I. Krisztológiai jelentőség
1.) Krisztus embersége földi zarándokútja során
Krisztus embersége valóságos (Zsid 2,17), mégsem pontosan olyan, mint a miénk, mert tökéletesen bűntelen (Zsid 4,15), el van telve kegyelemmel és dicsőséggel (Jn 1,14), benne rejtezik a bölcsesség és tudás minden kincse (Kol 2,3), és benne lakik az istenség teljessége testileg (Kol 2,9). Ez szükségszerű következménye annak, hogy bár embersége valóságos, teljes és tulajdonságaiban nem keveredik isteni természetével, mégis a Fiú isteni személyéhez való egyedülálló közelsége miatt embersége maradéktalanul eltelik a kegyelem teljességével. Benne a kegyelem mintegy belső és természetes forrásból fakad, hiszen embersége a második isteni Személyben „áll fönn” (subsistit). Az Atyák szerint Krisztus hyper anthropon anthropos (Hitvalló Szt. Maximusz, Damaszkuszi Szt. János: az átlag ember fölé emelt ember).
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mi a „megistenített embert” imádjuk, hanem inkább az „emberré lett Istent.” Valójában a világi humanizmus éppen a megtestesülés titkának „fejre állítása”, reverziója!
A skolasztikus teológusok nyelvezete ugyanezt a titkot úgy írja le, hogy az Isten-ember földi életében simul viator et comprehensor (egyszerre földi zarándok és a boldogító színelátás élvezője), ami annyit jelent, hogy bár fogantatása első pillanatától kezdve mindent és mindenkit fölülmúlóan eltelt kegyelemmel, isteni erényekkel, a Szentlélek ajándékaival, „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért” mégis úgy lett ember, hogy elfogadta a földi zarándoklét behatároltságát, sőt a romlott emberi természet olyan tulajdonságait is, amelyek egyrészt nem voltak összeegyeztethetetlenek kegyelmi gazdagságával, másrészt szükségesek voltak az üdvösség árának megszerzéséhez, azaz a kereszthalálhoz. Bár bűn nem volt benne, s így a bűn által megromlott emberi természet sebzettségét sem kellett volna magára vennie, mégis szükség volt arra (illő és üdvös volt), hogy emberi természete szerint szenvedni tudjon (mind testileg, mind lelkileg), és halálra adja magát. Erre végtelen emberszeretete (az isteni filantrópia) és az Atya iránti föltétlen emberi engedelmessége ösztönözte.
2.) Krisztus fölmagasztalása kereszthalálát követően
Fil 2,6-9 (Lat. et propter quod, Gör. dio kai = ez okból, amiért is). Krisztus kereszthalálával kiérdemelte azt, ami már egyébként is kijárt neki titokzatos fogantatásának első pillanatától kezdve: azaz a fölmagasztalást és végső megdicsőülést emberi mivoltában is. Föltámadt és megdicsőült teste immár nem képes a szenvedésre, a halálra; elhagyta minden nehézségét, amit a megváltó kereszthalál miatt vállalt magára. Ám a föltámadás után még rejtőzködik kissé, Magdolnának megtiltja, hogy megérintse (Jn 20:17), az emmauszi tanítványok előtt rejti valódi identitását (Lk 24,15-16) az apostolok kétkedése miatt néhány falatot megoszt velük (Jn 21,15). Ezt mind azért teszi, hogy föltámadásának és megdicsőült testének valódiságát bizonyítsa a tanítványok előtt. Ám ez az időleges rejtőzködés véget ér a mennybemenetellel. Átszellemült (az Egyházatyák sajátos nyelvezete szerint átistenült) emberségének dicsősége teljes valóságában nyilatkozik meg a mennybemenetelkor. A mennybemenetel tehát nem elrejtőzés, hanem MEGNYILATKOZÁS. Valójában Krisztus nem eltűnik a tanítványok szeme elől (fizikailag talán), hanem kinyilatkoztatja Isten-emberségének teljes és megdicsőült formáját. Az Ascensio nem a szomorú búcsúzkodás ünnepe, vagy az elválásé. Krisztus nem eltávozik, hanem megmutatkozik. Ez nem a Megtestesült Isten elszakadása tőlünk, hanem valóságos EPIFÁNIA (Isten-nyilatkozás).
II. Üdvtörténeti jelentőség
„Atyám házában sok lakóhely vagyon. Máskülönben megmondottam volna nektek; mert megyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,2-3)
1.) A misztérium kinyilatkoztatás arra nézve, hogy mivé leszünk (ill. lehetünk) a kegyelemben való részesedés által.
Mert ő a személyes egység (unio hypostatica) által az Atyának természetes Fia emberi természete szerint is, és a kegyelemi teljesség benne belülről, isten-emberi lényének valóságából fakad. Mi azonban, amennyiben a kegyelem által hozzá hasonulunk, Istennek nem természetes, csak fogadott gyermekei lehetünk (Rom 8,15, 23; 9,4; Gal 4,5; Ef 1,5), akikben ugyan valóban gyökeret ver a kegyelem, de nem mint saját magunkból fakadó valóság, hanem mint amit tőle, a benne való részesedés arányában nyerünk el, ki nem érdemelt ajándékként. Kinyilvánítja tehát nekünk azt, hogy mi azzá válhatunk a kegyelem rendjében (per participationem), ami ő természete szerint (per naturam). Ezután kellene szüntelenül vágyódnunk, ez a perspektíva kellene, hogy motiválja mindennapi életünket. Ez a keresztény reménység lényege.
„Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együttesen sóhajtozik és vajúdik mind idáig. Sőt nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit; mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben s várjuk az Isten fiaivá való fogadást, testünknek a megváltását. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amiben remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát?” (Róm 8,22-25)
2.) Azt mondta, hogy helyet készít nekünk. Micsoda vígasztalás, hogy megdicsőülésével nem szűnt meg pártfogónk lenni, közbenjárni értünk!
KEK #661. Életének ez az utolsó mozzanata szorosan kapcsolódik az elsőhöz, vagyis a mennyből való alászálláshoz, amely a megtestesülésben történt meg. Csak az, aki az „Atyától jött”, tud visszatérni az Atyához, vagyis Krisztus. „Senki sem tud felmenni a mennybe, csak az Emberfia, aki a mennyből szállott alá” (Jn 3,13). A saját természetére hagyatkozva, az emberiség nem képes fölmenni az „atyai házba” (Jn 14,2), Isten életébe és boldogságába. Csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt a fölfelé vezető utat, „sőt reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy ahova ő a Fő és az Első érkezett, hozzá kapcsolódva mi is eljutunk”.
KEK #662. „Mikor majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32). A kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését, mert annak a kezdete volt. Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen papja, „nem emberi kézzel épített templomba lépett be (...) hanem a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9,24). A mennyben Krisztus folytonosan gyakorolja saját papi tisztjét: „mindörökké él, hogy közbenjárjon” azokért „akik rajta keresztül közelítenek az Istenhez” (Zsid 7,25). És mint a „jövendő javak főpapja” (Zsid 9,11), ő annak a liturgiának központja és legfőbb végzője, amely az Atyát dicsőíti a mennyben.
3.) A misztérium eszkatológikus jelentése; a végidőkre vonatkozó figyelmeztetés: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14)
„Galileai férfiak, mit álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek az égbe, úgy jő majd el, mint ahogy felmenni láttátok őt az égbe.” (ApCsel 1,11)
„De én az igazságot mondom: jobb nektek, hogy én elmenjek; mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jövend hozzátok; ha pedig elmegyek, el fogom őt küldeni hozzátok.” (Jn 16:7) A Megváltó ezen kijelentését magyarázva Szt. Ágoston (In Ioann. tract. 94, 4; PL 35:1869), és őt követvén Aquinói Szt. Tamás (ST III, q. 57, a. 1, ad 3), azt hangsúlyozza, hogy az apostolok túlságosan evilági, fizikai ragaszkodása Krisztushoz akadálya volt a Szentlélek eljövetelének. A Szentlélek kiáradása a szívekbe éppen ezt a kicsit földhözragadt szeretetet volt hivatva magasabb, természetfölötti szintre emelni, megtisztítani minden földi ragaszkodástól, mindentől, ami a lélek tekintetét elvonhatná a mennyei valóságoktól.
Természetesen Krisztus nem kárhoztatja az Apostolok őszinte baráti szeretetét, érthető emberi érzelmeit, de jelenlététnek „megvonásával” tulajdonképpen hitüket akarta megerősíteni (amely a nem látott dolgokra vonatkozik – Zsid 11,1), a végső beteljesedésbe vetett reményüket akarta megszilárdítani, szeretetüket akarta megtisztítani a csupán evilági ragaszkodástól. Ahogy a Tábor hegyi látomást sem lehetett meghosszabbítani (vö. Mt 17,1-13), de fontos szerepe volt a tanítványok megerősítésében, úgy most sem tarthatták maguk mellett az Üdvözítőt, mert szükségük volt arra, hogy a pünkösdi lángnyelvek kiégessék belőlük az evilági vigasztalások utáni vágyakozás salakját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése