kedd, május 22, 2012

Homília a húsvét utáni VI. vasárnapra (1 Pét 4,7-11; Jn 15,26-27; 16,1-4)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Áldozócsütörtök, azaz a mi Urunk mennybemenetele után az Egyház tekintetét már végérvényesen az égre emeli, egyrészt, mert kegyes Üdvözítője és isteni Vőlegénye elfoglalta dicsőségben kiérdemelt helyét a mennyei Atya jobbján, másrészt, mert onnan várja a neki megígért másik Vigasztalót, az Igazság Lelkét, aki az Atyától származik. Az Egyház tehát a mennyország, a mennyei Jeruzsálem delejes vonzásában él, mert fölismerte Krisztusnak, mint Főnek mennybemenetele által, hogy nem e világból való, és hogy olyan jövőre hivatott, mely a Megváltó föltámadott embersége által képviselt új teremtéshez tartozik.

Krisztus Urunk fölemelkedése az ég felhői közé nem hagymázos káprázat vagy olcsó színházi show-elem, hanem annak demonstrálása, hogy Isten a megváltás művében visszafordította a nehézkedés törvényét, ami a bűn által nyert uralmat a teremtés fölött, és életünk valódi célja, végső beteljesedése túlmutat a fizikai világon. Egyfajta természetfölötti erőtérben élünk, és lelkiekben ránk már nem vonatkozik a tömegvonzás törvénye, hiszen a lelki gravitáció éppen fordítva működik: nem a föld középpontja felé, lefelé húz, hanem fölfelé hajt, a mennyei örök hazába. A Szentlélek kegyelmi ajándéka bennünk, keresztényekben – hiszen teljes egészében természetünk fölött áll –, hogy létezésünk súlypontja már nem az én, hanem Krisztus, aki a mennyei Atya jobbján ül, hogy folyton közbenjárjon értünk.

Beteges és célját vesztett az a vallásosság, amely teljesen önmagára összpontosít, amelynek kényszeres és minden mást elhomályosító, állandó elfoglaltsága az önvizsgálat. És itt most nem az üdvös, napi rendszerességgel megtartott lelkiismeretvizsgálatra gondolok, amit az Egyház mindig is buzgón ajánlott híveinek, hanem a rendezetlen és korlátolt énközpontúságra. Amikor vallásosságunk, lelki életünk alfája és ómegája, kezdete és vége én magam vagyok, amikor legfőbb gondolatom és aggodalmam, hogy „meg vagyok-e váltva?”, „a kiválasztottak közé tartozom-e?”, „üdvözülni fogok-e?” és „vajon hogy szerezhetnék erről bizonyosságot?”.

Az ilyen hívő nem a krisztusi igazságok tanúja, hanem az ateista ideológusok és a cinikus pszichológusok azon véleményét látszik igazolni, hogy a vallás nem több mint egyfajta rendellenes lelki szorongás, klinikailag diagnosztizálható neurózis. Sokan sötétnek és műveletlennek tartják a középkort, mégis éppen a humanizmussal és a reformációval következett be az, amit bizonyos gondolkodók a „nagy antropológiai fordulatnak” neveznek. A vallás középpontjába Isten helyett a „én” került, és a megváltó Krisztus sem önmagában, csodálatra méltó és imádandó istenemberi mivoltában érdekel már bennünket, hanem azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit tett értünk, hogy jutnak el hozzánk keresztáldozatának jótéteményei.

Ennek az ún. „antropológiai fordulatnak”, az emberarcú – valójában azonban emberközpontú – humanizmusnak egyenes következménye, szinte természetes fejleménye, hogy idővel erőt vett rajtunk egyfajta lelki restség, untat bennünket minden olyan vallásos tevékenység, amelynek középpontjában nem mi vagyunk. Így lett a teológiából antropológia, az imádságból meditáció, az istentiszteletből a közösség ünneplése, a gyónásból lelki beszélgetés, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiből emberbaráti jótékonykodás. Odáig jutottunk, hogy manapság azokat a papokat ünnepeljük, szerepeltetjük a TV-ben, hívjuk meg lelkigyakorlatokra, konferenciákra, akiktől igehirdetés és lelki vezetés helyett lapos és csöpögős pop-pszichológiát kapunk. Szinte senkit sem zavar, ha Feri atya másfél órás előadása alatt alig ejti ki Isten nevét, föltéve, hogy beszélt arról, miként érezhetjük magunkat jobban a bőrünkben.

Ha van vallási igazság, amire ma sürgősen szüksége van a világnak, az isteni Mesterünk felhívása, hogy „keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33; Lk 12,31) Vallásosságunk csak úgy lesz hiteles, úgy lesz igazi, Istennek tetsző vallásosság, ha visszahelyezzük Istent és az Ő üdvözítő igazságait abszolút jogaiba. Ha nem a világ barátságát keressük, hanem Krisztusét, ha életünket nem a teremtett és hiábavalóságnak alávetett világ tömegvonzásában éljük, hanem „lelki gravitációban”. Ez a mennybemenetel misztériumának nagy tanulsága.

A lelki gravitáció a kegyelem erőtere, ahol az ember már nem önmagára figyel, hanem az Istenre, ahol már nem a mulandó és változékony világ vigasztalásait hajhássza, hanem azt a másik Vigasztalót várja, akit Krisztus ígért meg Egyházának. A mai szentmise introitusa is arra emlékeztet, hogy egyedül Krisztus, aki a mennyekbe fölment és az Atya jobbján ül, az én megvilágosodásom és üdvösségem. Nem magamat, kiteljesedésemet, önmegvalósításomat, belső harmóniámat keresem, hanem Krisztust, aki egyszer s mindenkorra legyőzte a világot. Nem saját mélységeimet szólongatom, figyelmemet és erőfeszítéseimet nem magamra pazarlom, mert „szívem Tehozzád beszél, Téged keres tekintetem, a Te orcádat keresem, Istenem.”

Ahogy az Egyház buzdít bennünket minden egyes szentmisén: emeljük föl szívünket! Tudjuk, hogy ahol a kincsünk, ott lesz a szívünk is (Lk 12,34), márpedig a mi kincsünk a mennyekben vagyon, ül az Atyának jobbján, és onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.

1 megjegyzés:

Szent György Alapítvány írta...

Hát ezért (is) szeretünk, mert ilyeneket tudsz írni... És mondani...