A dicsőséges kassai vértanúk igaz története

Miután a harmincéves háború (1618-1648) első évében Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szövetséget kötött a II. Ferdinánd Habsburg császár és koronás magyar király ellen fellázadó cseh, morva és sziléziai rendekkel, 1619-nyarán hadjáratot indított a királyi Magyarország ellen. Bethlen serege Rákóczi György parancsnoksága alatt 1619. augusztus 24-én kezdte meg a hadműveleteket. Akkorára a királyi Magyarország több területén már kisebbségbe szorultak a katolikusok, így egyes városok, köztük Kassa, többségében protestáns lakossága lelkesen várta az erdélyi sereg érkezését. Rákóczi főserege szeptember 3-án este ért Kassa kapui elé, egyidejűleg Szécsy György csapatai földúlták és kifosztották a jászói premontrei prépostságot, az oda menekült egri kanonokokat pedig megkínozták vagy fölkoncolták.

Kassán a Bocskai-féle lázadás által segített protestáns térítés eredményeként alig néhány száz katolikus maradt, a kicsiny nyáj belőlük és a város védelmére rendelt helyőrség katolikus katonáiból állt. A protestánsok a város összes templomát elfoglalták, a katolikus papok a királyi kúriában laktak és ugyanott kis kápolnát rendeztek be a liturgia végzésére. Ennek a kúriának helyén áll ma a premontreiek kéttornyú csonka temploma, a kassai magyar nyelvű plébánia. Kassán két jezsuita látta el a lelkipásztori feladatokat, a magyar származású Alvinczi Pongrácz István, aki – a közös szülőváros okán vagy ellenére – többször összeütközésbe került a város kálvinista lelkészével, Alvinczi Péterrel, és a sziléziai lengyel családból származó Grodeczki Menyhért. A szorongatott helyzetű és kisszámú katolikus gyülekezet lelkipásztori gondozása mellett Pongrácz volt a magyar ajkú, Grodeczki pedig a szláv és német ajkú katonák tábori lelkésze. Az erdélyi sereg közeledésének híre éppen azután érte a kassai papokat, hogy elvégezték kötelező éves lelkigyakorlatukat. A híveik lelki támogatására haladéktalanul hazasiető jezsuita atyákhoz csatlakozott a horvát születésű esztergomi kanonok, Kőrösi Márk is, aki éppen az ő gondjaira bízott széplaki apátság javadalmait látogatta végig (s egykor maga is jezsuita diák volt).

Dóczy András, Kassa és Felső-Magyarország akkori királyi főparancsnoka, fölmérve, hogy a túlerő és a protestáns városvezetés ellenségessége miatt hasztalan az ellenállás, hosszas alkudozás után szeptember 7-én átadta a várost, azzal a föltétellel, hogy a katolikus híveknek és papjaiknak nem esik bántódása. Az ígéreteket Rákóczi nem tartotta be, Dóczyt bilincsbe verette és Erdélybe hurcoltatta, ahol börtönben, valószínűleg mérgezés következtében vesztette életét. A megszállt város tanácsa Alvinczi Péter kálvinista hitszónok és Rajner János városi főintéző azon indítványát ugyan nem merte támogatni, hogy a helyi katolikusokat – hacsak protestáns hitre nem térnek – fölkoncolják vagy kiutasítsák a városból, viszont kezdeményezte az itt szolgáló katolikus papok kivégzését. Rákóczi azonnal letartóztatta a papokat; először ígéretekkel, majd fenyegetésekkel, végül szörnyű kínzásokkal rá akarta őket venni a kálvinista tanok elfogadására.

A letartóztatott három papot a házi őrizetben először két napon át étlen-szomjan tartották, majd a bőséges javadalmak ígérete ellenére is hajthatatlan foglyokat egyenként kegyetlenül megkínozva megkísérelték őket kálvinista hitre téríteni. Szegedi Mihály és Bay Zsigmond hajdúkapitányok vezénylete alatt a hajdú pribékek a szerény kápolna kifosztását követően betörtek a papok lakásába és az Alvinczi Péter szemében kiváltképp szálkának számító Pongráczot válogatott szidalmak közepette úgy mellkason vágták egy buzogánnyal, hogy rögtön eszméletét vesztette. Miután magához tért, ruháitól megfosztották, kezét hátrakötötték és agyba-főbe ütötték, rugdalták. Azután egy székre kötözték és a fejét egy szíjjal úgy összeszorították, hogy halántéka fölrepedt, szemei pedig kiguvadtak. A meggyötört testet végül szemérmetlenül megcsonkították, a szoba gerendájára fölakasztották és oldalát addig perzselték egy fáklyával, amíg megégett, szétrepedt bőrén át a belei is kilátszottak. Ezt követően a másik szobában tartózkodó Kőrösire rontottak, akit hasonló módon megkínoztak: buzogánnyal ütöttek, karddal vagdaltak, megcsonkítottak és megperzseltek. A félholt Pongrácz mindeközben a másik szobából biztatta vértanútársát az állhatatos kitartásra. Kőrösit, miután bátran hitet tett a Katolikus Egyház tanítása mellett, kegyetlenül lefejezték. Grodeczkit, aki mindeközben csöndesen imádkozott, ugyanolyan válogatott szidalmak, megaláztatások és kínzások érték, végül a fejére mért több kardcsapás következtében ő is kilehelte lelkét. A két holttestet a hajdúk a ház emésztőgödrébe hajították, majd visszatértek Pongrácz bántalmazásához, aki továbbra is hajthatatlan maradt, sem az ütlegek, sem a perzselés okozta kínok nem téríthették kálvinista hitre. A vallatás eredménytelenségét megunva, a pribékek két kardcsapást mértek a fejére, majd – mivel már alig lélegzett és halottnak hitték – őt is az emésztőgödörbe vetették, amelybe gaztettük elrejtése érdekében szemetet szórtak és egy rozoga falat döntöttek.

Pongrácz még vagy húsz órán át kínlódott, nyöszörgött a szennygödörben, de a jajszavára fölfigyelő Eperjessy István, a házi kápolna harangozója és sekrestyése sem mert segíteni rajta, mert őt is halálra keresték, ráadásul Hoffmann tanácsos, akihez a haldokló Pongrácz tanácsára fordulnia kellett volna, szintén áldozatul esett a martalócok gyilkos kegyetlenségének. El sem tudjuk képzelni, hogy a hős jezsuita milyen fizikai és mentális kínokat élhetett át, amíg a kegyes halál el nem hozta neki a megkönnyebbülést.

Ahogy Rákóczi hajdúinak garázdálkodása kissé alábbhagyott, nemes Gadóczy Bálintné és más jámbor asszonyok a kálvinista városi tanácsosok feleségeinek könyörületére támaszkodva kérelmezték a vértanúk testeinek kiadását. A holttesteket a város hóhérja ugyan kiemelte a szennyes veremből és a gödör egy szárazabb részébe elhantolta, de méltó temetésről szó sem lehetett. 1620 márciusában azután Bethlen Gábor fejedelem Forgács Zsigmond nádor katolikus nejének, Pálffy Katalin grófnénak egy báli táncáért engedélyezte a testek kihantolását és illő temetését. A grófnő a kiemelt testeket letisztíttatta, vörös selyembe bugyolálva koporsóba fektette, majd először alsósebesi, majd hertneki birtokának uradalmi templomába helyeztette. Innen a vértanúk földi maradványait 1635-ben, az egyetemalapítás évében Nagyszombatra, a klarissza apácák templomába vitték át, ahonnan a klarissza rendház föloszlatása után, 1784-ben az Orsolyita kolostorba kerültek.

Pázmány Péter bíboros, prímás érsek 1628-ban, majd utódja, Lippay György 1661-ben hivatalosan kivizsgáltatta a kassai vértanúk esetét és a haláluk után történt imameghallgatásokat, a Szentszék pedig engedélyezte a vértanúk magántiszteletét. Boldoggá végül csak 1905-ben nyilvánította őket Szent X. Piusz pápa. Grodeczki és Pongrácz feje a nagyszombati jezsuita templom mellékoltárára került üveg alá, kisebb ereklyéiket pedig Kassán helyezték el. Vértanúságuk 200. évfordulóján, 1919. szeptember 7-én a kassai Szent Erzsébet-székesegyházba vitték a maradványokat, ahol 1923-ban új oltárt építettek tiszteletükre. Kőrösi feje az esztergomi bazilikába, kisebb ereklyéi a zágrábi érseki székesegyházba kerültek, Grodeczki ereklyéinek egy része pedig szülővárosába, a sziléziai Cyeszinbe. Szentté avatásukra II. János Pál pápa szlovákiai látogatása alkalmával, 1995. július 2-án került sor, a jezsuita rend magyarországi tartománya azóta védőszentjeként tiszteli őket; Kőrösi Márk a Belovár-Kőrösi Egyházmegye patrónusa lett; ünnepük vértanúságuk napján, szeptember 7-én van.

A Cicero Moraes, brazil specialista vezette szakcsoport tagjai, együttműködve Csehország, a Szlovák Tudományos Akadémia, a Komenský Egyetem, a szlovákiai jezsuita rendtartomány és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye szakembereivel a kassai vértanúk koponyaereklyéi alapján rekonstruálták a szentek arcképét. A 2019. április 30-án Kassán bemutatott arcképek tekinthetők a vértanúk leghitelesebb ábrázolásának (sorban, balról jobbra: Pongácz, Kőrösi, Grodeczki), kivéve a béna egyházi öltözetet és a tényt, hogy ikonográfiai ábrázolásuk egyöntetű hagyománya szerint mindnyájan szakállasok voltak.

A kassai vértanúk életéről és példamutató haláláról két könyv is olvasható az interneten: Hennig Alajos SJ 1898-ban megjelent írása (A három kassai vértanú), és Lányi Ede SJ 1920-ban megjelent életrajza (A kassai vértanúk). Haláluk tavalyi, 400. évfordulójára igazán megjelenhetett volna egy igényes, bőven illusztrált, a történeti kutatások eredményeit hitelesen összefoglaló monográfia.