Előzmények:
A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a Sacrosanctum Concilium többek között a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásának revízióját is elrendelte. Ezt a munkát a zsinati rendelkezések implementálásával megbízott tanács (Consilium) 23-as számú munkacsoportja (Cœtus) kezdte meg Pierre-Marie Gy O.P. vezetésével (†2004), aki utolsó erejével is körmeszakadtáig védte a liturgikus reform vezérelveit és végtermékeit, attól sem riadván vissza, hogy vitriolos stílusban kritizálja Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa A liturgia szelleme című könyvét. Az új Rituálé áldásokat tartalmazó kötete – több redakciós fázis után – végül csak 1984. május 31-én jelent meg. Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció által előkészített és II. János Pál jóváhagyásával kiadott Rituale Romanum ex decreto Sacrosancti Œcumenici Concilii Vaticani II. instauratum, De Benedictionibus hivatalos magyar fordítását a Szent István Társulat csak jóval később, 2012-ben jelentette meg. Az Áldások könyve című kiadvány használatát a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a 410/2012. számú határozatával rendelte el. Konkoly István szombathelyi püspök megbízásából a fordítást Verbényi István és Katona Nándor készítették.
Egyúttal - és mintegy elöljáróban - fontos megjegyezni, hogy a XVI. Benedek által 2007-ben kiadott Summorum Pontificum kezdetű motu proprio engedélyt adott a római rítusú papoknak, hogy a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásakor a hagyományos Rituálét használják (art. 9, §. 2).
Az új könyv ideológiai háttere:
(1) Az imádságban Istent szólítjuk meg, nem a teremtményekhez vagy az ördögökhöz beszélünk.
Következmény: az exorcizmusok gyökeres kiirtása, a fölszólító (imperatív) imádságokat fölváltják az óhajtó (prekatív) szövegek (az ördögűzők beszámolói szerint ez a hatékonyságot is befolyásolja). Ugyanakkor Krisztus messiási tevékenységének egyik lényegi eleme a tisztátalan lelkek kiűzése (Mt 12,24–30), maga is parancsoló hangnemben szólítja meg a Sátánt és romlott angyalait (Mt 4,10; Mk 1,25–26; Lk 8,29), a papok pedig az ő nevében, fölszólítására és hatalmával cselekszenek ugyanígy (vö. Mt 10,1 és 8; Mk 6,12; 16,17; Lk 10,17; ApCsel 19,11–16).
(2) Az áldást elsősorban emberekre és tevékenységükre kérjük, nem dolgokra (bár ennek lehetőségét nem zárják ki az Áldások könyvének Általános rendelkezései – §. 12).
Következmény: burkolt, gyakorlati protestantizmus – a szentségi üdvrend (és végeredményben a megtestesülés teológiája) kérdőjeleződik meg –, a teremtmény mint külső jel a Teremtő akaratából nem lehet-e hordozója, közvetítője az isteni jelenlétnek, tevékenységnek mint belső kegyelmi tartalomnak? Krisztus a vakon születettet szemeit nyállal elkevert sárral nyitja meg (Jn 9,6–7), a vérfolyásos asszony Krisztus ruhájának szegélyét illetve gyógyul meg (Mk 5,27–34). Még a Pál apostol testén lévő kendőknek és kötényeknek is volt ereje a betegeket meggyógyítani és a gonoszlelkeket kiűzni (ApCsel 19,11–12).
(3) Az áldás fölismeri és megvallja a teremtett dolgok jóságát, ezért őrizkedni kell a sátáni befolyás már-már babonás emlegetésétől (az Általános rendelkezések azért elvben elismerik, hogy az áldások arra is szolgálnak, hogy a gonosz hatalmát megtörjék – §. 11.)
Következmény: az apotropaikus (elhárító) jellegű imádságok számának radikális lecsökkentése. Ugyan Isten eredendően tényleg jónak teremtette a világot (Ter 1,21), és kezének művei puszta létükkel hirdetik az Úr dicsőségét (Zsolt 144,10–12), az eredeti bűn következtében a Teremtő már nem járkál úgy teremtményei között az alkony hűvösén, mint egykor (Ter 3,5), és az ember is kiűzetett a paradicsomból (Ter 3,23). Mi már nem az Éden-kertben élünk, hanem a tövist és bogáncsot termő kietlen földön, mely átkozott lett az ember engedetlensége és lázadása miatt (Ter 3,17–18). Amint Szent Pál apostol egyértelműen tanítja, a bűnbeeséssel az egész teremtett világ alávettetett a hiábavalóságnak, ezért sóhajtozva és vajúdva várja a romlandóság szolgaságából való szabadulást (Róm 8,19–22).
Jób könyvében a Sátán az Isten kérdésére: „Honnan jössz?”, így felel: „Körül kerültem a földet és megjártam azt.” (Jób 1,7; 2,2) A Szentírás ezzel a megfogalmazással a tulajdonos föllépését jelzi. Amikor Isten Ábrahámnak adta a kánaániták földjét, azt mondta neki, hogy járja be azt „hosszában és széltében” (Ter 13,17), Mózesnek és Józsuénak pedig azt mondta: „Minden hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek” (MTörv 11,24; Józsue 1,3). Jób könyvében tehát a Sátán azzal kérkedik, hogy ő birtokba vette a földet, vagy ahogy Szent Pál fogalmaz: ő „e világ istene” (2Kor 4,4). Péter apostol ezért inti józanságra és virrasztásra a híveket, hiszen az ördög ordító oroszlánként, vagyis mint aki ura és tulajdonosa e világnak, körüljár, keresvén, akit elnyeljen (1Pét 5,8).
A szerkesztői elvek:
(1) A történelmi hagyományokat elvetve és az előzményeket, évszázados formákat figyelmen kívül hagyva az áldásokat egyetlen közös szerkezetbe erőszakolták bele (egy kaptafára gyártották le). Az Általános rendelkezések szerint (§§. 20-22.) az első fő elem általában három részből áll: a bevezető szertartásból (már nem a szokásos „Adiutorium nostrum…” verzikulussal, hanem általában keresztvetéssel, amit üdvözlés és magyarázat követ), az ún. igeliturgiából (Szentírás-olvasás, válaszos zsoltár), és végül a hívek könyörgéséből. A második fő elem maga a könyörgés vagy áldó formula a megfelelő jel (pl. kézrátétel, keresztvetés, szenteltvízhintés) kíséretében.
(2) A hagyományoktól eltérően az áldó könyörgés mellett az ún. igehirdetés konstitutív jellegű fő elemmé vált (az áldás is ebből meríti hatékonyságát), ezért az még a rövidebb formulák használata esetén sem elhagyható (§. 23.). A szenteltvíznek – mint az isteni áldás közvetítőjének – használata erősen megritkult: vagy eltörölték, vagy választhatóvá tették. A szenteltvízhintés már nem központi eleme az áldások szertartásának, „készítése” a Rituálé megkülönböztetett, kiemelt helyéről az Áldások könyvének 33. fejezetébe lett száműzve (428. o.), exorcizmusok nem kísérik, apotropaikus (elhárító) erejéről nem történik említés.
Egyes pozitív fejlemények:
Míg a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójának konkrét előírásai nem mindig szerencsések (pl. a házasság megkötése a nászmisét mintegy félbeszakítva, az evangélium és homília után – §. 78.), vannak előremutató tendenciák:
(1) A népnyelv használatának – természetesen a latin megtartása mellett – nagyobb teret kell adni (§. 63.). Persze ez a folyamat már a II. vatikáni zsinat előtt beindult, hosszú évszázadok óta használtak népnyelvű szövegeket a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásakor (lásd: Halotti beszéd és könyörgés!), illetve közvetlen a zsinat előtt már megjelentek teljes egészében népnyelvű Rituálék is, pl. angolul (Roman Ritual, 1962), vagy magyarul az ún. Collectio Rituum 1961-ben (egyébként szörnyű fordításban).
(2) A zsinati útmutatás alapján (§. 79.) radikálisan csökkenteni kellett a püspököknek (pl. liturgikus eszközök) és a szerzetesrendeknek (pl. rózsafüzér, skapuláré) fönntartott áldások számát. Továbbá engedélyezni kellett, hogy egyes áldásokat megfelelő lelkületű és adottságokkal rendelkező világiak – pl. családfők, közösségvezetők – is kiszolgáltathassanak. (Az Áldások könyvében ilyen pl. a család megáldása – újszülött gyermek megáldása – betegek megáldása – állatok megáldása – asztali áldások – utazás előtti áldás – munkaeszközök megáldása stb.) Sajnos pl. a családfők áldása gyermekeikre, javaikra, használati tárgyaikra, az otthonok szenteltvízzel való rendszeres meghintése stb. ennek ellenére nem terjedtek el széles körben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése