szerda, december 25, 2013

Homília a karácsony napi misére (in die)



Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Ha végigkérdeznénk az embereket, hogy valójában minek az ünnepe is a karácsony, valószínűleg az olvasottabb, megfelelő hitoktatásban részesült hívek közül is sokan azt felelnék, hogy a megtestesülésé, vagyis: ezen a napon testesült meg az Örök Ige, a második Isteni Személy. Pedig a megtestesülés valódi ünnepe nem ma van, hanem március 25-én, az Angyali Üdvözlet emléknapján, amit a magyar népi vallásosság Gyümölcsoltó Boldogasszonyként ismer. Mert a Fiúisten abban a pillanatban vette magára esendő emberi természetünket, amikor a Názáreti Szűz, ősanyánknak, Évának első bűnét visszafordítván kimondta az IGEN-t Isten megváltó tervére. „Íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint. És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék.” Krisztus emberi természetének csodálatos szűzi fogantatása a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és a második Isteni Személy megtestesülése egy és ugyanazon pillanatban valósult meg, tulajdonképpen egy és ugyanazon esemény. Nincs semmiféle különbség az ember-Krisztus és Isten megtestesült Fia között, sem időben, sem fokozatban. A keresztény hit egyik legalapvetőbb igazsága, hogy egyetlen Krisztus van, aki fogantatásának első pillanatától kezdve valóságos Isten és valóságos ember, isteni természete szerint egylényegű az Atyával, emberi természete szerint egylényegű velünk, emberekkel, s benne a két természet mindenféle sérelem és keveredés nélkül egyesült a második Isteni Személlyel.

De ha az Angyali Üdvözlet a megtestesülés titkának legfőbb ünnepe, mi a helyzet a karácsonnyal? Jóllehet a megváltó Istenember tényleg Názáretben fogant, először mégis az alázatos betlehemi születésben mutatta meg magát; az istenszülő szeplőtelen szűzi méhében eltöltött 9 hónapos rejtőzködés után a karácsony valódi „nyilvános istenjelenés”, azaz teofánia. Így válik igazán érthetővé a születés és a vízkereszt (epifánia) elválaszthatatlanul szoros kapcsolata. Ezért van az, hogy a karácsonyi idő a vízkereszt nyolcadával ér véget, sőt (a hagyományos kalendárium szerint) a vízkereszt utáni első vasárnapok, az ún. „menyegzős vasárnapok” is Krisztus nyilvános önkinyilatkoztatásainak jegyében telnek el (1° a gyermek-Krisztus a templomban, 2 ° a kánai menyegző – Krisztus első nyilvános csodája).

Akkor tehát téved az, aki reflexből kijelenti, hogy a karácsony a megtestesülés ünnepe? Tulajdonképpen nem, bár szűkebb értelemben véve pontosabban fogalmazna, ha azt mondaná: a karácsony a megtestesült Isten-Fiú születésének ünnepe. De végeredményben még ez is pontatlan vagy elégtelen lenne, hiszen a karácsony esetében nem egyetlen ünnepről, hanem egy egész ünnepkörről kell beszélnünk, és a megtestesülés, mint hitünknek a Szentháromság titkával szükségképpen összefüggő központi igazsága, végül is gyűjtőfogalom: csírájában magába foglalja az isteni kinyilatkoztatás teljes tartalmát. A Katolikus Egyház Katekizmusa Keresztes Szt. Jánost idézve ezt így fogalmazza meg: „Azzal, hogy Isten saját Fiát adta nékünk, aki az Ő Igéje, már nincs más nekünk szóló szava. Ebben az egyetlen Szóban Isten mindent közölt velünk, egyszer s mindenkorra…” (KEK 65)

Hogy a karácsonyi ünnepkör milyen sokrétű és hitünknek mennyi üdvözítő erejű igazságát idézi föl, az kiviláglik a mai ünnep liturgikus szövegeiből is. Tudjuk, hogy a karácsony a liturgikus év egyetlen olyan ünnepe, amelynek ősidők óta három saját miséje van. Van ugyan még egy olyan alkalom, amikor a pap három misét mondhat ugyanazon a napon, s ez halottak napja, de ez csupán késő középkori eredetű, és egyetemessé csak XV. Benedek pápa tette 1915-ben. A három karácsonyi mise eredete egészen a jeruzsálemi ősegyházra vezethető vissza. Az ottani őskeresztények az éjjel közepén a betlehemi barlangban misével emlékeztek meg Krisztus Urunk születéséről (éjféli mise, in nocte, media nocte, in gallicantu), majd Jeruzsálembe visszatérvén a város szélén lévő föltámadás templomban is bemutattak egy miseáldozatot (pásztorok miséje, hajnali mise, in aurora). Végül napközben (in die) a jeruzsálemi főtemplomban is volt egy ünnepi istentisztelet. Ezt a tiszteletreméltó szokást azután a római egyház is átvette. Az éj közepén a pápa a Santa Maria Maggiore bazilikában mutatott be szentmisét azon az oltáron, amely alatt a mai napig a betlehemi jászol egy darabját őrzik. A hajnali szertartás a Palatinus domb tövében lévő Szt. Anasztázia templomban volt, mert e vértanú neve föltámadást jelent. Végül a harmadik misét – melyet most itt mi is ünneplünk – a Szent Péter bazilikában mondták.

Bár az ünnep három miséjében megfigyelhetők árnyalatnyi hangsúlyeltolódások, lényegében mind a miseszövegek, mind pedig a zsolozsmaórák félreérthetetlenül beszélnek arról, amit a középkor óta „hármas születésnek” (triplex nativitas) mondunk. Az Egyház mindhárom születést egyszerre idézi föl, ünnepli meg és teszi szentségileg jelenvalóvá számunkra. A mai szentírási olvasmányok világosan szólnak Krisztus Isten-fiúságáról, az Atyától való isteni örök születéséről. Pál apostol azt mondja, hogy Isten hajdan a próféták által szólt az atyákhoz, de ezekben a napokban saját Fia által szólott hozzánk, aki által a világokat teremtette, mivel Ő dicsőségének fénye és lényegének képmása. Szent János az evangéliumban, a maga tömör módján ugyanezt fogalmazza meg: az Ige már kezdetben Istennél volt és Isten volt az Ige. Mindenek általa lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. A misekönyörgések is kihangsúlyozzák, hogy Krisztus testben való születése már egy új születés (nova nativitas), és ez az újdonság nem egyszerűen az egyedülálló szűzi születésre utal (talán arra is), hanem inkább arra, hogy a Fiú, ama betlehemi éjszakát öröktől fogva megelőzvén, isteni természete szerint az Atyától született, de nem mint teremtmény, hanem mint aki az Atyával egylényegű.
A második, emberi természet szerint való születést már a mise introitusában meghirdeti az Egyház: „Gyermek születik nékünk, és Fiú adatik nékünk.” A betlehemi jászolban fekvő, szegényes gyolcsokba tekert csecsemőben a megváltott Egyház már fölismeri isteni Üdvözítőjét. Nagy Szt. Leó pápa megindító karácsonyi beszédeinek egyikében így foglalja össze ezt a fönséges titkot: A Fiúisten leszállott mennyei székéről, de az atyai dicsőségből el nem távozott. Új rend szerint, új születéssel jött világra, de benne az emberi és isteni természet csodálatos egysége úgy valósul meg, hogy sem az alábbvaló természetet nem emészti el, sem a magasabb rendű természetet nem kisebbíti. Ő úgy szállt le az Istenszülő makulátlan méhébe, hogy az Atya kebelét sohasem hagyta el! Mert ha nem volna igaz Isten, nem hozhatna gyógyulást – ha nem volna igaz ember, nem adhatna üdvös példát.

A harmadik születés tehát, avagy a megváltó Krisztus kegyelmi születése a hívek lelkében, föltételezi az előző kettőt, azok egyenes következménye. Mert hogy mi Isten gyermekei vagyunk, csak azért lehetséges, mert Isten Egyszülött Fia értünk emberré lett. Az evangélium szerint: „Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Ő mindenben hasonló lett mihozzánk (a bűnt kivéve), hogy így mi is hasonulni tudjunk Őhozzá. A keresztségben az Ő életét vesszük magunkra; mi az Egyszülött Fiúban válunk az Atya gyermekeivé: így leszünk „fiak a Fiúban”. Egyesek talán megmosolyogták azt a kicsit régies megszólítást, amit a homília elején használtam, pedig mélységes-mély teológiai tartalom van mögötte: az „atyámfia” szó vallási kontextusban már nem egyszerűen testvért jelent, hanem azt is, hogy egyrészt mindnyájan egy közös Atya gyermekei vagyunk, másrészről, hogy üdvösségünk egyetlen záloga az, hogy a megtestesült Isten-Fiúban mi is elnyertük a (fogadott) istenfiúságot. Őrizzük féltékenyen ezt az atyafiságot”, ezt a kimondhatatlan méltóságot, vigyázzunk erre a fölmérhetetlen ajándékra, mert ezt nem pótolhatja semmi, ezt a világ nekünk nem képes megadni, de főleg mert e nélkül senki sem léphet majd be Urunk örömébe.

Nincsenek megjegyzések: