December 4-én, a középkorban oly népszerű 14 segítőszent
egyikének, Szt. Borbála szűz és vértanúnak ünnepén volt éppen fél évszázada,
hogy a II. vatikáni zsinat püspökei jóváhagyták a Sacrosanctum Concilium címet viselő szent liturgiáról szóló
konstitúciót. Szt. Borbálát hagyományosan a tüzérek és bányászok
védőszentjeként tiszteli az Egyház, ezért most őt hívjuk segítségül, amikor a
viták pergőtüzében állva a mélyére ásunk annak, hogy valójában mit is tanított
ez a dokumentum. Erre annál is inkább szükség van, mert talán egyetlen zsinati
dokumentumot sem idéztek olyan sokszor, olyan helytelenül és olyan félrevezető
módon, mint az SC-t. XVI. Benedek
pápa korszakalkotó karácsonyi beszédében (2005. december 22-én) fölszólította
az Egyházat, hogy ne a megfoghatatlan „zsinat szelleme”, hanem konkrétan a „zsinat
betűje” legyen az igazodási pont, azaz elérkezett az idő, hogy elhagyva a
szakadás és törés romboló hermeneutikáját, a folytonosság hermeneutikája
szerint újraértékeljük azt, amit a zsinat valóban előirányozott.
Ha az SC
betűjét, vagyis a zsinati atyák eredeti szándékát, és nem a világ csábításától
és saját fontosságuktól megszédült vatikáni hivatalnokok későbbi fércmunkáját
vesszük alapul egy egészen másfajta reformliturgia képe rajzolódik ki előttünk,
mint amit hétköznapi istentiszteleti életünkben tapasztalunk. Ha őszintén, egy
keresztény értelmiségihez méltó integritással akarjuk megülni ezt az
évfordulót, le kell dönteni néhány „szent” tehenet és – mint Mózes – el kell
azokat égetni, porrá zúzni, beleszórni a vízbe és megitatni a modernitás
oltárán áldozó bálványimádókkal (vö. Kiv 32,20). Egy volt professzorom (Peter Kwasniewski) elmélkedése ihletett arra, hogy eljátsszak a gondolattal: mi lett
volna, ha tényleg az valósul meg, amit a zsinat meghatározott. Ez esetben a
következőképpen állna a helyzet:
(1) Az
eucharisztiát mindenki elsősorban úgy fogná föl, mint isteni áldozatot,
amelyben megvalósul a megváltás műve, s amelyben minden tevékenység és
buzgólkodás alá van rendelve a szemlélődésnek, vagyis a látható a láthatatlant,
az emberi az istenit, a cselekvés a szemlélődő imádást szolgálja (SC 2). A misét elsősorban nem úgy
tekintenénk, mint az öntevékeny, belterjes gyülekezet saját ünnepét, hanem mint
Krisztusnak objektív megszentelő tevékenységét, főpapi hivatalának szentségi gyakorlását
(SC 7, 47), hiszen „általa valósul
meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten
dicsőítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul.” (SC
10; vö. 112). Valójában a liturgia nem is emberi erőfeszítés vagy evilági
élmény lenne, hanem szinte túlvilági tapasztalat, a mennyei liturgia előíze,
melyben valóságosan átéljük egységünket az angyalok és szentek mennyei
kórusával, valamint a szenvedő és győzedelmes egyházzal (SC
8).
(2) A
krisztushívők megfelelő vallási és liturgikus képzésben részesülnének,
fölkészült lélekkel, tudatosan és gyümölcsözően vennének részt a legszentebb
áldozat bemutatásában (SC 11). Tisztában
lennének a liturgia természetével és a benne való részvétel helyes, rájuk
vonatkozó módozataival, melyben lelkipásztoraik kiváló példája ösztönözné őket,
akiket teljesen átjár a liturgia szelleme és ereje, hiszen maguk már korábban igazi
tanítómesterekké váltak benne (SC 14),
mert a szemináriumban a liturgiát legfőbb tantárgyként buzgón tanulták,
kispapként kiváló nevelést kaptak az istentisztelet napi magas szintű
gyakorlásában (SC 16-19). A hívek
tehát nem
csak mint kívülállók vagy mint néma szemlélők lennének jelen a hitnek ezen a
misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve,
a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vennének részt (SC
48). Így nem fordulna elő – mint azt ma megannyi aggasztó fölmérés mutatja –,
hogy sok katolikusnak fogalma sincs arról, hogy a szentmise a Megváltó kereszten
bemutatott véres áldozatának vértelen megjelenítése, az eucharisztiában pedig a
kenyér és bor külső, látható jelei alatt Krisztus teste és vére, emberi lelke
és istensége igazán, valóságosan és lényegileg jelen van. De olyat sem látnánk
– mint napjainkban –, hogy az évtizedek óta tartó vegzálás ellenére híveink sokkal
kevesebbet és rosszabbul énekelnek, mint szüleik vagy nagyszüleik nemzedéke.
(3) A
liturgia lényegileg szinte semmiben sem különbözne attól, ahogy azt elődeink
hosszú évszázadok óta gyakorolták, mivel a liturgia egyes részeinek
felülvizsgálatát mindig alapos teológiai, történeti és lelkipásztori kutatás
előzné meg, s csak akkor vezetnének be újításokat, ha azokat az Egyház lelki
haszna valóban és biztosan megköveteli; persze mindig ügyelvén arra, hogy az új
formák a már meglévő formákból szervesen nőjenek ki (SC 23).
(4) Kizárólag
az Egyház fölszentelt szolgái végeznének olyan istentiszteleti feladatokat,
amelyek csak rájuk tartoznak, amiért kifejezetten fölszentelték őket, és amire
küldetést kaptak. A világi hívek a liturgiában úgy vennének részt, hogy nem „klerikalizálódnak”,
nem tulajdonítanak maguknak olyan szerepeket, melyek nem illenek hozzájuk,
melyekre sem kiképzést, sem fölhatalmazást nem nyertek. Éppen ellenkezőleg, csak
abból vennék ki a részüket, ami kifejezetten rájuk vonatkozik: „a liturgikus
cselekmények végzése közben mindenki, a fölszentelt szolgák éppúgy, mint a
hívek, csak azt tennék, ami a dolog természete és a liturgikus szabályok
szerint rájuk tartozik.” (SC 28; vö. 118).
(5) Az
Apostoli Szentszék és az illetékes püspöki karok által előírt liturgikus
szabályokat mindenki pontosan és engedelmesen megtartaná, ezért egyáltalán
senki, még a pap sem merné megkísérelni, hogy saját elgondolása szerint a
liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit
megváltoztasson (SC 22.3).
(6) A
tiszteletreméltó latin nyelvet, a római liturgia saját, mértékadó anyanyelvét
nagy megbecsülés övezné, gyakran alkalmaznák az istentiszteleti életben, mint
olyan kincset, amit mindenképpen meg kell őrizni (SC 36.1). Természetesen a népnyelvek is szerephez jutnának, de csak
a liturgia bizonyos pontosan meghatározott részeiben, amelyek kifejezetten a
gyülekezetre vonatkoznak (SC 36.2), a
lelkipásztorok pedig nagy igyekezettel gondoskodnának arról, „hogy a hívek a
szentmise ordináriumának azon részeit, amelyek rájuk tartoznak, tudják együtt mondani
vagy énekelni latinul is” (SC 54).
(7) A
szentmise liturgiáját igyekeznének mindig a lehető legünnepélyesebb formában
végezni: énekelve és jól begyakorlott asszisztenciával (SC 113). Az énekek túlnyomó többsége szorosan kötődne a mise propriumához,
saját szövegeihez (vö. SC 112, 113) és
a lehető „legbensőségesebben
fejeznék ki az imádságot, növelnék a lelkek egységét, gazdagítanák és
ünnepélyesebbé tennék a szent szertartásokat” (SC 112). A
templomokban (még a kis plébániákon is) nagyon fontos szerepet töltenének be a
jól képzett kórusok és szkólák, amelyek az egyházzene fölbecsülhetetlen értékű
örökségét féltékenyen őriznék (SC
112, 114-115). Az emberek, amennyiben ez rájuk vonatkozik, énekelnék az akklamációkat,
feleleteket, zsoltárokat és antifónákat – a maga idejében pedig tisztelettudóan
szent csendet is tartanának (SC 30). Az énekek szövege nyelvileg
igényes és doktrinális szempontból kifogástalan lenne, hiszen közvetlenül a
Szentírásból és a szent liturgiából merítene (SC 121).
(8)
Mivel az Egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia saját énekének, a
liturgikus cselekményekben mindig ez foglalná el az első helyet (SC
116). Persze más értékes zenei formák is teret kapnának, főleg a szent
polifónia, valamint nagy
megbecsülésben részesülne az orgona, mint az a hagyományos templomi hangszer,
melynek hangja csodálatos módon tudja fokozni a liturgia ünnepélyességét és a
lelket nagy erővel emeli Istenhez és az égiekhez (SC 120). Más
hangszerek
csak akkor lennének használva az istentiszteleteken, ha alkalmasak vagy
alkalmassá tehetők a szent használatra, megfelelnek Isten háza méltóságának és
a hívők épülését valóban előmozdítják (SC 120). Következésképpen
olyan hangszerek, mint a zongora, a gitár vagy a dobok (főleg ezek elektromosan
kihangosított vagy torzított változata) sohasem kapnának szerepet a
liturgiában, hiszen a nyugati kultúrában ezek a kifejezetten profán szférában
születtek és ma is a világi szórakoztató műfajok hozzátartozói. Ezen
nyilvánvalóan senki sem lepődne meg, mivel a zsinati atyák világosan
kijelentették: szándékuk az, hogy megtartják az egyházi hagyomány és
rendtartás szabályait, előírásait, és figyelembe veszik a szent zene és ének
célját, ami nem más, mint az Isten megdicsőítése és a hívők megszentelése” (SC
112).
(9) A két
szín alatti áldozás megfelelő körülmények között és meghatározott esetekben lehetséges
lenne, de csak ritkán fordulna elő, pl. engedélyezve lenne papoknak
fölszentelésük miséjében, szerzeteseknek fogadalmuk miséjében, az újonnan
keresztelteknek a keresztséget követő misében (SC 55). Hasonlóképpen,
a papok koncelebrációja is ritka lenne, jellemzően nagycsütörtökön,
szinódusokon és apátmegáldásokon fordulna elő, valamint még ennél is ritkábban –
persze a püspök külön engedélyével – pl. nagy szerzetesházak konventmiséin és
papi összejövetelekkor, amikor nehezen lehetne megoldani, hogy minden pap külön
misézhessen (SC 57).
(10) A
zsolozsma óráit a nép előszeretettel énekelné magánúton, közösségben, de főleg nyilvánosan
lelkipásztoraival együtt, különösen a vasárnapi és ünnepnapi vesperásokra
özönlenének nagy számban (SC 100). A klerikusok és a kórusimára kötelezett szerzetesek, amikor magukban vagy a nép tevékeny részvétele nélkül zsolozsmáznak, mindig a latin nyelvet használnák. (SC 101. 1)
(11) A
liturgikus év különböző időszakainak sajátos üzenetét, hagyományait és
szokásait a nép jól ismerné és nagy becsben tartaná (vö. SC 102-110). A szentek képmásai és ereklyéi megkülönböztetett
nyilvános tiszteletben részesülnének (SC
111). A szentelmények használata és a szentmisén kívüli szertartások látogatása
– a zsolozsmaórák közös éneklésén túl – széles körben elterjedt lenne:
eucharisztikus körmenetek, szentségimádások, litániák, keresztutak és rózsafüzérek
tarkítanák az egyházközségek imaéletét, melyekről természetesen mindenki tudná,
hogy elsődleges céljuk a hivatalos liturgiában való még gyümölcsözőbb részvétel
elősegítése (vö. SC 12-13).
(12) Az
Egyház mindig körültekintően megválogatná, hogy milyen építészeti és
szépművészeti műalkotások kaphatnak helyet a liturgikus térben, „hogy az
istentisztelethez tartozó tárgyak igazán méltóak, ékesek és szépek legyenek, s
valóban a mennyei valóságokat jelezzék és tükrözzék.” (SC 122), hogy megfeleljenek a
hitnek, a hagyománytisztelő vallásos érzületnek és alkalmasak legyenek a
szakrális használatra. Semmi sem zavarná vagy háborítaná föl a híveket, hiszen
a püspökök szigorúan
távol tartanák „a templomoktól és más szent helyektől az olyan műalkotásokat,
melyek ellenkeznek a keresztény hittel, erkölcsökkel és jámborsággal; melyek a
józan vallásos érzést sértik akár azzal, hogy a formákat elcsúfítják, akár
azzal, hogy művészi szempontból nem kielégítőek, középszerűek vagy utánzatok” (SC
124). Ez persze azt jelentené, hogy pl. a papok nem az 1960-as évek ízlése
szerint díszített, olcsó, szerves polimerekből készült alaktalan lebernyegeket
hordanak, hanem nemes anyagokból igényesen varrt, ízléses miseruhákat.
(13) Az
egyházmegyék liturgikus életének pezsgő központjai lennének a székesegyházak,
ahol a püspök körül a lehető legszélesebb körű, legmagasabb színvonalú,
legünnepélyesebb istentiszteleti élet folyna, ami példaként szolgálna minden
egyes plébánia számára (SC 41). A székesegyházak kórusai az egyházmegye összes templomára nézve mértékadó munkát végeznének (SC 114). Minden katolikus oktatási intézményben kiemelt stratégiai tantárgyként oktatnák az egyházzenét, így sok jól képzett gyermekkórus növelné a liturgia színvonalát.
Most őszintén: ebből mennyi valósult meg? Ez az átlag
templomba járó krisztushívő személyes tapasztalata? Nem kéne-e beismerni, hogy a
zsinati atyák irányelveit figyelmen kívül hagyták a reform végrehajtásakor? Nem
kéne-e bevallani, hogy a Sacrosanctum
Concilium jóváhagyása után mindössze néhány évvel alig volt több pusztába
kiáltott szónál, halott betűnél? Nem lenne-e becsületesebb hozzáállás végre világosan
kijelenteni, hogy a VI. Pál által jóváhagyott liturgiának több köze van Bugninihoz
és a hasonszőrű kuriális csinovnyikokhoz, mint a II. vatikáni zsinathoz? Nem volna-e
tanácsos eljutni végre a fölismeréshez, hogy a liturgikus reform-mozgalom
legnemesebb és legmegalapozottabb célkitűzései közül alig valósult meg valami?
Ha hiteles akar lenni az Egyház, ha valódi
megoldásokat akar adni a világnak, akkor arra használja föl ezt az 50.
évfordulót, hogy kertelés, handabanda, ködösítés, ideologizálás, mellébeszélés,
vádaskodás, sértődöttség stb. nélkül szembenéz ezekkel a kérdésekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése