szombat, október 15, 2011

Homília a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra (1 Kor 1,4-8; Mt 9,1-8)

Először néhány liturgiatörténeti megjegyzés. Valaha a mai vasárnapnak nem volt saját miseszövege, mert az őszi évnegyedes böjt, a szeptemberre eső „quattuor temporum” szombatjának esti liturgiája egészen vasárnap reggelig eltartott. Hagyományosan a kántorszombatok hosszú, hét olvasmányos vigília-miséiben történtek a papszentelések illetve a papságra fölkészítő, ún. kisebb klerikus rendek föladása. Idővel a kántorböjt szombatjának miséjét az esti időpont helyett reggel kezdték el ünnepelni, így a terjedelmes vigília elmaradása űrt hagyott a vasárnapi istentiszteleti rendben. Ezt úgy oldották meg, hogy a szeptember 29-én tartott Szent Mihály főünnep – vagyis az arkangyalnak szentelt római bazilika konszekrációs évfordulójának – miseszövegeit rendelték a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra, melyet azután olyan szentírási olvasmányokkal egészítettek ki, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az újonnan fölszentelt papok élményeihez, hivatalához.

Az első korintusiakhoz írt levél mára kijelölt szakasza nyilvánvaló buzdítás a frissen fölszenteltekhez, hogy szüntelenül adjanak hálát a túlcsorduló kegyelmekért, amelyekben a püspök kézföltétele által részesültek, s hogy féltékenyen őrizzék feddhetetlenségüket Krisztus Urunk eljövetelének nagy napjáig. A Máté evangéliumából vett történet tanulsága pedig az volt az új papok számára, hogy még a legszörnyűbb betegségek gyógyításánál is nagyobb hatalmat kaptak azzal, hogy a bűnbocsánat szentségében a híveket föloldozhatják vétkeik alól.

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai mise-evangéliumban szereplő csodás gyógyítás mindhárom szinoptikus evangéliumban megtalálható, és gyanítom, hogy Máté apostol változatára annak rövidsége miatt esett a választás. Mindenesetre érdemes a történetet Márk és Lukács evangélisták leírásában is elolvasni, mert ők fontos adalékokkal szolgálnak. Máté azt írja, hogy Krisztus „átkele a tengeren, és az ő városába méne”. Ezt a várost Márk és Lukács egyértelműen Kafarnaumként – és nem Názáretként, Krisztus szülővárosaként – azonosítja, amit Máté talán azért nevezett a Megváltó városának, mert nyilvános működése során sokat és előszeretettel tartózkodott ott. Akárhogy is, az inaszakadt gyógyítása Kafarnaumban, méghozzá Péter apostol házában történt, aminek egyes lelki írók komoly szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, amennyiben mi mindnyájan Péter házának, vagyis az Anyaszentegyháznak lakói vagyunk, és ez az a közeg, ez az a szent hely, ahol lelkünk sebeire gyógyírt találhatunk, ahol ma is megvan a hatalom a bűnök bocsánatára.

Az is csak a parallel szinoptikus elbeszélésekből válik teljesen világossá, hogy az írástudók miért mondták: „Ez káromkodik”, midőn az Emberfia kijelentette a hordágyban tehetetlenül fekvő bénának, hogy „megbocsáttatnak neked bűneid.” Márk és Lukács ugyanis megjegyzik: „kezdének az írástudók és farizeusok gondolkodni, mondván: Kicsoda ez, hogy ilyen káromkodást beszél? Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint az Isten?” És valóban, a mai evangéliumi szakasznak nem más a célja, minthogy a Messiást úgy jelenítse meg előttünk, mint aki saját jogon, isteni hatalommal szabadon rendelkezik a bűnök fölött, mint akinek hatalma van akár a testet, akár a lelket orvosolni. A farizeusok tehát azért méltatlankodtak, azon botránkoztak meg, hogy Krisztus Urunk Istennel lényegében egyenlőnek jelentette ki magát, s ezért több alkalommal is meg akarták kövezni, csakúgy, mint amikor félreérthetetlenül kinyilatkoztatta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).

Krisztus valóságos és a mennyei Atyával egylényegű istensége már abban is megnyilvánul, hogy akadálytalanul és tévedhetetlenül belelátott az emberek lelkébe; látta az inaszakadtat kísérő emberek hitét, mint ahogy látta a fölháborodott farizeusok gonosz szívének gondolatait is. Előtte nyitott könyv volt az emberi lélek: „ismerte mindnyájukat” – olvassuk János evangéliumában – „mert nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az ember felől; mert ő tudta, mi van az emberben.” (2,25) De Üdvözítőnk istensége még ennél is csodálatosabban megnyilvánult abban, hogy az ágyhoz kötött, teljesen béna embert nemcsak testileg gyógyította meg, hanem bűnei bocsánatával lelkileg is megszabadította. Aranyszájú Szt. János írja: „Amennyivel nagyobb a lélek a testnél, annyival nagyobb dolog a bűnöket megbocsátani, mint a testet meggyógyítani. De mivel az első láthatatlan, a második pedig látható, azt teszi, ami kisebb dolog, de kézenfekvőbb, hogy a nagyobb, de kevésbé nyilvánvaló dolgot bizonyítsa.”

Szent Ágoston (In Ioann. LXXII, 3; PL 35:1823) és nyomában Aquinói Szt. Tamás (I-II, q. 113, a. 9) még ennél is messzebb mennek, mikor kijelentik, hogy a vétkek bocsánata és a bűnösök megigazulása még a menny és a föld teremtésénél is nagyszerűbb isteni tett, mivel az ég és a föld elmúlnak, de a választottak üdve és megigazulása örökké tart. A természetfölötti kegyelem java, akár egyetlen emberben is, utolérhetetlenül fölülmúlja az egész teremtett világ nagyszerűségét.

Szent Hiláriusz (Vidor) püspök és egyháztanító szerint az inaszakadt személyében a teljes pogányság hozatott a Megváltó Isten-ember elé, akit Ő fiának nevez, mert Isten kegyelméből újjá született. Látván a gyógyuláshoz szükséges hitet, a bűnöket, melyeket a mózesi törvény eltörölni nem tudott, Krisztus Urunk teljes bocsánatban részesítette. A fölépülés itt mind a testre, mind pedig a lélekre vonatkozik, ami nyilvánvaló jele a föltámadásnak, amikor is a test megszabadul minden gyöngeségétől, a lélek pedig múlhatatlan dicsőségbe öltözik.

Az evangéliumok tanúsítják, hogy Isteni Mesterünk bűnbocsátó hatalmát ráruházta apostolaira, mikor föltámadása után megjelent nekik, rájuk lehelt és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva.” (Mt 18,18; Jn 20,22-23). Anyaszentegyházunk tanítása szerint az apostolok és utódaik a Szentlélek hatalmában történt fölszentelésük által elnyerték a „kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18), melynek rendeltetése, hogy a Krisztustól kapott kulcsok hatalmának erejével megszabadítsák a vétkek hálójában vergődő híveket béklyóiktól. Szilárd hittel valljuk, hogy nincs olyan bűn, bármilyen súlyos legyen is, aminek föloldozására az Egyház isteni Alapítójától ne kapott volna fölhatalmazást. „Nincs senki, bármilyen gonosz vagy bűnös legyen is, aki ne remélhetné biztonsággal a bűnbocsánatot, ha tévelygéseit őszintén bánja.” (Római Katekizmus 1, 11, 5) Adjunk hálát Istennek és méltatlanságainkkal keserűen szembesülve vigasztalódjunk annak tudatában, hogy a keresztség szentségében egészen megtisztulva bebocsátást nyertünk a Megváltó városába, Péter házába, azaz a Katolikus Anyaszentegyházba, ahol az apostolutódok lelki szolgálata által a keresztség után elkövetett halálos bűnök szennye is lemosható; tékozló fiakból ismét Isten gyermekei és a mennyei ígéretek hordozói lehetünk. „Vigadok, mikor azt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!” (Zsolt 121,1; introitus-graduale)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakaszban elbeszélt események a farizeusokban félelmet, a körülállókban csodálkozást váltottak ki. Az inaszakadt testi és lelki gyógyulásának olvasása és átelmélkedése bennünk inkább az Egyszülött Fiú, az Atyával egylényegű örök Ige, a megtestesült Fiúisten imádását inspirálja. Magasztaljuk és dicsőítsük azt, akinek hatalma van a bűnöket megbocsátani, aki képes kegyelmével halálra szánt vétkesekből fogadott fiakat és a mennyország örököseit faragni. Ne feledjük, hogy egyetlen lélek megigazulása nagyobb tett, mint az ég és föld megteremtése volt. Ezért „méltó a Bárány, aki megöletett, hogy övé legyen a hatalom és istenség és bölcsesség és erő és tisztelet és dicsőség és áldás!” (Jel 5,12)

Nincsenek megjegyzések: