kedd, február 05, 2008

"Audite hoc sacerdotes et adtendite domus Israël!" (Ozeás 5,1)

Megerősítést nyert az a korábbi "sajtópletyka", miszerint XVI. Benedek megváltoztatja a Nagypénteki szertartás könyörgésének szövegét a zsidók megtéréséért. Íme az új szöveg:

"Oremus et pro Iudaeis. Ut Deus et Dominus noster illuminet corda eorum, ut agnoscant Iesum Christum salvatorem omnium hominum.

Oremus.
Flectamus genua.
Levate.

Omnipotens sempiterne Deus, qui vis ut omnes homines salvi fiant et ad agnitionem veritatis veniant, concede propitius, ut plenitudine gentium in Ecclesiam Tuam intrante omnis Israel salvus fiat. Per Christum Dominum nostrum. Amen."

Mindenekelőtt le kívánom szögezni, hogy az új imádság szövegével tartalmilag nincs és nem is lehet bajom, hiszen a korábbi imádság lényegi mondanivalóját megőrízte. Tehát egyáltalán nem doktrinális, hanem pusztán liturgikus szempontból mondom, hogy rossz, nagyon rossz jel ez... Úgy tűnik, a jelenlegi "adminisztráció" sem képes ellenállni politikai lobbik nyomásának, és bizonyos mértékben föláldozza a "szerves feljődés és zavartalan folytonosság" elvét holmi kétes értékű "békülékenység" kedvéért. De miért is elhibázott ez? (1) Mert jelzi, hogy a liturgia tovább is ki van szolgáltatva az egyházpolitikának. (2) Ezentúl nincs garancia arra, hogy a jövőben nem kezdik el cenzurázni ilyen-olyan mondvacsinált, korszellemből fakadó indokokkal a liturgia bármely területét. (3) A régi liturgiát valóban lehetett volna (lehetne) jobbítani, gazdagítani, de a Vatikánban - a jelek szerint - némileg eltájolták magukat. (4) E rendelkezés fogadtatása nagyon negatív lesz, mind az orthodoxia, mind a a szélsőséges "tradícionalisták" körében. (5) Az ún. érintettek továbbra is ki fogják maguknak kérni, hogy nekik szükségük lenne megvilágosodásra, vagy Krisztus üdvözítőként való fölismerésére. Akkor most előrébb vagyunk?

Hová vezet az, ha nemcsak az Egyház évezredes litrugiáját, de a Szentírást magát elkezdjük szégyellni a világ előtt?! Mert tudni kell, hogy a régi ima nem volt más, mint egy egyszerű parafrázisa Szent Pál szövegének: 2 Kor 3,13-16! Minden tiszteletlenség nélkül és a köteles fiúi engedelmesség megtartása mellett mondom: ez bizony elkeserítő. Ugyanakkor azt mindenképp tisztázni kell, hogy az új oráció szövege is szentpáli parafrázis; a Róm 11,25-26 ihlette, amely végeredményben szinte szóról-szóra elismétli az 2 Kor 3,13-16-ban foglaltakat.

"Nem akarom, testvérek, hogy (saját bölcsességetekre hagyatkozzatok s) meg ne ismerjétek azt a titkot, hogy a vakság Izraelben csak részlegesen következett be, addig, amíg a pogányok egyetemessége be nem lép, s így majd egész Izrael üdvözül, amint meg van írva: Eljön a szabadító Sionból és elhárítja Jákobtól a gonoszságot. S ez lesz velük a szövetségem, amikor elveszem a bűneiket." (Róm 11,25-27)

Ez a szentírási részlet, mely minden kétséget kizáróan az új könyörgés szövegét ihlette, kifejezetten említi Izrael részleges vakságát (ami az Üdvözítőt illeti), és egyben kinyilvánítja, hogy "Jákobtól" kizárólag csak a Jézus Krisztus veheti el a "gonoszságot" és "bűnöket". A szentpáli idézet meglehetősen bonyolult egzegetikai szempontból, különösen, ami a "pogányok egyetemessége" és az "egész Izrael" kifejezések szabatos értelmezését illeti. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a Szentatya doktrinális értelemben semmilyen engedményt sem tett; Krisztus Urunk és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltát a rendelkezés egyáltalán nem érinti (lásd "Dominus Iesus" - 2000. augusztus 6.).

Ezt mindenképpen fejben kell tartani, mert ez leszereli mind a szélsőséges "tradícionalisták" epés bírálatait, mind az ún. "haladó", kritikátlanul és kényszeresen a korszellemhez igazodó "pán-keresztények" rajongását. Ismétlem: doktrinálisan nincs baj, az Egyház tanítása következetes és sértetlen maradt, de pont ezért bosszantó, hogy a liturgiát önkényesen átszabták, csak hogy egy olcsó verbális csavarral megenyhítsék az Egyház bírálóit (akiknek végeredményben nem a régi "pro Iudaeis" könyörgés volt a botránykő, hanem maga Krisztus - Róm 9,31-33!!!!!!!!!!!!!!!!!!).

Mindent összevetve azt mondhatom, hogy értelmiségiként és liturgikusan gondolkodó, hagyománytisztelő emberként meglehetősen zaklatott vagyok a történtek miatt, mindazonáltal katolikusként az "obsequium religiosum", avagy az "akarati és értelmi engedelmesség" szellemében fogok eljárni (vö. Lumen Gentium 25), még akkor is, ha "a csalatkozhatatlanság csak addig terjed, ameddig az isteni kinyilatkoztatás tartalma" (uo.), és jelen esetben közel sem "hit és erkölcs dolgáról" van szó, hanem pusztán egy (im)prudenciális, egyházpolitikai kérdésről. Azért jó, ha ezt mindenki fölfogja: itt csak a külső alkalmazkodás (konformitás) követelhető meg, a belső egyetértés (assensus fidei) nem.

(Végül az őszinteség megköveteli, hogy megjegyezzem: ezt a bejegyzést az első "zaklatott" változathoz képest kicsit átírtam. Utólag ugyanis szükségét láttam önmagam "moderálásának".)

Nincsenek megjegyzések: