvaló világi hatalommal szemben (hiszen az állam rendeletileg bezárathatja a templomokat, a rendelkezéseket megsértő papokat vegzálhatja, bebörtönözheti - mint pl. Franciaországban), illetve annak ugyancsak implicit (bennfoglalt) elismerését, hogy az istentiszteleti élet: a szentségek és szentelmények „nem alapvető fontosságúnak” és ilyen értelemben alacsonyabb rendűek az élelmiszereknél. A boltok nyitva lehetnek, de a templomok nem? Vajon az Eucharisztia továbbá már nem mindennapi kenyerünk?


A koronavírus által okozott válság ürügyén egyes püspökök egy formálisan megtűrt kivételt kényszerítenek rá a hívekre és gyakorlatilag teljesen ellehetetlenítették az áldozás törvény szerint normatív (nyelvre történő) kiszolgáltatását. Filippo Maria Boscia, az Olasz Katolikus Orvosok Szövetségének elnöke nem ért egyet a püspökökkel. Az ismert orvosprofesszor szerint a kézre áldozás egyáltalán nem biztonságosabb, sőt, ellenkezőleg, fertőzőbb, mint a hagyományos forma. Prof. Boscia nagyon örült, hogy ismét engedélyezték a nyilvános miséket, mint ahogy helyes és fontos az egészség féltő védelme is. Most azonban elindult egy többé-kevésbé nyilvános vita a szentáldozás módjáról. Prof. Boscia azt nyilatkozta:  "A problémát, amely mindannyiunkat, elsősorban orvosokat aggasztja, a vírusok terjedése. Egészen bizonyos, hogy a kéz a test azon része, amely a vírusoknak leginkább ki van téve, mert az emberek sok mindent megérintenek, megfognak, a fertőzött dolgoktól kezdve a pénzig. A nyelvre áldozás biztonságosabb, mint a kézáldozás. A kezek, amint mondtam, mindent megérintenek. A kézáldozás tehát határozottan fertőzőbb."

Az Oltáriszentség kiosztása gondosan fertőtlenített simítózáras műanyag tasakban


Mostanában sokat hallani egészen elképesztő javaslatokról; egyes helyeken, pl. Németországban javasolták a csipeszekkel történő áldozást, illetve azt is, hogy a konszekrált szentostyákat lezárt borítékokban osszák ki, hogy a hívek hazavihessék magukkal, és otthon áldozzanak meg. "Komolyan" - mondja Prof. Boscia - "a spanyol nátha után is folytatták a nyelvre áldoztatást, és minden ugyanúgy volt, mint korábban. Azt hiszem, kezdjük átlépni a józan ész határait. Nem szabad néhány dolgot a megszállottságig erőltetnünk. Igen, az egészség valóban fontos, ez nem kérdés, de nemet kell mondanunk a túlzásokra és extravaganciákra. Orvosként meg vagyok győződve arról, hogy a kézre áldozás kevésbé higiénikus és ezért kevésbé biztonságos. Minden nap azt sulykolják nekünk, hogy ne érintsünk meg mindent, mossuk meg és fertőtlenítsük a kezeinket, ne hagyjuk, hogy kezünk megérintse az arcunkat, a szemeinket, az orrunkat. Be kell tartanunk néhány hasznos szabályt, de ellen kell állnunk a dermesztő félelemnek és az alaptalan spekulációknak."

A püspököknek és lelkipásztoroknak óriási a felelőssége abban, hogy miközben vitathatatlanul megfontoltan és óvatosan kell eljárniuk az istentiszteleti életben, nem szabad a kivételt szabállyá tenniük, mint ahogy lelkipásztori fölhatalmazásukkal visszaélve azt sem tilthatják meg, ami a római rítus általános és normatív rendelkezése, liturgikus törvénye. Mint ahogy a "tele-evangelizáció" potenciálisan otthoni fotel-keresztényeket szül, annak erőltetése, ami max. tolerált, egy kevésbé szerencsés (tovább megyek: abuzív és sokszor szentségtörő) gyakorlatot tesz általánossá.